PLUSZKILÓS ÖRÖMÖK



Az első terhessége idején alig maradtak rajta pluszkilók. Alig százhatvannégy centis magasságához, és ötven kilójához képest fantasztikusan bomba, és sugárzó formában volt.
 Nem győzte fogadni azon gratulációkat és jókívánságokat, melyek főként az alakjával voltak kapcsolatosak.
– Oh! Drágám! Te aztán fantasztikusan nézel ki! Még mindig extravagáns és csinos vagy!
– Látom neked bejött a házas élet nem úgy mint nekem! – gratuláltak barátnői, akik már mindannyian átestek első terhességükön, és valakit már most totálisan kiborítottak a háztartással és gyerekneveléssel járó feladatok.  
Kata a világ legboldogabb emberének érezhette magát, hiszen nemsokára életet fog adni első babájának, és az ő egészsége és jólétét tartotta elsődlegesen szem előtt.
Férje Miklós azonban megmaradt a cinikus, sztoikus, komplexusokkal gondterhelt komfortzónájában, és bárhogyan is akaródzott onnét a sugárzó fiatal asszonynak kimozdítania sehogy sem sikerült a dolog.
Az igazság persze ennél jóval egyszerűbb volt. Miklós folyamatosan kifogásokat gyártott, és homályos célozgatások mögé igyekezett elrejteni valódi véleményét. Ha például meglátogatták szüleiket, vagy nagyszüleiket mintha Miklós szándékosan kerülte volna a látogatás adott, előre megbeszélt időpontját, akár a forró kását, nehogy folyamatosan becsmérlő, és szemétkedős vicceket puffogtató apósa újra és újra felhánytorgassa, hogy lánya királynőként élhetne, ha nem kötött volna ki egy olyasféle alak mellett mint ő, aki egy közalkalmazotti fizetésen kívül nem sokra vitte az életben.
 Még nem is voltak külföldön nyaralni az időn, és ahogy kinéz talán nem is mennek.
Miklós apja, nagyapja mindketten karcsú, sportos emberek voltak, akik – maguktól értetődően -, megkövetelték, hogy egy férfi minden élethelyzetben tökéletes fizikai kondicióval rendelkezzen, hátha beüt a nagybetűs krach, vagy az élet újabb pofonokat ad.
Miklóst éppen ezért – ha családi társaságban voltak együtt -, lig-alig lehetett látni. El-eltünedezett, vagy bezárkózott volt gyerekszobájába, ahova – elköltözése után -, az anyja szobanövényeket pakolt, vagy a régi, már megint ponyvaregényeinek többségét.
– Édes fiam! Ne is figyelj apádékra! Tudod, ők rendkívül régimódiak! Inkább élvezd az életet, elvégre nemsokára te is apuka leszel! Hát micsoda fantasztikus apa leszel! – anyjának bizony-bizony nem ártott, ha jócskán rábeszél folyamatosan gátlásos, és önbizalomhiányos lelkére, mert felnőtt fia, még ennyi év után is, hajlamos volt a totális bepánikolásra.
Miklós ilyenkor vagy nem szólt semmit, vagy mint egy sértődött, árva gyerek duzzogva elbújdosott vagy a kertbe, vagy a tágas nagyszobák mélyére, és rendszerint legfeljebb csak ebédidő környékén bukkant újra elő. Ilyen esetekben mindig Kata volt az, aki ügyesen lelkére beszélt, vagy sikeresen kicsalogatta búvóhelyéről.  
Nagyon szeretett volna egy gyereket, akinek átadhatta volna azt a rengeteg sok irodalmi, történelmi, és egyéb kultúrtörténeti ismeretet, amit – annak idején -, ő is kedvtelésből, vagy kötelező jelleggel megtanult, mégis ahogy kicsit belegondolt leginkább azt szerette volna elérni – tűzön-vízen keresztül -, hogy mindenben szőrszálhasogató, és kiálhatalan apja nyíltan, mindenki füle hallatára ismerje be, hogy igenis, felnőtt fia is ér ugyanannyit, akár a többi családos ember.
Kata ellentéten férjével egyszerre érezte azt, hogy új dolog fog történni az életében, és a terhessége előrehaladtával még jól is tette, hogy felszabadult, és független tudott maradni a konvenciók, vagy az egyes ismerősök véleménye nélkül.
Miklós ugyanakkor rendkívül élvezte főként a névválasztás alkalmával, hogy cetlikre írták fel az esélyes lány, és fiúnevek többségét, majd beletették nagyapja régimódi kalapjába, mely valóságos, szerencsét hozó családi ereklyének számított, és egymás után húzták ki belőle a befutó, és nyertes nevek többségét.
 Miklós rendkívül kedvelte az egzotikusabb hangzású lány neveket: Myrea, Florencia, Valéria, Napsugár, Alicia stb. Míg Kata úgy volt vele, hogy az egyszerűbb nevek, mint például az Eszter, vagy a Fanni, Lili is éppen úgy megteszik majd a hatásukat. A kis szójátékuk végén persze mindketten kölcsönösen felsóhajtottak, és azon a véleményen voltak, hogy – sok esetben -, kifejezetten praktikus gondolat lenne, ha megkérdezhetnék az adott csecsemőt a szülés után, hogy melyik név tetszik neki, és ha bólogat, vagy kacsint, esetleg elmosolyodik akkor ezt titkos, beleegyező jelnek tekinthetik a jövőre nézve.
Apósa bezzeg össze-vissza bevásárolt a luxusigényű babakocsitól kezdve egészen a csillogó, és persze méregdrága babaágyig, babaminitoron át egészen a popsitörlőkig, és nem győzte kidülleszteni a mellkasát, hogy egy igazi, tehát talpraesett férfi bár jóval a terhesség előtt gondol az alapvető babavárási követelmények maradéktalan kielégítésére. És persze sohasem hagy mindent az utolsó pillanatra.
– No, menj csak innét! – torkolta le jócskán, amikor Miklós szerette volna meglepni élete párját azzal, hogy egymaga szerelje össze a kiágyat a babának. – Több hasznodat veszik a konyhán! – apósa meg se várta, hogy veje mit felel, máris szó nélkül kivette kezéből a Phillips csavarhúzót az összes tartozékkal, és használati útmutatóval együtt.
Persze később, amikor Kata is értesült erről a kis incidensről szabályosan kifakadt a vacsoraasztalnál, hogy apja mennyire faragatlan, arrogáns, és lekezelő volt férjével.
– Apa! Szeretnélek megkérni, hogy a közös életünkbe ezentúl ne szólj bele! És ha kicsit magadba szálltál szeretném, ha bocsánatot kérnél Miklóstól! Nincs fogalmad, hogy mennyire megtudsz bántani embereket!
Apja persze nem hogy bocsánatot, de elnézését sem kért se most, se később megbántott vejétől. Helyette folyamatosan morgott, mérgelődött valamit nemlétező bajsza alatt, és persze mindig azon mesterkedett, hogy titokban, ha az asszonyok nem veszik észre miként törhetne borsot veje orra alá.
Amikor otthon voltak, és Kata közölte, hogy kicsit hamarabb elfojt a magzatvíz. Miklós idegbetegek őrületes akcióját kezdte el ide-oda járkálva, és összepakolva annyi holmit amennyit csak lehet, és azt amire majd feleségének mindenképp szüksége lesz. Inkább egyik közös barátjukat kérte fel, hogy Katát be tudná-e fuvarozni a kórházba, mert mivel nem volt jogosítványa ítéletnapig is hallgathatta volna apósa gúnyolódásait, hogy: Lám csak! Még erre is ostoba egy férj!
Aznap mindenütt negyven fok közelében ért a higanymutató szála, és beállt a hőségriadó. Tudta, hogy Kata rendkívül rosszul tűri a meleget, és a kánikulát, ráadásul még terhes is volt, így az összes hideg vizes törülközőt, és jéghideg jégkockás borogatással megpróbálta csillapítani felesége légszomját, és törölgette verejtékező homlokát.
Barátja – szerencsére -, fantasztikus zsonglőrszerű mozdulatokkal úgy ismerte a főváros titkos, kevésbé ismeretes kerülőútjait, akár a saját tenyerét, és így pillanatokon belül bent lehettek a kórházba. Sok szerencsét kívánt, és gratulált a kismamának, majd elment dolgozni, míg Katát egy ügyeletes nővér máris betolta a műtőbe, és Miklós is érte, hogy beöltözhessen, és mindvégig mellette lehessen.
Az egész szülés ideje alatt Miklós igyekezett úgy szorítani felesége vékony, madárcsontú, gyerekes kezeit, mintha az élete függne tőle, mintha élete egyik legnagyobb csodáját élné át, és sokszor talán képtelen is volt elhinni, hogy piszok mázlista, amiért ennyire karakán, és gyönyörű felesége lehet.
S bár a szülés nem volt egyszerű, hiszen majdnem nyolc kemény, és megfeszített órába telt, mire a kislány végre megszülethetett egy születést segítő injekciónak hála. A hatalmasat síró, és legalább annyit alvó kislány több mint három kilóval jött a világra, és egészséges volt. Ez volt a legfontosabb.
„Vajon mit fog szólni? Mit fog gondolni elsőre az apjáról?” – ehhez hasonló kérdések motoszkáltak egész nap Miklós fejében, miközben anyja hozott menyének egy kis húslevest, és valami harapnivalót a kórházi katasztrófális koszt helyett.
Miklós megbabonázva figyelte, hogy Kata megszoptatja a babát, és ebben a percben ténylegesen megnyugodott örökkön nyughatatlan, sok lelki sebet őrző lelke.
A kórházból egyenesen haza mentek – naná, hogy ismét egyik jóbarátja sietett a kissé kétségbeesett Miklós segítségére -, aki szerint a világ legtermészetesebb dolga az volt, ha előnyösen használhatta ki ismerőseit, szűkebben vett baráti körét. Ez azonban csak akkor zavarta, ha valaki őszintén elmagyarázta, hogy ezzel önmaga alatt vágja a fát, hibát követ el, hiszen az emberek többségét nem lehet büntetlenül becsapni.
– Én mondom öregem! Az élet egy nagy rakás kaka! Nem is tehettél volna mást, mint kifogni egy ilyen belevaló bigét, aki valósággal rajongásig imád a többit meg majd elrendezi az élet! – miközben egy sor közlekedési szabályt, és egyéb kötelező formaságokat szegett meg gyorsan vezető barátja Miklós újra gondolataiba mélyedt.
„Hogy fogják eltartani a picit? Elvégre a babaholmik, a kisebb babatárgyak, babakocsik és egyebek ind-mind pénzbe kerülnek, és előbb-utóbb azért a legtöbb embernek csak feltűnik, hogy valami nincs rendben az anyagiak terén. De ezzel ráért foglalkozni. Kata kedvesen előre nyúlt, és bátorítón megszorította Miklós kezét.
– Ugye minden rendben van édesem? Jól érzed magad? – közvetlen bájossága mindig sikeresen lecsillapította a szemlátomást zaklatott idegeket. – Meglásd! Boldog életünk lesz!
Miklós észre se vette, de kezdte nagyon élvezni az apasági teendőket. A pelenkázástól kezdve egészen a fürdetésig, és az etetésig. Persze, amikor a kelleténél kicsit több hintőport, vagy kamillaillatú babapúdert használt, és kislánya grimaszos arccal flörtölni kezdett vele szabályosan elolvadt a gyönyörűségtől, és persze azonnal rohant a digitális fényképezőgépért, hogy minden fontos pillanatot megörökíthessen. Különben miről fognak majd mesélni, ha a kis angyalka megnő.
Nemsokkal később jöhetett a fürdetés, mint a boldog nap egyik legfontosabb, méltó befejezése. Tele engedték a kádat közepesen meleg vízzel, és a kis, műanyag kacsáktól kezdte jóformán az összes állatfajtát bekészítették a vízbe, hogy a kislánynak méltó környezetet teremthessenek, és legalább ne érezhesse magát egyedül.
Kata szinte hihetetlen módon nyerte vissza majdnem nádszálkarcsú, irigylésre méltó alkatát, bár az igazat megvallva az sem zavarta volna, ha egy-két pluszklió rajta marad. Még sohasem érezhette magát ennyire boldognak, sugárzónak, kiegyensúlyozottnak, egyszóval harmonikusnak. Amikor újra összejött a barátnőivel – amolyan jókat dumcsizó csajos hétvégére -, a legtöbb barátnő valósággal féltékeny irigységgel méregette, hogy Kata teste szinte alig változott valamit, holott a legtöbb háztartást vezető, gyereket nevelő nő teste jócskán megváltozott.
– Bocsássatok meg, de szerintem egyáltalán nincs igazatok! Nem szabadna olyan szánalmas, vacak kozvervműsorokat néznetek, mint amit  bulvárcsatornák nyomatnak éjjel-nappal. A boldogság szerint nem attól függ, hogy valaki hány kilót nyom! Ez csupán a társadalmunk elutasító, intoleráns magatartása.
– Hát… szívem, én nem akarlak kritizálni, de azért ha olyan bombatestem lenne, mint neked én bizony pasivadászatba kezdenék, és meg sem állnék az ezres számnál. – A háromgyerekes, folton vigyorgós anyuka most feltörő nevetésben tört ki, és úgy tűnt ez ragadós, mert a legtöbben szintén felnevettek.  
– Komolyan mondom már nem is tudom, hogy mit akarnak a férfiak? Egyszer az a bajuk, ha túl soványak vagyunk, és nem lehet rajtunk mit fogni! Máskor meg feszes, fokhagyma popsit, és sportos hasat szeretnének! Egyszer igazán kivehetnék a részüket a házi munkákból, és a háztartásból is. – a lelkesen szónokló barátnő itt beleharapott egy ínycsiklandozó muffinba, és úgy tűnt élvezi minden percét, ha a csokoládé hatalmának engedelmeskedik.  
Kata ezen is elgondolkozott, és ténylegesen rájött arra, hogy sohasem szabadna megkérdőjeleznie azt, hogy mennyire elégedetlen saját külsejével. A lelki megerősítés egy lényeges és fontos dolog, de mint minden ezt sem szabad túlságosan eltúlozni, vagy komolyan venni.

FÖLÉPÍTETT ÁLMOK


Pattognak átokverte pengő cintányéros szitok-szavak s bosszúálló,
alattomos indulatba csap át a meggondolatlan,csélcsap harag.
Miféle bolondját-járt kutyakiállítássá lett
e abszurd-nonszensz világ?
Gyehenna-vétkük akár a gyilkoló kés – csontokba vág.
Miféle parádés rémálom ez?
Miféle rögtön felbukkanó hazugság-propaganda képzetek
agyzsugorított gépezete acsarkodik,
fröcsög naphosszat süntelen?

Kripta-arcok túlzásba vitt sminkje prostituálttá tetoválja át
viselőit a díjnyertes tenyészméneket,
csücsörítő viaszbabákat.
Kikké lettek itt a hajdanvolt emberek
s kik a lélek-roncsok?!
– Azért dolgoztál, szenvedtél,
tűrtél hogy gyarapíts vagy csupán csak, hogy túlélj?!

Önmagadon már rég lemérhetted: melyik lett a világ
s melyik a hűtlen kézfogások,
ígéretek enyves lenyomata?
Némán bólogató fejek,
akár a szorgalmas Kelj fel Jancsik
tétlenül őgyelegnek bambán
míg a fent posztolók kamatostul
learatják a milliós bevételeket.

Vigyázzon az, kibe még szorulhatott némi becsület.
Nem ők válnak árulókká, kik szánalmas
éhbérekért gályáztak, robotoltak
– de arcukra szorítják kezeiket,
hogy annyira már ne fájjon bitang szédelgők
méltatlan alkuja, karrier-pozíciója.

Más országok tartózkodási vízumát tán
így is meghosszabbíthatják,
ha ott több lehetőség kínálkozik az ínséget felfedni.
Itt már aligha maradhatott valaki kinek sikeredett volna
érdemben akként szót emelnie, hogy újabb boldogabb
arcok tölthessék be a falka-kevés munkahelyeket,
s a valós értékeknek is maradhasson helye.
– Legőrlőbb, szélsőséges ciklusokon át meg kell
maradni embereknek, kiművelt főknek,
hogy felépített álmaink e ne sikkadjanak!

SZAKÍTÁS, FÁJDALOM, LEHETŐSÉG


Az utolsó reggelen mintha mindketten ugyanazt érezték volna. Megszűnt közöttük minden láthatatlannak hitt, titkos összeköttetés, mely egyáltalán két hajdani, szenvedélyben égő szívet eggyé kovácsolt.
Zoli jókedvűen dúdolgatni kezdett egy Doors számot a zuhany alatt, és bár eddig mindig az volt a megszokott rutin, hogy együtt zuhanyoztak, valami miatt Ági inkább kedvetlenül, mondhatni duli-fuli módon egyedül reggelizett egy szelet pirítóst, és a tegnapi zaccosnak kinéző kávét.
Zoli felajánlotta, hogy kifizeti Ági Kanadába szóló repülőjegyét, és bár fogalma sem volt, hogy később néhány barátjának miként, és hogyan adja majd meg az adósságot, érezte, hogy ez a legkevesebb, annyi boldog-szomorúan együtt töltött év után. Ági mintha csak folyamatosan azon mesterkedett volna, hogy kikerülje Zoli sóvárgó, még mindig nagyon szerelmes, és elveszett tekintetét, hogy valakibe kapaszkodhasson inkább csak pár, keresetlen, nyers szót pazarolt rá.
– Remélem jól aludtál! Nem vagyok dühös, ha kérdezed!
– Ne haragudj…
– Mielőtt találgatnál magam miatt megyek el, és nem miattad! Úgy érzem, hogy ebben az országban megfulladok! – hirtelen nagyon nagy levegőt vett, mint aki búvárkodni készül, vagy éppen hirtelen óceáni mélységekből tőr egyenesen a felszín felé, hogy megostromolhassa az eget.
Miközben kiértek Ferihegy kettőre, ahol a nyüzsgő embertömeg szinte mindennapos volt, épp ezért a szokásosnál is több kellemetlen figyelmetlenkedés is bármikor előfordult a taxiban Ági megszorította Zoli kezét, és halkan a fülébe suttogott pár mondatot:
– Nem akarom, hogy megölelj nyilvánosan! – őzikeszeme most olyan vibráló élénkséggel vakított, mintha aprócska napszilánkokat tűztek volna bele egyenesen kutató retinájába. Komoly határozottsággal mérte végig azt a szánalmas, kisstílű alakot, akivel néhány hónapja még a boldog pár képét alkották a külvilág szemében.
– Rendben… ahogy jónak látod… - Zolinak tartóztatnia kellett magát, és minden akaratára szüksége volt, különben az első pár perc után azonnal sírva fakadt volna, és hát az mégiscsak nonszensz, hogy egy harmincas éveiben járó férfit babusgatni, meg vigasztalni kell! Elvégre már nem óriáscsecsemő!
Pár perc múltán Zoli már csak arra lett figyelmes, hogy ex barátnője becsekkolja nagy vaskos, gurulós bőröndjeit, és a beszállókártya átvétele után nem fordul hátra egy utolsó, végső búcsúzás ígéretével hanem egyenesen a beszállódokk felé veszi az irányt, majd egyenesen a gép belsejébe megy gyorsan ügetve. ,,Mégis? Mitől, vagy kitől félt ennyire? Saját őszinte érzései űztek volna belőle csúfot?” – töprengett Zoli, amint a nagy üvegezett ablakokon keresztül nézte, amint a hatalmas, szárnyas gépmadár a levegőbe emelkedik rajta az egyetlen olyan emberrel, aki több volt, mint egyszerű lelkitárs. Aki annyira jól meg – és kiismerte ezek alatt a tartalmas, békeidős évek alatt, hogy most lelke újra vissza fog térni a belső, önmarcangoló nyughatatlanság mezsgyéjére.
Ági forgatókönyvíró, később filmrendező szeretett volna lenni, és szinte megkerülhetetlen alapkövetelménynek számított, hogy elvégezhesse – önmaga belső lelki békéjét szavatolva -, a Színművészetit. Csak hát ez is olyan, akár a szerencsejáték. Valakinek sikerül, hiszen szerencsés lapokat osztott számára az élet, míg másokat keményen pofon vág, és meg is aláz, csak mert a felveteliztető bizottság néhány tagjának nemtetszett egy-két koncepció, vagy projectmunka, melyet egy film kapcsán kitalált.
Később még a modellszakmába is belekóstolt, de alig telt bele egy-két hét, és túlzottan is hányingere támadt azoknak a meglehetősen provokatív sminkben, és majdnem meztelen felsőtesttel ábrázolt művészi beállítások láttán, melyek túlzottan is sok mindent megmutattak a női test domborodó, hangsúlyosabb részeiből. Egyáltalán nem lehetett az adott művészi fotókról felismerni, hogy valóban Ági lenne rajtuk. Úgy festett, mint egy gép, vagy droid, akit a fotós beállított egy bizonyos szögbe, és csupán csak az volna a feladata, hogy a vágyakra mohón éhező alfahímek táborát bevonzza a piacra. Mennyire gusztustalan alakoskodás, ha az ember a testével kérkedik!
Később aztán végképp elege lett a magyarokból. Hajnali négy órakor kelt és jóformán az egész átkozott napja ráment, hogy sikertelen állásinterjúk, meghallgatások, castingok, meetingek után kajtasson, aztán amikor hazaért hullafáradtan saját kis lakásába, azonnal kénytelen volt be zuhanni az ágyba – sokszor ruhástól -, mert annyira kivolt merülve, mint akin áthajtott legalább tízszer egy jól méretezett úthenger, vagy mint akit citromként jócskán kifacsartak.
Ilyen fáradtságos hétköznapokon mindketten saját magukat hibáztatták, sohasem egymást, hogy ti. sohasem tudnak találni egymásra akárcsak egy szabad percet is, és a nemi életüket is – sok esetben -, hanyagolniuk kellett.
Végül megpróbálkozott az online marketinges stratégiákkal, és a követőszerzésekkel a közösségi médiaoldalak behatóbb tanulmányozásával, mint afféle online marketing Manager, de egy kis idő múltán könnyen rájött, hogy ez a megfelelő munka számára. Elhatározta, hogy felszámolja régi életét, és ha ehhez az kell, hogy baráti, és személyes kapcsolatait is örökre meg kell, hogy szakítsa, ám legyen. Nem merte például megvallani Zolinak, hogy egyre többször gondolt bizonyos sportos, izmosabb, és markánsan jóképű férfiakra. Egyszerre akár többre is napjában, mert úgy érezte nem kapja meg sem a megérdemelt figyelmet, sem a boldogságot, mely egy adott párkapcsolatnak elengedhetetlen feltétele kellene, hogy legyen. Ugyanakkor még élénken emlékezett, hogy mennyire gavallér, szerelmes, romantikus lovagként viselkedett vele Zoli. Egyáltalán nem úgy kezelte első randijuk alatt, mint az olyan nőket, akikkel csak egyetlen görbe éjszakára lefeküdni szoktak. Annyira aranyos volt akkor, mikor külön engedélyt kért rá, hogy kicsit ügyetlenül megcsókolhassa. Volt benne valami… különcség… Igen! Talán ez lenne rá a legjobb, találó megfogalmazás. Zoli egy fantasztikusan különc, és egyedülálló hapsi a maga módján, aki totálisan különbözik a beképzelt, sültparaszt bunkó magyar háziállatoktól. Ezért szerethetett bele, és később sem bánta ezt az érzést.
Ha szerette? Ha őszintén érzett valamit iránta, akkor miért kellett szakítania? Miért kellett összetörnie egy hóbortos, de csupaszív kisemberek a szívét? Bár ügyetlen, és bizonytalan volt a szex is kettejük között, de Ági sok titkos dologba beavatta őt.
Ági miközben repülőn utazott, és behunyta a szemét a rengeteg kavargó gondolatok között is megpróbált számára elfogadható válaszokat, és összefüggéseket találni. Rájött arra, hogy bár kegyetlenül hangzik, de a legtöbb ember nem tesz hozzá szinte semmit sem az átlagos életéhez. Elmegy dolgozni, végig dolgozza az egész szánalmas életét, majd – ha szerencséje van -, nyugdíjba megy, és kap valamicske pénzt is az állam bácsitól, közben családot alapít, gyerekeket nevel, és végül – ha minden jól sikerült -, fájdalom nélkül ugrik át a másvilágra bízván abban, hogy amit, és akiket itt hagyott egyedül is boldogulni fognak. Röviden: velejéig kiszámítható, és unalmas egy élet!
Azt akarta, hogy háromszázhatvanfokos fordulatot vegyen az élete. Hogyha bungee jumpingra szottyan kedve akkor ne kelljen tekintettel lennie arra, hogy mondjuk Zolinak tériszonya van, vagy éppen csak halálosan retteg a magasban, és váratlanul bepisilt, mint egy kisgyerek. Nevetséges nem?! Vagy esetleg Balin nyaraltak volna, és jó lett volna búvárkodni kicsit, akkor ne ragadjon rá Zoli pánikolása, hogy találkozhatnak homoki tigriscápákkal, vagy óriás tintahalakkal, mint egy átkozott hollywoodi horrorfilmben. De ettől még nem vált árulóvá. Sohase érezte azt, hogy ő árult volna el bárkit is szűkebben vett környezetében. Egész egyszerűen hozzászokott a gondolathoz, hogy élnie kell, ha törik, ha szakad az életét, és egy idő után Zolitól is ezt szerette volna megkövetelni.
Úgy érezte Zoli az utóbbi időben, míg együtt voltak lusta lett, és lajhár mozgású. Mintha még az egyszerű, mindennapi házi munka feladatok, vagy a főzés-sütés is egyetlen olyan összefüggő rendszer aprócska láncszemei lettek volna, amibe az embernek vigyáznia kell, hogy csak a tisztes határok mentén lavírozhasson, és ne sértsen meg senkit. Zoli fáradtabb lett. Mintha hihetetlen sokat öregedett volna mellette. De hát ez kész vicc! Ki hallott még olyat, hogy egy kapcsolatba bele kell öregedni? Vagy hogy egyik fél egyszerűen csak hozzáöregszik a másikhoz? Pedig nagyon sok esetben így festett a dolog.
Pár héttel később email érkezett virtuális postafiókjába. Zoli volt a feladó.
Leírta életét, mindennapjait. Hogy állítólag feltűnt egy nagyon régi gimis osztálytársa az életében, aki szakított a pasijával, és most szingli, és randizni akar vele. Hogy meghalt az apja infarktusban, és a temetést saját maga fizette ki, pedig nemrég lett munkanélküli. Hogy két nagymamája betegeskedik, és talán mindközött a legfontosabb, hogy képtelen kiverni Ágit a fejéből, és még mindig nagyon szereti.
Mire végzett a merőben hosszúra sikeredett email elolvasásával már sűrű záporeső függönyök keretezték be hamvas arcát. Rájött arra, hogy bármennyire is igyekezett határozott, kemény, és erős nőnek mutatni magát őt is legalább annyira megsebezte a szakítás, mint Zolit. Mégis Zolit el kellett eresztenie, hogy végre megpróbáljon önmaga boldogulni az életben, és ne azt nézze minden másodpercben, hogy kölcsönösen függhet bárkitől. Hát akkor meg miért hiányzik neki ennyire nagyon?!
Notebookján ő is hosszadalmas levelet írt, és bár nem akarta még elmondani, de megismerkedett egy jófej amerikai sráccal, aki bemutatta nyugdíjas szüleinek, és elakarja venni feleségül. Amikor végzett az email írással csak akkor kapcsolt, hogy ez volt élete legrosszabb cselekedete. Ha Zoli megtudja ezt, képes és öngyilkosságot követ el csak azért, mert mindent annyira nagyon magára vesz. Nagyon féltette őt, és aggódott is érte.
Megbeszélték a dolgot amerikai vőlegényével, aki szerencsére hihetetlenül megértőnek, és toleránsnak mutatkozott, mert néhány hét múltán együtt ültek repülőre, és szálltak le Magyarországon, hogy meglátogassák a majdnem hermetikus elszigeteltségben élő Zolit.
– Szia Zoli! Szeretnék neked bemutatni valakit! – húzta beljebb a kissé megilletődött, jóképű amerikai lovagot. – Ő itt Jeff, és ő is nagyon örül, csak még nem beszéli a nyelvet.
A két megilletődött férfi kezet rázott, ez is csupán formalitás volt. Majd beszélgetni kezdtek. Inkább csak Ági és Zoli kezdett egymással beszélni, mire Ági vitatkozósra vette a figurát:
– Nyugtass meg kérlek, hogy nem csináltál hülyeséget?
– Úgy érted, hogy… öngyilkossági szándék, és hasonlók?
– Pontosan!
– Bevallom hogy amikor elolvastam az emailedet, nem tagadom… megfordult a fejemben… - jegyezte meg szomorú kisfiús kifejezéssel.
– Eszedbe ne jusson még egyszer! Szeretném, ha te lennél a gyerek kereszt apja! – végre csak kimondta, pedig megígérte, hogy egy szót sem fog szólni, csak ha már száz százalékban biztos lesz a dolog.
– Hogy… hogy… micsoda…? – döbbent, borostás képet vágott.
– De igen! – megszorította a tétován mosolygó amerikai párja kezét, aki persze semmiből sem értett semmit.
– Hát… őszintén gratulálok… - közölte diplomatikusan. Inkább levert volt, mint boldog. Nekik miért nem jött össze a gyerek? Elvégre mindketten próbálkoztak.
– Jaj, ne gyerekeskedj már! Most miért csinálod megint ezt! Miért nem tudsz velem együtt örülni?! Még te nevezed felnőttnek magad?! – fakadt ki Ági. Hirtelen hangulatváltozás volt, de Zoli átérezte az érzés jelentőségét.
– Bocsáss meg! Nem úgy gondoltam! Tényleg ez fantasztikus hír! – próbált mosolyogni.
– Na, és hogy élsz mostanság? Sikerült a gimis randid?
– Igen is, meg nem is! Kriszta jól érezte magát, és én is, de egy rövidke csóknál többre nem futotta. Azt mondta, még nagyon bizonytalan az érzéseiben, és arra kért, hogy ezt tartsam tiszteletben, én pedig állom a szavam!
– Á! Értem! Hát… azért ez is valami!- néhány kínosan feszengő perc után: – Figyelj! Azt akarom, hogy saját magadért legyél boldog, és ne kelljen úgy érezned, hogy mindenkinek meg akarjál felelni! Megérted ezt? – robbant ki belőle szinte isteni sugallatra.
– Természetesen! Ahogy parancsolod! – hajolt meg előtte háziköntösben.
– Figyel! Ez most tényleg komoly! Szerintem imádni való, és vicces pasi vagy, és előbb-utóbb téged is megfog találni egy igazi, akivel tökéletesen összepasszoltok, de muszáj kivárnod a megfelelő időt. Ugyanakkor addig is merj élni, és ne sajnáld az elvesztegetettnek gondolt éveket!
Amikor Ági és amerikai párja elköszönt Zolitól Zoli és Ági még utoljára belsőségesen megölelték egymást a bejárati ajtóban. Mindketten rájöttek arra, hogy jobb a baráti békesség, mint az állandó háborúskodás. Ugyanakkor tudták, hogy egész életükben közük lesz a másik életéhez.  

JOGOS VISSZAVÁGÓ



Azon a reggelen úgy érezte talán minden megváltozott…
Édesanyja ínycsiklandó fahéjas-porcukros tejbegrízének csábító illata szinte belengte nem csupán a kis keskeny téglalap elrendezésű kiskonyha minden aprócska szegletét, de a konyha előtti – afféle szintén nem túl nagy -, étkezőkuckót, ami talán éppen azért lehetett ennyire hangulatos, mert kicsi volt, és persze nagyon is meghitt.
–Kincsem! Ébredj! Nemsokára suli! – költögette kedvesen iskoláskorú fiát a gondoskodó anyuka, miközben maga is készülődött, mert bár életében nem késett el sehonnan, ebbéli jó szokásán nem akart változtatni.
Az ötödikes Márk szinte azonnal felébredt amint megérezte anyukája drága parfümjének negédes, kissé gejlillatú párlatát, ami szabályosan beette magát agyába, gondolataiba, de még szaglószervei molekuláiba is. Gyorsan kipattant az ágyból, és bár kicsit hasogatott a tegnapi hógolyócsata miatt a háta, és volt néhány kellemetlenkedő zöldesre, barnára megfakult felszínű sérülése anyukája csupán azt vehette észre, amit az éppen csak serdülő kamaszfiú éreztetni, vagy láttatni akart.
Beviharzott a fürdőszobába – és bár csupán csak este mosott fogat -, valamiért kényszerítette magát, hogy némi időt adhasson a megfelelő szájhigiéniai követelményeknek.
–Kisfiam! Merre vagy? Igyekezz kérlek! Nem akarok elkésni! – szólt kissé türelmetlenkedve az anyuka. Ez a felszólítás is inkább a szülőnek, és nem a gyerkőcnek szólt, akinek reggel hét óráig még bőségesen maradhatott ideje arra, hogy a videómagnóba tegyen egy videokazettás filmet, és kicsit elképzelje magában, hogy vajon kedvenc főszereplő filmes karakterei miként, és persze hogyan állják meg a helyüket a túlélés szamárlétráján.
– Na akkor kicsim! – állt meg fia előtt a kissé türelmetlenkedő anyuka, miközben felcsatolta karóráját, hiszen a rohanó világban elengedhetetlen követelmény, hogy az ember rabja, és kiszolgálója is lehessen a láthatatlan idő múlásának. – A tejbegríz az étkezőben vár! Kérlek óvatosan eszegesd, mert még biztosan nagyon forró! Apád ma nem tudom mikor ér haza, mert beugró! Különben is nagy fiú vagy, aki egyedül is remekül elboldogul! – cuppanós jelleggel homlokon csókolta kissé még fáradékony, és kába fiát, majd még egy utolsó simításként utolsó mozdulatként megigazította sminkjét az előszobában felállított nagyobb méretű tükörben.
– Légy jó, sietek haza! – azzal hevesen kinyitotta a rendszerint dupla zárra zárt ajtót, és elindult munkahelyére.
A kamaszfiú, aki még csak nemrég kezdett mutálni, és emiatt olyan furcsa, különös, lányos, kanári hangja lett, ami általában nevetség tárgya, és nagyon is alkalmas arra, hogy valakit kiközösítsenek társai bepakolta az iskolatáskájába az aznapi tankönyveket, füzeteket, és bár a reál tantárgyak egyáltalán nem tartoztak különösebben kedvencei közé Imre bácsi megértő lesz, ha a matek házi feladatatot együtt megbeszélik az órák után. Addig is legalább nyerhet egy csekélyke kis időt, hogy a genyák ne bánthassák. Ami mostanság kellő rendszerességgel szinte majdnem mindennap előfordult.
Hol szándékosan gáncsolták el az iskolai menzán miközben éppen sorban állt az aznapi ehetetlen főzelékekért, és fasírozottért, vagy a tornaöltözőből lopták el a holmiját, kitéve annak, hogy kövér, úszógumis teste, akár egy gusztustalan zsírpacát kedvetlenül közszemlére tegye a folyosón, ahol – persze mindenki láthatta -, hatalmas ovációt, és derültséget okozva ezzel. Vagy úgy megdobálták hógolyóval, hogy majdnem kiesett mind a két szeme, és csak a szerencse a megmondhatója, hogy nem lettek belső sérülései, amikor az éjjelre megfagyott jéggöröngyök kiadós sérüléseket okoztak a hátán, amit szándékosan eltitkolt, mert nem akarta, hogy örökösen prédikáló, teátrális apja újabb erkölcsi prédikációval kioktassa a vacsoraasztalnál. Apja szerint egy férfi mindig képes megvédeni magát, és nem kér senkitől sem szívességet, sem pedig segítséget.
Mialatt nézte a kissé véresre sikeredett, nyolcvanas évekből visszamaradt, retrós akciófilmet, ahol a főhős gyakorlatilag mindenkit móresre tanít, és persze annyi ketchupfoltos sérülése után is még mindig talpon van, elgondolta, hogy vajon neki min kellene változtatnia, hogy egyszer és mindenkorra leszálljanak róla, és békén hagyják?
„Egy férfi sohasem kér segítséget!” – visszhangok kezdték megszólítani, amint magára vette kabátját, iskolatáskáját, és miután gondosan bezárt óvatosan pipiskedve elindult az iskola felé, ami lakótelepük alján állt. Muszáj volt pipiskednie, ha csizmás lábbal ne akarjon azonnal seggre esni, mert könnyedén előfordult, hogy a frissen sózott havas utcában a legváratlanabb, kellemetlen balesetek származtak.
„Bárcsak neki is lenne gyorsan valami könnyebb balesete, és akkor lehet, hogy nem kellene betennie a lábát az elátkozottak házába!” – töprengett. „Elátkozottak házának” nevezte magában az iskolát! Nagy általánosságban mindennek és mindenkinek bece- és gúnyneveket adott, mert attól vált igazán személyes hangulatúvá az egész.
Átvágott a kisebb parkon, ahol két hatalmas műanyag csúszda, egy törött mászóka, és néhány szintén rozsdásodásnak indult hinta hirdette, hogy itt valamikor a gyerekeké volt a főszerep, majd a betonos, salakos út után átkelt a zebrán, vigyázva, hogy megint el ne üssék. Történt már ilyen, és autóbaleste után is több mint két hosszú, és viszontagságos évébe került mire újra megtanult írni, olvasni, számolni, és persze az összes kötelező olvasmányt kiadósan bemagolta, hiszen mást nem tehetett.
Útközben találkozott a Balló ikrekkel, akik annyira hasonlítottak egymásra, akár két tojás. Mégis az idősebb báty Bálint volt az értelmesebb.
– Szevasz! Mi újság Márk? – köszönt, míg öccse Lajos inkább csak bólintással jelezte a köszönést.
– Jó reggelt nektek is! Már megint egy átkozott nap, amikor mindenki az én seggemre és életemre pályázik! – vallotta be kertelés nélkül, őszintén Márk. Az utóbbi időben már senkit sem volt hajlandó közel engedni magához, hiszen totálisan meg lett félemlítve, és ha valakit tartósan egy olyan környezetbe helyeznek, ahol félni, és rettegni kell, akkor nem meglepő, ha az illető előbb-utóbb a saját árnyékától is bármikor beijed.
– Szerintem, jobb ha ma nem húzod ki a gyufát! Azt beszélik a srácok, hogy a  féreg Bástya telekürtölte az iskolát, hogy téged ki fog nyírni, ha meglát. Hogy a rohadék Torló tesókról már nem is beszéljünk!
Márknak valóban inába szállt a bátorsága – különösen, ha a Torló testvérekre gondolt, mert ők aztán szadista, pszichopata verőlegények voltak a szó minden értelmében. Élvezettel röhögtek, és kedvükre vihogtak, ha kínozhatták a kisebbeket, az állatokat, vagy a lányok feneke alá rajzszögeket rakhattak. A fájdalomhoz hozzá kell szokni! És hát az ember inkább kiskorban szokjon hozzá, mint érett felnőttként, nem igaz?!
– Szerintem el kellene kérni kölcsönbe a Fűrész Laci apjának a pisztolyát, mert zsaru! – végre a fiatalabbik iker Lajos is megszólalt, csakhogy mindenképp imponálhasson bátyának.
– Nem akarok ünneprontó lenni, de szerintem ebből oltári nagy balhé lenne! És különben is! Laci sohasem tudott titkot tartani! Gondoljátok, ha kitudódik kit fognak először elővenni? – vakarta be sapkás fejét Márk.
– Igen… ezzel mi is számoltunk! Mi veled tartunk bármi történjék is! – azzal csatlakoztak Márkhoz, és hármasban folytatták útjukat az iskola épületéig.
A Balló ikrekkel jobb volt, ha óvatos az ember, mert sohasem tudhatta, hogy kiknek az oldalára állnak. Nem egy olyan balhé előfordult, hogy szorult helyzetben vagy az egyik, vagy a másik gondolta meg magát, vagy változtatta meg instabil véleményét, és akkor őket aznap nem verték péppé a bandatagok, elvégre átálltak a tulajdonképpeni ellenség oldalára.
Márk nagyon is tudta, és felmérte a kritikus, veszélyes helyzetet. Nincs más lehetőség, mint a menekülés, és a szökés. Remélhetőleg észrevétlen, és láthatatlanul. Bárcsak a tanárok is kicsit megértőbbek lettek volna. De hát mit tud egy pedagógus tenni több bandába verődött fiatalkorúval szemben? Mintha még a törvények is egyedül csak a bandatagoknak kedveznének, míg a többi megvert gyerkőcre jóformán a kutya se kíváncsi. Ez a könyörtelen igazság.
– Én szándékosan rétegesen igyekeztem felöltözni, mert ha megütnek, akkor a ruhadarabok tompíthatják az ütéseket!
– Micsoda egetverő baromság ez! És ha égő cigi csikket nyomnak el a tenyeredben, vagy a hájas arcodon, akkor mit csinálsz?!
– Ez tényleg jó kérdés!
Így mentek hármasban, miközben folyamatosan sorra vették az esetleges lehetőségeket, következményeket. Jól tudták, hogy valakinek mindig meg kell fizetnie. Vagy az árulásért, vagy a kisstílű alkudozásokért, ami évek alatt gyűlt össze, vagy csupán csak azért, mert rosszkor volt rossz helyen. És nagy általánosságban ez az utóbbi volt az egyetlen elfogadható magyarázat. Mert léteznek emberek, akik vadállatok, és csak a brutális szadizmus az anyanyelvük.
Hamarabb elértek az iskola épületéig, mint azt gondolhatták volna. Biztonsági kapun kellett áthaladniuk. Az igazgató legújabb találmánya, mellyel főként a potenciálisan garázda, és antiszociális emberkéket akarta minél hatékonyabban kiszűrni az iskolai közösségekből, nehogy romboló hatással legyenek a közösség életére.
– Hát erről beszéltem! Csesszétek meg! Ezek a rohadt kapuk rögtön jelzik, ha valaki éles fegyvert visz az iskolába. – Márk egyre idegesebb, frusztráltabb lett. Hurkás nyakán szinte érezhetővé vált egy láthatatlan hurok szorítása.
– Van egy haverom, aki bármi be tud szerezni! Gondolom nem lesz olcsó, de mindenkit meg lehet dumálni! – vélekedett Bálint.
– Hát én amondó vagyok! Ha nem találunk ki valamit sürgősen a mi fejünket is könnyen elveszíthetjük!
– Szent igaz! Találkozunk nagyszünetben! Senki se késsen különben nincs alku!
Mindhárman felmentek az osztályba, és a nap hátralévő részében szabályosan úgy összehúzták magukat, akár a szándékosan meglapuló árnyékok a sötétben, amit senki sem vesz észre, - mégis amitől mindenki tart, és fél egy kicsit.
A bandatagok többségének kedvelt szórakozása volt, hogy a nagyobb lányokat kezdték fogdosni, és tapogatni. Azok a csinos, szép lányok, akik már gömbölyödtek voltak a legrosszabb helyzetben, mert őket előszeretettel, és többször tapiztak, mint a többieket. Lehet, hogy éppen ezért Márkot és a többi csoporttársát egyelőre legalább is békén hagyták.
Nagyszünetben az ellenállók kis társasága az iskolaudvarra hívott össze fontos megbeszélést. Ott volt mindenki, akiben lehetett bízni, és aki kockázatos, pokoli helyzete folytán éppen úgy ki volt szolgáltatva a könyörtelen gonoszságnak, és brutalitásnak, mint Márk.
– Örülök, hogy ennyire sokan eljöttek! – köszöntötte az egybegyűlteket Márk. – Hallgatom a javaslatokat? Mit tegyünk?
A társaság tagjai közül többen tétován vakargatni kezdték kobakjukat, mint akiknek jelen percben semmi sem jut eszükbe, míg mások tétován, félszegen toporogtak, vagy elnézték a télies udvart.
– Hát… ez sokaknak nem fog tetszeni, de szerintem sokkal értelmesebb dolog lenne megadni magunkat! Felesleges minden ellenállás! Csak hülyét csinálunk magunkból! – vélekedett Dani, egy szemüveges, gizda fiú, akinek az intelligenciahányadosával professzorokat lehetett volna megszégyeníteni, ám csenevész fizikai erőnlétére nem lehetett hagyatkozni.
– Szerintem egyezkedni kéne velük! Biztosan tudnánk cserébe ajánlani valamit, amitől majd meggondolják magukat, és végre leszállnak rólunk is!
– Mondd! Neked teljesen elment az a lüke eszed! Vedd már észre, hogy ez már nem alku tárgya! Vagy mi leckéztetjük meg őket, vagy ők fognak kinyírni minket! Nincs bocsánat! Nincs harmadik út! Világos?! – Gyurka, egy alig százötven centi, kis legény vagány volt, és erős, akár a bors. Legszívesebben most mindjárt felnégyelte volna azokat, akik készek voltak a megadásról tárgyalni.
– Szerintem szükségünk lenne egy ütőképes tervre! – vágott közbe Lajos.
– Igen, nagyokos? És mi volna az a fantasztikus terv?
– Mi sem egyszerűbb! Valakinek szólni kell, aki kicsalja nyílt terepre a bandatagokat, és akkor majd besétálnak a csapdába, és akkor kell őket jól megverni! – nem is hangzott rosszul egy olyan kamasz szájából, aki pacifistának vallotta magát békeidőben.
– Szerintem valamelyik idősebb lányt kellene megkérni, akinek szóval… tudjátok… melle van… és akkor arra gerjedni fognak a Bástya és társai. – amint az egyik srác ezt kimondta hatalmas röhögés, nevetés támadt. Végre legalább valakinek volt annyi esze, hogy a komor, baljóslatú hangulatot egy kicsit is feloldhassa.
–O.K. Akkor az lesz, hogy aki ismer nagy mellű lányokat az megkéri valamelyiket, amelyik veletek is szóba áll, hogy csalják el a bandatagokat ide az udvar hátsó részébe, ami a senkik földje. Mi itt fogunk várakozni, és aztán mindent bele! – Márk észre se vette, de egyre jobban megjött a bátorsága és pillanatnyi önbizalma, amit terve ecsetelésébe kezdett.
Amikor mindent megbeszéltek mindenki visszament az osztályba, és továbbra is lapítottak a többiek között, hogy ne legyenek feltűnőek.
Az utolsó óra elmaradt, mert a földrajztanár összeszedett merő véletlenségből egy tüszős mandulagyulladást, ami miatt a helyettesítőtanárnak – jobb ötlete nem lévén -, mindenkit elengedett az utolsó óráról. Még szerencse, hogy a szemétláda, kisstílű spicli Morainak az egyik nagymellű lány ajánlatot tett, és erre ráharapott a többi bandatag is, és megindultak az iskolaudvar irányába.
Még szerencse, hogy az iskolaépületéből számtalan titkos kijárat vezet kifelé, így Márk és a társaság többi tagja pár perccel hamarabb ért ki az iskolaudvarra. Még maradt egy szusszanásnyi idejük felkészülni a megtorlásra, és bosszúra.
Nem kellett sokáig várniuk. Feltűnt azzal a gusztustalan, lófarkas arcával Bástya és bandája többi tagja. Persze azok az átkozott Torló testvérek is ott voltak. Nélkülük nem verekedés a fizikai erőszak sem. Sorrenden felsorakoztak, és valami bódult, mámoros gyilkos mosollyal arcukon várták, hogy megkezdődhessen az élet-halál küzdelem. Lesznek áldozatok, és vesztesek. De akik veszteni fognak, azokra különben is halál vár.
– Á! Nem is tudtam, hogy egy sereg báránykába fogunk botlani! Láttok ti itt egyetlen seggfejet is, akik hajlandó verekedni?! – kérdezte ironikusan, és hangosan Bástya, a vezér.
– Nem érdekel, hogy meddig fog tartani, de nem tűrjük tovább a megalázásokat, a rettegést, és az erőszakot! Harcolni fogunk! – Márk annyira komolyan, hangosan mondta saját meggyőződésének szavait, hogy felvett egy követ az udvari salakpályáról, és máris úgy szemközt találta vele a nagyobbik Torló testvért, hogy annak vékony, ám jól látható vércsík kezdett szivárogni a homlokából.
– Te kis rohadék féreg! – Torló Laci máris szabályosan nekirontott Márknak, és torkon ragadta. Fojtogatni kezdte.
Éles hangon valaki elkiáltotta magát: HÁBORÚ!!!
Később a társaság tagjai egy kis romkocsmában jöttek össze az iskolai találkozó címén. Valaki sört kortyolgatott, valaki bedobott pár felest, vagy jager maistert kólával. Egyetlen ember ivott szimpla üdítőt, és az Márk volt, aki időközben sportos lett és sikeresen lefogyott.
A visszatérő múlt emlékeibe való tartós, és nélkülözhetetlen kapaszkodás, a nosztalgia édes, szomorú honvágya aznap végérvényesen is mindenkit a felnőttek, az érettek soraiba emelt. Már tudhatták, és érezhették magukról, hogy talán sohasem voltak lúzerek, - annál sokkal többek: Túlélők!  
 

INTELEM

Ma még sokadszor fölrezzenek.
Ki gondolta volna rég, hogy lesz majd idő,
mikor tán jobb volna elbujdosni inkább,
vagy mint vakondok a föld alatt megpihenni.
Vadnyomként eltűnni szeszélyes hirtelen;
önmagam alá gyűrődve hangtalanul.
Már magamat is becsapom, hitegetem, míg állom e kíméletlen,
mohó tusát melyet nyerészkedő karriervágy,
érvényesülési verseny hajt iramban előre.

Az ellágyuló férfi számkivetetten,
pityeregve még visszanéz bennem hirtelen helyét,
önmagát keresve.
Sírógörcsök avítt rákfenéje kiráz belőlem fájdalmat,
magatehetetlen kínt, önemésztő hangulatot.
Úgy nézek végig az életen, mint kinek már édes mindegy
vajon mit gondolnak róla a modernek, vagy számító nagyságok!

Száműzetéskötözött ide, ami megmaradt elvágyódásnak,
s szívemben nem lehetett mégse a bölcs-béke menedéke.
– Bolyongó lépcsők, akár bilincsek közrefognak s nem eresztenek.
Arrogáns, szitok-szülte, korcs, istentelen,
trágár-beszéd mindenütt fertőzi marcona-lelkek legjobbjait.

Hogy sírtam, nyüszítettem, rimánkodtam
akár a kint felejtett gyermek az égzengő zivatarban,
mely elől eddig is szüntelen menekültem.
Rosszuleső, átkozott borzalmak örökös homálya,
akár a tőrbe csaló rettenet arra kényszerít, hogy ne bízhassak senkiben.
Magasan lengek egy maroknyi csürhe-falka fölött,
mégis folyamatosan bizonyítanom illik megállnom, ha kell helyemet.

Kettőzött, tehetetlen belefáradás a dolgok posványos mocsarába
rabláncként zizeg lábaim nyomán
elvesztegetett emlékeim, tetteim lenyomata.
Piszkos sakktábla lett a játékos-lét!
Kötélidegeim szakadófélben vannak!

BARANGOLÁS AZ IRODALOMBAN

Minden jel arra utalt, hogy szórakoznak vele, vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak rossz napja volt, vagy éppen csak aznap éppen nem volt a legjobb formájában, mikor az ismerős női hang felhívta telefonon. András nem is értette, hogy miért pont őrá esett a választás, hiszen a legtöbb esetben mindig az történt, hogyha egy csinos nővel akadt dolga akkor az legfeljebb csak elszórakozott vele, kihasználta és jó ha két nap múlva dobta, és nem azonnal.

– Üdvözlöm kedves András! Bizonyára tudja, hogy ki vagyok? Azért hívtam fel, mert lenne egy költői est, ahol nyugodtan felolvashatná szabadverseit, és hátha tudnának Önnek segíteni! – felelte a kedves, őszinte női hang, és érződött rajta, hogy határozottan az lehet a célja, hogy segítsen Andráson.
Andrásnak akkor már vagy tizenöt éve volt tartósan munkanélküli. Nem egészen pontos megfogalmazás, hiszen gyerekkora óta kisebb-nagyobb munkákra mindig is be volt fogva – sokkal inkább alkalmi munkákból igyekezett túlélni és fennmaradni, már amennyire ez a XXI. századi Budapesten egyáltalán még lehetséges volt, ahol méregdrága volt már maga az élelem is.

– Ez nagyon jól hangzik! Köszönöm szépen… - válaszolta bizonytalanul, amit viszont az ismerő női hang is azonnal megsejthetett, mert még hozzátette mondandójához, hogy egy közös ismerősük adta meg András telefonszámát.

„Ezt bárki mondhatja” – töprengett, hiszen a valódi kérdés inkább az volt, hogy ténylegesen segíteni akarnak neki, vagy egy újabb olcsó, gyilkos tréfának a szenvedő áldozata, akit rendszerint jól megaláznak, és megrugdosnak, mondván: Pajtás! Ilyen az élet!

„Ki lehet ez a rejtélyes telefonáló?” – tette fel a nap folyamán többször is egymás után a kérdés. Szokásává lett, hogyha frusztrált, vagy ideges volt, és képtelen volt levezetnie a feleslegességszámba menő, plusz energiáit fel-alá sétált a lakásában egyik szobából be, másikból ki. Tudta, hogyha megakarja fejteni a rejtélyt, akkor mindenképp el kell mennie arra a költői estre, és akkor egészen biztosan kiderülhet az igazság.

Az estre a belvárosban került sor nem messze a Rákóczi úttól. András mindig jó szimattal kiszimatolta a gyanúsnak tetsző, cigarettafüstös, bohém helyek hangulatát, és – ha másban nem is -, érzékei, ösztönei ezúttal sem hagyták cserben.

A kis klubhelység nem volt több, mint egy közepes méretű egérlyuk, ahol főként egy fekete deszkás, afféle próbaszínpadi alkalmatosságon négy széken négy változatos korú hallgatta egymást, miközben versek, prózarészletek hangoztak el, és a velük szemben helyet foglaló közönség pedig lelkes cinkosokként gratulált, és gazsulált a szereplőknek. (Nem biztos, hogy értették is az egyes verseket).

Meglepően magas, koromfekete hajú, és vakítóan óceánkék szemű, társasági nő üdvözölte és fogott vele kezet:

– Üdvözöllek, kérlek fáradj fel a színpadra, ha készen állsz! – barátságos mosolya mögött már most érződött mennyi titkos gazdagság és féltett rejtély lappanghat.

„Egy újabb gazdag, rámenős, társasági nő, aki azt hiszi magáról, hogy bármit is elérhet a kortárs kultúra népszerűsítésével egy olyan országban, ahol ki tudja mióta nem lehet igazán szólás, és sajtószabadság.” – gondolta elsőre róla, és sajnos minden jel arra mutatott, hogy itt ő csupán egy megtűrt idegen lehet, és nem barát, vagy irodalmárrajongó. Ugyanis a legtöbb irodalmár vagy felkészült szaktekintély, tudós volt, akikről leírt, hogy aggastyánkorúak, vagy olyannyira tudták helyüket az adott kortárs kultúra berkeiben, hogy ez maguktól értetődő kiváltságokkal ruházta fel őket.

András egyszerre megtorpant, amikor a fekete hajú, csinos irodalmárnő felkonferálta a következő vendéget:

– Most pedig kérem fogadják szeretettel Kelep András legújabb szabadversét, melyet az egyik tehetséges színész tolmácsol önöknek! – a nő szó nélkül átadta a mikrofonját a ficsúr, és beképzeltséget egyáltalán nem leplező művésznek, aki sajátságos orrhangon máris szavalni kezdte András strófáit. Úgy hírlett, hogy a rögtönzés briliáns mestere. Szinte ritmikusan, pattogó hanglejtéssel kezdett a versbe, ami azért volt a maga nemében különleges, mert a szabadversben nem megszokott sorvégi rímek, és gondolati ritmusok szerepeltek.  

András legszívesebben majd a föld alá süllyedt volna szégyenében, hogy miért nem lehetett egyszerűen csak egymás között felolvasni, vagy megbeszélgetni a dolgokat, miért kellett az egész közönség előtt felolvasni versét?

Ahogy a vers hangulata – látszólag -, egyre jobban és jobban magával ragadta a lelkes közönséget András is megpróbálta elhinni a lehetetlent, miszerint igenis bárki bármit is mondd talán van helye az irodalomban, mégha ez a hely nyúlfarknyi kis egérlyuknak számít is.

Bár András a vers végéig nem is igazán hitt önmagában, talán még utána se, mégis – nem tagadhatta -, hogy mélyen megérintette, hogy a közönség minden egyes váratlannak tetsző mondatra, vagy gondolatra lelkes üdvrivalgásban, vagy mély sóhajokban tör ki, végül az adott piperkőckinézetű színész amint abbahagyta a verset a közönség valóságos tapsmámorban úszva köszöntötte az ismeretlen, Anonymus szerzőt.

– Köszönjük szépen ezt a fantasztikus előadást, és a legalább ennyire meghökkentő, és kísérleti költeményt. – vette át mikrofonjával a szót a fekete hajú irodalmárnő, aki most egy háromszázhatvanfokos fordulattal valósággal felráncigálta a meglehetősen meghökkent, és megilletődött, harmincas éveiben járó szerzőt a kivilágított kis háziszínpadra.

– Kedves közönség! Ahogy azt ígértem a vers szerzője is megtisztelt bennünket! Köszöntsük nagy tapssal Kelep Andrást! – előbb ő kezdett tapsolni, majd a közönség. Ezt a tapsot nem lehetett félreérteni. Ez a személyes taps igenis Andrásnak szólt, és – bár ő folyamatosan kételkedett -, egyöntetűen kijárt neki.

– Esetleg vannak nálad még szövegrészletek? – érdeklődött diplomatikus kedvességgel az irodalmárnő. Az ember sohasem tudhatta, hogy a megbecsülés az irodalomnak, vagy személyesen a szerzőnek szólt.

– I-igen… - felelte bátortalanul, majd belenyúlt nyúzott, jócskán ősrégi aktatáskájába, amit már régen jó lett volna kicserélni valami modern, esetleg új divatosabb darabra, de hát az ilyen táskák különben is méregdrágák, és ő most elsősorban hajótörött munkanélküli. Ennek ellenére közepes méretű dossziét halászott elő táskája mélyéről, és máris az irodalmárnő kezébe nyomta.

– Tessék parancsolni! Nem tudom… jó lesz-e?! – szabadkozott szerényen, zárkózottan.

– Oh! Ez fantasztikus! Ezt mind te írtad? – hökkent meg hitetlenkedve a nő, akit valóban meglepetés ért, majd az egész dossziét átadta a többi megjelent felolvasó vendégeknek, akik máris kíváncsian, és lelkes buzgalommal olvasni kezdték a szövegeket.

A kultúrest további része valóságos örömmámorban tobzódva telt el. Minden meghívott közszereplő András versét, vagy prózarészletét mondta el szabados, improvizált stílusban brillírozva a házi színpadon, és mire az este véget ért András már ment volna haza, mert úgy érezte, hogy kicsit talán már túl sok is az öncélú ünneplés. Sosem szerette, vagy kedvelte különösebben, ha ünneplik, mert mindig hátsó szándékot, vagy cinkosságot feltételezett, és ez megmérgezte a ünnep alázatát.

Amikor az est vége felé csöndes betolakodóként arra készült, hogy angolosan távozzék a kékszemű irodalmárnő intett neki, hogy még el ne menjen, mert fontos dolgokat szeretne vele megvitatni. A legtöbb kíváncsiskodó – főként idősebb emberek még ott maradtak beszélgetni kicsit a fő szervezőkkel, míg a néhány fiatal: lányok, fiatalok vegyesen máris lelkesen megrohamozták Andrást, akit máris hevesen faggatni kezdtek, ti. hogyan írja verseit? Milyen költők, írók voltak mesterei, példaképei? stb. Számos olyan kérdést is megkérdeztek tőle, ami András számára határozottan tabu-témának minősült, mint mondjuk a szerelem, vagy a mindenség beteljesülése.

– Hát pajtás! Le a kalappal! Kurva jól odatetted a strófáidat! – lelkendezett egy amolyan hippi kinézetű, fekete bőrszerkós rockersrác, aki egy bandában volt basszusgitáros, és megígérte, hogy dalt ír a haverjaival András szövege alapján.

– A romantikus részeknél majd elolvadtam a gyönyörűségtől! – áradozott egy nagyvilági dívához hasonlító, kissé beképzelt, sznob nő, aki – bár nem dohányzott -,mégis kedvére szívta egy ezüstözött szipkából a cigarettát, hogy ezzel is kedvére mutogathassa nem létező társadalmi státusát.

Néhány perc múlva természetesen rajongói körben visszatért Andráshoz a fekete hajú, kékszemű irodalmárnő is, aki sugárzó, kissé diplomatikus, mézes-mázos mosollyal kérte, hogy foglaljon helyet, és beszélgessenek egy kicsit.

– Régóta írsz verseket, és prózát? – szólt első kérdése.

– Gyakorlatilag a gimnázium óta! Volt egy nagyon megértő, és kedves irodalomtanárnőm, aki folyamatosan bíztatott, bátorított, míg végül én is rászántam magam az írásra.

– Tudom, hogy bizonyára már milliószor hallhattad, de te nagyon tehetséges vagy, és ezt ki kell használni!

Legutóbb, amikor valaki tehetségesnek kiáltotta ki nem történt semmi. Néhány illendő közhelyet puffogtattak el, és persze ígéretek záporoztak a fejére, hogy majd kiadják verseit akár gyűjteményes kötetben, vagy egy antológia részeként. De mint minden ígéret, ami nagyon jólhangzik, és sokat ígér – ezek is megvalósulatlanok maradtak.

– Mi az? Valami probléma van?! Talán nem hiszel nekem?! – kérdezte megilletődötten a kedves nő.

– Igen… azaz nem! Illetve… nagyon sok emberrel találkoztam már, akik szerintem tényleg tehetséges vagyok, de annyiban is maradt a dolog, és nem történt semmi érdekre méltó változás.

– Nos, hát megnyugtatlak, hogy nekem nem szokásos átverni sem a barátaimat, sem az ismerőseimet! – felelte őszintén, és kedvesen. – Azért szeretnék minél többet megtudni rólad, mert rengeteg szerkesztővel, íróval, kiadóval állok napi szinten kapcsolatban, és esetleg lehet, hogy tudnának neked segíteni!

– Ez tényleg… nagyon jól hangzik… köszönöm szépen… - András hangja érezhetően még mindig bizonytalan volt, tétova, és kételkedő. Most mégis mintha sokkalta könnyebb megoldásnak tűnt volna belekapaszkodni a kételkedés teremtette idillikusnak tetsző illúziók ragadós vegyülékébe.

– Bocsáss meg, de még mindig nem érzem azt, hogy egyet értenél velem, vagy hogy szerinted is jó lehetőség lenne-e? Jól gondolom?! – érződött, hogy a művelt, valószínűleg több nyelven is beszélő úrinő minden szavát a lehető legkomolyabban gondolta, mégis Andrásnak már annyi ígérgetésekkel, alkuval szúrták ki a szemét, és kecsegtették, hogy mára totálisan hitehagyott lett.

– Én kérek bocsánatot, ha kellemetlenséget okoztam volna! Tetszik tudni… kissé kacifántosan alakult a gyerekkorom! – Már megint ez a furcsa „kacifántos” melléknév. Mintha a zord, és szomorú gyerekkor egyszerűen betört volna emlékei közé, és képtelenségnek tűnne onnét megszabadulni tőle. Csak ne vigye túlzásba saját önsajnálkozását, mert akkor lehet, hogy borul a lehetőség is.

– Oh! Őszintén sajnálom, ami történt! Tudom, hogy most még vadidegenek vagyunk egymás számára, de őszintén remélem, hogy ez a közeljövőben hamar megváltozik! – mosolygott kedvesen. – Figyelj! Ha van kedved szeretnélek meghívni a lakásomra, ami itt van a Gellért-hegy lábánál, tehát egészen közel! Persze nem most, mert jócskán eljárt az idő, és gondolom már szabadulnál innen! – elővett egy díszes, keménylapos névjegykártyát, és ráírta még otthoni vezetékes telefonszámát is vélhetőlen arra az eshetőségre, ha valami közbe jönne.

– Tessék! Ezen a számon mindig elérhető vagyok! Szeretettel várlak mondjuk Csütörtökön délután. – kinyújtotta kezét, mire András nem tudta eldönteni, hogy vajon férfiasan csupán megrázza-e a felkínált kezet, vagy kezet csókoljon. Végül a gyöngéd kézfogás mellett határozott, és olyan lopakodva tűnt el a szivárgó sötétségben, mintha láthatatlan árnyék volna.

A Csütörtöki nap hamarabb jött el, mint azt várta. Egész kora hajnal óta talpon volt, és szövegeit, verses határidő naplóit rendezte, hogy vajon melyek illenének a legjobban a bemutatkozásra? Az is lehet, hogy az irodalmárnő egész szerkesztőgárdát hívatott lakására, akik mindannyian kellemetlen, zsörtölődő, barátságtalan aggastyánalakok mind, akik szabályosan ízekre szedik széjjel gondosan, aprólékosan megírt írásainak java részét, és az is lehet, hogy közlik vele, hogy nemhogy egyáltalán nem tehetséges, de amit csinál az a kortás kultúra egyértelmű környezetszennyezése.

„Micsoda egy képtelennek tetsző ötlet!” – gondolta, majd negyed tizenkettő felé megebédelt, majd felöltözött, és elindult a ködös, télies nappalban a Gellért-hegy lábához a megadott lakáscímre, ahol – elviekben már várta az irodalmárnő.

„Nem mondta, hogy kora délután mikor? – ütött szöget fejében a felismerés. És, ha nem aktuális, vagy túlzottan korán érkeztem! Általánosságban az úri népek sohasem szoktak felkelni déli tizenkettő előtt!” – miután jól megrágta magában a mondatok értelmét felcsengetett a kaputelefonon.

– Ö… Jónapot kívánok! Kelep András vagyok, és az irodalmár hölgyhöz jöttem! – miért kell állandóan motyognia? Miért nem nyílik ki a szája, és a hangja?

– Jó napot! Máris nyitom a kaput! – szólt a telefonos hang, majd berregés jelezte, hogy a kaput kinyitották.

Pontosan a harmadik emeleten volt az irodalmárnőnek a lakása. Első ránézésre amolyan belvárosias, barokkos, rokokó stílussal fűszerezett, eredeti kovácsoltvas csigalépcsős mandzárd lakás volt, ahol már a mennyezet háromszor akkora, mint a lakás négyzetmérete.

András elfogódottan, szabadkozva, mérhetetlen alázattal lépett volna be, ha egy rettegő félelmeit nem ébreszti fel radikálisan egy hozzá szaladó, ugató, négylábú.

– Ajjaj! Segítség! – ordította, amint a kutya egyre vehemenseben kezdett ugatni, és csóválta a farkát. Mintha egyenesen az alvilági Cerberussal nézett volna fenyegetőn farkasszemet.

– Hát itt vagy! Zorba! Helyedre! – fogta meg az irodalmárnő nyakörvénél fogva a rendetlenkedni vágyó kutyust. Majd kezet nyújtott a szemlátomást falfehér, és jócskán megrémült fiatalembernek.

– Jaj! Őszintén remélem, hogy nem ijesztett meg túlságosan! Tudod Zorba is családtag, és már hat éve van meg! Hozzánk nőtt!
András kicsit úgy érezhette magát, akár Pilinszky, akit Sárközi Márta hívott meg Balatonfüredre és mivel a híres költő halálosan rettegett a kutyáktól, ezért Illyés Gyuláék vettek neki egy kutyasípot, amit sajnos a kelleténél többször megfújt, ha fenyegetve érezte testi épségét.

Ezt a kis irodalmi anekdotát, most András is elmesélte, és az irodalmárnő kellemesen meglepődött, mert nem nézte volna ki a furcsa, különc fiatalemberből az irodalmár kultúrembert.

– Ha jól sejtem, akkor hoztál kéziratokat és szövegeket is, ugye? – sandított rá.

– Igen… máris adom! – azzal kissé büszkébben máris kivette jócskán megtömött aktatáskájából azt a sok mindent, amit eredetileg bepakolt.

– Ez igen! Te sohasem okozol csalódást! – vette át a nagyobbacska kéziratcsomagot. – Várj egy pillanatot! – hátra ment a lakás irodának felszerelt, elkülönített részébe, és pár verseskötettel tért vissza. Voltak közöttük egyedi, és dedikált kötetek is!

– Kiválogattam pár kortárs, és ismeretlen költőt! Remélem tetszeni fognak neked! – kedvesen átadta az értékes ritkaságokat a megszeppent fiatalembernek. – A hozzájárulásodat szeretném kérni András ahhoz, hogy szövegeiddel szakértő szerkesztők foglalkozhassanak, és meglátjuk, hogy mit hámoznak ki belőle! Az sincs kizárva, hogy lehet, hogy a következő könyvnapra kötetet tudunk összehozni!

A fiatalemberen jócskán meglátszott, hogy a váratlan örömujjongás és a szomorkás beletörődés között egyensúlyozik. Mégis leplezni igyekezett sztoikus kételkedését, mert semmi esetre sem szerette volna megbántani a roppant felvilágosult, művelt nőt.

– Feltételezem még számtalan kérdésed van! A legfontosabb, hogy minden író, gondolkodó elsősorban kérdéseket, gondolatokat fogalmazzon meg! Te már most jó úton haladsz! Meglásd a következő alkalommal sokkal biztatóbb hírekkel szolgálhatok majd! – mosolyodott el titokzatosan. – Ha van kedved továbbra is látogathatod a klubrendezvényeinket! Nagyon örülnénk, ha megtisztelnél bennünket, és időd engedi!

– K-köszönöm a lehetőséget! – hebegte.

Az idő megint csak gyorsan eltelt, és tél lévén korábban is sötétedett, mint máskor. Az irodalmárnő kikísérte a ritka vendéget.

– A köteteket nyugodtan megtarthatod! Legyen bennük örömöd! Mindent el fogok követni, hogy önálló köteted lehessen! – ismét kezet ráztak, majd András a bizakodás lehetőségével léphetett ki a kora esti, télies alkonyatba.

FILM, ROMANTIKA, SZEÁNSZ



– A romantika egy rendkívül különös, különleges korszakot vetített a filmművészet elé, már az első mozgóképektől elkezdve. – kezdi beszédét a sovány, kisnövésű, hosszú barnahajú irodalomtanárnő. Lábán kényelmes szandál, amolyan papucsféle, melyet a katedra alatt nem győz rejtegetni, mintha kicsit szégyellné is hamvas, gyöngéd lábujjait. Nyárias szoknya van rajta, mely egyszerre kölcsönöz számára hippis, ugyanakkor kifinomult eleganciát is.
Az őskorinak számító videómagnóban elindított romantikus filmet főként a filmklubra jelentkező gimnazista hölgyek kedvelik nagyon. Szinte árgus, nagyokat sóhajtozó hangokat hallatnak, és mindannyiszor kedvenc, sármos, jóképű főszereplőjük feltűnik a képernyőn valósággal nem győznek olvadozni a gyönyörűségről. Egyesek például már most elhatározzák, és titokban megfogadják, hogy kimennek Amerikába, elmennek az adott híres filmsztár méregdrága villás otthonába, és úgy vetik a karjai közé magukat, hogy a sztár zokszó nélkül azonnal feleségül vehesse őket.
–Oh! Mindig veszettül kalapál a szívem! Hogy ez az Orlando Bloom mennyire szexis pasi! Biztosan fantasztikus teljesítményt nyújthat az ágyban! – áradozik róla egy nyurga, deszkavékony, melle nincs lány, akit sokszor inkább fiúnak néznek, talán még a viselkedésében is inkább a fiúkkal rokon. –Ha lesz elegendő pénzem ne féljetek egyetlen percet se tétovázok, és azonnal megcsináltatom ezeket a csökevényeket. – megfogja még hamvas, bimbódzó melleit, mire a csoportban lévő fiúk többsége nyálcsorgatón máris veszettül mustrálgatni, méricskélni kezdi egész alakját. Kivétel az a pufók, különös srác, aki elpirul, és inkább szégyellős kisfiúság mellett mind a két tenyerével eltakarja a kezét, mintha olyat látott volna, ami tabu, vagy egyenesen tiltott dolog.
– Skubizzatok csajok oda! Tónika hogy elpirult! Szerintem még most is az anyucikájával alszik esténként! – szólal meg egy kisnövésű, vagány lány, akinek szőke, tüskés frizurája van, és már most szeret divatosan, extravagánsan öltözködni.
– Jaj, Bernikém! Hát hogy mondhatsz ilyet?! Te kis bestia! – kedvesen barackot nyom a barátnője fejére Kriszta, és máris azon van, hogy elsimítsa ezt a kis nézetkülönbséget az osztálytársak között. Megértőn, empatikusan odalép a hátsó padban rostokló, félszeg, tétova Tónihoz, aki ebben a percben kicsit megilletődöttebb arcot vág, hiszen négy éves együtt tanulásuk alatt még egyik lány sem ment oda hozzá, legfeljebb csupán a szokásosan megírt házi feladatok ürügyén, mert tudhatták, hogy a barátság fejében Tóni ezt is hajlandó megcsinálni, csakhogy mindenképp elfogadják, és maguk közé bevegyék.
– Szia Tóni! Csak azért jöttem, hogy… bocsánatot kérjek tőled a komisz barátnőim nevében is! – elbűvölően, őszintén mosolyog, és egész vibráló, izgalmas angyali lényéből most csak úgy sugárzik a tetterő. Az ember azt híhetné, hogy ezt a csinos angyalt azért küldték, hogy rendbe hozza a földön az elrontott eseményeket, és megvigasztalja a szomorú embereket. Kedvesen kinyújtja finom, hattyú kezeit, és óvatosan megérinti Tóni egyik szőrös mancsát. Tónin is azonnal átfut valami ismeretlen, jóleső bizsergés, melyet eddig még sohasem tapasztalhatott. Megpróbál kedvesen mosolyogni, ám inkább valami torz, groteszk fintorra hasonlít szája mozgása, ezért inkább csak bólint mint aki tudomásul vett valami nagyon fontosat.
Kriszta közelebb megy, és most először gondol egyet, kicsit lehajol, és megpuszilja Tóni pirospozsgás, pufók arcát.
– Kérlek ne légy szomorú! Élvezzük a filmet! – azzal röpke szöcskeszökkenéssel vissza is tér lebzselő, egymás közt suttogó, cserfes barátnőihez, aki jócskán vizsgálódásuk tárgyává teszik Kriszta őszinte érzelmeit.
– Nem is tudtuk, hogy szerelmes lettél a Tónikába! – kezdik gúnyolni. Kedvükre ugratják, élcelődnek vele.
– Igenis, érzek valamit iránta! Ti pedig szégyellhetitek magatokat, amiért állandóan maceráljátok! Nagyon rendes, udvarias fiú. – maga se veszi észre, de az utolsó mondatok után mélyen, jólesően elpirul.
– Két szerelmes pár… - folytatja tovább az egyik barátnő. A tanárnő is rögtön megneszeli a kisebb csevegést.
– Hölgyeim! Remélem nem zavarom meg a kis diskurzusotokat, de ha nem érdekel benneteket a film nyugodtan el is mehettek! – kijelentését – mint mindig -, most is határozottan, és nagyon komolyan gondolja. A filmklubnak ugyanis egyik feltett célja, hogy a filmművészeti alkotásokat próbálja meg szakmai szemmel megvizsgálni. A serdülő, tinédzser lányok élénk érdeklődését muszáj valahogy lekötni. Ha már a szüleiknek sehogyan sem sikerült a dolog.
Az tavasz szinte nyom nélkül múlt el, és a nyár első hónapjai szinte minden esetben fullasztó, fületeg fojtogatással járnak. A lányok persze minden percét élvezik, ha nőiességük biztos tudatában flörtölő szándékkal, játékokkal felkelthetik a mohó, és ugyanúgy kíváncsiskodni vágyó fiúk figyelmét magukra.
Valaki kicsit túlságosan is merész vizekre merészkedik akkor, amikor kivágott, szándékosan mélyen dekoltált hófehér ruhát vesz fel, és néhány lány már olyannyira fejlett, hogy ezt nem is rejti véka alá – sőt! egyenesen henceg, kérkedik vele meglehetően arrogáns büszkeséggel, és egy jó jottányit mindig kihúzottabb mellkassal közlekedik természetesen szándékosan közszemlére téve formás idomait, melyek létezéséről eddig még senki sem tudott.
A csoportban is ott van az a lány, aki korához képest fejlett idomokkal rendelkezik, és állítólag már volt szexuális kapcsolata egy ugyancsak tüzes és mohó fiúval, aki bevezette a szerelem igazibb művészetébe. A múltkor is nyíltan csókolóztak, valósággal majd felfalták egymást a húsz perces nagyszünetben, amikor a legtöbb diák kiment az udvarra, vagy a folyosóra szándékosan magukra hagyva a boldog, turbékoló szerelmeseket. Csak Tónika maradt bent a teremben, de ő nemsok vizet zavar, mert mindenki megvan róla győződve, hogy nincs ki a négy kereke.
– Adri! Mesélj még? Milyen az, amikor Gergő becserkészi neked a gyíkot? – kuncog az egyik barátnő, aki olyan kíváncsi az igazi szex rejtelmeire, hogy valósággal nem bír magával.
– Hát… az igazság az, hogy először kicsit fáj, de aztán hamar hozzászokik az ember! – vallja be az igazat Adrienn, aki olyan akár egy afrikai hercegnő állandóan kávébarna bőrével, világító gyönyörű kék szemeivel. És persze folyton mosolyog.
A romantikus film a közepére ér, mikor – rendszerint -, már bőven lehet tudni azt, hogy melyik szereplőt mi motiválja, mi vezérli? Most a főszereplő szenvedélyesen megcsókolja a szintén álomszép hölgyet, miközben elmaradhatatlanul az ember fülébe cseng a romantikus komoly zene sok-sok hegedűszólammal.
– Látjátok csajok! Így kell igazán csókolni, hogy az embernek valósággal felforrjon a vére a sugárzó, mágneses extázistól. – magával ragadó hévvel próbálja megcsókolni a mellette üldögélő fiút a szemlátomást lázas barátnő, ám a csók kicsit nyálasabbra, és szerencsétlenebbre sikeredik, mint azt eredetileg tervezte.
A termet most az irodalomtanárnő szokásos, kissé álmosító szövege tölti be. Kissé hivatalosabbra sikeredik a szöveg, melyet főként az olasz és az európai filmművészet klasszicizálódásával kapcsolatosan eldarál. Szinte alig-alig figyelnek, ellentétben Tónival, aki most ügybuzgón úgy jegyzetel A/4-es méretű spirálfüzetébe bal kézzel, mintha egyenesen az élete függne tőle.
– Olyan kiválóságok határozták meg a hatvanas évek európai filmjeit, mint mondjuk Sophia Loren, Audrey Hepburn, Gina Lolobrigida. stb. A Tulipános fanfanként ismert reprodukciót először Gerand Phillipe játszotta el még ezerkilencszáz ötvennégyben de akkor a filmnek az volt a címe, hogy Királylány a feleségem!
A csoport hölgytagjai továbbra is egymás közt sugdolóztak, trécseltek, ki hogy:
– És mondjátok csak? Mi a helyzet a mi Tónikánkkal? Ki merné igazán lesmárolni, méghozzá nyelvesen? – Andi – bár intelligenciahányadosa egyesek szerint jóval meghaladta az átlagon felüli értéket, mégis mostani kijelentése egy műveletlen csitri beszólásával volt egyenértékű.
– Ez nagy szemétség volt tőled Andi! – teremtette le szigorúan, keményen Kriszta, aki megsajnálta Tónit, és az is lehet, hogy érzett valamit iránta.
– Jaj, ne gyerekeskedj itt! Még pont te beszélsz! Csak azért vagy vele, hogy alkalom adtán megcsinálja a házidat! Szánalmas vagy te és a barátnőid! – ebben azért mégiscsak lehetett logikai alapállás, hiszen a legtöbb ifjú hölgy valamit mindig akart Tónitól, ám ezt nem lehetett a barátság számlájára írni.
– Ha nem fejezed be most rögtön én esküszöm mindenre ami kedves, hogy agyon csaplak! – már fenyegetett is, miközben gombnagyságú barna szeme élesen villant.
– Hölgyeim! Akiket nem érdekel a filmes fakultáció szabadon távozhat! Itt munkafolyamat folyik, ha kérhetném figyelmeteket! – az irodalomtanárnő szinte mindig egyszerre rezgett osztálya, csoportja ingatag hangulati hullámaival, és mindig volt egy-egy figyelemfelkeltő, bölcs megjegyzése melyre oda kellett figyelni, mert másként számon kérte.
– Elnézést kérünk tanárnő! Mi csak azon kezdtünk meditálni, hogy mennyivel jobbak voltak a fekete-fehér filmek, mint a mostani gigaprodukciók, aminek se füle, se farka! – válaszolt a vagány Anna, akinek legalább olyan könnyedén, és meggyőzően forgott a nyelve, akár a notórius hazugsággyárosoknak, mégse tudta senki mikor hazudik, vagy mikor mondd éppen igazat.
– Maradt még körülbelül tíz perc a foglalkozásból! Kérlek benneteket bírjátok még ki! Tudom, hogy meleg van, de azért tiszteljük meg egymást!
Az idő hátralévő részében a lányok csöndben maradtak. Valaki firkálgatott, kisebb skicceket, rajzokat készített a füzete hátulsó lapjainak egyikére, míg mások a pad alatt elővették anyuktól elcsent kozmetikai szerek valamelyikét, és szabályosan elkezdték festeni körmeiket, majd tüntető büszkeséggel mutatták – szintén a pad alatt -, hogy kinek milyen színválaszték a kedvence.
– …És végezetül egy kis kedvcsináló a következő fakultációra. A feladatotok az lesz, hogy megnézzetek egy romantikus filmet és próbáljatok meg azokat a szerkezeti egységeket felismerni, amiről itt beszélgettünk! A legjobb, ha füzetben készítetek egy kisebb táblázatot, mely három egységből áll! Figyeljetek az első és második fordulópontra a történetben. Ki motiválja a fő – és mellékszereplőket? – az irodalomtanárnő hátrafordult a táblához, és miközben lelkesen magyarázott felrajzolt egy kisebb táblázatot, hogy hogyan is képzelte a feladatot a gyakorlatban. – Aki ügyes lesz ajándékot kap! – jegyezte meg rejtélyes mosollyal.
A fakultációnak hamar vége lett, és a lánytársaság legtöbb tagja szinte ujjongó örömmel rohant ki az iskola bezártnak vélt fogságából a szabadba. Csupán csak Tónika maradt már megint egyedül a tágas tanteremben. Hátizsákjából elővett egy-két tiszta papírzsebkendőt, hogy rendesen megtörölgesse csurom verejtékes homlokát, és pufók arcát. Nem vette észre, hogy Kriszta megvárta az osztályterem ajtajának dőlve.
– Tóni csak egy pillanatra! – állította meg irodalomtanárnője, mielőtt kimehetett volna a teremből.
– Igen, tanárnő?
– Figyelj! Tudom, hogy semmi közöm ahhoz, hogy kikkel barátkozol, és kikkel nem, de az, hogy minden esetben megírod mások házi feladatát, és leckéit nem vezet semmi jóra! Ezzel csak azt éred el, hogy azok a bizonyos emberek, akik most körbe vesznek újra és újra kifognak használni, egész egyszerűen azért, mert engeded nekik, hogy ezt tegyék, és fütyülnek a barátságra! Az igazi barátság nem ettől függ! – támaszkodott a nagy téglalapalakú íróasztalnak.
– Igen… értem… - felelte szomorúan, és látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát, hiszen minden vágya az volt, hogy igazi, méltó barátokra találjon.
– Jaj, Tóni! Kérlek ne kezdj el megint sírni! Nem az volt a szándékom, hogy megríkassalak, csak megpróbáltam felnyitni a szemed! Próbálj meg más emberek fejével is gondolkodni! Amikor irodalomórán vagyunk annyira jó érzéked van a szereplők lélekrajzának megítéléséhez! Ez pontosan hasonlít a való élet szereplőihez, persze különbségekkel, de próbáld meg kicsit másként szemlélni az összefüggéseket! Emlékezz rá, mi motiválja az egyes embereket, és milyen taktikát, vagy stratégiát követnek, hogy elérhessék céljukat! Ez nem azt jelenti, hogy senkiben se bízhatsz! Bízni mindenkor kell és szükség van rá, de óvatosnak kell lenned különben azok nyerhetnek, akik szemében te értéktelen leszel! Nagyon jó munkát végeztél minden filmklubos órán! Ha így folytatod beszélek az igazgatónővel, és majd közösen kitalálunk valamit! Szerintem belőled fantasztikus forgatókönyvíró válna! Van hozzá tehetséged!
Kriszta végighallgatta az irodalomtanárnő és Tóni beszélgetését, és rájött arra, hogy barátnői mellett ő is mennyire kihasználta ezt a végtelenül udvarias, érzékeny, és sebezhető fiatalembert.
Amikor Tóni kiment az osztályteremből hátizsákját vállára vetve Kriszta belekarolt, és cuppanós puszival üdvözölte, és eldöntötte, hogy mostantól kezdte a legjobb barátja lesz, és senkinek sem fogja megengedni, hogy kedvére kihasználhassa. 

FANYAR-JÁTÉK


Kövezz csak meg! Ordítsd le busa fejem.
Rohanj bátran a vesztedbe,
- amit manapság művelnek nem lehet elegendő érv,
panasz nem viselheti, még akkor sem,
hogyha az avítt, elkorcsosult demokráciának időt kell hagyni.
Béklyóba kötözi az embert, mint farkashoz farkast,
stricikhez megalkudott prostituáltat
– éber áruló tudattal, alattomos állhatatosság vegyesen párosul,
mely folyamatos, kicsinyes macska-egér háborúskodásokat érlel
s ezért az elképzelt, megálmodott jövő mindig bizonytalan,
kellőképp esendő.

Minden őszinteség-masszával leöntött,
hamis érzést magába olvaszt, felfal mindenek hiéna-mosolya,
gyilkos-orv, keskeny üzleti vonal:
fegyver s tőr mely mindig csak pénzzel vállal egyenértékű szolgáltatást
– újabb karrier-ígéretekkel dicsekszik s tán ezért borzalmasabb,
halált-hozóbb lehet mintha maga is megtenné.

Azok, kik hűséges szolgaként rabjai végül mind járulékos vesztesek,
bedarálható fogaskerekekként végzik.
S akit élő holttestként kicsempésznek a létezés őrlő kerekei
közül az nem győzhet majd hálálkodni,
hogy híven megőrzi majd, ami az övé.

Küzdő ember aligha lehet ma, ki ne hódolt volna be valaminek:
egy-egy ottfelejtett csekk, vagy papírfecninek hatszemjegyű összeggel.
Vagy álomállásnak, ami mást illetett volna meg.
Furcsa, egyértelmű kérdések láncolatából elgáncsolt logika virágzik,
akár gyomnövények televénye.

Agymosottak agyába tetoválódik a titkos jelszó:
„Túlélni mindenáron!” – S ha lúd, hát akkor már mindenképp lehessen jó kövér.
– Felmagasodik bennem e földi kín, hogy szorgalmas hírmondóként
összeszorított fogakkal tűrni kényszerültem;
összetett emlékek vakfoltjai között egyetlen veszteglő élő sem maradhatott,
ki nélkülem tanúskodhatott volna!

MODERN CSENDÉLET


A Lady reggelizett. Egyik kezével az eltűntetett croissant apró morzsáit próbálta felszedni a terítőről, míg másikban a teáscsészével próbált egyensúlyozni. A csészét szinte művészieskedő műgonddal mutató- és középső ujja közé szorította, de ha szorítása – valami könnyebbség folytán -, meglazult volna egészen bizonyos, hogy az értékes porcelán máris a márványpadlóra zuhan, és darabokra törik.
A reggel fényeiben még jól láthatóvá váltak kezeinek finom, gyöngéd, simogató ujjai. Másik keze, mely a morzsákat volt hívatott eltűntetni úgy tűnik kis idő multán ráunt ebbéli foglalatoskodására, mert azt a fényképet kezdte nézegetni, ahol ő, és negyven évvel idősebb, aggastyán férje volt lefényképezve tengerparti villájuk közelében.
Odakint sűrű lett a köd, és a jéghideg esőcseppek is komótosan kopogtak a párkányzaton. A szobát szándékosan vidám, pasztell színekkel rendeztette be, hiszen semmi szüksége nem volt rá, hogy az emberek általánosságban borongós, pesszimista hangulatát, még az egykedvű, unalmas, és szürke tapétákkal is tetézze. Aki hozzá jött, vagy kért személyes audienciát úgy tekinthetett erre a meghitt, társalkodó szobára, mint kellemes, nyugodt, harmonikus légköre, ahol újra lelkierőt meríthetett, és ahol – legalább is -, megnyugodhatott pár percre. A személyzetnek most szabadságot adott, hiszen nem tűrhette, hogy a főként nagymama és nagypapakorú felszolgálók, és inasok kiszolgálják minden kényeskedő szeszélyét. Édesanya remek munkát végzett nemesi neveltetésével kapcsolatosan, mert nem győzte számára hajtogatni, hogy az embereket emberekként, és nem használati tárgyakként kell kezelnie, és ha emberségesen bánik villája lakóival előbb-utóbb egészen bizonyosan meghálálják majd.
A finom porcelán teáscsésze mellett egy Tablet árválkodott. A modern kor legújabb csúcstechnikája. Elvégre egy Ladynek miért is kellene szakítania az ősi hagyományokkal, amikor a modern kor vívmányaiban is tökéletesen kiismerheti magát. Hiszen még alig múlt harmincnégy éves. Bezzeg hercegnő unokahúga! Egész nap hol a laptopját nyomkodta, vagy a Playstationnel játszott. Ha csak rágondolt önkéntelenül is kellemesen elmosolyodott. Mennyit is változott a világ azóta, hogy ő annak idején ebben a villában világra jött. A második csésze kávé után is valahogy éhes maradt, ami szigorú bűnnek számított, tekintettel egy igazi Lady sohasem mutathatja ki sem sóvárgó vágyait az elérhetetlen élvezetek után, sem pedig a torkosság, vagy a falánkság szintén elítélendő bűnei irányába. Ugyan hogy is nézne ki, amikor úriszabója a legújabb divatos ruhakölteménnyel kápráztatja el, vagy hivatalos fogadásra hivatalos, és akkor nem fér bele legújabb, méregdrága divatkollekciójába? Ez határozottan elfogadhatatlan. Most aprócska, szinte gyermeki kezével mégis kinyúlt, és miután meggyőződött, hogy senki sincs rajta kívül a szobában gyorsan bekapott egy fél kanálka virágmézet. Istenem, mennyire jól esett.
Az egyik komorna váratlanul rányitotta az ajtót, persze számtalan sok szabadkozás közepette. Pufók, rendkívül barátságos asszony volt, aki sok-sok évvel ezelőtt cselédként kezdte a pályáját, de aztán hamar ott maradt a házban, és segített nevelni a gyerek Ladyt. Fehér kötényt viselt, mely makulátlanul, hófehéren ragyogott.
– Bocsássa meg tolakodásomat Mi lady, de csak szerettem volna megkérdezni, hogy milyen ételt parancsol az ebédhez? – lesütötte mélyen érző, gombként ragyogó két szemét, mint aki fél a másik szemébe nézni.
A Lady hirtelen felkelt az étkezőasztala mellől, és röpke gazellaszökkenéssel, vidáman a komornához ment; megölelte és cuppanós puszit adott pufók arcára.
– Annyira örülök, hogy Ön mindig ennyire figyelmes és jó hozzám kedves Mrs. Watkins.
– Jaj, kisasszonyka! Kérem, ezt itt nem lehet! Mit fog gondolni az Úr? – gyorsan körbe is nézett, mint akit rajtakaptak valamin.
– Ne tessék ilyesmiken szégyenkezni! Ön igenis tiszteletbeli nagymamám, és akkor ölelem meg, amikor csak kedvem tartja rang ide vagy oda nekem egyre megy!
A komorna meglepődött, majd meghökkent, de jóleső érzés kerítette hatalmába, hogy valaki így ragaszkodik hozzá.
–Mit parancsol kisasszonyka az ebédre…? – érdeklődött tétován.
–Mondok egy titkot! Ugye tudsz titkot tartani? – bizalmasan suttogóra vette a hangját, mint akinek fontos bejelentése van.
–De hát Mi lady! csecsemő kora óta én gondoskodtam Önről! Természetesen tudom a számat tartani! – mintha valami sértést kellene lenyelnie.
– Akkor jó! Figyelj ide! Szerelmes lettem valakibe, aki… közrendű! – szavai mélyén érezte fokozatosan újra és újra megdobbant csengettyűs szíve.
– Jaj, kisasszonyka! Hát azt nem szabad! Mit fog szólni a lord úr őméltósága? És a grófnéra már nem is tetszik gondolni?! – félős, néhol megbicsaklott hangja csak az igazságot mondta. Hiszen az szinte elképzelhetetlen dolognak tetszett, hogy a XXI. században a nemesi, felső társadalmi rétegek kötelességtudatát legyőzhetné az őszinte, kristálytiszta szerelem.
– Ha így beszélsz velem, akkor jobb is, ha többet el se mondok! – kezdett makacskodni a fiatal hölgy, gyöngéd, hosszú karjait keresztbe fonva maga előtt. – Gyere ülj bele a székbe! Fáradtnak látszol. – megfogta két kezét és már húzta is a tétováskodó szolgálónőt a székhez.
– Hát, ami igaz, az igaz! Az egész napos lotás-futás bizony kimeríti az ember! De tényleg csak egy röpke pillanatra.
A fiatal hölgy most odaröppent az ajtóhoz és kulcsra zárta, mert nem akart fogadni senkit. A végén még megláthatják, hogy az egyik szolgálónő pihenget munkaidőben, és abból még bajok lehetnek.
– Látnod kellett volna őt! Kicsit termetesebb, és nem annyira kisportolt fiatalember, de annyira bölcsen tud az emberhez szólni, és annyira reménytelenül romantikus, hogy első pillanata is rendkívül rokonszenvessé vált. Az ember az ilyesmit talán mindig is előre megérzi, mint az időjárási frontokat, vagy ha haláleset történik egy családon belül! Olyan zöld szemei voltak, melyek visszatükrözik gyerekes szomorúságát, de megvilágítják azt a karizmatikus személyiséget, akire nekem szükségem van! Úgy érzem idehaza megfulladok! Sokszor ténylegesen nyomasztanak ezek a falak! – vágyakozva felsóhajtott.
Ekkor csengettek. A csengetés éles hangja meglepően váratlan volt, hiszen a ladynél nem sokan fordultak meg, hacsak nem előzetes jelentkezés alapján. A lady halkan figyelt. Odalopakodott az ajtóhoz, és kiszólt: – Tessék? Ki az?
– „Mi a név? Mit rózsának hívunk éppoly illatos!” – Shakespeare-i idézet találó volt erre a titkos alkalomra.
A mi lady reszkető kezekkel, hevesen dobogó szívvel nyitotta ki kulcsra zárt szoba ajtaját, és mikor megpillantotta a termetes, de jóindulatú, félszegen viselkedő fiatalembert nem törődve a társadalmi etikettel, sem elvárt konvenciókkal máris nyakába ugrott és össze-vissza csókolta.
– Oh! Drága Édesem! Annyira hiányoztál!
– Bocsáss meg, hogy… csak ilyen ruhában, és hívatlanul állítottam be, de te is nagyon hiányoztál… - kisfiús, félszeg bája szinte azonnal levette a lábáról a ladyt.
A lady kibontakozott néhány perccel később az ölelésből; a fiatalember szőrös, érdes kezeit megfogva bemutatta komornájának szíve választottját:
– Ő az én igazi párom Mr. Hedgehogg Walesből.
–Oh! Bocsánat! Elfelejtettem bemutatkozni! – fordult a komorna felé és kezet nyújtott, mire az jócskán elpirult. – Nagyon örvendek a szerencsének!
– Oh! Tisztelt Uram! Én örülök igazán! Hozhatok Önnek egy kis frissítőt, vagy harapnivalót?
– Nem, köszönöm! Csak aztért ugrottam be, hogy láthassam kedvesemet! – kézcsókot adott a lady kivörösödött kezére.
A fiatalok sugárzó boldogságát látszólag semmi sem szakíthatta szét.
A fiatalember néhány perccel később letérdelt, és egy vasból, rézből készült gyűrűféleséget húzott elő kopottas kabátja zsebéből.
– Megtisztelnél azzal, hogy elkísérsz életem rögös útján, mint igazi társ?
A lady szemeiből a sugárzó, szent boldogság pergő igazgyöngyei csorogtak végig, de ezt sem bánta. A halhatatlan érzés olyan mágneses áramütésként érte át, mely jólesőn bizsergette minden porcikáját. Még sohasem érezhette magát ennyire boldognak, és függetlennek mindentől, és mindenkitől.
– Hát persze, hogy igen! – kinyújtotta kis gyűrűsujját. A szerény, szinte nincstelen karikagyűrű, bár veretesebb, és jelentéktelenebb már nem is lehetett volna, mégis egy olyan ember hűséges, emberi esküje volt, aki teljes szívével szerette a másikat. Nincs is ebben semmi szégyellnivaló.
– Arra gondoltam, ha nincs ellenedre szívesen megszöktetnélek innen! Az mégiscsak romantikusabb!
– Jaj, kisasszonyka! Mit fog szólni az édesapja, és a grófné?
– Jaj, Mrs. Watkins! Kérem! Független, modern nő vagyok, és ezúttal szeretnék a magam feje után menni, és a szívemre hallgatni! – magához ölelte az idősödő, pityergő komornát, majd a fiatalember is megölelte az idős nőt. Fogták a szobában a hófehér lepedőket, majd összekötözték őket, míg végül jó hosszú, kötélszerű alkalmatosságot nem készítettek. Előbb a Lady mászott le. Bár sohasem tanulta a kötélmászás fortélyait, ahhoz valahogy mégiscsak értett, hogy könnyedén, szökellve lehuppanjon a zöldes gyepszőnyegre sérülések nélkül.
A termetes, mackósabb fiatalembernek azért valamivel nehezebb volt a dolga, hiszen nagyon ügyelnie kellett rá, hogy az Összekötözött lepedők olyan stabilan, és erősen tartsák testsúlyát, hogy még véletlenül sem oldódjanak ki, különben az végzetes lett volna.
Óvatosan ereszkedett a villaszerű ház tégláin lefelé, miközben vaskos lábaival mindenütt próbált kapaszkodókat, fogásokat találni, amiben megtámaszthatja magát, és áthelyezheti a súlypontokat. Néhány éterrel a földet érés előtt azonban a tartó lepedő véletlenül kioldódott, így megbontva a többi lepedőláncot a masszívnak számító, Összekötözött ruhadarabok mint a dominókockák fokozatosan kezdték elveszíteni eredeti stabilitásukat. Még szerencse, hogy csupán egy-két méteren múlott a cél. A fiatalember majd legfeljebb kézzel tompítja az esést, még akkor is, ha a későbbiekben be kell gipszelni a karját.
A lepedőkből Összekötözött kötél éppen akkor bomlott szét teljesen, mikor a fiatalember a levegőben lógott. Apróbb, puffanó hanggal ért földet a nedves fűben. A sajgástól, és az enyhe fájdalomtól függetlenül egyéb baja nem történt. Mindenért kárpótolva érezhette magát, amint a Lady hozzárohant és csókokkal halmozta el. Sietősen bicegve hagyták el a villát és a birtokot, míg beszállhattak a fiatalember régi autójába.  

 
 

VÁLTOZÓ GÖRBÜLET


Azon kapta magát, hogy órákig képes volt a felesége sírja mellett ácsorogni. Igaz ez leginkább egy mauzóleumszerű, fehér épületben volt, egy amolyan kis minikripta. Körülötte mindig jöttek-mentek, főleg olyan idősebb hozzátartozók, akikről az ember tudhatta, hogy hosszú, boldog párkapcsolat után vesztették el szeretteiket.
Kisebb koszorúkat, virágvázákat helyeztek el a kriptaszerűhelység bejárata előtt, vagy eltakarították a lombhullató fák elszáradt, rozsdásodásnak indult, megbarnult leveleit.
A napot mintha folyamatosan eltakarta volna egy-egy kosza bárányfelhő, melynek sebes futása bizonytalanná, nyirkossá, és meglepően barátságtalanná tette a temetőkertet.
Megint megnézte a jéghideg kis márványkockát, melyben felesége hamvai pihentek, és amelyen most egyben az ő családneve is állott. Megpróbálta felidézni milyen is volt, amikor megismerkedtek, majd egymásba szerettek. De nem ment.
Haragudott, átkozta önmagát. Ha többször elbeszélgettek volna az élet fontos kérdéseiről, akkor talán még sikerülhetett volna megmenteni az életét. Úgy tekintett magára most mint egy árulóra aki becsapott és manipulált szinte bárkit, akivel élete során egyáltalán kapcsolatba kerülhetett.
Utolsó találkozásukkor már a kórházi ágyon feküdt mindig gyönyörű, fiatal felesége. Megkérte a nővéreket, és az ápolókat, hogy pár percre hagyják magára. Megfogta a jéghideg aprócska, szinte pöttömnyi kezet, és sírva össze-vissza csókolgatta, mert nem jöttek szájára a megfelelő szavak. Ugyan mit is mondhatna az élő a haldoklónak, mikor már csupán másodpercekre áll a végső beismeréstől, hogy ezen a földön utolsó lélegzetet vesz?!
– Édesem! Drágám! Én… annyira sajnálok mindent… - elfulladó, rázkódó hangjára újra és újra rátört a zokoghatnék.
– Szívem! Egyetlenem! Nyugodj meg! – simogatta zihált, kopaszodó haját a gyönge asszony, aki még így is képes volt megőrizni angyali hölgyiességének, és halhatatlan lelkének minden csillagzatát. – Az akarom kérni tőled, hogy légy boldog, és ne bánd meg az életet! – utolsó mondatai voltak ezek, utána léleklátó, szent őzikeszemeit lehunyta és örökre elaludt.
Mindig írt egy újabb szerelmes verset kedvesének. Már csak azt tudhatta, hogy még mindig szereti őt, mégis a neki tett fogadalmával talán még most sem tud mit kezdeni.
Délután találkozni fog Szilviával, aki közvetlen, kedves, és aki még él. Érezte, hogy mintha rabló, vagy alkalmi tolvaj lenne ezentúl mindig szüksége lesz rá, hogy ahhoz, hogy életben maradjon egy másik ember kihasználható szeretetenergiáira van szüksége.
Délután kicsit megtörten, és hasogató fejfájással ment a megbeszélt találkozóra. Saját árnyéka hűségesen követte az utcán, de ő nem bízott benne sem, így önkéntelenül is mindig a háta mögé tekintett vajon követi-e valaki. Az ég addigra kitisztult és mosolygós napsütés fogadta, amint átgyalogolt a téren. Gyönyörű felesége úgy tudott manőverezni autójukkal, hogy azt a legprofibb sofőrök is bátran megirigyelhették volna. Ő csak becsatolta az anyósülésen a biztonsági övet, és bár világ életében ateistának vallotta magát sokszor előfordult, hogy ösztönös reakcióval keresztet vetett, csakhogy zaklatott lelkiismeretét valahogy megnyugtassa.
Szilvia már várta a megbeszélt kis kávézóban, és miután tudta, hogy édesszájú vélhetőleg rendelt kettejüknek valami innom csokis, habos süteményt.
Ferenc sokszor nem is értette, hogy egy valóban hihetetlenül gyönyörű, egzotikus arcvonásokkal rendelkező nő, aki bátran elmehetne akár szupermodellnek is szerencsés testi adottságainak köszönhetően mit eszik egy folyamatosan az élet nagy kérdéseiről filozofálgató, állandóan búskomor, és pesszimista, különc emberen, mint ő? Szilvia mintha tökéletesen elégedett lett volna eddigi felépített karrierista életével. Elvégre mint a mondás is tartja: a XXI. században az embernek illik több lábon állnia. Igazán szerencsésnek nevezhette magát az a férfi, aki olyan kivételes kincsre bukkant, mint Szilvia.
Kedvesen üdvözölték egymást. Míg Ferenc kézcsókot adott a kacsókra, addig Szilvia inkább belsőséges gesztusként arcon puszilta őt.
– Annyira örülök, hogy el tudtál jönni! Nagyon fáradtnak és szomorúnak látszol! – jegyezte meg rögtön, őszintén. – Csak nem történt valami komolyabb baj?! – őszinte érdeklődése most nagy terheket vett le Ferenc lelkiismeretéről.
– Bocsáss meg kérlek, nem szeretném, ha haragudnál, de ma úgy éreztem megint ki kell mennem a temetőbe. – hangja megint szégyenlőssé, reszketeggé vált. Akár egy nagydarab, gyámoltalan gyerek.
– Semmi baj szívecske! Ha te eldöntötted akkor az úgy is van! – erősen megszorította a másik kezét. – Én sohasem tudnék rád haragudni! Szilvia számára Ferenc különc, gyerekes viselkedése szinte mindig újdongokat, újabb és újabb felfedezéseket tartogatott.
A kávé elfogyasztása után Szilvia ujjongó örömmel bámulta, amint Ferenc elfogyasztotta szándékosan apró falatokat véve villájára süteményét. Tudta: egyedül azért teszi, mert nagyon szeretne imponálni, és mert valamikor úgy tanulhatta, hogy a heves, mohó falánkság igenis bűnös élvezet.
Ferenc – kezdetben -, magánügyként kezelte elhunyt feleség emlékét, és a sorozatos temetőlátogatásokat, mígnem rájött arra, hogyha ténylegesen új életet szeretne kezdeni – amit a betegágyon az asszonynak megígért -, akkor ehhez Szilviának is lehet egy-két szava.
– Látom ízlik a sütemény! – most Szilvián volt a sor, hogy apró, szinte körömnyi falatokat tűzön villája hegyére. Ezt is finom, nőies egzotikummal, és kicsit flörtölő titokzatossággal tette. Az igazi nőknek ehhez rendkívül kifinomult ösztönös érzékeik vannak.
– Igen! Köszönöm! Tényleg ízlik! – észre sem vette, és húsos, telt szája sarkában óhatatlanul is ottmaradt egy-két kósza porcukorfolt.
– Nézzenek oda! – mosolyodott el álomgyönyörűségesen Szilvia. –Gyere kicsit közelebb szívem! Mindjárt segítek rajtad! – vékony, hosszú kezeivel máris óvatosan eredményesen eltűntette a porcukros foltokat barátja szája sarkából.
– Jaj, bocsáss meg! Ez kissé kínos! Olyannak tűnhetek, akár egy felnőtt csecsemő, aki még enni se tud! – már megint ezek a szándékos, notórius bocsánatkérések, melyekhez rendszerint mindig lelkiismeret-furdalás társult. Egy felnőtt férfinak nem lenne szükséges olyan semmiségek miatt elnézést kérnie, mint mondjuk a süteményevés.
– Semmi baj szívem! Engem nem zavar! Kicsit még mulatságos is! – felelte könnyedén a hölgy.
Ferenc arca szomorúvá vált, amint meghallotta a mulatságos kifejezést, mert ez gyerekkori nyilvános megszégyenítéseire emlékeztette. Még most is élénken, zsigerileg élt, lüktetett benne a megsebzett, fájdalmas érzés, hogy autóbalesete után apja afféle visszamaradt nyomorékot kezdett benne látni, később pedig úgy kezelte, mint valami szellemileg totálisan visszamaradt idiótát.
– Valami baj van, édesem?! – kérdezte aggódva, mert észrevette a szomorúságot a férfi arcán.
– Nem semmi! Csak megint eszembe jutott a gyerekkorom! – próbált félénken mosolyogni, ám ez a gesztus valójában egy sebesült ember lelkivilágára vonatkozott.
– Biztosan nagyon haragszol rám, hogy olyasmiket mondok, amik a szívemen fekszenek! Ne haragudj!
– Ugyan már! Azt szeretem benned, hogy ami a szíveden az a szádon! Egy őszinte ember vagy, ami manapság ritka kincs!
– Hát… nagyon köszönöm! Jó érzés ezt egy férfi számból hallani! – újra mosolygott, ám most megfontoltabban, és bölcsebben, mint az előbb.
Észre se vették, amikor egy sötétkék öltönyös, szakállas, kis sportos üzletember lépett oda az asztalukhoz, és mintha Ferenc levegő lenne máris Szilviát üdvözölte előbb baráti öleléssel, majd kisebb szájcsókkal.
– Szia baby! Hogy ityeg a fityeg? – egy csöppet se törődött a kellemetlen szituációval, melyet okozott, inkább helyette azonnal leült. – Annyira jó, hogy éppen itt futottunk össze! Egyre jobban nézel ki kis cicám!
– Hogy képzeled ezt Tibi??? Már vagy három éve, hogy végleg szakítottunk, és akkor te ideállítasz! Mit képzelsz magadról?!
–Hé, hé! Kisanyám! Hátrább az agarakkal! Azt hittem örülni fogsz nekem! – a sportos üzletember csak most vette észre a szerényen kuporgó Ferencet. – Ne mondd, hogy ez a kis porbafingó nyikhaj az új lovagod?
– Üdvözlöm! A nevem… - Ferenc szeretett volna udvarias közvetlenséggel bemutatkozni, ám a tahó bunkókkal sohasem lehet mit kezdeni.
– Neked még nem osztottam lapot hapsikám! Egyelőre fogd be a pofád!
– …És akkor még van képed megkérdezni, hogy vajon miért szakítottam veled?!
–Tényleg kicsi szívem! Miért is?!
– Az ilyen szemétkedő, gusztustalanul paraszt, tahó viselkedésed miatt! Figyelj! Attól, hogy neked van vállalkozásod, és felvet a pénz, még nem kellene úgy elszállnod magadtól! Mikor fogod végre megtanulni, hogy a pénz nem minden!
– Á! Csak kibújt a szög a zsákból! Tehát arról van szó, hogy kevesellted a luxus körülményeket! – most hanyagul kigombolta zakóját, és hátra vetette magát ültében, majd odafordult Ferenc felé. –Én elhalmoztam mindennel! Kapott gyémántot, huszonnégy karátos aranykarkötőt, álomnyaralást Balin, és Fidzsin, és vettem neki egy új luxus terepjárót! Hát mi kell még a nőknek?! – mellényzsebéből előkerült egy szivar, melyet máris meggyújtott, és persze a kábítóan büdös füstöt Ferenc szívta be, amitől köhögés és fulladás kezdte környékezni.
– Hé, csajszikám! Úgy látom a pasid nem bírja a szivaromat!
– Tibor! Megkérlek, hogy most azonnal oltsd el azt az átkozott szivart! – határozottságának nem mert ellentmondani.
Az üzletember – valószínűleg, hogy megmutassa mindenkinek -, mennyire bírja a fájdalmat a szivar izzó végét a tenyerében oltotta el, nem törődve azzal, hogy kisebbfajta égési sérüléseket szenved.
– Tessék! Most boldog vagy?!
– Igen! Köszönöm! – odafordult Ferenc felé: – Édesem! Ne haragudj! Jól vagy?
– I-igen… - felelte kissé félősen.
–Hát én el sem hiszem, hogy képes voltál mindent feladni egy ilyen… egy ilyen senkiházi hasi kedvéért! Mit tudhat ő, amit én nem?! – megint odafordult kissé bizalmasabban Ferenc felé. – Hé, faszikám! Mit tudsz te, amire a nők kíváncsiak? – kissé fenyegetővé vált a tekintete.
– Elnézését kérem kedves uram, de ha zavarja a jelenlétem inkább máris távozom! – reszkírozott meg magából egy félszeg választ. Ám rögtön meggondolta magát, amikor Szilvia került szóba. Elvégre a hölgy most már a barátnője.
– Hé, hé! Nyugi, kishaver! Előbb még rendezünk egy-két felnőttes dolgot!
– Már megbocsáss Tibor! De veled nincsen semmi rendezni valóm! – a hölgy már arra készült, hogy felálljon ülőhelyéről, amikor a vadbarom kicsit erősebben megszorította törékeny, vékony csuklóját.
– Amíg nem mondom te nem mész sehova! Megértetted?!
Ezt már Ferenc sem tűrhette szó nélkül, mert anno nagyszülei kifogástalan úriembernek nevelték. Ha harc, hát akkor legyen harc.
– Kedves uram! Igazán nem illik egy hölggyel így bánni! Megkérem, hogy tartózkodjék az erőszaktól!
– Mit ugatsz nekem te kis pöccs?! – förmedt rá. Látszott, hogy bicepszes karjaival bármikor lecsaphatja áldozatát.
– Mit képzelsz Tibor, hogy ide jössz és sértegeted a barátomat?! – kelt ki magából Szilvia.
– Hohó, anyukám! Még hogy ez a kis krapek a barátod! És mondd csak lefeküdtél már vele, vagy egyelőre csak játszol?!
– Tibor! Ez nem volt szép! Most pedig menj innen, vagy hívom a rendőrséget!
A kis kávézóban üldögélő vendégek többsége azért csak felkapta a fejét az éles, nyers szóváltások hallatán, és önkéntelenül is az asztaluk irányába fordult. Mindenki arra volt kíváncsi, hogy a két férfi között valóságos ökölharc fog kibontakozni pillanatokon belül egy csinos, stílusos hölgy kegyeiért.
– Nyugi, nyugi! – higgadt le az üzletember. – Teljesen felesleges, hogy elveszítsük a fejünket egy ilyen semmiségért! – felállt, megigazította méregdrága zakóját, megvillantotta arany, szintén jó drága karóráját, majd Ferenchez hajolt:
– Hé, haver! Nyugodtan lefektetheted! Már mindenkinek megvolt! – azzal, mint aki jól végezte dolgát távozott a vendégek kisebb értetlenkedése közepette.
Szilvián meglátszott, hogy rendkívül neheztel, és mérges ezért a kisebb melo dramatikus közjátékért, melyet főként volt ex barátja okozott. Most mégis minden lélekjelenlétével azon volt, hogy megőrizze nőies nemességét, és méltóságát.
– Édesem! Bocsáss meg nekem ezért is kis közjátékért! Megpróbáltam elmondani neked, hogy sajnos az én életemben is voltak sötét foltok bőven, de semmit sem bántam meg a veled töltött időből.
Ferenc szemlátomást halottsápadtan annyira megvolt ijedve, hogy még élénken hallotta, amint szíve veszettül kalapál a fülében. Ha az a izompacsirta vadbarom megverte volna egészen bizonyos, hogy nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenved.
– Hé, drágám! Hogy érzed magad? – fogta meg jéghideg, verejtékes kezét.
–Hát… köszönöm a kérdést… nem mindennapi jelenet volt… - önmagában persze jócskán érezhetett bűntudatos, és szégyent, hiszen a férfi kötelezettségeihez tartozott volna, hogy megvédje egy törékeny és sebezhető hölgy becsületét. De hát mégiscsak nem a középkorban vagyunk! Ez itt már a posztmodern XXI. század.
– Hát… ez nem hangzott valami optimistán! – nyugtázta a hallottakat a hölgy. –Tudod mit? Sétáljunk egyet a levegőn, közben nyugodtan kérdezhetsz bármit, amire csak kíváncsi vagy!
Most Ferencen volt a sor, hogy kisebb jogos magyarázatot kérjen a felkavaró incidens miatt. Előzékenyen felállt, kihúzta a hölgy székét, megvárta míg felöltözik kis kabátjába, majd miután mindketten betették maguk után a széküket elindultak a rakpart irányába.
Az idő még mindig mosolygósan tiszta volt. Bárányfelhőknek szinte semmi nyoma. Ferenc észre se vette, de valamivel erősebben kezdte szorítani Szilvia gyöngéd kezeit. A hölgy pedig rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben.
Közvetlenül a hömpölygő Dunához közel Szilvia megállt egy pad mellett, és kérdőre vonta barátját:
– Kérlek, ne finomkodjunk egymással! Úgy gondolom már ismerjük egymást egy ideje ahhoz, hogy egészen nyugodtan lehetünk teljesen őszinték egymással! Nézd! Én voltam, aki szakított a volt barátommal, mert rájöttem, hogy miféle ember is valójában! Te is láthattad, hogy ő ebbe nem volt hajlandó beletörődni, és ezért robbant, akár egy atombomba. – kezébe vette Ferenc pufók, kissé meggyötört, ideges arcát. – Légy szíves, néz rám! Én boldog vagyok most melletted, és igazi nőnek érzem magamat! A világ legboldogabb embere volnék, ha kicsit közelebb engednél magadhoz, és megpróbálnák együtt élni! – azokkal a varázslatos, sugárzó őzikeszemeivel valóban megtudta babonázni az emberek szívét. –Ahogy mondani szokás van még időnk bőven! De nem akarok semmit erőltetni! Rád bízom a döntés jogát!
Ferenc is szembefordult vele, és lelke mélyén érezte, hogy ennél őszintébb, igazabb mondatokat még nem sűrűn hallhatott egy igazán szerelmes nő szájából. Ezért most ő is az őszinteséggel próbálkozott.
–Te is nagyon fontos vagy nekem, de nem vinne rá a lélek, ha nem mondhatnám el neked, hogy még mindig szeretem a feleségemet, és bármennyire is fájdalmas nem engedhetem el az emlékét, mintha nem is létezett volna! Gyere, üljön le egy kicsit!
Leültek.
– Tudod, amikor utoljára bent jártam nála a kórházban egymás kezét fogtuk, és megígértette velem, hogy teljes életet tudok majd nélküle is élni, és talán újra rám találhat a boldogság. Nem tagadom! Kicsit menekültem is a boldogságtól, mert váratlanul ért, hogy úgy érzek, mint fiatal koromban. – ennyire megfontoltan, határozottan, és bölcsen ritkán beszélt. Legtöbbször mindig kisfiús naivitással elegyítette a mondatait.
A nő gyengéden megsimogatta a férfi arcát, és ebben az összetartozó, hűséges, szerelmes tekintetben benne volt egy másik, talán ígéretesebb élet reménye. Később még hosszasan sétálgattak aznap fel-le a rakpart közelében. Nézték, hogy áramlik a hatalmas víztömeg lustán, lomposan.