BETEGSÉGET VAGY KÍGYÓT

E kiábrándult, abszurd korban
az lesz örök vesztes, aki hiszi még győzhet!
Éjjel-nappal üzemkész
a nagy hazugsággyár,
spanyolviaszgyárosok országos szövetsége.

Minden csók, romantika, gyertyafényes
kedveskedés csak újabb,
felesleges agyonfixált harapós-smár,
akár ragályos kór,
vagy pusztító betegség egyre jobban
terjed a viselkedésbeli analfabétizmus
s egymáshoz háttal megkötözött,
agymosott vadbarmok,
paraszti tahók vonaglanak
- mindenki más új, magakellető,
exibicionista szenzációkért eseng,
vagy egy másik idióta perc-emberért. 

E alattomos korban a magamutogatás,
mohó hírnév s karriervágy láncreakciója
már felrobbant minden kézfogó alkut,
aláírt szerződést, vagy békés egymás
mellett élést
- hisz mindig mást mondd a nagystílű,
hamis száj, mint a hazug szív.
Minden fogadkozás mögött újabb
vége-hossza nincs teher
  - s próbatételek feszülnek -,
javában. Irigyked a nyerészkedni
vágyó, sunyi kapzsiság.

Mert akként kellene boldogulni,
ahogy segítőkész emberek szoktak;
egymásnak öntudatos,
segítő-kezeket nyújtani,
s a reménytelennek hitt jövőt is feljavítani. 

Jaj! Csak a magyar ember csap ma össze
bamba-tudatlan, ostobán karrierek,
megtaláltnak vélt szerelmek
közszemlére tett vágóhídjain.
Míg a sebzett lélek
messze elidőzne egy életet
- közöny lusta arc csonkra
festi kanibál-hitű,
indulatos arcokat.

Baljós, evilági cinkosok elől a hajótörött
túlélő csakis az maradhat talpon,
ki megtanulhatta már ideje korán
érdeme szerint mérni a veszteséget.
Odakint a lepra-Idő szűkölő körén
a rég nem láthatott,
büszke arcok is összeérnek.
Rovar-magány
s barlang-éjszaka vár majd húsz év múltán. 

S még most sincs mellettem senki,
kivel mindazt a kincset,
mint lelkemben gyűjtögettem
őszintén megoszthatnám.
- Hallgatom, amint a dáridó-részeg
tinédzserek lakásom lábainál
kedvükre rókáznak,
öklendeznek s hangosan
kimondom:
Miért kellett ennek így történnie?!