KÁVÉ ÉS FILOZÓFIA


Az öreg Dodek a kórház folyosóján üldögélt. Míg a legtöbb kórházi ápoló, és dolgozó körülötte sündörgött, vagy intézte ügyes-bajos dolgait, addig Dodek jóformán csatakos verejtékben úszott. Haja olyannyira vizenyőssé, mondhatni teljesen áttázottá vált, mint akit heves orkán erejű zivatar, vagy fergeteg kapott el, és nem volt nála sem esernyő, sem esőkabát. Észre se vette, hogy egy ügyeletben lévő, világos zöld műtős ruhát viselő segédfiú óvatosan letesz mellé egy élettelen testet. Először nem is igazán törődött vele, mondván ebbe a betegbe is legalább annyira sok nyugtatót, érzéstelenítő vegyszert, vagy altatót adagoltak a vénák erein, vagy lélegeztető készülékkel, ami egy elefántnak is túlságosan sok lett volna.
Sokáig nem is tudta megmondani, hogy egyáltalán miért kezdett el beszélni az élettelen testhez, aki mintha a legjobb barátja volna? Talán azért, mert vannak szituációk, és helyzetek, amikor az egyetlen választási lehetőség, ha az ember olyasvalakinek meséli el akár egész sűrített gyerekkorát, életének hányatott, viszontagságos történetét, aki az idegenek objektív megbízhatóságával rendelkezik, és nem kezd el fölöslegesen ítélkezni.
- Képzelje csak édes öregem… A lányom férjhez ment nem régen, és el se hívott az esküvőjére. Nagyon összekaptunk, és elismerem, hogy nem voltam az a tipikusan felelősségteljes szülő, de hát azért mégis.
Az élettelen test eközben barátságosan hallgatott. Úgy festett mint aki éppen valamiről álmodik, vagy a legbékésebb álmait alussza, miközben a rendelőben, és a sürgősségi osztályon szinte megállás nélkül, percenként hoztak valakit, aki segítségre szorult.
- És akkor ugyebár még ott vannak az unokák! Szerintem fogalmuk sincs róla, hogy van egyáltalán nagyapjuk a világon. Bár a feleségem ezt is gondosan eltitkolta előlem. Tudja kérem annak idején megállás nélkül, rengeteget dolgoztam, mert azt hittem, hogyha mindent megadok, és megteremtek a családom számára, akkor más már nem is jelenthet problémát. Pedig megkorát tévedtem! – kicsit elgondolkozott saját szavain, mélyen hallgatott pár percet.
Egy nagyon fiatal orvos rezidens ment el mellette. Tekintetük félúton találkozott. A rezidens kérdező, kérdő tekintettel meredt rá, mintha Dodek földönkívüli életforma lenne, és ezért kötelező jelleggel muszáj volna megbámulni, majd a rezidens kicsit leült melléjük éppen a harmadik szabadon hagyott székre.
- Jó napot! Hogy érzik magukat ezen a szép napon? Panasz van-e?! – kíváncsi tekintete előbb Dodeket, majd az élettelennek látszó testet vette szemügyre.
- Én még tökéletesen beszámítható állapotban vagyok doktor úr kérem, a barátomat most nem szabad zavarni, mert nemrég operálhatták, és rengeteg gyógyszert kapott. Sok pihenésre van ám szüksége! Egész szépen összebarátkoztunk! – hálásan nézett az élettelen testre.
- Önnek mik a panaszai?
- Hát volt egy kis magas vérnyomásom, émelygésem, de koromhoz képest remekül vagyok! Kérdezhetek Öntől valamit?
- Parancsoljon! Állok rendelkezésére! Mi volna az?!
- Doktor Úr! Az ember rosszul érezheti magát, ha rátör a honvágy, vagy a sóvárgás? – kicsit ostoba kérdések voltak, ezt érezte maga is, de ha nem kérdezi meg újból rájön a kétkedés, és bizonytalanság.
- Ez teljesen természetes érzelmi reakció az ön korában kedves… bocsásson meg, hogy is hívják?
- Oh! Bocsánat! Dodek Dezső! – hajtotta meg magát udvarias tapintattal, majdhogynem vigyázzba nem állt, hiszen azért az orvosi szakmának mégiscsak nagy tekintélye volt a szemében.
- Nos! Örvendek a szerencsének kedves Dodek Úr! Egyéb panasz?
- Semmi amit ne tudna meggyógyítani a napfény, egy tábla csokoládé, és néhány kedves szó. – már megint ezek az ostoba viccek, amik szó szerint úgy ráragadnak az emberre, akár a ragasztó, vagy légypapír.
- Igen, értem! Nos, ha bármire szüksége lenne szóljon valamelyik nővérnek! Ha a barátja felébredt vele is szeretnék majd néhány szót váltani! – felállt, és mintha sürgős dolga lenne máris megindult a kórtermek irányába.
- Átadom neki! – kiáltotta utána Dodek, bízván abban, hogy a fiatal orvos hallgató csak meghallotta.
- Hát ehhez mit szólsz pajtás? Ez ám a szakma! Az orvos az egyetlen az életben, aki eldöntheti, hogy élsz-e még, vagy már kihűltél. Na mindegy. Akkor engedelmeddel folytatom. Szóval ott tartottam, hogy most már két gyönyörűséges unokám is van. Mindketten lányok. Képzelheted mekkora fejtörés lesz majd az örömszülőknek kiházasítani őket. Most lehetnek olyan… tízen egynehány évesek, ha jól számolom. Kicsit bánom már, hogy nem voltam a lányom mellett annyit, amennyit szerettem volna. Ebben is a feleségem segített. Hányszor tartotta a hátát miattam. Az igazság az, hogy nem is igazán tudom, hogy mit kezdtem volna nélküle. – benyúlt a köntöse zsebébe, és úgy vette elő a fiatalasszonyról készült fényképet, mint valami felbecsülhetetlen, vagy rendkívül értékes kincset. – Ezt nézd meg kedves barátom! Hát láttál már ennél fantasztikusabb, gyönyörűségesebb asszonyt széles e világon? Ugye hogy nem! El sem hittem, hogy engem választott! Egy ilyen szánalmas, romantikus ostobát, akinek szinte sosem volt elegendő pénze, mert ahhoz is éppen elég ostoba volt, hogy segítséget kérjen. – megvakarta kopaszodó fejét, igyekezett felitatni róla a patakzó izzadtságot. – És te hogy vagy?
Néha hallgatás volt a válasz. Mintha csak az élettelen test megérezte volna, hogy tudja mikor kell inkább bölcsen meghallgatni mások gondját-baját, vagy keserveit.
- Tudod, ha gyerekkoromban találkozhattál volna velem biztos vagyok benne, hogy egy egészen másik emberfajtával akadhattál volna össze. Borzasztóan rettegtem, és féltem! Olyan sündisznó emberke voltam, aki még a saját árnyékától is könnyedén megijed csak azért, mert senki sem akart igazán megismerni. A legtöbb ember, akikkel kapcsolatba kerülhettem szerintem maradéktalanul ki is használt engem. Persze így – utólag visszagondolva -, lehet, hogy én sem cselekedtem volna másként. Az élet kedves barátom egy hatalmas, ordas hazugság! Az ember nagy nehezen világra jön, és onnantól csak, és kizárólag a halál, és a visszaszámolt percek az igazán fontosak. Ha szerencsés, akkor van család, és van boldogság is. Felépíthet akár még egy teljesebb életet is, de mi van, ha minden ez ajándék, és kiváltság sehogyan sem akar megadatni neki? – kicsit közelebb hajolt az élettelen testhez. – Akkor barátom az egésznek nincs értelme, ahogyan Schopenhauer megmondta.
A kórház folyosóján egyre megszaporodtak az emberek. A legtöbb ember azonnal elfoglalta a koszos fehér, jobbára csak műanyag székeket, mintha attól tartott volna, hogy hamar elfárad, és mire sorra kerülne már nem marad számára több szék, ezért saját magának spórolta meg a kisebbfajta fáradtságot. Mások pedig a sakkmintás, hideg kockapadlón rendezkedtek be, mintha eleve barátkozni, ismerkedni szerettek volna azzal az egyetemes gondolattal, hogy a legtöbb életút végén úgy is a puszta, vagy nyers elmúlás következik, ami ellen már úgy se tehetnek semmit. De hát addig is valahogy élni kell, nem igaz?!
Dodek göcsörtös, húsos mancsaival, melyek leginkább egy medve karmaira hasonlítottak, persze tűhegyes körmök nélkül, - hiszen nagy körömrágó hírében állt -, megpróbálta kitapogatni gyengülőfélben lévő pulzusát, ahogy már számtalan főként kórházi sorozatban láthatta. Ez is olyasféle rutinos gyakorlatnak számított, akár a biciklizés. Az ember egy kis idő után rögzíti agyában, és megtanulja.
Felkarját felfektette maga előtt, míg támaszték gyanánt a másik karjával igyekezett pontosan a csuklóhoz közel kitapogatni finoman a kékes-zöldes színű verőerek bonyodalmasnak látszó hálózatát, és meghallgatni, vajon szíve egyenletesen lüktet, vagy csupán haldokolva csilingel. Fülelt, hallgatózott, míg úgy tűnt, mintha az összezavarodott világ arra a pár másodpercre tökéletesen megállt volna előtte. Utat engedve szabad akaratának. Mennyivel könnyebb érzés lenne, ha most itt lenne legalább felnőtt lánya, vagy tinédzserkorú unokái közül legalább az egyik. Haj, de sok mindenre megtaníthatta volna őket, amit anno szülőként talán szándékosan elszalasztott. És most megint itt volt ebben a roppant magára hagyatott, elmagányosodott helyzetben.
Mindig is úgy gondolkodott mind a kórházakról, mind pedig az orvosokról, hogy olyanok, akár a sintérek, a sebészek pedig a hentesek. Szeretik, ha náluk van élet, és halál eszköze, és nagyon arrogánsak, és büszkék arra, ha más emberek élete felett rendelkezhetnek, vagy adott esetben jelképesen kihúzhatják a dugót. Sokszor visszaemlékezet, amikor még harmincas éveiben mindig elment, hogy leszedesse gyönyörűséges felesége szerint a gusztustalan, és egy csöppet sem higiénikus fogkövet fogairól. Mennyire félt, amikor beült az automata székbe, mely egyetlen gombnyomásra máris a levegőbe emelkedett, hogy aztán meghallhassa a legfélelmetesebb vijjogó vércsehangot, ami után pokoli, hasogató fájdalom lett úrrá fogai között. Még hallotta az orvos bizalmaskodó, nyugtatni próbáló hangját:
- Kedves Dodek úr! Nyugodjon meg még egy pár percig! Nem fog fájni!
Hát persze, hogy nem fáj, annak, akinek totálisan érzéstelenített mind az ínye, mind pedig érzékeny fogazata. Kilencvenkét éves nagymamája mindig roppant büszke volt, hogy fogfehérítéshez csak vizet, és szódabikarbónát használt, és még így is megvolt mind a harminckét foga, méghozzá kicsattanó makkegészséggel.
- Édes fiam! Őszintén remélem, hogy a barátnőd előtt mindig megembereled magad, és szájvizet is használsz, mert ki hallott még olyat, hogy egy férfi nem gondol a fogápolásra! – azóta már ő sincs az élők sorában. Ki tudja vajon ebben az állapotban vajon mit vágna szerencsétlenül járt fejéhez?!
Ránézett az élettelen testre. Úgy tűnt a nagypapakorú, idősebb úr békésen alszik csupán. Lehet, ha elkezdi csintalan gyerekes tréfával csiklandozni kicsit pillanatokon belül akár fel is ébredhet meghitt álmaiból. Még gyerek volt, alig töltötte be a tizenegyedik évét, amikor nagyapja kórtermében először látott egy embert, aki nyitott szájjal halt meg. S míg minden laikus azt hihette, hogy csupán csak szendergél, vagy alszik, addig Dodek már akkor tudta, hogy bárhogyan is szeretné minden ember megteremteni magának a társaságot az élet egyik könyörtelen törvénye az, hogy előbb-utóbb mindenki magányosan hal meg!
A fiatal orvosrezidens visszajött. Két műanyagpohár kávé volt kezében. Egyiket Dodeknek adta, míg a másikat letette a földre.
- Gondoltam jólesne egy kis kávé! – bizalmaskodón nézett rá, A legtöbb ember általában akkor ennyire bizalmas, amikor a másik lelkébe akar férkőzni, hogy manipulálhassa. Bár Dodeknek erős kétségei voltak afelől, hogy ez a fiatal orvos egyáltalán tisztában van a manipulálás eszközeivel. Bár ki tudhatja?
- Hogy érzi magát a barátja? Felébredt már azóta? – kíváncsian méregette az élettelen testet.
- Hát… tetszik tudni doktor úr hogy van ez! Nagyon kimerülhetett! Bizonyára az egész napos műtétek, meg vizsgálatok miatt… - szabadkozott, és alázkodott. De mi oka volt rá? Elvégre teljeskörű tagja a társadalomnak. Sőt! Egy bizonyos életkor betöltése után akár még büszkén is henceghetett volna fűnek-fának, hogy ő bizony sok mindent megélt ám az életben.
A fiatal orvos most közelebb ment az élettelen testhez, és enyhén megbiccentette. Nem reagált rá semmit. A fej továbbra is engedelmesen a nyakán nyugodott, enyhén lehajtva, mintha egy virág volna…
Az orvos kitapintotta a pulzusát, majd közölte:
- Meghalt!
- Ezt őszintén sajnálom! Pedig annyira jól tudott hallgatni!   

EGY KAPCSOLAT KÖRVONALAI



A férfi bizony-bizony jó sokáig törte a fejét azon, hogy vajon hihetetlenül csinos, és az öltözködésre és a divatra mindig rendkívül sokat adó barátnője miért is költözött el tőle egyik napról a másikra.
Amikor hazajött a munkából egyszer csak azt vette észre, hogy az ismerős lakásbelső már nem dédelgeti magában a hölgy illatát, sem személyiségét - legfeljebb csak a jelenlévő, beszippantó magányt, ürességet, melyek minden esetben magukban hordozzák a kínzó hiányt.
Igaz, ami igaz! Harmonikus, kölcsönös  megbecsülés, és szerelmes szeretet fűzte őket egymáshoz, még akkor is, ha szexuális életük - az utóbbi időben -, egy kissé furcsán alakult. Míg a barátnő szeretett volna kipróbálni új dolgokat, addig a férfi egy cseppet sem kedvelte a váratlan meglepetéseket, és híven ragaszkodott a felállított, és órákon át megbeszélt szabályokhoz, mely után inkább a sablon, és a rutin vette át életük minden aprócska részlete felett a tökéletes irányítást.
Még néhány év és mindketten elérik a középkorúság átkaként fényjelzett határidős életszakaszt, és óhatatlanul megesik, vagy előfordul, hogy vagy az egyik, vagy a másik klimaxolni kezd, vagy kapuzárási pánika támad, ami a nőkre nézve a veszettül ketyegő biológiai óra miatt kicsit tudatosabban meggondolandó, és fel se ocsúdnak, és ott van, hogy ötven évesek lettek gyerek, és boldog családi közösség nélkül.
Pedig amikor annak idején egy vakrandi kíséretében megismerte későbbi barátját kicsit még imponált is neki a modern, független nőről szóló reklámszöveg, miszerint: egy igazán belevaló, és karakán csajnak nincsen különösebb szüksége rá, hogy fogjon magának egy ,,herét" aki jóformán egész napját csak heverészéssel, tévézéssel, vagy internetezéssel tölti, és kreatív agymunkája jobbára csupán abban merül ki, hogy saját eltékozolt ifjúsága felett sajnálkozik, és borong, hogy mennyi mindent vesztett el. Még arra is emlékezett, hogy a The Cranberries Linger című dala ment, amire annyira jó volt lassúzni, vagy csak imitálni a táncot, főként akkor, ha a pasi mondjuk botlábúnak számít. De őt ez egyáltalán nem zavarta, csak azt akarta, hogy felkérjék táncolni, amit végül is ő tett meg. Ő kérte fel a tétova, félszeg partnerét egy körre.   
A férfi volt az, aki kezdettől fogva képtelen volt elhinni, hogy egy ilyen valóságos vadmacska bombázó, hihetetlenül szexi nő mi a francot akarhat egy keveset kereső gyorséttermi láncban robotoló embertől, aki jóformán csupán szabadidejében, és hobbiszinten írogat prózai szövegeket, vagy verset azt is inkább csak úgy magánhasználatra. Inkább az eleje volt a nehéz.
 Mivel apja szinte sohasem volt rá képes, hogy kimutassa valódi érzelmeit, és anyja is kicsit hadilábon állt az érzelmességgel hamar megtanulta, hogy a családon belül van, amit inkább jobb nem szóba hozni. Beletelt vagy nyolc-tíz hónapba, míg a barátnője egy romantikus vacsora után végre pontosan átláthatta a dolgok, és tények mögötti komplex pszichológiai mechanizmusokat.
- Drágám! Én melletted vagyok mindenben! Ha neked több időre van szükséged semmi baj! Türelmes leszek! Együtt megoldjuk a dolgokat! - hitt neki, mert annyira őszinte volt a hangja, ami a modern korban már szinte elképzelhetetlennek tetszett, amikor a médiában, meg a neten is mindenki csak hazudik.
A férfi szégyenlősen, naiv gyerekességgel hajtotta le búsa fejét, akárcsak gyerekkorában, mikor azt hitte szülei folyamatos ordítozásai, kisstílű veszekedései mind miatta robbantak ki.
Bár a fiatal barátnő valósággal rajongott a meglepetésekért, és hajszolta a váratlan, vagy adott esetben extrémitást sem nélkülöző, váratlan helyzeteket, addig a férfi szerette, ha minden a szokványos, kiszámítható mederben folyik tovább.
Barátnője imádta a márkás, méregdrága, megfizethetetlenségszámba menő parfümöket, kozmetikai cikkeket, és táskákat, amikre a férfi soványka fizetéséből – már ha élni is akartak, és a számlákat befizetni -, sohasem tellett. Ám ahelyett, hogy a barátnő ezt egy idő után megelégelte volna azzal a furcsa ötlettel állt elő, hogy ad a férfinak pénzt, és vegyen rajta ajándékot. A legfontosabb jelszó a meglepetés ereje.
Így történhetett, hogy ünnepnapokon, és karácsony táján a férfi vagy nekiindult átszelni a várost megtalálva a legtökéletesebb ajándékot párjának, vagy online igyekezett leadni megfontolt, kigazdálkodott rendelését valamelyik megbízható webáruháznál.
- Alig várom édesem, hogy lássam az ajándékodat! Én is készültem neked valami meglepivel! - huncut, csalafinta szemekkel örömtelin mosolygott, mint egy kislány, aki kellően szeleburdi, és mégis könnyed manipulációval képes mindenkit kénye-kedve szerint irányítani.
Végül eljött karácsony este, és kölcsönösen megajándékozták egymást. A férfi egy-két gyermeteg versikét is rögtönzött az alkalomra, és bár lelke mélyén folyton azt érezte, hogy nem tud mindent megadni ennek a fantasztikus nőnek, aki őt választotta nyugodtan kijelenthető, hogy boldogabbak voltak együtt, mint amikor még nem ismerhették egymást. 
A barátnő mindig olyan kifinomult, titkos nőies praktikákkal ügyeskedett, amivel sikeresen kikerülhető volt egy-egy komolyabb, kiadósabb veszekedés. A férfi hallotta már elégszer hogy megy ez szülei között, míg a barátnő egyáltalán nem vágyott arra, hogy se szó, se beszéd egyszer, váratlanul, minden további magyarázkodás nélkül bárki is leordítsa a fejét.  Mégis akkor hogyan juthatott eszébe, hogy elköltözik élete nagy szerelméről, aki úgy tudta látni a dolgokat, mint talán senki?
Egyik este, amikor késő estig az irodában volt, mert hirtelen nagyon sok papírmunkája gyűlt össze a nő hagyta, hogy egyik macsósabb, sportosabb kinézetű kollegája megkörnyékezze, és flörtöljön vele. Bár határozottan ellenezte a munkahelyi afférokat, és látszat-kapcsolatokat, mégis talán a túlzott rendszeresség, vagy rutin suttogott fülébe, és mondatta vele, hogy néha azért nem árt, ha felrúgjuk a szabályokat. Erre a kis incidensre később nem derült fény, bár a férfi kicsit mindig is gyanakodott. Elvégre, ha valakinek szupermodelleket is megszégyenítő barátnője van, csak ott a legnagyobb a kísértés ősi veszélye. De mivel tökéletesen megbízott barátnőjében annyiban is maradt a dolog.
Később a férfit néhány volt gimis osztálytársa meghívta az érettségi találkozóra, és miközben volt osztálytársai nem győztek gratulálni neki, és elismerő szavakat mondani, hogy ő aztán piszok egy mázlista fickó, hogy egy ilyen ultra dögös csajt sikerült találnia maga mellé, váratlanul odament egyik csoporttársnőjéhez, aki annak idején rendes volt vele, és nem cikizte, és őszinte megvallotta sejtéseit, miszerint barátnője biztosan megcsalta már legalább is egyszer.
- Drága barátom! Fölösleges idegeskedned emiatt! Mindig a szívedre hallgass! Te is tudod, hogy a szíved ritkán téved! Hagyd, hogy ő ismerje be, vagy mondja el, mi történt. - felelte jó barátnője, aki már házas volt, és nem bánta meg egyetlen pillanatra sem döntését.
A férfi megfogadta a bölcs tanácsot, és nem kérdezősködött többet. Később a barátnő volt az, aki miközben elfogyasztotta ágyba vitt reggelijét töredelmesen, és kislányos szégyenlősséggel bevallotta, hogy kalandra, izgalomra vágyott, és ezért volt egy kisebb afférja az egyik kollegájával, de határozottan kijelentette, hogy nem feküdt le vele.
- Drágám! Te is tudod, hogy téged szeretlek egyedül! - mentegetőzött. - Tudod... csak...  - minden érzelem melyet valaha is kifejezni bírt őzikeszemeiben csoportosult. Önmarcangolás, lelkiismeretfurdalás, és veszteség, hogy megbántott egy felbecsülhetetlen embert, akivel egy lélek voltak. Igazi lelki társak.
A férfiban csak ekkor tudatosodott minden a döbbent felismerést követően, hogy valamit rosszul csinál, ha gyönyörű barátnője ilyesmire vetemedett. Fölállt, majd idegesen fel-alá kezdett járkálni a szobában, miközben folyamatosan azt latolgatta, hogy mi az  amiben ő hibázhatott, és mi az  amiben a nő. Pufók, gyerekes arcán máris lefutott néhány magától értetődő verejtékcsepp.
Hosszú időbe telt mire meg mert szólalni. Úgy érezte, ha ítélkezni fog a szeretett nő felett, akkor az rosszabb minden döntésnél, vagy szánalomnál.
- Mit mondjak erre szerinted?! - állt meg előtte, és most mintha sokkal sebezhetőbbnek, sokkal védtelenebbnek tetszett volna. megnyúlt alakján mintha már nem is volna átmeneti súlyfelesleg.
- Édesem... én... valami hiányzik a kapcsolatunkból... - legjobb fegyver az őszinteség. Vallotta a nő, és mindent meg lehet beszélni alapon úgy döntött, hogy kiteregeti lapjait.

- Erre én is rájöttem! Ha úgy érzed menned kell, akkor menj! - a férfi egész eddigi életében még soha sem volt ennyire megfontolt. Egyszerre úgy érezte magát, mint aki számol felelősségével, vagy a következmények súlyával. Mintha most felnőtt szerepet kényszerített volna magára az örök gyerek lelkű.
- Pár napra el kell mennem... sok mindent jobb lesz egyedül átgondolni... - a nő rendkívül szomorúnak, bánatosnak tűnt, és a férfinak valósággal megszakadt a szíve, hogy így kell látnia. Mégis most nem tudta megállni, hogy újra aprólékosan, és precízen belenézzen azokba a mindent látó gombszemekbe, melyek egyszerre voltak beszédesek, és mégis titokzatosak, csábítóak.
- Tudod... még mindig érzem, hogy nagyon fontos vagy nekem, és veled képzelem el az életemet. Nem kényszerítelek semmire! A legfontosabb dolog ebben az esetben, hogy megfontoltan, és átgondoltan dönteni.
Másnap kora hajnalban a férfi már régen fent volt, mert képtelen volt egyetlen szemhunyásnyit is aludni az éjszaka. Folyamatosan újra és újra átgondolta barátnőjétől hallott dolgokat. Mintha egy önműködő lejátszó  volna az agyában, mely folyamatosan szeme elé vetíti az együtt töltött hónapok boldog-szomorú emlékeit. Ragaszkodni kell ehhez a nőhöz! Nem hagyhatja csak úgy elmenni, még akkor sem, ha érzi, és tudja, hogy most minden esetben időre, és megértő türelemre van szüksége. Ugyanakkor, ha görcsösen, erőszakosan ragaszkodik hozzá a végén még könnyen lehet, hogy szakítani fog, és kilép ebből a kapcsolatból. Az pedig ránézve lenne szánalmas, és gyászos.
Erős kávét főzött, de nem mulasztott el a tejet, mert barátnője úgy szerette. Sokáig vacillált magában, hogy vajon felköltse-e, vagy csak vigye be a tejeskávéját és hagyja egyszerűen az éjjeli szekrényen a nagyméretű ágyuk mellett. Végül az utóbbinál döntött.
 A nő nagyon hálás volt, hogy annak ellenére, hogy megcsalta a férfit a férfi még mindig szerelmes belé, és figyelmesen gondoskodik róla. Úgy érezte új érzelmekkel töltődik fel egy rémes nap után. Amint megitta a kávéját gyorsan magára kapott egy nyári ruhát, majd amikor mindent becsomagolt kilépett a bejárati ajtón.
- Szerintem neked is jobb lesz, ha itt búcsúzunk el! - megcsókolta. - Kérlek... adj nekem időt...
- Ha szükséged van rá...
A nő beszállt a liftbe, és nem nézett hátra. A férfi sírva fakadt, és napja legnagyobb részét kisebb-nagyobb megszakításokkal sírásokkal, fel-felszökkenő zokogásokkal töltötte, de azért igyekezett munkájával is törődni, amennyire csak tudott.
Két héttel később a nő felhívta vezetékes telefonon. Közölte, hogy egyelőre az egyik barátnője lakásán húzta meg átmenetileg magát, és nagyon hiányzik neki. Mindketten érezték, hogy a remény újra felébredt, tehát most az lenne a legfontosabb, hogy legalább a nehezen megszerzett bizalmat ne hagyják kárba veszni ismét.
- Megkérdezhetem, hogy mikor szeretnél hazajönni? - tett egy óvatos kérdést.
- ...Amint lehet! Kérlek légy türelmes! Mindennél jobban szeretlek...
A férfi később többször is visszajátszotta üzenetrögzítőjén a szeretett nő hangját. Mindig talált benne valami felfedezésre váró különleges ajándékot. A hangját, dallamosságát, az orgánumát. Ha zeneszerző lehetett volna most valósággal valami csöpögős szerelmes melódiát komponált volna, mint a régi nagyok.
Bő egy hónapba is beletelt mire a hölgy visszajött.
Szándékosan nem a liften jött fel az emeleti lakásukba, hanem a lépcsőházba, mely - meglehet -, hogy szándékosan sokkalta tovább tartott, mégis arra kiválóan megfelelt, hogy az ember az összes lehetséges alternatívát, vagy eshetőséget részletesen kivesézze magában. Hogy ne érje kellemetlen meglepetés.
A férfi szokásos módon eléje sietett, és szó nélkül már vette is el tőle utazóbőröndjeit, és táskáit. Hosszú percekig megölelték egymást, és jó volt lelassítani a pillanatok gyorsulását.
- Édesem! Nagyon hiányoztál! - nézett fel a férfire szerelmesen. Most annyira más volt ez a belső érzés, mintha újra egy egyszerű lány lenne, aki még csak most kezdi el valódibb életét. - Szerelmes vagyok beléd! Veled akarok lenni!
- Nekem is nagyon hiányoztál! - talán jobb is, ha nem kérdezte meg, hogy a nőnek sikerült-e letisztáznia magában összezavarodott gondolatait, és boldogtalansága igazi okát.
Másnap kirándulni mentek egy erdős tisztásra, afféle természetvédelmi területre, és nagyon boldogok voltak, hogy újra megtalálhatták egymást, és amiről úgy gondolták elvesztették.

NYAGGATHATÓHOZ


Figyelem a letaglózott, porig alázott áldozatokat.
Megdöbbenve már ámulni sem tudok.
Beesett, vicsorgó kripta-arcok bámulnak bamba-meredten
az árkok-szabdalta arcokból.
Lábuk körül a vizelet melengető,
fanyar szaga is tócsákban álldogál.

Mintha újra és újra spirálként forogna
egy-egy megismétlődött tény, vagy helyzet.
Kiszakadni se lehet elegendő lélekerő belőle.
Szemeimből kitekintek a mormogó köd-ülte tájon.
Vajon látják-e s megérzik-e önmagukban
sanyargatott létük elviselhetetlen valószínűségét?!

Belenéz elcsigázott, de még kíváncsi
gyermekszemekkel a jövőjébe a remete-próféta is.
Dúlt, acsargó rögeszme bontogat
agymosott gondolatokat.
Meglékelt fejekben a hülyeségvert tartós tanyát.
Kint mérgező magvakat szór szét a propaganda-média.

Tompult sötétségek alantos állapota egyre régebb
óta masszív, kikezdhetetlen talajon fennáll.

Egymás szavába s tetteibe vájnák
egyesek a gyilkos-bicskát,
ha megtehetnék hogy a
mindenkori túlélés volna az elérendő cél.
Sejtelmek akarata ha vibrál a messzi levegőben.
Most kellene csak cselekedni haladéktalan.

Bizony nem jó már megkeseredett aggastyánok
módján mogorván tekinteni szándékkal
bizonytalanított holnapokba.
Tenger-fordító, galád ellenséges
viharok sokszor vájnak húsomba.
Nem tudhatja senki hová vinné a megkezdett út,
próbatételek egész sorozata?

Középkorúságom hajnalán
patakzó könnyeimmel vétkezem.
Ki jajdulhat fel s ki fenyeget
majd mikor porrá aprít az időkerék?!

 KÜLÖNÖS FURCSASÁGOK  




Még a szomszédos házban lakott. Ki tudja mi óta? Már talán azelőtt is ott élhetett, amikor az ő szülei, mint friss, és újdonsült, fiatal házasok a nyolcvanas évek vége felé megvették az akkor vadiújnak számító, összkomfortos társasházi ingatlanukat. A Pethes házaspár – bár nem ismerte a régi tulajdonosok szokásait -, mégis azt lehet mondani hamar összebarátkozott a helyiekkel.
- Tessék nekem elhinni aranyoskám! Furcsa, bogaras nő az! – intette óva őket több alkalommal a kotnyeles, és minden hájjal megkent Suhajdáné, akinek aztán nem kellett a szomszédba menni egy jó kis szaftos pletykáért, ha a többi lakóval kapcsolatban meg akart tudni valamit.
- De hát… mi történhetett azzal a szegény asszonnyal? – kérdezte ilyenkor több alkalommal a sugárzóan gyönyörű, fiatalasszony, aki valamilyen szinten mindenkiért, aki a környezetében lakott felelősséget, és empátiát érzett.
- Hát én bizony nem tudom kedveském! De jobb is, ha az ember nem avatkozik olyasféle dolgokba, amihez az égadta világon nincsen semmi köze! – azzal mint aki már minden fontos, lényeges dolgot megosztott a másikkal Suhajdáné megfogta kis, gurulós kézipoggyászát, - amibe zöldségeket, és élelmiszereit rendszerint pakolta a piacról -, és már megint is a dolga után.
„Vajon mi történhetett ezzel az asszonnyal?!” – Napjában újra és újra elővette a fiatal Pethesnét ez a roppant bonyodalmas, ugyanakkor nagyon is összetett kérdés. S bár tökéletesen megértette, hogy más emberek magánéletéhez semmi köze, ám mind a lappangó nyugtalanság, mint pedig a felszínre törő, és folyamatosan megújulni kész kíváncsiság arra késztette, hogy fogja magát, és egy szép kora nyári napon becsöngessen az idős, egymagában éldegélő asszony rácsos ajtaján.
- Mit akar maga attól a nőtől? – kérdezte közvetlenül az ajtó mellett egy hórihorgas öregúr nagy szódásszifon szemüveggel, amivel saját orráig is alig látott el.
- Bocsásson meg! Én csak a kedves, idős hölgyet keresem, aki még mindig itt lakik! Szeretnék vele elbeszélgetni egy kicsit!
Az öreg barátságtalan nyugdíjas szúrós, bizalmatlan szemekkel méregette a rendkívül csinos, stílusos hölgyet. Elsőre biztosan azt gondolhatta, hogy valamelyik Amerikába letelepedett unokájáról, vagy rokona lehet, mert azért az mégiscsak igen-igen furcsa, hogy látogató érkezik az öreg nőhöz. Majd amikor saját okfejtegetéseivel nem boldogult utoljára szólalt meg.
- Aztán nekem ne randalírozzanak, és semmi perpatvart, mert érzékeny, beteg ember vagyok! – mintha a saját negatív egoja mögé szeretett volna örökre elrejtőzni. Dühösen becsapta maga után az ajtót.
- Igazán örülök, hogy megismerhettem… - közölte minden tapintatát, és udvariasságát magára erőltetve a fiatal nő. Amikor minden zaj elülni látszott, és sehol a közelben nem hallatszott kutyaugatás, mint a társasházakban általában a fiatal nő az ajtóra tapasztotta a fülét, és megpróbált erősen figyelni, és koncentrálni, hogy hátha odabentről meghall valamit. Kicsit csalódottan vette tudomásul, hogy kedveskedő próbálkozása nem járt eredménnyel, és már éppen készült rá, hogy hátat fordít aznapi sikertelen próbálkozásának, amikor kicsit nyekeregve kinyitotta az idős hölgy az ajtót.
- Sajnálom kedveském! Semmit nem veszek, és megnyugtatom, hogy amit el akar nekem adni, abból már nekem is van bőven! – felelte kissé sürgetően, mintha éppen más sürgősebb, halaszthatatlanabb dolga volna. Szemüvege mögött egy hamvas arc nézett az emberre. Egyáltalán nem úgy festett, mint akit megöregített a gyász, vagy a tartósnak mondott magány, és egyedüllét.
- Bocsánat, én csak… arra gondoltam, hogy bemutatkozom! Nemrég költöztünk ide a férjemmel, és a kisfiammal, és arra gondoltam, hogy ha nem veszi tolakodásnak… szívesen elbeszélgetnék Önnel egy kicsit… - szavai félénkek, kissé félszegek voltak, ami különös volt, mert általában mindig határozott, és karakán volt minden helyzetben. Mégis lelke mélyén megérezte, hogy az idős nőnek saját akarata van.
- Hát nem tudom kedvesem, hogy miben sántikál, de ha már ennyire ragaszkodik az elveihez fáradjon be! Beszélgessünk!
Az ajtót kicsit szélesebbre nyitotta, de ezt is úgy tette, hogy a könnyed, balzsamos huzat még véletlenül se hatolhasson be a helység többi részébe.
A fiatal asszony valósággal elámult, és nem győzte dicsérni a lakás gazdag, de csöppet sem hivalkodó berendezését.
- Fantasztikus ez a lakás kedves asszonyom! Jaj, ne haragudjék, még be sem mutatkoztam! Pethes Gézáné Edit vagyok. – nyújtott kissé elfogódottan kezet, de az idős hölgy hűvös angolos arisztokráciával, és bizalmatlansággal egyelőre nem fogadta el a felkínált kacsót.
- Foglaljon helyet! Parancsol esetleg egy kis… süteményt, vagy teát? – zavarában, hogy ki tudja mióta nem fogadott vendéget máris forgolódni-sürgölődni kezdett. Ide-oda téblábolt; kiment, majd gyorsan vissza is jött a konyhából. – Kávét, hozhatok?
- Nagyon kedves, köszönöm… nem kérek semmit! – megpróbált úgy helyet foglalni, hogy csinos szoknyáját remélhetőleg ne gyűrje össze.
Az idős asszony mintha megsértődött volna, hogy ez a fiatal nő nem kér tőle semmit. Azért pár percen belül elővarázsolt a tükrös szekrényből egy csinos kávéskészletet; gondolván legalább egy kis kávéval megkínálja, mint figyelmes vendéglátó. Beviharzott a nappali szobába, ahol egyetlen dohányzóméretű asztal, és egy kényelmes fotel árválkodott egy hosszú állólámpával, valószínűleg az olvasóvaló, és a szokásos keresztrejtvények miatt. A szobák legtöbb részét hatalmas könyvespolcok tették ki. Az ember el sem hinni, ha nem a saját szemével látná, hogy ennyi mérhetetlenül sok könyvhöz bizony rengeteg időre van szükség.
- Parancsoljon! Biztos, ami biztos hoztam egy kis kávét! Én mindig megiszom egy csészével ebéd után, mert nagyon jót tesz az emésztésnek, és egy kicsit élénkít is! Kinek van hozzá kedve, hogy egész nap lustálkodjon! Nem igaz?! – kortyolt bele saját kávéscsészéjébe.
- Mennyire igaz! Ne haragudjon a kérdésem miatt, de hogy szólíthatom?
- Agárdyné vagyok! – majd néhány perc után -, Marika néni.
- Kedves Marika néni! A lakók sok furcsa történetet meséltek az Ön személyét illetően.
- Á! Már értem! Tehát kegyét is inkább a kíváncsiság vezette ide, mint a barátkozási hajlama! – vonta le logikus megállapításait. Bizalmatlanul végigmérte.
- Jaj, egyáltalán nem! Bár kétségtelen nagyon szeretem a legendás történeteket! Most mégis azért jöttem, hogy kicsit megismerkedjek Önnek.
- Mit szeretne tudni? – nézett rá kíváncsian szemüvege védelmében.
- Nekem már az is nagy öröm, ha mesél kicsit mondjuk az életéről! Vagy amiről éppen szeretne.
Az idős asszony nagy levegőt, és mély lélegzetet vett. Az ember csak a valóban sorsfordító, vagy jelentős pillanatokban láthatja teljes valósággal egy másik, ismeretlen ember arcát.
- A férjem igazi nagy mókamester volt! Történelmet, és irodalmat tanított a helyi iskolában. A gyerekek szerették, még a kollegái is elismerték. Igazság szerint az irodalom volt az ő egyedüli szívügye. Amikor először szerelmes verset írt nekem, és hófehér borítékba tette, majd viasszal lepecsételte, tudja mit a romantikus filmekben szokás -, kivételes nőnek éreztem magamat, és nem olyan kis esetlen, elkényeztetett csitrinek, mint amilyennek neveltek. Még most is hallom anyám hangját: - Te kivételes vagy! Nem ereszkedhetsz le az egyszerű emberek közé! – Bár fogalmam sem volt, hogy mit is ért valójában az „egyszerű emberek” kifejezés alatt. Talán éppen ezért voltam én a családban a fekete bárány, és lázadó egy személyben. – jelentős, különleges mosoly jelent meg arcán. – Aztán feleségül mentem a férjemhez, és a világ többi része már nem is számított, mert lelkitársak lehettünk, és annyira mélyen, és intenzíven voltunk képesek átélni a létezés egyszerű örömeit is, amiről úgy hiszem a legtöbb embernek sajnos fogalma sincs.
Miközben mesélt a fiatal nő úgy érezhette magát, mintha nagymamája családi házában lenne kislánykorában, ahol órákig eltudta hallgatni az anekdotákat, és a változatos történeteket.
Az idős hölgy jó két és fél óra múlva fejezte be életének fordulatokban, tartalmakban gazdag történetét, és most kint aki jócskán kimerült, és azonnali pihenésre van szüksége véletlenül behunyta szemeit, és el-elbóbiskolt.
A fiatal nő nem tudta, hogy vajon az a legnagyobb sértés, ha valakit szándékosan riasztunk fel legszebb álmaiból, vagy ha csupán megemlítjük neki azt, hogy nem egyedül ő van a szobában.
- Khm… khm… párat jelentősen köhögött.
- Mi az? Ki az…? – ébredt a valóra. – Bocsásson meg kedvesem! Sajnos ez is az öregkor egyik velejárója! Majd Ön is tapasztalni fogja. Hol is tartottam?!
- Rengeteg szép dolgot elmesélt az életével kapcsolatosan. Mégis úgy érzem, hogy nagyon boldogtalanná vált. Megkérdezhetem, hogy miért?
Az idős nő elsőre azt akarta erre mondani, hogy ,,törődjön a maga dolgával, vagy hogy semmi köze hozzá,” ám félutón a fiatal asszonyból sugárzó őszinte kedvesség és jóindulat megállította szándékát.
- Tudja kedveském sok unokám van, és az utóbbi húsz évben egyiket sem láttam! És van egy olyan érzésem, hogy már nem is fogom! Hiába! Ahogy az ember a többi emberrel bánik, majd úgy bánnak el vele is! – fátyolossá lett mélyen ülő gomb szeme. Pedig mindig megfogadja önmagának, hogy nem mutat gyengeséget és nem fog sírni. Most mégis mintha úgy tűnhetett volna, hogy megeredtek a könnyei. A fiatalasszony gyorsan elővett egy zsebkendőt kézi táskájából, és kedvesen az öreg hölgy kezeibe adta.
- A sírás nagyon gyerekes dolog kedvesem! Nem gondolja? – igyekezett elrejteni belső érzelmeit, miközben megtörölte szemét.
- Szerintem a sírást nem szabadna szégyellni, minthogy a legtöbb őszinte, és igaz érzelmet sem! A világ még ebben is gyökeresen megváltozott. Pedig, ha elfogadnánk azt, hogy emberek vagyunk, akik törvényszerűen hibáznak talán könnyebb lenne ez az egész.
- Nocsak! Nem is tudtam, hogy magácskában egy költő veszett el! Akárcsak az én férjem! Jaj szegény Tóni! Fantasztikusan tehetséges volt! Jó lett volna kiadatni a kéziratait, ahelyett, hogy most egész álló nap itt hagyom őket porosodni.
- Én megkereshetek pár embert, ha úgy gondolja! Szerintem is jó ötlet!
- Hát az nagyszerű volna kedveském, de nem kérhetek olyasmit, ami elrabolja az Ön értékes idejét! – mentegetőzött, bár tetszett neki az ötlet.
- Ne tessék szabadkozni kedves Marika néni! Ez a legkevesebb!
Hát valahogy így kezdődött egy különös barátság, aminek aztán meglehetősen gyorsan híre ment, és már a legtöbb társasházi lakó is megbarátkozott a gondolattal, hogy különös emberek élnek szomszédságukban az idős hölgyet ettől kezdve napi rendszerességgel mindig meglátogatta valaki.             
     

 BIZALOM ÉS BARÁTSÁG




Az átlagemberek többsége kapásból idiótának, hülyének, félkegyelműnek, és hasonlónak gondolja főként azokat a kissé különösen, vagy furcsán viselkedő embereket, akik előszeretettel szeretik megbeszélni, megvitatni ügyes-bajos teendőiket, feladataikat elsősorban saját magukkal. Kinél hogy? Valaki magában zsörtölődik, beszélget, morog, vagy csak mondja a magáért, míg mások heves, ritka esetekben elsírják magukat sajnálván elhibázott életüket, és kínálkozó lehetőségeiket, mielőtt végleg leugranak egy jó magas épület, vagy híd tetejéről, vagy egyszerűen csak egy kellőképp dinamikus főútvonalon sétálnak át méghozzá másodpercenként villámgyorsan száguldozó autók rengetegében. 
Igen! Ők azok a tipikus emberei a társadalomnak akikre szándékosan nem szoktak odafigyelni, mert értéktelenek. Mintha közvetíteni, vagy tudatni szeretnének valami rendkívül fontos, mélyenszántó gondolatot, vagy adott esetben titkot a külvilággal, és erre a legtöbben csupán csak akkor jönnek rá isten igazából, mikor az illető már vartalanul meghalt. 
Éppen Kedd van. Következésképpen tehát munkanap, és Arthúr szegény úgy baktat pisze orrát, busa kopaszodó fejét lehorgasztva az utcán, hogy szemével jóformán csakis saját tavaszi jellegű félcipője orrát látja, amire persze önhibáján kívül ráragadt, mint valami gennyes, meztelencsigaváladék valamelyik ismeretlen kutya piszka. Bár gusztustalan, és kellőképpen büdös is, mégis úgy éri talán hófehér papírzsebkendővel határozottan le kellene törölnie, mert az nem létezhet, hogy kilépve a külvilágba valami szarral a cipőjén menjen végig az egész városon. 
Később elhalad a legendás Centrál Kávéház előtt. S bár majd megöli a kulturális kíváncsiság, hogy csak lappangó tolvajok módjára beleshessen mégis inkább egykedvűen tovább lépked. Megáll egy bagolyt formázó, koszossárga neonembléma alatt a Ferenciek Terén, ahol egykor kedvenc antikváriuma állt, és ahol életében kicsit úgy érezhette magát, mint egy igazi felnőtt, csupán csak azáltal, hogy egy egész halom értékes könvvhalommal indult haza a balzsamos, szeptemberi alkonyatban. Akkor érdekes módon úgy érezte, hogy valaki, csak mert egyetemre járhat. Csak mert kissé szánalmasnak gondolt családjából egyedül ő érdemelte ki a jogot, hogy műveltséget szerezzen, míg rokonai, hozzátartozói inkább egész nap trógeroltak, dolgoztak látástól vakulásig. Gyűrték az ipart, és mikor az arrogáns, helyenként nárcisztikus apukát megkérdezték, hogy mivel foglalkozik a felnőtt fia az apuka repdeső örömmel tett eleget a kérdésnek, és azt felelte egyszerűen: - Egyetemista! 
Legutóbb a postán kellett feladnia a kötelezően előírt sárga csekket. Bár megtehette volna, hogy laptopon elektronikus ügyfélkapun keresztül is, de az igazság persze az volt, hogy bármennyire is neheztelt az emberekre egyúttal hiányzott is neki a nyüzsgés okozta rejtett izgalom. 

Legutóbb kissé túlzásokba esett, amikor könyvtári napok voltak, és a lakótelepi lakásához közeli fiókkönyvtárba meghívták azt a bizonyos híresebb írót, akinek a szavára általában mindig nagyon sokat adott a média is, és anno a kilencvenes években szép sikereket könyvelhetett el főként a Katona József színházban a modern kísérleti jellegű drámáival. Most ott ücsörgött egykedvűen, unalmas arccal szolgálatkész gép módjára dedikálva legfrissebb kötetét a jobbára nyugdíjasokból álló közönségének, akiket persze egyáltalán nem csupán az adott könyv izgatott, sokkal inkább a szerző titokzatos személye. 
Arthúr is sorba állt, mert ki nem állhatta azokat az embereket, akik addig tolakodnak, nyomakodnak, szemétkednek, míg erőszakosabban sorra nem kerülnek. Amikor sorra került kedvesen üdvözölte az írót, és ahelyett, hogy autogramot, vagy dedikálásért kuncsorgott volna, mint a legtöbben meglepetésre számos saját maga által írt könyvet vett elő szürke, agyonkoptatott aktatáskájából, amivel egy szürke hivatalnokra hasonlított. 
- Ó, ezt nevezem! Ezt mind Ön írta?! - csodálkozik, mereszti a szemét kíváncsian, bele-belelapoz egy-két kötetbe, és mint a lelkes irodalomtörténész arra az egyetemes titokra kíváncsi, hogy vajon honnét bukkant fel trónkövetelő riválisként egy másik író, amikor itt most jelenleg ő az első számú közönségkedvenc? 
- Igen! S bár még számos más munkám is van! Sajnos a kortárs irodalmárokkal egyre nehezebb a kapcsolattartás! - őszinteségnek szánja, társadalmi bírálatnak, mégis feje már megint naivan, gyerekesen lehanyatlik, mintha máris velejéig szégyellné magát. 
- Mennyire igaza van! - döbben meg a híres író, mint aki elé éppen most tartottak volna görbe tükröt, és számot kellene adnia saját véleményével, ám ezt eddig a közönség, és az olvasók miatt egyáltalán nem tehette.  
Arthúr a maga szerény, alázatos módján megsejthetett valamit, mert észreveszi, hogy a híres írónak kezd kicsit túlzottan is feltűnő lenni az a fajta önálló értelmiségiekre jellemző, általában szélesebb körű szellemi intellektus, ami kivételes csodabogársággal párosul. Arthúr engedelmesen félreáll az útból, mivelhogy egyre több és több lelkes, túlzottan is kíváncsi nyugdíjaskorú idősebb ember kezdi valósággal megostromolni az írót, hogy követeljen egy aláírást, vagy csupán néhány kedves szót, vagy apró gesztust, mintha már évek óta ismernék egymást. 
Arthúr engedelmesen eldönti, hogy kivár, mert sajnos a túlzott tömeget sem itt, sem pedig a Vörösmarty-téren megrendezésre kerülő könyvhéten nem bírja. Különben is, irdatlan nyüzsgésben, és torzsalkodó hangzavarban az ember a saját hangját se hallhatja, hát akkor hogy gondolja, hogy bárkivel is kommunikálhat. 

A rendezvény eltart egy-két órát, majd a szervezők hirtelen úgy döntenek, hogy a legtöbb ember elégszer nyüstölte már szánalmas, bagatell, vagy semmitmondó kérdésekkel a szerzőt, akinek pihennie és feltöltődnie kell, így a legtöbb nyugdíjas korú szépen, csendben egyetlen miccenés nélkül máris inkább távozik Arthúr kivételével, aki szándékosan elrejtőzik gyerekkora kedvenc búvóhelyén a hátsó olvasóteremben még mindig majdnem a mennyezetig ágaskodó könyvesszekrényig.
- Hát maga meg, mit keres itt? - a szemüveges Mary Poppins utánzatú nő kérdezi ezt, és már a hangnem is provokatív, és sértő. 
- Bocsásson meg kérem... én csak az író úrral várakozok, mert hoztam valamit... - óvatosan megpaskolja kitömött párnához hasonlító aktatáskáját. Egyetemista évei elátkozott szimbólumát. 
- Nyugodjon meg kérem! Jöjjön ki onnét! Ott nem biztonságos! - mintha hosszas kérlelés, alkudozás venné kezdetét Arthúr és az ismerős könyvtárosnő között. Végül Arthúr az  aki sarkára áll, és megindul az író felé, aki unalmasan, és egykedvűen elcsomagolja. Talán arra számít magában egykedvűen, hogy több váratlan meglepetésben a nap folyamán már nem lesz több része, amikor a könyvtárosnő halkan odatipeg elé, és bizalmasan, szinte suttogva közli vele, hogy itt van egy ismerős fiatalember, aki hozott neki valamit. Arcuk játéka, és rejtett beszéde sokat elárul. Mintha mindketten cinkosokká léptek volna elő önkényesen, csakhogy mindenképp megússzák ezt a már amúgy is totálisan egykedvű, unalmas, agyonzsúfolt napot. 
- Jöjjön csak közelebb! Tessék, nyugodtan! - biztatja a könyvtárosnő. Arcán széles, árulkodó mosoly, mely arra enged következtetni, hogy bárcsak már vége lenne a munkaidőnek. Van ezer más dolga is. 
Arthúr tétován, kissé félve lép közelebb, és abban a percben, hogy szemkontaktusa találkozik az író felismerésével mintha odabent legbelül kicsit talán még örülnének is az ismételt találkozásnak. 
- Nohát! Ezt a váratlan meglepetést! Üdvözlöm! - néz  barátságosan rá. - Miben segíthetek? - nyílt, egyenes, őszinte. Olyasvalaki, akinek a szavára figyelni, és hallgatni lehet. Következésképpen maga is megbízható. 
- Üdvözlöm! - kezet nyújt, de félúton tétováskodik, mert időközben rájön, hogy ezt a formális gesztust a mai nap során többször is gyakorolta. Az író ezzel szemben azért mégiscsak határozott erősséggel megszorítja. - Nem tudom, hogy segíthet-e, de hoztam valamit! 
Mintha mindenki, aki legalább is a kis fiókkönyvtárban ottmaradt, tehát az a cirka négy-öt könyvtáros most mind majd meghalnának a kíváncsiságtól, és a szenzációtól. Magukban máris azon kezdenek morfondírozni, hogy ki lehet a harmincas éveiben rostokoló férfi? Talán egy rejtetten híres ember, csak őket elfelejtették odafentről értesíteni? Könnyen előfordul, és szinte majdnem mindenkivel megesett már. Aztán inkább csöndben maradnak továbbra is figyelve mindenre, ami az olvasóteremben történik. 
Arthúr legalább három-négy kötetet húz elő akttáskájából. Félszegen odanyújtja az író vaskos kezébe, és most már minden mozdulatra, váratlan reakcióra élesen odafigyel, az író pedig talán maga is érzi, hogy most ebben a percen nem lehet önző, se felelőtlen. Nem hagyhatja cserben a következő generáció jeles képviselőjét. 
- Talán üljünk le egy percre, ha szabad! - kihúzza a székét, mire Arthúr is egyszerre ül le vele együtt. 
- Fantasztikusak ezek a kötetek! És ezt mind egyes egyedül! Elismerésem! - hangja barátságos, szívélyes, mégis Arthúr úgy érzi, hogy még sok minden lappan a lehámozásra váró rétegek alatt. - Miben állhatok rendelkezésére? Bocsánat, hogy is hívják?
- Arthúr... 
- Nos! - végigpillant még egyszer ezúttal tüzetesebben a köteteken. - Eddig szerintem fantasztikus munkát végzett, de ha jól sejtem akkor emellett szeretné, ha szélesebb körben is ismert lehetne a neve, nem igaz?! 
- Ha szabad. Jó volna, ha a szövegeimmel érdemben foglalkozna egy szerkesztő, vagy irodalmár, aki pontosan, precízen megtudja ítélni a szavak súlyát, mert szeretnék pénzt keresni. 
- Ha jól vettem ki a szavaiból, akkor Önnek jelenleg most nincs állása? 
- Otthonról próbálok dolgozgatni... - ami felerészben igaz is lenne, de nem meri bevallani, hogy főként e-bookokat ad ki, amikért alig-alig kap valamicskét. 
- Hát nézze kérem! Én mindössze annyit tudok tenni, hogy kapcsolatba léphetek néhány ismerősömmel, és barátommal, és megadhatom a címüket. Ha megkérdezik nyugodtan hivatkozzon csak rám bátran, és biztos vagyok benne, hogy valaki tud Önnek segíteni! - szavaiból Arthúr azt hallja ki, hogy a segítőszándék, bár kétségtelen, hogy őszinte és igaz azért meglehet, hogy a híres írónak is van gyenge pontja. Ő mint avatatlan zöldfülű kispályás egyszerre felbukkant az irodalmi porondon, tehát számolni kell majd vele. 
Arthúr egyszerre reményteljes, és bizakodó ugyanakkor arcán már megint kisfiús szomorúság, és mély melankólia jelei olvashatók. Éppen készül arra, hogy búcsúzzon, amikor a híres író átnyújt neki egy dedikált kötetet. 
- Kérem kedves Arthúr! Fogadja szeretettel kötetemet! - kézfogás keretében nyújtja át a bizony jócskán megilletődött, és most szavakat sem találó férfinak, aki úgy szorongatja kezeit között, mint valami felbecsülhetetlen, vagy legalább is kulturális kincset, melyet jó szívvel adtak át. 
Egyszerre lépnek ki a könyvtár kapuján. Az író persze azonnal felkapaszkodik a városközpont felé igyekvő buszra és bár érzi, hogy Arthúr figyelő tekintete továbbra is elkíséri, mintha lelkiismeretfurdalása támadna attól, hogy nem integetett vissza, amikor még látótávolságon belül járt. 
Arthúr természetesen az összes felírt címet, és internetes emailt végig keresi. Lelkiismeretesen mindenkinek leírja, ha mást nem azt, hogy a híres író jóváhagyta, hogy nyugodtan lehet rá hivatkozni. Egyesek őszintén gratulálnak neki, hogy aktívan szeretne a kortárs irodalom vérkeringésébe bekapcsolódni, míg mások szóra sem méltatják. Végül egy híres irodalomtörténész professzor végre szóba áll vele a saját internetes weboldalán. 
Szavai nagy figyelemről, előzékeny megértésről árulkodnak, majd amikor már a bizalmi függés is kibontakozófélben lenne váratlanul lesújt valami érthetetlen harag, és ítélet: 
- Kedves uram!  Szívélyes türelemmel megszeretném megkérni, hogy több verset, kéziratot már ne küldjön, mert azt személyem elleni fenyegetésnek veszem, és megteszem a feljelentést! 
Arthúr bizony hosszú órákig, napokig, hetekig töpreng a fenyegető mondat értelmén. Próbálja magában elrendezni, és megfejteni, hogy vajon ő hibázott egyedül, vagy lehet, hogy túlságosan is akaratos, rámenős, nyomulós volt így elsőre. De mintha minden összefolyna, értelmét vesztené. 
Végül újra ír egy terjengős, hosszú levelet a híres írónak. találkozót beszélnek meg éppen a Centrál kávéházba, ahol Arthúr töviről-hegyire elmeséli milyen benyomásokat szerzett a többi kortárs íróval kapcsolatosan, végül rátér nagy nehezen a szomorú incidensre. 
- Ezt őszintén sajnálom! Tudja nem könnyű mesterség manapság az írás, így csak azt tanácsolhatom, hogy mindenáron tartson ki, és ne adja fel. - még hosszasan elbeszélgetnek, a kezdődőfélben lévő barátság első jeleként, és a nap végére mikor már sötétedik Arthúr kicsit talán maga is úgy érezheti, hogy új barátságra lelhetett, még ha egyéb tervei egyelőre legalább is nem válhattak valóra.        

EB-KUTYA

Körülvéve emberölésben megcsömörlött Lét-roncsokkal, fröcsögő celeb-hírekkel, távolba-tűnt legjobb barátok sors-tragikumaival – munkában a józan robot diktálta erkölcsös megfeszülésig.

Odakint már megint szennyező grafittik díszitik mozdonyok vadonjait. Meddig tarthat még itt a káosz, ha egyszer már totálisan elrendezett? Közeli hozzátartozók keselyű-rimánkodása idehallik. Bosszúszomjas, sunyító szájukból alattomos, gaz-fukar szó mind spirálokba végződik.

Meg kell érni, hogy újabb vadszamár, alattomos horda-generációk körülvéve bulvármédia-példákkal a még olcsóbb, posványos hírnevek felé kacsingassanak?! – Már nem lehet elég a tetetett, önzetlen közvetlenség s a gyöngéd kedvesség, ha valaki is önszántából megismerhessen valakit.

Nagyobb lett már az alávaló szükség hallgatársa bírni beszélő, prófétás szájakat is. Már mindegyik, ki valaha is élt, vagy létezett nyüszít ki befelé sunyítón somolyogva. Ki önsajnálkózón a rest külvilág felé. Ha kérdik csupa-csupa tőmondatos halmazállapotokkal felelgetnek dáridók olcsó szesz-koktéljaival párhuzamosan szajhálkodnak.

Alkohol-idegű, törtető iramokban megváltozik emberi gesztus, érezhető értelem. Elszámoltatásra aligha akadhat további lehetőség. Pocsolyák felsőbb bölcsessége óva inti az átlagot tettre kész tetteket végrehajtani.

Halhatatlannak tűnő romantikákat eláztat már a mocskos eső. A kétségbeesés fája még mindig szándékosan oly kicsiny, vagy akarattal ereszkedtek pince-mélyre vallató gyökerei?! – Jégkockákra fagyott gondolatok között egyre nehezebb megtalálhatni összefüggő, közös eszme-gondolatokat!

MINT KÉT TOJÁS




Minden azzal kezdődött, hogy a mindig makacs, heves, és persze változatosságot kedvelő ikertestvére rábeszélte egy kis mókára, akárcsak anno bimbódzó kislánykorukban.
- Jaj, megáll az eszem hugi! Ne legyél már tökre zakkant te is! Jó buli lesz! Én elcsábítom a nekem tetsző pasit, és te is szabadon válogathatsz! Arra figyel, hogy pontosan úgy viselkedj, ahogy én! Legyél pimasz, provokatív, és nagyon laza, a többi meg majd csak kialakul! Azért remélem a szex és hasonlók nem jelenthetnek problémát, vagy igen?! – nézett rá kérdőn miközben előbb rúzzsal, majd szájfénnyel kísérletezett minek után mindig is kicsinek, és jelentéktelennek tartotta saját száját.
- Figyelj csak, én nem szeretném… félek, hogy… - szabadkozott kissé szégyenlősen ikerhúga Eszter, akit mindenki agyasnak, vagy kockának becézett, mert fotografikus memóriával rendelkezett, tehát vágott az esze, akár a borotva.
- Ne izgulj semmitől! Ha tesók vagyunk akkor te is tökös és belevaló leszel! Megértetted?! – kicsit erősebben szorította meg a másik vállait, és szembe fordította a nagyalakú tükörrel, mely gyakorlatilag elfoglaltja volt közepesméretű gyerekszobájukat. Csoda, hogy még így is egyáltalán mozogni tudtak tőle.
- Néz csak önmagadra! Kicsit kihangsúlyozzuk a dekoltázsodat, és a mellkasod részeit. Egy csábos huncut villantás itt, egy kacér könnyed flörtölő pillantás ott, és szerintem képtelenség lesz neked ellenállni kis hugicám! – könnyed puszit nyomott az arcára.
A tükörben nézve az egyszerű laikus, aki még sohasem találkozhatott velük, vagy egyáltalán nem ismerte őket tökéletesen azt hihette, hogy olyan egyformák, mint két tojás. Mintha egyetlen ember lennének, akikből furcsa mód a józanság ellenére is kettő van. Persze az átlagnak fel sem tűnhetett, hogy a két ikerhölgy homlokegyenest más-más személyiségtípusba tartozik. Ott van a mindig precíz, visszafogott, szófogadó anyuci kedvence Eszter, míg a folyamatosan örök lázadó hírében álló, és haragban a világgal szindrómával küszködő Edina. Mennyire más volt minden még gyerekkorukban, bár már akkor is előszeretettel eszeltek ki apróbb-kisebb csíntevéseket, és sikeresen kergették az őrületbe a rájuk vigyázó felnőtteket.
Mivel mindenki előszeretettel ünnepli meg szülinapját mi sem volt természetesebb, minthogy az ikrek dupla tortát kapjanak. Igen ám, de mi a helyzet akkor, ha egy kellemes, gyümölcsízű, tubusos fogkrém hirtelen elszabadul, és az ünnepi tortákat teljesen beteríti ragadós, nyúlós masszaszerű krémjével? Akkor bizony nincs más hátra, mint fogkrémestől elfogyasztani a gusztusos csokis tortaszeleteket bármennyire is rosszul hangzik ez az egész. Persze utólag kiderült, hogy ez is Edina műve volt, de miután húga mindig is az ártatlan bárány szerepében tetszelgett így mi sem természetesebb, minthogy könnyű volt vele elvitetni az egész kavarodást.
Később kezdő kamaszéveikben Edina egyre ravaszabb, kiszámíthatatlanabb lett, míg Eszter olyannyira kifinomult, intelligens, igazi úrihölggyé vált, aki közvetlen, kedves, és előszeretettel gyakorolja a nehezebb sorsúak iránt az empátia, tolerancia, és az önzetlen segítség bizonyos tulajdonságait. Míg Edina ideje korán megismerkedett az alkohol, és a pálinka élvezetével, addig Eszter valósággal már a égetett szesz szagától is émelygett és a hányinger kerülgette. Szalagavatós estéjükön is helyet cseréltek, és nem csoda, ha Eszter életében akkor ivott először Jagermaistert és rumot kólával, amitől másnap hétvégén kínzó, hasogató másnaposság, és tartósnak ígérkező fejfájás gyötörte egész álló nap.
Még később mindketten bölcsészek lettek az egyetemen, és Edina kénye-kedve szerint használhatta ki húgát, aki megírta neki a beadandó határidős házidolgozatokat, kiselőadások anyagait, és ha kellett valami a nagy ódon, és dohszagú könyvtárból Eszter volt, aki makulátlan, hosszantartó türelemmel ment, olvasott, és jegyzetelt, míg heves, és tűzről pattant nővére valamelyik szórakozóhelyen táncolt, és mulatta kedvére a drága időt.
Edina a vérbeli macsó pasikra gerjedt, akik fejlett sportos alkattal, és kisebb izomzattal rendelkeztek, míg Eszter a védtelenebb, sebezhetőbb emberekért rajongott, és persze kiváltképp azokért, akiknek kellő irodalmi, kulturális műveltségük van hozzá, hogy egy igazi hölgynek udvaroljanak, és ne fektessék le azonnal már a felkínálkozó legelső görbe randi után.
Eszter talált is magának egy furcsa, különös, igazi romantikus könyvkukac emberkét, aki a maga átlagos jelentéktelenségével, ám annál fantasztikusabb szabadverseivel, és folyamatos szerelmes bókolásaival annyira levette a lábairól, még ha különösebben nem is volt egy Adonisz, és csupán csak igen-igen csenevész, és mihaszna önbizalommal rendelkezett, hogy Eszter teljesen belezúgott akármikor csak összefutottak az egyetem aulájában. A fiatalembert Alfrédnak hívták, és elektrotechnikai mérnöknek készült, de igazából a kortárs irodalomért rajongott. Lehet, hogy félév végén több irodalommal kapcsolatos tantárgyat is kíváncsiság gyanánt meg fog hallgatni azért is mert nagy kedve volt hozzá, de az igazi indok inkább az lehetett, hogy mindennap találkozhasson Eszterrel.
Egyszer Alfréd elment hozzájuk szerenádot adni. Balszerencséjére élénk, és kíváncsi kutyusuk nem különösebben szerette a gitárkísérettel előadott verses produkciókat, aminek a groteszk következménye az lett, hogy szegény Alfrédot párszor körbe kergették a konyhakert, és a virágoskert között, és össze-vissza karistolta magát több vadrózsabokorral is.
Másnap viszont Eszter volt az, aki szembe szállva nővére kekeckedésével igenis megmerte igazán, és szerelmesen csókolni a bátortalan Alfrédot, és mindketten úgy érezhették magukat, mint akik valósággal összeszikráztak a romantika tüzében.
- Te nem vagy normális hugi! Ha annyira csíped ezt a balfék srácot akkor miért nem fekszel végre le vele?! – vonta kérdőre Edina testvérét, mikor kettesben voltak a szobájuk magányában.
Eszter valósággal elpirult, de nem a kellemes meglepetéstől, sokkal inkább a dühtől, és haragtól. Úgy érezte magát, mint akit leforráztak, vagy megszégyenítettek.
- Mert én nem vagyok annyira felelőtlen, és könnyelmű, mint egyesek! – ez a mondat erősre sikeredett a vártnál, és ezt Edina is megérezte. Tudatosodott benne, hogy meglehet mindig törékeny, kis hercegnő hugicája talán mégsem annyira ártatlan bárány, mint azt úton-útfélen hangoztatja.
- Áhá! Szóval így állunk! Hát akkor vedd tudomásul kistesóm, hogy én mindig vagányabb, rátermetteb, és elszántabb leszek! Én már akkor tudtam mi a dörgés, amikor te még egy kéjes gondolat se voltál! Na? Ehhez mit szólsz?! – kimondott, fröcsögő, gyilkos iróniája mély sebeket hagyott, különösen akkor, amikor Eszter az ágyra ült, és halkan sírva fakadt. Most viszont Edinán volt a sor, hogy mint idősebb, tapasztaltabb testvér megvigasztalja húgát, aki sohasem ártott neki, sőt mindenben támogatta, vagy tartotta a hátát érte.
- Jól van kicsi! Gyerek ide na! – magához ölelte, és addig vigasztalta, míg rázkódó vállai meg nem nyugodtak, és meg nem szelídültek, és végül már csak szelídített hüppögés hangjai hallatszottak. – Egyébként nekem is tetszik, és bejön ez az Alfréd gyerek! Olyan kis hörcsögtokája van, és annyira kis szerencsétlenkedő cukorfalat! – vidáman kuncogott, mire Eszternek is kicsit jobb kedve lett.
- Annyira úriember, és igazi gavallér, hogy a múltkor is engedélyt kért, mire meg mert csókolni! Képzeld hosszan be kellett szívnia a levegőt, mert még nem tudta elsajátítani a csókolózás technikáját, hogy az orrán át vegye a levegőt. Szerintem szenzációs pasi!
- Hát ennek igazán örülök! – hirtelen különös, grimaszmosoly jelent meg Edina arcán, ami rosszat sejtetett, ha egyszer már megjelent. – Mit szólnál hugi egy kis játékhoz?
- No, hé, hé! Azt már nem! Ezt játszottuk egész gyerekkorunkban, vagy már elfelejtetted! Akkor is mindig én tartottam helyetted a hátamat! – ellenkezett.
- Hékás! Nyugalom! Nem azt kértem, hogy ostromoljuk meg a városházát! Csak azt, hogy öltözzünk fel mindketten egyformán szexisesen, mert nagyon kíváncsi vagyok, ahogy a te imádott Alfrédod melyikünket fogja választani? – izgalmas, bizsergető, ördögi tervéhez kéjesen megnyalta ajkait.
- És ha én meg azt mondom, hogy ebben nem veszek részt, akkor mit fogsz csinálni?! – tette mellkasa előtt keresztbe mindkét kezét.
- Jaj ne légy már ekkora okostojás, meg duli-fuli! Mindketten érett, talpraesett, belevaló csajok vagyunk, akik csak szórakozni szeretnének, és jólérezni magukat. Mi ebben olyan rossz?
- Például az, hogy nem játszhatsz büntetlenül mások érzelmeivel Edina! Csak egyszer tanulnád már meg az életben vállalni a tetteidért a felelősséget, akkor felnőnél végre!
Másnap aztán különös tervet eszelt ki Edina. Hajszál pontosan felöltözött Eszter ruháiba, még a táskáját is kicserélte, és hóna alatt egy-két könyvvel, mint egy lelkes irodalmár, és arcán szemüvegben elindult az egyetemre, hátha többre jut, mint örökösen töprengő, és álmodozó nővére.
Pontosan tudta mit, és hogyan fog tenni. Elvégre nem lehet olyan nehéz. Mindenkivel kedvesnek, közvetlenek, és leereszkedőnek kell lenni a többi meg úgy is meg magától.
Nem is kellett sokat várnia a felkínált alkalomra máris szembejött vele arcán idétlen bájvigyorral Alfréd.
- Szia! Annyira örülök, hogy láthatlak! Fantasztikusan csinos vagy! – egyfolytában bókolt, ami Edinát rendkívül zavarta, és majdnem idegbajt kapott tőle, mert ő sohasem volt az ilyen kedves formalitásokhoz hozzászokva.
- Csá, hapsikám! Na? Mi a pálya lökjed? – előbb arcra puszi, majd egy váratlan százhatvanfokos fordulattal hosszan tartó csók következett, aminek a végén Alfréd azt sem tudta, hogy hol áll a feje. – Isteniek az ajkaid pubikám! – lökte el magától. – Na, akkor tanulgatunk, vagy mi?!
Azzal mindketten elmentek az órákra, és jóformán az egész napot együtt töltötték. Alfréd fantasztikus csokis brownies-sütít, és muffint tudott készíteni, így teljesen természetes volt, hogy barátnőjét is megkínálja. Edina nem utasította vissza. Szinte élvezkedő csámcsogások között falatozgatott.
- Ez kurva jó süti hapsikám! Elismerésem! – nyalta meg csokikrémes ajkait. – Bárcsak nekem is lenne időm, és türelmem ilyen fantasztikus finomságokat készíteni! – maga se vette észre, de valahogy Alfréd jó hatással volt rá. Előtte mintha nem kellett volna megjátszani magát, vagy fölöslegesen vagánykodnia. Egy kis idő után őszinte érzések kerítették hatalmukba. Ha igaz az a legenda, hogy az egypetéjű ikrek megérzik saját érzéseiket is, és szinte mindent képesek érzékelni, ami a másikkal történik életük során, akkor nem meglepő, hogy Edina most úgy kezdett el viselkedni, hogy egy rendhez, és szabályokhoz alkalmazkodó, pedáns kisdiák. S mire elkövetkezett a délutáni szemináriumok ideje egészen elfogadhatóan kikupálódott. Ám ekkor betoppant Eszter is, aki hasonló ruhába volt, akárcsak nővére.
- Hát ti meg mit csináltod, ha szabad kérdeznem?! – tette kihívóan csípőre a kezét, mert azt látta, hogy nővére előszeretettel flörtöl fiújával.
- Sziamia! Mi éppen csak a költészetet tanulmányoztuk kis hörcsögömmel, igaz-e bébi?! – a félszeg emberke tüskés fürtjeit kezdte birizgálni, majd párszor bele is túrt, hadd érezze a másik is a fokozott, érzelmi bizsergést, és vibrálást.
- Azonnal hagyd abba Edina!
Alfrédnak csak most esett le a tantusz, hogy élete istennőjének gondolt hölgyből kettőt lát. Mindezidáig úgy hitte, hogy Eszterből csakis egy lehet. Ám most kíváncsi, meglepett érdeklődéssel tapasztalta, hogy ketten vannak, és persze mindenre elszántak.
- És ha azt mondom kedves kishúgom, hogy húzz el a jó fenébe, akkor mi lesz? Megmondasz anyunak?!
- Nem félek tőled! Kis pont vagy te énhozzám édesem! Alfréd fog kettőnk közül választani! Kíváncsi vagyok rá, hogy a rövid idő után mit sikerült tanulnod irodalomból. – Alfréd! Tegyél fel irodalmi kérdéseket!
Alfréd megszeppenten, tétován, és félszegen állt két hihetetlenül csinos, és elszánt hölgy előtt, és azt se tudta, hogy mit kérdezzen, végül egy verset kezdett el szavalni, ami ismerős lehet azoknak, akik tartósan foglalkoznak irodalommal.
- Ezt a verset ki írta? – tette fel a kérdést kettejüknek.
Eszter magabiztosságot mutatott, míg Edinán bizony jócskán meglátszott, hogy küszködik, és görcsöl a megfelelő válaszadással.
- Ez alávaló szemétség! – tiltakozott, mint akit megszégyenítettek. – Kérdezz inkább olyat, amire még a hülyék is tudják a válaszokat!
- Hát… nem bánom! Ki írta a rendíthetetlen ólomkatona című mesét.
Eszter sokat sejtető, fölényes mosollyal nézett farkasszemet nővérével, aki megint csak alulmaradt a szellemi párbajban.
- Jól van na! Beismerem, hogy fingom sincs! De biztos, hogy valami híres meseíró lehetett!
- Andersen, te lüke! – dorgálta le Eszter oktatólag. – Remélem hasznos lecke volt! Kérlek ne kavarj a pasimmal rendben?!
Edina bocsánatot kért mindenért. Azt beszélték, hogy az egyetem elvégzése után Eszterből magyar-történelem szakos tanárnő lett, és Alfréddal saját könyveket adnak ki, míg Edinát, mintha teljesen kicserélték volna. Már nem járt bulizni, és szórakozni, de helyette inkább kitanulta a divattervezőséget, és most minden szabad percét a tervezőasztal mellett tölti, és vére talált maga mellé valakit, aki kivételesen belső, makacs, és talpraesett tulajdonságai miatt is kedveli.    
 

 VISSZAJÁRÓ VÁLASZOKBAN BIZAKODVA




A bejárati ajtón semmi nesz, vagy apró nyikorgás nem hallható, mint amikor valaki óvatosan megpróbálja kinyitni, de valami miatt a zár, vagy a retesz makacskodón nem enged. Igyekszem férfias, határozott mozdulattal lenyomni az elavult kilincset, mely úgy fest, mintha a nyolcvanas-kilencvenes évek jelképes kuriózuma lenne; afféle ritkaságszámba menő dísztárgy, vagy ereklye, melyet a legtöbb ember azonnal megbámulna, ha múzeumban őriznék szigorú szabályok szerint.
Homlokomon fojtogató, kibírhatatlannak látszó, masszív izzadságcseppek jelennek meg. Nem bírom eldönteni, hogy vajon a mindenkit totálisan letaglózó, afrikai típusú, kibírhatatlan kánikula nyomaszt, és émelyít ennyire, vagy csupán kissé mackós, túlsúlyos alkatom, amit bárhogyan is próbálok diéták közé zsugorítani sehogyan sem vagyok képes azt a fölös nyolc kilót leadni.
Az egész hangulatos lakáson az otthon békés, harmonikus melegsége szalad át, mintha csak vendég volna. Talán én is csak afféle rejtélyes átutazó idegen lehetek itt is, mint másutt, mert mindig úgy érzem magam, mint aki képtelen egyhelyben nyugton megmaradni.
Amikor végre kinyílik a bejárati ajtó, mintha időközben megolajozták volna minden csavarját. Sehonnan sem hallani elvétett nyikorgást, csendet sértő nyekergést, ami veszélyeztetné a meghitt hangulatiságot.
Gondosan felakasztott ruhadarabok, kabátok rendezett sorfala fogad az előszobában, amikor végre az ajtóban egy fantasztikusan sugárzó fiatalasszony – egykori gimnáziumi csoporttársam fogad -, miközben egy alig öt éves kislány átszalad akár egy kisebb pillangó kisasszony a szobán, míg totyogó kisöccse hűségesen próbálja pöttöm törpe lábain követni. „Hát így éldegélnek ők, akiknek sikerült a családos élet!” – töprengek, és már csak akkor eszmélek fel, amikor régi barátnőm magához húz, és bensőségesen magához ölel, hogy szinte érzem nyári ruháján át még mindig babonázó testmelegét.
- Szia drágám! Úgy hiányoztál! Mikor is taliztunk utoljára? – élénken ragyogó kékesszínű szeme valósággal vizslatón rám tapad, mintha minden megfontolt válaszomra azonnal választ akarna kapni. Kibontakozik az ölelésből, és tüzetesen végigmér.
– Kopaszodsz kishaver! – jegyzi meg. Nem tudom eldönteni, hogy komolyan mondja-e, vagy csak elejtett egy újabb könnyed viccet, mert azonnal feltűnik neki megszokott gyerekes szorongásom, frusztrált feszültségem. – Csak viccelek te kis butuska! – arcra puszi jön, amitől viszont én vagyok, aki máris bezsong, és azonnal forrni kezd a vérem, holott ez ebben a formában szigorúan tilos dolog. Még hogy kikezdjek egy férjezett, vagy legalább is stabilnak látszó párkapcsolatban élő asszonnyal. Ki van zárva!
- Bocsáss meg egy percre édes! Rendet teszek a srácaim között, de azért csak kerülj beljebb! Érezd otthon magad! – kedvesen behúzza kockás ingem felső részét az előszobába, majd rögtön magamra hagy, hogy utána nézhessen a két rosszcsont, izgága csemetének.
Milyen szép kis lakás! Elvégre modern, dolgozó nőről beszélünk! Még szerencse, hogy a kutyákat úgy tűnik a szülei kertesházában hagyta, különben máris bajban lennék.
Alaposan körülnézek, és most olyan szakszerű, és precíznek tűnhetek, mint egy leltározó, vagy könyvtáros, aki darabszámra minden ingóságot, és tárgyat számításba vesz. Az ablakok panorámának tűnnek, aminek köszönhetően a balzsamos napsugaras fény valósággal beömlik a szobába, ám a sötétített reluxa megakadályozza, hogy áteressze a tartós hőséget. Ehhez nyilván hozzájön a lakás szigetelése, vagy építőanyaga is, mely kellemes, megváltó hűvösséget biztosít ilyen pokoli időben.
Előveszek egy tiszta papízsebkendőt, és miközben tétován, idegesen morzsolgatni kezdem kezeim között, mintha bátorságot, elszánt nyugalmat is szeretnék egyúttal gyűjteni magamnak.
Néhány percen belül visszatér szintén fülig érő, gyönyörű mennyország-mosollyal, amibe elsőre totálisan belezúgtam még másodikban.
- Na? Szerinted milyen a kégli? Szerintem frankó, nem?! Szépen berendezkedtünk, és legalább közel van a játszótér is a gyerkőcöknek! – hirtelen észbe kap. – Jaj, bocsánat! Szeretnél megismerkedni a gyerkőceimmel? Ne fél semmitől, nem fognak megenni! – anélkül, hogy bármit is mondhatnék kedvesen húzni-vonni kezd a nappaliba, ahol a kislány éppen Barbie-babázik, míg a kisfiú a játékautóival van elfoglalva. Nemsokára majd beköszönt a Playstationös korszak, és abban aztán nem lesz köszönet.
- Gyerekek legyetek szívesek egy kicsit figyelni anyára utána játszhattok tovább! – kérleli kedvesen, de komolyan őket.
A két gyerek felnéz, meglát, és mintha marslakót látna azonnal elragadó bájossággal bambulni, bámulni igyekszik, és önmaguk közt azt találgathatják, hogy vajon mi lehet ez a kövér bácsi az anyukájuk mellett. Talán egy betolakodó?
- Ez a bácsi itt nagyon közel áll a szívemhez! Ő a legjobb barátom a gimnázium óta! Gyertek csak! Köszönjetek neki!
Előbb a kis hercegnő jön oda hozzám. Látszik, hogy anyukája karakán, határozottságát örökölte, aki nem fél senkitől, és semmitől. Biztos már kinőtte a szörnyeket, és koboldos történetekből is.
- Cókolom! – sejpíti aranyosan, tüneményesen. – Sankovics Fanni vagyok! – mutatkozik be, és mint egy vérbeli színésznő meghajol, mintha tapsot várna.
Én persze rögtön tapsolok. Hadd érezze a törődést, és az elismerést, elvégre fontos a pozitív megerősítés, amiből az én generációmnak a kelleténél kicsit kevesebb jutott.
- Igazán örülök a találkozásnak! – hajolok le hozzá, hogy arcunk, és tekintetünk remélhetőleg egyvonalba kerüljön. – Én anyukád barátja vagyok! Robertnek hívnak! – a kislány tétován, tanácstalanul ártatlan szemekkel néz, majd kérdőn anyukáját kutatja, hogy most mit csináljon.
- Köszönöm kincsem! Visszamehetsz játszani! – végül régi barátnőm menti meg a helyzetet.
A kisebbik gyerek érzem szó nélkül folyamatosan szemmel tart, és méreget, mint egy börtönőr, vagy smasszer. Talán titokban attól tart, hogy elakarom rabolni tőle az anyukáját, akihez még nagyon ragaszkodik, mint a legtöbb kisfiú az ő korában.
- Tomikám, kicsi szívem! Te nem szeretnéd legalább üdvözölni a bácsit?! – anyukája szava egy fokkal szándékosan szigorúbbnak hangzik a kelleténél.
A fiúcska is feláll, leteszi a kanapéra játékautóit, majd két kis lábán elém totyog úgy hogy nagyra nőtt lábam szinte érinti kis, törpeméretű lábacskáit.
- Szia… feleli, majd, akit valami megzavart, vagy megijesztett anyukája ruhája mögé bújik, mintha bújócskázni akarna, ám igazából csak tart az idegenektől. Természetes válaszreakció egy kényes helyzetre.
- Édesem! A bácsi látogatóba jött, és nem bánt! Nyugodtan előbújhatsz!
Most viszont már rajtam a sor, hogy megmentsem a helyzetet.
– Semmi baj Laura! Tényleg! Igazán örülök a találkozásnak!
- A kisfiút úgy hívják, hogy Botond, de mi csak Botinak becézzük!
A kissrác amikor megneszeli, hogy út nyílik a menekülés felé rögtön visszaiszkol a nappaliba kedvenc játékautói közé. Sokban nagyon hasonlít gyerekkori önmagamra. Csak el ne fogjanak a feltörni készülő érzelmek, mert akkor végem van, és sírni támad kedvem.
Jóbarátnőm átvezet a nappali melletti étkezősarokba, ahonnét szemmel tarthatja gyerkőceit, mint egy gondoskodó anyatigris, és nyugodtan is beszélgethetünk, mert párja ki tudja mikor fog majd hazajönni.
Szavaimba igyekszik vágni, hiszen olyan régóta nem találkoztunk, és annyi fontos, sorsfordító dolog történt az életünken, hogy észre se vesszük, és valósággal száguldanak a percek, és az órák.
Közvetlenül a gimnázium után azonnal Államigazgatási főiskolára ment, majd gyakornokoskodott egy ügyvédi irodánál, ahol megismerte későbbi menő párját. Egyszer elvetélt, és borzasztóan fájdalmas procedúra volt végig járnia a lelki-testi fájdalom procedúráit, de most ha gyerekeire néz, úgy gondolja megérte.
- …És mesélj csak, szívem? Neked van már valakid, akivel… hosszú távra terveztek…? Gyereked van-e? – szeme annyira kíváncsi, huncut, érdeklődő, hogy most jó volna vele csókolózni, mint akkor a balatoni naplementében, amikor mindketten lángost ettünk, és mindkettőnk szája fokhagymás-tejfölös lett.
- Hát… tudod… úgy döntöttem, hogy inkább nem kapkodok el semmit… - ironikus diplomatikussággal igyekszem megfűszerezni, és egyúttal manipulálni a meghitt pillanatot. De barátnőmet nem lehet megvezetni, vagy becsapni. Kimérten, fölényesen rám néz, majd elneveti magát. Ennyire kristálytiszta, szívből jövő kacagást ritkán volt alkalmam hallani. Ez jólesőérzéseket ébreszt, kellemesen meglep.
- Milyen volt a legelső randid? – következő kérdés.
- Azt gondoltam, hogy az veled volt, amikor lángost ettünk a Balatonnál? – nézek rá kérdőn.
- Ja, tényleg! – végre kapcsol. – Hát az nagyon furi volt, de ahhoz képest, hogy azt állítottad, hogy még életedbe nem csókolóztál egészen rendesen belejöttél! Hagytad magadat az árral sodortatni. – most tényleg közelebb hajol, és szájon puszil. Még érezni, mintha gyümölcsös cukorkát evett volna a nyelvével.
- Ez most nekem is jólesett! – lassan távolodik számtól. A pillanat romantikusabb, és örökebb talán nem is lehetne már.
- Hu! Fantasztikusan csinálod! – igyekszem bókolni neki egyfolytában, hogy érezze magabiztosabb lettem valamicskét.
- Jaj, annyira aranyos vagy ezzel a kisfiús bájoddal! Biztosan sok barátnőd lett! – feltételezése meglep, de nem akarom elrontani a hangulatot.
- Volt valakim, de sajnos az egyetem után azt mondta, hogy vége és kiszállt az életemből… - hangom elcsuklik. Fennál a veszélye annak, hogy pityeregni fogok.
- Cssss! Nincsen semmi baj! – magához ölel, dédelget, akár egy nagy gyereket. – Tudod, hogy rám mindenben számíthatsz! Na mondd csak el! hidd el, megkönnyebbülsz!
Belefogok vége-hossza nincs egyetemi, szerelmi kálváriám, és szerencsétlenségem történetébe. Valósággal ömlik belőlem a szó, mintha bőven termő patak volnék.
- A legszomorúbb dolog, hogy apám temetésére képes volt önmaga helyett azt a kis szemétkedő barátnőjét elküldeni! Később már reménykedtem, hogy hátha felhív, vagy üzen a neten, hogy legalább részvétet nyilvánítson, de sehol semmi!
- Micsoda egy szemét, alávaló fapicsa! – feleli mérgesen barátnőm, és időközben magam is rájövök, hogy teljes mértében igaza van.
- Tudod mit! Ami megtörtént az elmúlt! Próbáld meg magabiztosabban, derűsebben szemlélni a dolgokat! Például a mai nap margójára. Találkoztunk végre, és fantasztikus emberek lettünk, és barátok maradtunk! – kedvesen megsimogatja elfáradt arcomat.
- Talán igazad lehet!
- Nemcsak, hogy talán, de egészen biztosan! Azt hallottam, hogy számos könyvet is írtál! Igaz?!
- Hisz ismerhetsz! Ha én egyszer valamit megcsinálok!
- Hát az már szent igaz! A suliban is eminens voltál, csak senki nem volt hajlandó elismerni a tehetségedet!
- Ebben is lehet valami…
- Ugyan már! Ne szerénykedj! Figyeld meg előbb-utóbb ha türelmes vagy akár még József Attila-díjat, vagy Prima Primissimát is kaphatsz!
- Ha befolyásos ismerőseim volnának talán, de egyébként a kultúrát is bedarálták, mint mindent ebben a városban!
Látom rajta, hogy ez megfogta, mert hosszan magába mélyed, gondolkozik a halottakon.
- Igen, sajnos ilyen világban élünk! De hé! Azt mondom ne add fel! Bárki, bármit mondjon! Te tarts ki, és maradj önmagad!
Konyhába megy, gesztenyepürét vesz ki a méhűtőből, mert tudja, hogy nagyon szeretem, és jó alaposan megpakolja tejszínhabbal, nem számít, hogy hizlal.
- Tessék nagyfiú! Hoztam egy kis nasit! Jót fog tenni! – ő máris kanalazni kezdi az övét, és még ezt is elegáns, kicsit magakellető erotikával kicsinálja. A gyerkőcök – mint később megtudom -, már kaptam csokifagyit ebéd után.
Szándékosan visszafogom magam, és inkább lassan kanalazok, nehogy a szememre vesse, hogy szeretek zabálni. Ő bezzeg úgy látom valósággal habzsol, akár diákkorunkban. Még a pisze orra hegye is szándékosan tejszínhabos lesz, és a kisebb hófehér gombóc úgy ragaszkodik szaglószervéhez, mintha testrésze volna.
Annyira jól, és felszabadultan érezzük magunkat egymás társaságában, hogy nem akarok hazamenni innét, és legszívesebben megvenném a szemközti lakást, hogy mindig barátnőm közelében lehessek. De legbelül érzem, hogy ez már egy másik világ, és én itt csak és kizáróan egy jóbarát, és illedelmes vendég lehetek, akit kötnek bizonyos elvek, és persze szabályok.
Hosszan búcsúzkodik még a bejárati ajtónál, mikor a gyerkőcöktől is búcsút veszek, és megmondom nekik, hogy maradjanak jók, mert fantasztikus hölgy az anyukájuk. A két gyerkőc persze értetlenkedve egymásra bámul, és visszatér a játékhoz.
- Látom, hogy nem szeretnél elmenni! Figyelj csak! Itt alhatsz, ha gondolod? Van egy szabad szobán is! – igyekszik, hogy ne fájjon, ne legyen keserédes a búcsú, mely már most olyan, mintha örökre szólna.
- Köszönöm! Ez nagyon… jólesik! – meghatódom, és hogy ne lássa könnyeimet azonnal matatni kezdek a zsebkendőm után! Pufók arcomat két hattyú-tenyerébe veszi, rám néz azzal a léleklátó, mindent érzékelő bűvös tekintetével.
- Tudom, hogy most nehéz a búcsú, de megígérem, hogy amint tudok újra találkozunk majd, lehet hogy a te lakásodon. De addig is igyekszem minden nap írni neked vagy emailen, vagy a Facebookon! Küld el a verseidet is! Nagyon szívesen elolvasom, és dumcsizunk egy jót! – bensőséges ölelés következik ismét. Most érzem csak igazán, hogy legbelül már ő is remeg, és alig-alig akar elereszteni, aztán a „szükség törvényt bont” elve alapján nagy nehezen kibontakozunk egymás öleléséből. Ő hosszan integet, míg én csöndesen, motyogva magamban megindulok és megszámolom egyenként a lépcsőfokokat.                         
     

SZOBA RÁLÁTÁSSAL


Kóbor lelkem, mint rettegő, szorgalmas kísértet
ott aludt szobámban valahol mégis úgy tűnhetett
rémálmok s kósza zörejek, apró fenyegetések
visszafojtott jajában a sárga hold ezüstösen villog.

A szomszéd szobában apám s anyám horkantott nagyot.
Idült, másvilági öntudatlanságuk ki-be járkált lelkeik között.
Fejem felett halál-vigyorgón úszkáltak
megszégyenítésem sakál-fejei.
Fetrengve-táncolva szurok-sötét mélységekben.

Vigyorgó hahotázásuktól már magam alá vizeltem,
verejtékem megbotlott homlokom redőny-csapdái között.
S a meghökkentő, átélt szívdobbanásokban
váratlan fordulat következett.
Kinyíló ajtósorokban anyám aggódó
angyal-tekintete vigasztalt, figyelt.

én más nyugalmi állapothoz szoktatott fiú öklendeztem sajgó,
elveszett lelkemből a gyerekes szitkokat míg
elátkozni sikeredett e zagyva, meg-nem-érdemelt világot.
Fájó, infarktusra berendezkedett szívvel verejtékben,
s vizeletszagban ázva, fürödve sírtam, s nyögtem hajnalig.

Csupán recsegő, ropogó ágyam s
néhány plüssmackóm lehetett mellettem.
Át kellett volna lépnem a kibiztosított vonalakat,
amit tán már a Moirák is rég megsejthettek.
Úgy tűnhetett erre már rég megértem.
Mások voltak mindig is az összetett elme végzései.
Más a lélek-anyát, kedvest szólongató kívánkozása.
Belém lett már kódolva a rettegés,
mint gyámoltalan honvágy egy bizonytalan utazás előtt.
Már kár, hogy annyi önként feladott igazibb kapcsolatot
sem találhattam – pedig szorgalommal kerestem.
Bele kell, hogy végképp süppedjek valami fonák létezésbe?!

 JÁTÉK-ÁLMOK

Minden gyerkőcnek megvan a kedvenc játéka, aminek valami egészen különleges, már-már egyedi, és különös varázserőt is tulajdonít. Mintha egy olyan varázsló, sámán, vagy gyermeki próféta lenne, akinek egyéni gondolata, és nyelvezete van, melyet természetesen csak ő ért egyedül, és kicsit meg is sértődik, ha - adott esetben szeretve tisztelt szülei máshogyan, furcsán, értetlenkedve vonják kérdőre, hogy vajon miért tette tönkre a Tesla márkájú lemezjátszót?
- Most nézd meg Misi! Hát egyszerűen nem igaz! Szerintem Tomival valami nincs rendben!
- Ugyan már anyus! Bolondságokat beszélsz! Nincsen a gyereknek semmi baja! Nézz csak rá! Elvan a játékaival, és szemlátomást boldogabb már nem is lehetne!
- Nem találod furcsának, hogy egész nap a lemezjátszó lemeztányérján tologatja az autóit? Ez akkor is... nem normális, és kész!
- O.K. Te tudod! Csinálj amit akarsz édesem! Nekem most el kell rohannom melózni! - azzal a késésben lévő apuka adott egy puszit fiatal feleségének, megsimogatta kisfia buksiját és már ott sem volt.
- Na, hát ketten maradtunk kisöreg! - szólt az aggódó anyuka egyetlen gyerekéhez, aki nem is törődött semmi mással, egyedül színváltós autóival. - Mit szeretnél csinálni? Szeretnél esetleg... labdázni, kártyázni? Vagy menjünk ki a szabadba? - maga sem értette, de minél inkább kérdéseire süket csönd volt a válasz, mintha fokozatosan elvesztette volna higgadtságát, és azonmód kijött volna a béketűrésből. Amilyen gyorsan csak tudta kiragadta a kisfiú markoló kezei közül a színváltós játékautót, leállította a Tesla-lemezjátszót, és várta, mi fog következni ezután. Vajon mi lesz a gyereke következő lépése.
Nem is kellett sokat várnia. A kisfiú hirtelen, mint akit szándékosan vérig sértettek eredeti, kigondolt, és most direkt megbolygatott tevékenysége közben azonnal éktelen sírásba, nyüszítésbe, jajveszékelésbe kezdett, és úgy tűnt, hogyha egyszer rákezdte senki, és semmi sem tántoríthatja el eredeti céljától. Ti. Csajunk minél nagyobb ramazurit, ezzel is sikeresen őrületbe kergetve szerető családtagjainkat.
Az anyuka stratégiát változtatott. Eddig mindig a jóságos, az engedékeny, a megértő szülő szerepében szeretett tündökölni, aki szinte bármit megbocsát imádni való, rosszcsont kisgyerekének, ha az tökéletesen elégedett és boldog, és nem sír, vagy szomorú. Ám az élet egyáltalán nem tündérmese! Ha sokáig kényezteti ezt a gyereket a végén még könnyen előfordulhat, hogy váratlanul a feje tetejére nő, vagy ami még rosszabb totálisan átveszi egész otthona felett az irányítást, és akkor volt-nincs fejlődéslélektani manőverezés.
Már számos gyerekekkel foglalkozó könyvet elolvasott a témában, mégis könnyen rájöhetett, hogy azok a történeteket, esetek melyeket a legtöbb könyv igyekezett megemlíteni csupán csak töredéke lehetett annak, amit saját gyereke viselkedésében megfigyelhetett. De hát akkor miért nem lehet egyszerűbben hozzáállni a gyerekneveléshez? Vagy kapjon meg újfent mindent, amit csak akar! No, nem! Azt már nem! Tanulja csak meg, hogy az életben semmi sincs ingyen! Ha akarja dühöngjön, hisztizzen, vágja magát hasra, vagy toporzékoljon amennyit csak akar, ő itt fogja megvárni a végkifejletet, és egy tapodtat se mozdul innen.
A három-négy éves pöttömforma, húsos, akkor még lenszőke hajú kisfiú azonban egyre keservesebben, és szívet facsaróan sírdogált, majd aprócska hüvelykujját szájába vette, és szopogatni kezdte, mintha csak savanyúcukor volna.
Az anyuka szíve mélyén érezte, hogy nem helyes amit csinál, mégis érdeklődő kíváncsisága valami miatt ebben a kényes helyzetben erősebbnek bizonyult minden másnál. Felkapott egy plüssállatot a pelenkázó asztal mellett és mintha ő is gyerek lett volna simogatni, becézgetni, szeretgetni kezdte, akár egy csecsemőt.
A kisfiú nyüszítő, vonyító, fájdalmas sírása lassacskán csillapodni kezdett. Élénk, kékszínű szemeivel kíváncsian figyelni kezdte a néhány centivel üldögélő felnőttet, aki játszott plüssállatával. Tehát akkor a tárgyak kivetített szeretet hamis illúzió lenne? Vagy egyáltalán szabad-e szeretni az egyszerű, élettelen tárgyakat, és felruházni bizonyos emberekre jellemző tulajdonságokkal? Kis fejében a gondolatok, tudati fogalmak összekeveredtek, talán csupán azért, mert a reális valóság, és az álomszerű fantáziakép ebben a korban még - azt mondják -, egy és ugyanaz.
Az anyuka most végre úgy érezhette magát, mint aki átmenetileg révbe érkezik. Továbbra is farkasszemmel türelmesen igyekszik figyelni a most szemlátomást érdeklődő, kíváncsiskodó kisfiút, aki most négykézlábra áll, és mászni kezd a még további egyelőre szabad, és független játékok irányába, hátha megkaparinthat olyasmit, amit eddig tiltott neki az anyja.
Az anyuka is ravasz ám, akár csak a kisfiú. Most úgy tesz, mint aki megsértődött volna, hogy valami kutat, fontoskodik kedvenc játékai körül. Előbb torz arcot vág, majd kinyújtja nyelvét jelezve, hogy annak, aki elvette játékait legközelebb egészen biztosan nem lesz ennyire könnyű, és kényelmes dolga.
Most a kisfiún a sor, hogy egyszer és mindenkorra elégtételt vegyen. Végre felegyenesedik kicsit még bizonytalankodón, és tétován, mikor először járni tanult, de egyúttal igyekezett az egyensúlyozás zsonglőrszerű művészetét is elsajátítania. Akár egy barátságos pingvin kedvesen, szófogadóan odatotyog anyukájához, aki még mindig a bosszúság álarcát viseli, és odaad neki egy értékes színváltós autócsodát kedvencei közül.
–Köszönöm kicsim! Ez igazán jólesik! – nyugtázza a megnyugodott, és most már valamivel békésebb, harmonikusabb szülő, hogy végre valahára azért a gyereke is figyel rá, és nem csak állandóan kedvenc játékaival van elfoglalva.
Nemsokára következik a szokásos ebédidő, majd a csendespihenő kellemes ideje. Ezúttal azonban a gyerkőc mintha jós képességekkel rendelkezne, máris jó előre sejtheti, hogy a csendes pihenőnek semmi esélye, mert ha anyukájának nagyon jó kedve van, és szemlátomást kiegyensúlyozott nagy a valószínűsége annak, hogy elmennek fagyizni, vagy kaphat édességet. Ki látott még olyan kisgyereket aki ne imádná a csokibombát, vagy a vajpuha krémekkel töltött csokitortát?
Legutóbb is nagy ramazúri volt a csokitorta körül, mert Tominak kellett volna összeszednie a tyúkketrecekből a tojásokat, de neki több mint tizenkettőt sikeresen sikerült ripityára törnie, mert annyira megrémült a csipkelődni akaró kotlósoktól.
– Tomikám! Ebéd! – kiálltja be a kinti kiskonyhából a gondos nagymama. – Igyekezzetek odabent, mert hamar kihűl!
Az anyukának ez is egy újabb, unalomig elismételt jelzés arra nézve, hogy muszáj a rendszerességet, és időbeliség fokozataihoz hozzászoktatnia gyerekét. Tetszik, nem tetszik.
– Akkor most eszünk valami finomat édesem! – puszilja meg előbb kétoldalról pirospozsgás, arcocskáját, majd még egyet biztos, ami biztos alapon ad a homlokára is. Majd ölbe kapja és máris galoppozik a konyhába, mielőtt türelmetlenségben járatos nagymama ismét szólna.
A kisfiú tömzsi nyakába műanyag, barátságtalan, kissé fojtogató partedli kerül. Mára gyümölcslevest kap, de annak is inkább a pépesebb, gyümölcspürészerű, nyálkásabb változatát, ami úgy néz ki, mintha valaki az egyszerű vaníliasódót emésztette volna meg ráadásul nagyon rosszul.
– Mindjárt ehetsz kincsem! – az anyuka gondoskodva megköti a partedlit a most még nyugodt, és kíváncsi gyerek nyakához, tudván már az első öt perc után könnyedén leeszi magát. De nem is baj! Úgy is arra van.
A nagymama szívének minden szeretetével igyekszik elhalmozni egyetlen, mindennél jobban szerethető kisunokáját, ezért annyira teleszedi kis tányérját gyümölcspüré masszával, hogy félő ennyit egészen biztosan nem lesz képes megenni.
– Anya! Miért adtál neki ennyire sokat? Nem eszik ez a gyerek annyit, hogy ezt mind megegye! Inkább a felét máris vedd vissza! – tiltakozik egyelőre rábeszélő hangnemben az anyuka.
A nagymama makacs, és elszánt kitartását mi sem bizonyítja jobban, minthogy az ő tányérját is jócskán megtömi ezúttal sült csirkecombbal, és jóféle krumplipürével. Majd amikor úgy érzi minden elcsendesedett máris hozzálát az evéshez, és onnantól kezdve eszik szorgalmasan.
A kisfiú előbb anyja, majd nagyanyja kifejezését tanulmányozza érdeklődően, és annyira édes, bájos bociszemeket mereszt egyikről a másikra, hogy képtelen dolognak tetszik haragudni rá.
Az anyuka megfogja a kis műanyag bébikanalat, és máris kikanalaz egy nyúlfarnyi pürét a kistálkából. Egyrészt szeretne már gyorsan túllelni az egész evési procedúrán, mely nem szokott szinte sohasem jól végződni, másrészt igyekszik arra figyelni, hogy kisfia igenis minden tápanyagban szükséges és egészséges ételt megkaphasson, amire csak fejlődésben lévő kicsi szervezetének szüksége lehet.
– Na édes picim! Egy kanálkával anyuci kedvéért! – s már úgy becézgeti, mintha a gyerek egy kis csecsemő lenne, aki nem tudja megértetni önmagát a külvilággal. A műanyag evőkanalat előbb gyöngéden, majd mindig kicsivel erőszakosabban tuszkolni kezdi a megilletődött fiúcska gömbölyded szájába, amíg előbb-utóbb minden pürét el nem tűntetnek a tányérból. Ám az utolsó egy-két falatnál a kisfiú prüszkölő, grimaszt vágó arccal jelzi, hogy köszöni szépen ebből a vacakból ennyi is elég lesz mára.
Az anyuka tesz még egy utolsó, reménytelen kísérletet annak kiderítésére, hogy a gyerkőc biztosan jól meggondolta-e, de a gyerek már megint máshova néz. Kibámul előbb az ablakon, majd nyújtózni kezd kis pöttöm testével a levegőbe, mintha tornagyakorlatokat végezne, vagy csak megakarná fogni a plafont.
– Csak elfáradt szegénykém! Egész nap játszott! – feleli az anyuka, aki maga sem tudja, hogy mentséget, vagy inkább saját maga számára keres-e önigazolást.
– Ugyan édes lányom! Semmi baj sincsen! Feküdjetek le a jó hideg szobában az mindent megold! – nyugtázza a nagymama, majd a mosatlan tányérokat kezdi mosogatni, hogy újra elfoglalja magát, hiszen a pihentető tunyaság nem neki való.
A fiatal anyuka és a kisfiú elégedetten, kicsattanó örömmel térnek vissza a családi ház benti szobáiba, ahol már minden elő van készítve ahhoz, hogy pihentető, békés pihenés vehesse kezdetét. A kisfiú mégis inkább a Tesla lemezjátszót veszi újra birtokba, és amennyi színváltós autócsodát csak össze tudott szedni ennyire rövid idő alatt azokat máris a lemeztányérra rakja, és figyeli, hogy az elektronika automatikusan forgatni kezdi a sötétfekete korongot. Ám most bakelitlemezek helyett játékautók pörögnek, forognak aprócska kerekeiken ide-oda, mintha egy végtelen, kiszámítható játék részesei lennének…