INTELEM

Ma még sokadszor fölrezzenek.
Ki gondolta volna rég, hogy lesz majd idő,
mikor tán jobb volna elbujdosni inkább,
vagy mint vakondok a föld alatt megpihenni.
Vadnyomként eltűnni szeszélyes hirtelen;
önmagam alá gyűrődve hangtalanul.
Már magamat is becsapom, hitegetem, míg állom e kíméletlen,
mohó tusát melyet nyerészkedő karriervágy,
érvényesülési verseny hajt iramban előre.

Az ellágyuló férfi számkivetetten,
pityeregve még visszanéz bennem hirtelen helyét,
önmagát keresve.
Sírógörcsök avítt rákfenéje kiráz belőlem fájdalmat,
magatehetetlen kínt, önemésztő hangulatot.
Úgy nézek végig az életen, mint kinek már édes mindegy
vajon mit gondolnak róla a modernek, vagy számító nagyságok!

Száműzetéskötözött ide, ami megmaradt elvágyódásnak,
s szívemben nem lehetett mégse a bölcs-béke menedéke.
– Bolyongó lépcsők, akár bilincsek közrefognak s nem eresztenek.
Arrogáns, szitok-szülte, korcs, istentelen,
trágár-beszéd mindenütt fertőzi marcona-lelkek legjobbjait.

Hogy sírtam, nyüszítettem, rimánkodtam
akár a kint felejtett gyermek az égzengő zivatarban,
mely elől eddig is szüntelen menekültem.
Rosszuleső, átkozott borzalmak örökös homálya,
akár a tőrbe csaló rettenet arra kényszerít, hogy ne bízhassak senkiben.
Magasan lengek egy maroknyi csürhe-falka fölött,
mégis folyamatosan bizonyítanom illik megállnom, ha kell helyemet.

Kettőzött, tehetetlen belefáradás a dolgok posványos mocsarába
rabláncként zizeg lábaim nyomán
elvesztegetett emlékeim, tetteim lenyomata.
Piszkos sakktábla lett a játékos-lét!
Kötélidegeim szakadófélben vannak!