PILLANGÓK TÁNCA

Géza sosem értette meg, azt hogy miért kell akár egy állásinterjú, vagy meeeting alkalmával, akár egy vakrandi, vagy csupán csak egy workshop keretén belül nyilvánosan megszégyeníteni akár bárkit is?
Már gyerekkorától kezdve fokozatosan szokott hozzá a kisebbrendűségi komplexusok egész tárházához. A ,,minden el van rontva" - érzésével viszonyult az összetett és sokszor talán éppen ezért igazságtalan világ dolgaihoz.
Már javában elmúlt húszonhat éves is, amikor úgy lopakodott meg szinte észrevétlen csöndes, alamuszi, megtaposott méltósággal a Bölcsész-Kar főépületébe, akár egy kisstílű tolvaj, vagy bűnöző, hogy átvehesse közel hét éves megfeszített munkabírása hitvány gyümölcsét, és szándékosan nem vett részt a diplomaosztó ünnepélyes ceremónián, mert sosem tartotta magát eléggé méltónak arra, hogy személyiségét méltó módon megünnepeljék. Így telt az idő - legalább is egy rövid ideig -, Kornél számára.
- Hé hapsikám! Hol a fenébe bóklásztál? Nagyon hiányoltunk! Miért nem jöttél az ünnepségre? - hívta fel mobilon egyik volt csoporttársa.
- Bocs öreg, de nagyon el vagyok havazva! Rengeteg dolgom volt és személyes problémáim is adódtak úgyhogy... szóval... - sosem bízott senkiben sem. Ha őszintén bevallja azt, hogy egész egyszerűen semmi kedve sem volt cirkuszi majom módjára tallárban, és idiota tányérsapkában végigülni egy halálosan unalmas gesztus, amit az egyetem minden évben végestelen végig eljátszott jóformán önmaga presztizsének növelése céljából, azonnal elfogja a hányinger.
- Mondták már neked barátocskám, hogy rosszul hazudsz? - mintha máris megsejtett volna a másik valamit a vonal túlsó végén.
- Honnan tudod, hogy hazudok haver? - kérdezett vissza kissé ellenséges hangnemben, mint akinek fenyegetik a biztonságérzetét.
- Hé pajtás! Nyugi! Én a haverod vagyok! Vagy már nem emlékszel arra az első átkozott napra? - kérdezte megrökönyödve, hogy ennyire megváltozott a barátja.
- Ja, persze, bocs öreg! Ne haragudj! Figyel! Majd találkozunk a nyár folyamán, és ha bármi van elérsz a neten! Okés?! - hangja már megint bizalmatlanságról árulkodott.
- O.K.! Lássuk csak! Vagy nőügyi gondjaid vannak Kati miatt, vagy pedig nem vagy észnél! Most akkor ebből melyik?
- Nem én akartam, hogy Kata dobjon engem! Te is láttad hogy smároltak Antival! Totál kikészültem! Annyira megalázó volt!
- Tudom haver! De ha ez vigasztal elmondom, hogy azóta Kata is más szemmel látja a dolgokat! Tudtad, hogy Antival is szakítottak?
- Na ne! Csesszék meg! Azt mondom! - kicsit később -, aztán mi volt?
- Te kis kíváncsi Fáncsi! Érdekel mi? Valld csak be nekem nyugodtan, hogy álmatlan kanos éjszakáidon állandóan Kata firgácsain töröd azt a busa buki fejecskéd!
- Most akkor elmondod, vagy mi lesz?! Nyögd már ki az ég áldjon meg! - lett egyre türelmetlenebb.
- Hé, hapsikám! Nyugi van! Higgadj le! Látom felcsigáztalak! Ha többet akarsz tudni talizzunk mondjuk a Móriczon pontban tíz körül! Mit szólsz?
- Mondták már, hogy ördögien ravasz tudsz lenni?
- Hát eddig még nem, de ez a te szádból haver felér egy bókkal, úgyhogy nagyon kösz! Holnap legyél ott! - a barátja lerakta a mobilt.
,,Vajon mi a fenét akarhat?!" - annyira igyekezett megerőltetni az agyát, amennyire csak tudta. Végül jó másfél-két órás agytorna után végül belátta, ha a végére akar járni a dolgoknak, akkor erőt kell vennie emberkerülő személyiségén, és be kell mennie a városba, ami még mindig közelebb volt onnét, ahol lakott, mint mondjuk vidékről.
Másnap aztán könnyed, lezser eleganciára váltott. Bermuda-nadrágot vett fel, könnyed, laza kockás inggel, és turistáskodásából ajándékba kapott, kicsit idétlen idiótán festő, nyárias, hófehér sapkát, amiből szinte mindenki hajlamos volt eltévedt turistának nézni. Már csak a digitális fényképezőgép, a városi térkép, és persze a jó nagy távcső hiányzott, hogy fizimiskáját még hitelesebbé tegye. Mivel ehhez semmi kedve sem volt úgy döntött már éppen elég ostobán fest, és pontban délelőtt tíz előtt tíz perccel - hogy senki idejét se rabolja, erre különösen kényes volt -, megjelent a Móricz-körtéren.
Ahogy leszállt a buszról szinte azonnal eszébe jutott hányatott, és szekálós gyerekkora. Milyen ízletes, gusztusos pizzákat lehetett kapni a sarki velencei stílusú, olaszos pizzázóban. Az ember valósággal majd a tíz ujját megnyalta utána. És természetesen eredeti, olasz főzött fagyit is! S bár kétséges volt, hogy valóban olasz-e a fagyi, a főzést szabadszemmel bármi megcsodálhatta az üzlethelység ablakain keresztül.
Most nem csupán egy régi, kedves, visszatérő emlék idézett elő benne totális honvágyat, - de egy valóságosabb, talán kicsit élhetőbb életstílus is hiányzott. A régi kilencvenes évek derekán még azért élhetőbbnek tűnt sok buktatójával is ez a mostani rongyos, rusnya élet. Észre se vette, amint kicsit megkésve egyetemi barátja feltűnt a sarkon, és nem egyedül érkezett. Egyszerre két dögös bombázó derekát is vagány, hódító lezserséggel átkarolta, mintha éppen akkor csípte volna fel őket.
- Szevasz hapsikám! Te aztán pontos vagy, mint a halál! Azt meg kell hagyni! Hölgyeim! Hadd mutassam be nektek régi gyerekkori haveromat, akivel már pöcsös korunk óta valósággal össze vagyunk nőve, akárcsak két tojás! - azzal mindkét bombázó derekáról hanyagul levette kezét, és hagyta, hogy a két nő alaposan szemügyre vehesse félszeg, és emberkerülő barátját.
- Milyen édipofa a barátod Feri!
- És olyan kisfiús arca van! - jegyezték meg felváltva miközben körbesétáltak előtte.
- Na de drága hölgyeim! Tudjátok ti ki valójában ez az ember? - kíváncsi lett a hangja mit aki fontos titkokat tud. A két nő pedig valósággal mohó, csillogó tekintettel szinte azonnal bezsongott.
- Kicsoda? - kérdezték izgatottan.
- Ő egy valódi hős! Súlyos autóbaleste volt tizenegyévesen, de felépült. Majdnem agyonverték az általánosban, de túlélte. A gimiben bár nem volt szerencsés a csajozás terén, de olyan verseket firkált, hogy beszartunk tőle. Később az egyetemen kicsit öngyilkos gondolatai támadtak, de aztán szerencsésen átvészelte ezt is! - szinte büszkeséggel a másik mellkasába bokszolt, amitől az enyhén megtántorodott, erre a két hölgy halk kuncogásban tört ki.
- Hölgyeim! Érezzétek magatokat megtisztelve, hogy ez az igen kivételes ember itt most megjelent! - megint egy teátrális meghajlás következett.
- Mit szólsz hozzá Bianka? - kérdezte kuncogó mosollyal a szőke bombázó.
- Szerintem nagyon édi fiúcska! - jelentette ki a másik azzal mellé lépett és kedvesen a karjába karolt.
- Akkor édes egy öregem! Mit szólnál, ha elbeszélgetnénk ezekkel a kedves dögös hölgyekkel?
Csak bólintani tudott, de azt is valami hihetetlenül megszeppent, már-már teljesen szégyellnivaló kisfiús hozzáállás mellett.
- Itt a sarkon van is egy kisebbfajta büfé. Legalább is a kilencvenes években még megvolt. - jelentette ki Feri büszkén, majd kihúzott egyenes háttal, akár egy pávakakas megindult a szőkeséggel az oldalán, míg nyomukban a barátja igyekezett tartani a lépést a másik hölggyel.
A büfé aprócska, szinte jelentéktelennek tetsző épülete valóban ott trónolt, ahol eredetileg építve lett, azonban jó húsz évvel az eredeti állapota után a vasfogú idő nyomai jócskán nyomott hagytak szinte kézzelfoghatóan rohadó, puszulófélben lévő állapotán.
- A kurva életbe már! Ezt nem hiszem el! Most mondjátok meg! - dühösen mérgelődni kezdett felháborodásában. - Miért nem lehet a régi dolgokat is úgy megőrizni, ahogy voltak?! - belerúgott egy árválkodó szemeteskukába.
- Tudom! Nekem is nagyon hiányzik! Hiszen jóformán itt töltöttük el az egész gyerekkorunkat! - vallotta be a másik.
A két hölgy elgondolkodva összenézett, majd úgy tett, mintha megpróbálnák őszintén megvigasztalni a két férfit gyöngéd babusgatással.
- Jól van gyerekek! Elég volt az érzelmekből okés! Üljünk be valahova és végre dumáljunk egy jót! - adta ki a vezényszót Feri akit jócskán megviselt gyerekkori kedvenc büféjének elvesztése, és látszott rajta, hogy feldúlják idegeit az érzelmek.
Találtak is egy helyet a volt Alexandria könyvesház oldalában, ahol szinte alig volt egy-két ember, tehát ha valaki mély, tartós beszélgetésekre vágyott, akkor annak éppen ideális helyszínnek mutatkozott. Bementek, és rögtön a hátsó bokszokban foglaltak maguknak asztalt. A két férfi előzékenyen előre engedte a két hölgyet, majd leültek melléjük, és azonnal beszélgetni kezdtek.
Jóformán az egész napot ezen a helyen töltötték el, ez azonnal feltűnt a kiszolgáló személyzetnek. Géza és Feri - mivel gyakorlatilag egész gyerekkoruktól kezdve kiismerték egymást -, kedélyesen, anekdotázva elbeszélgettek a régi szép időkről, mikor azért mégicsak tűrhetőbb volt az élet, és élhetőbb. A két hölgyet főként Feri igyekezett bevonni egy-egy téma kapcsán beszélgetésükbe, és mindketten kellesen meglepődtek, hogy a két dögös bombázót nem ejtették a fejükre, és mindenhez hozzátudtak szólni.
- Figyelj haver! Legközelebb újból meghívlak! Kérhetek egy aprócska szívességet?
- Mennyibe fog ezen nekem kerülni? - emelte égnek tekintetét Géza, hiszen már gerekkorukban is a fele zsebpénzét adta legjobb barátjának, ha az balhéba keveredett.
- Na, de öreg! A legjobb spanom vagy! Csak nem képzeled azt, hogy át akarlak verni?
- Ugyan dehogy! De hogy neked mindig pénzre van szükséged az azért gáz!
- Jól van na! A szívesség arról szól, hogy megkérlek a következő találkozásunkig próbált meg összekaparni csenevész, önbizalomhiányos akaraterődet és eszedbe ne jusson öngyilkos lenni! Vetted az adást?! - Még soha életében nem volt ennyire komoly, ugyanakkor ijedt ez a merész kijelentés.
- Megértettem! Akkor... a legközelebbi viszontlására! - Géza már készült volna, hogy amilyen gyorsan csak lehet hideg angolos eleganciával otthagyja a díszes társaságot, amikor a barnahajú bombázó hölgy megint csak karjába karolt, és huncut-kedvesen meg nem jegyezte: - Ugye nem gondoltad, hogy férfikísérő nélkül majd itthagyom őket!
- Ez meg se fordult a fejembe! - újból felnézett a derűs, tiszta égre, és hirtelen nagy kő esett le a szívéről.

 ELHIBÁZOTT CIVÓDÁS

- Figyelj szerintem maradjunk csak barátok... - kezdte fel-le járkálva a nappaliban a fiatalos, filigráns, mindig csinos, harmincas nő Nóri.
- Már megbocsáss, de mit jelent az, hogy csak barátok? - nézett rá kissé értetlenkedve a negyvenhez közelítő férfi Gyuri, akit a legtöbben valósággal megfedtek, hogy mit akarhat egy éretlen kislánynak látszó nőtől.
- Hát... szóval... ez azt jelenti, hogy mostantól jó volna, ha egy kis ideig hanyagolnánk egymást! Ha érted, hogy mire gondolok? - hangja komolynak tűnt, és kimért volt. Márha a fölényhelyzet ezt lehetővé tette.
- Ez övön aluli ütés volt édesem! Ugye te is tudod! Aljas, szemét dolog!
- Légy szíves! Ne kezdj el nekem itt érzelgősködni, szentimentálisan ömlengeni a szerelem metamorfózisairól, mint abban az idióta versedben is! Megpróbáltuk együtt! Nem jött össze! Na bumm! Ennyi volt! Hagyjunk magukat szétmenni. Ez már nem egy párkapcsolat!
- Hát akkor kérlek magyarázd el nekem, hogy micsoda?! - a férfin látszott, hogy fel-le liftezni kezd egyébként is magas vérnyomása, majd kissé kisfiús arcán megjelentek a szomorúság, visszafojtott indulat első jelei. Rettentően bepánikolt, mint a váratlan helyzetekben számos alkalommal, és mivel nem volt tapasztalata hajlamos volt a lelki összeomlás és a pánikroham közötti alvilági mezsgyén mozogni.
- Drágám! Ne kezdjük el, Jó? Ne akard, hogy elmagyarázzam neked azt, amit úgy sem értenél meg! - szabadkozott a nő, majd mérgében dühösen lerúgta finom, hamvas lábacskáiról a kényelmes szandált.
- Akkor... most mi lesz velünk...? - kérdezte kétségbeesetten, tancsátalanul farkasszemet nézve, mert tudta, hogy a nő képtelen lesz állni őszinte tekintetét.
- Mint mondtam te már szabad ember vagy! Leveszem rólad a kezemet és még a héten elköltözöm! Néhány barátom majd segít a költözködésben!
- ...De hát annyira szerettük egymást, vagy ez számodra nem jelentett semmit! - szorította ökölbe nagy, mackós szőrös kezét, mint aki épp arra készül, hogy megakar ütni valakit.
- Jaj, ne! Ugye nem fogsz megint hisztizni, meg bőgni, mint valami szánalmas, idióta, puhány, kis pöcs, mert akkor azonnal világgá megyek! Figyelj! Szerintem egy párkapcsolat arról kellene, hogy szóljon, hogy gazdagítjuk egymást, de te az utóbbi két és fél évben valóságos energiavámpír lettél, kisstílű pióca, akinek egyre több és több szeretre van szüksége, hogy létezni tudjon, és nekem pedig az ilyes pasiktól lesz gyorsan herótom!
- Miért csinálod ezt velem?! Mi a bűnöm mondd? Jó szánalmas, ügyetlen voltam az ágyban, és az álomutazás sem úgy alakult, ahogy elterveztük, de olyan jó volt kettesben, nem? Vagy az is egy színjáték volt, érzelmek nélkül?! - nézett rá egyre összetörtebb lélekkel.
- Édesem! Látod ezért nem tudsz te semmit a női logikáról! Megsúgok neked valamit édesem - közelebb hajolt bizalmasan lehalkítva a hangját -, a nőket manapság egyetlen dolog izgatja: a pénz! Beakarják magukat betonozni egy sikeres kapcsolatba, melyből később életük végéig anyagi gondtalanságban lubickolhatnak! Érted már?! - hangja fáradtnak, egyre elcsigázottabbnak érződött a szoba kissé áporodott levegőjében.
- Igen... te sajnos megijedtél az élettől, és az elköteleződéstől! Azt hiszed, hogy manipulálhatod, és kedvre kihasználtatod magad körül az embereket, de ez egy ordas hazugság! Vedd tudomásul!
- Hogy te mekkora egy álszent, kisstílű gané vagy! El se hiszem! Méghogy, én akarok manipulálni másokat? Mondd csak? Ezt most komolyan gondoltad, vagy egy hülye vicc akart lenni?! - érződött a gyönyörű nőn, hogy egyre ingerültebb, és már csak egy halvány szalmaszál választja el, hogy indulatai ne robbanjanak fel, akár egy kibiztosított atombomba.
- Hé! Higgadj le! Kérlek ne veszekedjünk! Az nem old meg semmit!
- Oh! Márpedig ha jól tudom ez a mi közös lakásunk édesem, és annyit és akkor veszekszek, ordítózok, tépem a hajam amikor csak akarom! Megértetted?! - borzalmasan magas, rikácsoló hangja rettentően megviselte a férfit. Úgy érezte, hogy talán már ténylegesen nem képes megmentenie párkapcsolata törmelékeit.
- Jó! Tessék! Parancsol! Mit szeretnél? - úgy döntött fordított pszichológiát alkalmaz, és inkább megpróbál bizalmat ébreszteni, jutányos kompromisszumot kötni. Úgy tett, mint aki megpróbálja ledobni magáról túlzottan is feszült, stresszelős idegességét, és idült bepánikolását. Mintha nem lenne semmi baj. Hiszen ez csak egy tipikus véleménykülönbözés két kimerült, és halálosan elcsigázott ember között, akik azért még - remélhetőleg -, mindig szeretik egymást. Helyet foglal az egyik kényelmes fotelban, és megpróbálja tartani a barátnőjével az egyre kellemetlenkedőbb szemkontaktust.
- Nem lehet igaz! Most meg mi a fene ütött beléd?! Mi?! Szórakozol, ugye?! Hogy lehetsz ennyire... alamuszi szemétláda? - bukik ki belőle. Talán már nem is akarja tűrtőztetni magát. Visszafogni érzelmeit még kevésbé. Ami a szívén az a száján! Csak határozottan. Annak idején a férfi pont ezért szeretett bele végzetesen.
- Hú! - mintha kifújná tüdejében rekedt forró levegőt. - Te aztán nem vagy semmi drágám! Mondták már! Figyelj! Amondó vagyok! Jussunk dűlőre! O.K.? Mondd el, hogy mit szeretnél, és értelmesen beszéljük meg a dolgainkat! Ez csak nem lehet akkora kérdés!
- Szeretnék szakítani most azonnal! - bukik ki belőle!
- Rendben! Megértem! Semmi gond! Tehát akkor - ha jól sejtem -, van valakid, ugye?! - mintha máris belelátna a másik kicsinyes lelkének gondosan rejtegett titkaiba.
- Tehát akkor már tudod... - a nő most annyira elveszett, sebezhető, totálisan kiszolgáltatott helyzetben érzi magát, mint egy macska-egér játszmában egy alamuszi kisegér, ami nem tudhatja, hogy a macska fogságában van. - Egyébként ha érdekel millioszor jobb vele a szex, mint veled! Raadásul eszméletlenül dögös, kigyúrt pasi! Míg neked kiadós sörpocakod és tokád van! - szándékosan gonoszkodni akart. Megalázni áldozatát, de ezzel csak azt érte el, hogy a férfi elgondolkozott a hallottakon, és még zsigeribben úrrá lett rajta a visszafordíthatatlan szomorúság.
- Oh! - hökkent meg szándékos iróniával. - Ehhez őszintén gratulálok! - hajolt meg a nő előtt teátrálisan. - És szabad megtudnom, hogy a valóságban milyen ember? Vajon őszintén szeret-e, vagy csupán kölcsönösen manipulál és kihasznál?
- Egyáltalán nem! Vele úgy érzem, hogy sokkal többet kaphatok, mintha melletted maradok! Ő imád bulizni, meg szórakozni, te pedig lássuk be egy szánalmas könyvkukac vagy! Egy olyan idióta, aki eszméknek, és gondolatoknak él, holott élnie kellene az életét! Hát vedd csak észbe, hogy én nem vagyok hajlandó veled megöregedni! Különben is Tibi meghívott egy álomnyaralásra a Maldiv-szigetekre! Te mikor vittél el bárhova is, ha szabad tudnom?! - két karját tüntetően keresztbe tette mellkasa előtt, mint aki támadni akar.
- Bocsáss meg, de akkor a pasid nem egy dolgozó kisember, mint jómagam! Ha a Maldív-szigeteken szokott nyaralni! Szerintem vállalkozó-üzletember, aki rendkívül befolyásos és sikeres, tehát olyan amilyen - szerinted -, én soha a büdös életben nem leszek! A kérdés csupán az, hogy te valóban boldog vagy-e vele, vagy saját magadnak is hazudsz?! - érezhetően a lényegre tapintott, mert a nőn igencsak megjátszott, hogy nyakig elpirult. Általában akkor szokott elpirulni, ha megtudja hogy valaki kikotyogta titkait, tehát leleplezhetővé vált.
- Ha tudni akarod saját, jól menő vállalkozása is van! - húzta ki magát huszáregyenesen, mint akit büszkévé tesz a gondolat, hogy találhatott egy új embert az életében.
- Ehhez is csak gratulálni tudok! Van még valami, amit szívesen megosztanál velem? - most viszont a férfin volt a sor, hogy nyíltan átmenjen gyilkosan őszintébe. Vele aztán ne járassa a bolondját egy manipulátor nő. Azt már nem!
- Igen! Jut is eszembe! - arrogáns, fennhéjázóba csapott át a hangja. - A holmimat majd elviszem, de el fogok költözni! - tüntetően dobbantott lábával, mintha fontos, lényeges információt közölne, mely nem tűri a pongyolaságot.
- Ugye mondanom sem kell, hogy jócskán belegázoltál a lelkembe! O.K. Ha így állunk! Menj és légy boldog! - a férfi udvariasan kinyitotta a bejárati ajtót a nő előtt, még a lift hívógombját is meggomta puszta formalitás gyanánt.
-Nézd! Köszönöm az együtt töltött időt... Kívánom, hogy te is találd meg azt, amit keresel! - udvariasan megölelte volt párját. Amikor összeért testük mintha még mindig éreztek volna egymás iránt valamit, amit egyikük sem mert nyíltan bevallni.
Gyuri lelkében megrepedt, szilánkosra tört valami rendkívül fontos, visszafordíthatatlan érzelem, mely csakis az ővé volt egyedül.
Pár nappal később Nóri - nem tudni, hogy valójában a kíváncsiság, vagy csupán a régi szép emlékek vezették -, újra felkereste a férfit egykori közös lakásukon ezúttal kigyúrt, napszemüveges gorilla-párjával érkezett, akit gyöngéd figyelmességgel arra kért, hogy nyugodtan várja csak meg a luxuskategóriájú terepjárójában, melyet csupán csak azért vásárolt, hogy csajozni tudjon a barátnője tudta nélkül.
A nőre szapora, heves szívdobogás lett úrrá. Mint amikor hirtelen valaki mellkasi nyomást érez, mely már az infarktus jele. Előbb izgatttan, majd egyre türelmetenebbül kezdett kopogni egykori lakásuk ajtaján, majd végül már heves hisztérikus gesztusokkal ököllel verte az ajtót, mire egy kedves, idős nyugdíjas özvegyasszony lépett ki a másik szomszédos lakásból.
- Kit keres aranyoskám? - kérdezte nyikorgó, érdeklődő hangon.
- Bocsánat. Csókolom! Gyuri még itt lakik? - alig kapott idegességében levegőt.
- Maga rokona, vagy ismerőse? - kezdte vizslatni az öregasszony.
- A volt barátnője volnék! - állt sarkára.
- Oh! Kedveském! Magácska akkor még nem hallotta a hírt, igaz-e?! - kérte döbbenten az idős asszonyság.
- Mi... mi történt? - kezdett hebegni, dadogni.
- Gyurika öngyilkos lett pár napja! Senki sem tudja hogyan! A házmester egyszer csak orrfacsaró bűzt vett észre, mert a többi lakó panaszkodni kezdett, akkor találta meg a Gyurika holttestét! Pedig olyan jóravaló ember volt! - szpirogni kezdett, majd jelentőség teljesen kifújta orrát.
- Jaj, ne! - a nő valósággal ott helyben émelygés és hányinger kerítette hatalmába, térdre ereszkedett és összerogyott, majd keserves sírásba kezdett. Hogy valójában elgondolkodott-e azon mennyit veszített ezzel csupán csak akkor derült ki, mikor később szakított a kigyúrt gorillájával.

A JÖVŐ SZEMÉTDOMBJA

Tudhatom, mert megérzem:
űzött vad leszek majd, vagy átutazó,
megtűrt idegen.
Kegyelmek ócska ígérete,
mint patakzó vakolat fokozatosan lemálik rólam.

Végső megérdemelt kikötőmet így se,
úgy se nem találom.
Alattomos szívekbe egyedül csak
a minél több haszon,
többszörösített pénz-bomba ketyeg.
Készárú-raktározássá silányodott
a romantikusnak hitt szerelem is,
ami hajdan kristálytisztán létezhetett. 

Körkörösen terjeszkedik az olcsó tömegcikk,
sok kicsinyeskedő tömeg-ember.
Talán már senki se láthatja a kuporgó,
számító emberi gesztusok mögött
a hétköznapi emberi karót nyelt kálváriáit,
amit önmagának adagolva szenvedett el.

- Belső mozgások pusztító
neszét vajon ki veheti észre?
Bárki bármit keressen az evilági,
szüntelen túlhajszolt életben már
minden jelentéktelenné foszlik.
S ha sokan nem remélt hasznot,
kidobnivaló karrier-álmokat kergethetnek
egy napon öngyilkosok lesznek
mind belső parancsra,
hiszen nem lehet már senki és semmi
az Élet-garanciát,
jótállását bizton szavatolhatja. 

Egyre gyül s gyülepedik naponta
a Jövő szemétdombja:
kicsinyes, tahósított divat-sztárok,
jöttment átmeneti párocskák uralják
a bulvármédiát s ezáltal a már amúgy
is totálisan agymosott, retardált világot.

A világhírnévre szert tett,
megfogadott nagyzoló dacok
s remények szinte azonnal gellert kapnak
egy-egy casting vagy meetingen.
Droid-dívák, felpumpált tesztoszteron-Titánok is
mind amerikai álmokat pisilnek,
hiszen már mindenkit kiábrándult
okádásra kényszerít a trágyszagú valóság.

Szándékosan bestszelleres sikerszerzők
érthetetlen betűsivatagokról,
megvalósíthatatlan álmokról karatyolnak
jól fizetetten, míg elóbb-utóbb
mindenkiről lehull majd a fölösleges
külcsín-sallang,
tabunak tekintett kimondhatatlan mondat!    

 A BIZALOM ÁRA

- Utállak! Vedd tudomásul! - fakadt ki a tizenkilenc éves, már majdnem felnőttes, kamasz lány Kira. - Bárcsak anyu ne halt volna meg! Ő biztosan támogatna, és mellém állna! De te mit tettél értem?! Egy nagy büdös trágya semmit! - azzal fogta magát szabályosan felszakította az ajtót, és elviharzott otthonról. Ezek az esetek az édesanyja halála óta szinte majdnem minden egyes nap kíméletlen körforgással újra és újra megismétlődtek, míg Kira és az apja is azt tapasztalták önmagukon, hogy úrrá lett rajtuk a lusta, közönyösített fásultság-érzet, mely - rendszerint akkor veszi elő a legtöbb embert, amikor egyre görcsösebben megakarnak felelni már egyébként is totálisan kiszolgáltatott helyzetüknek.
Kira átviharzott a pár utcasarokra lakó legjobb barátnőjéhez, akinek köldök-piercingje, és már saját koponyafejes tetoválása volt, és menő latex, és fekete bőrcuccokban járkált állandóan, és több halálfejes bugyija is volt, amiért - állítása szerint -, majd megőrültek a pasik,mert rájuk tört az ősi kanösztön. És igen! Sosem tagadta le, hogy kipróbálta a levélbélyeges kábítószert, és később füvezett is, de esküdött az anyára, hogy semmi komolyabb anyagot nem szívott. Bár az utóbbira sosem lehetett mérget venni! Kira szinte vakhűséggel értett egyet Dorka minden kijelentésével, és független meggyőződésével. Tehát, ha Dorka szerint a gimi egy nagy rakás faszság volt, akkor Kira szerint is! Ha Dorkának inkább a Heavy Metal-zenekarok jöttek be, semmint a 80-90-es évek nagy popslágerei, akkor Kira is zúzós zenéket kezdett teljes hangerővel hallgatni, amitől özvegy apja csaknem a falnak ment.
- Szia csajszi! Na, mi a pálya? Lökjed? Kérsz egy füves cigit? - foglalt helyet egy ócska fotelben Dorka, amiből hiányzottak a rozsdásodásnak indult rúgók.
- Bocsi, hogy csak így bejöttem, de valósággal rohadtul berágtam az öregemre! Egyszerűen képtelen megérteni, hogy engem más dolgok izgatnak, mint a velem egykorúakat! Azt érzem, hogy vonzódom az idősebb pasikhoz! Te csináltad már? - érdeklődött kíváncsian, amint kicsit lenyugodott.
- Na hallod! Még szép hogy! Egy rakás pasival volt már dolgom a zsenge tizenévesektől egészen az érett hatvanas, sörhasú, gusztustalan pacákokig. Mire vagy kíváncsi pontosan? Hogy kell dugni? - kérdezte hamiskás mosolya kíséretében. Már jól kiismerte barátnőjét onnantól kezdve, hogy a nagyszünetben Kira nekiadta szottyadt uborkás szendvicsét, amit az apja csomagolt neki.
- Nagyon fáj, amikor a pasik... hát... szóval... érted...?
- Hát csajszi! Az attól függ!
- Na, jó! De mégis egy tizes skálán mennyit kóstál?
- Figyelj ide! Ezt így kurvára nem lehet elmagyarázni! Mindenkinek más a fájdalomküszöbe! Ez olyan, mint mikor valaki először csináltat magának tetkót. Abban a percben felvisít akár egy szánalmas, hisztis picsa, amikor a tintát tároló tű elkezd behatolni rétegesen a bőr alá. Másokat pedig ellentétben valósággal vonz a fájdalom! Valahogy kielégülnek tőle! Érted már?! - mélyet szívott füves cigijébe.
- Légy szi! Meséld el! Neked milyen volt az első? - kíváncsi gyerek lett újra, mint aki esti mesét szeretne hallani, és nem a kőkemény, igazságtalan valóságot.
- Nézd! Az első után a legtöbb csajnak hányingere támad, okádni kezd, és úgy érzi kurvára mocskos lett azért, hogy elvesztette a törékeny szüzességét, amit az esküvőre tartogatott! Teljesen természetes dolog, hogy a többségüknek kínzó lelkiismeret-furdalása van, és rohadtul szégyelli magát, hiszen az elképzelt, idillikus együttlétbe számos probléma, és hiba csúszhat. Ott van mondjuk mindjárt, ha a pasinál elszakad a koton. Akkor sajna kilenc kerek hónap múltán kopogtat az a kurva gólya. Ugyanakkor mivel azt mondják, hogy a csajok kicsit előbb érnek mint a férfiak a legtöbb érett gondolkodású nő ezért nem sokat teketóriázik, hanem dúr bele és bum végigcsinálja, mégha később kurvára meg is kell bánia, vagy vezekelnie kell! - Dorka szavai csak úgy sütöttek a kőkemény valóságról. Nem voltak se udvariasak, se pátyolgatóak, és Kira azt érezte erre van szüksége. Egy olyan kőkemény barátnőre aki valósággal kiüti őt, de fel is rázza a sárgaföldről.
- ...És mi van az egyes pózokkal? Azok milyenek?
- Te csajszi! Most tényleg azt várod, hogy eldaráljam neked a kurva sok közhelyet, ami ezzel együtt jár?! Ne szívass csajszi! Inkább igyál egy felest, vagy üsd ki magad!
- Jól van na! Bocsi! Csak rohadt egy hetem volt! Tudod az öregem mindig azzal a kamu dumával jön, hogy foglalkoznom kellene a jövőmmel miközben igazság szerint soha a büdös életben nem kérdezi meg, hogy én mit akarok! Érted?!
- Hát az ősök már csak ilyenek! Az én apám tudod mit mondott, amikor anyám lelépett tőle! Annyira berúgott, hogy kis híján összevert, és amikor kijöttek a kérónkhoz a zsaruk csak annyit mondott, hogy játszottunk, és elszaladt az idő, miközben belől kurvára rettegtem attól a geci szemétládától! Hát ennyi! - elpöckölte a félig elszívott marihunánás cigit, majd fölrakta bakancsos lábait egy asztal sarkára.
- Az igazság az, hogy amióta anyu meghalt totálisan kikészültem! Mintha el kellene rejtőznöm másoktól, még a legjobb barátaimtól is! Már azt se tudom mikor csaptunk tudod olyan igazi, belevaló csajos hétvégét, vagy vakációt, ahol mindenki ,,ereszed el a hajamat" rendesen kitombolhatja magát.
- Hát ez kurvára gáz hallod-e?! De ha csak ezen múlik én szervezhetek neked olyan állat bulit, hogy kirúgják neked a haverjaim a házatok oldalát! Na? Benne vagy?
- Ez nagyon rendes tőled! De ha apám megtudja akkor még egyetemre se mehetek az elkövetkező évtizedekben!
- Most mit kell itt halálosan pánikolni, meg szétmajrézni az agyadat, mi?! Figyel kurvára megszervezek mindent, és ha vége a bulinak a fontoskodó öreged azt se fogja tudni, hogy egyáltalán mi ott jártunk!
Kira egyszerre akart rossz, és vagány lenni, és olyan kamasz lány, aki végre igenis tudja mit akar az életével kezdeni, így hát kissé naivan, és tudatlanul bólintott barátnője ötletére, nem is sejtve, hogy ezzel megint elindít egy kisebbfajta lavínát, mely aztán romba dönthet mindent.
Dorka meg is szervezett mindent. Az egetrengető házibulira egy Péntek délután került sor, amikor Kira apja közölte, hogy aznap sajnos szokásos módon késő estig bent kell maradnia a munkahelyén, így Kirának önállósítania kell magát, ezzel is kicsit jobban felkészülhet a felnőtt élettel járó próbatételekre.
A buli nem is váratott magára olyan sokáig. Már délelőtt tíz órára megérkezett Dorka állítólagos haverja valami DJ-lemezlovas, aki két óriási sztereo hangfal kíséretében valami tuccolós technozenét kezdett el maximális hangerővel felkeverni kéz összetolható asztalon. Aztán jöttek sorban a jóbarátok, ismeretlen ismerősök, vagy csupán a bulizást életstílusként felfogó kamaszos felnőttek. Valahonnét egyre több alkoholos pia is előkerült, és Kira bele sem mert gondolni a tudatba, hogy vajon mi lesz ebből az egészből, ha az öregje egy kicsit előbb állít majd haza.
Szia csajszi! Na? Milyen bulit hoztam én össze? - dülesztette ki mellkasát Dorka, akinek már szépen formásodott a melle. Keze között jól ismert füves cigit szívott, és kivételesen most fejpántot is viselt, akár valami szipozó hippiszármazék. - Jaj ne álldogálj már itt mint egy faszent! Gyerünk és érezzük jól magunkat! - azzal karonragadta megilletődött barátnőjét és bevezette egy bárpulthoz, hogy papírpohárból árulták a sört, tequilát és egyéb alkoholos italokat.
- Kóstold csak meg ezt az isteni üdítőt! - Dorka fogta a papírpoharat és egyetlen hajtásra felhörpintette tartalmát, majd barátnője kezébe adta a másik poharat.
- Hát nem bánom! - Kira még életében nem ivott alkoholt, s bár osztálytársai többsége kedvére eldicsekedett vele, hogy azért egy pohárka bort mrgszokott inni valójában ebben a percben teljesen fejébe szállt az első pohár ital, és elkezdett össze-vissza dülöngélni és beszélni.
- Ákos olyan jó fej srác! Tudod az a kis dundi sertésmalac! Annyira jópofa! És imádom, hogy verseket ír, amiből nem értek egy kukkot se!
- Hát kisanyám! Te aztán jócskán eláztál már az első pohárkától! - karja alá nyúlt és bevezette lépésekben támogatva a nappaliba, majd lekuporodtak az egyik szabadon hagyott kanapéra.
- Az apám kinyír, ha így meglát! Hihi! - nevetett Kira. - De kurvára nem érdekel! Annyira jó lenne, ha megértené min megyek keresztül! - váratlanul elpityeregte magát mközben egyre többen jöttek, és a családi házuk kisebbfajta lepuszult csatatér képét kezdte mutatni. Mindenütt elhajított szemét, chipseszsacskók tömkelege, vagy kiürült, kongó sörösdobozokba botlott az ember.
Kira apja a vártnál kicsit hamarabb szabadulhatott fárasztó munkanapja végén, és most csupán a csöndes alvásra vágyott, hiszen bár holnap Szombat lesz egészen bizonyos, hogy neki még akkor is el kell majd intéznie valami halaszthatatlan ügyet, ami nem tűr halasztást. Először azt gondolta, hogy Suzukijával talán rossz utcácskában parkolt le. Többször is megnézte olvasószemüvegével, hogy saját címe stímmel. ,,Akkor meg kik lehetnek ezek az emberek? Egy csomó tinédzser? Csak nem Kira barátai? És egyáltalán ki engedte meg, hogy ekkora bulit rendezzen? Mert ő aztán biztosan nem!" - ehhez hasonló kérdések futottak át futótűzként terjedve agyán mire mindenkit kerülgetve belépett lepusztított háza ajtaján.
- Kira? Kira? Kislányom, merre vagy?! - kérdezte kissé kétségbeesetten a levegőbe kiáltva.
- Szevasz öreg! Na, mi a pálya? - egy részeg kamasz kérdezte ezt, mire a következő percben leokádta a családfő cipőjét.
- Kira? Kira! - kétségbeesetté vált egész magatartása, mire végül a hangyabolyként nyüzsgő nappali közepén magzati pózban, ujjait szopogatva megtalálta rég elveszettnek hitt lányát, aki most annyira kiszolgáltattnak, árvának, és védtelennek tűnt, mint amikor édesanyát eltemették.
- Kislányom! Hogy érzed magad?
- Csókolom! - köszönt Dorka. - Sajnos nem bírja az alkoholt, de ne tessék rá haragudni! Én szerveztem a bulit! Már megyek is! - titkon arra számított, hogy angolosan távozik a helyszínről, de az apukát is kemény fából faraták, ha a helyzet megkövetelte.
- Álljunk csak meg kisasszony! Nem mész te semova! Miért csináltátok ezt? - vonta kérdőre szikrázó szemekkel a másik kamasz lányt.
- Nézze én nem tudom, hogy hogyan neveli a lányát, de annyit mondhatok, hogy totál meg van zakkanva, és ki van borulva! Azt képzeli, hogy a barátnője vagyok, és folyton imponálni akar nekem. Rosszabb mint egy pattanás az ember seggén! Sajnálom, ha rosszat tettünk! Most megyek! - Dorka fogta magát, és mintha ott se lenne máris kislisszolt a bejárati ajtón.
A családfő kiment a fürdőszobába, bevizetett egy tiszta zsebkendőt, majd óvatosan letelepedett a kanapé csücskébe, és gyengéden lánya homlokára tette a hideg borogatást, remélve, hogy ezzel kicsit magához is tér. Pár percbe még így is beletelt mire kicsit javulni látszott az állapota.
- Apu! Te vagy az? Mi történt? Elaludtam? - kérdezte kásás hangon, kábán.
- Igen, minden bizonnyal! Hogy sikerült a buli? - nem szándékozott leteremteni lánya önbecsülését csupán egy egyszerű kérdést tett fel.
- Hová tűnt Dorka? Nem láttad? - nézett körbe kétségbeeesetten, mintha segítséget remélne.
- A barátnőd épp az imént hagyott téged benne a pácban! Mit műveltek amíg nem voltam itthon?! Kérlek légy őszinte!
Kira óvatosan megpróbált felülni, ám az alkohol alattomos szer tud lenni, aki nincs hozzászokva. Apja segített neki.
- Én... szóval... nagyon magam alatt vagyok anyu halála óta... én csak... szerettem volna mindent elfelejteni... - az utolsó mondatoknál rátört a rázkodó sírás és hagyta apja hadd ölelhesse magához, és simogassa rázkodó hátát.
- Jól van kincsem! Nyugodj meg! Együtt átfogjuk vészelni a legrosszabbat is! - felelte, majd a szoba közepére ment, ahol a DJ lemezkeverő pultja állt, és hangosan elkiabálta magát: - Hölgyeim és Uraim! Ennyi volt! Záróra! Mindenki menjen szépen haza! - mire hangosan nemtetszés volt a válasz, ám este tízre az utolsó tini is elhagyta családi házukat.
Másnap Kira Szombat lévén délelőtt tíz óráig aludt, és apja már megvolt róla győződve, hogy mentőt kell hívnia lányához, hogy még mindig alszik. Lustán, kábán csuszogott ki a zuhany alá, majd megpróbálta maradéktalanul eltűntetni másnaposságának tartós nyomait egész testéről. Így ültek le kettesben reggelizni.
- Kérsz egy kis kávét kicsim? - kérdezte udvariasságból az apja, majd zokszó nélkül előtolta a jó erős feketelevest. Ettől majd kitiszulnak ködként bolyongó, összekúszált gondolatai.
- Köszönöm! Az most életmentő lesz! - nagyot kortyolt a kellemesen langyos italból. - Apu! Annyira sajnálom, hogy olyan szemétül viselkedtem az utóbbi időben! Nagyon sok minden megviselt!
- Kicsim! Hidd el! Tudom! - simogatta meg óvatosan nedves haját, melyet most hátrafésült.
- Nagyon haragszol rám?! - kérdezte óvatosan tapogatózva miközben nyammogni kezdte kedvenc csokis pelyhét.
- Hogy haragudhatnék a már majdnem felnőtt lányomra? Inkább azt mondanám, hogy örülök, hogy magadhoz tértél mielőtt komolyabb baj is történhetett volna! - ez velős, bölcs figyelmeztetés volt a közeljövőre nézve, hogy Kira jobbn teszi, ha kiadósan megválogatja ún. jóbarátait.
- Tudod Dorka olyan jó fejnek tűnt! Vele mindenről el lehetett beszélgetni! - vallotta be az egész történetet elejétől a végéig őszintén.
- Kincsem! Ahogy egyre érettebb leszel muszáj megtanulnod, hogy kiben lehet maximálisan megbízni, és kik azok akiknek nemet muszáj mondani! Megérted ezt?!
- Igen! Erre már én is rájöttem!
A hétvégi nap hátralévő részében tévéztek, rengeteget beszélgettek, és igazán jó apa-lánya kapcsolat alakulhatott ki újra közöttük!

 MEGBOCSÁTHATÓ ÉLETEK

Poszlovszki Emil ötvenes éveiben járó, jólszituált gépészmérnök volt, aki jóformán egész idejét munkájának szentelte, és rendkívül kevesett tudott csak együtt lenni szerető családtagjaival. Két lánya volt, és bár azt vallotta, hogy egy gyerek minden esetben igazi ajándék, és öröm az egész családnak férfi ember lévén kicsit úgy gondolta, hogy nem ártott volna, ha a második gyerek fiú, hogy legyen, aki majd tovább öregbíti a Poszlovszki nevet.
Mégsem panaszkodott annyit, hiszen takarosan kicsinosított, és folyamatosan pedáns tisztaságban tartott kertesházát jóformán megcsodálta a kis kertvárosi közösség apraja-nagyja. Kezdve díjnyertes, saját maga oltott gyümölcsfáitól kezdve, szépen termő burgonyáiig, és minden fontosabb zöldség-élelmiszerig, mely egy háztartásban csak elkelhet. Ebben nagy érdeme volt szerető, imádnivaló feleségének, akivel harminc év voltak együtt, amikor váratlanul porszívózás közben az asszony strókot kapott, összeeesett és meghalt. Poszlovszki csupán a temetésen láthatta két unokáját egy lenszőke hajú, - látszólag teljesen halálrarémült kislányt, és egy kisfiút, aki kinyújtotta felé mérgesen nyelvét, mire szülei nem győztek figyelmeztetni.
Poszlovszki rajongásig szeretett felesége halála döbbentette rá, hogy mennyi mindent elmulasztott saját, jól berendekedett életében, és talán azért még nem volna késő, hogy mindent megpróbáljon rendbe hozni. Ezért egyik nap előbb egyik, majd másik nap másik felnőtt lányát hívta fel telefonon, hogy érdeklődjön mikor fogják meglátogatni?
- Halló... itt a Tomasek lakás! - szólt bele egy vékony kisfiú hang.
- Szervusz! Itt a nagyapád! Szólj kérlek anyukádnak, hogy az apa szeretne vele beszélni! - kérte kedvesen unokáját az öreg. Már hallotta is, amint a kisgyerek leteszi a kagylót és tüntetően trapolászva rohan ki a belső szobába anyukájért.
- Igen, tessék! - szólt bele felnőtt lánya a kagylóba.
- Szervusz Ágikám! Bocsáss meg, hogy zavarlak! Mikor tudnátok meglátogatni? A temetés óta nem találkoztunk! - nem szívesen mentegetőzött, de ez volt az igazság.
- Szia... apa... - a vonal túlsó végén a felnőtt nő érezhtően jócskán megilletődött. - Nézd csak! Sajnos azt nem tudom megmondani, mert a kicsi Máté elkapott valami betegséget, és most rendesen ki kell kurálnunk!
- Á! Megértem! Mielőbbi gyógyulást kivánok neki! Ne haragudj kicsim, hogy zavartalak benneteket! - Poszlovszki már épp készült szomorkásan lerakni a telefont, amikor lánya még beszélni akart vele.
- Várj egy kicsit apa! Ez borzasztóan kínos nekem, de megígérem jó, hogy majd kitalálok valamit, és idővel, ha Mátéka is meggyógyult meg fogunk látogatni! Addig ne légy morcos! Ne keseredj el! Jó?!
- Rendben! Puszillak benneteket! - azzal szomorkásan lerakta a kagylót.
Másnap másik felnőtt lányát hívta fel Noémit, akinek szintén volt egy kislánya.
- Szervusz! Itt apád! Hogy vagytok? - kérdezett rá nyíltan. Talán jobb is, ha az ember elsőre szembesül a rossz hírekkel, úgy legalább nem éri csalódás.
- Szia... apu! Annyira örülök, hogy hallom a hangodat! Hogy érzed magad? Csak nem vagy beteg? Olyan fáradtnak tűnik a hangod! - felnőtt lánya már kisgyerekként is hihtetlenül tüneményes és határtalnul kedves tudott lenni, és az emberek értékelték, ha gondjukat viseli. Amióta nemrégiben kislánynak adott életet egyelőre félretette divattervezéssel kapcsolatos elképzeléseit, és csak az anyaságnak élt.
- Nem drágám! Jól vagyok, még nem kell temetni! Azért hívtalak, mert a temetés óta egyszer sem látogattatok meg. Se ti se a nővéredék! Mondd csak? Elképzelhető, hogy a közeljövőben tudtok egy kis időt szakítani rám?!
- Hát tudod apu... az igazság sajnos az, hogy Tamást lehet, hogy előléptetik a munkahelyén, és éppen el akarunk költözni egy jobb környékre. A lis Lilike pedig egy valóságos angyalka. Ha látnád! Biztos azonnal megkedvelnéd őt!
- Sokszor csókoltatom! Nagyon szeretnélek benneteket látni kislányom!
- Mi is apukám, de most hidd el, hogy nagyon be vagyunk havazva! Tudod mit? Nemsokára úgy is jön egy hosszabb, ünnepi hétvége! Akkor majd keressük egymást és valamit kitalálunk! Addig próbáld meg derűsebben szemlélni a dolgokat és vigyázz magadra! Ígérem valami majd csak lesz! Örülök, hogy beszélgettünk! - azzal se szó, se beszéd letette a telefont.
,,Mi az ördög történhetett?" - töprengett magában a férfi. ,,Miért nem akarnak találkozni velem a saját gyerekeim?" - végzetes, keserű felismerésre jutott, mely már közel állt a totális kiábránduláshoz.
- Már pedig akkor sem usszák meg! Meglátogatom őket! - gondosan, precízen igyekezett utazóbőröndjébe belezsúfolni minden szükséges holmiját. Azelőtt könnyebb volt a dolga, hiszen felesége mindig makacsul ragaszkodott hozzá, hogy az ő férje ne járjon úgy, mint egy topis kocsis, így maga pakolt be mindent.
S bár Poszlovszki kissé összegyűrte ingeit, posztó nadrágjait végül úgy határozott, hogy a farmernadrág lesz a nyerő, elvégre az sokkalta kevésbé gyűrődik, mint egyéb ruhanemű.
Kiátogatott a temetőbe. Talán azért, hogy feleségével megbeszélje a dolgokat, vagy hogy egyfajta belső feloldozásban részesülhessen. Nem tudni!
- Szia Drágám! Úgy döntöttem meglátogatom a gyerekeinket! - simított végig a márvány sírkövön, és tett friss virágot a márványvázába. - Tudom, most azt fogod majd mondani, hogy mi a nyavalyáért avatkozok én bele a felnőtt gyerekeim életébe, amikor már régen megvan a saját életük. Nem avatkozok bele, csak régen nem találkoztunk, és születésük óta is inkább mindig te voltál velük, és nem én! Nemrégiben a Noéminek kislánya született! Őt is szeretném látni! A gyógyszereket gondosan be fogom venni! Majd még jövök máskor is Édesem! - azzal megsimogatta a márványtáblát és utazóbőröndjével kilépett a temetőből és nyakába vette az országutat.
Útközben nem engedélyezett magának pihenőt. Ez is inkább egyfajta tudatos, különleges lélekerőt takart, mellyel igyekezett - elsősorban -, önmagának bebizonyítani, hogy még mindig képes életben maradni, annak dacára, hogy felesége után hihetetlenül mély, veremszerű szakadék keletkezett mindennapi életében, és jóformán senkije se maradt, akivel egy-két szót válthatott volna. Igaz ugyan, hogy voltak túlontúl kíváncsiskodni vágyó nyudíjas szomszédai, ám egy idő után azok is ráuntak Poszlovszki folyamatosan kiábrándult életbölcsességeire és inkább mint valami különc, magánakvaló remetét tartósan hanyagolni kezdték a bogarasnak kikiáltott öregurat.
Útközben felkapaszkodott néhány buszra, és villamos helyett is inkább metrót használt. Mindig úgy tartotta, ha az ember lemegy a föld gyomrába kicsit maga is farkasszemet nézhet a veszélyes végzettel. Mint akiket számadásra sarkall az élet, ami minden esetben igazságtalan, és kellőképpen bizonytalan.
Szándékosan a leghátsó szerelvénybe szállt be, és miután nyugdíjasbérlete volt különösebben nem is érdekelte, hogy vajon találkozik-e útja során barátságtalan, és folyvást kellemetlenkedő jegyellenőrökkel.
Végül haamarabb Ágiék családi házához talált, mely a Csepel-szigeten feküdt. Kertvárosias, virágos, hangulatos utcarészlet tárult szemei elé, amint sétálni kezdett. Már milyen régóta nem járt itt. Azóta, hogy felnőtt lánya elsőként hagyta ott a családi fészeket, és alapított családot jóformán egy kézen megszámlálható volt azon kivételes alkalmak száma, amikor meghívták őket magukhoz. Utoljára a felesége halála előtt volták náluk vendégségben.
,,Hármat vagy csak egyet csengessen? Nehéz kérdés!" - töprengett magában. Végül úgy döntött, hogy három csöngetés lesz a befutó. Egy ötéves forma, talparesett kisfiúcska biciklizett ki a kerítés kapuig, és kutató, kíváncsi szemeivel máris méregetni kezdte Poszlovszkit aki idétlenül megpróbált mosolyogni.
- Szervusz Mátéka! Nem tudom emlékszel-e rám? A papa vagyok! Anyukáddal szeretnék beszélni!
A kisfiúcska hátrakerekezett a takaros, virágos családi ajtajáig és bekiáltott valami szöveget mire megjelent az ajtóban Poszlovszki idősebbik lánya Ági, akit megdöbbentett, hogy betegeskedő apja erre a nagy útra vállalkozott.
- Apa! Tényleg te vagy az?! - ment hozzá közelebb, majd kinyitotta a kaput, és magához ölelte a megfáradt öregurat. - De hát hogy kerülsz ide? Nem azt beszéltük a telefonba, hogy megfogunk majd látogatni?! - hangja kioktatóra, enyhén dorgálóra sikeredett, és ezt megérezte a nyudíjas ember is.
- Hát azért jöttem előbb, hogy végre találkozzunk! De ha így áll a dolog akár haza is mehetek! - próbált viccelődni, végül irónia lett belőle.
- Jaj, ne butáskodj már! Gyere csak be! Milánka megjött a nagypapi! - kiáltott az eleven, és csalafinta gyerkőcnek, akit most éppen tökéletesen kikapcsolt a biciklizés és látszólag nem különösebben törődött nagyapjával.
- Üljünk le a nappaliban! Kérsz esetleg egy kávét, üdítőt?
- Nem köszönöm! Senkinek sem szeretnék a terhére lenni, csak azért jöttem, mert olyan régen volt, hogy utoljára kiadósan kitudjuk magunkat beszélgetni!
- Igen! Szent igaz! Ez nekem is nagyon hiányzik! Anya halála totálisan kikészített. Mátéka még kicsi volt, így nem emlékszik a nagyira, de fényképeket szoktunk neki mutogatni!
- Igen, így is kell!
- ...És hogy telnek a mindennapjaid? Mesélj el mindent! - vette kezébe az öreg májfoltos, megfáradt kezeit.
- Hát megtanultam főzni! No nem bonyodalmas ételeket de paprikás krumplit, és pörköltet! Bárcsak anyád is látná, hogy mennyire szeretnék megfelelni ennek az egésznek...
- Szerintem ő mindig is pontosan érezte, hogy fantasztikus férjet, és családapát talált magának.
- Lehetséges... És ti hogy vagytok?
- Noémiék hogy vannak? - tért ki elsőre a válasz elől.
- Velük is beszéltem telefonon, és őket is megfogom látogatni!
- Jaj apukám! Teljesen kifárasztod magad! Legalább a gyógyszereidet bevetted?
- Persze! Azzal kezdem minden reggel! Magammal hoztam a bőröndömben, aki kellhet.
- Ez megnyugtató! Nemrég az én anyósomat is be kellett utalni egy szeretetotthonba, mert csetlik-botlik és öt percig sem szabad egyedül hagyni. Megszakadt a szívünk, dehát sajnos ez van! Nem tudunk mit csinálni! Mesélj valamit!
- Hát... elkezdtem írni egy önéletírásfélét, amibe regényes elemek vannak. Még nincsen teljesen kész és talán nem is lesz. Ki tudja?
- De hát ez nagyszerű! Biztos vagyok benne, hogy fantasztikusan fogalmazol.
- Hát... nem tudom... tudod az életben nagyon sok minden egy csapásra megváltozott és aztán az ember életére rátelepedett a tartós hiányérzet. De nem szeretnék keseregni!
- Ne is, mert anya sem ezt akarná!
Rengeteg fontos témát érintettek, mire ebédidő lett és Ági nem vette volna a szívére, ha apját egy falat nélkül engedje útjára. Kiadósan, és finomat ettek, majd amikor vétkeztek az étkezéssel Poszlovszki lekuporodott a nappali szőnyegére, hogy játékautókázzon egy kicsit Mátékával, majd délután fél kettő magasságában felkerekedett, hogy kisebbik lányát is meglátogassa.
- Annyira örülök, hogy eljöttél apa, és Noémit is sokszor üdvözöljük! Amint tudunk megfogunk látogatni! - búcsúzott tőle Ági, majd becsukta takaros kertesházuk kapuját.
Poszlovszki úgy érezte felnőtt lánya valamit elhallgat előle, de hogy mi lehet benső titka nehezen tudta megfejteni. ,,Majd elmondja, ha bántja valami nem igaz?!" - szögezte le, majd ismét metróra szállt és a főváros kilencedik kerülete felé vette az irányt, ahol egy lakótelepi társasházban kisebbik lánya Noémi éldegélt családjával.
Ezúttal elég volt egyet csengetnie, hogy egy mosolygós, kedves, kíváncsian érdeklődő lennszőke hajú kislány kinyissa a bejárati ajtót:
- Hát te ki vagy? - kérdezte mosolygósan, cserfesen.
- Hát szervusz Lilike! A nagypapa vagyok! Emlékszel még rám? - kérdezte lehajolva, amennyire csak reumás, fájó térde engedte.
- Te sokkal öregebb vagy mint az anyuci! - jegyezte meg okosan.
- Hát az egészen biztos! Nagyon okos kislány vagy! Szaladj be és mondd meg, hogy a papa van itt!
A kislány rögtön beszaladt mire egy konyhakötényt vett, lisztes arcú, szép fiatalasszony jött ki sietve az ajtóhoz, kezén prézlimaradványok apró galacsinjaival. Meglehet rántott húst készített éppen.
- Apukám! Te itt? - annyira meglepődött a váratlan látogatótól, hogy hosszú percekig köpni-nyelni sem tudott. - De hát mikor, hogyan?
- Hát már a legkisebb lánykámat sem látogathatom meg? - csodálkozott az öregúr.
- Ugyan már! Gyere be gyorsan, mert odaég a hús! Lili merre vagy kislányom? - szólt be a szobába.
Poszlovszki beljebb ment, és a hangulatos kis panellakásban valóságos csatatért hagytak a kislány számtalan játékai, melyek saját teret, és hangulatot teremtettek maguk körül. Mint kiderült nemrégiben volt a szülinapja, és rengeteg ajándékot kapott. Vajon miért nem szóltak róla Poszlovszkinak? Fogas kérdés.
A fiatalasszony átgalopozott gyors szökkenésekkel a konyhából egészen az előszobáig és kérte apját, hogy üljön csak le ott, ahol éppen talál egy szabad helyet magának. Poszlovszki végül az étkezőben állapodott meg.
- Megkínálhatlak bármivel apu? - kérdezte kissé fáradtan.
- Nem köszönöm kislányom! Inkább ülj le és mesélj hogy vagytok? Hogy éltek? Látom nemrég volt Lilike szülinapja. Ezt akkor pótolni illik nem igaz?!
- Jaj, tényleg! El is felejtettünk szólni, de anyu halála mindent annyira felkavart! Kész bolondokháza tud lenni az élet. Te hogy bírod?
- Hát... kincsem ez tudod változó... megtesszük, amit csak lehet, hogy együtt túlélhessük!
- Igen! Mi is készültünk kimenni a temetőbe anyuhoz, de tudod valami mindig összejött! - váratlanul kibukott belőle: - Szerintem Tamás megcsal engem!
- Miből gondolod? - kapta fel a fejét az öreg a váratlan fordulatra.
- Hát az utóbbi egy-két hónapban mintha csak akkor jönne haza, amikor éppen neki tetszik, és Lilikével is egyre kevesebbet foglalkozik. Ha rákérdezek mindenre az a válasz, hogy rengeteg munkája van, és helyt kell állnia. Én megértem, és mindenben támogatom őt, de valami megváltozott, amit ő semmi esetre sem akar velem megbeszélni! - szomorkás lett a hangja.
- Hát kislányom! Pedig előbb-utóbb kénytelen lesz szembenézni saját helyzetével és kiértékelni a saját dolgait. Észre se vettem már milyen nagy lett a kislányod!
- Ó, hát igen! Nő, akár a bolondgomba! Akarod, hogy ide hívjam? Most éppen játszik!
- Hadd játszon csak nyugodtan! Később én is csatlakozok!
- Ágival beszéltél?
- Hát ami azt illeti tőlük jövök Csepelről, hogy benneteket is láthassalak!
- Oh! Tehát elhatároztad magad és ebben senki sem tud megingatni! Fantasztikus apa vagy! Mondtam már?
- Köszönöm szépen! Kisebb korodban alig hallhattam tőled! Most mégis gyötör a bűntudat, mert nagyon keveset lehettem csak veletek! De úgy érzem büszke is lehet, hogy két fantasztikus, talpraesett, önálló lányt sikerült összehoznom!
- Szomorúnak, és fáradtnak látszol! A gyógyszereidet reggel bevetted?
- Mind egy szálig! Voltam kint a temetőben anyátoknál. Egy kicsit elbeszélgettem vele.
- Jaj apukám! Ez egy kissé beteges nem gondolod?!
- Ne izgulj semmit! Még beszámítható elméjű vagyok! Miért? Te is szoktál beszélgetni! Gyerekkorodban a képzeletbeli barátodhoz! Na mondd csak? Hogy is hívták? Krumplinudli?
- Jaj, dehogy! - mosolyodott el. - Pukinak hívtuk. Azért lehetett csak plüssálltunk Ágival, mert te halálosan féltél az állatoktól!
- Hát kincsem! Valami nem változik!
- Szerintem a változás törvényszerű! A kérdés, hogy az egyes emberek ezzel miként és hogyan bírkóznak meg!
Számos dolgokról elbeszélgettek, majd Poszlovszki letelepedett a kislány unokájához és játszott vele is egy kicsit.
Délután fél ötre járhatott az idő, amikor kisebbik lányától, és unokájától is búcsút vett, majd hazafelé ballagtott, amikor heves szúrást érzett a mellkasa tájékán és veszett légszomj kerítette fogságba. Arra még volt ereje, hogy zsebkendőjével egy köztéri ivókúthoz támolyogjon és hideg vizes borogatást tegyen felhevült homlokára. Végül alig pár perces kálvária után végzetes infarktust kapott, amikor már azt hihette, minden rendben folyik életében.

BETEGSÉGET VAGY KÍGYÓT

E kiábrándult, abszurd korban
az lesz örök vesztes, aki hiszi még győzhet!
Éjjel-nappal üzemkész
a nagy hazugsággyár,
spanyolviaszgyárosok országos szövetsége.

Minden csók, romantika, gyertyafényes
kedveskedés csak újabb,
felesleges agyonfixált harapós-smár,
akár ragályos kór,
vagy pusztító betegség egyre jobban
terjed a viselkedésbeli analfabétizmus
s egymáshoz háttal megkötözött,
agymosott vadbarmok,
paraszti tahók vonaglanak
- mindenki más új, magakellető,
exibicionista szenzációkért eseng,
vagy egy másik idióta perc-emberért. 

E alattomos korban a magamutogatás,
mohó hírnév s karriervágy láncreakciója
már felrobbant minden kézfogó alkut,
aláírt szerződést, vagy békés egymás
mellett élést
- hisz mindig mást mondd a nagystílű,
hamis száj, mint a hazug szív.
Minden fogadkozás mögött újabb
vége-hossza nincs teher
  - s próbatételek feszülnek -,
javában. Irigyked a nyerészkedni
vágyó, sunyi kapzsiság.

Mert akként kellene boldogulni,
ahogy segítőkész emberek szoktak;
egymásnak öntudatos,
segítő-kezeket nyújtani,
s a reménytelennek hitt jövőt is feljavítani. 

Jaj! Csak a magyar ember csap ma össze
bamba-tudatlan, ostobán karrierek,
megtaláltnak vélt szerelmek
közszemlére tett vágóhídjain.
Míg a sebzett lélek
messze elidőzne egy életet
- közöny lusta arc csonkra
festi kanibál-hitű,
indulatos arcokat.

Baljós, evilági cinkosok elől a hajótörött
túlélő csakis az maradhat talpon,
ki megtanulhatta már ideje korán
érdeme szerint mérni a veszteséget.
Odakint a lepra-Idő szűkölő körén
a rég nem láthatott,
büszke arcok is összeérnek.
Rovar-magány
s barlang-éjszaka vár majd húsz év múltán. 

S még most sincs mellettem senki,
kivel mindazt a kincset,
mint lelkemben gyűjtögettem
őszintén megoszthatnám.
- Hallgatom, amint a dáridó-részeg
tinédzserek lakásom lábainál
kedvükre rókáznak,
öklendeznek s hangosan
kimondom:
Miért kellett ennek így történnie?!

 ELLENTÉT-SZIMPÁTIA

Babett nem akart szépségkirálynő lenni. Dehogy is akart! Egész gyerekkorát áthatotta valami rózsaszínszirupos, giccsesen groteszk, felszínes tündérhercegnős báj, ami - főként később kamaszkorában vált totálisan gyűlöl, kiállhatatlan idegbajjá.
- Kislányom! Drága kincsem! Vedd tudomásul, hogy te igenis nagyon különleges kislány vagy, tehát különbözöl mindenki mástól! - mondogatta előbb nagyvilági úrinő anyja, később nagyanyja, aki viszont, ha egyszem, agyonkényeztetett unokája nyári vakációra ment hozzá akkor hajnalban felébresztette, hogy kapáljon, ültssen, vagy szedje le a fáról a cseresznyét.
- Vedd tusomásul édes lányom, hogy egy valamirevaló nőnek az ilyen munkákhoz is értenie kell valamicskét! - mondogatta nagyanyja a bölcs intelmeket.
Babett pedig igyekezett mindent úgy és akként csinálni, ahogyan azt a családja minden esetben elvárta tőle. Viszont, ha senki sem figyelt oda mit és hogyan csinált előszeretettel barátkozott kövér, vagy teltkarcsú emberekkel, vagy csak olyanokkal, akik az iskolában kiközösítve érezhették magukat osztálytársaiktól, vagy akiket az adott mikrotársadalom, és osztályközösség valami oknál fogva egyszerűen nem volt hajnaldó befogadni.
- Te annyira jófej vagy Babuci! Nagyon örülök, hogy a legjobb barátnőm vagy! - ölelte magához igaz kissé csontropogtatón egy nagyobb, teltkarcsú lány Babettet. Érezte, hogy ezek az őszinte barátságok több mint valószínű, hogy ki fognak tartani. És nem is csalódott, hiszen később Képzőművészeti Egyetemre ment, majd amikor egyéni, provokatív performance kis litográfiákat, szén-tuss rajzokat, és fantasztikusan avangarde-típusú festmény-kreációkat kezdett el gyártani a nagytekintetű dékán kiadta az ultimátumot:
- Tisztelt Babett! Sajnos el kell, hogy tanácsoljuk!
Nem esett kétségbe! Miután a Színművészetin a második rostáig eljutott útközben - ki tudja miként -, sikeresen összeismerkedett egy tévés producerrel, aki negyvenes éveiben járt, úgy öltözött, mintha megállt volna félután a hetvenes évek derekán, és előnytelen lófarkába galambősz szálak vegyültek. Éppen kreatív, tehetséges fiatal művészeket keresett készülőfélben lévő, kissé agyonbutított ifjúsági sorozatához, mely valamelyik ostoba bulvártévén ment főműsoridőben.
Babett nem esett kétségbe, és szinte azonnal rábólintott a kedvező anyagi feltételeket kínáló szerződésre. Bár eleinte fogalma sem volt, hogy kötelezően megírt szövegkönyv megtanulásán kívül vajon mi fán is teremhet a színészi csapatmunka, ám hála a profi, segítőkésznek bizonyult stábtagok szakmai-emberi hozzáértésének szépen elboldogult, és mire alig öt évad után befejezték a sorozat forgatását már egészen szépen összeszokott csapatot alkottak.
Ezek után valósággal megrohamozták a jobbnál-jobb, és kedvezőbb tévés, reklámfilmes, és egyéb média ajánlatok. Egy-két sikeres üzletember valósággal még a csillagokat is lehozta volna számára, ha elfogadja a gyémántgyűrűkön túlmenően a kitartott luxusfeleség szerepét, ám Babettet más fából faragták, és világ életében abban hitt, hogy egyszál maga is képes megállni a helyét a jobbára férfiak uralta világban.
- Édes kicsi kiscicám! Hát miért kell neked mindig a nehezebb utat választanod ezt mondd meg nekem? Elhalmoználak mindennel, amit csak kiejti a kicsike szád, a csillagokat is lehoznám csakhogy boldog lehess! - mondogatta egy-két üzletemberforma vén aggastyán, akik már hozzászokhattak, hogy mindig megkapják, amit akartak, ám Babettal bakot lőttek, mert valóságos csata állapot alakult ki, és az üzleti cápák akár még egymást túllicitálva is képesek voltak egymással versengeni, egymást lenyomni.
Babett azonban senkivel, és semmivel se foglalkozott. Ment talpraesetten az életben, és igyekezett minden lehetőséget, ami csak kinálkozott megragadni. Később már meglehetősen sok udvarlója akadt, akik szinte minden esetben gyertyafényes, romantikus, méregdrága vacsorákkal igyekeztek őt kényeztetni, valósággal elhalmozni, és akik egy görbe éjszaka után tovább akartak volna állni. Még szerencse, hogy Babettet sosem ejtették a fejére, és megvolt az a különleges képessége, hogy belelátott az emberek valódi gondolataiba. Nem is lehet csodálkozni tehát azon, hogy egymás után, ahogy a kérők, udvarlók felbukkantak sorrendben ki is kosarazta mindegyiket. Vagy igaz szerelemmel vagy sehogy! - vallotta.
Történt aztán, hogy a Színházak éjszakája című kultúrális rendezvényre Babettet is meghívta néhány producer nagykutya. Babett ódzkodott ettől a nagy felhajtástól, és mintha a fogát húzták volna, amikor végül rábólintott a meghívásra és elment.
- Nyugi kicsi csillagom! Te vagy most a legfelkapottabb az egész piacon! - vezette be a színház bejáratán egy tipikusan nyálas, mézes-mázos filmes szakember, aki értett a művészvilág felszínes, gyilkosan versenyzős világához. - Egy kicsit bájologsz, megvillantod párszor a fényképészeknek azt a tündi-bündi gyerekes mosolyod és voilá! Már mehetsz is haza, ha szeretnél!
- Figyelj Gézám! Ez nekem attól tartok, hogy most nem fog beleférni! Volna egyéb melóm is...
- Drágám! Kérlek! Nem is tudod milyen sok rajongód, és követőd van akik mind azért jönnek ide, hogy téged egyáltalán láthassanak akárcsak egy másodpercre is! Miért tagadnánk meg tőlük az élvezetet! Nem igaz?! - mosolygott ravasz, hamiskás mosollyal!
- Hát... nem bánom! De tényleg nagyon sietek! - Valójában Babett nem sietett sehova csak már halálosan unta, és kiábrándult ebből az egész felszínes, egy cseppet sem őszinte látszat-világból. Túl sok lett már neki. Most is mintha enyhe fejfájás kerítette volna hatalmába jókora mirgénes sokkal, mely az idő előrehaladtával több, mint valószínű, hogy megfogja bosszúlni saját magát.
Éppen a színészölzözők felé igyekezett szaporán kapkodva lábacskáit, amikor váratlanul egy magas, termetes, jóképű férfira lett figyelmes, aki egy középkorú hölggyel érkezett.
,,Na ez a pasi is képtelen kinőni a gyerekkorból, és elszakani az anyja szoknyája mellől! Micsoda egy világ!" - vonzta le cinikus, keserédes irónáival fűszerezett következtetéseit, majd lépkedett tovább. Egyszer csak halk, suttogó hangot hallott a háta mögött. Mintha valakin gégemetszést hajtottak volna végre és most azért nem tud, vagy mer beszélni, mert újfenntbedagadhatnak érzékeny hangszalagjai.
- Kedves Babett... bocsásson meg...
Az a jóképű, magas férfi állt tétován, testsúlyát egyik lábáról a másikra téve otrombán, aki azzal a középkorú nővel érkezett.
,,Hát ez meg mit akarhat?" - töprengett magában Babett, ám színészi képességet kihasználva arcán inkább a kedveskedő, furcsa mosoly, semint az elutasítás jelent meg.
- Igen... tessék! Segíthetek?! - kérdezte.
- Ne tessék rám nagyon haragudni, de szeretnék Önnel elbeszélgetni! Kádas Kornél vagyok! - vallotta meg a férfi, majd kopottas, szürkésszínű aktatáskájából - melyet ez idáig hóna alatt szorongatott -, akár valami trófeát, vagy felbecsülhetetlen erkélyét kivett egy ajándékos zacskót, és félszegen, sok bocsánatkérés közepette átnyújtotta a megilletődött nőnek.
- Sok szeretettel hoztam Önnek, és bocsánat a tragikus helyesírás miatt a levelekben! - szabadkozott, majd lesütötte a szemét.
Erre már Babett is kénytelen volt kicsit levetni a színpadi álcáját, és egy őszintén bizalmaskodó mosolyt küldött a fiatal férfi tekintete felé. A dolgok csak most fordultak meg igazán.
Úgyanis a felnőtt, jóképű férfivel érkezett középkorú, talparesett asszony erélyesen, kezdeményezőleg Babett elé lépett, és mintha támadni készülne megkérdezte miután illőn bemutatkozott:
- Művésznő drága! Hadd szabadjon megkérdeznem, hogy mikor tudnánk kicsit elbeszélgetni egymásal?!
- Hát... attól tartok sajnos ez most nem fog működni, mert rengeteg elfoglaltságom van... De nagyon köszönöm, hogy gondoltak rám... sokat jelent... - úgy érezte, ha nem szabadulhat ki ezek közül az emberek gyűrűjéből akkor valósággal máris megfullad. Valósággal elrohant a tétován, értetlenkedve bámuló felnőtt férfi tekintete és a temperamentumos anyja elől.
,,Mégis! Mi a jó francot képzelnek ezek?! Amikor jóformán még magamra sincsen időm, nemhogy egy anyuci kedvencére, akit pátyolgatni kell! Hát még mit nem! Nevetséges az egész!" - töprengett magában, azonban mintha felismerte volna a tétován beszélő férfi kellemesen bölcs, kissé gyerekes hangját. Csak arra kellene emlékeznie, hogy vajon hol hallhatta már ezt az ismerős hangot.
,,Elképzelhető, hogy szinkronszínész! Elvégre ez a szakma még mindig elfogadható! Vagy lehet, hogy rádiós műsorvezető! Igaz, akkor viszont már hallottam volna róla!" - s minél inkább befészkelte magát a gondolt töprengő fejébe annál inkább képtelen volt onnét kiverni.
Lezajlott a kultúrális esemény, majd fejfájásra hivatkozva kimentette magát a producereknél és hazament. Egy jó forró zuhany, és némi tegnapról megmaradt Somlói galuska majd rendbe teszi. Mindig is imádta az édességeket, és nem kellett szégyenkeznie, hogy hamar felszaladnak rá a pluszkilók. Beállt a zuhanyrózsák fogágába, és hagyta, hogy a kellemesen meleg víz körülölelhesse fáradt, elcsigázott testét.
Egyszer csak szöget ütött fejében a felismerés. Igen, tudja már! Ezt a hangot rádió szerkesztőségében is hallotta. Igaz, akkor november vége volt, és ez a férfihang volt az, mely felköszöntötte szülinapján is. De még most sem volt képes öszerakni, hogy vajon mit is akarhat ez az ember?!
Úgy döntött, hogy ki fogja deríteni. Hiszen semmit sem veszíthet! És ha kiderül, hogy a pasas nem százas, vagy veszélyes akkor fel is út, meg le is út!
Másnap felhívta a bulvárrádió szerkesztőségét és megkérte egyik megbizható kollegáját, hogy nézzen utána egy bizonyos hangnak a közelmúltból. Megadta a pontos évszámot, és hónapot és azt az idősávot, melyre emlékezett a régmúltból.
- Te most ugye szórakozol? Tudod te mennyi meló gyűlt össze?! - kezdett panaszkodni nyügősen kollegája.
- Figyel Miki! Esküszöm mindenre, ami szent, ha ezt megtszed nekem jövök egy hatalmas szívességgel! Kérlek! Nagyon fontos lenne! - hangja segítségkérő volt, de komoly is. Tréfáról szó sem volt. Így történt, hogy mire újra bement dolgozni a rádió szerkesztőségébe pedáns, felkészült kollegája az összes megörzött, rögzített hangfájlt visszamenőleg átküldte notebookjára.
Felvette fejhallgatóját és a nyugodt, hangszigetelt studiószoba magányába az összeset lejátszotta. Így is több mint két teljes órát vett igénybe, mire ráakadt arra az egy bizonyos hangfájlra, amit valójában keresett. Egymás után újra és újra meghallgatta és megpróbálta kideríteni, hogy valójában milyen ember is lehet az, akit életében a színházak éjszakáján látott először.
Később munkaidő után elmentette a hangfájlt és hazament. Valahol még biztosan megőrizte a rajongói leveleit is. Most olyan villámgyors kutatásba kezdett, hogy mire megtalálta takaros kis faládikájában őrizgetett rajongóinak számos levelét kisebbfajta csatateret sikeredett összeturkálnia nappalijában.
Igen! Most már minden világos! Rendkívül már-már túlzottan is udvarias levél volt, és mindig egy bölcs aforizmával, vagy aktuális idézettel indított. Egymás után többször is átolvasta az összeset, és mire végzett heves, kínzó bűntudattal vegyes lelkiismeret-furdalás fogta el, hogy egy ilyen minden bizonnyal értékes, hihtetlenül sokoldalú író embert egyszerűn csak úgy se szó, se beszéd és elküld. Elfogta a tartós szégyenérzet. Ezt minél előbb jóvá kell tennie. Csak azt tudná, hogy miként és hogyan?
Nemsokára közeledett egy újabb kissé gyerekes, lebutított színházi darab reklámkampánya, melyet az Allee-plázában rendeztek, ahol a rajongók találkozhattak kedvenc színészeikkel. ,,Igen, az nagyszerű lesz! Talán majd akkor!" - szögezte le.
Csütörtöki, borongós, kedvetlen nap volt, amikor két színészkollegájával egy felállított, agyonplakátolt asztal előtt üldögélve fogadták a bámészkodó rajongókat, és aláírásokat, egy-két jól csengő baráti szót osztogattak. Szinte azonnal kiszúrta a majd két méteres, félszeg férfit. Egy termetes fikusz-növény mellett állt meg, mintha szeretne elrejtőzni, vagy elbújni a kíváncsi, bámész tekintetek elől. Babett önmagában jókat mosolygott, mire a férfinak egyáltalán sikerült minden maradék bátorságát összeszednie, és az asztalhoz lépnie.
- Jónapot kívánok! Kezüket csókolom! - köszönt mindhármuknak.
Az idősebbik művésznő kedvesen, mosolygósan biccentett. Látszott, hogy szimpatikusnak találja az enyhén megilletődött, és zavarban lévő fiatal férfit, míg a fiatal színész kezet fogott vele.
- Nocsak! Hát mégis eljött! - heves szívdobogás lett rajta úrrá, és érezte hogy a füle tövéig elpirul, de egyáltalán nem bánta. Egyre kíváncsibb lett, hogy vajon ebből az egész megismerkedésből kisülhet-e bármi is?
- Elnézését, hogy meglátogattam, csak arra gondoltam, hogy beugrok, és talán beszélhetünk... - válaszolta tétován.
Babetten úrrá lett valami megmagyarázhatatlanul katartikus érzelmi orkán. Mintha egyszerre olvadni, vagy lángolni akart volna szíve. ,,Vajon ez lehet a szerelem?" - s miközben ezen gondolkodott elvette a férfi kisebb ajándékcsomagját, melyben volt egy kisebbméretű plüss játékmackó, néhány hófehérborítékos levél, és egy vaskos határidő napló, melyben a férfi saját verseit írta le.
- Ne haragudjatok! Egy pár percre muszáj beszélnem ezzel az úrral itt! - fordult kollegáihoz, akik mosolygós, néma egyetértésben bólintottak, jelezvén, hogy megértik és hogy majd addig is tartják a frontot, és a rajongók rohamát, akik időközben kissé megszaporodtak.
Babett és a férfi hátramentek a reklámfelületszerű paraván mögé, ahol csend ölelt át mindent, és hirtelen olyan sok kérdést akartak feltenni kezdő szerelmesekre jellemzően, amire talán nem is volt idejük. Babett később ezt a találkozást tekintette közös életük egyik kimagasló, meghatározó alapkövének. S bár kicsit kacérkodott a gondolattal, hogy a lánykori nevét változtassa meg, ő mégis ragaszkodott nevéhez.

KIMARADT HUSZONKÉT ÉV


Berkes Tamásban hihetetlen érzelmi viharok, belső, lelkiismereti kataklizmák dúltak. Még nyurga, szemüveges, lenszőke hajú éppen csak kamaszodó kissrác volt, amikor szülei valóságos ultimátumot adtak neki: szüntesse be az összes fennálló barátságát, mert elfognak hamarosan költözni, és így nem lesz ideje fenntartani kapcsolatait. Így történt, hogy se istenhozzád, se egyéb érzékeny búcsú a nagyon jó barátoktól a panelszigeten egy szép napon Tamásék családja végleg elköltözött.
Most úgy érezte ismételten át kell élnie egyfajta különleges tűzkeresztséget, egy olyan belső lelki metamorfózist, mely talán igazán csak azokra az emberekre jellemző, akiket valódi sorstragédiák és egyéb gyermekkori eltűrt nyavályák edzettek, treníroztak hozzá a nagybetűs kegyetlen élethez.
Meleg, kissé párás, fülledt május végi nap igérkezett, amikor fogta magát és meglátogatta több mint huszonkét éve nem látott immáron felnőtt legjobb barátját Róbertet, aki még mindig a jól ismert panelszigeten lakott, és úgy tűnt berögzült szokásain nem is szeretne - legalább is -, egyhamar változtatni.
- Csókolom! Toma vagyok... - szólt bele a berregő kaputelefonba, mely mindig is különösen szólt. A kilencvenes években felszerelt ócska matuzsálem valóságos kuriózumnak számított a XXI. században, és még mindig működött.
- Hogy kicsoda?? - kérdezte Róbert édesanyja, aki már egy kicsit nagyot hallott.
- Berkes Tamás! Tetszik tudni a kisfiú a másodikról! - szólt bele valamivel tanárosabban, tagolva szavait, mire kinyilt az ajtó és felmehetett lifttel a hetedikre.
Róbert édesanyja nemrég lett nyugdíjas, és már négy éve hogy elvesztette férjét, akivel az utolsó idők viszontagságosra sikeredtek. Most itt maradtak ketten, és sok esetben a karakán, és magát határozott anyatigrisnek mutatni szerető asszony sokszor úgy érezte, hogy óhatatlanul is kicsúszik lába alól a talaj.
Csöngettek. Előbb hármat, majd aztán megint. A fiatalos özvegyasszony azt gondolta a szomszéd kamaszodófélben lévő gyerek az, akit csupa jóindulatból mindig be szokott ereszteni a légmentesen zárt biztonsági ajtón, mert a zárral rendszerint nehezen boldogult.
- Jaj, de jó! Gyere csak be nyugodtan! - villámcsapásszerűen eltűnt egész addigi kissé fonnyadt, letört kedélyállapotából a méla szomorúság hogy máris átadhassa helyét a sugárzó vidámságnak, amikor a liftből kiszállva eléje toppant egy magas, vállas, emberes igazi férfi, akit még egészen kisgyerekként látott utoljára viszont.
- Hát szervusz édes drága Tomikám! Hadd nézzelek! Azt a mindenit! Kész ember vagy! - gratulált és egy-két árválkodó könnycseppet is sikeresen kipréselt horizontkék szemeiből. - Róbi! Merre vagy? Nézd csak ki látogatott meg bennünket! Gyere már ki! - szólította örökösen elfoglalt és mindig az élet nagy sorskérdéseit boncolgató szintén felnőtt fiát, aki most orrvérzéssel küszködött, és nagyon jól tudta, hogy az anyja ki nem állhatja, ha mindent össze-vissza vérez, mint valami idétlen, másodosztályű horrorfilmben.
- Csak egy perc anyu! Mindjárt megyek! - szólt ki volt gyerekszobájából, mely a hosszú évtizedek alatt megbízható, és a maga módján komfortos, egyedi dolgozókuckóvá alakult. Általában mindig ide vonult vissza, ha magányra vágyott, vagy csupán egyedül szeretett volna lenni. Itt nem zavarta senki nyugalmát. Bár azért sokáig töprengett, hogy jó volna ha hangszigetelt lenne a helység.
- Róbi! Merre vagy már! Tudod ki van itt? A régi barátod! Gyere már elő! Meddig várjunk!
A máttérből ideges tapogatás hallatszott, mintha valaki leakarná vetni a cipőjét.
Nagy levegőt vett, hiszen rögtön tudta anyja megváltozott hangszínéből, hogy valószínűleg valami fontos dolog történhetett. Tiszta hófehér papírzsebkendővel igyekezett mérsékelni ormányából előtörő vér élénkpiros csíkjait, amikor váratlanul egyszer csak ott volt életnagyságban egy vadidegen férfi, akivel életében csupán csak most találkozott, és aki állítólag azt állította magáról, hogy huszonkét éve nem látott gyerekkori jóbarátja.
- Hát szia öreg haver! Na, mizujs?! Már nem ismersz már igaz-e?! - kérdezte széles mosollyal, kíváncsian. - A Berkes Tomi vagyok... - habozott, hátha régi barátja nem kapcsol rögtön.
- Oh! Ezt a váratlan meglepetést! Egészen felnőtt lettél! És eltűnt a szemüveg! - jócskán meglepődött, és valósággal köpni-nyelni is alig tudott.
- Jaj gyerekek! Hát gyertek be és alaposan lenne mit megbeszélnünk!
- Nem köszönöm Enci néni, de csupán pár percig szeretnék maradni! - érződött a hangján, hogy nem akar kellemetlenséget, és ténylegesen csupán pár percre ugrott fel.
- Mi történt veled azóta, hogy nem találkoztunk, és elköltöztetek? - tért máris a lényegre az özvegy anyuka.
- Hú! Hát aput is elvesztettem, és anyum is már hat éve, hogy végleg elment! Egy multicégnél voltam, de ott nem éreztem, hogy megbecsültek volna ezért önként kiléptem. Most később tanítani szeretnék! A barátnőmmel szeretném körbejárni Olaszországot! Kis kikapcsolódás, és pihenés! - minden szaván érezni lehetett a nagyotmondás szelét, és a világmegváltó tervezgetést, akiből ki tudhatta, hogy egyáltalán lesz-e bármi is.
- Édes fiacskám Róbi! Te nem szeretnél semmit se kérdezni régi barátodtól? - pirított valamivel élesebben a lényegre az anyuka.
- Igaz is! Van valami online elérhetőséged? - bökte ki, hiszen más nem jutott eszébe. Legalább is egyelőre.
- Hát persze, de nem használom egész álló nap a közösségi médiát, ha erre gondolsz?
- Persze, hogy nem! Csak gondoltam megkérdem...
- Semmi vész! Elővett farmerzsebéből egy cetlit, amire fel volt írva lakáscíme, és egyéb elérhetősége szükség esetére. - Tessék! Jelenleg itt lakunk, és szívesen látnánk, ha úgy gondolod majd meglátogstsz bennünket! Nagy adósságot szerettem volna ezzel az utazással törleszteni, meg úgy gondoltam, hogy ezt muszáj megtennem, elvégre itt voltam gyerek! - nyögte ki elszorult, érzelmes torokkal.
- Kérsz esetleg egy üdítőt, kólát, vagy kávét? Miért nem jössz be egy kicsit? - erősködött az asszony.
- Nem tényleg csak mindjárt megyek is... - tétován még egy helyben toporgott, és alaposan körülnézett az ismerős nemrégiben frissen festett előszobában. - Mintha megállt volna az idő... mélázott egy-két percig. - Akkor... én nem is zavarok tovább... már megyek is... - azzal kilépett zoknis lábbal, hogy az előtérben hozza fel cipőjét, és ne koszoljon semmit se össze.
- Annyira vártuk ezt a kellemes viszontlátást! Ha gondolod máskor is gyertek el akár a barátnőddel, és beszélgessük ki magunkat!
- Persze természetesen! - észrevette a bejárati ajtó mellé tett gusztustalan fekete árva szemeteszsacskót. - Majd én kidobom! - ajánlotta fel.
- Örülök a találkozásnak! Tényleg! - szorított kezet szintén érett felnőtt barátjával, mire mindketten bólintottak egymás felé hallgatólagosan, akár a cinkosok.
- Hagyd csak! Épp készültem levinni a szemetet! Szívesen lekísérlek! - azzal az asszony fogta a zacskót, és a lakáskulcsait, és lifttel lekísérte ritka vendégüket a földszintig.
Róbert csupán csak most döbbent rá arra, hogy a váratlan viszontlátástra még nem volt felkészülve. Hiszen azért huszonkét év mégiscsak egy fél emberöltő. Ennyi idő alatt számos olyan sorsfordító pillanat van az ember életében, ahol igenis számítana a barátok igaz-őszinte hozzáállása, véleménye, támogatása és mégis most hogy újból szembesülnie illett volna a megváltozott helyzettel egyetlen további szót sem sikeredett kipréselnie magából.
Amikor anyja visszajött a szeméttérulóból, és elbúcsúzott régi barátjától kicsit irónikusan megfedte felnőtt fiát:
- Most kellett volna beszélgetni édes egy fiam! Amikor itt lett volna a lehetőség!
- Jaj anyu! Te is hallottad, hogy csak néhány percre ugrott fel! Egy fél életet nem lehet csupán tíz percbe belesűríteni! - Ezzel az anyja egyetértett, majd mindketten visszatértek mindennapi rutin teendőik közé.

KÖZ-ÉRZET

Viharvert, mostoha-sorsom már így is 
kezembe téve botlik, gáncsolódik. Rég 
érzem immár csakis az Egy-utat választhatom
s nem a lehetségest, melyhez tán 
akaratom s jogom is lehetne. 

Szilánkok szúró medúza-tüskéje fúrja át
naponta kreatív-elmém bogát míg ránk
omlik ezer év. Esztendők agymosott 
apály-dagálya rendre megkörnyékez. 
A tévécsatornák patkánypofájú 
kísérleti COVID-halállal vannak már tele, 
vagy hétperces flegma perc-emberkék 
hirdetik a könnyedén megszerezhető jutalom-dáridót! 

Akár egy mohó, buhém éjféli denevér - csapongok 
börtönrács-szobámban; mosolygó, idilli álmok 
is rég lemondtak rólam. Kútfenék-napok, holnapok 
lázadó mocska belém ragadva megfertőz. 
Lusta csókok szigor-keményen tabuként kerülendők. 

Bordáim kiszámított mértani ketrecében markolattal 
lopakszik szívembe a Halál s nem tudom vajon 
életben lesz-e valaki is, ki majd mellém áll szeretve 
megfogja Enkidu-szőrmók kezemet?! 

Csatakos bolyongásaim zivalygó emlékeit méricskéli 
konokan a járó óra a falon. A máladzó tűzfalakról omlik 
már a pattogzó patyolat-vakolat - akár sikoltó fájdalom.
Az otthonos fészek biztonsága - még így is -, 
reménykedni s várni kell. 

Már minden perc sánta némasággal biccenhet csak tovább,
megbénult tartóztatott bizonytalanság fojtogat egyre. Titkon
már megundorít az egyhelyben való frusztrált veszteglés 
izgatott, semmitmondó várakozás. Kibírhattlanná lett immár,
hogy elszánt, makacs alázatomban ne változhassak meg. 

Viszem s hurcolom - ha ez kell hozzá -, 
szolgalelkű Sziszifusz-alázatom ha lesz még 
ki rámtalál. Legyek inkább önző-bölcs: 
tudhatom talán soha még nem akarhattam 
ennyire felnőni, krakán-hetykén a feladathoz, 
mint épp mostanság a napokként 
megszülető véletlen Nirvána-kétségbeesésekkel. 

- A lehetőség a változtatás fenntartható joga futott el
barátom! Csakhogy már mindenki értse s tudja:
a Lét visszafordíthatatlan megtört ébredni vágyó,
alattomos sziklákon, hizen rádöbbent oly messze 
még az önzetlen-segítő szándék!  

BELSŐ KÉNYSZER

A fiatal férfi Balázs - bár a harmincas éveinek végén járhatott jócskán -, tétován, kisfiúsan kuporgott az egyik mahagóniából készült, minőségi karosszéken. Látszólag hiperaktív volt, és úgy izgett-mozgott egyhelyben, mintha egy örökké felhúzott elemes játék volna. Testes, termetes ember volt, akire egyszerűen csak váratlanul felszaladtak a kilók. Ez nem azt jelenti, hogy éjnek idején bármikor kedvére telehabzsolta magát finomságaival a hűtőszekrényből (legfeljebb utoljára gyerekkorában történt ilyesmi) -, sokkal inkább a lelki túlérettség fokozataival, sorozatosan eltűrt, elszenvedett lelki stigma-sebek átélésével volt összefüggésbe hozható testsúlyának változása.
A hölgy Lilla kifinomultabbnak, érettebbnek, és felkészültebbnek látszott mint roppant stresszelős, idegeskedő partnere. Kisestélyi ruhája csillogó gyémántok szikrázásával ölelte körbe babonázó testét. Mintha egy felbecsülhetetlen kincset, vagy ékszert dédelgetett volna a könnyed tapintású, méregdrága ruhadarab.
Egy kényelmes fotelben telepedett le hosszú, karcsú lábait elegáns erotikával szándékosan keresztbe téve, mert kíváncsi volt, hogy vajon mikor hozhatja úgy isten igazán kellő mértékben csúfos zavarba a férfit. Ruháját is szándékosan szabadon hagyta, hogy két körteformájú, rugalmasan feszes melle elérhesse a kívánt hatást, ha már a férfiakról beszélünk. De elegendő volt csupán csak néhány elejtett pillanat, hogy tűzetesen felmérhesse a másik személyiségét. Rögtön rájött. Ez a különös, szinte már-már gyerekes, naiv, ha tetszik romantikusan hiszékeny embernek fogalma sincsen a szexről, és a testi gyönyörök káprázatáról.
Volt ebben a különc férfiban valami, amit a legtöbb ember nem talál legalább is legelsőre szimpatikusnak. A legtöbb esetben ez is sokkal inkább az előítéletek, és a felszínes sztereótipiák mezsgyéjére hajlamos sodorni egy-egy első találkozást, vagy éppen ismerkedési lehetőséget.
A hölgy legtöbb ismerőse egészen biztosan megjegyezte volna így első látásra, hogy: ugyan már! Az ég szerelmére! Mi az istent akarhat egy ilyen anyuci kisfiától egyáltalán, amikor még a vak is láthatja, hogy ezt az embert a világtól jóformán majdnem teljesen elzártan, bura alatt nevelték évtizedekig! Mégis az apróbb nonverbális jelek, mozdulatok, gesztusokat nem lehetett elbliccelni, vagy meghazudtolni, hiszen azok éltek, és elevenek maradtak.
,,Akkor hogy létezik, hogy a verseiben annyira érzékletesen, annyira magával ragadó szerelmes vallomásokkal képes megdobogtatni a női szíveket?" - gondolta magában miközben kellemesen el-elmosolyodott valahányszor a tétova férfi oly mozdulatokat, testbeszédet produkált, ami merőben szokatlan, vagy különlegességszámba ment. Élete során az álomszép nőnek számos kisebb-nagyobb kapcsolata volt. Akartak olyan galád, senkiházi férfiak akik nem kérdeztek, akiknek semmit sem számított egy valódi hölgy igényei, és csupán birtokolni, manipulálni akarták őt, és pár görbe estére lefeküdni vele. Míg mások az idősebbek közül házassági ajánlattal jöttek, amiben az volt a felettébb érdekes, hogy már vagy volt egy előző feleségük az előző életükből, vagy a már meglévő asszony mellé kerestek egyszerre több alkalmi szeretőt. Hát köszönte szépen, de ebből semmiképp sem kért! Inkább az őszinte-igazi hús-vér érzelmek semmint megint egy ngyhatalmú, vagy éppen befolyásos ember, aki kedvére eljátszadozik vele, akár macska a gyanútlan egérrel.
- Milyen kellemes este van, nem igaz? - kérdezte könnyed fesztelenséggel, hiszen egy beszélgetést általában bagatell témákkal szokás indítani. - Bár kissé meleg van, mégsincs az a pokoli kánikula, amitől valósággal meg lehet fulladni! Szerinted is drágám? - valságos istennőnek tetszett, amikor laza hanyagsággal hátra hajtotta fejét és meglobogtatta mézszőkés fürtjeit. Valóban úgy festett, mintha személyesen Grace Kelly ült volna a fotelben. Káprázatos, ragyogó filmcsillag.
- Ö... azt hiszem... - izgatottságát, radikális félelmeit gombócokként igyekezett lenyelni. Szorítani kezdte a nyakkendő, amit sehogyan sem sikeredett rendesen megkötni. Amíg marcona apja élt egyszer sem merte megkérni, hogy tanítsa már meg nyakkendőt kötni, hiszen apjával egyébként sem tudott sohasem kiegyezni, sem zöldágra vergődni.
A hölgy levegőbe emelte mindkét hosszú, szupermodell lábát, kinyújtóztatta végtagjait akár egy rugalmas, csábító macska majd egyetlen ugrással a megilletődött férfinél termett, és anyai gyengédséggel levette nyakából a folytogató nyakravalót.
- Ha nem gond akkor ezt most leveszem! Így azért sokkalta kényelmesebb! - szinte élvezte a percet, amikor szándékosan úgy fordult, és úgy hajolt le, hogy a férfi egy óvatlan pillantással bármikor megleshette formás domborulatait, mégis a férfi inkább a folyamatos szemkontaktus fenntartása mellett maradt, ami egyszerre lepte meg a hölgyet. Előbb kellemes pirulásra késztette, majd egyre inkább vonzódni kezdett a férfihoz, hogy azért még léteznek gavallérok. Annyira szerette volna most ebben a fantasztikusan romantikus, babonázó percben megcsókolni érzékien, úgy amire csak egy valódi nő képes minden ösztönével, és fizikális adottságaival, azonban kedvesen barackot nyomott a megilletődött másik fejére és visszasüppedt kényelmes fotelébe, ahonnét továbbra is kutatón szemmel tarthatta partnerét.
A férfi lassú, mély szippantásokat vett a levegőből. Ebben a percben végtelen hálát, és nagyrabecsülést érzett a hölgy iránt, aki megszabadította kényelmetlen ruhadarabjától. Bárcsak ne volna annyira szégyenlős homofób, aki szánalmasnak tartja kövérségét. Most legszívesebben meztelen felsőtesttel ülne az érzéki nővel szemközt. Hadd mutatkozhassék meg valóságában a nemek párharca. Lássuk! Ez a hölgy is olyan számító, nagyvilági, színpadias, alattomos bestia, mint a többi, vagy rendkívül fogékony az igaz, őszinte, hűséges szavakra.
- Szerintem te más vagy, mint akit a küvilágból magadból megmutatsz! - jelentette ki. Úgy hangzott ez az egyetlen lényegretörő mondat, mintha legalább is egy ítélet, vagy megvétózhatatlan döntés volna, amivel már semmit sem lehet mit kezdeni, legfeljebb csak bele lehet tőrődni.
A férfi arca markásabbá vált, és látszólag a szomorúság tartotta totális fogságba. A kellemesen, hangulatosan induló estéből - félő volt -, hogy lesz egy visszafojtott, szomorkás hangulatú massza. A hölgy persze azonnal észrevette, hogy megváltozott a kissé fagyosnak érződő légkör, és cselekedett. Ismét kinyújtóztatta fürge, párductestű végtagjait kecses hattyúk módján odament a szomorú férfihoz, lehajolt és őszintén bocsánatot kért:
- Kérlek ne haragudj, ha kissé túl őszinte voltam, de tudod... megérzek bizonyos dolgokat... - fogalmazott kissé sejtelmesen, ami viszont a férfit gondolkoztatta el. Vajon mi visz rá egy ilyen határozott, és talpraesett nőt, hogy titkok által hagyja magát vezettetni egy egész életen keresztül?
- Én kérek bocsánatot... - szólt félénken motyogva, majd ismét lesütötte nagy zöldesbarna szemét, mely mindig valahogy kétértelműséget sugallt.
- Ugyan már! Mihez volna kedved drága? Mondd ki bátran? Töltsük kellemesen az estét! Nagyon tetszettek a verseid, és az írásaid! Látszik roppant érzékeny, kifinomult emberre vallanak! - gratulált szerényen.
- Szeretnék beszélgetni egy kicsit. Szeretném, ha őszintén megismerne! Ha nem vagyok eléggé szimpatikus csak egy szavába kerül, és már itt se vagyok! - közölte, de valami annyira bölcs, mégis gyerekes naivság áradt mondataiból, hogy a hölgy elpirult, és megdobbant a szíve. Mintha lelke vészriadót fújt volna az érzelmek tengerén. Mintha máris menthetetlenül beleszeretett volna ebbe a különös idegenbe. Ki tudja?
- Kérlek drágám! Ahogy kívánod! Ne kell szégyellősködni! Mindketten egészséges, normális, felnőtt emberek volnánk, akik érett fejjel mindent megtudnak maguk között beszélni, mint a kultúremberek! Ha kényelmetlen számodra a szex azt is megértem, és tiszteletben tartom! - megint csak keresztbe rakta természetellenesen hosszú, egzotikus lábait, mintha megint próbára szerettevolna tenni, vagy tesztelni akarná a másik érzelmeit, vagy összetett ösztöneit.
A férfi pedig mindent előlről kezdett a szomorkás, barátok nélküli, elhagyott, zaklatott gyerekkoránál, aztán végigvette élete főbb eseményeit, és írók módján annyra részletgazdagon mesélte el saját életét, hogy a hölgy egyre jobban megérezte: igen! Ezzel az emberrel új életet kezdhetne! Ez a végtelenül érzékeny, és sokat megélt emberrel esélye lehet egy másfajta, harmónikusabb, teljesebb boldogságra, melyet nem tart fogságban a pénz fortélyos hatalma, mely nincs kiszolgáltatva manipulálható, vagy felszínes érzelmek hálóinak, és ami talán ennél is fontosabb - ami őszinte bizalomból, és megélt érzelmekből táplálkozik.
Mindketten a nagyképernyős Dolbi Sourand 5.1-es csúcsminőségű házimozi rendszerrel felszerelt plazmatévé elé telepedtek, és a hölgy mintha kitalálta volna a gyerekes férfi gondolatát belső sugallattól vezérelve berakta a DVD-lejátszóba a Farkasokkal táncolót, mely a férfi mindennkori kedvenc filmjei közé tartozott. S bár a film több mint három és fél órás volt egymás mellett ülve, szavak nélkül is érezhető volt, hogy nem csupán jótékonyan vibrált a levegő közöttük, de mintha tökéletes hullámhosszon rezegtek volna miközben összekapcsolódott a lelkük.