FURCSA NÁSZÚT

Valami különös oknál fogva egy visszatérő echóhang motoszkált a fejében, amikor férjével kettesben elutaztak Puerto Vallartába.
Ez a visszatérő hang mintha folyton élő lelkiismerete lett volna, mely unos-untalan megszólította: ,,Hol tettem, hogy máris beadtam a derekamat? Vagy csupán csak kínzó családi kötelezettséget teljesítettem, hogy anyám, és nagyanyám is megnyugodjanak?!" - Ti. a házasság gondolatát egész kisgyerekkorától pontosan, részletesen megtervezte. Ott voltak szinte mindenütt. A gyerekkori kiszínezett rajzokon át egészen a serdülőkor rúzs és körömlakjáig, az öccsével való babusgató, dajkáló szöszmötölésig.
- Ádám? Kérdezhetek tőled valamit? - közelebb húzódott hozzá, mert tudhatta, hogy jóképű, sportos férje legfeljebb csak akkor tud rá koncentrálni, ha érzi testének közelségét.
- Mi a hézag bébi? - vetette oda könnyed lazasággal a másik. - Mi a bibi?
- Légy szíves és ne gyerekeskedj! O.K.? Komolyan szeretnék veled beszélni! - hangja markánsan megkeményedett. Látszólag eltűnt belőle minden gyerekes, idillikus hóbort, kellemes kanáridallamosság.
- Mi van már?! Csak nem azt akarod mondani cicus, hogy forduljunk vissza? Itt vagyunk Mexikóban bébi! Bulizhatnánk egy kicsit! - méltatlankodott, és Ági jól tudta, hogy ezt majd mérgelődő zsőrtőlődés követi, amit legfeljebb csak egy kis békülő szex tudhat enyhíteni.
- Kérlek! Komolyan! - azt akarta, hogy férje végre vegye komolyan, felelősségteljesebben párkapcsolatukat, és ne szálljon el önmagától, mintha félisten lenne, aki előtt meghajol a fél világ.
- Jól van! - tartotta fel, mintha megadná magát mind a két kezét. - Most meg mit akarsz?!
- Folyton olyan érzések járnak a fejemben, hogy vajon jó döntést hoztunk-e ezzel a házassággal kapcsolatban? Te sosem érezted úgy, hogy elkapkodsz valamit, amit később meg kellett bánnod? Sosem érezted azt, hogy még annyi minden várna rád az életben, és te inkább igába hajtod a fejed semmint tennél, és küzdenél a céljaidért és az álmaidért? - maga is alig hitte el, de mintha bölcsebb, érettebb lett volna a hangja. Férje úgy nézett rá, mintha meghülyült volna, vagy elgurult a gyógyszere.
- Ugye kiscicám te most valójában hülyíteni akarsz engem? Hol a kandi kamera? - próbálta elbliccelni a dolgokat.
- Nem hülyéskedek! Próbálom logikusan, és komolyan végiggondolni a kapcsolatunkat! Például te hány csajjal jártál mielőtt én következtem?
- Ö... nem értem... hogy a büdös francba jön most ez ide...? - mint aki félrenyelt valamit hirtelen kisebb köhögési roham fogta el. - Látod? Miattad már köhögök is a rohadt életbe már!
- Hé! nyugalom! Csak beszélgetünk, vagy nem? Figyelj! Azt mondom pakoljuk ki a csomagokat és menjünk le a tengerpartra! Sétálhatnánk is egyet! Mit szólsz?!
- Felőlem! Ma nagyon furcsa vagy kisanyám! - vakarta meg rövidre nyírt haját a férfi.
Gyorsan kicsomagoltak, és bár jó lett volna legalább pár órácskát szunyókálni az időeltolódás miatt Ági érezte, hogy vannak szituációk, és döntések melyek nem tűrik el a halasztást.
Kipakoltak kissé elfáradtan, majd Ádám bermudanadrágot és pálmafamintás inget vett fel, amit szándékosan kigombolatlnul hagyott hadd lássa Ági, hogy azért hasán mégiscsak lüktetnek az izmok. Ági pedig kétrészes fürdőruhába bújt, még akkor is, ha párja majd megőrült volna azért, hogy bikiniben láthassa. Lementek a tengerpartra.
Ágit kislánykorától kezdve ámulatba ringatta a hullámzó víz. Még a mostanság méregdrága Balatonnál kezdődött ez a vízhez köthető nagy szerelem, és azóta szinte majdnem minden vakációt szükségképpen vízpart mellett tervezett el. Még a diákmunkáit is úgy alakította ki, hogy a Balatonhoz közel pincérkedhessen amikor gimnazista volt. Amikor megérezte, hogy strandpapucsa alatt finom szemcsékben csikorog a hófehér homok azonnal mezítlábra váltott, és élvezte, hogy lábát dörzsölni a forró homok. A délelőtti órák után egyre kevesebb embert láttak a strandon. Meglehet mindenki árnyékba húzódott a kegyetlenül tűző nap elől. Ez pont Áginak kedvezett akit csöppet sem zavart a tűző bombázó nap, annál inkább Ádámot, aki nem győzött a pálmafák nagy levelei mögé bújni, mert félt hogy szoláriumban megszerzett barnasága megsínyli az igazi hőséget.
- Mit szólnál, ha fürdenénk egy nagyot és utána letáboroznánk valamelyik fehér napernyő alá. Most úgy sincs itt senki! - azzal Ági máris berohant az óceánba, és alig várta, hogy a millió szám fröcskölt vízcsepp kellemesen lebarnult testét csiklandozhassa.
Ádám inkább csak párszor megnedvesítette jólfésült frizuráját, és vigyázott, hogy méregdrága napszemüvege el ne vesszen a nyugodt kékségben. Ez a csobbanás nem tartott tovább mint harminc perc. Utána kissé fázva mindketten letelepedtek az egyik hófehér nagyméretű napernyő alá a káros napsugaraktól védve. Ági csomagolt szendvicseket és most jóízűen falatoztak, miközben a bámulták a távolnak tetsző szintén kékszínű horizontot.
- Annyira szeretnék egy ilyen helyen élni! Legszívesebben otthagynám a régi életemet, és haza se mennék! - kívánság kerítette hatalmába, mely jelenlegi életében öltött testet. Ha most megvalósíthatná céljait egyetlen percig se habozna.
- Szerintem ezt át kellene gondolni még jó párszor! - vette ellen Ádám kissé bizonytalanul, mint aki sok mindennel nem érthet egyet.
- Sosem tudtam megérteni az emberek tétova hezitálását! Mi értelme van úgy élni, hogy várod a megfelelő percet arra, hogy cselekedj, aztán amikor nagyon hosszú idő eltelik gyakorlatilag elsiratod az összes cserben hagyott lehetőségeidet?!
- Hát... én csak annyit mondok cicám, hogy én megcsináltam a szerencsémet, és jelen pillanatban nem szándékozom változtatni rajta!
- Tehát ezzel azt akarod mondani, hogy nem szeretnél egy kis trónörököst? Vagy bármi mást, amivel úgy érezhetnéd, hogy megtaláltad önmagad? - nézett rá kíváncsian, sóvárgón.
- Nézd! Nem így akartam fogalmazni, de ha már megkérdezted válaszolok a kérdésre! Csípem a kis srácokat, de semmilyen felelősséget, vagy elkötelezettséget nem érzek az iránt, hogy egyszer talán nekem is legyen egy sajátom, akivel elmarhulhatok. Igen, meglehet, hogy sokszor önző szemétláda vagyok, de sajnos ilyen ez a mostani világ! Aki nem teszi a dolgát azt könyörtelenül eltapossák.
Ági hallgatta ennek az embernek minden szavát, aki újdonsült férje volt, mégis olyannak tűnt, mintha egy tökéletes vadidegentől hallotta volna. Mintha olyan testvéri kötelék lenne kettejük között, ami legfeljebb a formális alapokra és egyáltalán nem a kölcsönös, bizalmas érzelmekre helyezné a hangsúlyt.
Még jócskán emlékezett milyen volt, amikor megismerkedtek. Ádám élsportoló volt, aki ezüstérmeket szerzett, és ez szép summával is járt, a kiterjedt kapcsolatairól nem is beszélve, míg ő ügyvédbojtárként kezdte, és szeretett volna a bajba jutott, szegényebb sorsú embereken segíteni. Azonban hamar rá kellett döbbennie, hogy a szegényebb sorsú embereknek nincs pénzük jogi képviselőre.
- Szóval mégiscsak kibújt a szög a zsákból! - szögezte le szinte ellenséges hangnemben, amitől Ádámnak valósággal mindig borsódzni kezdett a háta.
- Jaj ne gyere nekem ezzel az olcsó, önsajnáló szöveggel! Pontosan tudhattad, hogy mi fog történni, ha hozzám jössz! Most pedig mit kell hallanom, hogy te máris elkezdted a rinyálást, meg a panaszkodást! Miért?!
- Figyelj! Nem így akarok beszélgetni! Nyugi! Csak arra gondoltam, hogy mindent együtt, közösen végiggondolunk mielőtt további döntéseket hoznánk! Ez neked miért nem felel meg?!
Ádám megpróbált megtörülközni, ám a tikkasztó kánikulai nap dacára is úgy érezte a kérdések hallatán, hogy mindig ledermed, és csurom vizes. Folyamatosan a törölközővel bibelődött, és törölgette magát.
- Figyelj! Nekem az lenne a pálya, ha most visszamennék a szállodába, harapnánk valamit, szeretkezénk, aztán egy hatalmasat aludnánk. - hangja egyre unalmasabbá, színtelenebbé vált. Kifakult.
- Ne haragudj, de nekem muszáj tudom, hogy szeretsz-e vagy csak azért vagy velem, mert éppen így hozta a sors! - Ági lelkében valósággal kavarogtak, tótágast álltak a szeszélyes érzések. Úgy tekintett magára mint egy tétova kis állatka, aki egy erős, és nagy hím mellett keresett menedéket magának, miközben valójában a szerelemről, a kölcsönös érzelmekről mondott le.
- Egyre idiótább kérdéseket teszel fel kicsim! - pár vízcseppet fröcskölt ági barna karjára viccből. - De tudod mit menjünk vissza a szállodába, és egy közös hancúrozás rendbe hozza a dolgokat.
- Kélek! Megpróbálnál legalább a kedvemért nem az ösztöneiddel gondolkodni?! Hallgass végig! - húzta le maga mellé.
Ádám kénytelen volt belátni a tényt, hogy ez a nap kicsit más lesz, mint akihez hozzászoktatta magát.
- Jó! Elismerem, hogy amikor jártunk voltak melletted mások is! Ezt akartad hallani?! - valahogy elege lett már ebből a sok kérdezősködésből, és fölösleges felelősségre vonásból.
- Ez totálisan új információ! Szóval akkor nem én voltam az első? - lepődött, és hökkent meg döbbenten,mint akit megcsaltak.
- Kis szívem! Mégis mit képzeltél, mi?! Talán egy férfi nem kedvelheti a változatosságot?! - szavai élesen hasítottak, megbontva ezzel a kölcsönös bizalom szövetségét.
- Hát tud meg, hogy ez azért övön aluli ütés volt, még tőled is! - tette mérgesen keresztbe maga előtt kezeit Ági. - Akkor mi volt ez a szöveg arról, hogy egyedül csak én vagyok neked, meg hozzá hasonló?
- Ja, vagy az? Azt csak úgy mondtam! Te mindig olyan is anyuci kedvence voltál, akit könnyű becsapni! - mosolygott hamiskásan. - ...De ha már itt tartunk! Mi volt az a kis affér azzal a hájpacni pojácával? Hogy is hívták? Aladár, vagy Albert?
- Antal! És nem affér volt! Verseket írt nekem vedd tudomásul! Romantika is van a világon!
- Hát édesem, ha a romantika képes megvenni egy száz szálas rózsacsokrot, és a legdrágább gyémántot ám legyen, de csórókkal nem érdemes szóba sem állni. Csupa lepra népség! - legyintett könnyelműen.
- Nem tűröm, hogy így beszélj egy olyan különleges emberről, akit még csak meg sem akartál igazán ismerni!
- Jaj, ezer bocs! És mondd csak? Milyen volt a te kis Antalkádnak a teljesítménye az ágyikóban? Hányszor is feküdtetek le egymással? - egyre kegyetlenebbül hangoztak a férfi szájából a szavak.
- Semmi közöd hozzá! - valósággal vörösödni kezdett barna arca alatt, és jócskán kijött a béketűrésből.
- Oh! Mivel a férjed lettem szerintem bizonyos dolgokhoz azért mégiscsak közöm van! És mit szólnál, ha előkeríteném a te hősszerelmes Antalodat és beleverném a betonba a vízfejét? Hátha nem lenne olyan idióta!
- Ha csak egy ujjal is hozzá merész élni esküszöm, hogy olyat teszek, amit megbánsz! - fenyegetőzött Ági is, és látszott rajta, hogy a tűzbe menne egykori szerelméért.
- Na látod édesem! Ezt nevezem én pazar veszekedésnek! Most akár haza is mehetnénk és jöhetne a szex! Ilyenkor mindig jobban esik! - gusztustalan volt az utóbbi megjegyzése.
- Tulajdonképpen miért is vagyunk mi együtt Ádám?! Felelj őszintén!
- Miért? Miért? Fingom sincs! Honnan a jó büdös fenéből kellene azt tudnom! Egyszerűen így alakult és kész! Miért kérdezed? Csak nem el akarsz máris válni?
- Nos drágám nem állsz messze az igazságtól! Lehet, hogy én vagyok a hülye, mert még mindig hiszek egy olyan párkapcsolatban, amihez semmi közöm!
- Hát édes cicám... ha csak így áll a helyzet! Én szívesen elköltözöm tőled, ha visszamegyünk a szállodába! Sőt! Nem is kell ugyanazzal a géppel visszarepülnünk. Mit szólsz?!
- Figyelj! Inkább ne veszekedjünk! Ez mindkettőnk számára komoly tehertétel, bár látom, hogy téged ez a legkevésbé sem visel meg!
- Hát bébi, ezt nagyon jól látod! Mit szólnál egy gyertyafényes vacsorához? Egyből jobb kedved lenne!
- Köszönöm, de valahogy elment az étvágyam!
- Én viszont csak most kezdtem megéhezni! Ha visszamegyek a szállodába rendelek is magamnak egy homárt sültkrumplival.
- Ahhoz képest, hogy fiatal házaspár vagyunk egyetlen nap sikeresen kiábrándultunk egymásból! Te nem tartod ezt különösnek?
- Ugyan miért? Nincs ebben semmi extra dolog! Teljesen természetes, ha egy kapcsolat megfeneklik, és mind a két fél másutt keresi magának a boldogságot! A baj, ha a válásnál szóba kerülnek az ingóságok!
- Hát... ez igazán velős magyarázat! - érezte, hogy totálisan kiábrándul párjából, de ugyanakkor visszatért a realitások talajára. - Ha mindent megbeszéltünk akár vissza is mehetünk a szállodába!
- Okézs O.K. bébi! - Ádám nem sokat teketóriázott és máris visszaballagott a szállodába. Ismerve őt egy-két dögösebb hölgyet is sikeresen ujja köré csavart. Míg Ági egyelőre kint maradt az alkonyi naplementéve veszi, varázslatos látványt nyújtó tengerparton. Úgy érezte valamit elvesztett, de valamit tanult is ebből a vegyesre sikeredett kapcsolatból. Furcsa nászút volt az övék, ami egyben válással ért véget!

CSÖND-LAVINA

Fél-emberek, fél-vágyak szétszabdalt,
hamis kontinensé züllött időbeli hazám.
E kor képtelen rá,
hogy mind őszinte harmóniák mezején,
mind halhatatlan érzelmek
örökkévaló tengerében méltón kiteljesedjen.

Minden s mindenki csak azért is
sunyitó érdek-szorgalommal
a bizonytalan árral sodródik.
Torzó, sehonnai hajótörött-életek
sivár-szánalmas előzménye egy lepusztított,
nagy élet-reneszánsznak,
mely már végóráival viselős.

Mert már nem lehet az,
hogy emberségből, vagy szívünk
parancsolata szerint cselekedjünk.
Mindenki már ugyanannak az aprócska
láncnak konkurens érdek-szemölcse.
A megragadott életösztön öntudatlan motorja hajtja,
gyűri egyre védtelenített áldozatait.

Mivé lett már az egykori romantikus óhaj,
hogy aki keres az találtatik?!
– Bizonytalanban már agymosottan
bizakodva szolgálják híven a jövőt
s álságos ember-vezetőket birka-idióták,
kik már kedvükre csürhékbe,
vagy hordákba tömörültek: szerelem-éhség,
karrier-vágyak, tudatos félelmek
osztozkodnak mohón mindenen!

Álmok negédes kínzókamrája mindenkit elvár,
ha az édes álom váratlanul meglepett.
Szemek szándékosan felkavart kékjét
többet a lélek dallama sem nyugtathatja.
Csalogató tévutak járkáltatnak,
használnak ki mindenkit szándékosan.

A kóbor-lélek is e alamuszi hírvivő
hitehagyottan útszélivé züllött.
Minden csöndnek tapintható szaga van.
Haddják, hadd terjedjen fertő, mocskos bűz!
Vakított sötétségben dühödt kirohanásaik
is kutyákként felbújtón vicsorognak.
Szenvedélyek hiánya,
mint az aludt tej ösztön-akarattal
egyszerre megalszik.
Semmiségekért elkockázott
jövő is elalszik harácsolgató kezek között.

Vajon harsogóknak minden koron némák viszályaik?
Agymosott, szándékosan lebutított korokban
vajon merre zúdul majd a csönd lavinája?!

RÉGEN TÖRTÉNT



Kicsit régebben történt. Amikor még a férfiak nem tököltek órákon át a fürdőszobában magukat szépítve, cicomázva, mint a hölgyek, és mikor még a borosta is épp olyan vonzó szőrzetnek számított, akárcsak a Busman-mellkas, vagy a túlzottan szőrös szemöldök. A hölgyek pedig nem kérkedtek díszes, cicimás pávaként azzal, hogy az éppen aktuális pasijukat vajon mennyire veti fel a pénz? Akkoriban még fölöttébb szokatlannak számított még a felső tízezer, vagy az úri sznobok világában is, hogy Ferrárival, vagy luxus sportkocsival furikázzanak a belváros utcáin, amit aztán kellően hatékonyan még aznap elloptak.
A munkahelyeken is stabil, biztonságos rend uralkodott. Ezt úgy kellett érteni, hogyha egy átlagos kiember elvégezte rendesen a feladatát, ami ki lett jelölve számára nem kellett attól tartania, hogy már másnap, vagy aznap önkéntes felmondásban részesíti az adott munkáltató csak mert bizonyos bizalmi emberek számára szükségesek a pozíciók.
Éjjelente nem kellett az embernek attól tartania, hogy részeg, duhajkodó vadállatias suhanc-bandák járják a környéket kurjantgatva, vagy farkasokként vonyítva bele a komorsötét éjszakába, és repülő sörös vagy whiskeys üvegektől sem kellett tartani, no meg attól sem, ha egynémely fiatalnak éppen egy manzárd lakás téglafalánál támad kedve könnyíteni magán, és büntetésből, vagy diszkriminációja okán oldalba vizelte valamelyik családapa vadiúj kocsiját. Éjjel tíz órakor volt lámpaoltás, ami annyit jelentett, hogy a legtöbb vendéglátó és szórakozóhelynek tanácsos volt bezárnia a kapuit, ha csak nem szerette volna magára haragítani a hatóságok megbízott embereit. Az a nagy büdös helyzet, hogy manapság már szinte semmi sem olyan megszokott, és kikövezett mederben csordogál, mint a régi szép időkben.
Nem tudni, hogy a Jókai-téren posztoló, alvilági, bohém hangulatáról híres Kaktusz-bár még létezik-e? Ahova érettségizős gimnazisták jártak bulizni, és tequila, vagy B52-es koktélokat vedelni, hogy aztán néhány görbe, fennkölt óra multán sugárban végigokádják az Oktogonhoz vezető utcák nagy részét. Egyiküknek sem kellett lúzer-ostobának, vagy totális vesztesnek éreznie magát, aki nem kapta meg a suli legjobb csaját, hiszen elegendő volt egyetlen, mindent kifejező, szempillarebegtető, romantikus tekintet, és az ember szíve máris a mennybe szállt. Azok sem érezhették magukat kisebbeknek, akik kínai, vagy távol-keleti hólapáttal kellett, hogy kiáshassák autójukat a hó fogságából. Ki tudhatja vajon a XXII. században milyen világ jöhet?
Vajon a Jászai Mari-téri hangulatos kis presszó csinos-huncut felszolgálókisasszonyaival meg lesz-e még, vagy az automatika és a modern gépek korszaka köszönt reánk?
Az utcán járt-kelt Furján György, aki csak azért viselhette vezetékneve előtt a méltósághoz illő doktor jelzést, mert irodalomtörténeti disszertációját kereszt félévezés miatt nem állt módjukban elfogadni egyetemi oktatóiknak. Kicsit mindig bizalmatlanul, gyanúsan, surranón járt az emberek között. Meglehet kicsit antiszociális is volt zaklatott, hajótörött gyermekkora után, és szürkés aktatáskájával a hón alatt hóbortosan mindig megnézett egy-egy megfizethetőbb antikvárium könyves kínálatát. S bár számos olyan olvasó ember akadt, akik ki nem állhatták a régi könyvek piszkos, dohos, szúrós, élemedett pergamenszagát Furján pont ezért kedvelte a ritka, vagy kevésbé ismerős régi könyveket. Valahol egyszer egy híres író ars poétikáját olvasta, ami úgy szólt, hogy az ember ne a bestszeller szerzőket keresse, sokkal inkább azokat, akikről méltánytalanul megfeledkezett az irodalom, és kultúrtörténet. Így is tett! És lássanak csodát! Tüstént már az első antikváriumban úgy be sikeredett vásárolnia, hogy alig bírta el a kupac könyvek sokaságát mire hazaért.
Egyedül lakott, és barátnője nemrég szakított vele. Állítólag azért, mert anyagi jólétre és luxusra vágyott ezt pedig Furján a maga szerény, szoba-festő-mázoló fizetéséből korántsem tudta fejedelmi módon finanszírozni. Amikor szerelmeskedtek, és lefeküdtek egymással barátnője folyamatosan gyilkosan kritizálta száj és testszagát, mely - szerinte -, egyszerre volt gusztustalan, totálisan kiábrándító, és persze foghagymaszagú.
- Már megbocsáss Andriskám, de ez undi! - nyilvánította ki a hölgy, amikor úgy nézett ki soha többet egy újjal sem nyúlnak majd egymáshoz.
- Én őszintén sajnálom, ha megbántottalak... - nem győzött ügyetlenül, és idétlenségében szabadkozni, mert nem akarta elveszteni egyetlen barátnőjét, aki így is alig-alig akart randizni vele, párkapcsolatról pedig nem is szólva.
- Tudod mit édesem? Elegem van! Kész! Befejeztük! - magára vette diszkréten a köntösét, majd valamivel később a farmernadrágját, és a ruháit és se szó, se beszéd szakított egy értékes, különleges emberrel, akinek jóformán csupán annyi volt a bűne, hogy nehezen ismerte ki magát a világ és az emberek dolgai között. Később aztán megtudta, hogy ex barátnője visszaédesgette magát az izomkolosszus védőszárnyai alá, és már úton is van a harmadik baba persze azzal a különbséggel, hogy most a boldog apukajelölt fordított hátat ennek az újdonsült kapcsolatnak. Az ex barátnő pedig nem győzött rimánkodni, könyörögni, összecsődítve leghűségesebb barátnőit, hogy most aztán mihez is kezdhetne három poronttyal a nyakán, amikor ő önálló, független, modern nő akar lenni, nem pedig háztartást, és gyereknevelést vezető automata.
- Hát édesem! Mit is mondhatnék?! - vigasztalta egyik barátnője. - Magadnak csináltad a bajt, most rajtad a sor, hogy meg is edd, amit főztél! - azzal a három grácia is annak rendje és módja szerint magára hagyta.
Furján már sokszor gondolt az öngyilkosságra. No de cseppet sem olyan felelőtlen, naiv, vagy éppen meggondolatlan gyerekes módon, mint a tulajdonképpeni többség. Precíz pontosággal igyekezett elrendezni maga körül mindent. Pontosan utánaérdeklődött, hogy mennyibe is kerülne saját magának egy hamvasztásos temetési költség, illetve talán egy kisebbfajta halotti tór, ahol ténylegesen csak a legközelebbi ismerősök vennének részt. Jelszó: csak semmi felhajtás!
Már gyermekkorától benne volt a ,,minden el van rontva" alapérzése, és minél jobban haladt az időben, és idősebb lett ez az ösztönszerű, visszatérő érzés annál erősebb lett nyughatatlan lelkében, akár csak egy időzített bomba, mely pontosan akkor robban fel, amilyen időre be van állítva. Sem előbb, sem később.
Még így is borzasztó lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy mostanság jócskán megugrott, méregdrága lett élelmiszerek helyett már megint a kultúra kereskedelmi termékeit vásárolta meg, holott, ha esze lett volna gondolhatott volna a mindennapok betevő falataira is.
Furján most benyúlt bő, kényelmes kabátja zsebébe. Általában a sok zsebes ruhadarabokat kedvelte, mert oda mindig pakolhatott eszt-azt. Főként olyan ruhák jöttek számításba nála, melyek rejtett, külvilág számára nem látható, titok-zsebekkel voltak felszerelve. Gyerekkorában ide rejtette a gumicukrot és a Kinder-csokoládét, amit a felnőttektől kapott, vagy amit főétkezések előtt szigorúan tilos volt megennie. Később aztán felnőttkorában tollakat, jegyzetpapírt, cukorsárgát és sok hasznos holmit rejtett el, mintha becses kincsek volnának, melyekről egyedül csak ő tud.
Észrevett a sarkon egy perecárust. Mennyire szerette vasárnap délelőtt az állatkerti sósperecet. Különleges íz egy különleges helyszínen, csak hát ott volt tartós, radikális rettegése az állatoktól, melyek aztán felborították, kiábrándították, felzaklatták nyugodt hangulatát.
- Szép jó napot! - köszönt könnyed, társalgási hangsúlyban. - Kérhetnék szépen egy percet? - kérdezte ácsingózva, akár egy kíváncsi, nagy szemű gyerek egy fiatal, lusta, húszas éveiben járó, műkörmös lánytól, akinek akkora műkarmai voltak ujjacskái hegyén, hogy bűvészmutatványnak tetszett, amikor az egyik nagyalakú perecet csomagolópapírba hajtogatta és grimasszal arcán átnyújtotta a férfinak.
- Ötszáz hatvan lesz! - közölte. Kellemes lett volna a hangja. Enyhén dallamos, ám a cinikus, ironizáló hangtól a férfi majd a falnak ment. Nem tűrte.
- Köszönöm szépen! Kellemes napot! - tűntetően, peckesen továbbsétált, és próbálta elfelejteni a hangnemet, ahogy szóltak hozzá.
Panorámaszerű kirakatüvegeken suhant el pufók, mackós alkatával. Egy feltűnően bájos, és csinos nő véletlenül lehajolt, mert elejtette színes mappáit. Talán egyetemista volt, és éppen az egyetemre igyekezett. Furján úriemberes udvariasággal kedvesen lehajolt, és felszedte a földről a mappákat.
- Parancsoljon kérem! - nyújtotta át a hölgynek a holmijait, ám az amint minden elejtett dolga a kezében volt lenézően, megvetően biccentett egyet, majd elsietett a Ferenciek tere irányába. Se szó, se köszönet.
Egy jegyellenőr ábrándította ki összetett gondolataiból.
- Tisztelt Uram! Jó napot kívánok! Jegyeket bérleteket, lesz szíves! - megint egy hölgy, és megint csinos.
- Oh! Párdon! - rögtön aktatáskájába nyúlt, és felmutatta vonaljegyét.
- Köszönöm! - lyukasztotta ki neki a kedves hölgy. - Kérem legközelebb lyukasszon! További szép napot!
- Oh! Bocsánat! Kellemes napot! - visszafordult az ablaküveghez, és bámulta az összemosódott akvarellhez hasonlító tájat.
,,Vajon én változtam meg, vagy már nem az a világ van, amibe egykor beleszülettem?!" - töprengett. A busz villámsebességgel vette a szerpentinszerű kanyarokat, apróbb buktatókat Farkasréti temetőhöz közel. Furjánt mindig elfogta a halál, és az elmúlás tartós gondolata akárhányszor csak a temető komor, baljóslatú sírjait nézte a kerítések mögött, melyek a főútvonallal párhuzamosan haladtak.
Amikor hazaért panelszigetére, ahol tökéletesen egyedül élet váratlan, meglepetésszerű hír fogadta. Kiderült, hogy régi gimnazista osztálytársa anyuka lett, és őt kérték fel keresztszülőnek. Ekkor előbb megijedt, majd váratlanul megdöbbent. Újabb vége-hossza nincs kérdés-tömegek kezdték ostorozni, kergetőzni elméjében, ezek között is talán a legfontosabb az volt: Vajon milyen szülő lehetett volna? Vajon önként mondott le a boldogságról, vagy csupán csak az élet alakult így?!
Kinyitott egy könyvet, és kényelmesen olvasni, töprengeni kezdett.

HOZZÁÁLLÁS KÉRDÉSE

- Mama muszáj meglátogatni a papát? - kérdezte Zalánka egy alig hat éves, pöttöm sárga esőkabátot viselő kis pingvinkülsejű kisfiúcska.
- Igen! Tudod az ember hirtelen öregszik meg, és még gyorsabban lesz magányos! Tanuld meg, hogy a szenvedőket istápolni illik! - pirított rá kedvesen nagyanyja, aki rengeteget dolgozott, de sohasem mert volna panaszkodni, hiszen milyen emberi hozzáállás lett volna az, ha Deákné panaszkodásra adja fejét.
Ömlött a jéghideg, kissé már fagyos ősz végi eső, amikor bementek meglátogatni az Osztrák Magyar Monarchia idején született dédi papát, aki vasúti bakter volt, és földművelő, és aki olyan kackiás, délceg, pödört bajuszt viselt arcán, mint idősebb korában Ferenc József. Már jócskán demencia, és Alzheimer-kór kínozta az öreget. A nővéreket romantikus udvarlóként párszor megcsípkedte, mintha csak tűzről pattant mennyecskék lettek volna, és minden orvostól szivart követelt.
- Hová tettem a minőségi császár-szivarjaimat? - panaszkodott, méltatlankodott. Folyvást keresett valamit, amit úgy sem talált meg. A barátságosabb nővérek aztán hoztak neki egy fél csutka szivarcsonkot, amivel az öreg kedvére pöfékelhetett, és úgy tűnt az volt az egyetlen öröme, ha kékesen láthatta felszállani szájából a masszív, sűrű dohányfüstöt. Ilyen esetekben mindig a régmúlt világ emlékeibe révedt, és anekdotázva, kedélyesen lyukat beszélt a többi betegtársa hasába is, akikkel egy kórteremben volt elszállásolva. Nyolc gyereke volt, ám közülük csupán négy mihaszna nő testvér maradt életben. A többit vagy a háború, vagy a betegség tizedelte meg. A kórházi ágy melletti kis fémasztalkán mindig volt elegendő víz, egy-két szem kétszersült, és rántott hús, vagy csirke, hiszen az öreg valósággal ki nem állhatta a gusztustalan moslékra hasonlító kórházi kosztot. Egyik lánya Zalán nagymamája volt az, aki öregkorára ápolta, gondozta és pénzt fizetett azért, hogy a lehető legjobb ellátást kaphassa idős apja.
Egyik éjszaka rejtélyes módon eltűnt az öreg sörtés fogkeféje a hozzávaló, zöldmasszás, kámforízű fogpasztával együtt, melyet megenni is szeretett, ha nassolni vágyott. Míg másnap az utolsó falatig elfogyott szintén rejtélyes körülmények között a rántott csirkék egész gusztusos kis kupaca. Mikor a nagymama meglátogatta apját a kórházban rendszerint mindig egy újabb, hihetetlen történtet hallott a partizánokról, és a császári tisztekről, akik az éjszaka titokzatos leple alatt kis híján mindent felzabáltak, és Lőrinc bácsi most azért éhezik, mert ezek a nyüves gazemberek nem tudtak mértéket parancsolni korgó gyomruknak.
- Jó napot papa! Hát hogy érzi máma magát? Már megint ki ette meg maga helyet a rántott csirkét, hadd halljam csak?! - tette ellenségesen, parancsolva csípőre a kezét a nagymama.
- Hát maga meg ki a fene?! Már megint itt vannak az oroszok?! - kérdezte öntudatlanul, értetlenkedve, és már készült, hogy fedezékbe vonuljon a hófehér kórházi takarók menedéke alatt.
- No, no! Enyje! Hát szép dolog ez? Nem ismeri meg a saját lányát?! Hát ki vagyok én?
- Hát... talán egy kém vagy spion... besúgó...? - próbálgatta az öreg, de sehogyan sem bírta már kitalálni.
- Terézke vagyok a maga kislánya! Ez pedig itt mellettem a maga dédunokája a Zalánka! Gyere csak Zalánka! Köszönj szépen a papának, és add oda neki a túró rúdit! Látja milyen gondoskodó kis emberkére akadt még édességet is hozott magának.
A kisfiú bátortalanul, félszegen pingvin-módra odatotyogott az öreghez, aki hitte is, meg nem is, hogy neki hirtelen a semmiből egy új családja lett. De azért a pöttöm, hurkás kis kezekből óvatosan elfogadta a túró rúdit és jóízűen, mintha szivar volna már készült rá, hogy rágyújthasson.
- Köszönöm fiatal barátom! - rázott kezet Zalánkával. - Szép szál legény vagy ám! Osztán lovagolni tudsz-e, mert pont ilyen emberekre volna szükség, hogy leszámolhassunk egyszer és mindenkorra a partizánokkal! - rázott kezet a semmit sem értő, kíváncsian bámuló kisgyerekkel.
- Jaj, hát már megint rá akar gyújtani! Hányszor megmondtam, hogy a kórházban tilos a dohányzás! Tönkre akarja tenni a törékeny egészségét?! Egye meg szépen azt a túrórúdit!
- Á! Tényleg! - csak most vette észre, hogy a csokis, túrós édesség még csak nem is füstöl. Fogta és nyammogni kezdte majdnem hibátlan fogsorával.
- Miért nincsen megborotválkozva? Hányszor mondjam még magának, hogy a borostás áll egy cseppet sem vonzó?! - kiment és szólt egy ügyeletes nővérnek, akit valósággal bevonszolt a kórterembe:
- Látja itt ezt az idős embert? Miért nem borotválták meg?!
- Nem kérte! - jött a lusta válasz.
- Papa? Hova lett a borotvakészlete? Csak ne mondja azt, hogy azt is a partizánok vitték el, mert kitérek a béketűrésből!
- Jaj nem ő voltak, hanem a németek!
- Persze, persze! No, akkor most gyorsan megborotválom! Még szerencse, hogy készültem az ilyen esetekre is! Csináljon csak maga mellett egy kis helyet! - azzal megfogott egy széket, és közelebb húzta az öreghez, aki megpróbált tiltakozni, de lánya már vette is elő a borotvahabot és vastagon máris bepacsmagolta egész arcát, majd fogott egy Gilette-borotvát és szakszerű mozdulatokkal borotválni kezdte az idős embert, míg a kórterem többi lakója csak bámult nagyokat.
- Most pedig, ha jót akar magának akkor veszteg marad, mert eltalálom vágni valamijét! - figyelmeztette cinikusan. Az öregnek sem kellett több. Pontosan érezte, hogy ezt a nagymamakorú nőt - aki állítólag a lánya volt -, kemény, vaskos fából faragták, és nem jó vele újat húzni. Így nyugton maradt hiperaktív, izgő-mozgó természete ellenére is!
A nagymama alig tíz perces művelettel olyan délceg, katonás daliát varázsolt aggastyán apjából, hogy még a bajsza is úgy állt, akár fiatal legénykorában.
- Mondja izé... lelkem... elhozta a kardomat és a lovamat? - kérdezte az öreg. Még józan pillanataiban is folyton össze-vissza beszélt.
- Nem papa! Ugyan hova gondol! Most pedig szépen megeszegeti itt előttem a finom ebédet! Kapros tökfőzeléket hoztam rántott hússal, amit annyira szeret! - már vette is elő a kis műanyag ételhordókba gondosan becsomagolt, gusztusos eledelt, hiszen a nagymama mindig is büszke volt gasztrónómiai tudományára.
- Pfúj! Ezt az undorító mócsingot lelkem én meg nem eszem, még ha száz lóval is kell elvontatni! - grimaszolt, fújolt az öreg, akár egy kisgyerek. Még Zalánka is jókat mosolygott nagyanyja ruhájába csimpaszkodva, mert eredetileg félt, és tartott az ismeretlen öregember haragjától.
- Ne idegesítsen fel papa kérem! Kap szép szalvétát, és tessék megenni! - azzal szalvétát kötött az öreg rücskös, fonnyadt nyakába, és máris etetni kezdte, akár egy nagyra nőtt csecsemőt.
- Egy kanálkát anyukának! Még egyet Zalánka kedvéért! Így ni! Ugye milyen finom?
Az öreg kényszeredetten, visszataszítóan nyelte le a főzelékmócsingokat, hiszen más választása nem igen akadt. Majd alig várta, hogy a rántott húst is megehesse.
- Érdekes a rántott húst azt bezzeg megeszi!
- Azért édes lelkem, mert az hús, és egy férfinak húsra van szüksége, nem holmi moslékra! - ez utóbbi kijelentését a kórterem többi lakója is hangos tetszésnyilvánítással díjazta. Az öreg mindig elemében volt, ha tapsot kaphatott.
- Jól bánnak magával papa? - kérdezte a nagymama, mikor befejezték az étkezést.
- Hát... kevesebb gondoskodás hihetőbben hangzana! Inkább nem panaszkodom! - húzta magára a takarót, mint aki megborzongott a saját mondataitól.
- Hát szép dolog is lenne, ha nem érezné jól magát itt! Rendesen megfizetek én bárkit csak tisztességgel lássák el!
- Minek költeni a pénzt nemsokára úgy is vár az örök vadászmező! - mintha egy régi indiános filmből idézett volna.
- Ne butáskodjon papa, mert méregbe gurulok! Minél előbb meggyógyul annál hamarabb hazaengedik! Csak erre gondoljon, és meglássa meggyógyul!
- Osztán ez a kislegény meg kicsoda? - most vette észre ki tudja hányadik alkalommal kisunokáját, aki eddig csöndes egykedvűséggel gubbasztott nagyanyja háta mögött.
- Ő itt Zalánka! A maga dédunokája! Gyere kicsim! Fogj kezet a bácsival! Csak bátran! Nem fog megharapni! - szuszakolta előre unokáját az asszony.
- Cókolom... - hebegte alig halhatóan, reszketve a kisgyerek, és pufók ujjacskáit előre nyújtotta.
Az öregember kissé szűkre összehúzott, szúrós szemekkel méregette, vizslatta, majd különös mosoly jelent meg az arcán, és kinyújtott kezével kezet fogott az ismeretlen miniatűr rokonjával.
- Üdvözöllek dicső lovag! Te aztán rendes kis fickónak tűnsz! Majdcsak hadapród leszel már! - úgy tűnt az öreget kissé fárasztja már a beszéd, így a látogatási időt kicsit hamarabb berekesztették. A nagymama gondos precízséggel elpakolta a holmikat, és az ételhordókat, majd gondoskodón betakargatta az öreget, és óvatosan búcsút vettek tőle abban a reményben, hogy nemsokára újra üdvözölhetik.
Másnap kora reggel a nagymamát telefonon hívta az egyik ügyeletes főorvos és kérte, hogy fáradjon be a kórházba, ha tud, mert az idős ember, aki egész életét végigélte váratlanul, csöndesen örökre elaludt.

SÁRDOBÁLÓ IDŐ

Tétován bóbiskol még fáradt,
vak ablakom mögött az üveggolyó-homályú
tejfehér köd:
fagyok ordas-kíméletlen fűrészfoga
jócskán belemar
s nem engedi csillapodni
a latyakossá szikkadt havat.

Konyhában dús illatú,
negédes pörkölt kávé bugyborékol,
miközben velem együtt fordul az Idő,
míg a beszédes tárgyak
kacsintón mind összenéznek.
Nehézkes akaratok, ólom-döntések faragnak,
toporzékolnak tehetetlen én bennem.
Hazátlan emlékeket
dédelgetek immáron évtizede!

Árkon-bokron átívelő,
segítőkész kapcsolatok tán
még javítanának marcangoló
befelé fordulásomon.
Megnövelhetnék alig tíz százalékos
veszteg-esélyeim randizgatások,
párkapcsolatok terén.

Oh! Jaj! De önző,
komor gyerekességem úgy
harmincon túl is egyre nyomaszt már;
felhasadtak titkosított lelki sebeim melyeket
hajdanán tabu-tiltások gyanánt rejtegetni illett,
akárcsak magamra utalt árvaságomat.

Láthatatlan sebeimből
bőven termő patakozom
– tán még végleg el nem vérzek -,
vagy megy el az eszem.
Hagymahéj-sajgás emészt
fel rétegeket viselő lelkemben.
Csatlósok zászlaja alá
soha se csatlakoztam.
– Én is, akárcsak annyiféle
Anonymus-társam a Tudásnak tettem panaszt.

Hittem volna még fiatalon,
hogy hamis káprázat, illúzió volt,
amikor azt képzeltem engem
őszintén megszerethet s elfogadhat bárki is.
Fejem felett ördög-tánccal sorozatokban
kergetőzik megannyi
serény-szorgalmas kobold-lídérc
milliónyinál is több ördög-görcsöket
termelve lustálkodó, kreatív elmém falán.

Álmok ásító verem-gödreibe lehajítják
kacagón nevetve félszeg
öntudatom csíra-maradékait.
– Párolgó, céda sikátori tereken horda-hadak
tömegestül menetelnek-vonulnak pribék-rendben.
Füleimet befogom s jó volna már,
ha a nehezülő jövő elküldene számomra Egy-valakit,
aki a sárdobáló időben is mindig mellettem áll!

NEMEK HARCA

- Neked nem volt senkid! Érted?! Nem volt senkid, aki bíztasson, bátorítson! Egész eddigi életedben azt kellett, hogy tapasztald, hogy nem számíthatsz senkire csakis saját magadra! Ne felejtsd el, hogy én szerető családban nevelkedtem! Engem nem bántottak az osztálytársaim! Nem alázott, vagy bántalmazott se apám, sem az anyám! Én mindig határozottan kiálltam amellett, akiben hittem! Miért akarsz ellökni magadtól?! - fakadt ki szinte könyörgőn a harmincas éveiben járó, csinos nő, aki már sokszor megégette magát, és összetörték a szívét sikertelen párkapcsolatai, de felállt a padlóról, mert ezt kívánta meg gerinces tartása. Gyönyörű volt, és sugárzó eleganciáját úgy őrizgette kicsit hivalkodón, fennhéjázón mint a ritka tollú pávamadár. Nemrég sikerült önálló vállalkozást nyitnia abból a pénzből, amit megkeresett reklámmarketinges munkáival. Mégis úgy érezte, hogy nem találja a helyét a megváltozott, bizonytalan világban.
- Bocsáss meg, de ha veszekedni akarsz, akkor én erre nem vagyok vevő! - a férfi, akin most jócskán meglátszott a kisfiús megbántottság, és melankolikus szomorúság különös összetettsége ügyes manipulátor volt, hiszen együtt érzett az emberekkel, és mindig igyekezett reagálni érzelmeikre, melyet a többség nagyra értékelt. Viszont a magánéletben a férfinek jócskán meggyült a baja, ha már saját, benső érzelmeit kellett minél intenzívebben, minél nyíltabban lelke mélyéről a felszínre hoznia. Ekkor úgy érezhette becsapták, megcsúfolták, kiközösítették benső ösztönei, melyek mintha csak ítéletek lettek volna, melyeket egy öntörvényű bíró, vagy önkéntes igazságosztó hozott, és ezek ellen semmi fellebbezés nem lehetett tenni. Sohasem mert nyíltan, egyértelműen a nőre nézni. A szemkontaktus hiánya kicsit a farkasszemezés rulettjátékára hasonlított. Mintha szükségképpen félt volna attól, ha a nő zöldesbarna szemeibe néz hajótörött, tékozló lelkiismeretébe lát, ahol még mindig ugyanaz a szánalmas kisgyerek, aki rengeteget sírdogált kövérsége, tohonyasága miatt, és aki jóformán egész gyerekkorában tele volt öngyilkossági tervekkel, ha azt érezte nem veszik emberszámba, vagy nyilvánosan, szándékosan megalázzák.
Hogy lefoglalja örökké izgő-mozgó hiperaktív kezeit egy könyvet lapozgatott, és barátnője ideges, feszült hangjai helyet igyekezett a lapok suhogó, megnyugtató hangjaira figyelni.
- Te most szórakozol velem? Ugye?! - megfogott egy könyvet a polcról, csakhogy lefoglalhassa gyöngéd, hamvas kezeit valamivel, és most legszívesen fejbe dobta volna ezt a végtelenül elveszett, kissé hóbortos, csupaszív embert, amiért ennyire nem meri nyíltan kimutatni valós, őszinte érzelmeit.
Sosem tudhatta igazán, hogy a férfi szereti-e őt teljes valójában, vagy csupán csak eljátszik egy bizonyos, konkrét színházi szerepet. Bár kétségtelen, hogy attól a perctől, hogy volt mersze megmutatni írásait, bravúrosan bánt a szavakkal, melyet úgy viselkedtek, mintha engedelmes, hű szolgái lettek volna.
Még sosem hallott férfit úgy beszélni a szerelem halhatatlan, babonázó hatalmáról, mint ahogy Miklós elsuttogta halk dallamossággal becéző szavait az ő fülébe. Valósággal felpezsdült a vére. Mintha mágnesesség, vagy villanyáram járta volna át egész felhevült belsejét, míg csilingelő szíve egyre jobban és jobban zakatolt, de már úgy, hogy jó lett volna végképp karjaiba omolni ennek a rejtélyes embernek, és egymáséi lenni örökké a mindenségben.
Egy ostoba, gyerekes fogadás keretében ismerkedtek meg három-négy éve, amikor a nő barátnői csaptak egy görbe, laza, csajos estét, és kitalálták, hogy a legelső fura, különc, idióta alakot elfogják csábítani. Apró papírgalacsonokká gyúrták a cetliket, és aki kisebb számot húzott az egytől-tízig terjedő skálán azt érhette a megtisztelő feladat. A választás Bettinára esett, aki bevetve bombázó, hamvas bájait könnyedén csavarta maga köré a látszólag gyermeteg, naiv, gyanútlan Miklóst, aki akkoriban szintén a kiábrándult egyetemisták problémáival küszködött. Az átkozott magyar szak ugyanis bármennyire is furcsa elhinni nem csupán az irodalom egyetemes szeretetéből áll, és a műelemzések véget nem érő beszélgetéseiből. A nyelvtani alapokat kőkeményen behajtják, és aki ott nem teljesít azt azonnal megbuktatják. Kibúvó nemlétezik senki fia borjának.
Miklós még jócskán emlékezett, amikor egyik haverjával felsétáltak a kollégium tetejére. A különbség már csak az volt, hogy a barátja aki belezúgott halálosan abba a frankó lányba azonnal a mélybe vetette magát, míg Miklós ebben is hezitált, és halálra rémült. Azóta rémálmok formájában tért vissza hozzá a tragikus eset, és barátjának vádoló kísértete.
- Szeretlek a fene vigyen el te tökfej! - bökte ki kissé ellenségesebben, mint eredetileg gondolta. Már készült rá, hogy kislányos magakelletéssel előbb még szemérmesen tartózkodik, majd mohón, követelőn lecsap enyhén telt ajkaival a férfi behúzott szájára. ,,Miért szégyellte még a száját is ez a különös ember?" - töprengett el egyetlen percig. - Szerelmes vagyok, és annyira akarom, hogy működjön ez az új felállás! - nyilvánította ki.
- Az érzés kölcsönös! Én nagyon sajnálom ha... olyat tettem, vagy mondtam, ami... - annyira gyerekesre, naivra sikeredett ez az ügyefogyott, próbálkozó bocsánatkérés. Tulajdonképpen már az idejét sem tudta, hogy mikor kért először és miért bocsánatot valakitől.
Egy olyan ember, aki saját árnyékától, az éjszakától, vagy az állatoktól is hajlamos volt jócskán megijedni merőben szokatlan lépés volt, hogy kimondja azt, amire gondol, hiszen ezzel is sebezhető felületeket kínált önmagából. Barátnője kénytelen volt bezárni három-négy órára kiskutyusát, ha azt akarta, hogy párja rendesen körülnézhessen lakásában, és a privátszférája bizonyos részein.
- Jaj a fene egye meg! Basszus! Hogy lehetsz ennyire önző?! Te csak saját magaddal törődsz? - fakadt ki újra miközben idegesen fel-alá kezdett járkálni a szobában. - Az anyád nélkül te semmit sem vagy hajlandó megtenni?!
- Bocsáss meg, de még mindig nem értem, hogy mire gondolsz? - tárta szét karját a kérdő tekintettel a férfi.
- Ne add nekem az ostobát, most nem vagyok rá vevő! Azt képzeled ezzel a kisfiús arccal mindenkit el tudsz kábítani?!
A férfi meglepettnek, majd egyre szomorúbbnak látszott. Mindig is utálta a veszekedős hangnemet, hiszen gyerekként a szülei mindennapos veszekedései tették ki egész életét. Most legszívesebben bezárkózott volna egy sötét, kuckószerű, levegőtlen lyukba, ahol legalább pár óráig egymaga lehet gondolataival. De látszott, hogy temperamentumos barátnője mindig kiköveteli magának, amit akar.
- Nézd! Őszintén sajnálom! Nagyon fáradt vagyok! Nehéz napom volt! Nem beszélhetnénk valami másról esetleg?! - kérlelő, esdeklő tekintete kissé szánalmasnak tűnt egy karizmatikus, karrierista nő szemében, ám végre barátnőjén is látszódott, hogy megenyhül, mert más hangnemet, magatartásmódot kezdett felvenni.
Odament a szoba közepén árválkodó székhez és beleült. Hosszú, karcsú lábait egymás mellé tette. Két kezét ugyancsak szorosan fektette ölébe. Egyszeriben királyinak, roppant elegánsnak tetszett ez a megoldás. Mintha Grace Kelly ült volna a férfival szemben.
- Figyelj! Ücsöröghetünk akár napestig is, ha úgy látod jónak! Nekem rengeteg percem van! Délutános vagyok! - hogy provokálja a férfit cigarettára gyújtott, mert tudta, hogy a férfit irritálja a dohányfüst. Nem sokkal később kéjes élvezettel elmosolyodott, amikor a férfira rátört a fuldoklási roham. - Oh! Párdon! Csak nem zavar a füst drágám? Eloltsam?! - kérdezte cinikusan.
- Lennél szíves! - a férfi nem akart újból veszekedést provokálni. Pontosan tudta, hogy barátnője direkt gyújtott rá csakhogy őt felbosszantsa.
- Máris! - rögtön elnyomta a füstölgő cigarettaszálat. Gyilkos indulat csillant babonázó szemében, ahogy a padlón élvezettel párszor rátaposott a cigarettára. - Így már megfelel?
- Igen... köszönöm! - fújta ki a bent rekedt levegőt. Olyan volt ebben a pillanatban, mint az a fuldokló, aki nem biztos, hogy partot érhet.
- Tudod apám is nagyon nehezen mutatta csak ki az érzelmeit! Már harmincöt is elmúltam, amikor először mondta nyíltan, hogy büszke rám! El tudod ezt képzelni? Néha azt érzem, hogy nem tartok semerre! Reménytelen hullámvasúttá vált az életem! Érettségi után jó lett volna külföldön szerencsét próbálni. Jó lett volna a rendezői szak a Színművészetin! De újabb ,,de, talán, lehetek" jöttek, és azt éreztem, hogy ha nem vigyázok magamra könnyen kicsúszik a lábam alól az ingatag talaj! Tudom te ezt önsajnálatnak, és kifogásoknak véled, de sajnos meglepően sok bennünk a ráció.
- Egyszerű kérdést akarok feltenni! De nekem aztán nehogy megint megsértődj! O.K.?
- Kérlek... parancsolj! - igyekezett élesen, komolyan Bettinára figyelni.
- Mihez akarsz te egyáltalán kezdeni az életeddel?! Kérlek légy nagyon őszinte!
- Hú! Hát nehéz kérdés annyi biztos! Szeretnék veled élni, mert úgy hiszem remekül kiegészítjük egymást, még akkor is, ha nem érthetünk mindenben maradéktalanul egyet! Szeretnék alkotni valami nagyszerűt, és volna egy csomó elképzelésem! Gyereket is szeretnék, de kissé félek attól, hogy vajon szeretni fog-e? Elvégre valljuk be, hogy nem vagyok egy macsó izomkolosszus, csupán egy reménytelenül romantikus kisember! Vajon te szeretni fogsz-e, még akkor is, ha a dolgok esetleg rosszabbra fordulnának? - várt egy-két percig, hogy barátnője kiadósan megemészthesse a mondatait. Miklós minden érzelmet kiadott magából, ami csak tartósan is marcangolhatta szívét.
A nő most felállt a székből, ahol eddig ült, és mintha egyszerre megvilágosodott volna felállt, majd odament a férfihoz. Leült mellé, és átölelte vigasztalón:
- Még soha sem volt velem senki, aki annyira őszinte lett volna! Ezt őszinte szívvel köszönöm! Azt mondom neked próbáljuk meg az együttélést aztán a dolgok majdcsak elrendeződnek, és kialakulnak! Semmi kényszer! Ha nem működik akkor legfeljebb kitalálunk valami mást! A lényeg, hogy ne veszítsük el a józan eszünket, és ne engedjük, hogy széthulljon az életünk! Engem is megviseltek a régebbi kapcsolataim, de muszáj volt talpra állnom, még ha ez - az esetek többségében -, nehezen is ment. Mit szólnál hozzá, ha kivennék pár nap szabadságot! Biztos vagyok benne, hogy most csak a stressz és az idegesség beszél belőlünk, de ha adnánk magunknak egy-két hét haladékot a dolgokat más színben láthatnánk! Hova szeretnél utazni?
- Hát... egy homokos tengerpart most nagyon jólesne ahol kivételesen nem nyüzsögnek a kíváncsiskodni vágyó turisták.
- Ha csak ez minden vágyad én elintézhetem! - nézett rá rejtélyesen, mint aki sokkal többet tud, mint amennyit kimond.
- Nem akarlak felidegesíteni, de még sajnos nem kaptam fizetésemelést!
- Nincsen semmi gond! Ezt is könnyen orvosolhatjuk! Ezért jó, ha az embernek kapcsolatai vannak!
- Hát... igen. Jellemző! - mókás grimaszt csinált arcával, mert tudta, hogy ettől pedig barátnője megy a falnak.
- Már megint kezded?!
- Ugyan? Miket gondolsz? - nézett rá kisgyerek módján, akár egy vérprofi színész.
- Pont így szeretlek! Ne változz meg senki kedvéért! - érzelmesen beletúrt hajába, amiben már egy-két ősz tincs is vegyült, majd megcsókolta.

ZONGORA-LECKE

A hölgy húszas éve végén járt. Látszólag úgy festett, akár egy tipikus vénkisasszony. Szigorúan kontyba fogott hajjal. SZTK-keretes, szódásszifonra hasonlító, sok dioptriás szemüvegével, amiről mindenkinek a roppant intelligens ,,kocka" kifejezés jutott elsőként az eszébe.
Igénytelen sötétszürke, vagy barna uniformisszerű, vagy hivatalnoki ruhákban járt. Semmi smink, rúzs, ajakfény, vagy a nőiesség bizonyos szépségiparban előszeretettel alkalmazott kiegészítői, és piperecikkei avégett, hogy főként a férfiak rendesen felfigyelhessenek arra a rejtélyes, egzotikus szépségre, aki lelke mélyén ott lakozott benne.
Nagymamája vidéki családi házában nevelkedett, mert szülei korán meghaltak. A világról legfeljebb csupán csak annyit tudhatott konzervatív szigorúsággal, amennyit szigor-kemény és talpraesett nagymamája elsőkézből vele közölt.
- Édes lyányom! Tanuld meg a férfiak mind kutyák! Előbb elveszik a legbecsesebb értékedet, majd megfogyasztanak nőiességed virágaitól, míg végig alig kilenc hónap múltán magad is egyedül maradsz a csenevész, és szánalmas porontyaiddal, ahogyan én! - A nagymama egész lényéből csak úgy áradt a dohos, ecetes, és furcsa ammóniaszag.
Mintha a vénülő öregség szabályosan beette volna magát egész személyiségébe, és a hosszú évek alatt már nem is szándékozott távozni onnét.
- Takarítsd ki a konyhát, és a spájzt, aztán főzd meg a vacsorát! De aztán nekem minden pedánsan ragyogjon a tisztaságtól, mert különben ellátom a bajodat! Én nem szoktam ám ingyenélőket, meg koloncokat nevelni! - adta ki az utasítást az idős matróna, majd eltotyogott a szomszédba falusi tyúktojásért, mert meggyőződésévé vált, hogyha minőségi dolgokat szeretne olcsó áron a szomszédok háza tájánál keresve sem találhatna jobbat.
A tágas, múltszázadi stílusról árulkodó nappaliban volt egy zongora. Amolyan ócska, ósdi hangszer volt. Utoljára talán a nagymama valamelyik szeleburdi barátnője játszhatott rajta, amikor még mindannyian hamvas fiatalságuknak örvendhettek. De az rég volt. Most a masszív, vastag porréteg telepedett meg rajta, mely úgy tűnt, hogy a hosszú idő után a hangszer húrjaira is jócskán rátelepszik, megváltoztatván az eredeti hangzást, és kicsit rekedtessé téve az egykor kristálytiszta tónusú hangszínt.
A fiatal hölgy kislányként a padláson játszadozva bukkant rá néhány kottafüzetre. Chopin, Schumann, Schubert és a bécsi klasszikusok néhány darabjára, és bár fogalma sem volt, hogy a sok hangyabolyként nyüzsgő ákombákom mit is jelenthet álmában gyakorta elképzelte, hogy nagymamája szeretettel, és kedvességgel hallgatja ünnepi játékát, és néha meghatódva, könnyfátyolos szemekkel gratulál neki tehetségéhez.
Vajon engedné-e játszani, ha már mindent kitakarít és megcsinál, vagy még mindig várhat ismeretlen lovagjára, aki majd egy szép napon megszűnteti innét? Egy egész álló, nyughatatlan éjszakát végigtöprengett az ágyában anélkül, hogy akár egy szemhunyásnyit aludt volna.
Másnap aztán különös meglepetés érte. Éppen kimosta a szennyest, és már készült teregetni, amikor váratlanul meglátta nagymamáját, amint a nappaliban a zongora előtti széken üldögél, magába mélyed, rágódik valamin, és jó párszor gyöngéden végigsimít a régi hangszer mahagóniszínű tetején.
- Mit kíváncsiskodsz te ott, mi?! Szabad más emberek titkai után koslatnod! Menj a dolgodra! - ripakodott rá keményen. Néhány óra múltán, amikor végzett a kötelező házi munkával a vénasszony, mintha sokkal kedvesebb lett volna:
- Ha végeztél a munkával gyere ide és ülj le! - parancsolta a matróna.
Pár perc múlva félénken, kissé óvatosan besettenkedett a nappaliba. Úgy állt meg a vénasszony előtt, mintha valami nagy hibát, vagy olyan megbocsáthatatlan dolgot tett volna, amit sosem lehet már rendbe hozni.
- Na mi az édes lyányom?! Mit toporogsz? Ülj már le! - parancsolt kissé éles hangon, mire a fiatal nő leült a székre.
- Tudsz kottát olvasni? - kérdezte néhány pillanat múlva.
A nő rázta a fejét.
- Figyeld csak a hangokat! - Az öregasszony végighúzta májfoltos, göcsörtös, kérges kezeit a billentyűkön mire a néma, komor hangszer valósággal máris megelevenedett. - Mostan próbáld te! - utasította.
A fiatal lány is végigfuttatta óvatosan hosszú, finom ujjacskáit a billentyűzeten, miközben folyamatosan szemmel tartotta a nagymama minden apró jelértékű mozdulatát.
- Holnaptól ha nincsen más dolgod ezen a zongorán fogsz gyakorolni! Ez lesz minden bánatod és örömöd! Egy tanár fog meglátogatni! - a vénasszony több fölösleges időt már nem pazarolt. Felállt, és kivonult méltósággal a nappaliból.
A fiatal lánynak jócskán kellett pár perc mire sikeresen megemészthette a hallottakat. ,,Na végre! Igazi zenét fog tanulni! Végre talán kitörhet a sivár, monoton, egyhangú hétköznapok pokoliságából! Lehet hogy majd a nagyvárosba is beköltözhet, vagy szép ruhákat vehet magának." - ilyesféle álmok kezdtek kergetőzni elméjében.
Másnap - ahogy mondva lett -, egy középkorú, jószituált, elegáns férfi lépett a nappaliba, és tanítani kezdte a csiszolatlan tehetséget. Mindent az egyszerű alapoknál kezdtek, majd áttértek a hangok összetettségéhez, a három pedál-módszerre. Mikor melyik pedált szükséges megnyomni ahhoz, hogy a zongora mélyebb, kifejezőbb, gazdagabb hangzást biztosíthasson.
Alig öt hónap múltán a tehetséges, fiatal hölgy már hallás után is képessé lett, hogy eljátszhassa Schumannt.
- Engedje áramoltatni a zenét! Adja át magát neki!
A hölgy a tanár előtt sohasem merte volna szabad akaratából élvezni a klasszikus zene nyelvét. Annál inkább azokban a lopott percekben, mikor egymaga lehetett a családi házban, mert nagyanyja mindig elkódorgott valamerre, akár a nyughatatlan lelkek többsége.
Emma ekkor leült a hangszerhez, mely ódon terjedelmével mintha megszólította volna őt egészen a bújócskázó lelkiismeretéig. Leült, és előbb könnyed, laza, majd egyre romantikusabb, szenvedélyesebb kézmozdulatokkal igyekezett érzésekkel megtölteni a zenét. Olyannyira, hogy levette ormótlan szemüvegét, sötétbarna borostyán-zuhatagú haját hagyta kibomlani a zene hömpölygő ritmusára, és egész angyali hölgyiessége valósággal lángolni kezdett. Ösztönei kiélesedtek, kristálytisztává váltak. Végre igazi nőnek érezhette magát, igazi romantikus vágyakkal nyughatatlan szívében.
A zongoratanár férfi - sokszor megtörtént -, hogy oktatási céllal óvatosan megfogta Emma finom kezeit, hogy a megfelelő billentyűket érintse meg. Emma még sosem érezte, hogy kalapál, dörömböl kis szíve minden egyes mozdulatot követően. Eddig pusztán nagyanyjától hallhatta ezerszer, hogy a férfiak kutyák, és disznók, mert kihasználják a nőket, és elveszik legbecsesebb kincsüket. De vajon mi lehet az eredeti gondolat, melytől nagymamája ennyire görcsös vaskalapossággal mindenáron igyekezett megóvni?
- Nagyszerű! Most egy kicsit lassítson a concerto-résznél! - kérte a férfi. Bársonyos, markás hangja valósággal mindig elringtatta naivságában Emmát. Az volt a hétköznapok egyetlen biztonságos, és fantasztikus fénypontja, mikor pontban kilenc óra körül délelőtt beállított hozzájuk, és máris leültek a hangszerhez, hogy minél több ideig gyakorolhassanak.
Nem tudni, hogy a vénasszonyban feltámadt-e a gyanakvással egybekötött féltékenység, vagy megsejtett-e bármit is a kialakulófélben lévő tanár-tanítvány viszonylatból, mindenesetre egy napon a nagymama képtelen volt felkelni az ágyából, és magához parancsolta Emmát, aki erre nagyon megijedt.
- Lyányom! Hol csámborogsz már megint?! Tessék azonnal idejönni, ha szólok! - kiáltott ki recsegő, rikácsoló hangján. Emma alig öt perc múltán már meg is jelent. A vasalásra váró, friss holmikat úgy ahogy voltak lerakta egy székre.
- Tessék mama! Segíthetek valamiben? - kérdezte lehajtott, bűnbánó fejjel.
- Emeld fel az arcodat, ha valakivel beszélni fogsz ezentúl! Ne légy ennyire gyerekes és naiv! - apró fulladásszerű köhögések szakították rendre félbe a vénasszony mondatait.
- Oh! Bocsánat mama!
- ...És ne kérj mindig bocsánatot! Egy idő után egy határozott nőnél ez roppant kínos! Én nemsokára itt hagyom ezt az átkozott világot lyányom! A halál is az élet része akármennyire képtelenek elviselni! Neked adom ezt a házat, meg ami benne található! Viselkedj jól, és maradj mindig határozott és erős jellem! Most pedig eredj a dolgodra! - búcsúzott tőle nagyanyja.
Emma gyönyörű gombszemeit máris elfutották a keserű, párás könnyek, hiszen bármennyire is félt, és sokszor rettegett ettől a rafinált, és barátságtalan vénasszonytól, azért mégiscsak legközelebbi rokona volt.
Később, amikor az öregasszony meghalt a zongoratanár segített sokat a temetés akadálytalan lebonyolításában, és nemsokára már egy becses gyűrűvel érkezett a zongoraórákra. Gyöngéden felhúzta a gyűrűt a jócskán megilletődött és persze fülig szerelmes, fiatal lány ujjára, és miközben ránézett mintha belső lelkük titkos része összekapcsolódott volna.
Emma kötelezően fekete holmit viselt, és bár megígérte a nagyanyjának, hogy változtat életén eleinte valósággal idegenkedett a színes holmiktól, és a minőségi ruhadaraboktól, melyeket újdonsült barátnői segítettek kiválasztani számára. Emma határozott, céltudatos csinos nővé lett.

EGYÜGYŰ JELENTÉS

Nehézkessé lett az elkésett bizonyosság.
Felcseperedett kedvükre tollászkodó
fácáncsibék bizsergő-kíváncsi héják között
minduntalan lemaradnak
romantikus légyottokról egyesek.

Csiklandós búbolások, tetszelgő bók-csokrok
gyönyör-mámorát egyre kevesebben érthetik,
mikor úgy beszélnek s járkálnak
összeverődött ember-sokadalomban,
akár az üzletieskedő konzum-kokottok.

Megvásárolható próféta-portéka
már mindegyik s nincs is nagyobb bűn annál,
mintha az őszinte-igaz szerelmet
anyagi jólét s luxus-vágyálmok írják.
S ha a feleség csupán huszonkettő,
míg a vőlegény fél lábbal
a sírban álldogáló, Viagra-aggastyán.

Ölbe pottyanó, méregdrága holmi
még így is könnyen meglehet
– hogy ebek harmincadjára kerül.
Sikerek megrészegítő álom-mámora,
vagy kudarcok önpusztító keserve
manapság már egyre megy.
Kibillent mérleggé rothadó napokban
már minden mindennel összefügg.

Esélylesők közt nem lehettem
összekacsintó cinkos soha,
ki tudhatta volna mikor
menyit is érnek hazugságai?!
Akihez tiszta-szívvel kötődni szerettem volna
árulás mezejére lépett
s már rég száműzte az egykoron szent,
hűséges ajándék-napokat.

A felelősség komisz falainál
engem is butító latrok vernek át.
Mikor s kinek lehet vajon őszintén igaza?
A megtervezett rendezettségben
az ember mindig parányi porszem.
Életem is mennyire
végesre kiszabható végtelen.
Valamit megbánt,
de valamit még akkor is
híven megőriz a hűséges búja szív.

Fals érdekek dáridója közt néma nyelvem,
ítélkező akaratom az igazságot
mindig eldadogja.
Itt minden valódibbnak elhitetett boldogság
tartós lételemmel lehet teljes.
– Betonlábakkal terhesülten cammog
még a bizonytalan jelen
– de már a messzinek gondolt jövőben
akasztófákat ácsolnak
a szabadúszó kultúráknak.

Odakint arcod béklyói közé ordítja magát a masszív,
gennyes döbbenetes incseleg kedvére addig
míg a mocskos lelkek
metamorfózisát végleg összegyúrja.
Recsegő agymosott téboly közt
mindenki rosszul érzi magát.

KIÁBRÁNDULTÁG


A legtöbb fiatal, huszonéves mostanság meglehetősen a haszonszerzés elveit részesíti előnyben - már amennyire komolynak nevezett párkapcsolatra szánja el magát.
Debora - aki a Debi becenévre hallhatott -, tizenkilenc éves lehetett, amikor megismerhette egy túlfűtött V.I.P.-party keretében harminc évvel idősebb romantikus ,,lovagját."
Dr. Dombovári Nimród elegáns, jól szabott, méregdrága öltönyt, és márkás, drága karórát viselt, és egész elegáns öltözetéről lerítt, hogy a bőre alatt is pénz van, és megfelelő anyagi egzisztenciával rendelkezik ahhoz, hogy a fiatalabb, zsenge, ifjú, és tapasztalatlan hölgyek úgy rézzenek fel rá, mintha félistent látnának. A felszínes valóság sokszor még kecsegtetőbb, mint a szürke és egyhangúság mocsarában tespedő valóság.
Debi azonnal eldöntötte magában, hogy megszerzi magának ezt a markáns, veszettül jóképű, ugyanakkor jóval idősebb romantikus úriembert, aki annyira udvariasan, és szertartásosan viselkedett vele és kissé beképzelt, ostoba liba barátnőivel, hogy annak gyorsan hamar híre ment. Már azzal a rendkívül figyelmes gesztussal felhívta magára a figyelmet, hogy pezsgőt küldetett a nők asztalához, vagy amit éppen kértek.
- Hú! Látjátok azt az öregebb pasit! Öregem! Micsoda pénzeszsák lehet! - beszélték ki maguk között, miközben jóízűen kuncogtak párat. - Biztosan jól el van eresztve és tele lehet dohánnyal, ha ilyen öltönyt visel. Bárcsak az én pasim is ennyire pénzes volna. - mondogatták barátnői, akik mindannyian fölényeskedőn koktélokat kortyolgattak, és szándékosan beképzelt sznobok módjára viselkedtek.
- Csajok! Én most odamegyek, és igenis el fogom csábítani! - itta ki kristályszínű pezsgőspoharát Debora, és megvolt róla győződve, hogy a pezsgő enyhén kesernyés, buborékos íze majd egyszersmind tömény, és extra bátorságot, elszánt rátermettséget fog kölcsönözni számára. Olyan elszánt tettrekészséggel lépett oda a gazdag öltönyös, idősebb úriemberhez, mint egy hősnő, aki eldöntötte, hogy fellázad sanyarú sorsa ellen.
- Szia! Mi újság? Hogy vagy? - szólította meg, miközben hétköznapiasan rögtön letegezte. Bár az idősek tiszteltére nevelte nagyanyja azért a mostani kor divatjával sem szándékozott szakítani.
- Oh! Jó estét! - állt fel azonnal az asztal mellől, és hajolt meg jól neveltsége ősi jeleként. - Dr. Dombóvári Nimród!
- Szia! Én Debora vagyok! Mizújs? - arcra puszit akart adni, de kellemesen meglepődött, amikor a kifinomult gavallér kezet csókolt neki. Ilyesmi ebben a túlzottan posztmodern korban már nem szokás.
- Élvezi az estét kedves... Debora? Foglaljon nyugodtan helyet! - húzta ki a széket, és megvárta míg lehuppan.
- Hogy te milyen kis cukipofi vagy! - paskolta meg könnyedén az idős ember markáns, pergamenszerű arcát.
- Nos... hát igazán köszönöm! Parancsol esetleg valami... ételt?
- Nem kérek semmit cukorfalat! Inkább dumcsizzunk egy kicsit! Már ha nincs ellenedre!
- Tessék parancsolni! Mit szeretne tudni? - nézett komolyan, érdeklődően a fiatal fruskára, akinek szinte percekként dobbant meg a szíve a határozott hangnemtől.
- Tudod nagyon tetszel nekem a karizmatikus eleganciáddal szivi! Mit szólnál, ha dumcsiznánk egy kicsit? - rebegtette meg szexisen, csábítóan szempilláit, amitől a legtöbb férfi máris bezsongott.
- Részemről a szerencse! Mit szeretne pontosan megtudni? - kérdezte segítőkészen a kifinomult ember, mint aki inkább segíteni, és nem beszélgetni akar.
- Például elmesélhetnéd, kezdetnek hogy mivel is foglalkozol pontosan? - nézett rá kislányosan.
- Van egy vállalkozásom, de az igazi szenvedélyem a szépirodalommal való foglalkozás, és nagyon szeretnék majd egy olyan objektív díjat alapítani, mely alapvetően azon tehetséges harminc év alatti, pályakezdő fiatal tehetségeknek szólna, akiket még nem fedeztek fel, vagy valamiért nem vettek róluk tudomást. Ők vannak többségben, és őket talán a legnehezebb felkutatni! - kissé szomorkássá, fátolyossá vált a hangja, amint ezt észrevette úgy tett, mint aki lelepleződött, és tüstént elnézést kért viselkedéséért: - De bocsásson meg, hogyha untatom, vagy erről a témáról nem akar részletesen beszélgetni!
- Ugyan dehogy mucikám! Folytasd csak nyugodtan! Ne érezd magad zavarban! Ez a korodban már egyáltalán nem szokás! - kicsit gúnyosabbra sikeredett az irónia, amit Debora is rögtön érzékelt, majd a gavallér érett ember más témára váltott:
- Szeret esetleg síelni, vagy bármilyen sportot űzni? Szokott vadászni? - könnyed társalgási témákat szeretett volna felhozni, ami nem biztos, hogy sikerült. De látván a fiatal lány érdeklődő tekintetét, talán nem unta magát máris halálra.
- Mostanság csak a konditerembe mentem! Az eszem megáll, hogy egy jó helyen elkérnek az embertől akár még húszezer forintot is! Kész röhej, nem?!
- Ahogy mondja! Tudja kedves van egy lányom, aki a maga korában lehet, és már évek óta nem tudtam időt szakítani úgy rá, ahogy terveztem. Gyerekkorában rendkívül elhanyagoltam, mert hajtottam a sikert, és nagyon keveset foglalkoztam vele, és az édesanyával. - komolya, ugyanakkor lelkiismeretfurdalással beszélt, ami természetes módon kiütközött beszéde hangsúlyából is. De gondolom nem a magánéletemre kíváncsi kegyed?
Debora nem mondta el, de valójában arra volt kíváncsi, hogy egy idősebb, gazdag embert mennyire lehet manipulálni, és kihasználni? Elvégre nézzük csak meg miként is fest a mostani nonszensz, groteszk világ? Csupa vérszívó, és piócák, haszonlesők gyülekezete, akik bátran átvágják akár még egymás torkát is, ha csak ez kell hozzá, hogy maradéktalanul lubickolhassanak a sikerben, gazdagságban, és luxusban, amiről az átlag dolgozó kisembernek fogalma sem lehet. Mégis valahogy kezdte megszeretni ezt a nagypapakorú férfit. Mert nagyon bölcs és őszinte volt, és egy cseppet sem az volt a szándéka, hogy szándékosan becsapja, vagy éppen félrevezesse.
- Én a gimi után adtam magamnak egy kis tanulmányi szabadságot! Már ha érted, hogy mire is gondolok! Anyám persze ragaszkodott hozzá, hogy minél előbb menjek férjhez, és szüljek egy rahedli sok gyereket. De hát megfelelő pozíció, és biztos állás nélkül gályázhattam volna napestig a semmiért. Annak sem lehetett volna különösebb foganatja! Végül összecsomagoltam a holmijaimat, és kiléptem a nyugis életem korlátai közül! Ragaszkodjon a sok agymosott ezekhez a családon belüli elvárásokhoz! Egy nagy francot!
- Nos hát! Őszintén csodálom a bátorságát és rátermettségét, hogy ennyire fiatalon képes volt feladni mindent, és új életet kezdeni! Nos ez elismerésre méltó! De meg kellene próbálnia megérteni a szülei hozzáállásait is a dolgokhoz! Sose feledje, hogy bizonyos mértékig ők mindig csak jót akarnak magának, és azt szeretnék, ha boldogabb lenne, mint ők!
- Hát... ebben lehet, hogy igazad van, de az én életemről egyedül én döntök, és ehhez ragaszkodom! - jelentette ki, akár egy hősnő, vagy egy görög tragédiából előlépett főszereplő, akinek a dráma végén szükségképpen illik az életét feláldoznia.
- Van egy kisunokám is! Ha minden igaz kislány, és gyönyörűséges és nagyon huncut! Bárcsak egyszer találkozhatnék vele, hogy bocsánatot kérhessek tőle, és a lányomtól is! - valósággal megfacsarodott rozoga szíve, amint kimondta ezeket a szavakat.
- Hé! Hát akkor mi a csodára vársz, talán tapsra? Menj és látogasd meg őket, és ne várd a bizonytalan holnapokat! Vedd úgy, hogy ez is egy próbatétel! Vagy megfelelsz, vagy nem! Na és ha többet már nem akarnak látni? Nagy ügy! Sajna, minden benne van a pakliban! - mondta ki a lány azt, ami a szívén feküdt!
- Látja kedvesem! Ebben abszolúte igaza van! Még egy magamfajta befolyásos ember is félhet valamitől! De köszönöm, hogy felnyitotta a szemem! - újabb kissé különös, furcsa kézcsók következett. Debora kellemesen belepirult a gondolatba, és bizsergést érzett, ha csak belegondolt, hogy milyen lehet a gazdag, és kiváltságos emberek élete?
- ...És most mihez akarsz kezdeni mókuskám?
- Meglátogatom a lányomat és a családját! De előbb meg kell tudnom, hogy hol lakhatnak!
- Addig, ha gondolod kellemesen is elüthetjük az időt! Ismerek egy-két trükköt! - felelte huncut rafinériás kedvvel.
- Köszönöm kedves... Debora a segítségét és azt, hogy megpróbált felvidítani! Ezt őszintén nagyra értékelem. Későre jár! Hívhatok Önnek egy taxit, vagy elvihetem-e valahová?
- Mit szólnál, ha elvinnél a lakásodra?
- Attól tartok, hogy az lehetetlen! De mondjon egy címet és elviszem, ha ragaszkodik hozzá!
Debora mivel megérezhette, hogy kikosarazták, és a manipuláció sem sokat segített rajta a féltett irigység, és kötekedő indulat vette át a terepet megfontolt, és józan gondolata felett:
- Tudod mit hapsikám? Dugd fel az ötleteidet a seggedbe! - azzal tüntetően, és megbántottan az asztalon lévő vizespohár teljes tartalmát az idősebb úriember fejére öntötte, majd felkelt az asztaltól, és visszaballagott kicsit kedveszegetten barátnői asztalához, akik elképedtek, és csak hüledezni bírtak a különös eset kapcsán.

SZÍV-FOGADALOM

Még most is emlékezett arra a varázslatos pillanatra. Hófehér homokos tengerpart valahol a Csendes óceán környékén, hatalmas egeket ostromló, dús pálmafák, melyek nagyobb méretű leveleiből egészen nyugodtan építhetek volna akár házat is, ha úgy gondolják.
Romantikus, gyertyafényes este a tengerparton, mikor csak ők vannak együtt, kettesben, és a mindenség egyetlen lényeges darabja máris megszületik. Kókuszdióba rejtett jegygyűrűk.
- Valami baj van szívem?! - nézett a nő kérdőn, kíváncsian a férfira, akit kisebbrendűségi érzések gyötörtek.
- Nem... nincsen semmi baj... - felelte, ám kissé szomorkás, szórakozottnak tűnt tekintete mindig elárulta őt.
- Na! Édesem! Most komolyan! Mi bánt?! - kérdezte hozzá simulva, hogy érezze a másik zaklatott szívdobbanását.
- Csak gondolkodtam a jövőről... - felelte miközben valósággal megbabonázta a nyugodt habjaival csalogató, tágas óceán, és a haldokló nap utolsót pillantott.
,,Két emberi csillag a mindenségben" - jutottak eszébe a férfinak a híres költő sorai. ,,Bárcsak minden ennyire kristálytisztán, és egyszerűen állna előtte, és akkor megszűnne az örökös kételkedés, és önmarcangolás háborgó, kissé mindig nyughatatlan lelkében.
A két gyertyalángot enyhén mindig meglebbentette a gyenge, trópusi szellő. Az aprócska lángok egymásba olvadtak, megcirógatták egymást, majd máris külön utakon jártak. Mintha saját életüket jelképezték volna itt a földön. A két kókuszdiót kemény, nehézkes munka lett volna levenni a pálmafáról, hiszen a kissé ügyetlen férfi sosem tanult meg fára mászni, nehogy feltornázza magát egy hamisíthatatlan pálmafára. Egy helybéli árus - szerencsére jutányos áron -, pár kókuszdiót adott, és tört angolsággal gratulált a házassághoz.
Feri kifizette őt, és szinte ujjongó örömmel tért vissza a hangulatosan berendezett tengerpartra.
- Tartogatsz nekem valami meglepetést édesem? - kérdezte huncut csalafintasággal a nő, akinek szívében valósággal tombolt a szerelem romantikus lángja. Úgy tudott babonázón a másikra ránézni, akár egy egzotikus, afrikai istennő.
- Annyira szeretném, ha igazi meglepetés volna! - kicsit mérges volt magára, hogy javíthatatlan romantikus lévén talán egy vers, vagy milliósok bókolás esetleg jobban megtette volna a kívánt hatást.
- ...De szívem! Én annyira boldog vagyok, hogy ezen a fantasztikus, paradicsomi szigeten lehetünk, és ráadásul kettesben! Én már ennek is nagyon örülök! - megfogta a férfi kérges, markáns mancsait, és megcsókolta, majd szívéhez szorította. - Annyira jó lenne, ha itt nőhetne fel a gyerekünk! - ábrándozott. Hangja egyszerre volt dallamos, szépen csengő, és mégis vegyült bele egy kisebbfajta szomorúság.
- Szeretnél inkább vacsorázni, vagy már nagyon kíváncsi vagy a meglepetésre? - kérdezte fontoskodva Feri.
- Hát... mit is mondhatnék erre? Nagyon kíváncsi vagyok mit tartogatsz nekem! - jelentette ki kislányos báj-mosollyal.
- Akkor várj egy pillanatot, míg mindent elrendezek! - azzal a férfi gyorsan felállt a fehér homokból, és az egyik pálmafa mögé elrejtett kókuszdiószeleteket egyenesen kedvese elé helyezte a homokba csinálva egy kisebbfajta mélyedést.
- Ne less! - figyelmeztette minden alkalommal, mert tudta, hogy a nő mennyire kíváncsi.
- Jaj olyan romantikus tudsz lenni! - mosolygott, és már alig bírta kivárni, hogy mi lehet a meglepetés. - Sokáig tart még?! Már annyira várom! - sürgette kekeckedőn.
- Édesem! Nyugalom! Légy türelmes! - azzal a két kókuszdióba helyezte a két fehérarany jegygyűrűt, melyet titokban választott és, és magában azon imádkozott, hogy párja kis ujjacskáira éppen megfelelően passzoljon a méret. Ha pedig mégsem lenne jó, akkor legfeljebb majd együtt kicserélik.
- Na? Lehet?! - kukucskált ki kezei közül.
- Gondoltam megkérdezem, hogy szeretnéd-e a következő életedet velem eltölteni? - annyira ideges, tétova, komoly, és gyerekes volt a hangja ebben a pillanatban, hogy a nő óhatatlanul is meghatódott. Hát amikor megpillantotta a lábai előtt a kókuszdióhéjba rejtett, aprócska gyűrűt.
- Istenem... ez... tényleg igaz...? - boldogságában könnyes lett a szeme. - Drágám! Annyira boldog vagyok, és a válaszom: IGEN! - kiáltotta, hogy a nyugodt óceán, és a természet is tudomásul vehesse, hogy őket egymásnak teremtették, mint a tündérmesékben.
- Nem is tudod, hogy mennyire ideges voltam, hogy vajon méltó lesz-e az ilyesfajta lánykérés! Tudod nem nagyon szeretem a nagy felhajtást, de egyszer van az ember életében ilyen létfontossági fordulópont! Nem igaz?! - nézett fel rá kérdő tekintettel, mint aki rosszul csinált valamit.
- Édesem! Annyira érzem azt, ami lelkedben most végbemegy! Nekem is van egy kisebb meglepetésem számodra! - gyöngéden a másik füléhez hajolt, és óvatosan suttogó, érzelmes hangon megemlítette: - Gyerekem lesz!
Feri hitetlenkedve bámult rá. El sem akarta hinni, hogy ez a fantasztikus pillanat valaha még eljöhet!
- Ugye ez komoly?! Ugye nem viccelsz?! - meghatódva maga is elmorzsolt egy könnycseppet.
- Igen drágám! Múlt héten jártam a nőgyógyászomnál, és megerősítette a jó hírt! Külön kértem, hogy ne árulja el a baba nemét, mert meglepetést akarok!
- Hát ez valóban... hihetetlen... és fantasztikus! Én vagyok a világon a legszerencsésebb... - kapta ölbe, és emelte fel párját a levegőbe, akár egy pehelykönnyű hópihét.
Együtt nézték végig a romantikus naplementét, majd könnyed hal, és tengergyümölcseiből gusztusosan összeállított vacsora következett. Már csak egy ukulele gitár hiányzott volna az összhatáshoz.
A nő imádta a különleges ízeket. Megkóstolta a rántott polipkarokat, a cápauszonylevest, és a fésűskagylókat, míg Feri egyelőre beérte a párolt nyelvhallal, és az édesburgonyával.
- Annyira finom ez a polip! Nem szeretnéd megkóstolni? - kérdezte mosolyogva, miközben jóízűen falatozott.
- Ö... nem... köszönöm... - Feri megpróbált hányinger nélkül legyűrni a finom párolt halat, ám valójában minél előbb azt akarta, hogy legyenek már túl a könnyed vacsorán.
Amikor végeztek újfent letelepedtek a homokban, és egymás karjaiban ringatóztak.
- Sosem szeretném, hogy véget érjen az az örökérvényű pillanat. Én kezdetben kellemesen csalódtam benned! - vallotta be a nő. - Amikor először megnyíltál előttem, és rengeteget meséltél a gyerekkorodról először azt hittem, hogy te olyasfajta férfi vagy, aki tudod anyuci kedvence, és aki inkább választja a biztonságos otthon melegét, semmint, hogy ki merne lépni az életbe, hogy élhessen egy kicsit.
- Oh! Ez érdekesen hangzik! - lepődött meg.
- Most te jössz! Rajta! Ki vele! Te mit gondoltál rólam csak úgy az első találkozáskor?
- Hát... hogy őszinte legyek... elsőre egy olyan karizmatikus, magbiztos nőt láttam, aki pontosan tisztában van a saját képességeivel, és bármit elérhet az életben. Ugyanakkor - bevallom -, hogy nagyon is féltem ettől a kissé túlzásba vitt szakmai, és életbeli gyilkos maximalista hozzáállásodtól, mert ez megközelíthetetlenné tett téged!
Most a nőn volt a sor, hogy jócskán meglepettnek tűnjön.
- Valóban?! Ezt eddig miért nem mondtad el drágám?!
- Szerintem tudod a választ! Azt akartam, hogy önmagam miatt kedvelj meg!
- Jaj, de drága vagy! Micsoda lovagi figyelmesség! Apropó! - jutott eszébe hirtelen egy eltévedt gondolat. - Miért viselkedtél olyan különösen a szüleim előtt?
- Ki fogsz nevetni!
- Dehogy! Na jó! megígérem neked mindenre, ami szent, hogy lehet, hogy mosolyogni fogok, de nem nevetlek ki! O.K.-é?
- Rendben! Hát szóval... apád közölte a feltételeit, hogy gazdag embernek szán, és hát, tudod... a többi már történelem.
- Jaj! Nem mondd, hogy veled is eljátszotta ugyanezt a történetet?!
- De! Sajnos! Ez így igaz!
- Jaj, szegény kis drágám! - ölelte át, és babusgatta, akár a gondoskodó, szemfüles anyuka a gyerekét. - Miért nem szóltál róla?
- Talán csak nem akartam elrontani a romantikus estét... - jegyezte meg az orra alatt.
- Édesem! Annyira sajnálom, hogy apám úgy viselkedett. Tudod te is, hogy borzasztóan vaskalapos. De azért remélem, hogy nem vetted magadra túlzottan a szavait.
- Hát... nem nagyon...
- Tehát magadra vetted, és nem akartál semmit se tenni! Ejnye-bejnyje! - dorgálta meg kedvesen, miközben hozzásimult.
- Elnézést kérek a viselkedésem miatt! - kért diplomatikusan bocsánatot a semmiért. Már gyerekkorától kezdve megszokta, hogy sokszor a legaprócska, legjelentéktelenebbnek tetsző hibákért bocsánatot kér, és ez a legtöbb ember szemében - akik nem ismerhették -, visszatetszést, különcködő magatartást képviselt, mint egyfajta passzív ellenállást.
- Annyira boldog vagyok, és remélem te is az vagy! - finom hattyúvékony, gyöngéd kezeit rátette hasára. - Érezni fogsz mindent. Biztos vagyok benne, hogy fantasztikus apa leszel!
Az este hamarabb köszöntött meg, mint várták. Mégsem hiányolták, mert a sötétlő égen aprócska gyémánt mécsesekként gyulladtak fel új életük iránytűiként a ragyogó csillagok.