ROZSDÁSODÓ ZÁRAK

Lelkem zordon börtönfalain még fennen
rozsdás börtön zárak,
hétpecsétes lakatok virítanak;
hétbilincsű, bombabiztos lakatok, bilincsek.
Létem, mint romantikus
filmtekercs még rendezőre vár.

Pillanataim súlya – bár nem akarom -,
folyvást megsebez, összetör.
Hánykolódik, akár léket kapott csónak a tengeren.
Szorgos, kis féreg falja, nyüstöli sajgó sebeim.
A gyöngéd, megértett boldogság hívó,
megérdemelt szava csupán álmomban ha rám talál,
- s érzem: vívódni vágyóaggatyán-öregségemben is
végesülten magam leszek majd nagyon,
mert kisemmiztek álbarátok,
tékozló, galád évek.

Potyogó könnyeim szelíd,
bohóc vízesésébe rejtem el magam.
Mosolyom, mint megtört,
halk szavú idegen bensőm alvilági
mélyén csöndesen meglapul.
E mostani zűrös, rizikós világ echózó,
Ninivei hangja tombol felettem könyörtelen.
Míg ember-falkák kérnek segítséget irgalmatlanul.

Bárcsak bölcsebb, kitartóbb lett volna
bennem anno a rettegő kisgyerek.
Sírva kértem bánatot s örömöt.
Útra kelnék, ha lenne Egy-Valaki,
aki ikaroszi-szárnyakkal felvértez,
mellém állna a bajban.
Vállaimat nyomasztó terhek
súly-koloncai kínozzák,
nyomják. Vártam mindig
– bár sosem lehetett -,
a megváltó alázat béke-nyugalmát.

Lobogó elmémbe lángoló tüskeként
szurkált a kreatív értelem sarkalló alkotási vágy.
Magányos, beteg szívemben lázas,
nyughatatlan álmok teremtődtek.
Hívtam volna őket új,
gazdagabb avatgarde-irodalmak,
lélektani prózaszövegek.

Rejtetten remélt varázs kellene sürgetőn
létem másik felének is,
mert ideje korán belefáradtam már a hontalan,
célja-tévesztett keresésekbe.
– Rejtelmes rémálmokkal
teli völgyekké válik az éjszaka.

Nem találni párját,
ha a kelő hajnal öntudatra ébreszt.
Szakadékokat tartogató,
buta göröngyökön önmagamat is
hajlamosan elgáncsolom.
Éber figyelmem mindent
jelentékeny részleten megragad.

Simogató karjában Valakinek
rettenet-félelmeim gyorsabban pusztulnának,
míg kicsinyes voltukban meg nem szűnnének.
Két kerge ember-Angyal, ha egymásra találna végre
megtalálható boldogság
költözhetne e sanyargatott lápvidékre!