MÉLTATLAN ÁRULÁS

Most méltatlan hóhér-hurkot
dobnak rám a keserédes percek is.
Keserű ösztöneim,
akár a mindenttudó szavak
lemarják a legtöbb gazemberről
a felszínes, méla külcsínt,
tűntető parvenü sznobságot.

Emlékek hűségesen őrlik múltamat.
Most bennem épülnek, terjeszkednek.
Ugan maradhat-e bárki is,
ki babusgatón, megértőn
végighallgatta volna elhagyott
szívem gyermek-lelkű sírámait?!

Magamon érzem telhetetlen
gyilkoló Idők bilincs-szorításait.
Hányódom, akár a kóbor,
gazdátlan öleb,
mikor magamon érzek egy folyvást
figyelő, céda Egy-szemet.
Mely törvény írhatná azt elő,
hogyha a magzati, védett ős-létből
bizton kikerültem miként s hogyan
maradhatnék még életben

Idők szándékosan
elcsökevényesedett rostáján?!
- Nem vagyok annyira tétova,
átkozott vagy szerencsétlen
mint az önmaguk életét
keservesen cipelők tábora.

Bolyhos menedék-otthonokat
szerettem volna látni mindig,
hol igazi, meghitt,
összetartó közösség leend
s mindenütt feltétlen szeretet uralkodik.

Már nem tartozom
hűségnyilatkozattal senkinek!
Semlegesen szükséges,
mint bújdosó haramia,
hogy meglapulhassak a világban.
Napjaim csikorgó fogaskerekein
így is rafináltabb a rozsdás zár.
Vajon megmaradhatok-e még
itt a földön addig,
míg másik felem is társra talál?!
- Sorsomba zártan,
mint magára hagyott,
hitegetett árnyék - lopakodva
vonulok napról-napra!

S míg egyesek dúvad-mód ártatlan
örömöket üldözik én békés tengerparti házról,
gondoskodó Angyalról ábrándozok.
Tudhatom: ha közelít
majd meglegyint az öregség
mely biztosan nem vereget barátként vállon.
Nehéz, kicsorbult bűntudat
mardos egészen halálig.
Visszaperelném - ha tehetném -,
a halhatatlan percet,
mikor minden Egy volt
s nem történhetett
méltatlan hazug árulás!