IDŐ ELŐTT

Egyszer csak felnő az ember,
mert ez a parancs-törvény
s rácsodálkozik,
akár a huncut-kíváncsi
gyerek ősz galamb-hajára,
véreres, lüktető szemeire,
kialvatlan bőr-barázdáira.

Már csak ritkán megy,
ha épp muszáj partikra vagy házhoz
- és már nem is átkoz.
Egyszer csak azt veszi észre,
hogy az élet jócskán megtaposta
s ő, hogy bizton túlélhesse
előbb beton-kemény
majd később komok-makacs lett. 

Hiába is búhjatna
már asszonyi vigasztaló ölhöz,
szabadító-babonázó tekintetekhez.
Egyszer csak mintha éppen
akkor születne marcona-mogorván
menten felriad a rá visszabámuló
Halál-tudatra, mely születésétől
szerves-szaporán egész
sejtekig zabálja, fojtogatja.

Tükörré dermedt korszakok
kiszámítható kálváriája sem lesz
eléggé otthonos, meghitt.
Egyszer csak mintha már nem
is volna testetlen árnyékként
bolyong tova széles e földtekén,
miközben folyvást önmagát faggatja
önmarcangolón: vajon mikor
költözhet majd át itthagyott,
bukott-lélekként a másvilágra?! 

Egyszer csak majd hirtelen újra
felbukkannak a régen feledésbe
merült rokonok, ismerősök s apróbb,
kisstílű szívességeket,
kölcsönöket kérnek újfennt.
Eszüket már rég otthon felejtették,
hogy senki se érdeklődjék:

,,Hogy s mint vagy öreg harcos?
Forog-e még a kerék?!"
- Ki maradhat majd végleg,
ki önszántából, mert úgy akarja
biztos bátorsággal,
karakán hittel a spirális körökbe
végleg belép s ott is marad?

- Egyszer csak majd váratlan-hirtelen,
búcsú vagy istenhozzád
nélkül kiüresedik az
ócskásodásnak indult Hiány,
s nagy Nirvána-Semmi!
Beszippantja hajótörötté lett
arasznyi életet az elmúlás
fenyegető közelsége,
ahova mindenki szigorúan
csupán csak egymaga mehet. 

Egyszer csak majd ők eljönnek
a sírhanthoz, márha lesz.
Zokognak vagy térdre borulnak egyre megy.
S esetleg ha nagyon
muszáj tán még bocsánatot is kérnek.