EGY KAPCSOLAT BUKTATÓI

Hajnali fél ötkor keltették fel. Még csak éppen pikkadt, és úgy tűnt, hogy ma is sűrű, nehézkes, kánikulával terhes nap elé néznek apa és fia.
- Ébresztő Hétalvó! - szólt kissé recsegőn, türelmetlenül a már kora reggel frusztrált, idegeskedő apa, mert aznap azt tervezte, hogy kiássák fiával együtt a hétvégi háznál a vízvezetéket. Egyrészt mert így költséghatékonyabb megoldásnak tűnt, másrészt nem kellett csinos feleségének lótnia-futnia bizonyos borsós összeget előszeretettel elkéregető mesteremberek után, akiknek isten pénze is kevés lett volna, hogy gödröket ássanak.
- Akkor Drágám minden világos? Azért ebédidőben harapjatok szendvicset, vagy valamit jó?! - kérte a csinos feleség, aki szintén a hajnali órák környékén készült munkába menni, és most is legfeljebb csupán annyi ideje maradt, hogy kiöntse egy égszínkék kis műanyag tálba fia kedvenc csokis gabonapelyhét egy kis hideg tejjel.
- Ne izgulj édesem! Ha a fiú rendetlenkedik majd én megnevelem! - jelentette ki mellkasát rátartin kidüllesztve büszkén az egoista családfő, aki - sok esetben -, úgy viselkedett, mintha egyedül belőle állna a családi egység, vagy épp a világ közepe.
- Azért kérlek ne tegyél rá olyan megjegyzéseket, ha megkérhetlek! - az ,,olyan" kifejezést az anyuka általában sokszor használta, kivált, ha fia nyilvános megalázása, megszégyenítése szóba került.
- Nyugi anyukám! Hát bántottam én valaha is a gyereket? - nézett ártatlannak tetsző boci szemekkel feleségére a családfő, mint aki most hall életében ilyesmit.
- Hát... ami azt illeti... - itt elgondolkozott az anyuka. - Légyszíves ne dühöng! - figyelmeztette komoly határozottsággal, majd gyöngéden arcon puszilta és táskájával máris elindult a munkahelyére. - Igyekszem haza fiuk! Addig viselkedjetek rendesen! - azzal máris elviharzott, hiszen a buszos rendszerint pofátlanul ott szokta hagyni a megállóban.
A kisnövésű, ám ötödikes fiúcska gyorsan lenyelte a maradék jóízű gabonapelyhét, felöltözött - ami így nyáron sokkal könnyebbnek tűnt, mint a hideg évszakokban -, majd felvette tépőzáras szandálját és megindult mérges, fortyogó apja után, aki csak remélhette, hogy a Lada Samara most kivételesen megkönyörül rajtuk, és nem kell a szivatót használni, hogy bepöccenjen a motor.
- Na, mi lesz? Szállj már be! Mire vársz?! - parancsolt rá miközben kinyitotta az anyósülés felőli ajtót.
- ...Bocsánat... én csak azt hittem... izé... - mentegetőzött. Folyton ezt csinálta, ha új helyzetbe került, amit nem tudott kezelni.
- Szállj már be a kurva életbe! - parancsolt rá nem túl barátságosan kissé idegeskedő apja. Látszott rajta, hogy bántja valami.
A gyerek beszállt, és abban a percben, hogy sikeresen becsukta maga mögött az ajtót az apja máris nagy gázzal kifarolt csikorgó kerekekkel a parkolóból.
Vásduka írányába tartottak, ami jó két-két és félórára feküdt Budapesttől, és ha az ember mindenképp kiakarta kerüli a reggeli csúcsforgalmat, mely valósággal dúgóként tömítette el a főváros vérkeringését, akkor tanácsos volt ideje korán elindulni. Ők is pontosan ezért választották ezt a korai időpontot. A fiú ásított, próbálta mindenáron sikeresen leplezni aluszékonyságát, átmeneti fáradtságát, s míg apja idegeskedve el-elkáromkodta magát azért, hogy milyen eszement, agyament módszerekkel vezetnek egyesek, ő maga szintúgy tövig nyomta a pedált - legalább is lakóterületen kívül, ahol már a kutya se járt, nemhogy még poros vidéki kisvárosok környékén.
- Szerinted te hányas vagy édes fiacskám? - pillantott egyszer az anyósülésen kuporgó fiára, aki jobbára unatkozva kibámult az elsuhanó tájra bambán.
- A füleden ülsz? Mozdulj már meg! - itt egy kisebb öklöst adott vállára, ami azért egy felnőttől kissé fájdalmas volt, de bírható. - Azt kérdeztem, hogy egy skálán te hányast adnál magadnak?
- Ö... nem tudom... - jött a válasz elmélázva.
- Szerintem pontosan tudod te! Nem vagy te hülye gyerek! Csak épp nekem nem akarod megmondani! - érződött, hogy apját nem lehetett bolonddá tenni, mert rögtön kiszimatolta azt, ha valami nem stimmelt.
- Nem tudom... én csak... - menten elhallgatott, amikor apja rágyújtott egy cigire, holott az egyezményes családi szabály minden esetben úgy rendelkezett, hogy az autóban nincs dohányzás!
- Szerintem te kettes és hármas között lehetsz félúton!
A fiú némán hallgatott. Mint aki fokozatosan kezd meggyűlölni egy elvet, vagy gondolatot, mely alapból tagadja az emberi megértést, és elfogadás alapszabályait. Miért kell egyáltalán kategórizálni az egyes embereket? Miért kell az apjának állandóan gyilkos, tréfálkozó megjegyzésekkel élnie, amikor lehetnének akár boldog, kiegyensúlyozott család is, mint akár osztálytársainak a szülei.
- Látom rajtad, hogy most sértve érzed magad és azt várnád el, hogy bocsánatot kérjek tőled, vagy vigasztaljalak! De mondok neked valamit pajtikám! - hajolt közelebb a vezetőülésből. - Jobb ha hozzászoksz ahhoz a gondolathoz, hogy az élet csupa pofon, mert hidd csak el nekem így legalább kevesebb csalódás érhet még! - visszafordult és az utat nézte.
A fiút most valósággal totálisan összetörték apja kegyetlennek, kíméletlennek ható szavai, melyekből igaz sütött a jószándék, ám vajmi kevés köze lehetett egy barátságos apa-fiú csevelyhez. Megpróbálta kinyújtóztatni elgémberedett lábait, hiszen utazásukból még így is több mint egy bő egy óra hátra volt. Épp csak elhagyták Budapest határát jelző táblát és apja itt jócskán rákapcsolt a százkilométer/órára.
- Figyelj Roland? Bármennyire is gyűlölsz, vagy duzzogsz jobb ha elfogadod a kész tényeket! Tudod miért viselkedek veled úgy ahogy?
Igazság szerint a fiút nem különösebben érdekelte, csak a gonoszságot nem bírta eltűrni.
- Azért, hogy végre valahára állj ki önmagadért, mert nemsokára gimnáziumba mész, vagy egyetemre és a felnőttek világa kegyetlenséggel teli! - mintha egyszerre szeretetteljes lett volna kimért, kissé ideges hangja; megtelt volna apai gondolatokkal, persze csak átmenetileg. - Figyelsz te rám egyáltalán? Min töröd már megint azt a fene nagy eszedet?! - dörrent rá, mert azt hitte fiának nem fontosak szavai.
- Oh! Bocsánat! Ö... hamar meleg lett... - ez volt minden, ami eszébe jutott kizökkentett tudatából.
- Á! Értem! Te hülyének is nézel! Én itt tépem a számat miközben az édes kicsi fiam semmibe vesz! Hát ez kurva jó! Inkább bekapcsolom ezt az átkozott rádiót, ha nem vagy képes férfiként elbeszélgetni az apáddal! - azzal vadul elforgatta a kis gombfekete gombot, és a kereskedelmi rádiók széles választékából megpróbált valami elfogadható zenét kicsiholni. Így tették meg az út hátralévő bő egyórás részét Vácdukáig.
Amikor megérkeztek a jobbára csupán hétvégi, faházas, hobbitelkes, még javában erdőírtással megtisztított felparcellázott földterületre, ahol még csupán alig állt néhány fából eszkábált takaros kis kalyiba a családfő valósággal új ihletet kapott a hely szellemétől, és megint úrrá lett rajta a főnökösködés és a parancsolgatás ősi szelleme:
- No akkor! Édes aranygyerekem! Mozgasd meg azt a termetes kövér valagadat! Fogd meg azt a kurva csákányt, ásót, lapátot és akár munkához is kezdhetünk, mert jócskán elmúlt a reggel.
Bár még csak alig volt háromnegyed nyolc a nyári nap gyilkos sugarai úgy bombázták testüket akár valami kíméletlen vaskályha. Az apa máris meztelenre vetkőzött felső, atletikus testalkattal megragadott egy ásót, és azonnal hasítani, ásni kezdte a kissé szikes, kemény, agyagos földet, hiszen vízvezetéket kellett ásni. Nem kímélte magát. Nem telt el alig tíz perc sem, de már patakokban folyt róla a veríték. Roland is próbált segíteni; lapáttal, és csákánnyal megpróbálta egyenletes halmokba, kisebb kupacokba hányni a kiásott földet, de apja több alkalommal is nyersen felbőszült bikaként ráförmedt:
- Mit szerencsétlenkedel itt folyton! Eredj már az útból! - utasította. - Hú! De kidöglöttem! Most ás egy kicsit te! - azzal átadta jócskán felhólyagosodott munkáskezeivel a nagyméretű ásót fiának, aki persze alig bírta el.
Roland is ásni kezdett. Ahogy csak bírta. Beleadott apait-anyait, és alig öt perc után, mert nem markolta meg rendesen máris vízhólyagok jöttek mind a két kezére, ami aztán pokoli fájdalmakat eredményezett.
Apja harminc perc után megszólalt: - Egész jól haladunk szerintem! Ha gondolod két ásás között pihenhetsz is! - azzal megint csak elszívott egy szál cigit, mintha a dohányzás legalább is sikeresen elfeledtetné vele mindennapi frusztráló gondjait.
Kis idő múltán ebédidő lett és Roland nem tagadta, de erősen korogni kezdett a gyomra. Mit nem adott volna most egy kis nagymama fasírtért és sültkrumpliért, ehelyett ezt a szar gödröt kellett mélyítenie, hogy a vízvezetéknek legyen elegendő hely. Apja - meglehet -, megneszelte, hogy kezd fáradni így átvette tőle az ásót.
- Látod édes fiam! Nehéz és szar meló a munkások élete! Ebből magad is megtanulhatod, hogyha egész életedben nem akarok mások szarát lapátolni, akkor muszáj magaddal kezdened valamit az életben! Én autókonstruktőr akartam lenni, de muszáj volt eltartanom a szüleimet, és az öcsémet! - hangja úgy tetszett megbicsaklik a családi emlékektől. Azzal tovább ástott önmagát nem kímélve.
Egész délelőtt és még kora délután is serénykedve, megfeszített gőzerővel folyt a munka, miközben közel és távol egyetlen teremtett lélekkel sem találkoztak. Rolandot érdekelte az erdőszél, mert amikor anyja is eljött akkor íjat és dárdát is faragott kiskéssel a sikeresen zsákmányolt gallyakból, erdőn összeszedett fákból, amire nagyon büszke volt. Most azonon merengett titokban, hogy vajon apja mikor szándékszik abbahagyni, hogy mehessenek végre már haza.
Így is rég elmúlt negyed kettő délután, amikor apja letette az ásót, és azt mondta nem egy műremek a szánalmas gödör, de éppen jó lesz.
- Hát akkor ennyi lett volna! - törölte meg átizzadt homlokát, és ásványvizes palacból mohó kortyokkal akarta csillapítani végtelen szomját. Rolandnak - szerencsére -, volt saját palackja, és mivel nem tudott üvegből, sem palackból inni csak pohárból - anyja műanyag poharat is készített neki.
- Hát ezt nem hiszem el! Micsoda dolog az, ha egy férfi nem tud pohár nélkül inni! - méltatlankodott apja, és ilyenkor az ember szinte sosem tudhatta, hogy vajon önmagára dühös-e, vagy csupán az adott körülményekre, melyek folyvást összejátszottak ellene.
- Akkor szedd össze a cuccokat és húzzunk haza! Ha szerencsénk van maradt még valami tegnapról a hűtőben azt majd felfalhatjuk! - azzal megfogta a nehéz ásót, vállára tette és elindult az autó irányába. Roland szintén így cselekedett. El sem akarta hinni, hogy végre vége volt ennek a kimerítő munkavégzésnek! Bizony-bizony már jócskán kopogott a szeme, és nagyon éhes volt. Apja kisebb korában gyakorta vett neki csoki és sztracsatella főzött fagyit, azonban a mostani időkben, amikor teltebb, kövérebb lett már alig mentek fagyizni! ,,Jó volna ha visszatérhetne végre eredeti testsúlyához, ám ez ugyancsak reménytelen vállalkozásnak ígérkezett!"
Beültek az autóba és Rolandot szinte azonnal elfogta az autó monoton mozgására az egyhangú álom nyitott szemmel, miközben apja isten tudja miféle ostoba, lebutított, gyerekes viccekkel nem győzött szórakoztatni saját magát.