MEGBOCSÁTHATÓ ÉLETEK

Poszlovszki Emil ötvenes éveiben járó, jólszituált gépészmérnök volt, aki jóformán egész idejét munkájának szentelte, és rendkívül kevesett tudott csak együtt lenni szerető családtagjaival. Két lánya volt, és bár azt vallotta, hogy egy gyerek minden esetben igazi ajándék, és öröm az egész családnak férfi ember lévén kicsit úgy gondolta, hogy nem ártott volna, ha a második gyerek fiú, hogy legyen, aki majd tovább öregbíti a Poszlovszki nevet.
Mégsem panaszkodott annyit, hiszen takarosan kicsinosított, és folyamatosan pedáns tisztaságban tartott kertesházát jóformán megcsodálta a kis kertvárosi közösség apraja-nagyja. Kezdve díjnyertes, saját maga oltott gyümölcsfáitól kezdve, szépen termő burgonyáiig, és minden fontosabb zöldség-élelmiszerig, mely egy háztartásban csak elkelhet. Ebben nagy érdeme volt szerető, imádnivaló feleségének, akivel harminc év voltak együtt, amikor váratlanul porszívózás közben az asszony strókot kapott, összeeesett és meghalt. Poszlovszki csupán a temetésen láthatta két unokáját egy lenszőke hajú, - látszólag teljesen halálrarémült kislányt, és egy kisfiút, aki kinyújtotta felé mérgesen nyelvét, mire szülei nem győztek figyelmeztetni.
Poszlovszki rajongásig szeretett felesége halála döbbentette rá, hogy mennyi mindent elmulasztott saját, jól berendekedett életében, és talán azért még nem volna késő, hogy mindent megpróbáljon rendbe hozni. Ezért egyik nap előbb egyik, majd másik nap másik felnőtt lányát hívta fel telefonon, hogy érdeklődjön mikor fogják meglátogatni?
- Halló... itt a Tomasek lakás! - szólt bele egy vékony kisfiú hang.
- Szervusz! Itt a nagyapád! Szólj kérlek anyukádnak, hogy az apa szeretne vele beszélni! - kérte kedvesen unokáját az öreg. Már hallotta is, amint a kisgyerek leteszi a kagylót és tüntetően trapolászva rohan ki a belső szobába anyukájért.
- Igen, tessék! - szólt bele felnőtt lánya a kagylóba.
- Szervusz Ágikám! Bocsáss meg, hogy zavarlak! Mikor tudnátok meglátogatni? A temetés óta nem találkoztunk! - nem szívesen mentegetőzött, de ez volt az igazság.
- Szia... apa... - a vonal túlsó végén a felnőtt nő érezhtően jócskán megilletődött. - Nézd csak! Sajnos azt nem tudom megmondani, mert a kicsi Máté elkapott valami betegséget, és most rendesen ki kell kurálnunk!
- Á! Megértem! Mielőbbi gyógyulást kivánok neki! Ne haragudj kicsim, hogy zavartalak benneteket! - Poszlovszki már épp készült szomorkásan lerakni a telefont, amikor lánya még beszélni akart vele.
- Várj egy kicsit apa! Ez borzasztóan kínos nekem, de megígérem jó, hogy majd kitalálok valamit, és idővel, ha Mátéka is meggyógyult meg fogunk látogatni! Addig ne légy morcos! Ne keseredj el! Jó?!
- Rendben! Puszillak benneteket! - azzal szomorkásan lerakta a kagylót.
Másnap másik felnőtt lányát hívta fel Noémit, akinek szintén volt egy kislánya.
- Szervusz! Itt apád! Hogy vagytok? - kérdezett rá nyíltan. Talán jobb is, ha az ember elsőre szembesül a rossz hírekkel, úgy legalább nem éri csalódás.
- Szia... apu! Annyira örülök, hogy hallom a hangodat! Hogy érzed magad? Csak nem vagy beteg? Olyan fáradtnak tűnik a hangod! - felnőtt lánya már kisgyerekként is hihtetlenül tüneményes és határtalnul kedves tudott lenni, és az emberek értékelték, ha gondjukat viseli. Amióta nemrégiben kislánynak adott életet egyelőre félretette divattervezéssel kapcsolatos elképzeléseit, és csak az anyaságnak élt.
- Nem drágám! Jól vagyok, még nem kell temetni! Azért hívtalak, mert a temetés óta egyszer sem látogattatok meg. Se ti se a nővéredék! Mondd csak? Elképzelhető, hogy a közeljövőben tudtok egy kis időt szakítani rám?!
- Hát tudod apu... az igazság sajnos az, hogy Tamást lehet, hogy előléptetik a munkahelyén, és éppen el akarunk költözni egy jobb környékre. A lis Lilike pedig egy valóságos angyalka. Ha látnád! Biztos azonnal megkedvelnéd őt!
- Sokszor csókoltatom! Nagyon szeretnélek benneteket látni kislányom!
- Mi is apukám, de most hidd el, hogy nagyon be vagyunk havazva! Tudod mit? Nemsokára úgy is jön egy hosszabb, ünnepi hétvége! Akkor majd keressük egymást és valamit kitalálunk! Addig próbáld meg derűsebben szemlélni a dolgokat és vigyázz magadra! Ígérem valami majd csak lesz! Örülök, hogy beszélgettünk! - azzal se szó, se beszéd letette a telefont.
,,Mi az ördög történhetett?" - töprengett magában a férfi. ,,Miért nem akarnak találkozni velem a saját gyerekeim?" - végzetes, keserű felismerésre jutott, mely már közel állt a totális kiábránduláshoz.
- Már pedig akkor sem usszák meg! Meglátogatom őket! - gondosan, precízen igyekezett utazóbőröndjébe belezsúfolni minden szükséges holmiját. Azelőtt könnyebb volt a dolga, hiszen felesége mindig makacsul ragaszkodott hozzá, hogy az ő férje ne járjon úgy, mint egy topis kocsis, így maga pakolt be mindent.
S bár Poszlovszki kissé összegyűrte ingeit, posztó nadrágjait végül úgy határozott, hogy a farmernadrág lesz a nyerő, elvégre az sokkalta kevésbé gyűrődik, mint egyéb ruhanemű.
Kiátogatott a temetőbe. Talán azért, hogy feleségével megbeszélje a dolgokat, vagy hogy egyfajta belső feloldozásban részesülhessen. Nem tudni!
- Szia Drágám! Úgy döntöttem meglátogatom a gyerekeinket! - simított végig a márvány sírkövön, és tett friss virágot a márványvázába. - Tudom, most azt fogod majd mondani, hogy mi a nyavalyáért avatkozok én bele a felnőtt gyerekeim életébe, amikor már régen megvan a saját életük. Nem avatkozok bele, csak régen nem találkoztunk, és születésük óta is inkább mindig te voltál velük, és nem én! Nemrégiben a Noéminek kislánya született! Őt is szeretném látni! A gyógyszereket gondosan be fogom venni! Majd még jövök máskor is Édesem! - azzal megsimogatta a márványtáblát és utazóbőröndjével kilépett a temetőből és nyakába vette az országutat.
Útközben nem engedélyezett magának pihenőt. Ez is inkább egyfajta tudatos, különleges lélekerőt takart, mellyel igyekezett - elsősorban -, önmagának bebizonyítani, hogy még mindig képes életben maradni, annak dacára, hogy felesége után hihetetlenül mély, veremszerű szakadék keletkezett mindennapi életében, és jóformán senkije se maradt, akivel egy-két szót válthatott volna. Igaz ugyan, hogy voltak túlontúl kíváncsiskodni vágyó nyudíjas szomszédai, ám egy idő után azok is ráuntak Poszlovszki folyamatosan kiábrándult életbölcsességeire és inkább mint valami különc, magánakvaló remetét tartósan hanyagolni kezdték a bogarasnak kikiáltott öregurat.
Útközben felkapaszkodott néhány buszra, és villamos helyett is inkább metrót használt. Mindig úgy tartotta, ha az ember lemegy a föld gyomrába kicsit maga is farkasszemet nézhet a veszélyes végzettel. Mint akiket számadásra sarkall az élet, ami minden esetben igazságtalan, és kellőképpen bizonytalan.
Szándékosan a leghátsó szerelvénybe szállt be, és miután nyugdíjasbérlete volt különösebben nem is érdekelte, hogy vajon találkozik-e útja során barátságtalan, és folyvást kellemetlenkedő jegyellenőrökkel.
Végül haamarabb Ágiék családi házához talált, mely a Csepel-szigeten feküdt. Kertvárosias, virágos, hangulatos utcarészlet tárult szemei elé, amint sétálni kezdett. Már milyen régóta nem járt itt. Azóta, hogy felnőtt lánya elsőként hagyta ott a családi fészeket, és alapított családot jóformán egy kézen megszámlálható volt azon kivételes alkalmak száma, amikor meghívták őket magukhoz. Utoljára a felesége halála előtt volták náluk vendégségben.
,,Hármat vagy csak egyet csengessen? Nehéz kérdés!" - töprengett magában. Végül úgy döntött, hogy három csöngetés lesz a befutó. Egy ötéves forma, talparesett kisfiúcska biciklizett ki a kerítés kapuig, és kutató, kíváncsi szemeivel máris méregetni kezdte Poszlovszkit aki idétlenül megpróbált mosolyogni.
- Szervusz Mátéka! Nem tudom emlékszel-e rám? A papa vagyok! Anyukáddal szeretnék beszélni!
A kisfiúcska hátrakerekezett a takaros, virágos családi ajtajáig és bekiáltott valami szöveget mire megjelent az ajtóban Poszlovszki idősebbik lánya Ági, akit megdöbbentett, hogy betegeskedő apja erre a nagy útra vállalkozott.
- Apa! Tényleg te vagy az?! - ment hozzá közelebb, majd kinyitotta a kaput, és magához ölelte a megfáradt öregurat. - De hát hogy kerülsz ide? Nem azt beszéltük a telefonba, hogy megfogunk majd látogatni?! - hangja kioktatóra, enyhén dorgálóra sikeredett, és ezt megérezte a nyudíjas ember is.
- Hát azért jöttem előbb, hogy végre találkozzunk! De ha így áll a dolog akár haza is mehetek! - próbált viccelődni, végül irónia lett belőle.
- Jaj, ne butáskodj már! Gyere csak be! Milánka megjött a nagypapi! - kiáltott az eleven, és csalafinta gyerkőcnek, akit most éppen tökéletesen kikapcsolt a biciklizés és látszólag nem különösebben törődött nagyapjával.
- Üljünk le a nappaliban! Kérsz esetleg egy kávét, üdítőt?
- Nem köszönöm! Senkinek sem szeretnék a terhére lenni, csak azért jöttem, mert olyan régen volt, hogy utoljára kiadósan kitudjuk magunkat beszélgetni!
- Igen! Szent igaz! Ez nekem is nagyon hiányzik! Anya halála totálisan kikészített. Mátéka még kicsi volt, így nem emlékszik a nagyira, de fényképeket szoktunk neki mutogatni!
- Igen, így is kell!
- ...És hogy telnek a mindennapjaid? Mesélj el mindent! - vette kezébe az öreg májfoltos, megfáradt kezeit.
- Hát megtanultam főzni! No nem bonyodalmas ételeket de paprikás krumplit, és pörköltet! Bárcsak anyád is látná, hogy mennyire szeretnék megfelelni ennek az egésznek...
- Szerintem ő mindig is pontosan érezte, hogy fantasztikus férjet, és családapát talált magának.
- Lehetséges... És ti hogy vagytok?
- Noémiék hogy vannak? - tért ki elsőre a válasz elől.
- Velük is beszéltem telefonon, és őket is megfogom látogatni!
- Jaj apukám! Teljesen kifárasztod magad! Legalább a gyógyszereidet bevetted?
- Persze! Azzal kezdem minden reggel! Magammal hoztam a bőröndömben, aki kellhet.
- Ez megnyugtató! Nemrég az én anyósomat is be kellett utalni egy szeretetotthonba, mert csetlik-botlik és öt percig sem szabad egyedül hagyni. Megszakadt a szívünk, dehát sajnos ez van! Nem tudunk mit csinálni! Mesélj valamit!
- Hát... elkezdtem írni egy önéletírásfélét, amibe regényes elemek vannak. Még nincsen teljesen kész és talán nem is lesz. Ki tudja?
- De hát ez nagyszerű! Biztos vagyok benne, hogy fantasztikusan fogalmazol.
- Hát... nem tudom... tudod az életben nagyon sok minden egy csapásra megváltozott és aztán az ember életére rátelepedett a tartós hiányérzet. De nem szeretnék keseregni!
- Ne is, mert anya sem ezt akarná!
Rengeteg fontos témát érintettek, mire ebédidő lett és Ági nem vette volna a szívére, ha apját egy falat nélkül engedje útjára. Kiadósan, és finomat ettek, majd amikor vétkeztek az étkezéssel Poszlovszki lekuporodott a nappali szőnyegére, hogy játékautókázzon egy kicsit Mátékával, majd délután fél kettő magasságában felkerekedett, hogy kisebbik lányát is meglátogassa.
- Annyira örülök, hogy eljöttél apa, és Noémit is sokszor üdvözöljük! Amint tudunk megfogunk látogatni! - búcsúzott tőle Ági, majd becsukta takaros kertesházuk kapuját.
Poszlovszki úgy érezte felnőtt lánya valamit elhallgat előle, de hogy mi lehet benső titka nehezen tudta megfejteni. ,,Majd elmondja, ha bántja valami nem igaz?!" - szögezte le, majd ismét metróra szállt és a főváros kilencedik kerülete felé vette az irányt, ahol egy lakótelepi társasházban kisebbik lánya Noémi éldegélt családjával.
Ezúttal elég volt egyet csengetnie, hogy egy mosolygós, kedves, kíváncsian érdeklődő lennszőke hajú kislány kinyissa a bejárati ajtót:
- Hát te ki vagy? - kérdezte mosolygósan, cserfesen.
- Hát szervusz Lilike! A nagypapa vagyok! Emlékszel még rám? - kérdezte lehajolva, amennyire csak reumás, fájó térde engedte.
- Te sokkal öregebb vagy mint az anyuci! - jegyezte meg okosan.
- Hát az egészen biztos! Nagyon okos kislány vagy! Szaladj be és mondd meg, hogy a papa van itt!
A kislány rögtön beszaladt mire egy konyhakötényt vett, lisztes arcú, szép fiatalasszony jött ki sietve az ajtóhoz, kezén prézlimaradványok apró galacsinjaival. Meglehet rántott húst készített éppen.
- Apukám! Te itt? - annyira meglepődött a váratlan látogatótól, hogy hosszú percekig köpni-nyelni sem tudott. - De hát mikor, hogyan?
- Hát már a legkisebb lánykámat sem látogathatom meg? - csodálkozott az öregúr.
- Ugyan már! Gyere be gyorsan, mert odaég a hús! Lili merre vagy kislányom? - szólt be a szobába.
Poszlovszki beljebb ment, és a hangulatos kis panellakásban valóságos csatatért hagytak a kislány számtalan játékai, melyek saját teret, és hangulatot teremtettek maguk körül. Mint kiderült nemrégiben volt a szülinapja, és rengeteg ajándékot kapott. Vajon miért nem szóltak róla Poszlovszkinak? Fogas kérdés.
A fiatalasszony átgalopozott gyors szökkenésekkel a konyhából egészen az előszobáig és kérte apját, hogy üljön csak le ott, ahol éppen talál egy szabad helyet magának. Poszlovszki végül az étkezőben állapodott meg.
- Megkínálhatlak bármivel apu? - kérdezte kissé fáradtan.
- Nem köszönöm kislányom! Inkább ülj le és mesélj hogy vagytok? Hogy éltek? Látom nemrég volt Lilike szülinapja. Ezt akkor pótolni illik nem igaz?!
- Jaj, tényleg! El is felejtettünk szólni, de anyu halála mindent annyira felkavart! Kész bolondokháza tud lenni az élet. Te hogy bírod?
- Hát... kincsem ez tudod változó... megtesszük, amit csak lehet, hogy együtt túlélhessük!
- Igen! Mi is készültünk kimenni a temetőbe anyuhoz, de tudod valami mindig összejött! - váratlanul kibukott belőle: - Szerintem Tamás megcsal engem!
- Miből gondolod? - kapta fel a fejét az öreg a váratlan fordulatra.
- Hát az utóbbi egy-két hónapban mintha csak akkor jönne haza, amikor éppen neki tetszik, és Lilikével is egyre kevesebbet foglalkozik. Ha rákérdezek mindenre az a válasz, hogy rengeteg munkája van, és helyt kell állnia. Én megértem, és mindenben támogatom őt, de valami megváltozott, amit ő semmi esetre sem akar velem megbeszélni! - szomorkás lett a hangja.
- Hát kislányom! Pedig előbb-utóbb kénytelen lesz szembenézni saját helyzetével és kiértékelni a saját dolgait. Észre se vettem már milyen nagy lett a kislányod!
- Ó, hát igen! Nő, akár a bolondgomba! Akarod, hogy ide hívjam? Most éppen játszik!
- Hadd játszon csak nyugodtan! Később én is csatlakozok!
- Ágival beszéltél?
- Hát ami azt illeti tőlük jövök Csepelről, hogy benneteket is láthassalak!
- Oh! Tehát elhatároztad magad és ebben senki sem tud megingatni! Fantasztikus apa vagy! Mondtam már?
- Köszönöm szépen! Kisebb korodban alig hallhattam tőled! Most mégis gyötör a bűntudat, mert nagyon keveset lehettem csak veletek! De úgy érzem büszke is lehet, hogy két fantasztikus, talpraesett, önálló lányt sikerült összehoznom!
- Szomorúnak, és fáradtnak látszol! A gyógyszereidet reggel bevetted?
- Mind egy szálig! Voltam kint a temetőben anyátoknál. Egy kicsit elbeszélgettem vele.
- Jaj apukám! Ez egy kissé beteges nem gondolod?!
- Ne izgulj semmit! Még beszámítható elméjű vagyok! Miért? Te is szoktál beszélgetni! Gyerekkorodban a képzeletbeli barátodhoz! Na mondd csak? Hogy is hívták? Krumplinudli?
- Jaj, dehogy! - mosolyodott el. - Pukinak hívtuk. Azért lehetett csak plüssálltunk Ágival, mert te halálosan féltél az állatoktól!
- Hát kincsem! Valami nem változik!
- Szerintem a változás törvényszerű! A kérdés, hogy az egyes emberek ezzel miként és hogyan bírkóznak meg!
Számos dolgokról elbeszélgettek, majd Poszlovszki letelepedett a kislány unokájához és játszott vele is egy kicsit.
Délután fél ötre járhatott az idő, amikor kisebbik lányától, és unokájától is búcsút vett, majd hazafelé ballagtott, amikor heves szúrást érzett a mellkasa tájékán és veszett légszomj kerítette fogságba. Arra még volt ereje, hogy zsebkendőjével egy köztéri ivókúthoz támolyogjon és hideg vizes borogatást tegyen felhevült homlokára. Végül alig pár perces kálvária után végzetes infarktust kapott, amikor már azt hihette, minden rendben folyik életében.