TOLVAJ-RÁNCOK

Éveink szamárlétráján csupán egy újabb jelentéktelen,
jelképes gesztus ráncaink méltatlan hálója.
Hangtalan, néma metszéseket fest,
rajzol titkosított hieroglif-ábrákat
a beszédes arcok térképeire.
Az egyre ritkulófélbe lévő szívütemek
még utolszor várakoznak,
hogy újból, véglegesen dobbanhassanak.

Oh, de nem lehet már két
egymásért remegő kéz,
mely a bizonytalanított jövővel
mindenáron szembenéz.
Nincs már. Elhervadt mindenségek
emlék-csontjain
merengeni mit sem ér.
Két, beszédes őzszempár,
akár becéző hullócsillagok
a horizont sötét-massza kárpitján
még így is nyitogatnák
az önző makacskodó szív titkait.

Megfáradt testekben biológiai kor rág, marcangol
újabb alattomos férgeket.
A kinyújtóztatott messzeség is
bizalmas együttlétről tanúskodik.
– Egykori egzotikus szépségek szirmain
ma botox s kollagén-masszák teremnek.
Az egykori visszaidézett,
kedves arcból romok omladéka
maradhatott csupán?!

Miért nem szabadott méltósággal,
sztoikus nemeséggel megöregedni?!
Sebekben már nem bírható ki
sem kínzó önkívület,
sem tékozló magány.
Mindkét összetartozó lélekben
sérülések hieroglifáit figyelmeztet
újra s újra a gyorsuló idő.
Mindketten szándékkal, gyilkos
makacssággal önmagunkba csendesültek.
Hiszen mi egyebet is
várhatnánk már a létezéstől,
ami folyvást elárulta s becsapta őket?

Dobbanó szívtörések válnak
egyrétegű közönnyé,
fásult világvége-unalommá.
Az egymásért való, szüntelen,
halhatatlan érzelem így is
jótékonyan fertőzte meg
a moralitásuk szent kelyheit.
A továbblépés csupán akkor
lehet fontos s átgondolt,
ha mernek még közösen cselekedni:
akár a pusztító,
öntörvényű halálban is hűségesen.

Az elvesztegetett,
elfáradt boldogságot nem lehet kimérni,
- de talán pótolni lehet.
Két remegő kézben két romantikáért
sóhajtó áldott szív.
S miért minden élő sebzett s esendő
echózó csókok halhatatlan üzenetével
mérik majd önmaguk értékeit!