BALSZERENCSE

A villamosvezető szinte semmit sem vett észre. Olyan fületeg, áporodott, páradús, kánikulai nap volt ez is akárcsak a többi nyárias nap. Egykedvűen végezte a munkáját. Ha tilos jelzést kapott természetesen addig nem indult el, amíg a kis lámpa sárgára nem váltott.
A szerelvény pengeéles acélkerekei gördülékenyen mentek át a vágányokon. Nem szóltak, nem figyelmeztettek, hogy egy idősebb aggastyánkinézetű, valószínűleg hajléktalan férfi fekszik a sínek között, és úgy tesz látszólag, mintha csak szunyókálna.
Az egyik utas - akibe szorult néminemű lélekjelenlét -, azonnal meghúzta a kis piros vészfékező kart, és a szerelvény kocsija vészterhesen, csikorgó fékezéssel megállt, majd parancsszóra az összes automatikus lengőajtó kinyílt.
- De hát mi történhetett?! - néztek önmaguk között össze az utasok, mintha csak éppen valami újdonságra lennének kíváncsiskodva figyelmesek, mely talán jótékonyan kibillentheti őket unalmas, molyrágta hétköznapjaik egyhangúságából.
- Súlyos baleset történt tisztelt utasok! - recsegte visszhangzó, megtört szavait a vezetőnek mikrofon. - Felhívom szíves figyelmüket, hogy a szerelvény most pár órát várakozni fog! Átszállásra van lehetőségük! - ezt követően a vezető villámgyorsan kiugrott vezetőfülkéjéből, majd azonnal a bajba jutott férfihoz rohant, és letérdelt hozzá, hogy kitapogassa hevenyészett pulzusát. Mindvégig pánik, és halálfélelem uralkodott felette, hiszen amennyiben bebizonyosodik a feltételezés, hogy neki is köze lehet egy halálos kimenetelű balesethez szinte azonnal felfüggesztik, és azonnal el is veszítheti az állását.
Két kezével megragadta az aggastyán két élettelen karját, és óvatosan igyekezett elvonszolni a sínek melletti kiégett füvezett részre. Mobiljával riasztotta a mentős diszpécsert, aki szavát adta, hogy legalább fél órába is bele telhet, amíg a csúcsforgalomban egyáltalán sikerül kiküldeniük egy esetkocsit a helyszínre, addig igyekezzen mindent megtenni, hogy életben tartsa az ismeretlen férfit.
A legtöbb idősebb, nyugdíjaskorú utas egy emberként a szerelvény ablakaiból figyelte mi történik. Egyesek drámaian felsóhajtottak, mintha csak éppen színházban lennének, vagy egy rosszul sikerült színházi előadást néznének végig, míg a fiatalabb generáció tagjai közönyös tunyasággal inkább elhagyták a helyszínt, nehogy a végén még őket is kihallgassák a rendőrök.
- Hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet a mostani világban! - sóhajtott fel hangosan valaki.
- Miért nem jönnek már azok az istenverte mentők?! Már alig él a szerencsétlen! - mondogatták idegeskedve többen is.
A villamosvezető levette totálisan átizzadt felső, egykor patyolattiszta ingét, majd két tenyerével nyomkodni kezdte az aggastyán mellkasát, hátha beindulnak a legfontosabb élettani funkciók. Amikor látta, hogy ezzel nem megy semmire következett a mesterséges lélegeztetés. Öt percenként igyekezett levegőt pumpálni az aggastyán orrába, majd jöhetett a mellkas további ütemes nyomogatása. Mintha érezte volna, hogy ez az ismeretlen, hajléktalan férfi egyedül azért feküdt le a villamossínekre, mert megakart halni, de valószínűleg a rekkenő kánikulai hőségben megállhatott a szíve, mielőtt a villamos jött volna.
Mire a mentők jó fél órás késéssel megérkeztek a villamosvezető még mindig folytatta az elsősegélynyújtást, mert mindenképp fenn akarta tartani a látszatot, miszerint: Nem lesz semmi baj!
Két mentőstiszt kezdte serénykedve vizsgálni az élettelen testet, majd alig tíz perc után közölték az egyértelmű tényt, hogy az illető ismeretlen valószínűleg infarktusgyanú miatt veszíthette életét. Őszinte sajnálatukat fejezték ki, majd visszaültek a mentőautóba, és szirénázva elhajtottak.
- Ennél szomorúbban, szerencsétlenebbül már ritkán kezdődhetne a napom! - szögezte le hangosan a vezető. Alig tizenöt perc múltán két szirénázó rendőrautó is feltűnt szinte a semmiből, és a kiégett pázsiton fékeztek le, mintha csak ezzel a helyszíni intézkedést szerették volna látványosabbá tenni.
Két kék egyenruhát viselő rendőr szállt ki a kocsiból. Egy férfi és a fiatal nő. A fiatal nőn inkább meglátszott, hogy életéből most van először terepen, és valószínűleg most láthat először holttestet. Azonnal távolabb ment kollegáitól, és a fűre hányt. Az egyik kollega segítőkészen zsebkendőt adott neki.
Az egyik rendőr máris célba vette a - látszólag -, teljesen halálra rémült villamosvezetőt, mintha ő lenne a főben járó gyanúsított. Hivatalosan lépett oda hozzá, majd néhány szükséges, kötelező kérdést tett fel:
- Ismerte az elhunytat?
- Mikor vette észre, hogy meghalt?
- Volt az elhunyt férfinak hozzátartozója, vagy családja? stb.
A villamosvezető mindenre nemmel felelt, és sokszor idegesen viselkedett. Mintha ezt az egész ügyet egyedül csak az ő nyakába akarnák varrni. Most már egészen biztos, hogy ő sem fogja ennyivel megúszni!  Az agymosott, rabszolgahajcsár főnöke berendeli, amint tudomására jut ez az eset, és lehet, hogy felfüggesztve ki is rúgja majd. Attól függ, milyen kedve lesz.
Utolsónak a halottkém is megérkezett, nem meglepően egy fekete, sötétített üvegű autóval. Precíz alapossággal gumikesztyűt húzott mind a két kezére, mégis úgy fogta meg a holttestet, mintha leprás, vagy fertőzött beteg lenne. Alaposan megvizsgálta. Igen. Semmi kétség! Ez az ember a rekkenő hőségben infarktust kapott, és nem volt segítség. Végül megtermett, vállas kollegája volt az, aki fekete műanyag zsákba csomagolta a holttestet, és berakta fektetve az autóba, majd ők is elhajtottak.
Mikor már mindenki elment a villamosvezető órájára pillantott. Ekkor vette észre, hogy déli egy óra is régen elmúlt már, és bár kissé morbidnak hangzott, de erősen megéhezett. Utoljára egy szalámis szendvicset evett, amit még kora hajnalba sebtében pakolt magának.
Az üres szerelvény még mindig a síneken vesztegelt, mintha várakozna valamire. A vezető beült az indítófülékbe, majd újra áramot adott, becsukta egyetlen gombnyomással az automata ajtókat, és a végállomásra ment. Útközben mobiltelefonon beszólt a főnökének, hogy balesete volt, és sajnos holttest is van az ügyben.
Mire odaért a végállomásra, és lezárta a szerelvényt, és leadta aznapra a műszakját, szinte nem volt olyan kollega aki ne erről az esetről pletykált volna félmondatokban.
- Hát pajtás... őszintén sajnállak téged! Tudod öreg haver ez bárkivel előfordulhatott volna! - próbálták megnyugtatni zaklatottá vált, álomképeket kergető lelkiismeretét.
Végül kötelezően bement a főnöke irodájába, és várta az aznapi barátságtalan megleckéztetős feketelevest. Hármat kopogott a biztonság kedvéért. Odabentről dühös hangokat lehetett hallani. Végül nagy sóhajokkal bement.
- Á! Benedek! Meséljen már az isten verje meg! Mi történt magával?! - nézett vele farkasszemet ellenségesen a sörhasú, pocakos főnöke. - Csak nem elgázolt egy szerencsétlen járókelőt?!
- Főnök Úr kérem... baleset történhetett. Egy hajléktalan férfi infarktust kapott a síneken fekve... éppen csak hogy megtudtam előtte állni... - igyekezett összefüggően, magabiztosan beszélni, mégis érezte, hogy a mardosó bűntudat mindig félbeszakítja.
- A fene vigye el magát! Ne habogjon itt nekem! Rögtön térjen a tárgyra! Tehát?! Mi történt, részletesen?!
A villamosvezető mindent pontosan, részletesen elmesélt, bízván abban, hogy főnöke megértő, segítő támogatására majd számíthat, mégis főnöke azonnal felfüggesztette - mondván, amíg az ügyet kivizsgálják -, aztán majd előbb-utóbb megint csak munkába állhat.
Erre azonban nem kerülhetett sor, mert a vizsgálat lezárását követően, mely ártatlannak minősítette a villamosvezetőt szegény férfit azonnali hatállyal kirúgták a munkahelyéről. 

ÁRNYALAKOK HELSINGŐRBŐL

Föltartott tű fokán él s létezni
kényszerül Hamlet bús szelleme.
Helsingőrön át Hiéna-szél szaggatja ruháit,
elvadultan csörömpöl.
Jobb volna tán homokszemeknek
menni Ninivéket-látott kiszáradt sivatagba
– az se volna hiteltelenebb,
mint naponta rombolni fedhetetlenségek nimbuszát.

Rossz álmaink minduntalan mellettünk maradnak.
Megalkuvók, haszonlesők lábnyomain át járni
a göröngyös szamárlétra karrierek taposómalmát.
Titoktartó ritkán ha lehet a lemenő,
horizont-kerülő csillag is.
Évek multán majd a már megöregedett
hóhér tekeri tokásodott nyakak köré gyilok-kötelét.

Szétugró csont-koponya halmok
tekeregnek már mindenütt.
Nyílt, baljóslatú mérgeikkel nyílt szívekig lecsorognak
titkos üvegcsék komisz nedvei.
Yorick odvas fogait a nagy sírásók
gondos precízségével párszor élesre megfeni.

Majd csak elnyeri jutalmát az igazság, ha új,
egzotikusabb Ophéliák is mernek
vallani bánataik terhe alatt öngyilkosokká.
Összekötözött rabláncokon Poloniusok
vak-engedelmeséggel meglapulnak.
Akkora Hamlet már rég nem fog leplezett függönyök
karnisa mögé bekukucskálni nem
látva feláldozható délceg tetemeket.

Kibújni a felelősségek bűne alól észrevétlen
– félő -, már túl késő, nem lehet.
Felöklendezett, kénköves bűzével jobb volna tán,
ha a sok kis megátalkodott
Klaudius kiskirály menten világgá futna.
– Hibás tapasztalatok csupán újabb zabolázhatatlan,
nyers problémákat idéznek fejeinkre.

Hamlet önmagában már röstelli,
hogy mindig neki kell belátnia valamit.
Függőleges ösvényeken
az idő-hurkokat elmetszi a történelem.
Árnyékalakjai azonban szüntelen itt bolyongnak…

BEHÓDOLÁS OLASZ MÓDRA   

Brigi csupán alig múlt tizenhat, amikor elköltözött Győr városából előbb Szingapúr egzotikus városába, majd később szerte a világban megfordult, ahol divattal foglalkoztak. Kezdetben imponált neki. Szinte vágyott arra, hogy mindenki árgus, mohó szemekkel lesse, stírölje őt, aki munkás szülők gyerek volt, és aki tudta nagyon jól, hogy Magyarország anyagi, megélhetési szempontból sajnos nem éppen a lehetőségek hazája.
- Édes kislányom! Meglásd! Te majd sokkal többre fogod vinni, mint én meg az apád! - vagy milliószor hallhatta aggódó anyja hangját, aki mindig is a legjobbat akarta egyszülött lányának. És aki mégis - kezdetben legalább is-, szigorúan ellenezte, hogy a sikeres, modell, és vállalkozóvá lett lánya olyan befolyásos újgazdag V.I.P. - partik visszatérő törzsvendége legyen, ahol főként csak a rendkívül befolyásos emberek fordultak meg, így az üzleti kapcsoltokat is gördülékenyebben lehetett megkötni.
Brigi nem merte bevallani, hogy a legelső férfi az életében egy olasz, befolyásos üzletember volt, aki harminc évvel idősebb is volt, mégis akivel úgy érezhette magát, hogy az idillikus szerelem új dimenzióit járhatják be együtt. Persze amikor a viszony kitudódott az olasz üzletember házsártos, minden lében kanál felesége volt az, aki ripacskodva, szitkozódva halálosan megfenyegette a sebezhető, és kiszolgáltatott Brigit, hogyha még egyszer tudomására jut, hogy a férje kivel csalja meg, akkor fel is út le is út! Ha valaki hallott olasz embereket hevesen káromkodni, akkor tudhatja, hogy ebben az olaszok sem ismernek tréfát.
Brigi pedig hajlamos volt összetéveszteni az apakomplexust a szerelemmel. Ezért inkább szakítottak.
Később jött Roberto a híres, világklasszis csatár focista, akinek hatalmas villája volt - többek között Capri mesegyönyörű szigetén, és aki állítólag baráti viszonyt ápolt többek között Ronaldoval, Messivel, és Clooneyval!
Brigi a szuperluxus környezetben hamar azt érezhette, hogy valami szükségképp hiányzik az életéből. Ám amikor próbált előhozakodni egy-egy bizalmas együttlétben, hogy szíve minden vágya egy imádni való kisbaba Roberto azzal vágott vissza, hogy neki most nem hiányzik egy gyerek, mert az csak rontana a további karrierje lehetőségein. És különben is! Egy gyerekről gondoskodni kell, és vagy millió kisebb-nagyobb dolgot megvenni számára.
Brigi legelső gondolata ezzel kapcsolatban máris az volt, hogy lehet, hogy az újgazdag emberek a legsmucigabbak ezen az egész földön?
- Roberto! Imádlak, nagyon szerelmes vagyok beléd amore! De mit szolnál egy kis bambinohoz, akit taníthatnál focizni? Nem örülnél egy kis csöppségnek? - kérdezte, amikor összebújtak nagyméretű franciaágyukban, ami olyan volt, akár egy többszemélyes medence.
- Hagyj már békén! Ne nyaggass állandóan! Inkább menjetek a fecsegő barátnőiddel vásárolni, az majd megnyugtat capisce! - befelé fordult, és kimerülten rögtön elaludt.
Brigit kezdte rendkívül zavarni a felszínes emberek álszent, képmutató, alattomos világa. Olyanoknak tűntek, mint akik kisstílű macska-egér játékszereknek tekintenek bárkit, aki hajlandó az ő játékaikat játszani, aztán könnyedén megszabadultak tőle. Brigi összes félretett pénzét hazaküldte szüleinek, és alkalomadtán, ha munkáim megengedték hazautazott Győrbe imádott szüleihez, hogy kicsit feltöltődhessen, és újra magára találhasson. Roberto szinte sohasem kísérte el, mert mindig talált valami jó kibúvót, vagy egy újabb edzést, amit szigorúan teljesítenie kellett, ha részesedni kívánt a fociklub bevételeiből, és egyéb kiváltságokból.
Valójában Roberto csinos, egzotikus hölgyek társaságában szerette akkor mulatni kedvére az időt, amikor magyar barátnője nem volt otthon. Nem talált abban semmi kivetnivalót, ha egy igazi férfi hódol a több ezeréves vadászösztöninek, és a maga kedvtelésére becserkész egy-két gyanútlan, és fiatalocska ragazzát.
Brigi pedig annyira fülig szerelmes volt a sármos, napbarnított, és veszettül jóképű olaszba, hogy elhomályosította gondolatait közös boldog életük.
Amikor hazatért édesanyja kedvenc húslevesét, és mákos gubáját készítette el számára, hiszen sohasem tudhatta, hogy lánya normálisan étkezik-e?
- Édes lányom! Te olyan soványnak tűnsz! Csak nincs valami probléma?! – kezdett aggódni.
- Anyukám! Minden rendben van! Boldogabbak már nem is lehetnénk Robertoval!
- De valami ugye hiányzik? – vette át a szót az apa.
- Nagyon szeretnék végre egy közös gyereket, de Roberto hallani sem akar róla! Mindig a nemzetközi karrierjével jön, hogy nem lenne időnk a gyereknevelésre meg hasonlók! Nagyon szomorú vagyok emiatt! – hajtotta le fejét. Úgy nézett ki, mint aki menten sírva fakad.
- No, enyje lányom! Biztosan találtok majd valami megoldást, csak neked is türelmesnek kellene lenned! – próbálták felváltva megvigasztalni őt szülei.
Később töviről-hegyire elmesélte külföldi életét szüleinek, akik nem győztek álmélkodni, hogy lányuk valósággal megfogta az isten lábát, hogy jó fizetett munkája, és jól kereső párja van. A gyerek meg –előbb-utóbb -, csak betoppan az életükbe.
Brigi alig egy hetet töltött imádott szüleinél, majd visszarepült Olaszországba.
Időközben Roberto valóságos sármos félistennek képzelhette magát, aki bármit megkaphat jólcsengő pénzéért, így olyan fergeteges bulit rendezett, aminek híre valóságos futótűzként terjedt a környéken.
Úgy beszélték meg, hogy a reptéren Roberto fogja várni valamelyik luxus sportkocsival, ám valami miatt sokat késett, s mivel Brigi különben sem kedvelte, ha megváratják, ezért úgy döntött, hogy fog egy taxit, és meglepi párját.
Vad buli hangulatra érkezett haza a villaszerű házba, melyet most elleptek a vadidegen emberek, akikről azt sem tudhatta, hogy kicsodák.
- Roberto? Roberto? Hol vagy? – kiáltotta el magát a hangzavarban, de választ nem kapott.
Fölcipelte utazóbőröndjét, és húzható táskáját a felső emeletre, és rendkívül mérges lett, amikor két csinos nő párnacsatát rendezett az agyukban.
- Tünés innét! – kiáltott rájuk azonnal. Majd átöltözött kényelmes ruhát vett fel, és elindult, hogy megkeresse a focistát, aki most négy bikinis hölggyel mulatta az időt a saját külön bejáratú beépített jakuzzijában.
- Hogy kerülni ilyen hamar ide?! – lepődött meg jócskán, mikor barátnője keresztbe font karral megállt a feje felett.
- Gondoltam megleplek… - bukott ki a száján. – Látom parti van nálad úgyhogy én nem is zavarok!
- Ők lenni… vendégek… - próbálta menteni a menthetetlen helyzetet a négy csinos, huncutkodó nőre célozva, de nem járt sikerrel, mert Brigi máris csomagolt, és elköltözött egy szállodába. Az éjszakát sem töltötte odahaza.
Robertot a következő napokban valósággal marcangolta a kínzó bűntudat. A rajongásig imádta magyar párját, de mivel hajtotta a vére úgy érezte képtelen megálljt parancsolni vadászó ösztöneinek. Vagy száztucat rózsát rendelt abba a szállodai szobába, ahol Brigi állítólag megszállt, ám nem járt sikerrel, mert Brigi kedves olasz barátnőjéhez ment.
A napok váltakozva teltek. Brigi a munkába menekült, hogy lefoglalhassa megbántott, zaklatott gondolatait, míg Roberto egyre savanyúbb, búval béleltebb, kedvetlenebb lett, hogy villája valósággal kong az ürességtől.
Ahhoz túlságosan is büszke ember hírében állt, hogy csak úgy egyszerűen meghunyászkodva bocsánatot kérjen párjától, pedig – ha van valami -, akkor kénytelen volt belátni, hogy pár nap, és nem lesz más választása.
- Hé Felippe? A barátnőm elköltözött! Szerinted most mit csináljak? – kérdezte olaszul egyik csapattársát.
- Oh! Ezt ismerem! Ezt velem is megcsinálta az én kedvesem! Hát próbáld meg visszahódítani! Ennyi a titka az egésznek!
- Azt mondja, hogy bambinot szeretne!
- Hát akkor kedves barátom ideje lenne munkához látni!
- De hát mit tudnék én egy kisgyerekkel kezdeni?
- Bele lehet abba tanulni édes egy barátom! Nézz csak meg engem! Három gyönyörűséges gyerekem van, akik imádnak engem! Én pedig beletanultam a gyereknevelésbe! Capisce?!
- Hát… nem tudom… - csóválta sokáig fejét Roberto, majd vett egy mély lélegzetet, és aznap hamarabb befejezte az edzést, hogy jegygyűrűt vegyen Briginek. Még szerencse, hogy Brigi bekapcsolva hagyta a mobiltelefonját, így lehallgathatta az üzeneteket. Roberto így bukkant a nyomára az egyik olasz barátnőnél, ahol átmenetileg Brigi meghúzhatta magát.
Roberto hármat csöngetett. Amikor semmi neszt nem hallott még kétszer megnyomta a gombot, mire kitárult az ajtó, és ott állt Brigi, akinek a dühös, mérges tekintete egy pillanat alatt elszállt, amikor meglátta párja tenyerében a gyűrűket, és a félszegen térdeplő sztárfocistát.
- Ha azt képzelted, hogy könnyedén megbocsátom neked a kis félrelépésedet akkor nagy tévedsz! Törd még magad, és várakozz egy kicsit! - azzal rácsukta a tépelődő focistára az ajtót, ami valósággal megdöbbent.
A következő napokban azonban történt valami, amire senki se számított. Roberto úgy kezdett viselkedni, mint egy jámbor, megszelídített bárány. Egyre bénábban, és lustábban játszott, és az is előfordult, hogy edzőjének ki kell állítania, mert hajlamos volt átengedni az ellenfélnek a nyerési esélyeket. Többen is idegeskedve kérdezték, hogy csak nem lett gyógyíthatatlan beteg, de akik közelebbről ismerték tudhatták, hogy a szerelem vette el az eszét. Talán még sohasem szeretett ennyire egy nőt, mint a magyar lányt.
Brigi legjobb olasz barátnőivel kilátogatott a soron következő focimeccsre, ahol Roberto csapata is játszott. Azonnal feltűnt neki, hogy párja játékstílusában már koránt sincs annyi stílus, elegancia, és szenvedély mint hajdanán, az edzője pedig valósággal a haját tépte, hogy Roberto szándékos szabálytalanságokkal hívja fel magára a figyelmet, amiért többször piros lapot kapott, vagy kispadra ült.
A meccs után a csapat vesztett, és a csapattársak megharagudtak a csodacsatár szégyenletes teljesítményére. Brigi viszont érezte, hogy egyedül csak miatta játszott annyira szánalmasan rosszul kedvese, ezért választási lehetőséget kínált a focista számára. Ha megígéri, hogy ezentúl rendes párkapcsolatban fognak élni egy-két bambinóval, akkor hajlandó visszafogadni őt, de ha még egyszer más nők társaságában rajtakapja párját, akkor fel is út, le is út!
Roberto így lett példás férj, és mintaapuka.
                
                

        


BOLOND SZÉL FÚJ

Megérkeztek abba az istenverte puccos, - külön erre az alkalomra feldíszített -, étterembe, mely sokkal inkább egy lepusztult, nyolcvanas évekből visszamart habostortához hasonlított.
Különösképp, ha hozzávesszük, hogy egy családi ház hátsó udvarrészéből lett kialakítva, mint a néhai maszek világ iskolapéldája. A rokonságon, és az összeverődött, csupa idegen násznépen jócskán meglátszott, hogy már pár felessel, és sörrel kezdték a napot, így émelyegve, kicsit dülöngélve, egyesek egymásba kapaszkodva léptek be az étterembe, melynek a kis ajtajában egy frakkos pincér igyekezett mindenkit üdvözölni fülig érő bájvigyorral.
- Üdvözlöm Önöket a Fácán csárdában! - közölte udvariasan, tisztelettel meghajtva magát a rá ügyet sem vető vendégsereg felé.
Az apa óvatosan igyekezett leparkolni Suzukiját a gyepre, mert feleségével már jó előre megbeszélték, hogy nem maradnak mulatni hajnalig, mert nyári vakációra mennek Rodosz varázslatos szigetére, így szükséges, hogy mindannyian kipihenten, és frisse szállhassanak fel a repülőgépre.
- Te most viccelsz velem igaz, anyus? Azt akarod mondani, hogy nem ihatok meg még egy üveg sört a keresztfiam esküvőjén sem?! - hangja egyaránt dühös izgatottságról, és méltatlan kisemmizettségről árulkodott. Mint amikor valakinek csak azért korlátozzák a szabad akaratát, hogy megfosszák a számára értékes élvezetektől.
- Hát akkor csak azt tudom neked mondani, hogy magadra vess, mert nem akarok a János kórházba menni, ha te ittasan ülsz a volán mögé! - tette keresztbe karját a makacs, karakán, talpraesett asszony, aki - nagyon sok esetben -, kihasználva a lehetőségeket egyedül csakis a saját érdekeit nézte zsörtölődő férjével ellentétben.
- Jól van! Értem már! Nem akarod, hogy jól érezzem magamat! Megértettem! De azért a változatosság kedvéért te is nyugodtan leparkolhatnád a kocsit! Már a nyolcvanas évektől kezdve van jogosítványod! - jegyezte meg cinikus, csípős éllel, melyet semmi szín alatt nem lehetett félreérteni, és ezt tudta a feleség is. A feleség ki nem állhatott vezetni. Legfeljebb csak akkor, ha a szükség, vagy egyéb kényszerítő körülmény úgy hozta. A férj éppen ezért kihasznált minden olyan ünnepi jellegű alkalmat, amikor kicsit megfeledkezhetett a szabályokról, és kirúghatott a hámból. Nyolc üveg sör számára már meg se kottyant a rekkenő, augusztus végi melegben, ám azt nem lehetett volna róla mondani, hogy alkoholista lenne.
A díszes vendégsereg népes kompániája már régen az étteremben dáridózott, mikor a háromtagú család tagjai megérkeztek. A lehető legtávolabbi asztal sikerült lefoglalniuk, ami az anyának, és a fiúnak tökéletesen megfelelt, míg a családfő értetlenkedésnek adhatott hangot, hiszen társaságkedvelő ember hírében állt, különösen akkor, ha jól akarta magát érezni.
A felnőtt fiú még egy hosszú szabadverset is írt unokaöccse esküvője tiszteletére, ám nem tudta felolvasni, mert akkor már javában kótyagos, és szórakozottan sokat beszélő apja szabályosan elvette tőle a lehetőséget, és kiragadta kezei közül a mikrofont:
 - Kezdődjön a buli! - felkiáltással.
Később az anyuka ment oda sógornőjéhez, és adta át, mint valami ultimátumot fia ünneplő versét, hogy ezzel is gratulálhassanak a szemlátomást időközben szinte mindenkiről megfeledkező jegyes párnak.
- Sajnálom kincsem! Tudod milyen az apád! Meglásd! Legközelebb jobb lesz! - igyekezett vigasztalni egy szem felnőtt fiát az anya.
A felnőtt fiú egész idő alatt magában gubbasztott. ,,Vajon a sok vadidegen ember közül ki az, aki tényleg szívén viselné bármelyik családtag sorsát, ha a dolgok valóban rosszra fordulnának?!" - töprengett el hosszú ideig, amíg az egyik vendégnek sikerült a pincérnél kikönyörögnie, hogy hozzanak egy kis zsenge, édeskés zöldborsólevest, amit ki tudja mikor főzhettek.
A fiú jóízűen bekanalazta a levest, miközben szinte senki se foglalkozott azzal, hogy ők, mint család egyáltalán jelen vannak. Az idős nagymama totyogott oda asztalukhoz bottal, és abban a pillanatban, hogy kissé fáradtan, és nehézkesen helyet foglalt úgy legurított egy nagy korsó, jéghideg sört, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Édes fiam! Miért szomorkodsz? Ez a világ legszebb napja, te meg itt itatod az egereket! Nézd csak! Mennyi szép nő van itten! - nevetett jóízűen az idős hölgy, mintha a nevetés gyógyszer volna a világ összes bajára.
- Csak elgondolkoztam a jövőről mama... - felelte kissé bizonytalanul. Valójában egyetemi csoporttársára gondolt, aki valószínűleg már boldog feleség. Miért nem volt képes hamarább cselekedni?! Most ezt a lehetőséget is elszalasztotta.
- Ugyan édes fiam! Te gyerekkorod óta semmit se változtál! Míg mások játszottak, hancúroztak te mindig azokat a haszontalan könyveket bújtad. Megakartad fejteni a világ titkát! Nagyon komoly, és határozott kisfiúcska voltál! Inkább élvezd az életet! Nézd csak! Mindenki annyira boldog és elégedett! - nagy mohót kortyolt a söréből.
A felnőtt férfi kicsit szomorkásan maga elé meredt. Úgy tűnt gondolataiba merül. ,,Vajon az ő esküvője milyen lett volna? Ő szerény, és egyszerűséget szeretett volna. Bőségesen elegendő lett volna a polgári szertartás. Különösen egy ilyen pénzéhes világban, ahol a legtöbben úgy is annyira labilisak, és kiszolgáltatottak."
A fiatal férj apja átgaloppozott a termen, nyomában a férfi kissé spicces apjával, akik újabb, és újabb italköröket rendeltek. Sohasem érthette, hogy ahhoz, hogy az ember jól érezhesse magát miért kell az alkohol segítségét kérni?!
A nagymama most meglátta a világszépe arát, és zokszó nélkül tüstént felkelt az asztaltól, és odament, hogy gratulálhasson - aznap ki tudja még hányadik alkalommal -, hogy ennyire jól sikerült ez a kisebbfajta ,,népünnepély."
- Hogy érzed magad fiam? - ült le anyja a férfi mellé. Semmit sem lehetett lelki szemei elől eltitkolni, hiszen egy anyja megérzi saját gyerekével kapcsolatos lelki folyamatokat. Mintha csak láthatatlan csatornákon keresztül kommunikálnának.
- Kicsit... fáradt vagyok... - vett egy nagy levegőt. - És te?
- Én is kincsem! De nemsokára úgy is muszáj elindulnunk, mert éjjel utazunk Görögországba!
- Igen...
- Mi az? Min gondolkodsz?
- Semmi, tényleg semmi...
- Engem nem tudsz becsapni! Szóval? Mi a baj?
- Katira gondoltam, hogy mi lett volna, ha annak idején sikerül a mi kapcsolatunk?!
- Édes fiam! Nem te mondtad, hogy rajtad kívül legalább öt egyetemista sráccal is volt kapcsolata? Akkor meg? Miért kell neked mindig olyanok után futnod, akiknek eszük ágában sincs veled foglalkozni?! - őszinte kérdésében nem volt semmi irritáló, vagy ellenszenves, mégis a férfi úgy érezte magát, mint akit szándékosan újból megsértettek. Lehorgasztotta, verejtékben úszó fejét. Már rövidujjú, hófehér inge is csatakossá vált időközben az izzadságtól. Fekete nyakkendője mégis szigorú fojtogató hurokként ölelte át vastag, bikaszerű nyakát.
- Nézd fiam! Felnőtt ember vagy! Miért nem próbálsz meg kikapcsolódni egy kicsit! Meglátod! Nagyon jól fogod magadat Rodoszon érezni! Sokat bolondozunk, kirándulunk, meg strandolunk együtt!
- ...És apámtól megint hallgathatom a végestelennek tűnő anekdotákat arról, hogy vajon hol szúrhattam el az életemet! - kortyolt egyet a kólából, csakhogy benedvesíthesse száradásnak indult száját.
- Te is tudod, hogy apádnak csak a szája jár, de nagyon rendes ember!
A férfi enyhe nemtetsző grimaszt vágott, mintha keserűt ivott volna. Az anya pedig pontosan érezte, ezt a könnyelmű, ,,ami szívén, az a száján" kijelentést bizony elhibázta.
- Ne haragudj rám! Csak fecsegek itt össze-vissza! - próbált bocsánatot kérni.
Mindketten némán a leves kanalazásába fogtak. Nemsokkal később visszatért hozzájuk a spicces családfő. A férfi ilyen esetekben ki nem állhatta az apját, mert meggondolatlan, és csúnya dolgokat vágott a fejéhez.
- Na mi a nagy harci helyzet bogárkáim? - kérdezte fennhéjázón.
- Semmi különös! A fiaddal éppen arról beszélgettünk milyen remekül fogjuk majd érezni magunkat hármasban! - próbált könnyed társasági témát felhozni a feleség.
- Na ne mondd! Pláne akkor, ha őméltósága majd megint a szállodában akar maradni este! - jegyezte meg csípősen.
- Géza! Ezt nem kellett volna! - ripakodott rá az asszony.
- És miért nem! A mi drágalátos fiacskánknak aztán édes mindegy, hogy mit mondunk! Nem igaz?! Egyik fülén be, a másikon ki!
- Te is tudod, hogy mindig is olyan dolgok foglalkoztatták, ami másokat nem!
- Hát az már biztos! Nincs barátnője. Nincs állása. Nincs neki semmije sem! Csak azok az átkozott versek, meg a sablonos szövegei, amiből egy kukkot sem lehet érteni! - mérgeskedett. 
- Géza! Ne csináld ezt! Különben nem jössz velünk! - figyelmeztette férjét a karakán asszony. 
- Pusztán csak a kíváncsiság miatt! Kinek adnád át a jegyemet?! - csipkelődött tovább.
- Ne félts ám te engemet édesem! Megtalálnám a módját!
- Hát arra befizetnék! Az anyád biztos nem jönne, mert még életében nem járt külföldön, és nem is érdekli! A keresztfiad pedig dolgozik! Akkor?!
- Ne feszítsd túl a húrt, ha megkérhetlek!
- Jól van! Tudjátok mit? Le vagytok mindketten tojva! - válaszolta mindkettőjüknek, majd visszatért a dáridóban, örömmámorban úszó társaságba.
Később a vártnál hamarabb besötétedett, és a fiatal felnőtt férfi elhatározta, hogy ő bizony elmegy innét, mert nem érezte jól magát egy csomó, ismeretlen vadidegen ember társaságában. A végszót most is a feleség mondta ki:
- Úgy gondolom, hogy ideje, hogy hazamenjünk! Szólok apádnak, aki szemlátomást remekül érzi magát! - állt fel az asztaltól, és igazította meg a ruháját.
A legtöbben ügyet sem vetettek rá, hogy ők egyáltalán kicsodák. Mindenki saját magával volt elfoglalva, és az adott esküvőre valami furcsa megjátszott felszínesség telepedett.
A feleség szólt szórakozó férjének, akit szemlátomást egy csöppet sem dobott fel a hirtelen támadt távozás gondolata. Meg is jegyezte:
- Jaj, anyukám! Csak most kezdek belejönni! Nem maradhatnánk még egy kicsit?
- Te is tudod, hogy holnap kora hajnalban már kint kell lennünk a reptéren, mert nyaralni megyünk! Van ezzel valami problémád?! - fonta maga előtt keresztbe karjait.
- Nincs! - fortyogott magában. - De én biztos, hogy ilyen állapotban nem vezethetek mert sokat ittam...
- Csak állj ki a kocsival, a többit majd én megoldom! - parancsolt rá az asszony.
A férj mindent úgy csinált, ahogy felesége mondta neki, persze azzal a különbséggel, hogy miközben kiállt szidta, mint a bokrot az egész világot, és az emberiséget, hogy azért egy esküvő mégiscsak jeles esemény stb. Meg hogy miért kell nekik mindenből kihúzni magukat.
- Te is jobban tetted volna, ha leteszed azt az átkozott jogosítványt, most én nem lennék megszívatva, mint a torkosborz!
A férj átadta a slusszkulcsot az asszonynak, aki beült a vezetőülésbe, és nagy gázzal már mentek is hazafelé.
- Remélem, most nagyon boldog vagy! Sikerült egy feledhetetlen élménnyel megajándékoznod őket.
- Nekem aztán édesmindegy! És mellesleg! Én is adtam nekik egy kisebb összeget! Úgyhogy be lehet fogni! - a feleség mindig dühös volt, ha neki kellett vezetnie. Úgy érezte ilyenkor magát, mint akit korlátoznak, vagy szabályok közé szorítanak, és ezt ki nem állhatta.
- Lehetetlen egy nő vagy! Tudod-e?! - dőlt hátra megfáradtan, kissé kábán a hosszúra nyúlt naptól az ura.
- Még mindig jobb vagyok, mint a te drágalátos tevelusta rokonaid!
- És te? Édes fiam? Legalább azt mondd meg? Jól érezted magad?! - fordult a merengő, komoly férfihoz, mire az csak csupán biccentett.
- Hagyd békén a fiunkat! Mára éppen eléggé elfáradt. Igaz kincsem? - nézett rá bizalmasan az anyuka.
- Te a te fiad némasági fogadalmat tett!
- Ha tudni akarod! Azért viselkedik így, mert nagyon bántja, hogy nem olvashatta fel az ifjú párnak írt versét! Te valósággal belé fojtottad a szót!
- Még hogy én??? - hüledezett az apa.
- Kicsit gondolkozhatnál a változatosság kedvéért mielőtt cselekszel! - pirított finoman a feleség.
- Jól van! Ezt megjegyeztem! Most egy jó darabig egyikőtök se szóljon hozzám!  - duzzogva kibámult az ablakon. Nézte az elsuhanó tájat.
A felnőtt fiú, mintha megérezte volna, hogy alig pár év múlva elfogja veszíteni félelemmel tisztelt apját.  
Elrepültek Rodosz szigete felé. A fiú pedig folyamatosan azt érezte, hogy valami végérvényesen hiányzik az életéből...        

SZÁNDÉKOS VAKSÁG

Kéne most a marcona, hörgő
bátorság páncélkesztyűjét megszorítani.
Mindannyian, akár a szemellenzős vakok
szándékosan a tátongó homályban ragadtunk.

Nappalok pisla hajnalában ki már dolgozna,
nem tud szerencsétlen is – istenadta el
nem érheti éhbérekért a szűkös betevőt.
Tapogatás, gáncsoskodó gyökerek,
alvilági rémek között.
Rajtunk már minden kicsinyes,
árulkodó mozdulat megfeszül.

Így fásul, tesped lomhán butítva
civilizáltnak hívott közösség is.
Életünk, ha a közöny mocsarában
tesped bizonytalanság levegőjében
méltatlan áldozatként
függeszkedünk csöndben
a következő kipécézett enyhülésig.

Mégis érezhetőek a rejtett karriervágyak,
álcázott céda-romantikák között
tiszavirágéletű boldogulásunk
– készítik elénk Ariadné fonalát a Létnek
tétova szíveink döcögő dobbanásai.

A pénzsóvárság minduntalan,
egyre erőszakosabban tisztánlátásunkat követeli.
Álmodhatnánk akár amerikai álmot is,
ha lehetne – e megkívánt,
rózsaszín szirupos, átmeneti
álmokra inkább fel ne tegyük még egyetlen életünk.

Nem jó, ha valami csupán anyagi
haszonszerzésből helyes vagy végleges.
Az elsüllyedő lelkek fölött mindenképp
szükséges egy-egy szárnyas angyal,
ki megváltja s óvja a fényt,
mely töredék-reménnyel ragyog.

Ránk uszítható teljesítmény-tüskékből
szándékosan nem kérünk.
Maradjon csak nyugodtan az árulásból
szerzett haszon azoknál,
kiknek minden s mindenki kisstílű játékszer
lehetett csupán s
most ezért a Senki fiai s szolgái mind!
Féltett Létnek védelmében jó volna
még utolszor önmagunkba nézni!

EGZOTIKUS PILLANGÓ

A legnagyobb problémánk azt tartotta, hogy szinte nem akadt senki szűkebben vett környezetében, akivel megbeszélhetné azokat a már-már tabunak számító témákat, melyeket a legtöbb esetben vagy hajlamosak azonnal a szőnyeg alá söpörni, vagy nem igazán szeretnek vele foglalkozni, mivel az adott téma túlontúl bonyodalmas, hosszadalmas okfejtésekre adhatna indokot. Márton arra gondolt, hogy felhívja a konzumhölgyet a lakására, és csupán csak elbeszélget vele az életéről, irodalomról, vagy hogy milyennek látja a XXI. század társadalmát az illető hölgy, és miután tartalmasan kibeszélgették magukat fizet a hölgynek, aki szabadon távozhat.
Lehet, hogy ez az egész elsőre kissé bizarrnak, furcsának, és egyben nagyon is hajmeresztőnek tűnhet, ám Márton szerette, ha akként történnek dolgai, ahogyan ő azt eredetileg eltervezte.
Egy társkereső internetes szolgáltatás keretében bukkant rá egy roppant szimpatikus, kedvesarcú hölgyeményre, aki jutányos tarifa mellett kínált erotikus szolgáltatások mellett még sok minden mást is. Márton világ életében szerette, ha jut is, marad is pénze, hiszen sohasem kótyavetyélte el meggondolatlanul a pénzt. Minden esetben jó alaposan, megfontoltan megrágta döntéseit, és elhatározta, hogy elbeszélget egy ilyen kaliberű nővel.
A romantikus, gyertyafényes vacsora mindig jó ötletnek tűnt, ám mivel rendszerint ezt ágyjelenet szokta az esetek 95%-ában követni, ezért ezt is igyekezett kicsit megváltoztatni. A pezsgő is inkább gyerekpezsgő volt, mert Márton ki nem állhatta az alkoholt. Apai nagyapája nagy lókőtő, és alkoholista volt, aki néhai apján verte le, ha rosszul sikerült, kisiklott életét.
Öltönyt vett, és frissen vasalt inget, viszont a nyakkendővel nehezen boldogult.  Ha megnézte magát az előszobai hosszított tükörben egy fura, kicsit idióta, szerencsétlen alak bámult kérdőn vissza rá. Mintha egy szerencsétlen bohóc volna valamelyik cirkuszi előadásból. Nem baj! Valahogy megkötötte azt a fránya nyakkendőt. Apjától hallhatta már éppen elégszer egész életében, hogyha egy felnőtt férfi egy nyakkendőt sem tud megkötni, akkor bizony az nem igazi férfi!
Most valahogy ezt is megkötötte. Még egy utolsó arcszesz kissé pirospozsgás, pirulásra hajlamos arcára, és máris parti - és fogadóképes, ahogy mondani szokás.
Alig múlt délután három óra, amikor csöngettek a kaputelefonon, és egy megjátszott búgó hangú, angyali nő szólt bele a kagylóba: - Én vagyok az szépfiú! Megjöttem! Bemehetek?
- Jó napot kívánok! Tessék parancsolni! - nyitotta ki az ajtót Márton. Gondolta: Mi a fenének magáz valakit, akit még életében nem látott, amikor lehet, hogy azonos korúak? Ki tudja? Majd elválik.
Félszegen, kissé szomorúan ment ajtót nyitni. Mikor meglátta az egzotikusan felöltözött hölgyeményét, aki csábos, kacér, tüzesen flörtölős pillantásokat vetett rá, és már arra gondolt, hogy ezzel a kisfiús arcú emberrel is jócskán elszórakozik most kellemesen csalódott, mert Márton egy közepes méretű virágcsokrot nyújtott át félszegen.
- Sok szeretettel üdvözlöm szerény otthonomban! Kérem fáradjon beljebb, és érezze magát otthon! - próbált mosolyogni, de szinte kivétel nélkül olyan idétlenre sikeredett minduntalan félszeg-gyerekes mosolya.
A csinos nő először meghökkent, majd gúnyos, cinikus grimasz telepedett ajkaira. Gondolhatta magában: ,,milyen olcsó, gyerekes tréfába is csöppentem én!“ - Majd úgy döntött, ha az ügyfél fizet, akkor legyen minden az ő kívánsága szerint. És belement a játékba.
- Oh! Szépfiú! Te aztán nagyon romantikus gavallér vagy ugye? - kissé lekezelően, fitymálóan vette át tőle a szép csokrot, mintha csak egy idétlen helyzetet szeretett volna megúszni. - Mielőtt elkezdjük mennyi pénzed van? - vetette oda félvállról, mintha ez is csupán egy újabb üzlet volna.
- Természetesen van! Most szeretné megkapni, vagy ha végeztünk a beszélgetéssel?! - érdeklődött barátságosan.
A hölgy csábosan, apró, megfontolt lépésekkel lépett a lakásba, és kritikus, folyamatosan őrködő tekintetével - úgy látszott -, mindent gondos vizsgálódásának tárgyává tett. Nem vette le tűsarkú cipőjét, holott Márton erre kategorikusan figyelmeztette:
- Bocsásson meg… legyen kedves vegye le a cipőjét, mert a tisztaság…
A hölgy - bár kissé értetlenkedve, és furcsa, méregető pillantást vetett a félszeg fiatalemberre nagy nehezen levette méregdrágának tűnő tűsarkúját, amiben úgy tűnhetett erősen egyensúlyozni kényszerült, ha azt akarta, hogy még véletlenül se essék hasra.
- Oké, szépfiú! - felelte búgó hangon. Amikor lent volt a cipő valósággal átrepült a küszöb felett, és közvetlenül a bejárati ajtó mellett már észre is vette Márton volt gyerekszobáját, mely most már dolgozószobaként funkcionált.
- Hm! Nagyon ízléses a berendezés! Ha nem tévedek ez lehetett a gyerekszobád szépfiú? - tette fel a kíváncsi kérdést, majd Márton megőrzött játékait vette sorra. A játékrobotok, matchbox-autók katonás, pedáns sorrendben sorakoztak. Az egész helyiség szellemén érezhető volt, hogy itt a makulátlan rend uralkodik. Csak semmi összevisszaság.
A hölgy megfogott egy plüss Teddy-mackót. Babusgatni kezdte, majd magához ölelte, és úgy tűnt, mintha gondolatban máris visszatért volna ismerős gyermekkora varázslatos színhelyére.
- Hogy szerettem volna kislánykoromban egy játékmackót! De anyám sohasem engedte! Azt mondogatta, hogy minden gyereknek hamar fel kellene nőni, hogy kevesebb legyen velük a gond! - hangja remegővé, fátyolossá vált, és látszott, hogy nagyon megviseli az adott emlék felidézése.
- Nagyon sajnálom… - felelte nagyon halk hangon a fiatalember. - Parancsol esetleg valami… üdítőt? frissítőt?
- Hát ha akad egy kis Martini, vagy Jagermaister akkor azt nem utasítanám vissza! - felelte szempilla rebegtetősen.
,,Ekkora egy hatökröt, mint te vagy édes öregem!” - kezdte máris szidni, káromolni önmagát Márton, amikor szinte mindent tűvé tett a lakásban, hogy néminemű alkoholhoz juthasson, holott szülei halála után minden üveget megsemmisített.
- Őszintén sajnálom! Kóla, fanta, forrócsokival szolgálhatok… - felelte, amikor visszatért. Bizonyosan gondolhatta a csinos nő, ahogy akkor meg mi a fenének kérdezte?
A hölgy minden szobát aprólékosan bejárt. Olyan fontoskodó, hivatalos volt a tekintete, mint egy becsüs, aki felméri a házban található vagyontárgyakat, majd pontos számadás készít fejben.
- Jézusom! - esett le az álla, mikor a hálószobába menve azonnal meglátta a mennyezetig terjedő, hatalmas faltól-falig terjedő könyvespolcot. - Ezt a sok könyvet mind olvastad mucikám?!
- Igen… magyar-történelem szakra jártam a Bölcsészkaron. Muszáj volt. Némelyik roppant érdekes.
- Szabó Lőrinc levelezése Vétkesné Korzáti Erzsébettel! - olvasta el a keményfedeles könyv címét tagoltan. - Nagyon érdekes olvasmány. Mi a kedvenc versed tőle?
- Hát… ott van például a Különbéke, vagy a Lóci óriás lesz című.
- Érdekes választás… - tűnődött egy sort a hölgy, majd tovább galoppozta aprócska lépteit egyenesen a fürdőszobába. - Hű, de kicsit ez a fürdőszoba! Csupán csak egyetlen zuhanykabint látok benne! Ha szeretnél közösen fürdeni velem, akkor attól tartok nagyon helyre lesz szükséged! - a hölgy hanghordozása folyamatosan tesztelte Mártont, mert arra volt kíváncsi meddig mehet el egy-egy macska-egér játékban. Gyakorta játszotta ezt az ügyfeleivel, pedig tudta, hogy így legalább többet fizetnek.
- Ö… hát… ízé… ö… - jócskán elpirult, és köpni-nyelni sem tudott a felkínált ajánlattól.
- Oh! Hogy te milyen ki aranyos fiúcska vagy! Hogy elpirultál! Ez kellemes meglepetés! - könnyed rúzsfoltot hagyó puszit adott Márton pirospozsgás arcára. - Szeretem az olyan pasikat, akik nagyon őszinték.
- Ö… volna kedve… enni valamit…
- Miért is ne! Bár még korai az időpont, de ha te úgy akarod… - hangját úgy volt képes változtatni, hogy egyszerre babonázza, andalítsa, vagy éppen forrósítsa fel a mohó férfiszíveket. Ehhez nagyon értett.
- Ö… fáradjunk át az asztalhoz! - még szerencse, hogy semmit sem bízott a véletlenre. Kihúzta a hölgy előtt a széket, majd óvatosan - nehogy összekoszolja ruháját -, behozta a jénaitálas főételeket.
- Remélem szereti a bolognai tésztát sok-sok húsos mártással? - óvatosan szedett a hölgy tányérjára három kiadós adag ételt, és ízlésesen megszórta egy csipet frissen szeletelt bazsalikommal, és szárított oregánóval, mely a mediterrán jelleget hangsúlyozva.
- Oh! Mestermű! Egy igazi férfi, aki még főzni is tud! Ezt nevezem! Első pirospontot szereztél nálam! - gratulált a kissé megszeppent férfinak.
- Tetszik tudni a nagymamám konyhájában nőttem fel, és kisgyerekként igyekeztem sok mindent ellesni, megtanulni tőle, mert azt gondoltam később majd hasznát vehetem. - jegyezte meg.
- Ez kedvesen hangzik! Biztosan nagyon hiányoznak azok a régi szép idők? - könnyed, kecses mozdulatokkal villájára csavart fel egy falatot, majd szájába vette. - Oh! Ezzel a trappista sajttal is isteni finom!
- Nagyon… köszönöm… Igen! Nagyszüleimtől tanultam szinte mindent, mert a szüleim nagyon elfoglalt emberek voltak, és nem értek velem foglalkozni!
- Ezt őszintén sajnálom! Nem úgy gondoltam…
- Nem történt semmi! Már régen történt, és mégis minden nap eszembe jut! Nem haragszom! Sok minden történik az ember életében, akire jó volna válaszokat találni.
- Hát… az már igaz! Megengedsz egy kérdést cuncimókus?!
- Tessék, parancsoljon! - nézett rá kíváncsi szemekkel az asztal túlsó végéből.
- Voltaképp, ha nem akarsz szexet, akkor miért akartál velem találkozni?! - egyenes, lényegre tapintó kérdés volt, ami elől nem tanácsos hárítani, vagy kitérni.
- Nos… igen. Tulajdonképpen csak szerettem volna egy ismeretlen, barátságos idegennel elbeszélgetni, aki nem ítélkezhet, mert nem ismer!
- Ó! Ez érdekesen hangzik! És még?
- Szeretném felhívni szíves figyelmét, hogy sohase voltak, és nem is lesznek hátsó szándékaim! Még akkor sem, ha a mostani alattomos világ más értékrendet is közvetít! - hangja zengőbbé, férfiasabbá vált. Mint aki már nem gyerek - de felnőtt.
- Tökéletesen világos szívikém! Akkor? Most mit szeretnél? - nézett vele farkasszemet, miközben Márton megpróbálta úgy eszegetni spagettijét, hogy semmit se egyen le.
- Fogyasszuk el békességben az ételt, és aztán beszélgetünk!
- Felőlem szívi!
- Mártonnak hívnak! - mutatkozott be, és felállt az asztaltól, hogy kezet nyújthasson.
- Gabi! - rázott kezet.
Az ételt hamar elfogyasztották, miközben a csinos hölgy folyamatosan, árgus szemekkel szemmel tartotta újdonsült ügyfelét. ,,Egy magányos, kisfiús arcú férfi, aki társaságra vágyik, viszont nem akar szexet! Mondhat bárki, bármit ez azért mégiscsak nagyon különös!“ - gondolkodott el magában a hölgyemény.
Amikor végzett a tésztával Márton kedvesen elvette tányérját, majd minden evőeszközt gondosan elmosogatott. Míg a hölgy szabadon helyet foglalt a hangulatos, de egyszerű nappaliban. Lábacskáit a szófára téve kényelmesen.
- Oh! Ne haragudj, hogy a kanapéra tettem a lábamat, de úgy elzsibbadt! - szabadkozott, mire a fiatalember természetes módon odament kis sámlit vitt egyik kezében, leült a hölgy lábaihoz, és óvatosan máris masszírozni kezdte a sajgó részeket, mintha csak világ életében ez lenne a szakmája.
- Igazán… nem szükséges… - felelte nagyon meglepődve a hölgy, és talán életében először érezte igazán, hogy ez a férfi nem akar tőle semmit, és esze ágában sincsen őt kihasználni. Jóleső érzések kezdtek kavarogni lelke mélyén.
- Hát… ez nagyon jólesik… köszönöm… - lányos zavar volt, és azt hitte kinőtte, ám mégis tévedett.
- Édesanyám mindig megkért, hogy egy-egy hosszúra sikeredett munkanap után masszírozzam meg, hogy ellazulhasson.
- Mit dolgozott az anyukád?
- Hát… volt vegyesbolti eladó, bérszámfejtő, meg ilyesmi. Csupa olyan dolog, ami a számok miatt bonyodalmasnak tűnik egy humán beállítottságú embernek.
- Biztosan nagyon közel álltál hozzá, igaz?
- Igen! Világ életemben anyás voltam, mert apám kettőnk helyett is veszekedett, ordítozott éppen eleget! Anyám mindenben támogatott, és segített. Csak sajnos… nyugdíjas éveiben sokat betegeskedett, és váratlanul halt meg…
- Jaj, ne haragudj! Hogy én mekkora egy idióta vagyok! Őszinte részvétem, meg minden… - szorította most meg először támogatást nyújtva a férfi kezét.
- Azóta már majdnem eltelt hat év, és azóta is újra és újra az eszembe jut!
- Nincs ebben semmi szégyellnivaló! Elvégre a szüleid voltak! Én például nagyon haragudtam anyámra, és aztán a temetés után értettem meg, hogy egy egész életen keresztül nincs értelme haragudni, mert elsuhannak mellettünk az igazán fontos dolgok.
Márton zsebkendőt vett elő, hogy megtörölhesse könnyezésre hajlamos szemeit. Ezt is igyekezett takargatni, mert nem szerette volna, hogy már az első alkalommal, ráadásul egy vadidegen sírni lássa. Hogy nézett volna az ki?!
- Mit szeretnél csinálni a következő tíz évben! - kérdezte csak azért, hogy témát váltson.
- Hu! Ez nagyon összetett kérdés!
- Ami azt jeleneti, hogy fogalmad sincs?!
- Azt azért nem mondtam! Jó volna valami vállalkozást alakítani, de hát anyagi tőke, és kapcsolatok nélkül ez manapság szinte tökéletesen reménytelen.
- Én már erősen fontolgatom azt, hogy munkahelyet fogok váltani, mert már nem akarom, hogy mások döntsenek helyettem az életemről! Kicsit furcsán fog hangzani, de olyan, mintha te segítettél volna hozzá, hogy felnyíljon a szemem! Eddig homályban éltem!
- Hát… ez remek hír! És mit szeretnél csinálni?
- Hát ez az! Azt még át kell gondolnom! De gondolkodhatunk együtt, ha szeretnéd szívem!
- Igen! Az nagyszerű volna… - gondolkodott el a hallottakon.
A romantikus hangulatú délután innentől kezdve szigorúan a megismerésen alapult, hiszen mind Márton, mind Gabi között kölcsönös baráti bizalom szövődött, és ha ez megvan, és működik egy jó, tartalmas beszélgetésnek semmi sem képezheti akadályát.
Amikor Márton elmesélte töviről-hegyire életének történetét, rendkívüli hálát érzett a hölgy iránt, hogy figyelmesen, szó nélkül végighallgatta. Szerette volna kifizetni legalább tiszteletdíját, de Gabi ragaszkodott hozzá, hogy Márton tartsa csak meg azt a pénzt, ha a közeljövőben be szeretné indítani vállalkozását. És hogy őszinte barátok közt a pénz felesleges.    

KESERŰ JÓSLAT      

Az özvegy öregasszony erősen sántított, vonszolta beteges, feldagadt lábát, de ahhoz túl makacs, büszke, és talpraesett volt, hogy akár botot használjon. Egyetlen unokáját ment állandóan meglátogatni. Ha esett, ha fújt özvegy Hubrik Ferencné felült a csupán ritkán járó távolsági buszra, vagy éppen vonatra szállt, ha a szükség úgy hozta, és belepakolta gurulós szatyrát mindenfajta - főként tartós élelmiszerrel, de volt ott főtt, friss étel is, ha egyetlen unokája megéhezik akkor semmiben se szenvedjen hiányt. Férje már huszonhat éve a földben nyugodott, és az özvegyasszony most jócskán aggódhatott azért, hogy egyetlen fiú unokája ne kövessen el semmi ostobaságot. Ugyanis már vagy nyolc hónapja volt, hogy mennyasszonya a Polgármesteri hivatal előtt azt mondta, hogy nem szereti, és hogy akadt valaki más az életében.
Egyetlen unokáját ezt követően baljóslatú öngyilkos gondolatok kezdték gyötörni.
,,Vajon miért kellett annak a kedves, bájos kis hölgynek ilyesmiket elmondania?" - forgott az özvegy agya, akár a malomkerék, miközben már kora hajnalban egyik állomásról a másikra sántikált, botorkált.
- Kezét csókolom Julika néni! Hát hogy van? Mi járatban? - köszönt neki az egyik kereskedő, akinek már a nagyanyja is zöldséget-gyümölcsöt árult a nagybani piacon.
- Köszönöm szépen... vagyogatok... - felelte a szomorkás özvegyasszony, szemein még most is látszottak az emlékek fájdalmai.
- Valami baj történt Julika néni?! - kérdezte megilletődötten a tagbaszakadt, ám talpig jószívű kereskedő.
- Semmi olyasmi, amit az ember ne tudna eltűrni, vagy kibírni! - azzal sziklakeményen már botorkált is volna tovább, ám a kereskedő marasztalta egy kicsit.
- Drága Julika néni! Elviszem ahová menni akar! Tessék csak nyugodtan mindent rám bízni! - s már vette is el az idős asszonytól az összes, közepesen súlyos csomagját, melyet unokája számára állított össze alaposan.
- De hát Gézuka! Hogy fogom kifizetni Önnek a benzinpénzt...? - esett kicsit kétségbe, hiszen a soványka nyugdíjból se jutott mindig erre-arra. Bár a számlákat így is be kellett fizetni.
- Semmi mentegetőzés kedves Julika néni! Ragaszkodom hozzá! Édesanyám mindig nagy hálával, és tisztelettel emlegette Önt, hogy Ön volt az egyetlen ember, aki a világ összes gondján-baján segíteni akart.
- Oh! Hogy van a Matusekné?
- Sajnos már több mint tíz éve, hogy meghalt.
- Hát ez... rettenetes! Őszinte részvétem az egész családnak!
A kereskedő csupán némán bólintott, hogy tudomásul vette az özvegyasszonyt, majd mindent felpakolt a furgonszerű teherutójába, segített beszállni az idős nőnek, és már repesztettek is Újpalota felé, ahol az unoka lakott.
Útközben a legváltozatosabb témákról beszélgettek, és mire a jó két és fél órás utazás alatt elérkeztek az eredeti úti célhoz a kereskedő nem győzött hálálkodni a sorsnak, hogy útjaik jótékonyan keresztezték a másikat.
- Itt is volnánk! Parancsoljon Julika néni! - óvatosan segített leszállni az idős asszonynak, és egészen a társasházi lakás ajtajáig vitte a nehéz, ormótlan csomagokat, míg Hubrikné ragaszkodott hozzá, hogy a gurulós szatyrát egyedül csak ő vihesse.
- Aztán nagyon vigyázzon magára Julika néni! - megölelgette, mintha nagyanyja volna a betegeskedő, fáradékony testet, majd visszaszállt a kisteherautóba, és ment a dolga után.
Hubrikné hármat csöngetett. Mindig csak hármat. Ez volt ugyanis az egyezményes, afféle titkos jel, amiből unokája rögtön tudta, hogy családtag állhat a kapuban, és nem valami illetéktelen betolakodó.
- Halló... - fáradt, kedvetlen hang szólalt meg.
- Tomika... én vagyok az... a mama! Kérlek engedj be!
- Mama... - meghökkent hang, majd berregő kapunyitás.
Az öregasszony megfogta a kaput, és az ajtót húzta maga felé erősen, míg félig ki nem nyílt. Még szerencse, hogy a lift működött, így nem kellett öt kemény emeletet felkoslatnia gyalog.
Mikor felért az ötödikre, rendkívül meglepődött, mert a mindig frissen borotvált, férfias arc helyett most egy hónapos szakállt viselő, ragacsos, hosszú hajú, ősemberi Robinsont pillantott meg a kinyitott bejárati kapuban, aki egykoron unokája lehetett.
- Tomikám... drága kincsem... hát te vagy az...? - döbbent meg, szemeit azonnal elfutották a szánalom égető könnyei.
- Én... - felelte halkan, majd segített behordani a sok csomagot.
- Mi történt veled édes fiam...?! - hüledezett, álmélkodott az öregasszony, miközben sántikálva végig botorkált a szobákon, ahol egykoron pedáns rend, és tisztaság fogadta a vendégeket, most pedig úgy festett, mint szándékosan lelakták volna az egészet. A függönyöket és az ablakokat sem ártott volna egyszer-egyszer tisztességesen kipucolni. Mindig mondogatta unokájának, hogy jó volna, ha találna végre egy szemrevaló lányt, aki ért kicsit a háztartás gondos vezetéséhez, mert a férfiak általában az ilyen csíp-csup ügyekkel mit sem törődnek.
- Ettél már valamit? - pakolta le cuccait a kis étkezőhelységben. Heves fejrázás volt a válasz.
- Akkor most szépen leülsz, és elfogyasztod itt előttem a krumplistésztát! Remélem még nem hűlt ki nagyon! - gondosan megterített, majd elővette az evőeszközöket, és elmosott egy tányért, mert az étkezésnek minden esetben illik megadni a módját, hogy tovább tartson az élvezeti értéke. Szinte ujjongó, gyerekes öröm járta át egész szíve belsejét, amint szőrös, szakállas unokája marokra fogta a villát, és jóízűen megette az ételhordó fogságából kiszabadított, ínycsiklandó ételt.
- Jaj, nagymama! Ez most nagyon jól esett!
- Örülök, ha ízlett drága fiam! De mesélj csak? Miért nem vagy megborotválkozva? És mi ez a dús hajzat?! - mérte végig tüzetesen egészen a feje búbjáig.
- Jaj, mama! Próbálok erős maradni, ahogy mindig tanítottad nekem, de sokszor elfog a tunya kétségbeesés. Kérlek ne haragudj rám, amiért megpróbáltam... eldobni magamtól az életet... - bukott ki belőle váratlanul.
- De hát... mégis hogyan... hogy történt...? - nézett rá döbbent, nagy, kíváncsi szemekkel.
- Kriszta szakított velem, és egyszerűen azóta nem találom a helyemet... - vallotta be nagyon őszintén, és szomorúan.
- Édes fiam! - simogatta meg ragacsos haját. - Soha többet ne csinálj ilyen meggondolatlan ostobaságot! Szegény apádat már eltemettük! És szegény lányom belesajdulna a szíve a bánatba, ha téged is elveszítene! - közel volt a síráshoz. Így is fojtogatták érzelmei.
- Tudom... mama... jól tudom... azok a barátaim is mind magamra hagytak, akik egykoron mellettem álltak.
- Ne törődj velük! Az igazi barát bajban is barát, és nem csupán akkor, amikor úgy hozza a kedve! Ezt tanuld meg! Most pedig meg foglak borotválni!
- De... ezt én is megtudom csinálni! - igyekezett szabadkozni, mert hihetetlenül zavarban volt.
- Semmi de! Szegény betegeskedő nagyapádat, és a dédit is egyedül én borotváltam mindig!
- Tudod mit? Most azonnal bemegyek a fürdőszobába és megborotválkozom! - azzal máris az étkezőben hagyott mindent és bezárkózott a fürdőszobába, mert jól tudta, hogy nagyanyja - ha megtehetné oda is követné -, most is amíg lenyírta dús, dzsungelszerű szakállát, és megborotválta arcát nagyanyja, mint valami vigyázó őr az ajtónál álldogált, és nem mozdult egy tapodtat se.
Így is vagy negyvenöt percbe biztosan beletelt mire újra valamivel emberibb, és normálisabb külsőt sikeredett magának összehoznia. Használt arcszeszt is, mert tudta nagyanyja azt is megköveteli, mint valami belső parancsot.
- Hogy tetszem?! - érdeklődött, amikor negyvenöt perc után kinyitotta a fürdőszoba ajtót.
- No! Ez igen! Végre emberi formád lett édes fiam! A hajaddal is csinálj valamit nekem!
Tamás odament a konyhai fiókokhoz, majd kivett egy befőttes gumit, és hanyag lófarokba fogta összekószálódott haját.
- Remélem így azért már megfelel?
- Egyre jobban hasonlítasz megboldogult apádra! Tudod-e?! -álmélkodott az öregasszony.
- Őszintén remélem, hogy csak külsőre, mert sokkal sebezhetőbb vagyok, mint amilyen ő valaha is volt.
- Te is tudod, hogy apád azért viselkedett úgy veletek, mert képtelen volt kimutatni az érzelmeit! Ettől még nem hibáztathatod őt!
- Sokszor hibáztatom, mert nagyon igazságtalan volt, amit velünk művelt. Miért kellett folyton megszégyenítenie?
- Hát... - gondolkozott el az asszony. - Ő egy... bonyolult ember volt... De most inkább te mesélj édes fiam! Hogy állsz a munkáiddal? Mi lesz a külfölddel?
- Hát... ezt magam is szeretném tudni, mert az egyik barátom sok mindent megígért, de úgy látom, az ígéreteknek egyetlen bajuk van, hogy könnyedén meg lehet őket szegni.
- Ha az a barátod megbízható, és becsületes ember, akkor csak nem hagy cserben! Vagy igen?!
- Sajnos mama manapság a becsület fogalma már nem azt jeleneti, mint a te idődben!
- Mennyire igazad van édes fiam! Hadd kérdezzek valamit? Te is tudod, hogy mit akarok kérdezni, igaz?! 
-  Hogy miért akartam öngyilkos lenni?
Az idős asszony mélyen, beleegyezően bólintott.
- Nagyon sok olyan problémám volt, amit úgy éreztem a hozzátartozóim nem érthetnének meg!
- Enyje, enyje! Hát azért szegény jó anyád biztos tudta volna.
- Tudod mi lett volna az első lépése! Azonnali pszichiátriai kivizsgálás, ahol gyógyszerekkel tele pumpáltak volna.
- Jaj, istenem! Drága gyermekem! Hát hogy mondhatsz ilyet?
- Te kérdezted! Én nagyon jól ismerem az anyámat!
- Én pedig pontosan tudom, hogy a világon mindennél jobban szeret. És hogy van a barátnőd...?
A fiatal férfi mélyet sóhajtott, mintha leszakadt volna mindkét válla. Érződött rajta, hogy súlyos teher nyomja lelkiismeretét.
- Állítólag együtt van azzal az idióta, kigyúrt agyú pasival, és már útban van a trónörökös! Ebből is látszik, hogy már régen elfelejtett.
- Ne szabadna ítélkezned mások felett édes fiam! És ha ő is érzett valamit irántad...?
- Ha komolyan, és őszintén szeretet volna, akkor azt el is mondta volna, amikor egyik napról a másikra azonnal elköltözött. Se szó, se beszéd!
- És van már valaki az életedben?
- Ugyan mégis ki?
- Hát, aki igazi lelki társad lehetne a bajban? - csillant fel egyetlen percre tekintete.
- Sajnos pénzéhes világunkban drága mama ritka kincsek az olyan kivételes emberek, akikről beszélsz!
- Jaj, drága fiam! Mi lesz veled, ha mi már nem leszünk?
- Rengetegszer átgondoltam ezt a lehetőséget is, és ténylegesen nem marad senkim ebben a nyavalyás életben akkor lehet, hogy más utat kell, hogy válasszak... - hangja megint borongósabb, csüggedtebb, pesszimistább lett, mint volt.
- Ígérd meg szegény, özvegy nagyanyádnak, hogy nem művelsz semmi ostobaságot! Megígéred?!
- Igen mama! Megígérem! Efelől nyugodt lehetsz!
Beszélgettek még egy jó ideig, amíg a nap komótos lustasággal le nem nyugodott a dombok mögött, majd az özvegyasszony hazafelé indult, mert unokájának nem volt jogosítványa.
- Édes fiam! Igazán megszerezhetnéd azt a fránya jogosítványt, hogy egyszer-egyszer hazavigyél! - adott ötletet.
- Igen, ezen is sokat gondolkoztam, de még semmi véglegest nem tudok! Kérlek nagyon vigyázz magadra! - szívet szorongatóan megölelték egymást, míg a férfi megpuszilta nagyanyját.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy a fiatal felnőtt férfit nagyanyja életben láthatta.
A fiatal férfi hosszas végrendeletet készített, és bár a hivatalos megerősítéshez így is szüksége lett volna két tanúra, akik aláírásukkal hitelesítik a papírokat, erre már nem maradt semmi reménye. A félig hivatalos papírba belefoglalta, hogy haláleset esetén összes ingóságának kezelését, gondozását szeretett nagyanyára bízza, míg egyéb értékes tárgyait, mint akusztikus gitárját volt gimnáziumi ismerősének adja, aki zenekart akart alapítani.
Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon ki hibázott, és vajon miért? Vajon miért történik folyton olyan megmagyarázhatatlan sorstragédia az egyes emberek életében, aminek a megértéséhez egyetlen véges élet sem lehet elegendő. 

VERGŐDŐ EBIHAL-POPULÁCIÓ

Az ácsorgó emberek még nyugodtak,
akár a dermedő viaszbábok, amiket kényszerből kiöntöttek,
ha ráncigálják, vagy épp csak játszanak velük.
Üveggömböknek nézhetik szándékosan az ólomsúlyokat.
A széparcú aggastyánoknak ma már megengedhető,
hogy káromkodhassanak.

A Lét filléres álmát úgy érzik
elrabolta a méltatlan hazudozás,
hogy holnapok lucska-piszkán jobb világ lehet.
Otthon-maradt álmok dideregnek Alzheimeres-homályban
ami mindig hazudik hogy a méltánytalan
s fölháborító körülményeket elleplezze.
Mélységes szorongás gyermek-hálójában vergődő,
defektes ebihal-populáció, akik bármelyik pillanatban
megadhatják önmagukat a totális végkimerülésnek.

Mindennapok átkozott, elszakadható fonalából nincs kiút,
s nem is lehet menekülni, araszolni.
Maradhat csöppnyi igyekezet – igaz -,
de sokszor már ez is fölösleges.
Változik a fontossági sorrend is.
Aki ráncaitól szabdaltan már rég megkopott,
kiüresedett azt könnyedébb lenézik,
mint leprás kisemmizettet.

Az életnek – bár mindennap suttogunk -,
helyettünk mégis évgyűrűk regélnek
Golgota-testű megpróbáltatásainkról.
Avítt pergamen-beszédük is
csupán kéregminták a tékozló időkben.
Mert mindenkire rá nő, mint a bőr a hóhér-idő;
csontig hatolón, kibírhatatlan.
Megcsúfolt álmaink mindig vaksötétek.

Az emberevő, gaz-kupac világból
mindig is hiányzott az empátia.
Kétes mostohává sorvasztotta magát a felébredés
s kiábrándulás emberekből,
s még kiutakat található lehetőségekből.
Testünk csatakos csomóját,
mint haldokló gyertyalángot önmagunktól kioltjuk!

ÉRZÉSEK FOGLYAI

Úgy érezte magát, mint akit irdatlanul nagy erővel fejbevertek, és amikor hellyel-közzel magához tért, még egy hatalmas ütést mértek ezer sebből vérző szívére.
Kóvályogtak rendezetlen gondolatai. Mintha már nem a nehéz, szégyenletes, kiábrándító valóságban lenne, sokkal inkább egy olyan átmeneti köztes helyen, ahol a legtöbb átutazó csak megszáll egy-két napra, és aztán tovább bolyong.
- Szakítok veled Balázs! - nyíltan a szemébe mondta.
- De hát... miért...? Megbántottalak? Nem voltam jó hozzád? Nem próbáltalak meg boldoggá tenni?! Nem értem! - hallotta naiv, gyerekes könyörgő mondatait.
Felismerte a tényt, hogy ezek már korántsem illenek egy negyvenes éveiben járó felelősségteljes, talpig rendes, filozofáló, több egyetemet is elvégzett emberhez. Inkább egy kisgyerek könyörgéseire hasonlítottak, aki most elvesztette pótanyát.
- Kérlek ne gyerekeskedj! Semmivel sem tudsz meggyőzni, hogy maradjak! Mindketten felnőtt emberek vagyunk! Meggondoltan is le lehet az ilyesmit rendezni! - a barátnő minden szava arról árulkodott, hogy valójában kiderítse, hogy mennyi lesz az a bizonyos haszon, amit majd azért kaphat, mert kiszállt egy eleve bukásra ítélt kapcsolatból.
- Ne haragudj, hogy megkérdezem... de szerettél engem valaha is...? - Most rajta volt a sor, hogy kíméletlen őszinteséggel kérdőre vonja kedvesét.
- Azt mondanám, hogy amikor megismerkedtünk rejtélyes és titokzatos voltál, csak később lettél totálisan unalmas! - szavai egyszerre öltek, és égettek a lélek bonyolult mélységeiben.
Már régóta tudta, hogy azon kivételes szerencsések táborába tartozik, akiket a legtöbb fantasztikus, modern nő csupán csak trófeának, vagy ugródeszkának használ, hogy saját önző, vagy kisstílű céljait elérje.
A férfi ezen elgondolkozott, és látszódott rajta, hogy minden egyes szót megemészt. Érzelmeivel harcolt, és viaskodott egyszerre. Tudta ezt a barátnője is, aki kicsinyes elégtételféleséget érezhetett, amikor kimondta saját meggyőződését.
- Akkor hát... ennyi volt... - mondta ki jó hosszú idő után. - Már semmi nincs, amit valaha egymás iránt éreztünk...
- Szívem! Ne csacsiskodj! Normálisan is el lehet válni! - a nőn érződött, mintha magában kicsit megszánta volna azt a csupaszív, ugyanakkor világ életében kissé szerencsétlenkedő embert, akivel kapcsolatot tartott fenn. Most mintha maga is átfordult volna vigasztalásba, békülékenyebb hangnemre váltott.
A bevetett ágyon hagyta a csomagjait; leült, és keresztbe rakta hosszú, karcsú lábait, mintha provokálni akarná titokban a férfi egoját.
- Ami azt illeti van valakim! Nagyon jóképű, és rendesen bánik velem! Te is egészen biztosan azonnal megkedvelnéd, ha egyszer-egyszer a változatosság kedvéért kimozdulnál a könyveid, meg a bagolyvárad mögül. Miért nem próbálsz meg egy kicsit élni, mint a többi normális ember?! – szavai könyörtelen sebeket ütöttek Balázs érzékeny lelkiismertében. Gyakorta előfordult, míg együtt voltak, hogy a férfi a legváratlanabb szituációkban is képes volt őszintén, színlelés nélkül könnyezni, és egyáltalán nem értette azokat, akik azt vallották, hogy egy férfinak szigorúan tilos kimutatnia érzelmeit. Vagy hogy reggelente bevitte a reggelit a hálószobába, és gyönyörködve nézte, amint kedvese arcán foltot hagy a vajas dzsemes lekvár.   
- Emberek volnánk az ég szerelmére, nem robotok! - vallotta.
- Bocsáss meg, de nem hallod önmagadat? Tehát, már megbocsáss, de szerinted én nem tartozom az ún. normális emberek társáságba? - kérdezett vissza, és ezúttal szilárd bátorságot próbált meg magára erőltetni.
- Ne hisztizz, és ne gondold azt, hogy majd megenyhülök, csak mert látom, hogy mennyire megjátszod itt nekem a szenvedőt! Ne felejts el, hogy én is jártam színitanodába akár csak te! Pontosan ismerem a manipuláció minden csínját-bínját. Azt próbáltam meg elmagyarázni, ha ugyan figyeltél volna a szavaimra, hogy te egész kapcsolatunk alatt még csak egy fikarcnyit sem változtál, míg én szerettem volna beindítani a karrieremet, vagy egy közepesen jól működő, kisebbfajta vállalkozást.
- Oh! Már értem! - fonta keresztbe maga előtt karját. - Szóval úgy érzed, hogy elhanyagoltalak, vagy nem becsültelek meg annyira, hogy a saját terveidet, és álmaidat valóra váltsd?! Így van?! - mindig viszolygott a szemkontaktustól, pedig ez volna a kommunikáció elsődleges alapja.
 - Igen... - felelte alig hallhatóan.
- Ha így érzed, akkor ezt őszintén sajnálom! De egyszerűen nem értem, hogy akkor miért ragaszkodtál ehhez a kapcsolathoz, ha ennyire hajtott a vágy a kiteljesedésre? Fel nem foghatom! - mennyezetre emelte súlyos sóhajok közepette tekintetét.
- Azért mert azt hajtogattam magamnak, hogy a dolgaink majd idővel megváltoznak! Lesz egy-két gyerek, és míg rendes családdá válunk kicsit magunk is kiteljesedhetünk! Már ha érted, hogy mire gondolok? - most úgy tűnt, hogy a nő került fölényhelyzetbe, és saját fölényeskedő trónusán felülről tekint le egykori barátjára.
- Szóval szerinted az én hibám, hogy nem születtek gyerekeink? Vagy hogy így éltünk?!  
- Azt nem mondtam! - durcáskodott. - Csak azt, hogy... miért nem próbáltál megváltozni... - végre kimondta, amit már régen ki kellett volna mondania, csak tartott attól, hogy a férfi azonnal elutasítaná, mert nem értené.
- Ne haragudj, de nem értelek! Úgy viselkedsz, mint a változó időjárás! Egyszer gyöngéd vagy, vajra lehetne kenni, más alkalommal pedig teljesen kivetkőzöl magadból! Te is tudod, hogy megpróbáltam megváltozni, de vagy százszor elmagyaráztam, hogy rá kellett jönnöm, hogy az az ember, akit szerettél volna magam helyett, már nem én lettem volna!
- Jaj, ugyan már! Ez csak üres kifogás! Ezt te is tudod! Valld csak be, hogy totálisan berezeltél az élettől, és ettől vagy úgy kiakadva! - fonta keresztbe maga előtt karját.
- Lehet, hogy igazad van... - gondolkodott el egy percre. - Akkor... most mi lesz...? - nézett rá kétségbeesve.
- Összeszedem néhány holmimat, és egy időre átköltözöm a barátnőmhöz!
- Szóval... végeztünk egymással?
- Nyugi! Szeretnék mindkettőnk számára időt hagyni, hogy kicsit jobban átgondolhassuk a dolgainkat.
- Ami virág nyelven szólva annyit jelent, hogy te visszamész az új pasidhoz! - jegyezte meg csípős cinikussággal.
- Már ha tudni akarod... lehetséges!
- Ha így érzel, én nem tartalak vissza... - kiment a kiskonyhába, hogy legalább porig alázott méltóságát annyira megőrizhesse, hogy barátnője ne láthassa, hogy keservesen sírva fakad.
A barátnő még hallhatta, hogy hüppögve, csöndesen sírdogál párja, amikor elköltözött tőle.
A férfi ettől kezdve a csöndes, mélabús kétségbeesés, és a szorongó magány között őrlődve töltötte jóformán mindennapjait.
Eljárt dolgozni, hátha a munka majd segít kitisztítani fejét, és legalább addig is tudatosan lefoglalja magát valamivel, ám kollegái is mind tudták, hogy valami összetörhetett benne lelke mélyén.
Alig pár hónapon belül előbb betegeskedő nagyanyját, majd aggodalmaskodó édesanyát veszítette el. Volt barátnője egyedül érkezett egy szál fehér virággal a temetésre.
Amikor megvolt a búcsúztatás, és mindenki részvétet nyilvánított a szemlátomást jócskán lesoványodott, és megtört férfinak, aki rendkívül elveszettnek, és kiszolgáltatottnak látszott óvatosan odament hozzá, és magához ölelte:
- Édesem! Nem is tudom, hogy mit mondhatnék? Őszintén sajnálom... - bár a nő is súlyos könnyeket ejtett, mert nagyon jó barátságban volt a férfi édesanyával, és nagyanyával. Most mégis úgy tűnt, hogy nem érdekli az, ha mások gyengének, vagy sebezhetőnek látják. Balázs nem kérdezte meg, hogy volt barátnője hol felejtette új barátját. Igaz, nem is lett volna illendő ebben a helyzetben.   
- Már mindenkit elveszítettem... - halk, fájdalmas sóhaj hagyta el a férfi száját. Mint amikor az emberhez igazán közel állók már biztosan tudhatják, ha nem vigyáznak szeretteinkre újabb sorstragédia következhet.
- Itt maradok melletted drágám... - suttogta, majd belekarolt, és hazavitte saját kocsiján, miután a férfinak nem volt jogosítványa.
Útközben váratlan módon, mintha egy titkos kapu, vagy szelence nyílt volna ki, Balázs egyre jobban megvallotta saját viaskodó érzelmeit.
Elmesélte, hogy még harminc éves korában is valóággal hogy rettegett szőrszálhasogató, gyilkosan arrogáns apjától, aki mindig felpofozta valahányszor egy-egy állásinterjú sikertelenül végződött. Mennyire nem merte meglátogatni nagyanyát, aki bízott benne, és számított rá, hogy egyetlen unokája végre képes lesz megállni az életben a saját lábán, aztán mégis megpróbálkozott az öngyilkossággal. És végül rátért a legfontosabbra, amikor az autó lassított lakása előtt.
- Annyira sajnálom, hogyha úgy érezted nem tudtalak megbecsülni... - szorongó, fojtogató sírógörcsök rázták.
- Nem lesz semmi baj édesem... - vigasztalta a nő, miközben folyamatosan nyugtatta, simogatta csapzott haját.
Később az éjszakának háromnegyed részét arra használták fel, hogy tartalmasan, kiadósan elbeszélgessenek egymással. A nő is megvallotta saját életét, és bár minden lélek jelenlétével arra törekedett, hogy a férfi erős, határozott, karakán nőnek lássa, aki a jég hátán is bármikor megél, mégis most úgy érezhette magát, mint aki egyszer és mindenkorra megszabadulhat a mázsás súlyoktól, amiket úgy érezte egy egész életén át cipelni kénytelen. Azért szakított új barátjával, mert rajtakapta, hogy megcsalja legjobb barátnőjével.      

AZ ÉREM KÉT OLDALA

Amikor például javában folytak már a gólyabál előkészületei Áront egy-két talpraesettebb, kicsit szemétkedő kamasz srác rögtön beszervezte, hogy jó lesz háttérénekesnek, hiszen a tulajdonképpeni ereszd-el-a-hajam-bulin az eredeti énekhang is playbackről fog menni.
- Hapsikám! Ne legyél ennyire kis genyó! Meglásd frankó lesz az egész! - igyekezett biztatni, bátorítani egy másik osztálytárs srác, akinek a fejéből úgymond előtört az isteni szikra, és sikeres rock énekes szeretett volna lenni, akiért csak úgy döglenek a dögös bombázó bigék.
- Most maradj veszteg, amíg lefújjuk a hajad színes hajfestékkel! Vérbeli rapper leszel kisapám, csak kushadj egy kicsit! - több szót nem vesztegetett. Előhúzott egy hajfestékes flakont, és ami belefért máris vastag, gusztustalan sötétzöld színnel fújni kezdte Áron drótszálhoz hasonlító haját. Alig tíz perc után végzett, és megnézte magát a tükörben Áron valóban egy teljesen ismeretlen, vadidegen embert látott a tükörben. Mintha a szokásos idiótákra jellemző, esetlen, szerencsétlen külseje eltűnt volna, hogy helyébe egy vadabb, vagányabb, nyughatatlan alteregó vegye át a kezdeményezést kissé hányatott élete felett.
- Látod! Kis haver! Erről van szó! - azzal a kamasz srác hazaengedte Áront, akinek még aznap este gyakorolni illett a nagyméretű előszobatükör előtt az esti fellépésre. Főként a mikrofonnal történő mozgásokon illett korrigálnia, és változtatnia.
A dolog balszerencsés része akkor következett, amikor az éjszaka folyamán Áron sikeresen leizzadta hajáról a gusztustalan zöldszínű festéket. ,,Most vajon mi lesz? Gábor tutti biztosan ki fog nyírni, vagy összetöri az összes csontomat!" - baljóslatú gondolatok motoszkáltak fejében. Még anyjának is eget-földet megígért, ha segít neki kimászni ebből a vesztésre álló helyzetből.
- Szívem! Tudom, hogy fontosak az új barátaid, és be szeretnél illeszkedni, de nem gondolod, hogy ez csak egy kisebbfajta baleset?! - kérdezte anyja, akinek esze ágában sem volt zöld hajfestéket venni, és azzal ismét jócskán befújni fia frissen megmosott haját.
- Akkor nekem biztosan végem! - gondolkodott hangosan, majd télies sapkáját a fejére húzta, és késő délután visszaindult a gólyabálra, ahol már mindenki az izgalom felfokozott lázában égett.
- El ne feledd kincsem! Érezd nagyon jól magad, és ne is figyelj azokra, akiknek ez nem tetszik! - biztatta, bátorította minden kényes anyja.
- Köszi... anya... igyekszem haza... - azzal már be is ugrott a liftbe, és máris nyakába vette az egész lakótelepet. Folyamatosan az járt a fejében, hogy újsütetű, kicsit szemétkedő barátja szíjat hasít a hátából, vagy jobb esetben is felpofozza azért, amiért képes volt egyetlen éjszaka leforgása alatt tönkre tenni rapper-frizuráját.
- Pedig isten az anyám, én úgy vigyáztam rá, mint a szemem világára! - hajtogatta mindvégig magában, míg a lakótelepet elhagyva be nem fordult az egyik mellékutcába, ami pontosan a gimnázium főépülete előtt ért véget.
Amikor odaért a gimnázium épületéhez, ott valósággal már javában állt a bál. Ahova csak a szem ellátott színes léggömbök fantasztikusan színpompás kavalkádja, és persze a jól megszokott, tomboló, fülrepesztő diszkózene kakofóniája minden mennyiségben.
Áron valósággal azt sem tudhatta, hogy merre kapkodja a fejét, hogy ennyi irdatlanul sok, vadigen embert kerülget, és csupán csak lépésekben képes haladni. Így is legalább vagy huszonöt percébe belekerült mire sikerült beérnie a nagy aulából nyíló nagy étkezőterembe, ahol a tulajdonképpeni gólyák avatása már kezdetét vette.
A lányok voltak a legszebbek. Koktélszerű, csinos, stílszerű ruháikban egyszerre tűntek ördögi, számító angyaloknak, és perszónáknak egyszerre, akik minél előbb felnőttek akartak lenni, pedig valójában gyerekes érzelmeikkel sem lehettek eléggé tisztában.  
Mivel termetes testét nehéz lett volna takargatnia megpróbált úgy elsunnyogni a széken helyet foglalók sorfalai között, hogy azok a legkevésbé se vehessék észre, hogy ő lesz az est egyik fellépője, ráadásul rapper minőségben.
- Hát te meg hol a francba voltál kis haver? - nézett rá mérgesen a szemétkedő kamasz srác, aki szintén kockás ingben, fekete nadrágban, és rapperekhez méltó napszemüvegben, és kifestett hajjal már jó előre fel volt készülve a fergeteges este hangulatára, míg legjobb barátja húzta a száját, és csóválta a fejét Áront látván. A suhanc srác azonnal lekapta Áron téli sapkáját, és ekkor robbant a bomba:
- Mi a jó büdös francot csináltál a séróddal hapsikám??? - ordította a füleibe rikácsoló hangon. - Tudod te mennyi előkészületet igényelt ez az egész hóbelevanc?! - a hangulat valóbban robbanással fenyegetett, és Áron egy pillanatig ténylegesen azt hihette, hogy új barátja most úgy elveri, mint egy kis szánalmas férget, ám ehelyett váratlanul a suhanc srác - vagy mert szorított az idő, és nemsokára ők következtek, vagy mert már ő is ki nem állhatta ezt az egész felhajtást -, azonnal Áron frissen mosott, eredeti sötétbarna hajába nyomott egy fordított baseball-sapkát, ráadott egy idétlenül álló napszemüveget, majd következett a mikrofon, - ami kivételesen nem volt bekapcsolva -, és Áron máris úgy nézett ki, mint egy rosszarc valamelyik hírhedetten veszélyes környékről.
- Na, akkor skubizzatok faszikáim! Azonnal mi jövünk! - tartott eligazítást a srác. - Ha nekem el merítek cseszni ezt az estét esküszöm, hogy a következő négy évben jócskán meg lesztek fingatva! Megértve?!
Barátja komolyan bólintott, Áron pedig kortyokban próbálta visszafojtani a félelmét, és jó párszor bólogatott, mint egy idióta.
Felharsant a dübörgő hangorkánnal a diszkó, és a house zene, amitől nem hogy egymás szavát, de szinte az adott környezet reakcióit sem lehetett megérteni. Máris táncolni kezdtek. Legalább is Áron, aki igyekezett mindent úgy csinálni, ahogyan a srác mutatta neki. Semmi kedve sem volt hozzá, hogy elverje. Óhatatlanul feltűnt neki a történelem és a tesitanár, amint árgus szemekkel figyelik háromszemélyes zenei triójuk debütálását. Úgy tűnt a legtöbb tanár remekül szórakozik, és valamilyen szinten mérve talán egyedül csakis ez számított. Kihozni az estéből a legjobbat, hogy senki se csalódhasson bennük.
Áron sokáig azt hihette, hogy sohasem fog véget érni az ismeretlen, angol nyelvű karattyolás, amiből csupán egy-két szót értett, hiszen a többségében a rapperek meglehetősen durván káromkodhattak, mert mintha a zene is borongósabb üzeneteket hordozott volna. Zenei klipekben lehet ilyesmit felfedezni. Kis zenei produkciójuk ösz-vissz alig volt tizenkét perces, mégis hatalmas, szűnni nem akaró tapsvihar fogadta bemutatkozásukat Áron táncának köszönhetően, ami átmenet volt a keringő, és bizonyos ritmikus aerobikos mozdulatok között, persze jó nagy adag improvizációs készséggel megfejelve.
Mind a hárman gyorsan lejöttek a színpadról, és eltűntek a színfalak mögött átöltözni. Még javában hallották a tapsvihart, amikor a srác gratulált jóbarátjának, aki máris magukra hagyta őket, és sebtében távozott a sulibuliról.
- Hát... hapsikám! Te aztán nem vagy semmi... - nyomott barackot a fejére. - Ahhoz képest, hogy azt hittem csúfos bukás lesz te szépen kihúztál minket a csávából. Talizunk a következő héten! - dorgálta meg, de nem fogott kezet vele, csak most nem páholta el, és nem szégyenítette meg.
Ahogy Áron csöndes angolossággal távozott a sulibuliról igyekezett minden részletet jó alaposan átgondolni, és kielemezni. ,,Ezzel a balhézós sráccal még sok gondom lesz a közeljövőben!" - szögezte le magában, és ezt követően minden gondolatát arra használta fel, hogy megfejthesse, hogyan barátkozzon össze olyan emberekkel, akikkel nem lehet egy hullámhosszon, vagy közös érdeklődési körben, mégis akikkel szükségük van egymásra ahhoz, hogy túlélhessék a problémás kamaszkor csetlő-botló megpróbáltatásait.