SZAKÍTÁS, FÁJDALOM, LEHETŐSÉG


Az utolsó reggelen mintha mindketten ugyanazt érezték volna. Megszűnt közöttük minden láthatatlannak hitt, titkos összeköttetés, mely egyáltalán két hajdani, szenvedélyben égő szívet eggyé kovácsolt.
Zoli jókedvűen dúdolgatni kezdett egy Doors számot a zuhany alatt, és bár eddig mindig az volt a megszokott rutin, hogy együtt zuhanyoztak, valami miatt Ági inkább kedvetlenül, mondhatni duli-fuli módon egyedül reggelizett egy szelet pirítóst, és a tegnapi zaccosnak kinéző kávét.
Zoli felajánlotta, hogy kifizeti Ági Kanadába szóló repülőjegyét, és bár fogalma sem volt, hogy később néhány barátjának miként, és hogyan adja majd meg az adósságot, érezte, hogy ez a legkevesebb, annyi boldog-szomorúan együtt töltött év után. Ági mintha csak folyamatosan azon mesterkedett volna, hogy kikerülje Zoli sóvárgó, még mindig nagyon szerelmes, és elveszett tekintetét, hogy valakibe kapaszkodhasson inkább csak pár, keresetlen, nyers szót pazarolt rá.
– Remélem jól aludtál! Nem vagyok dühös, ha kérdezed!
– Ne haragudj…
– Mielőtt találgatnál magam miatt megyek el, és nem miattad! Úgy érzem, hogy ebben az országban megfulladok! – hirtelen nagyon nagy levegőt vett, mint aki búvárkodni készül, vagy éppen hirtelen óceáni mélységekből tőr egyenesen a felszín felé, hogy megostromolhassa az eget.
Miközben kiértek Ferihegy kettőre, ahol a nyüzsgő embertömeg szinte mindennapos volt, épp ezért a szokásosnál is több kellemetlen figyelmetlenkedés is bármikor előfordult a taxiban Ági megszorította Zoli kezét, és halkan a fülébe suttogott pár mondatot:
– Nem akarom, hogy megölelj nyilvánosan! – őzikeszeme most olyan vibráló élénkséggel vakított, mintha aprócska napszilánkokat tűztek volna bele egyenesen kutató retinájába. Komoly határozottsággal mérte végig azt a szánalmas, kisstílű alakot, akivel néhány hónapja még a boldog pár képét alkották a külvilág szemében.
– Rendben… ahogy jónak látod… - Zolinak tartóztatnia kellett magát, és minden akaratára szüksége volt, különben az első pár perc után azonnal sírva fakadt volna, és hát az mégiscsak nonszensz, hogy egy harmincas éveiben járó férfit babusgatni, meg vigasztalni kell! Elvégre már nem óriáscsecsemő!
Pár perc múltán Zoli már csak arra lett figyelmes, hogy ex barátnője becsekkolja nagy vaskos, gurulós bőröndjeit, és a beszállókártya átvétele után nem fordul hátra egy utolsó, végső búcsúzás ígéretével hanem egyenesen a beszállódokk felé veszi az irányt, majd egyenesen a gép belsejébe megy gyorsan ügetve. ,,Mégis? Mitől, vagy kitől félt ennyire? Saját őszinte érzései űztek volna belőle csúfot?” – töprengett Zoli, amint a nagy üvegezett ablakokon keresztül nézte, amint a hatalmas, szárnyas gépmadár a levegőbe emelkedik rajta az egyetlen olyan emberrel, aki több volt, mint egyszerű lelkitárs. Aki annyira jól meg – és kiismerte ezek alatt a tartalmas, békeidős évek alatt, hogy most lelke újra vissza fog térni a belső, önmarcangoló nyughatatlanság mezsgyéjére.
Ági forgatókönyvíró, később filmrendező szeretett volna lenni, és szinte megkerülhetetlen alapkövetelménynek számított, hogy elvégezhesse – önmaga belső lelki békéjét szavatolva -, a Színművészetit. Csak hát ez is olyan, akár a szerencsejáték. Valakinek sikerül, hiszen szerencsés lapokat osztott számára az élet, míg másokat keményen pofon vág, és meg is aláz, csak mert a felveteliztető bizottság néhány tagjának nemtetszett egy-két koncepció, vagy projectmunka, melyet egy film kapcsán kitalált.
Később még a modellszakmába is belekóstolt, de alig telt bele egy-két hét, és túlzottan is hányingere támadt azoknak a meglehetősen provokatív sminkben, és majdnem meztelen felsőtesttel ábrázolt művészi beállítások láttán, melyek túlzottan is sok mindent megmutattak a női test domborodó, hangsúlyosabb részeiből. Egyáltalán nem lehetett az adott művészi fotókról felismerni, hogy valóban Ági lenne rajtuk. Úgy festett, mint egy gép, vagy droid, akit a fotós beállított egy bizonyos szögbe, és csupán csak az volna a feladata, hogy a vágyakra mohón éhező alfahímek táborát bevonzza a piacra. Mennyire gusztustalan alakoskodás, ha az ember a testével kérkedik!
Később aztán végképp elege lett a magyarokból. Hajnali négy órakor kelt és jóformán az egész átkozott napja ráment, hogy sikertelen állásinterjúk, meghallgatások, castingok, meetingek után kajtasson, aztán amikor hazaért hullafáradtan saját kis lakásába, azonnal kénytelen volt be zuhanni az ágyba – sokszor ruhástól -, mert annyira kivolt merülve, mint akin áthajtott legalább tízszer egy jól méretezett úthenger, vagy mint akit citromként jócskán kifacsartak.
Ilyen fáradtságos hétköznapokon mindketten saját magukat hibáztatták, sohasem egymást, hogy ti. sohasem tudnak találni egymásra akárcsak egy szabad percet is, és a nemi életüket is – sok esetben -, hanyagolniuk kellett.
Végül megpróbálkozott az online marketinges stratégiákkal, és a követőszerzésekkel a közösségi médiaoldalak behatóbb tanulmányozásával, mint afféle online marketing Manager, de egy kis idő múltán könnyen rájött, hogy ez a megfelelő munka számára. Elhatározta, hogy felszámolja régi életét, és ha ehhez az kell, hogy baráti, és személyes kapcsolatait is örökre meg kell, hogy szakítsa, ám legyen. Nem merte például megvallani Zolinak, hogy egyre többször gondolt bizonyos sportos, izmosabb, és markánsan jóképű férfiakra. Egyszerre akár többre is napjában, mert úgy érezte nem kapja meg sem a megérdemelt figyelmet, sem a boldogságot, mely egy adott párkapcsolatnak elengedhetetlen feltétele kellene, hogy legyen. Ugyanakkor még élénken emlékezett, hogy mennyire gavallér, szerelmes, romantikus lovagként viselkedett vele Zoli. Egyáltalán nem úgy kezelte első randijuk alatt, mint az olyan nőket, akikkel csak egyetlen görbe éjszakára lefeküdni szoktak. Annyira aranyos volt akkor, mikor külön engedélyt kért rá, hogy kicsit ügyetlenül megcsókolhassa. Volt benne valami… különcség… Igen! Talán ez lenne rá a legjobb, találó megfogalmazás. Zoli egy fantasztikusan különc, és egyedülálló hapsi a maga módján, aki totálisan különbözik a beképzelt, sültparaszt bunkó magyar háziállatoktól. Ezért szerethetett bele, és később sem bánta ezt az érzést.
Ha szerette? Ha őszintén érzett valamit iránta, akkor miért kellett szakítania? Miért kellett összetörnie egy hóbortos, de csupaszív kisemberek a szívét? Bár ügyetlen, és bizonytalan volt a szex is kettejük között, de Ági sok titkos dologba beavatta őt.
Ági miközben repülőn utazott, és behunyta a szemét a rengeteg kavargó gondolatok között is megpróbált számára elfogadható válaszokat, és összefüggéseket találni. Rájött arra, hogy bár kegyetlenül hangzik, de a legtöbb ember nem tesz hozzá szinte semmit sem az átlagos életéhez. Elmegy dolgozni, végig dolgozza az egész szánalmas életét, majd – ha szerencséje van -, nyugdíjba megy, és kap valamicske pénzt is az állam bácsitól, közben családot alapít, gyerekeket nevel, és végül – ha minden jól sikerült -, fájdalom nélkül ugrik át a másvilágra bízván abban, hogy amit, és akiket itt hagyott egyedül is boldogulni fognak. Röviden: velejéig kiszámítható, és unalmas egy élet!
Azt akarta, hogy háromszázhatvanfokos fordulatot vegyen az élete. Hogyha bungee jumpingra szottyan kedve akkor ne kelljen tekintettel lennie arra, hogy mondjuk Zolinak tériszonya van, vagy éppen csak halálosan retteg a magasban, és váratlanul bepisilt, mint egy kisgyerek. Nevetséges nem?! Vagy esetleg Balin nyaraltak volna, és jó lett volna búvárkodni kicsit, akkor ne ragadjon rá Zoli pánikolása, hogy találkozhatnak homoki tigriscápákkal, vagy óriás tintahalakkal, mint egy átkozott hollywoodi horrorfilmben. De ettől még nem vált árulóvá. Sohase érezte azt, hogy ő árult volna el bárkit is szűkebben vett környezetében. Egész egyszerűen hozzászokott a gondolathoz, hogy élnie kell, ha törik, ha szakad az életét, és egy idő után Zolitól is ezt szerette volna megkövetelni.
Úgy érezte Zoli az utóbbi időben, míg együtt voltak lusta lett, és lajhár mozgású. Mintha még az egyszerű, mindennapi házi munka feladatok, vagy a főzés-sütés is egyetlen olyan összefüggő rendszer aprócska láncszemei lettek volna, amibe az embernek vigyáznia kell, hogy csak a tisztes határok mentén lavírozhasson, és ne sértsen meg senkit. Zoli fáradtabb lett. Mintha hihetetlen sokat öregedett volna mellette. De hát ez kész vicc! Ki hallott még olyat, hogy egy kapcsolatba bele kell öregedni? Vagy hogy egyik fél egyszerűen csak hozzáöregszik a másikhoz? Pedig nagyon sok esetben így festett a dolog.
Pár héttel később email érkezett virtuális postafiókjába. Zoli volt a feladó.
Leírta életét, mindennapjait. Hogy állítólag feltűnt egy nagyon régi gimis osztálytársa az életében, aki szakított a pasijával, és most szingli, és randizni akar vele. Hogy meghalt az apja infarktusban, és a temetést saját maga fizette ki, pedig nemrég lett munkanélküli. Hogy két nagymamája betegeskedik, és talán mindközött a legfontosabb, hogy képtelen kiverni Ágit a fejéből, és még mindig nagyon szereti.
Mire végzett a merőben hosszúra sikeredett email elolvasásával már sűrű záporeső függönyök keretezték be hamvas arcát. Rájött arra, hogy bármennyire is igyekezett határozott, kemény, és erős nőnek mutatni magát őt is legalább annyira megsebezte a szakítás, mint Zolit. Mégis Zolit el kellett eresztenie, hogy végre megpróbáljon önmaga boldogulni az életben, és ne azt nézze minden másodpercben, hogy kölcsönösen függhet bárkitől. Hát akkor meg miért hiányzik neki ennyire nagyon?!
Notebookján ő is hosszadalmas levelet írt, és bár nem akarta még elmondani, de megismerkedett egy jófej amerikai sráccal, aki bemutatta nyugdíjas szüleinek, és elakarja venni feleségül. Amikor végzett az email írással csak akkor kapcsolt, hogy ez volt élete legrosszabb cselekedete. Ha Zoli megtudja ezt, képes és öngyilkosságot követ el csak azért, mert mindent annyira nagyon magára vesz. Nagyon féltette őt, és aggódott is érte.
Megbeszélték a dolgot amerikai vőlegényével, aki szerencsére hihetetlenül megértőnek, és toleránsnak mutatkozott, mert néhány hét múltán együtt ültek repülőre, és szálltak le Magyarországon, hogy meglátogassák a majdnem hermetikus elszigeteltségben élő Zolit.
– Szia Zoli! Szeretnék neked bemutatni valakit! – húzta beljebb a kissé megilletődött, jóképű amerikai lovagot. – Ő itt Jeff, és ő is nagyon örül, csak még nem beszéli a nyelvet.
A két megilletődött férfi kezet rázott, ez is csupán formalitás volt. Majd beszélgetni kezdtek. Inkább csak Ági és Zoli kezdett egymással beszélni, mire Ági vitatkozósra vette a figurát:
– Nyugtass meg kérlek, hogy nem csináltál hülyeséget?
– Úgy érted, hogy… öngyilkossági szándék, és hasonlók?
– Pontosan!
– Bevallom hogy amikor elolvastam az emailedet, nem tagadom… megfordult a fejemben… - jegyezte meg szomorú kisfiús kifejezéssel.
– Eszedbe ne jusson még egyszer! Szeretném, ha te lennél a gyerek kereszt apja! – végre csak kimondta, pedig megígérte, hogy egy szót sem fog szólni, csak ha már száz százalékban biztos lesz a dolog.
– Hogy… hogy… micsoda…? – döbbent, borostás képet vágott.
– De igen! – megszorította a tétován mosolygó amerikai párja kezét, aki persze semmiből sem értett semmit.
– Hát… őszintén gratulálok… - közölte diplomatikusan. Inkább levert volt, mint boldog. Nekik miért nem jött össze a gyerek? Elvégre mindketten próbálkoztak.
– Jaj, ne gyerekeskedj már! Most miért csinálod megint ezt! Miért nem tudsz velem együtt örülni?! Még te nevezed felnőttnek magad?! – fakadt ki Ági. Hirtelen hangulatváltozás volt, de Zoli átérezte az érzés jelentőségét.
– Bocsáss meg! Nem úgy gondoltam! Tényleg ez fantasztikus hír! – próbált mosolyogni.
– Na, és hogy élsz mostanság? Sikerült a gimis randid?
– Igen is, meg nem is! Kriszta jól érezte magát, és én is, de egy rövidke csóknál többre nem futotta. Azt mondta, még nagyon bizonytalan az érzéseiben, és arra kért, hogy ezt tartsam tiszteletben, én pedig állom a szavam!
– Á! Értem! Hát… azért ez is valami!- néhány kínosan feszengő perc után: – Figyelj! Azt akarom, hogy saját magadért legyél boldog, és ne kelljen úgy érezned, hogy mindenkinek meg akarjál felelni! Megérted ezt? – robbant ki belőle szinte isteni sugallatra.
– Természetesen! Ahogy parancsolod! – hajolt meg előtte háziköntösben.
– Figyel! Ez most tényleg komoly! Szerintem imádni való, és vicces pasi vagy, és előbb-utóbb téged is megfog találni egy igazi, akivel tökéletesen összepasszoltok, de muszáj kivárnod a megfelelő időt. Ugyanakkor addig is merj élni, és ne sajnáld az elvesztegetettnek gondolt éveket!
Amikor Ági és amerikai párja elköszönt Zolitól Zoli és Ági még utoljára belsőségesen megölelték egymást a bejárati ajtóban. Mindketten rájöttek arra, hogy jobb a baráti békesség, mint az állandó háborúskodás. Ugyanakkor tudták, hogy egész életükben közük lesz a másik életéhez.