FÉLRESIKEREDETT VAKÁCIÓ

Sosem értette igazán, ha - állítása szerint -, édesanyja valósággal a rajongásig imádta szőrszálhasogató, folyamatosan prédikálásra, kioktatásra, kekeckedésre hajlamos, narcisztikus apját akkor mi a fenének kellett nekik állandóan véget nem érő szópárbajokat, macska-egér gyilkosan rikácsoló veszekedésekbe bonyolódniuk, mintha egy se veled, se nélküled párkapcsolat rángatható sakkfigurái lennének?!
Ez a mostani nyári nyaralás is egy isten háta mögötti kis romantikus szigetecskén, ahol ráadásul még normális wifi-kapcsolat sincs, vagy tiszta víz, és amit a kissé kotnyeles, állandó utazásra hajlamos, hiperaktív anyja foglalt le egészen bizonyos, hogy apja fejében ismét maradéktalanul kifogja verni a biztosítékot. Ti. apja egy dobozos sörrel és tévével a közelében nem igazán volt szinte soha életében az az ,,ide-oda megyek, hogy felfedezzem a világot" - típusú ember. Szabadságainak nagyobb részében vagy lustán tespedt a napon, és szalmakalapjával, vagy közepes méretű légycsapóval hajkurászta maga körül az átkozott legyeket, vagy nosztalgikus, kicsit melankolikus közönyösség telepedett rá, mellyel csak azt akarta érzékeltetni, hogy mióta nyugdíjas lett azóta akár kétszer is meggondolja, hogy mit és mikor hajlandó kisebb-nagyobb házkörüli munkákra.
- Gyerekek! Pompásan fogjuk érezni magunkat! - nyomott barackot nagy felnőtt fia rövidhajú fejére, és cuppanós puszit adott felesége arcára.
- Drágám! Kérlek kösd be a biztonsági övedet, különben rád fognak szólni a stewardessek.
- Ugyan! Mit túráztatod már megint magad anyus! Eddig még senki sem szólt! Szerintem magasról leszarják! - kötötte az ebet a karóhoz a makacskodó családfő, és kéjes élvezettel hagyta, hogy valamelyik fülig érő bájvigyorgó, dögös bombázó utaskísérő hölgyike be ne csatolja az övét.
- Láttátok, ugye?! Öregem! Édes fiam! Ha ennyire dögös bombázót hozol haza, hogy bemutasd nekünk áldásom lesz rátok!  - kérkedett kuncogva. S ha meggondoljuk, hogy Szalai József bizalmát, és rokonszenvét is több évtizedbe telt elnyerni, akár még a legközelebbi barátainak is ezen már nem is lehet igazán csodálkozni.
A repülőgép valamikor a hajnali órák környékén szállt le a szinte homokszemnek tűnő kicsi sziget repterén, közvetlenül a Földközi-tenger mellett.
A családfő kivételével az anyuka és a felnőtt fiatalember totálisan kivoltak merülve, és elvoltak fáradva. A fiatalember ugyanis nem szokhatott hozzá az éjszakázáshoz, hiszen minden nap legkésőbb este tíz órakor szeretett lefeküdni, hogy másnap kipihenten, és frissen indulhasson a nap. Most még az is kínzó lélekjelenlétébe, és erőfeszítésébe került, hogy egyáltalán megpróbálja nyitva tartani csenevész szemeit, amik legszívesebben az igazak álmát aludták volna.
A közepesméretű, koszosfehér szálloda - mint utóbb -, kiderült egy hegyen feküdt méltóságteljes pompájában. Amolyan nyolcvanas-kilencvenes évek eleji retrós stílusban. Szinte mindenki gratulált a vérprofin manőverező, hosszú, pópaszakállas, olajbarna görög sofőrnek, hogy mennyire könnyedén, és ügyesen tekergeti a nagy buszkormányt néhol farkasszemet nézve a sziklák alatti örvénylő mélységgel.
A Szalai család mikor megérkezett a szállodába el se tudták hinni, hogy egy kissé berregő légkondicionáló matuzsálem berendezéssel is felszerelték kissé szegényes, és lepusztult szobájukat. Ami ráadásul még működött is.
- Na tündéreim! Kapkodjátok magatokat, de szaporán! Menjünk le a strandra! - javasolta a frissnek, és üdének látszó családfő.
- Apukám! Mondd csak?! Te normális vagy?! Hajnali fél öt sincs! Kipakoljuk a cuccokat, letussolunk, aztán lefekszünk aludni! Végre legalább tudunk is, mert nem katlanban kell éjszakázunk! - mondta ki véleményét megingathatatlanul a holtfáradt feleség. A felnőtt férfi mélabúsan, szintén nagyon fáradtan bólintott párat, majd amint felszabadult a fürdőszoba azonnal tussolni ment, hogy minél hamarabb álomba merülhessen.
Mivel a családfő szavai nem találtak meghallgatásra így mindhárman lefeküdtek. A családfő még így is éberen hánykolódott a délelőtti órákig, amikor már valósággal tűzött a kánikulai, részeges napsugár.
Így is délután három óra is elmúlt, amikor végre a feleség és a felnőtt fiatalember frissen, kipihenten felkelt és lementek, hogy fürödhessenek egy jót a tágas, és meseszép, aranyhomokos strandon. A dagály éppen kezdett megnőni, így számos kúszónövényszerű indát, és algát sodort partra a víz, de ez nem különösebben zavarta őket, mert a feleségnek víz iszonya volt, míg a családfő sörrel a kezében kiült gyékényre, amit magukkal cipeltek, és máris stírölni kezdte a bombázó, általában bikinit viselő húszas éveiken járó hölgyeket.
- Nézd csak oda édes fiam! Hát mit szólsz a felhozatalhoz! Nem mondom! Itt aztán kedvedre kiélhetnéd a vadászó ösztöneidet! - jegyezte meg, ha éppen kihúzott napernyőjük mellett lépkedett el feltűnően egzotikusan, és szexin egy-egy szupermodell-alkatú, egzotikus, napbarnított szépség.
- Apukám! Mikor hagyod már végre békén a fiunkat! Neki most fontosabb dolgok járnak a fejében! - szólt rá rendreutasítón a feleség.
A felnőtt férfi kissé szánalmasnak érezhette magát, amikért az utóbbi pár évben - szinte kivétel nélkül -, mindig a szüleivel, és nem mondjuk barátnőjével, vagy barátaival ment nyaralni. Volt ebben valami groteszk kettőség. Vajon miért nem volt képes megtalálni még az igazit, aki legalább olyan különleges, nemes tulajdonságokkal rendelkezik, mint mondjuk Grace Kelly, vagy Audrey Hepburn? Akiben úgy egyesülhet a nőies, kifinomult intelligencia, és angyali báj, mint a legelőkelőbb, angol ladykben szokás? S minél inkább morfondírozott, emésztette gondolatait ezen, - maga se vette észre, de annál inkább kizárt mindenkit saját életéből, és elmagányosodott.
Rosszul gondolják azok, akik félnek az egyedülléttől, vagy a magánytól, hogy az egy köztes, áthidalható állapot. Sokszor észre se lehet venni. Olyan, mintha beszippantaná az embert, mint valami láthatatlan köpeny, vagy védőburok. Csak nagyon kivételes, különleges emberek képesek rá, hogy hasznukra fordíthassák, és kisajátíthassák a magány köztes, megrekedt állapotát.
Minél inkább újra és újra átgondolta a felnőtt férfi agyában ezeket az összefüggéseket főként apjának meggyőződésévé vált, hogy fia egyáltalán nem százas, és nem is beszámítható.
- Milyen elfuserált idióta firkálgat verseket a nyári vakáció ideje alatt? - kérdezte.
- Olyan, akit más is érdekel, nem csupán a szórakozás! Inkább örülhetnél, hogy ennyire felelősségteljes és komoly fiút sikerült nevelnünk!
- Még hogy örüljek! Majd akkor édesem, ha végre a maga lábára tud állni, és minél előbb elköltözik hazulról! - Szalai József sok tekintetben hajlamos volt komplett idiótaként kezelni saját fiát, mert kidobni való semmiségnek tartotta az irodalmat, és a könyvek szeretetét is. Könyvekből szerinte még senki sem volt képes megtapasztalni magát az életet!  
- Ne kezd megint a kibírhatatlan kritizálásaidat, mert azt én is utálom! Kérlek viselkedj! - ahogy kimondta a feleség a maga véleményét a marcona, duli-fuli férj minden egyes nap talált valami kis apróságot, amibe beleköthetett, vagy amit éppen kritizálhatott.
Általában - kivétel nélkül -, a déli órák környékén mentek a szálloda melletti nyilvános étterembe, ahol legtöbbször svédasztal várta a mohó, kiéhezett, kedves vendégeket. Az ifjabbik Szalai ki nem állhatta ezt a sok tolongó, szinte éhenkórászokként viselkedő, sokszor rendkívül tolakodó, kiállhatatlan, népes embergyülekezetet, de azért mindent úgy csinált, ahogy szülei elvárták tőle.
Engedelmesen beállt a sorba, és ha egyszer-egyszer néhány bombázó, egzotikus virágszál tündér arra kérte tört angolsággal persze, hogy hadd álljanak elé a sorban, ő tapintatos udvariasságból maga elé engedte a rajta vihogó, egzotikus hölgyeket.
- Thank you very much! You are a funny idiot man! - vihogtak össze a háta mögött. Talán azt híhették, hogy a fiatalabbik Szalai nem beszéli az angolt. Pedig vagy tizennégy évig tanulta. Így megértett minden szót.
Amikor aztán ő következett csak mértékletesen pakolta meg hófehér tányérját. Főként zöldséges rizst, néhány szem citromos, rozmaringos sült krumplit vett, és hozzá sült nyelvhalat, mert azt hallotta abban kevesebb a szálka. Helyet foglalt egy viszonylag kevésbé nyüzsgő asztal mellett. S bár a tisztaság néminemű kívánnivalót hagyott maga után. A feldöntött só-borstartót visszaállította, és megpróbált enni egy keveset, miközben - főként azon bombázó tündérek, akiket merő tapintatból maga elé engedett -, úgy vizslatták, figyelték minden mozdulatát, mintha legalább is filmsztár, vagy híres személyiség lenne, aki csupán itt nyaralgat.
A fiatal Szalai sosem tanulhatta meg a flörtölés, a titkos szemezés, a romantikus csajozás trükkös fortélyait, és ez a legtöbb főként külföldi hölgynek máris szemet szúrt. nem tudni, hogy miről is pusmoroghattak egymás között, ám annyi bizonyos, hogy Oscar Wilde mondása a rejtélyes titokzatosságról egyre vonzóbbá kezdte tenni a szemükben a különös felnőtt férfit, aki kisfiús szomorúsággal gubbasztott az asztalnál, és valóságosan is a legelveszettebb embernek tűnt a földkerekségen.
A szülők nemsokára visszajöttek. Boldogan, és elégedetten, hogy kaptak ők is a svédasztalból.
- Anya! Nem lenne gond, ha visszamennék a szállodába? Ettem pár falatot, de nem érzem jól magamat... - váltott pár halk szót anyával bizalmasan.
- Csak nem kaptál máris napszúrást drágám?! - kezdte vizsgálgatni homlokát, hogy vajon lázas-e?
- Nem, nem! Csak szeretnék visszamenni a szobámba egy kicsit pihenni, ha nem baj... - könyörgőnek, esdeklőnek tűnt a tekintete.
- Persze kicsim! Csak nyugodtan! Apáddal megesszük az ennivalónkat, és nemsokára mi is megyünk! - szorította meg aggódón fia kezét az anyuka, majd útjára engedte a felnőtt férfit.
Az ifjabbik Szalai homlokon csókolta anyját, majd betette maga után a széket, leadta az ételestárcára tányérját, és elindult a szállodai szobájuk felé.
Amint felért azonnal ledőlt az ágyra, és a mennyezetet kezdte bámulni. ,,Vajon miért gondolja mindenki, hogy egy szánalmas idióta, amikor csak rendkívül udvarias és előzékeny volt?" - töprengett sokat.
A szülők is hamar feljöttek szobájukba, és kisebb figyelmesség gyanánt hoztak egy kis vanília, és erősen vízzel felhigított csokifagyit.
- Hogy érzed magad kincsem?! Nézd csak! Hoztunk csokifagyit is!
- Köszönöm! Igazán kedves! - szándékosan befelé fordult az ágyban, mert utálta, ha apja felfedezte, hogy maga alatt van, vagy sírdogál.
- Mi a baj édesem?! Mi történt?
- Jaj, anyukám! Biztos már megint történt vele valami, amibe nem hajlandó bennünket beavatni! Inkább menjünk le a minibárba! Mindig is kiakartam próbálni a mai taj koktélt! - azzal a családfő inkább lement a lenti bárhelységbe, mert nem akart zavarni.
- Most már nyugodtan beszélhetsz! - fordult szembe vele anyja. Ekkor vette észre, hogy sírdogált. - Te sírtál?
- Nem... nem igazán...
- Jaj, szívem! De hát mi történhetett? - adott egy zsebkendőt.
- Nem értem az embereket! Udvarias voltam, és azt mondták idióta vagyok!
- Ugyan már! Csak nem megint magad elé engedtél pár embert az étteremben?!
A felnőtt férfi bólogatott.
- Nem érdemes ilyesmikkel foglalkozni! Én tudom, hogy egyszer majd rád talál valaki, aki önmagadért fog szeretni!
- Ez egyre reménytelenebb vállalkozásnak tűnik...
- Ugyan! Csak akarat és hozzáállás kérdése az egész! Sose hagyd, hogy bárki elvegye a kedvedet! - igyekezett megvigasztalni fiát.
A nyaralás bőséges egy hetében a fiatalabbik Szalai tetette vidámságát és jókedvért, hiszen színésztanfolyamot is végzett és pontosan megtanulhatta, miként lehet jól, őszintén, és hatásosan manipulálni az embereket. Ez esetben saját szüleit.
Mikor a nyári vakáció letelt, és visszarepültek Magyarországra még mindig azt érezte, hogy szíve mélyén tátongó, lyukas seb keletkezett, aminek nagyon hosszú időre van szüksége, hogy begyógyítsa múltja és jelene eseményeit.           

TALPRAESETTEN AZ ÉLET FELÉ

Lillának apakomplexusa volt. Nincs ebben semmi különös. Alapvetően mindig is a magas, jóképű, idősebb férfiakat részesítette előnyben. Talán csak amiatt, mert az apját egy hónapban jó, ha legfeljebb egyszer-kétszer láthatta, mert aki kamionozásra adja a fejét a lehető legmagányosabb állást válassza.
A kéttannyelvű, tizenkét osztályos gimiben - ahova járt -, valósággal totálisan bele volt habarodva az irodalomtanárába, aki később beszédórákat is adott neki, és szakmai szempontból legalább is minden elképzelhető dolgot megtett annak érdekében, hogy talpraesett, rendkívül tehetséges tanítványát felvegyék a Színművészeti Egyetemre.
Fizikai adottságai, alacsony - alig százhatvannégy centis -, magassága szinte kamaszkorától fogva zavarta, amikor először jöttek gimnáziumába filmes szakemberek, hogy egynehány, vállalkozó szellemű fiatalnak megcsillogtathassák a fényesen ígéretes jövő lehetőségeit. Lilla mindig is szeretett sportolni, így a kondícióval, és szerencsés géneken kívül a megjelenésével úgymond nem lehetett semmi hiba. A nagyobb gondot saját morfondírozó, önostorozó marcangolásai, lelki vívódásai jelentették. Ugyanis, ha a dolgok nem úgy történtek, ahogyan Lilla megtervezte, vagy megálmodta, és igazságérzete szinte kivétel nélkül sohasem hagyta cserben, és nem hagyta szó nélkül a szemétkedéseket, vagy gonoszkodásokat, akkor Lilla kisebb-nagyobb balhés szituációk kellős közepében találhatta magát, hiszen ami a szívén az a száján típusú emberek típusába tartozott.
S bár többször megtörtént, hogy a főétkezéseket - ki tudja miért? -, a desszerttel szerette kezdeni, előfordult, hogy egyszerre csúcstartóként három-négy adag somlói galuskát is simán elfogyasztott, ami után jöhetett a leves, és a tulajdonképpeni főétel.   
Balszerencséjére az egyetemre az ötven jelentkezőből csupán alig négy embert vettek fel, így Lilla azon terve, hogy pár éven belül majd igazi, kétórás nagyjátékfilmek, és Pulitzer-díjas színházi darabokban fog szerepelni szinte azonnal romba dőltek, és füstbe mentek.
Voltak tanárja még hitegette egy darabig, miszerint: tartson ki. meg hogy nem sok ember jut el idáig, ahova ő eljutott, - mégis Lilla továbbra is úgy érezte, ha a szülei által preferált, és agyon dicsért közgazdász állást kel választania alig pár napon belül megőrül, és az elmeosztályon végzi. Már hamar kiderült, hogy amit nem kedvelt, vagy amit nem szívvel csinált, azt olyan hamar otthagyta, mintha el se kezdte volna.
Inkább vett egy mély lélegzetet, összeállt volt gimis barátnőivel, és együtt összedobták az albérletre való költségeket, és elég hamar felköltöztek Pestre, mert mindannyian tisztában voltak vele, hogy vidéken szinte semmilyen lehetőség, vagy karrierre nem számíthatnak.
Lilla a késő esti éjszakázásokat ki nem állhatta. Nem mintha rettegett volna, vagy mániákusan tartott volna a sötétségtől, vagy a kísérteties éjszaka váratlanságaitól - elvégre annak idején még az önvédelmi tanfolyamot is sikeresen teljesítette, amikor a szokásos karate, és kungfu-mozdulatokat mellőzve saját férfi oktatóját egy hatásos tökönrúgással tette tökéletesen ártalmatlanná. Mégis azt érezte, hogy az éjszaka mintha kiszivattyúzta volna a tartalék energiát. Mintha egyszerre le - és bedarálta volna, hogy aztán halálkimerült zombieként térjen haza, és holtfáradtan zuhanjon álomba ruhástól.
Szüleitől számtalan formában volt alkalma azt hallani, hogy a munkának igenis van becsülete, meg hogyha keményen dolgozik, akkor előbb-utóbb minden vágya, álma teljesül. Ám szülei is egy másfajta generáció szerves tagjai voltak, és Lilla is egy másik társadalomban nőtt fel és integrálódott.
,,Már pedig akkor sem fogja hagyni, hogy bárki, vagy bármi eltérítse eredeti célkitűzéseitől!" - nagyon jól tudhatta, ha érvényesülni akar ebben a pénzközpontú, alapvetően elüzletiesedett és velejéig számító világban, akkor elsősorban mindig a főnököket, igazgatókat, a nagyfőnököket kell megnyernie magának, és beférkőzni a bizalmukba.
Arra azonban kínosan vigyázott, hogy senkivel sem feküdt le, vagy lépte át a főnök-beosztott keskeny határsávot.
Talán nem meglepő, ha több helyről is éppen azért rúgták ki, mert nem volt hajlandó kedvére tenni a felsőbb vezetőség elvárásainak.
Voltak ún. lepra, vagy kulimunkák, melyet azért neveztek gúnynévvel így, mert a legtöbb esetben vagy senki sem akarta elvállalni, hiszen annyira szarul fizettek érte, vagy szó szerint olyan megalázó, siralmas körülmények között kellett az adott munkavállalóknak melózniuk ott, hogy arra az épeszű ember bármennyire is pénz szűkében volt semmi szín alatt nem volt hajlandó.
Lilla barátnői több alkalommal átruccantak Bécs belvárosába, és lássanak csodát! Szinte azonnal egy teljesen megváltozott, élhetőbb, és lehetőségekkel teli világban találták magukat, ahol a legtöbb középosztálybeli ember szinte azonnal megtalálta számítását, még akkor is, ha többségük a vendéglátó, vagy szolgáltatóiparban volt kénytelen-kelletlen elhelyezkedni. A fizetésük még így is a triplája volt euróban számítva annak, amit pesten éhbérként emlegetnek.
Lilla talpraesett karakánsággal hamar feltalálta magát a vendéglátóiparban, és bár hónapon belül már igazi fejes, befolyásos üzletemberek is csupán csak azért kezdték látogatni a bécsi éttermet, mert egy fantasztikusan határozott, erősakaratú magyar lány ott dolgozott. Nem is volt hiány a szépszámú udvarlóban, és kérőkben, akik szinte egymást túllicitálva próbálták meg elhívni randizni, vagy csupán csak egy görbeszagú éjszakára Lillát, aki sohasem keverte a magánéletét a munkahelyi románcokkal.
Még így is bőségesen akadtak olyanok, akik óhatatlanul be-bepróbálkoztak nála. Záróra után főként a hajnali órákban egy-két kitartóbb férfi szívesen megvárta, míg az étterem vasrostélyos kapui automatikusan leereszkednek, és a fáradt alkalmazottak mindent gondoskodó precizitással bezárnak. Ilyen eseteken máris valósággal megrohamozták Lillát, és főként a nemzetközi angolt gagyarászva szóltak neki, hogy nem lenne kedve esetleg felugrani a lakásukra egy ital erejéig, aztán ki tudja...?
- No thank you! - volt minden esetben a kitérő válasz.
Aztán megismerkedett egy szintén magyar, gátlásos, de roppant előzékeny, udvarias fiatalemberrel, aki filmrendező szeretett volna lenni, és élt-halt volna egy olyan lehetőségért, hogy legelső forgatókönyvéből film készülhessen.
Észre se vette, de szimpatikusnak találta csetlő-botló esetlenségét, ahogy az étterem konyhai részlegén a koszos tányérokkal szerencsétlenkedik, és megpróbál mindent tükörfényesre varázsolni.
- Figyuzz! Csak annyi a dolgod, hogy beteszed ezeket a tányérokat a mosogatógépbe! Nem kell a kezeidet használnod, ha nem muszáj! - jegyezte meg kioktató hangnemben, ami kicsit rosszul esett a fiatalembernek, aki a nap hátralévő részében nem nevetett és nem is mosolyodott el, tehát Lilla jogosan nézhette egy roppant begyepesedett agyú, ecetesuborka képű embernek.
Később műszak után Lilla és kedvenc barátnői beültek egy közeli kis bisztróba, és jókat beszélgettek. Lilla akkor kérdezte meg először, hogy a fiatalember nem e szeretne esetleg velük tartani. Nagy nehezen, de sikerült rábeszélnie. Innentől kezdve főként Lilla barátnői voltak azok, akik uralták, és kézben tartották a beszélgetés további menetét. Hogy mikor ismerkedtek össze? Hol találkoztak? Lefeküdtek-e egymással stb.
- Csajok! Kérlek benneteket! Ez a legszentebb magánügyem! - felelte határozottan, és barátnői tudták, hogy ilyenkor nem érdemes barátnőjüket tovább faggatni, mert úgy sem árul el többet magánéletéről.
Amikor este mindannyian távoztak a bisztróból a barátnők elköszöntek Lillától, aki felment a fiatalember kissé szegényes garzonszerű lakására, ami rengeteg falig érő könyvespolcaival sokban hasonlított egy közepesméretű könyvtárhoz, vagy éppen antikváriumhoz. Lilla szerette volna, hogy megtörténjen a dolog. A srác nagyon feszült, és ideges volt, és vagy fél órán keresztül ecsetelte a megfelelő óvszerhasználat előnyeit, míg végül Lilla volt az, aki kézbe vette az irányítást, és hagyta, hogy a testi gyönyörök mindkettejük számára felejthetetlen élményt nyújtsanak.
Később a fiatalember állandóan megjelent az étterem előtt, ahol Lilla dolgozott. Szinte nem volt olyan nap, hogy valami ki aprósággal ne lepte volna meg barátnőjét. Hol egy Teddy-mackóval, máskor egy megfizethető virágcsokorral, és bár Lilla pénzkidobásnak vélte a virágot, mert az egyébként is hamar elszárad, mégis nagyra értékelte magában a gesztust, hogy lám csak azért a XXI. században sem veszett ki teljesen a romantika hajlama, és az őszinte lovagiasság.
Lilla egyszer csak azt vette észre, hogy bizonytalankodik. Egyrészt úgy érezte, mintha megrekedt volna egy olyan patthelyzetben, ami bár kétségtelen, hogy jól fizetett, legalább is többet, mint odahaza, de karrierje szempontjából kissé negatívan kezdte megítélni helyzetét.
 Ha élete végéig egy jól menő étteremben kell dolgoznia egészen biztos, hogy vagy megbolondul, vagy a dühöngőben végzi. Többre vágyott, hiszen ambiciózus volt, és hajtotta a titkos becsvágy is. S bár maximálisan megvoltak vele elégedve főnökei, és az étteremvezetők is alig tíz hónap intenzív munka után úgy döntött, hogy kilép, és megpróbál olyan karriert felépíteni, amit mindig is szeretett volna.
Mi kell egy jól működő, ütőképesen felépített karrierhez? Megfelelő szakmai kapcsolatok, presztízs és természetesen elegendő anyagi tőke, amit megfelelő módon szükséges befektetni, hogy megfialhasson a pénz. És mivel a márkás étteremben mindig remek kapcsolatokra lehet szert tenni Lilla egymás után kezdte felhívni azon üzletembereket, akiktől puccos névjegykártyákat sikeredett összegyűjtenie, és igyekezett őket induló vállalkozása miatt meggyőzni.
Mivel konkrétan nem volt még sem üzleti tapasztalata, sem megfelelő stratégiája, vagy koncepciója ezért keresnie kellett valakit, aki ebben szakértő, és aki remélhetőleg nem verte át. Talált is ilyen embert, aki megfizethető áron dolgozott, és aki gyakorlatilag minden vállalkozástani, üzleti ismeretbe részletekig menően beavatta. Felvázolta a hasznot, és profitot a tőkemozgásokat már a legelső negyedévben, az inflációt ami szinte mindig ott kísértett minden nyereség felett. Míg végül alig nem egészen két éven belül Lilla egy megbízható, és stabil vállalkozás üzletasszonyának mondhatta magát Bécsben.
Az ember azt híhetné, hogy biztos karrieren kívül már másra nincs is szüksége, ám Lillát saját nyughatatlansága még többre akarta sarkallni. S bár a német nyelvet nem igazán beszélte, de remek kapcsolatokra tett szert gördülékeny vállalkozásának hála, az osztrák médiában találta magát. És mivel a fejesek maximálisan megbíztak benne, hiszen pontos, precíz munkaerő volt, aki egyetlen percet sem késett, nem vett ki felesleges betegszabadságot, és nem is bliccelte el a fontosabb dolgokat, ezért berakták egy amolyan kulturális műfajú műsorba, ahol a kortárs európai költészettel, és kortárs prózák széles kínáltatával kellett a kíváncsi, újdonságra szomjazó nézőket megismertetni, és kissé felcsigázni az érdeklődésüket.
Egy-két hónap után itt is - nyugodtan mondhatjuk -, hogy a nyelvi nehézségek ellenére kisebb-nagyobb sikerek koronázták munkásságát. Idő közben néhány kedvenc osztrák műsorvezető hölgy behozta a munkahelyére kisgyerekeit, és Lilla szinte rögtön felismerte, hogy valami hiányzik az életéből.
Gondolt egyet, és élő adásban üzente meg a gátlásos, magyar fiatalembernek, hogyha nézi a szóban forgó adást nagyon szívesen megpróbálná vele a közös életet. Nem is kellett több. A gátlásos fiatalember munkaidő végeztével egyik barátja kocsiján elvitette magát az adott tévé szerkesztőségi épületéhez, és hevesen dobogó szívvel, kéz tördelve toporgott az ajtóban állva, hiszen jócskán megijedt a marcona, gorilla-típusú, tagbaszakadt biztonsági őröktől, akik néhányszor bámultak rá, hogy vajon ki lehet?
Mire Lillának is lejárt a munkaideje, és megpillantotta a tétova, félszeg fiatalembert végre biztosan tudta, hogy mit akar kezdeni folyamatosan változó életével. A boldogságot választotta.                  

BÖJTI KOR



Agymosott fejekből földre ejtett magzat.
Hitvány, hazug, szócséplés-ígéret,
mely inkább csupán csak mindent
s mindenkit megtéveszt,
összekavar s hiteget,
de a jelent kizsigerli lyukasodó pénzérmékkel is.



Ma forgandó elmével kiállni ugyancsak
meggondolatlanság.
A vétkezett beszéd metaforai
ugyancsak megpecsételnek.
A megbocsátás sebeire egyre
kevesebben kíváncsiak.
Csontunkat megrághatja
már bármikor kripta-sötétben alakoskodó.



Porladt-rekedten Ninivei kihalt
moralitások falánál toporognak,
veszteglődnek csöndesen.
Bágyadt betegségként egyre
kétkedőbben viselik a méltóság,
nemesség titkosított képleteit.
A férgek mindig egy lépéssel körünkben
ólálkodnak s lépre mennek
– hajtja őket szorgalmas tiltás.



Nyűtt ajzást keres miközben mások kárán
gazdagszik s szorgoskodik kiváltságos
stróman-üzletember, uszító gaz haszonleső.
Terhünket kinyújtja magából egy-egy
prédikáló szökőkutas konferanszié.
Megfigurázott, dicstelen
hattyúéneket zeng a hitehagyott is.



Törvények velejéig szégyellős átsunyítója.
Csak elmaradtak dicsőbb napjai
sztoikus igazmondásoknak.
Lábujjakon lépkedő sajdulásban
sokan hippózott sötétedésre eszmélnek,
ahelyett, hogy saját gondolatokat termelnének.



Hánykolódik már a rostjában
megrekedt papírcsomó is,
melynek építő, megőrző feladatát
méltánytalan föladták az emlékezni rest századok.
Kéreg alatt a hamu is megőrizheti
a tanúskodó ujjnyomokat – csupán maradhasson valaki,
aki még akar kutatni,
értelmezni bonyolult összefüggéseket
s el nem adja semmi áron
önmagát az alattomos burjánzó eszméknek.

TITKOK ÉS MENEKÜLÉSEK

Tizennyolcéves korára egyszer csak abbamaradt a kellemetlen, és rendkívül megalázó vizelési kényszere. Addig - jobbára -, anyja, és nagyanyja ment el, hogy nedvességet bent tartó, extra nagy pelenkákból kiadósan bevásároljanak, mert erre biztos, ami biztos szükség volt, hiszen a szomorkás, alapvetően magába fordulásra, elmélkedésre hajlamos kamasz fiú kicsit mindig is úgy érezhette magát szerető családja körében, mintha egy udvarias, átutazó vendég, vagy totálisan idegen lett volna, akit csak meghívtak udvariasan, de nem marasztalnak.
- Hát ti? Hova készülődtök?! - szólt az idegeskedésre, és kisebb dühkitörésekre hajlamos családfő, akinek egyik kedvenc elfoglaltsága volt, ha az anyatigristermészetű anyuka, vagy a karakán nagymama nem volt otthon előszeretettel alázta meg saját fiát, mondván egy igazi férfinak elkél némi-nemű segítség ahhoz, hogy igazi férfi váljék majd belőle, persze csak ha itt az idő.
- Semmi baj kedves Gyula! Vennünk kell egy-két dolgot, de sietünk haza! - felelt gyorsan lánya helyett a mindig felkészült, és naprakész nagymama.
- Nem akarjátok, hogy elvigyelek autóval benneteket? Úgy sincs éppen jobb dolgom! - ajánlkozott az apa.
- A világért sem! Te csak érezd jól magad! - válaszolta a kicsit aggódó feleség, mert ha megint kitudódik, hogy pelenkát mennek vásárolni a fiúnak, akkor ütősebb, kiadósabb hazugsággal szükséges majd elaltatni a családfő minden további gyanúját, és bizalmatlanságát.
A délelőtt nagyobb részében a nagymama és lánya pelenkát válogattak, és mindannyiszor egy kotnyeleskedő, vagy éppen csak kíváncsiskodni vágyó szomszéd, vagy ismerős felbukkant a közelükben, ők kegyes hazugságként mindenkor csak annyit feleltek. hogy egy szomszédba költöző fiatal házaspárnak veszik a pelenkát, mert a kisgyerekeknek szükségük van rá.
És miután a szomszédok érdeklődő kíváncsiságait sikeresen, kölcsönös cinkosság, és rafinéria mellett leszerelték nyugodtan, és gondtalan kedvvel vásárolhattak.
- Anya! Egyszerűen már torkig vagyok ezzel az egésszel! Mikor lesz ennek végre?! - fakadt ki az egyik bevásárlóközpontban a kimerült, de mindig nett és nagyon csinos anyuka. - Miért nem képes Ákos abbahagyni az állandó ágybavizelést? Csak nincs valami komolyabb, egészségügyi baja?
- Ugyan már édes lányom! Ne beszélj butaságokat, az egyáltalán nem illik tehozzád! Ákoska ezt az egészet - meglásd -, kifogja szépen nőni, és elfelejti a vele történt gonosz dolgokat. Aztán pszichológushoz vittétek-e őt?!
- Még csak az kéne! Képzeld csak, ha a mindig vitatkozásra kész apja megtudná egy szép napon, hogy a fiacskája egy érzelmi idióta? Hát én mondom mérgében kirúgná a ház oldalát.
- De édes lányom! Te is tudod, hogy az embernek sosem szabadna szégyellnie segítséget kérni! Legfeljebb el kellene hitetnünk a férjeddel, hogy Ákoskát magánórákra, vagy valami hasonlókra hordjuk! Már különben is szó volt róla, hogy gondjai vannak a matekkal, meg a fizikával. Vagy nem?!
- De, de! Ami igaz, az igaz! Ez nem is hangzik olyan rosszul. - helyeselt az anyuka. - Én azért a biztonság kedvéért ezzel is óvatosan hozakodnék elő.
- Teljesen te döntesz édes lányom! De ennek a dolognak muszáj a végére járni vagy, így, vagy úgy, mert a fejedre nő, ha nem vigyázol! - kardoskodott az idős özvegyasszony.
Mire hazaértek a családfő elvitte valahova a kamaszfiút. Üzenetet hagyott a hűtőszekrény fehér ajtaján, miszerint délután fognak hazajönni.
- Már megint hova vihette?! Állandóan hurcolássza, mintha az segítene! - jegyezte meg aggódva az anyuka, majd hozzálátott az ebéd elkészítésének. Bár valósággal ki nem állhatta az örökös konyhai pepecseléseket néhány egyszerűbb ételt muszáj volt megtanulnia elkészítenie, ha egyfajta viszonylagos, átmeneti békét szeretett volna fenntartani családon belül.
Az apa és kamasz fia kora délután érkeztek vissza. A fiún jócskán látszott, hogy rendkívül megviselhette valami. Haragos volt, és duzzogó, és elhúzódott akkor, amikor fülig érő, bájvigyorral büszke apja magához akarta ölelni.
- Te mi meg? Merre jártatok? Miért ilyen mérges a fiúnk?! - lepődött meg az anyuka, aki otthoni ruhát viselt, és készen volt az ebéddel. - Éhesek vagytok? Készítettem finom ebédet!
- Nem, kösz! Én nem kérek semmit! De Zoli biztos megéhezett! - jelentette ki az apa, majd tüntetően elvonult a nappaliba, hogy tévézzen.
- Gyere kincsem! Biztosan nagyon éhes vagy! Mi történt veled mesélj? - a készételt berakta a mikrosütőbe, hogy rendesen átmelegítse.
A kamaszfiúnak gyorsan be kellett rohannia a fürdőszobába, és kicserélnie a pelenkáját, amit a ruha alatt elrejtve viselt, mert a délelőtti kínos kalandok után nem lett volna ildomos, ha bárki észreveszi, hogy megint bevizelt. Így is, ha apja észreveszi a kis bakit a kocsi anyósülésén nyomos hazugságot kell kitalálniuk közösen az anyával, nehogy rajtuk csattanjon az indulat keserű ostora.
A kamaszfiú amilyen gyorsan csak lehet tiszta pelenkát vett fel, és igyekezett észrevétlen megszabadulni az elhasznált másikról. Visszament a kis étkezősarokba, ahol időközben anyja megterített neki, és kiszedte az ételt.
- Na? Mesélj csak életem? Mi történt?
- Apa már megint úgy viselkedett... - jegyezte meg mérgesen, morcosan. Evett egy kis ételt.
- Kincsem! Te is tudod, hogy apád nagyon nehezen mutatja ki az érzéseit, ezért muszáj, hogy sokkal toleránsabbak, megértőbbek legyünk vele szemben. Meg tudod ezt érteni?
- Akkor sincsen semmi joga rá, hogy állandóan megalázzon, és komplett hülye gyerekként kezeljen.
- Ebben teljesen igazad van! Azért az én kedvemért megpróbálsz rendesen viselkedni?
A kamasz srác szomorkásan bólintott.
- ...És mit csináltatok?
- Már megint arra a lepusztult, ócska helyre vitt, ahol gyerekeskedett! Megmutatta hol nyírták ki a fehér bárányt.
- Oh! - lepődött meg az asszony. - Arra a helyre én is jól emlékszem! Ne izgasd magad! Ezt velem is gyakorta megcsinálta. - mosolyodott el kellemesen régi emlékei fölött nosztalgiázva.
- Szerintem... apa az utóbbi időben... furcsán viselkedik... - jegyezte meg titokzatosan a fiú.
- Ezt hogy érted? Megváltozott a viselkedése?!
- Hát... olyan mint volt, mégis... néha olyan... golyóssá válik...
- Ezt hogy kell érteni?
- Nem is tudom... Csak azt mondom, mintha egy totálisan idegen ember nézve vissza rám! Szerintem történt vele valami.
- Szerintem azért változhatott meg, mert a Jóska meghalt! Te is tudod, hogy nagyon közeli barátok voltak!
- Igen! Erre már én is gondoltam! De azért ez akkor is nagyon... furcsa.
- Semmi baj szívem! Te csak csinálj mindent úgy, ahogy máskor! Apáddal pedig majd elbeszélgetek én! Most edd meg az ebédet, aztán csinálhatsz amit csak akarsz!
A kamasz fiú engedelmesen belapátolta az aznapi ételt, majd beviharzott a szobájába, hogy végre szent magányában kipróbálhassa a vadiújnak számító, számítógépes játékát. Itt legalább nem zavarta a kutya se. Az igazság persze az volt, hogy jó lett volna néhány haverral jókat bolondozni, meg marhulni, de az utóbbi időben hozzászokott a tartós egyedülléthez.
A családfőt könnyű volt fülön csípni, hiszen jobbára ki sem mozdult otthonról, és sokat dohányzott. Rendszerint a nappali melletti kisebb egérlyukszerű kiskonyhában. A feleség ide hívta be, és támadó hangnemben azonnal leteremtette:
- Mondd csak édes uram! Miért kellett neked össze-vissza hurcolászni a fiunkat?! - rakta fenyegetőn csípőre a kezét az asszony. - Olyan szomorúnak, és letörtnek tűnt, amikor beszélgettünk. Miért kell neked mindig árral szemben úsznod?
- Most meg mit pattogsz asszony?! Elvittem a srácot, és megmutattam neki, hogy milyen volt a gyerekkorom! Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy ez miért akkora bűn! Jó! Igaz! Lehet, hogy sokszor nyers, és kemény vagyok vele, mert azt akarom, hogy ne maradjon egész életében egy elkényeztetett anyámasszony katonája. Anyuci kedvence!
- Te is tudod, hogy mennyire sebezhető, és érzékeny! Azért hívják ezt kamaszkornak, mert még nem felnőtt, de már nem is gyerek, akinek folyamatosan fogni kell a kezét! Most még jobban szüksége lenne a támogatásunkra! Ezt te is jól tudod!
- Egy nagy francot! Tudod mire van szüksége? Egy hatalmas seggberúgásra, meg néhány kőkemény pofonra, hogy megértse végre az élet nem rózsaszín habostorta! Én az ő korában már kőkeményen dolgoztam az alkoholista öregem helyett is! Eltartottam az anyámat, meg azt a hülye öcsémet! És akkor jössz te és azt képzeled, hogy kioktathatsz! - förmedt haragra.
- Hé! Nyugodj meg drágám! Csak beszélgetünk! Nagyon jól ismerem a kis családodat, de nem gondolod, hogy a fiad már egy teljesen más generáció új problémákkal?
- Egy nagy büdös fenét! Egy elkényeztetett, hisztis kölyök, akinek fegyelemre és tökönrúgásra van szüksége! Én ha tehetném azonnal kiraknám az életbe, hogy na kisöreg! Lássuk csak! Hogy vagy képes megállni a saját lábadon?!
- Ha a Szabadság-híd lábánál történt esetre gondolsz, pontosan értem mire gondolsz! Az egy rohadtul meggondolatlan, és kicsinyes lépés volt a részedről!
- Szerintem azt tettem, amit bármelyik normálisabb apa tett volna a fiával, hogy végre az életben férfi legyen! Vagy talán te is azt akarod, hogy a te kis madárfiókád még negyvenévesen is a nyakunkon legyen, és mi tartsuk el azt a hájas valagát?!
- Látom, hogy veled képtelenség beszélgetni! Inkább hagyjuk abba, mielőtt én is totálisan idegbeteg leszek! Csak annyit szeretnék elmondani, hogy egyáltalán nem ismered a fiadat, és a nagyobb probléma az, hogy egy fikarcnyit sem teszel annak érdekében, hogy ez megváltozzék.
A családfő morcosan, sértődötten nyitotta ki kedvenc újságját, és máris a sportrovatba mélyedt, hogy a továbbiakban már senkivel se kelljen szóba állnia.
Egy baljóslatú október végi hajnali éjjelen az apa, aki nem volt hajlandó igazából megismerni saját fiát kétoldali szívinfarktust kapott. Amikor családtagjai végső búcsút vettek tőle a kamasz fiú másnap észrevette, hogy már fölösleges a nagyméretű, extra pelenka. A továbbiakban felnőtt életében soha többet nem voltak vizelettartási problémái.

 MI A HELYZET A TANULNI VÁGYÓKKAL?!

Sokszor a legegyszerűbb mindennapok jelentik a legnagyobb megoldandó fejtörést, vagy kínos Kolumbusz-tojást az egyszerű, átlagember számára. Kozma András - balszerencséje az volt, hogy miután apja buszvezetőként meglehetősen sok baráti, és egyéb jellegű kapcsolatra tett szert, éppen ezért egyik ismerős kollegájához íratta be kissé mulyának, nyámnyilának bélyegzett, egy szem felnőtt fiát, hogy szerezze meg végre valahára a jogosítványt, amit már tizenhat éves kora körül illett volna megszereznie, hogy buszvezető, vagy kamionos váljék belőle, és végre rendes keresménye lehessen, hiszen így még mindig a szülei nyakán élősködött, bár eljárt alkalmi munkákba dolgozni, és a legtöbb kíváncsiskodó, kellemetlenkedő szomszéd vagy megszólta Kozmáékat, vagy ironikus módon gratulált nekik, hogy még mindig eltartanak egy harmincadik évében járó, felnőtt férfit, aki vészesen közelített a negyedik X-hez.
- No hát akkor édes fiam! Elmész szépen Budaörsre és megkeresed Trogmayer Ferencet! Hivatkozz csak nyugodtan rám!  Egyébként is számos szívességgel lóg, tehát nem lehet semmi probléma, sem fennakadás! - közölte erősen dohányfüstöt pöfékelve a kisnyugdíjas Kozma fiával, aki már most fulladt az irritáló, és kellemetlen cigifüsttől, nemhogy mondhatott volna bármit is. Így hát egyetértőn bólogatott, és erősen kánikulába hajló, áporodott reggelen útra kelt Budaörs irányába, és miután a buszra várnia kellett volna kereken húsz teljes percet, inkább úgy döntött, hogy a csekélyke pár kilométeres távolságot inkább gyalogolva teszi meg! Úgy is kell a testmozgás! Legalább imponálhat apjának, aki szerint világ életében egy kövér, mihaszna mangalica volt.
Több mint másfél órányi intenzív, keményen izzasztó, fullasztó, vesét kiköpő gyaloglás után a fiatalabbik Kozma sikeresen megtalálta a Budaörsi címet, ahova mennie kellett.
Az emeletes, kétszintes, kellemes családi ház úgy tűnt, hogy minden kényelmet, és feltörekvő igényt maximálisan kielégít, és akik itt lakhatnak módosak, és szépen eléldegélnek. ,,Nekem sosem lesz ennyire hivalkodó, puccos házam!" - határozta el magában, és hármat csöngetett a díszes, kovácsoltvas kapun, melyen a ,,Vigyázat! Harapós kutya!" - felirat díszelgett.
Abban a pillanatban, hogy utolsót csengetett egy valóságos habzószájú vérebtorkú, masszív, testes dobermann rohant ki egy ócska, fából eszkábált kutyaházból, és mérges dühöngésekkel rontott neki a halálra rémült fiatal férfi felé.
 -Hé... nyugi van! Jó kutya! Kedves kutya! - idegességben Kozma mindig hajlamos volt sokat beszélni, vagy hadarni, amit a környezete nem tudott hova tenni.
Néhány perc múltán egy papucsban csoszogó, potrohos, sörpocakos nyugdíjas is megjelent - mint később kiderült minden bizonnyal ő lehetett a nagypapa, vagy ahogy egyes helyeken vezeték: a nagy öreg.
- Jónapot kívánok! Kozma András vagyok! Vezetni jöttem! - felelte szószaporítás helyett a fiatal férfi, hiszen eddig is hihetetlenül nagy feszültségben volt, és nyughatatlanságára még jócskán rátett egy nagy lapáttal a morgó, folyamatosan ugató, vicsorgó házi kedvenc.
- Béla! Kussolj! Lábhoz! Mind ‘jár szólok a fiamnak! Bejön, vagy nem?! - kérdezte álmos hangon.
- Nem köszönöm! Inkább itt várom meg! Ha nem gond!
Az öreg nyugdíjas fáradt, komótos kedvvel visszacsoszogott ahonnét jött, de ezúttal elcsalogatta a bejárati kapu közeléből a ravasz, és dörzsölt dobermannt, amitől Kozma valósággal maga alá csinált.
Körülbelül fél órába is beteltet mire egy jócskán megtermett, vállas, nehéz fizikai munkához szokott ember kilépett a családi házból, és széles vigyorgó mosollyal köszöntötte:
- Szép jó reggelt! - nyújtott barátságosan kezet. - Trogmayer Ferenc vagyok! Csak nem Kozma Mihály fiához van szerencsém? - kezdte máris méregetni.
- Üdvözlöm! - rázta meg jó erősen a vaskos, paraszti kezet. - De attól tartok! Többé-kevésbé. - jegyezte meg félszegen, bizonytalanul, hiszen távolságtartással kezelte elsőre az embereket.
- Találkoztam az apáddal, és ő azt mondta, hogy tanítsalak meg mindenre, ami a kocsivezetéssel kapcsolatos! - jelentette ki, miközben mindvégig szúrós, nagy szemekkel folyamatosan sakkban tartotta a fiatalembert.
- Hát... ö... azt hiszem...
- Hát, akkor próbáljuk meg! Gyere utánam! - elvezette a nagy családi ház melletti garázsba, ahol tanulóvezetői autó állt kissé piszkosan, sárfoltosan a garázsban. Tetején az autósiskola jól ismert logójával.
- No, hát ez volna a kis aranyos! - nézett végig dagadó büszkeséggel a kissé ócska, rozsdásodásnak indult matuzsálemen a középkorú ember. - Vezettél már valaha?
- Hát... még nem igazán... csak láttam, hogy apám, hogy csinálja... – felelte hezitálva, mert tartott a másik reakcióitól.
- Akkor üljünk be, és lássuk mennyit tudsz! - máris behuppant az anyósülésre, melynek ülése alatt szintén pedálok voltak beszerelve, arra az esetre, ha az adott tanuló bármit elrontana.
A fiatal férfi kissé ideges, frusztrált gondolattal elfordította a kormány alatt az indítókulcsot, és a motor azonnal engedelmeskedve morgó hangokkal feldübörgött.
- No, eddig minden rendben! Akkor tolassunk ki a főútvonalra! – adott egyértelmű utasítást az oktató.  
Kozma előbb belenézett a kocsi két oldalán lévő kis tükrökbe, majd szélvédőre szerelt visszapillantó tükörbe is, ám még mindig nem igazán tudta, hogy valójában mit is kellene néznie ahhoz, hogy a kocsival biztonsággal kitolathasson.
 Mivel érezte, hogy az oktató - bár egyelőre türelmesnek mutatja magát, de azért kíváncsi, hogy mi a gond -, előbb óvatosan gázt adott, és azt tervezte magában, hogy csak szépen, lazán egyszerűen csak kigurul az úttest közepére, és sorsát rábízza a gravitációs erők hatásaira.
A kuplungot rükvercbe rakta, és enyhe gáz mellett hagyta, hogy a kocsi uralja a terepet, és nem ő. Szépen megindultak. Egyszer csak a semmiből felbukkant egy óceánkék busz utasokkal a fedélzetén.
 Az oktatót még most is higgadt nyugodtság jellemezte, ám valójában látszott markáns, ötvenes arcán, hogy egyre feszültebb, és idegesebb lesz vélhetőleg a vészesen közeledő busz látványától. Arcán vastag, öklömnyi izzadtságcseppek jelentek meg, mint a pánik első tünetei.  
- Nem akarlak siettetni, de jó lenne kigurulni végre, mert szembe találkozunk egy busszal, ha nem vigyázol! – emelte fel a hangját.
Kozma még mindig a gravitációra bízott, de azért most már kicsit szemfülesebben reagált a dolgok összefüggéseire. Még egy kicsit több gázt reszkírozott meg, így az úttest közepét szerencsésen elhagyva az autóval behajtott egy szépen nyírt, és kellő rendszerességgel karbantartott bukszusrengetegbe, mely vélhetőleg a szomszédos házban lakóké lehetett.
- A töketlen vadállat! Te anyaszomorító seggfej! Hogy maradtál volna az anyádba! - az oktatóvezetőn jócskán meglátszott, hogy szemeiben gyilkos lángok kergetőznek, és arca olyannyira pulykavörössé vált pillanatok alatt, mintha szándékosan visszaakarta volna tartani a bent ragadt levegőt.
- Én... őszintén sajnálom... ha... Szálljak ki...? - hebegte a megszeppent felnőtt férfi, és kis híja volt, hogy ott helyben el ne sírja magát.
- Átveszem a vezetést! Ha jót akarsz akkor befogod! - közölte nagy levegőt véve, ellentmondást nem tűrőn a nyugdíjas ember. Látszott, hogy valósággal legszívesebben máris felpofozná a gyanútlan Kozmát, aki most reszketően üldögélt mellette.
 Kiszállt, és hagyta, hogy az oktató foglalja el a vezetőülést.
Így is beletelt legalább húsz percbe mire az oktató nagyjából egyenesbe hozta a kocsit, és kivezette a szomszédos bukszusok, és bokrok bús rengetegéből, nem kis bosszúsággal, és káromkodásokkal megfűszerezve mondatait.
 Ebben is Kozma apjára hasonlított, aki minden kis kellemetlenség fölött egekig zengő patáliákra, és veszedelmes acsarkodásokra volt képes.
- Ezzel nagyjából megvolnánk! Most pedig újra ül át, és lássuk hogy megy a vezetés! - adta át a volánt újfent a jócskán megilletődött férfinak.
Kozma mindent úgy csinált, ahogy az oktató mondta neki. Újra beült a vezetőülésbe, és megpróbálta uralma alatt tartani a dübörgő lóerőket. Azzal a különbséggel, hogy a sebességváltást még mindig nem sikerült megfelelően elsajátítania, így jóformán ugráló autóval tették meg azt a kis útvonalat, amit egyébként problémamentesen szoktak megtenni a diákok.
Mire autójukkal elértek a kívánt bevásárlóközpont széles, tágas parkolójába, ahol aztán kedvükre gyakorolhattak a tanulók az autóvezetés csodáit a motor óhatatlanul is le-lefulladt, és a kuplung pedig totálisan leégett, és bedöglött.
Mivel az oktató embernek több barátja is volt nem csak az autóklubnál, de különböző jutányosan dolgozó, maszek autós szervízeknél elegendőnek bizonyult egyetlen mobilhívás, és a sárga angyalos vontatókocsi alig tíz percen belül már ott is termett, ahol lefulladtak. Az oktató még nyugodtnak, higgadtnak látszott. Semmi előjel nem mutatott arra nézve, hogy bármelyik pillanatban elöntheti felzaklatott idegeit a méreg. 
- Szevasz Ferikém! Csak nincs valami gond?! - kérdezte miután kezet fogtak egymással az autószervízes.
- Szia! Hát a kuplungot sikeresen tropára hajtottuk, mert a sebességváltást még bizony gyakorolni kell! - nézett szúrósan, mérgesen Kormára az oktató. - De egyébként minden rendben.
- Mindjárt meg is kukkoljuk hogy állnak a dolgok! - azonnal serénykedve munkához is látott.
Hosszú, töprengő percek következtek, miközben az autószervízes fickó bőbeszédűen szóval tartotta mind a fiatal Kozmát, mind pedig barátját az oktatót.
 Úgy tűnhetett vége-hossza nincs a meghökkentő történeteinek. Aztán nem sokkal ötven perc múltán vadonatúj sebváltóval, és némi módosítással újra elindult az autó. A szervízes fickó kezet rázott az oktatóval, és bár az oktató erősködött, hogy kifizeti a szükséges árat, de barátja nem győzött szabadkozni, hogy óvodáskoruk óta jó haverok. Ez jócskán szemet szúrt Kozmának, elvégre ha ők kértek segítséget az kivétel nélkül mindig pénzbe került, nem is kevésbé, és akkor itt van két jó barát, akik akár még ingyen is dolgoznak, ha a szükség úgy hozza. Ez aztán a kivételes helyzet.
- Ha bármi baj történne csak engem hívjál! Szevasz! - rázott vele kezet, majd beült a vontató teherautóba, és nagy gázzal ment a dolga után.
Ez után egy vasúti kereszteződésben fulladt le a motor. Először csupán kotyogni, prüszkölni kezdett, majd hatalmas, gejzírszerű füst öntötte el a motorháztetőt közvetlenül a vasúti sínek közepén. A helyi sebesvonat Intercityje éppen feléjük tartott.
- Mit tökölsz még ennyit te idióta?! Azonnal kotródj innét! - a rendkívül ideges, dühöngő oktatónál valósággal betelt a pohár, amikor megpillantotta a vészesen közeledő vonatot. Szabályosan kihajította a vezetőülésből a megdöbbent fiatal férfit, majd ő is megpróbált gázt adni, és nagy szerencsére az utolsó percben sikerült az autóval legurulnia a veszélyes sínek fogságából.
- Te senkiházi gennyfráter! Az a jó édes apád nem mondta neked, hogy a vasúti síneket mindig körültekintően szabad csak megközelíteni?! Te Isten barma! - olyan pulykavörös volt a dühtől, hogy az ember valósággal azt hihette menten infarktust produkál ott helyben. - Majd beszámolok én apádnak, hogy milyen egy idióta fiacskája van! Hova jártál te eddig, mi?! Az Elme és Gyógyintézetbe gondolom!
- Nem kérem! Az ELTE-BTK-ra.
- Ezt nagyon nehezemre esik elhinnem! No, szállj be te seggfej!
Azzal mindketten beszálltak, és most a teljes irányítást az oktató vette át. A jócskán megszeppent, kicsit talán meg is sértődött Kozma pedig elmondhatta magáról, hogy megpróbált vezetni tanulni több-kevesebb sikerrel.   

MÉRGEZETT INGER-ÁG

Megmérgeződtünk már mindannyian beteges
reménytelenül cédává aljasított,
olcsó tömegkultúrákkal mikre hajdanán
Ninivét-megjárt próféták figyelmeztettek
mindahányunkat s mikre
azóta újabb kérdés-válaszok sem jöhettek.

,,A szellem minden esetben kifoszt s meglop” –
mondogatták sokan, kiknek változó nyelve ma éppen
úgy a hasznosság s nem a nemesség
pártjára áll,mint hajdanán.
Mert már mindenki bólogatott birkamód,s tudta rég:
muszáj lett segget nyalni
fönntartások nélkül törekedni a túlélésre,
hiszen lyukasodó zsebekkel is élni kellett.
Tarkává tették a kiszínezhető igazságot is.
Hány bonc-tepsiben várhat még magára a feltámadás?!

Teljesíthető kérésként előbb-utóbb mindenkiben
fölrémlik az orzás-zsákmányolás szelleme.
Megmossák egymáson is a dagovány-szenny foltokat,
mintha egyszerűen kitisztítható volna.

Stigma-sebektől kilyuggatott bőrünket
tépkednék s aggatnák négy égtáj felé,
ha csak azon múlna, hogy rendes foglalkozás
és fizetéssel megváltoztathatnák
a sanyarún kuporgató jelent.
Valami miatt e olcsó,
benti lét hályoggá tompult odabent.

Reflexe még kinyílna s tapogatózna bátran.
A mozgó szenny, mint zörgő stráfkocsi
unos-untalan a hontalan,
sikátorszagú éjszakák űrén át megjelen.
Nincs értelme félni?!
Ki tudhatja erre a válaszokat?
Mert a próbákban s próbálkozásokban
már nincs semmi esély.

A Lét férgesült nyakán dróthurokba dugott,
veszett kutyák ordító, csaholó pofája látható.
– Megállás nélkül tapicskoló jégkockákon fürdőzünk
zsibbadtan felgyújtjuk a kommunikációs kapcsolatok hézagjait is!

AZ IGAZMONDÓ MESÉJE

Úgy érezte, hogy csakis áruló lehetett azon a bolondos ballagáson, amit bevállalós, vállalkozó szellemű osztálytársai találtak ki csakhogy egymást, és főként arrogáns, exhibicionista osztályfőnöküket minél hatékonyabban szórakoztathassák.
Egy idő után már nem volt annyira humoros, vicces, hogy mindenki egyedül csak az idióta hülye gyereket, vagy az osztály ügyeletes szánalmas bohócát látta benne. Eldöntötte, hogy ha törik, ha szakad de ennek a szánalmas, megalázó hagyománynak egyszer és mindenkorra véget vet. Már csak az alkalmas pillanatra várt.
Szerencsére éppen kapóra jött neki, hogy az angoltanárnője kisebb munkára fogta. Papírból, és kartonokból kellett összeragasztani különböző díszeknek valókat, és azt sem igazán volt baj, ha nem sikerült, mert a kutya sem vette észre, legfeljebb a kritikus tanárszemek.
,,Nemsokára úgy is érettségit fog kapni! Mi a csudának kell akkor mindig megjátszania az idiótát, mint akinek nincs ki a négy kereke? Bár az is igaz, hogy mivel egy megfélemlített környezetből jött a gimnázium védett falai közé furcsán, és szokatlanul viselkedett." - gondolta saját magával kapcsolatban.
Eredetileg azt sem tudhatta, hogy vajon melyik észlény fejéből pattanhatott ki a briliáns, kissé olcsó, hatásvadász  ötlet, miszerint: Az egész társaság öltözzön fel óvodáskorúak idétlen, és szánalmas gyülekezetének. Valakinek például még óriásnyalókat is sikerült szereznie. Az igazság az, hogy különösebben ez sem izgatta, sem nem érdekelte. Sokkal inkább, az, hogy Kriszti mit fog szólni hozzá, ha sehol sem látja időközben nagyon megkedvelt, hóbortos házikedvencét. Ti. ők ketten az évek során úgy kezdtek egymással viselkedni, akárcsak a titkos hősszerelmesek.
Biztos totálisan ki lesz bukva, és rendkívül dühös lesz rá, amiért nem volt hajlandó óvódás maskarába bújni, és együtt marháskodni nyolc teljes tanítási órán keresztül, miközben keresztül-kasul bejárták az osztállyal az egész iskolát.
- Tanárnő ne tessék haragudni, de meghúzhatnám magam itt, amíg ez az egész történet elcsitul? - kérdezte megilletődötten, félénken barátságos angoltanárnőjét, akit szemlátomást jócskán meglepett a szokatlan, váratlan kérés, hiszen azt gondolta, hogy mindig segítőkész, és szorgalmas tanítványa is részt vesz a bolondos ballagásban. Ennyivel - legalább is -, tartozik osztálytársainak.
- Persze, ez csak természetes! Csak nincs valami baj?! - kérdezte kíváncsian, összehúzott szemekkel.
- Inkább odabent beszélgessünk... - közölte a kamasz fiú, és azonnal belépett az ismerős mini egérlyukhoz hasonlatos szertárterembe.
- Ha nem bánod akkor lenne itt egy kis elfoglaltság! - a tanárnő máris kezébe adott kartonpapírt, és ragasztót, és a fiúnak az volt a feladata, hogy összeragassza a perforált részeket a megfelelő elemekkel, hogy csinos díszeket kapjanak majd az évzáróra. Addig is legalább elfoglalja magát! - gondolta, és nem foglalkozik, agyal azon, hogy vajon ki árult el kit?!
Időközben az osztály - akik úgy néztek ki akár csak a vidám, sugárzó, bohóckodni vágyó óvodások -, parádés jelmezekben, és maskarákba bújva vonultak végig főként azokon az osztálytermeken, ahol egykoron idejük legnagyobb részét töltötték.
Egyszer csak mindketten arra lettek figyelmesek, hogy nyílik az angol szertárterem megkopott, koszos ajtaja és egy csapat bolondozó, vigadó diák tódul be rajta ricsajozva ünnepi hacacárét csapva önmaga körül. A hitelen támadt vigasságnak aztán ideje korán vége szakadt, abban a pillanatban, hogy megpillantották elveszettnek hitt osztálytársukat, aki rendes, utcai ruhában, és bermudanadrágban üldögélt - szemlátomást rendkívül frusztrált, és feszélyezett állapotban -, és őket nézte.
Mindenkin egyenként végignézett, és a zöldszínű szemeiben egyszerre bujkált sajnálat, bocsánatkérés, és segítség, amivel csak azt szerette volna mindenkiben tudatosítani, hogy senkit nem ítél el, és hogy mindig is a barátai maradnak azok, akik most itt megjelentek.
- Kéz csókolom drága tanárnő! Azért jöttünk, hogy kicsit vigadva búcsúzzunk! - köszöntötte elrikkantva magát az egyik óvodás jelmezbe bújt vagány, kamasz diák. Ezt követte a közepes méretű szódásszifonból való, ünnepélyes locsolási ceremónia. Persze csak nagy vonalakban, és jelképesen, hogy a tanárnő kicsit érezze a ragaszkodó törődést. Miközben mindenki kántált, nevetett, és örült az osztályra kisebb szomorkás hangulat telepedett. Mindenki fejében kérdések özönvize kezdett utat törni magának. Persze mindenkit kizárólag egyetlen kérdést vezérelt, és foglalkoztatott: ,,Mit keres Soós Péter az angol szertárban, az angol tanárnővel?"
Mindenki tudta, hogy Péter halálosan bele van zúgva Krisztába, aki viszont kedvére kihasznált bárkit, ha úgy kívánta meg a helyzet. Mégis most a copfos, kislányos ruhát, és mókás, nagy lencsés szemüveget viselő, óvodásnak tűnő Kriszti szemlátomást úgy festett, mint akiben ténylegesen összetört valami. Mérgesen, neheztelően, kiábrándultan méregette jóbarátját, aki most magán érezte kutató, ítélkező pillantását, és félt a szemébe nézni, inkább másokra nézett helyette. 
A kis ünnepi bolondozásnak alig tíz perc után vége volt, és már mentek is a következő terembe, miközben Péter kínzó lelkiismeretfurdalást, és égető bűntudatot élt át, hogy miért nem tudott jó fej lenni, és együtt marhulni a többiekkel, hiszen ki tudhatja, hogy a ballagás után kit hova vezérel a bizonytalan sors.
- Nem akartam velük menni! - közölte hangosan, csak úgy önmaga megnyugtatása végett. - Én... nem akartam, hogy megint cirkuszi majmot csináljanak belőlem... - nyögte ki. Érezte, hogy a Krisztával történteknek még minden bizonnyal meglesz a maguk végkifejlete a távoli időben. 
- Nem szükséges, hogy mentegetőzz! Én teljesen megértem! Nem akartál szerepelni! - jelentette ki támogatón, együtt érzőn az angoltanárnő, de mivel nem lehetett becsapni pontosan tudta, hogy mit érezhet most tanítványa.
- Szerintem ez az egész érettségi vizsga nem jelent semmit! Az ember nem egy vizsgától lesz az, aki! - jelentette ki egy újabb megállapítást Péter csak azért, hogy megpróbáljon más témára terelni a beszélgetést.
- Ezt is megértem! Pontosan így gondolom én is! A lelki érettségnek is megvan a maga üteme, és fokozatai! - kezei továbbra is ragasztóztak, ollózták a karton, és egyéb színes papírokat.
- Pedig olyan jó lett volna, ha ezt a többiek is megértik... - pár könnycsepp kezdett vékony fonalként csorogni szemeiből.
- Nézd! Biztos vagyok benne, hogy az osztálytársaid is pontosan ezekkel az érzésekkel küszködnek. Most biztos azt hiszed, hogy hibáztál, vagy áruló vagy, mert becsaptad őket azért, mert nem vettél részt ebben a közös bolondozásban, de akik őszintén, és igazán megismerhettek téged az együtt eltöltött négy év alatt, azok pontosan tudják, hogy te milyen ember is vagy! - az angoltanárnő - akárcsak anyja -, mindig sikeresen elérte azt, hogy a bizalom ne sérüljön, sőt sikeresen építeni lehessen rá. Péter lehajtotta fejét. Gondolataiba mélyedt. Úgy tűnt erősen koncentrál afelett, amit a tanárnő kimondott, és még mindig borzalmasan érezheti magát, amiért ezt az egész bolondozást nem vállalta el.
- Annyira félek attól, hogy... ki kell lépnem az életbe, és nem tudom, hogy merrefelé induljak...
- Nincs ebben semmi szokatlan! A legtöbben mind átesnek ezen! Szerintem az igazán nagy kérdés most az, hogy próbáld magadban végiggondolni, hogy mit szeretnél csinálni. Vegyél a kezedbe tollat, papírt, és részletesen kezd el boncolgatni, hogyha egyszer már az irodalmat, és a humán tantárgyakat részesíted előnyben, akkor olyan pályát kellene választani, ahol ezt a két fő tárgyat részesítik előnyben.
- Pedig de jó lett volna a következő évet már a színművészetin kezdhetem... - kezdett nosztalgiázni mélabús kedvvel.
- Én nagyon büszke lennék saját magamra is, ha egyedül próbáltam volna meg a Színművészeti felvételit! Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb te is elfogod érni azt, ami igazán érdekel. Úgyhogy csak fel a fejjel, és ne csüggedj!
- Azt hiszem nagyon szerelmes lettem egy lányba... - felelte tétován, bizonytalanul.
- Szerintem, ha a lány is hasonlóképpen érez, akkor biztos, hogy megtaláljátok egymást!
A délelőtt legnagyobb része a színes, és kartonpapírok ollózásával, vágásával, ragasztgatásával telt el. Péter a végére már egész szépen belejött, és csak nehezen akarta abbahagyni.
- Oh, Péterkém! Azt hiszem ennyi bőségesen elég lesz! Remek munkát végeztél! - dicsérte a tanárnő. - Várj csak! – hátra ment a kis terem hátsó részébe, ahol jobbára papírok, jegyzettömbök, tollak, és ceruzák feküdtek. Kivett két határidő naplót, és néhány tollat, majd visszatért.
- Fogadd sok szeretettel ezt a kis csekélységet! Biztos vagyok benne, hogy hasznát fogod venni, és írj le mindent, amiről úgy érzed muszáj leírnod! - nyújtotta át kedvesen, barátságosan tanítványának a kis jelképes értékű ajándékot. S bár a legtöbben nem biztos, hogy határidő naplókkal, vagy tollakkal bármit is kezdhettek volna, ám egy írogató ember számára ez maga volt az elismeréshez vezető legelső építőkocka.
Dél lett, és a bolondos ballagás is a vártnál hamarabb véget ért. Az osztály hirtelen szétszéledt, vagy néhányan kisebb társaságokra bomlottak fel, és sokáig beszélgettek a gimnázium előtti kis járdaszélen.
Péter nagy örömmel köszönte meg ajándékait, melyek úgy érezte egyfajta különös útmutatások, vagy iránytűk is a felnőtt életbe vezető mezsgyén, majd elköszönt.
- Péter! Ne feledd! Hallgass mindig a szívedre, és ne hagyd senkinek, hogy elrontsák a kedved, vagy bármiben is korlátozzanak! - szinte szülői jótanács volt, ami egy életre megragadt benne.
- Igenis tanárnő! Nagyon köszönöm! Viszont látásra! - lépett ki a teremből, és később az épületből is, ahol Kriszta várta nem túl barátságos arckifejezéssel.
- Ezt meg mi az istenért kellett csinálnod??? - támadt neki ellenségesen, finom ujjaival böködni kezdte mellkasát. - Teljesen tönkretetted a bulit! A többiek meg azt gondolják rólad, hogy egy kisstílű kis szemétláda vagy, csak mert nem akartál velük hülyéskedni! Mondd meg, mire volt ez jó?! - kis híján sírva fakadt, és meglátszott, hogy rendkívül megviseli az eset.
Péter - ahogy szokta -, máris átment megértő vigasztalásba, tiszta zsebkendőt nyújtott volna át, de lány elhajította a zsebkendőt, és továbbra is mérgesen, ellenségesen nézett vele farkasszemet.
- Én... nagyon sajnálom, ha... fájdalmat okoztam volna... de nem akartam, megint hülye gyerek lenni... - mondta ki.
- Te annyira töketlen vagy! Hát hogy lettél volna hülye gyerek, amikor mindenki idiótának nézett ki az óvodás szerelésében?! Nem tudom, hogy kettőnk közül ki az ostobább, meg a szánalmasabb! - arcát eltakarta kezeivel, hogy Péter ne láthassa a könnyeit. ,,Most kellene átölelni! Igen! Óvatosan megvigasztalni! Lehet, hogy az segítene!"
Óvatosan átfogta derekát, mint az idétlen tánctáborban, mikor először ért hozzá, és megpróbálta vigasztalni, ahogy a romantikus filmekből látta.
- Kérlek... nyugodj meg... nem lesz semmi baj... kövér vagyok, és úgy sem ment volna rám a jelmez… - jegyezte meg félénken.  
- Engem te ne nyugtass! Nem vagyunk már annyira jóbarátok! Érted?! Tudod mit? Érettségig nem is akarlak látni! És utána se nagyon! - leült a kis betonkorlátra, mely a vizesárkot fogta közre, és halkan sírva fakadt. Péter melléje tett egy pár zsebkendőt, és hazafelé ballagott. Utoljára még hallott valami szófoszlányféleséget, melyet később nehezen tudott csak visszaidézni. Vajon mit felelhetett neki az imádott hölgy?      

  SOSEM LEHET MEGEMÉSZTENI!                    

A legnagyobb feltűnést - általában -, mindig azok a nők gyakorolják egy adott társadalmi csoportra, akik vagy dögös szuperbombázók, vagy olyan fizikai adottságokkal rendelkeznek, melyekre óhatatlanul is a legtöbb ember nyálcsorgatón, sóvárgó mohósággal felkapja a fejét. Egyesek még elismerésük jeleként füttyentgetnek nagyokat.
A fantasztikusan sugárzó,  nagy barnaszemű teremtés, kontyot viselő, nyárias szoknyáját akár a legfinomabb anyagból is szőhették volna. Magas sarkú cipőt, és kis táskát viselt, mindene annyira tökéltesnek, kifogástalannak tűnt, mintha a Monacói Hercegségből, vagy valamelyik alkotmányos monarchiából jött volna látogatóba.
Sugárzó, angyali lénye egyáltalán nem volt tekinthető sem szokványosnak, sem megszokottnak. Minthogy a legtöbb ember nehezen is tudta volna elképzelni, hogy Grace Kelly, Audrey Hepburn, vagy Pier Angeli egyszerűen lemenjen a sarki közértbe bevásárolni. Ez egyszerűen totális képtelenségnek tűnt, egy olyan korban, ahol sajnos a legtöbb ember a szeme után megy, és nem a szívére hallgat.
Sokuknak például fel sem merült a gondolataiban, hogy ennek az álomszép, kifinomult, és bizonyára roppant intelligens, arisztokrata stílusú nőnek milyen nyomorúságos, szomorú, kiszolgáltatott volt a gyerekkora. Nem csupán azért, mert rút kiskacsának bélyegezték, és szigorkemény anyja nem győzte állandóan figyelmeztetni, mindig is egy kövér, hájas tehén lesz belőle - most mégis, ahol végigment adott esetben egy bevásárlóközpont sorai között a legtöbb ember zokszó nélkül hátrafordult utána, és elismerő pillantásokkal dicsérte.
Most is csupán azért ugrott el szabadidejében élelmiszert, és egy-két apróságot venni, mert rajongásig imádott nagymamája, akinél szívet megható nyári vakációkat tölthetett nagyon beteg lett, és a felnőtt nő mindenben támogatni, és segíteni szeretett volna neki, mert úgy érezte lelke mélyén, hogy ennyivel mindenképp tartozik.
A szükséges alapvető, tartós élelmiszerek mellett még vett pár dolgot, és mire végigjárt és megfontolt precízséggel megvásárolt mindent, amiről úgy gondolta hasznos, vagy fontos lehet a nagyméretű bevásárlókocsija is jócskán megtelt.
Amikor a pénztárhoz gurult a bevásárlókocsival szinte azonnal szemet szúrt neki egy pöttöm kislány, aki keservesen sírdogált, mert anyja éppen akkor ordítozott vele torka szakadtából, és úgy nézett ki, hogy kishíján menten fölpofozza ott mindenki szeme láttára.
- Nézz rám, ha hozzád beszélek! Az a legkevesebb, hogy rám néz, ha hozzád beszélek Adrienn! Mégis mit képzeltél magadról, mi??? Nem zabálhatsz több édességet! Így is egy nagy, kövér, hízott disznó vagy! Szánalmas, és gusztustalan vagy, akárcsak az az idióta apád, aki csak egész nap sört vedel, és focimeccset bámul.
- Ma-mami... miért haragszol rám...? Mi-miért vagy dühös...? - szipogta rendkívül elveszetten, elkeseredetten, és totálisan megfélemlítve a kislány.
- Nekem ne merészelj sírni! Megértetted! Mindenki minket néz! Mikor nősz már fel végre?! - húsos karjait azonnal rángatni, ráncigálni kezdte, mint egy ócska krumpliszsákot.
A gyönyörű, intelligens, kifinomult nő tőlük két vásárlónyira állt, és most megkérte az első két vásárlót, hogy hadd állhasson be a dühöngő anyuka mellé, amit a két másik, idősebb, nyugdíjaskorú zokszó nélkül meg is engedett. Talán éppen itt volt az ideje annak, hogy valaki móresre tanítson egy dühöngő szülőt, aki elfelejtett gyerekmódra gondolkodni, és érezni.
- Szervusz kicsim! Hogy hívnak? - kedvesen leguggolt hozzá, hogy testük egy vonalba kerüljön, és ne kelljen fensőbbségesen beszélgetni vele. - Az én nevem Anna! - nyújtotta kedvesen kezét, mire a megilletődött, és kisírt szemű kislány is kinyújtotta húsos ujjacskáit, és óvatosan megfogta a makulátlanul finom, és gyöngéd kezet.
- Adrienn vagyok... öt éves... - felelte bizonytalanul, nagyon félősen. Talán arra gondolhatott, mekkora patáliát fog csapni idegbeteg anya, ha észreveszi, hogy szóba állt egy kedves idegennel.
- Nincsen semmi baj kincsem! - benyúlt kistáskájába, kivett egy monogramos selyemzsebkendőt, és óvatosan felitatta vele a kislány őszinte könnyeit. Óvatosan megtörölgette nagyon elveszett arcocskáját.
- Nagyon okos, és szép kislány vagy! - igyekezett bátorítani, támogatni, hiszen pontosan tudta miket élhetett át szomorkás gyerekkori életében eddig. - Mit szeretnél kicsim?
- Anyukám mindig azt mondja ne álljak szóba idegenekkel, mert ők gonosz bácsik, és nénik!
- Anyukádnak igaza van, de én megmondtam, hogy hogy hívnak, és be is elmondtad, így már nem vagyunk idegenek egymásnak, nem igaz?!
A kislány ezen erősen elgondolkozott, majd barátságos, és kíváncsiskodó kifejezés jelent meg arcocskáján. Úgy tűnt, már nem akar többet se sírni, se szomorkodni.
- Te sokkal jobb vagy, mint az anyukám! - hálás kis szíve valósággal csilingelt, ahogy fátyolos szemein át ránézett. Őszinte hála ragyogott bennünk.
- Jaj, de drága vagy! - óvatosan megölelgette. - Szeretnél egy fagyit, vagy csokit?
- Szeretem a csokit... - felelte kis madárka hanggal.
- Tudod mit te választhatsz milyet szeretnél?
- Én??? - döbbent meg a kislány elkerekedett, hitetlenkedő szemekkel.
-  Bizony, bizony csillagom! Akkor hát? Válasz?
A kislány erősen koncentrált, törte kis buksi fejecskéjét, hogy vajon melyik lehet a legfinomabb csoki, amit valaha is kóstolt. Pufók kis kezecskéivel rámutatott előbb az egyik csokimárkára, aztán sorrendben a másikra, ahány fajta csak ki volt rakva a pénztár melletti rekeszbe. Látszott rajta a heves félszegség, ami általában akkor fogja el a legtöbb embert, mikor döntéskényszer előtt áll, és állást kell foglalnia.
- Szerintem ez a három nagyon jó választás kicsim! Én is ezt választottam volna! - simogatta meg kedvesen a kislány haját, majd a kért csokikat a feketeszínű futószalagra rakta. A váratlan fenyegetés éppen ebben a pillanatban robbant csak igazán. 
- Hé! Hogy merészeli?! Mi az ördögöt akar az én lányomtól?! - rángatta durván, és erőszakosan el a gyönyörű, egzotikus nőtől a dühöngő anyuka lányát.
- Üdvözlöm kedves asszonyom! Anna vagyok! Bűbájos kislánya van!
- Nem ezt kérdeztem maga ócska riherongy! Arra feleljen, hogy mi a francot akar a lányomtól?! - ellenséges, támadó állást vett fel. Úgy tűnt, mint aki bármelyik pillanatban támadásra készül. Szinte vérben forogtak méregető szemei.
- Kedves Asszonyom! Ne legyen irracionális, ha megkérhetem! Nyugodjon meg! félreérti a helyzetet!
- Engem maga ne nyugtasson! Érti?! Ha még egyszer a lányomhoz szól, akár egyetlen szóval is megtalálom magát, és kicsinálom! Világos?! - látszott, hogy az idegbeteg, szemlátomást hihetetlenül dühöngő anyukával a csinos-stílusos nő semmit se tud kezdeni. Nagyon megsajnálta az időközben megint sírdogálni kezdő kislányt, akinek pusztán csak az volt az egyetlen hibája, hogy szóba állt egy kedves, barátságos idegen nénivel.
- Te pedig jegyezd meg! - durván, erőszakosan ragadta meg a pufók kislány húsos karjait. - Ha még egyszer ellent mondasz nekem akkora pofont kapsz, hogy lerepül a fejed! Most pedig egy-kettő! Pakold be a cuccokat a kocsiba, aztán irány haza. Már megint miért sírsz?! - ekkor akarta visszakézből megütni, nem gondolva tettei következményeiről.
- Asszonyom! Ezt mégsem kellene! - állította meg előbb szóval, majd határozott kézmozdulattal az erőszakos anyát Anna.
- Hogy merészeli, maga kurva...?! - meresztette rá vérben forgó, mérges forgó szemeit. - Feljelentést fogok maga ellen tenni a rendőrségen! Eresszen el azonnal! - rikácsolta.
- Sohase merészelje még egyszer megütni a saját gyerekét! Pláne ne nyúljon hozzá ennyire durván! Megértette?! Nekem is ugyanúgy jogomban áll feljelenteni magát, de én a gyermekvédelmi szolgálatot is felhívom! Sőt! Ha kell elmegyek az emberjogi bíróságra is! - határozott, talpraesett nő benyomását keltette. A legtöbb boltban tartózkodó, főként nyugdíjaskorú vásárló még elismerően meg is tapsolta.
- Ezt nem ússza meg ennyivel! Érti! - a totálisan idegileg zakkant anyuka megalázott tehetetlenségében már csak annyira futotta, hogy üvöltözve kezdett beszélni, mint a fába szorult féreg. - Majd meglátja! Börtönbe csukatom magát! A kislány sírva nézett egyik felnőttről a másikra. Kis angyali lelkében egymást kergették a félelmetes, kósza gondolatok. Ha hazaérnek a bevásárlásból anya egészen biztos megint megfogja verni, hogy valakin levezethesse az aznapi felgyülemlett feszültséget.
A csinos nő most lehajolt a kislányhoz, és nagyon szomorúnak látszott:
- Őszintén sajnálom kicsim! Te nem tehetsz semmiről! Meglásd! Minden rendbe fog jönni előbb-utóbb! - gyöngéden megpuszilta kisírt, pufók arcocskáját. Felállt, és fenyegetően, komolyan az anyához intézte szavait:
- Megismétlem! Sohase merje megütni ezt a kedves, kis angyalt különben még találkozunk, és akkor nem leszek ennyire udvarias! A kifizetett csokikat a kislány aprócska markának adta. Legalább úgy érezheti, hogy ő is kapott valamit ezen a szomorú napon.
A dühöngő, mérgelődő anyuka - legalább is addig, amíg mindenki láthatta -, egy ujjal, sem merte durván rángatni kislányát. Hagyta hadd cipekedjen egymaga a gyerek a bepakolt csomagokkal. A legtöbb bolti vásárló kíváncsi érthetetlenséggel szemlélte a meghökkentő, és szomorú események láncsorozatát. A csinos, kifinomult hölgy kilépett az üzletből, igyekezvén megőrizni talpraesett méltóságát, ám abban a pillanatban, hogy elsétált az autóparkolókig elbújt egy nagyobb teherautó mögé az árnyékba, ahol avatatlan, vizsla szemek nem láthatták, és keservesen sírva fakadt...          

TITKOS BESZÉD

Megérzem a hontalan, kis árva szorongót.
Hitehagyott, hajótörött, magány ágaira kitett,
kiaggatott, csenevész kisgyereket.
Érzem már megint a régi nota! – mondják.
Érzem a méltatlan gyermekkori sérelmeken,
gáncsolások bukásain őrködőket,
mennyire igaztalan, méltatlan lehetett
csupán minden átélt
s megtett út az általánosból az egyetemig.

Megérzem csontig hatolón az egy
agymosott eszmerendszerben gondolkodó,
hűséges alattvaló idiótákat,
az önmagukban mérgeskedőket,
tétován egyensúlyozókat.
S érzem az idillt tápláló,
ócska-hazug, mocsok-szavakat
miközben temetkeznek
szükségtelen az ideje korán távozottak.

Álmomban is megérzem a
rémálmokat-kísértő Sátán-kutyáját.
Fűrészfogak húst-marcangoló,
vad-tajtékos, veszett tébolyát
– akár a totális megőrülés
meggyökeresedni látszó szinonimáját.
Morze-jelekkel ügyeskedő félkegyelműek
vagy tébolyodottak csupán
csak önmagukon mosolyoghatnak.

S megérzem sajátjaim nyomán a bélyeget,
kalodát kapott sebezhetőséget.
Ma lelki segítséget esdeklőkre is
süket csönd, jeltelen közöny feleselget.
Mondhatnám: Hát, igen! Ez jellemző!
Érzem bennem téblából az ítélet parancs-szava,
és a mélabúsan rekedtes harangszó.

Nem tudhatni otthoni-e vagy hontalan
hajósok fohász-hajkiáltása is egyben.
Lelkeim ablakok üvegvásznán
a messzeségbe nézelődnek.
Teljesen zajtalanul történik már
meghurcoltatás s elárulás.
Majd szólíthat bennünket
a bejelentetlen agyonhallgatás.
Érzem: az enyhület ritka sötétjén
még átderenghet várakozón
valami visszafojtott, zajtalan beteljesültség.
A megnyíló föld gyomrába
mindahányan önként menetelünk…

MEGCSÚFOLT ÁLMOK

Vasárnap délelőttre beszélték meg a reklámfotózást. A kiszemelt szupermodellalkatú, fiatal hölgy már feltűnt bizonyos címoldalakon, és előszeretettel szemelte ki magának mind a köz – és a bulvármédia. Kisebb műsorvezetői feladatokat látott el, ami nagyjából kimerült annyiban, hogy állandóan mosolyognia, bazsajogni kellett az őt vevő kamerának, miközben szinte minden szándékosan lebutított, naiv, és túlságosan is gyerekes interjúk közben semmitmondó kérdéseket tett fel az adott interjúalanyoknak. Sajnos a legtöbb ember minden esetben az anyagi haszon reményében vállal el egy-egy megbízást, vagy munkát, miközben – főként saját, hivatalos közösségi média oldalaikon előszeretettel szeretnek olyan hangzatos fogalmak, és címkék mögé bújni, mint: akarat, kitartás, és hit, aminek természetesen semmi közük sincsen ahhoz, hogy valaki megkaphatja-e az áhított álomállást, vagy marad negyvenvalahány évig a maga jól megszokott helyén, miközben napi tizennégy órás műszakban gyakorlatilag egész életét is ledolgozza, miközben nem is élt.
A vállalkozás – ahová a fotózást meghirdettek -, a XII. kerület kissé sznobszintű, újgazdagok által közkedvelt lakóövezetébe esett, ahol az egyszerű, dolgozó kisemberek többségének általában olyan érzése van, mintha egy egész más földrészen, vagy idegen bolygón mozogna, ahol minden szép, és jó, ahol nem kell senkinek sem attól tartania, hogy kirabolják, vagy megkéselik, és ahol – kivételesen -, még a rendőr is hajlandó érdemben, feladatát ellátva intézkedni, nem csupán csak abban az esetben, amikor súlyos baleset, vagy vér folyik.
Pocakos, pasaszerű, idősödő férfi nyitott ajtót. Az embernek olyasféle érzése volt, ahogy a szeme sarkából apránként próbálta megfigyelni a részleteket, mintha a férfi időnként kéjes élvezettel megnyalogatni kezdte volna húsos ajkát, mintha gusztálná, végig mérné az ide érkezőket. Volt benne valami visszataszító meztelencsigaság, amitől az embernek önkéntelenül is hányingere támad. Ráadás a dohos pinceszag is ezt a hangulatot volt hívatott elősegíteni. Olyan levegője volt az egész háznak, mint ahol már évek óta nem szellőztettek egy kiadósat.
A férfi lábán agyonmosott, rolytosodásnak indult télies zoknit, és háziköntöst viselt, melyet – ki tudja -, mióta nem mostak ki. Minden lomha, tunya lépésével mintha az időt akarta volna megállásra kényszeríteni. Súlyfeleslegére pillantva felvezette a fiatal modellt egy csigalépcsőn, egy tágasabb műterembe, ahol jóformán búja, és szeles levelű szobanövények szolgáltattak néminemű dekorációt, azok is inkább az ablaküveg irányába voltak téve, vélhetőleg azért, hogy eltakarják a kíváncsiskodni vágyó szemek elől a kilátást. A fotós – szintén harmincas éveiben járhatott, ám őszülőfélben lévő szakálla mintha meghazudtolta volna eredeti korát -, máris felállt, és kissé idegesen topogva kezet nyújtott a kedvesen mosolyogni próbáló modellnek.
– Szia, mi a pálya? Akkor hát, kezdhetjük? – kérdezte kissé beképzelt módon, miközben úgy mérte végig a fiatal húszas éveiben járó nő összes porcikáját, akár egy hentes a vágóhídon az eladásra váró friss húsokat.
– Szia! Gabi vagyok! – nyújtott kedvesen kezet a másik, és most egyáltalán nem bánta, hogy két oldalról arcra puszit kapott. Csöndesen levetkőzött a szoba végében elhelyezett paraván mögött.
Alig öt perc múltán lépett elő a fiatal nő meglehetősen sokat mutató, lenge, pongyolaszerű ruhában, mely nagyon is sokat megmutatott gömbölyded idomaiból, és sportos alkatából, ami miatt kissé feszélyezve érezte magát. Pedig hány és hány alkalom volt már eddigi karrierje alatt, amikor az adott sztárfotós azt kérte, hogy természetes szépsége érvényesülhessen, és egyszerűen csak bízza magát a kamerára, és adja önmagát.
– O.K. Nagyszerű! Akkor állj ide a fényeket előterébe, és mehet a pózolás! Engedd el magad! Gondolj arra, hogy egy tengerparton vagy, nyár van, és nagyon jól érzed magad.
A modell nem vette észre, hogy a sztárfotós fokozatosan a bizalmába férkőzik. Azt szokták mondani egy-egy újabb megismerkedés alkalmával, hogy az ember minél inkább magabiztos, és önbizalommal teljes, együtt érez a másikkal annál hatékonyabban képes elnyerni, és birtokolni a bizalmát. Márpedig ez a hölgyeknél az első szempont.
– Igen! Ez az! Pontosan erre gondoltam! Harapj az ajkaidba, hogy fájjon! Szeresd a kamerát! Meglátod nem bánt! – bíztatta, bátorította a maga módján, miközben folyamatosan kattogott a vaku olyan éles fényekkel, hogy a fiatal nő bő fél óra múltán már valóban úgy érezhette, hogy kissé jojózik a szeme. Egyébként a szemüveget részesítette előnyben a kontaktlencse helyett, amit mindig is próblémásbbnak, körülményesebbnek gondolt felhelyezni retinájára.
A fotózással alig ötven perc alatt végeztek is. A modell kicsit szapora lépésekkel hátra ment a paraván mögé, és gyorsan felöltözködött. Korántsem volt kedve egész nap lengén mutatkozni, ráadásul még mindig egy vadidegen férfi társaságában.
 A sztárfotós odament az egyik sarokasztalhoz, ahol fényképészethez szükséges digitális eszközeit tárolta, és a notebookját, amire a legtöbb fénykép máris fel lett töltve, és aláírt egy hivatalosnak tűnő formanyomtatványt, mely szerint az adott modell ebben és ebben az órában a műtermében megjelent, és a munkáját maradéktalanul ellátta, és ennyi és ennyi összeget fizet neki. Majd kérte a modellt, hogy írja alá a nyomtatványt az aláírás rubrikában.
– Szeretném megkérdezni, hogy mindennel megvoltál elégedve? – nézett a sztárfotósra.
A fotós meglátszott, hogy összehúzza szemöldökét, fikszírozza, keresgéli a megfelelő szavakat, hiszen nem akarhat feleslegesen megbántani senkit.
– Igen! Figyelj ide! Nem tudom, hogy eddig hol dolgoztál, talán nem is érdekel, de sajnos az eddigi munkád egyelőre… nem üti meg a nálunk használatos mércét… már ha érted mire gondolok? – válaszolta lekezelő, arrogáns hangnemben, ami háromszázhatvanfokos változás volt ahhoz a megnyerő közvetlenséghez képest, amit a fotózás kezdetén tanúsított.
– Oh! Értem! Hát ezt őszintén sajnálom, de mint mondtam csakis olyasféle munkát, és feladatot vállalok el, mely nem láttat többet, mint amennyi feltétlen szükséges. – rendkívülien megbántottnak, sebezhetőnek érezte magát ebben a pillanatban.
Ő igenis profi modell, és eddig mindenki, akivel együtt dolgozott – főként külföldön -, maximálisan megvoltak elégedve a munkájával. Egyáltalán nem érthette, hogy akkor most miért kell megint kekeckedni?
- Figyel kisanyám! Ha azt hiszed, hogy ebben a városban majd fogsz magadnak egy balek palimadarat, aki ugyanannyit kész fizetni ezekért a selejt fotókért, mint most én akkor máris szedheted a sátorfádat! Vagy most itt rögtön hajlandó vagy egy kicsit… többre is? – a reklámfotós hangján erősen érződött, hogy valószínűleg már számos nőnek tett kecsegtető, görbe ajánlatokat, és egyáltalán nem úgy festett, mint akinek erkölcsi gátlásai, vagy bűntudata lenne. – Na? Akkor mi legyen kis tündérem, mert ma még rengeteg dolgom lenne rajtad kívül?! – nézett rá kérdő tekintettel.
- Bocsánat, de én… erre képtelen vagyok… - közölte, majd odaballagott a spanyolfal mögé, és máris vetkőzni kezdett, hogy visszavehesse utcai ruháit.
- Nem baj kicsi szívem! Ha neked nem kell a lóvé! Akkor hagyjuk! – közölte kimérten, lekezelően a fotós, majd egy váratlan pillanatban, mikor a csinos nő nem figyelt oda a digitális fényképezőgép lencséjét szándékosan úgy fordította, hogy pikáns, aktképek készülhessenek az illető emberekről, akik a spanyolfal mögött öltözködtek.
A reklámfotós szándékosan nem szólt róla, de a helységben mindenütt leselkedő kamerákat telepített a biztonság kedvéért, hogy minél több profitra és haszonra tehessen szert. Voltak napok, amikor egy-egy fényképes felvétellel százezer forintoknál kezdődő pénzösszegeket is nyugodt szívvel kitudott zsarolni. Elvégre a mostani anyagiasodott világban sosem árt, ha az ember egynél több lábon áll.
- Hát akkor… viszlát! És bocsánat, ha gondot okoztam volna… - köszönt el a fiatal modellhölgy.
- Igen. Szia kisanyám! – szólt félvállról a fotós, és már dörzsölte tenyerét, hogy milyen összeget kérjen vadi új fényképsorozatáért a készülő férfimagazintól. Pár száz ezret egészen bizonyosan.
A modellnő kicsit kiábrándultan, és elkeseredetten ment hazafelé, majd legelső cselekedete az volt, hogy gyorsan felhívta telefonon legjobb barátnőjét, és részletesen beszámolt neki a kisstílű aljasságokról, amikre megkérte az adott fotós.
- Te most hülyéskedsz velem Lili? – kérdezett vissza a barátnője a vonal túlsó felén.
- Isten bizony így történt! Mióta is vagyunk már a legjobb barátnők? Az óvoda óta!
- Ez igaz! Bocsáss meg! Én a helyedben azonnal felhívnám a zsarukat, vagy feljelentést tennék legalább a foto stúdió ellen! Hogy veszik a bátorságot, hogy az adott modellek beleegyezése nélkül aktfotókat készítsenek?! Micsoda arcátlan szemétség!
- Nekem már nagyon elegem van az egészből! Szerintem el kellene felejtenünk ezt a dolgot egyszer és mindenkorra!
- Na ne szórakozz kedves barátném! Ne játszd itt nekem az irgalmas szamaritánust! Igenis feljelented azokat a rohadékokat! Mindjárt a lakásodra megyek! – a vonal végén lerakta a barátnő, és már rohant is Lili lakására, hogy vigaszt, és támogatást nyújtson.
- Olyan jó, hogy itt vagy! – ölelték meg egymást régi barátnőjével, aki most egy rockerénekesnőre hasonlított szegecselt bőrdzsekijével, és motoros csizmájával.  
- Most pedig részletesen elmeséled nekem, hogy mi történt azon a fotózáson, és utána feljelentést teszünk! – közölte a barátnő ellentmondást nem tűrően.
Lili elmesélt mindent részletesen. Attól kezdve, hogy a reklámfotós gusztustalan módon nyalogatni kezdte kéjes élvezettel ajkait, és folyamatosan az alakját, és a melleit stírölte miközben fotókat készített róla. Végül azt se felejtette ki, amikor arra kérte, hogy meztelenkedjen.
- Az a szemétláda kis strici! Az aljas kis féreg! Fogadni mernék, hogy az egész helység telis-tele van rejtett kamerákkal!
- Ezt honnét veszed?! – nézett rá kíváncsian.
- Jaj, már! Ne hülyíts! Ezt éppen te kérdezed tőlem a nagy krimisorozatfüggő?! Elvégre modern kütyüket bárhol lehet kapni, vagy nem?!
- Igaz… így igaz! – töprengett.
- Na látod! Amiért én aggódom, az-az, hogy ez a szemét strici lehet, hogy készített rólad néhány kompromittáló képet, ami már lehet, hogy megjelent! Azt senki se tudja helyrehozni, hacsak nem égetjük el az összes férfimagazint! Ugyebár az teljesen lehetetlen!
- Akkor? Mit csináljunk?! – kezdte tördelni apró kezeit Lili.
- Nyugi kisanyám! Először is hidegvér! Aztán irány a rendőrkapitányság! Aztán meghúzzuk magunkat egy ideig amíg a zsaruk hajlandóak lesznek lépéseket tenni az ügyben!
- És… és ha nem történik semmi…? Akkor?
- Akkor bemegyünk a fegyverboltba és jól bevásárolunk, nehogy az a rohadék ide merészelje dugni a mocskos pofáját! Remélem a lakáscímedet nem adtad meg? Ugye?!
- Nem! Hát persze, hogy nem!
- Okos kislány!
Lili és legjobb barátnője megtették a rendőri feljelentést, és fegyver helyett mégiscsak a kalapácsnál, és a paprika, és bors spray keverékénél maradtak. A barátnő még szerzett is egy megbízható lakatost, aki biztonsági zárral szerelt fel a bejárati ajtót, így már legalább öt záron kellett áthatolni, ha valaki be akart jutni a lakásba.
Lili jól gondolta. Bár a rendőrök vizsgálódni, nyomozgatni kezdtek, de a bizonyítékok sehogyan sem egyeztek, és az adott férfimagazinok címoldalán mindenütt Lili meztelen, művészi fényképe köszönt vissza.
- Figyel ide! Tudom, hogy ez számodra sovány vigasz, de legalább nézzük a dolgok jó oldalát! Te megúsztad épp bőrrel, és csakis ez számít!
- Ha belegondolok, hogy az a csúszómászó még vajon hány lánynak ajánlotta fel, hogy meztelen képeket készít róla ráadásul kisebb vagyonkért! Elfog a hányinger!
- Most az a legfontosabb, hogy próbálj megnyugodni! – a barátnő biztos, ami biztos alapon az összes önvédelmi gáz sprayt amit összevásárolt Lili lakásában hagyta, és vett egy közepes méretű viperát, és sokkolót is – csak a biztonság kedvéért, majd hazament.
Lili a következő lélekpróbáló, viszontagságos napokat az ébrenlét, és az álom határsávján töltötte. Rettegett elaludni, helyette egy játékmackót szorongatott, mint kislány korában.