TÜDŐ-VIZSGÁLAT

- Osztály Figyelmet kérek! - reccsen az osztályfőnök bölcs, komoly, tenor hangja, mintha egy operaénekes szólna hozzájuk. - Tüdővizsgálat lesz, ami annyit jelent, hogy egyesével mindenki beáll a gépbe, nagy levegőt vesz, bent tartja, míg mondják, aztán hazamehet! Amennyiben bárki randalírozik, viselkedésével megzavarja a többieket az később az Igazgató Úrral fog elbeszélgetni a tantestületi szobában! Remélem világos voltam?! - jelentőségteljesen a bandavezérekre pillant, akik a hátsó sorokat foglalták le a kibérelt buszban.
- Béla bácsi? Utána haza lehet menni? - kérdezi egyszerre elveszetten, mégis cserfes kíváncsisággal egy rafinált kislány, aki megállás nélkül szeret borsot törni mások orra alá.
- Eszterke! Mi nem volt világos?! Megcsinálják a felvételt a tüdődről, és utána már mehetsz is haza! Világos?! - az osztályfőnök türelme is kezd a végéhz közeledni, pláne, ha egy választ többször, feleslegesen kell, hogy megismételjen. - Akkor figyelem! Felszállunk a buszra, és egyetlen pisszenést sem szeretnék hallani.
A kis duci fiúcska most úgy érzi, mintha egy egész világ dőlt volna össze benne; hirtelen heves szívdobogás, hascsikarásszerű émelygés, és tartós hányingerérzet fogja el. Úgy érzi menten rosszul lesz, és bármiáron ki kell szabadulnia a friss levegőre. De hát a busz már meglódult rég velük. Akkor legalább valaki lehúzhatná kicsit azokat az átkozott panoráma ablakokat.
- Béla bácsi! Szerintem Róbi rosszul érzi magát! - jegyzi meg egy másik kislány, akivel szintén tréfálkoztam a nagyok.
- Katikám! Azt én jobban tudom, mint te! Maradj a helyeden csöndben! - kéri egyelőre az osztályfőnök, majd kissé fontoskodva, tudálékosan a hátsó ülésekhez megy, ahol Róbi elveszetten, kétségbeesetten ücsörög, és látszik pufók arcán, hogy borzalmasan rosszul érzi magát.
- Mi a helyzet Róbikám? Nagyon rosszul vagy? - felemeli pufók csuklóját, pulzust tapint, és karórájára sandít, mert Róbinak szaporává vállt valamikori nyugodt, kiegyensúlyozott pulzusa.
- Enyhén szapora a pulzusod! Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj! - hátrafordul a bandavezérek felé, fenyegetően rájuk mered, mintha csatába indulna: - Ugye mondanom sem kell, hogy ez rátok is vonatkozik! - élesen villan meg dióbél-sötét szembogara.
Valamelyik balhézós fenegyerek srác már nem bír magával, és amint az osztályfőnök elfordul a társaságtól zonnal kiülti nyelvét, mire a többségük máris lebuktatja, hiszen idiótán röhögni kezdenek mindannyian.
- Már megint kezditek?! - dörren a hangja, miközben hátrafordul! - Egy miccenést sem akarok hallani mostantól kezdve! - visszamegy a vezető melletti üléshez, és helyet foglal.
Az osztályban halk duruzsolás, apróbb, kisebb morajlás kezdődik, és - főként a lányok találgatnak, hogy vajon mit fognak csinálni a doktor bácsik, és doktor nénik. Akad egy-két fiú, akik keresztrejtvényt fejtenek, míg mások történetekkel ugratják egymást, és vannak olyanok is, akik magyar kártyáznak, igaz, több-kevesebb sikerrel.
A rendelőhelység a Moricz Zsigmond körtérhez van közel. Ott viszont hétköznap lehetetlenség, és öngyilkosság normális, helyigényes parkolóhelyet találni. A buszvezető azonban nem esik kétségbe; mellékutcába tolat be a közepes monstrummal, és olyan precízen manőverez, mintha csak világéletében ezt csinálta volna.
- Megérkeztünk gyerekek! Mindenki egyenként fog leszállni! - közli parancsszóval az osztályfőnök, és minden gyerkőcöt egyenként ellenőriz. Természetesen most is Róbi az utolsó. Mintha a sors, vagy a végzet, vagy valamiféle különös lélektani vészhelyzetmérő a lélek mélyén arra kényszerítené, hogy óvakodjon ettől a baljóslatú helytől. Kis ideig még tétován hezitál, és topog.
- Róbikám! Az Isten áldjon már meg! Rád várunk mindannyian! Szállj le a buszról! - utasítja a megszeppent kövér gyereket, aki már jócskán a sírás határszélén egyensúlyozik kötéltáncosok módjára.
- Róbikám! Ne haragudj, hogy felemeltem a hangomat, de mindenki minket néz, és egy kissé... ez már kínos... - az osztályfőnök megpróbál logikus, észérvekre hagyatkozni, és mérges hanghordozásából is jócskán visszavesz, hogy ily módon erősítse a gyerek bizalmát, és azt, hogy nem lesz semmi baj. Végül Róbi hosszas, kissé könyörgős kérlelések után hajlandó csak leszállni, míg osztálytársai jóformán totálisan kiröhögik, hogy hogy a fenébe lehet valaki ennyire anyámasszony katonája?
- Osztály figyelem! Most pedig bemegyünk a rendelőbe! Mindenkit névsor szerint fognak szólítani! Aki nem viselkedik rendesen az holnap megnézheti magát! Akkor? Remélem minden érthető és világos?! - úgy néz farkasszemet osztályával a nyugdíjas kor küszöbén lévő férfi, mint aki becsületességet, és őszinteséget vár el szinte mindenkitől.
A rendelő hófehér, és makulátlan. Mintha a steril környezetet elsősorban olyan emberek, és páciensek számára hozták volna létre, akikről az orvosok még nem tudják, hogy vajon megtudják-e őket gyógyítani, vagy sem, így a hely a rideg sivárság olcsó nézetét kelti. Róbi ijedős, sebezhető szíve majdnem kiugrik a helyéből rettegő félelmeiben. Mintha már most a háromszorosára dagadt volna, és legszívesebben ki akarna törni bordaketrec börtönéből.
- Akkor a hölgyek jobbra mennek, a fiúk pedig balra! - közli egykedvűen az osztályfőnök, majd komótosan helyetfoglal az egyik kevésbé tiszta szintén hófehérnek látszó, műanyag székben.
Nemsokára megjelenik egy hófehér, orvosi formaruhát viselő nővér, aki nagyméretű iratmappát szorongat kezei között, és kissé szigorú marconasággal máris darálni kezdi névsor szerint a diákok nevét.
- Abbaházi Dániel!
Egy vékony, nyurgó, mutáló hangú fiú emelkedik ki az osztály vegyes halmazállapotából, s míg szinte mindenkit egyetemesen, és tartósan átjár a félelem érzete, addig a bandavezérek jókat nevetnek maguk között, mondván, ők az egyetlenek ebben a szánalmas társaságban, akik nem félnek senkitől és semmitől.
Dani kissé tétován megindul a nővér irányába, de bárhogy is próbálná meg kihúzni magát huszáregyenesen az egyszerű feladat is valahogy minduntalan nehezére esik. Közben szinte hallható kortyokban nyeli rettegését, hogy vajon mi fog vele majd történni a félelmetes vizsgálószoba magányában. Hogy be kell állnia egy emberméretű, automata gépbe, ami felvételeket készít belső szerveiről? Lehet, hogy gamma, vagy rádioaktív sugárzás éri, mint a legtöbb tudományos-fantasztikus filmben. Gondolni sem akar rá. Kétségbeesése tüntető, szótlan némasággal párosul. Végül aztán belép a vizsgálószobába, mindenkit hátrahagyva, és eltűnik egy bezárt szintén hófehér ajtó mögött.
Nem telik el alig tizenöt perc sem, és szinte kiröppen a szobából hatalmas, nagy, független lélegzetet véve, hogy végre sikerült egy embertpróbáló feladat, és egy csöppet sem volt megterhelő, vagy fájdalmas.
- Na? Hogy sikerült? - kérdezi izgatottan az osztályfőnök persze szokásos rutinkérdéssel.
- Szerintem nem kell félni Béla bácsi! - közli vállát vonogatva. - Most már mehetek haza?
- Természetesen! - most az izgatott többség felé fordul. - Aki végzett természetesen azonnal elmehet!
Ezt követően már minden annyira valószerű, és egyszerűnek tűnik. A nővér egyenként hívja be az osztálytagokat, mire végül Róbi marad egyedül a rendelőhelységben és az osztályfőnök.
Róbi tartós, totális deprssziója, reményvesztett kétségbeesése egyre nő. Önmagában már régen egy egy egész világot elátkozott, és benne saját magát is. Megint érzi. Előbb a tartósnak ígérkezett barátságtalan hányingert, émelygéssel egybekötve, majd a pokoli hascsikarást. ,,Csak lenne már túl ezen az egészen, és végre kiszabadulhatna ebből az átkozott körforgásból!" - gondolja magában, és megpróbál fogait összehúzva, férfiasan, elszántan nem sírva fakadni.
Az osztályfőnök biztatóan, bátorítóan néz rá. Valahogy még büszke is erre a különös különc fiúra, aki roppant udvarias szinte mindenkivel. Nem verekszik, nem használ csúnya szavakat, eminensek módján tanul, szorgalmas, és mégis, akit - ki tudja miért -, állandóan vegzálnak, és terrorizálnak kisstílű osztálytársai!
- Róbikám! Hidd csak el! Nem lesz semmi baj! Húzd ki magad és hajrá! - ad bölcs tanácsot Béla bácsi, mire Róbi egykedvűen megindul a rémisztő vizsgálószoba irányába. Mikor maga mögött hagyja a szinte kongó rendelőhelységet egy barátságtalan, pislákoló sárgaszínű lámpa villog. Hamar rájön, hogy felső ruhadarabjaitól ildomos megszabadulnia, mert a felső testéről fognak felvételeket készíteni. Gyorsan ledobja magáról a kinyúlt szürkésfekete pulóvert, és polóinget, majd gondosan összhajtogatja, ahogy anyja tanította neki, hisz nem volna szép, ha mire visszajön összegyűrődne. Végigméri hájas, hurkás hasát és szinte már fojtogatóan undorodik magától. Miért és egyáltalán hogyan lett az évek során ennyire kövér? Nem tudja. Félszegen, tétován lép be a vizsgálószobába, majd amikor az ügyeletes ápoló kéri, hogy lépjen be a nagy és ismeretlen, félelmetesnek látszó, fordított téglalapalakú masinába óvatosan belép, mintha az oroszlánokkal készülne megküzdeni egy arénában.
- Nagyszerű! És most tartsd bent a lélegzeted! Nagy levegő! - kéri az aszisztens, hogy elkészíthesse a felvételeket.
Róbi beszívja a levegőt, és magában már javában olyan, mintha fuldoklás törne rá váratlan, hiszen nem szokott ehhez hozzá. Még öt percet bírjon már ki, ha összedől is ez az átkozott, rusnya világ. Aztán egyszer csak hallja az asszisztensnő kellemes hangját:
- Készen vagyunk! Felöltözhetsz!
Kilép a gépből, mintha kicsit más ember is lenne. Nem tudni, hogy mi változhatott meg benne? Vajon a testi-fizikális adottságai, vagy örökkön sebezhető, kisfiúsnak látszó lelke? Udvariasan meghajtja magát, elköszön, majd visszamegy gondosan összehajtogatott ruháiért, és serénykedve máris öltözködni kezd. ,,Nem lesz semmi baj!" - igyekszik vigasztalni, bátorítani önmagát nehogy már megint eleredjenek a könnyei, mint valami kislánynak.
Kilép a vizsgálószobából, és vesz egy irtózatosan hatalmas levegőt, mint szabadságának, független egyenjogúságának ékes bizonyítékát. Az osztályfőnök kíváncsi, kérdő tekintettel néz rá, majd elköszön az osztályfőnöktől is, és olyan gyorsan megy a sarkon lévő buszmegállóhoz, mintha egyenesen puskából lőtték volna ki. ,,Megcsináltam a franc egye meg! - szögezi le magában. - És csakis ez számít!"

JELENKORI TALÁLKOZÓ

Néhány éve meglátogattam egyik iskolai haveromat egy cégnél, ahol akkoriban dolgozott. Amint beléptem a szobányi-méretű, tökéletesen beüvegezett liftbe, és halk, duruzsuló zeneszó fogadott, mintha azonnal átláthattam volna a vállalati manipulációs politika minden ördögi csínját-bínját. Ti. a munkavállalókat miként lehet hatékonyan, rábeszélő, szép szavakkal manipulálni, hogy elsősorban közalkalmazotti fizetésekért görizzenek egész álló nap, és mire év végére kerül a sor - a hatásos reklámkapány során -, szintén elhitetik velük, hogy fényes, előléptetési lehetőségek várnak még rájuk csupán csak még egy-két évet kell várni szépen csendben, meglapulva, semmiről sem tudva, és természetesen a lehető legalázatosabban.
Amint kiléptem a liftből fogadóterem helyett széles, téglalapszerű, padlószőnyeges irodai folyosóra jutottam, melynek mindkét oldalán becsukott ajtójú, zárt irodaajtók sorakoztak katonás, szigorú fegyelemben. A merevség, és a ridegség szinte tapinthatónak tetszett. Türelmesen, kíváncsian szemléltem meg egymás után sorban haladva a folyosón a díszes, rézkarolatú névtáblákat, míg végre rábukkantam az egyik sor közepén barátom régen nem látott nevére.
Odabentről egy kissé idegeskedő, frusztrált telefonbeszélgetés hangjai szőrődtek ki. Olyasféle üzletiszintű beszélgetés lehetett, mikor a két tárgyaló fél burkolt diplomatikussággal gyakorlatilag kölcsönösen megfenyegeti egymást, majd amikor a kompromisszum is veszélybe kerül természetesen újabb kölcsönös engedményekkel hitegetik, csábítják a másikat. Szándékosan még vártam egy-két percet, miközben néhány irodai alkalmazott, és három gyönyörűséges titkárnő csábos flört-pillantásokkal bizony jócskán megdobogtatta kopogó szívemet. Az ember ilyen félreérthető helyzetekben elsősorban azon kezd el agyalni, hogy személy szerint neki miért nem lehetett barátnője?
Néhány perc multán, amikor fülemet az ajtóra tapasztva már nem hallottam semmit udvarias keretek között hármat kopogtam.
- Igen! Tessék! - morcos, türelmetlen hang szólított, mire óvatosan besettenkedtem a hatalmas méretekkel rendelkező, bőrfotelos irodába.
- Ezt a kellemes meglepetést öreg barátom! Mi szél hozott? - magas, nyurga, sportos, üzletemberforma férfi állt fel kényelmes, méregdrága irodai székéből, és valósággal úgy megölelt, hogy kis híján összeroppantotta csontjaimat. - Foglalj csak nyugodtan helyet kedves barátom! Mióta is nem találkoztunk? - hogy mutassa felső munkatársköri beosztását szivarféleségre gyújtott és mint egy báró, vagy vezér kedvére pöfékelni kezdett, míg engem jócskán fuladási rohamok kezdtek megkörnyékezni.
- Talán zavar a füst?! - kérdezte, amikor már láthatta liluló, fuldokló arcomat. - Akkor eloltom! Bocsánat! Parancsolsz esetleg egy kávét, üdítőt, egy kis whiskyt?
- Nem köszönöm Tomikám!
- Ugyan már, ne hülyéskedj! Olyan nyugottnak, és fáradtnak tűnsz! Akkor legalább egy tejeskávét, vagy kólát! - azzal máris megnyomott egy gombot a vezetékes, vállalati telefonján mire egy bombázó külsejű, folyamatosan mosolygós hölgyemény dugta be pisze orrocskáját az ajtón, majd érdeklődve fordult barátom felé:
- Igen, Igazgató Úr? Tessék parancsolni! - állt rendelkezésre.
- Na most figyelj haverom! - düllesztette ki mellkasát, és kicsit meg is játszotta a parancsolgatós főnököt. - Bettina legyen kedves, és hozzon ennek az úrnak egy kis tejeskávét és egy kólát is! Köszönöm! Elmehet!
- Azonnal Igazgató Úr! - hajtotta meg magát apránként, majd hátramenetben máris kiviharzott az irodából.
- Na? Milyen pozicióban vagyok már, mi?! - kérdezte széles mosoly kíséretében vigyorogva rám.
- Hát... kedves barátom ezért még nem volna illendő másokat ugráltatnod! - pírítottam rá a lényegre, amit - láthatólag -, szinte azonnal zokon is vett.
- Ugyan már haverkám! Ne izélj! Tutti prinkó a csaj! És micsoda virgácsai vannak! - nyalta meg szinte kéjes élvezettel szája szélét.
- Nézd! Felejtsük el a dolgot! - legyintettem! - Inkább mesélj! Mi újság veled? - kérdezte könnyedén, hogy oldjam a kettőnk - időközben felmerült -, közötti kommunikációs szakadékot.
- Hát mit is mondhatnék? - emelte mennyezetre gondolkodó tekintetét, mint akinek nagy erőfeszítésébe kerül kimondani, amire ténylegesen nyomja a szívét. - Van egy bombázó kis csajom, és nemrég született egy fiacskám! - jelentette ki dagadó, apai büszkeséggel. Előkapta pénztárcáját és megmutatta a műteremben művészi eszközökkel beállított, minőségi fényképét, ahol egy egzotikus szépségkirálynő ült kezei között imádnivaló két-hároméves fiúcskával, aki látszólag kicsit meg volt ijedve, miközben a családfő természetesen belevigyorgott a kamerába.
- Ez igen! Őszintén gratulálok! - igyekeztem annyira megszorítani kőkemény, vasmarkú kezét, amennyire csak bírtam. Nem hiszem, hogy bármit is érzett.
- Hát nagyon kösz öreg haver! Magam sem hittem el, amikor az asszonykám egyszer csak hozta az ulrahangos felvételt a tökmag bébinkről! Kicsit el is pityeredtem, bevallom őszintén. - hangjában mély érzelmek csoportosultak. - És mi a helyzet... na mondd már? hogy is hívják kisasszonnyal?
- Dr. Abaházi Rékának hívják, és fantasztikus nő volt...
- Na, ne hülyéskedj te sármőr! Te aki annyira értesz a nők nyelvén! Mi történt? - meglátta arcomon a gondok, és bajok kozmikus viharfelhőit.
- Megvolt a lánykérés a szülei vidéki házában Balassagyarmaton, és minden olyan szépen alakult, aztán a polgári esküvőn egyik pillanatról a másikra egyszer csak faképnél hagyott.
- Na ne már! Mégis, hogy tehetett ilyet egy ilyen sráccal, aki a tenyerén hordozta?!
- Szerintem igazából nem tudott kibékülni azzal, hogy én sosem voltam sikeres, nekem csak tanári fizetésem volt, és Réka hozzászoktatta magát egyfajta luxus színvonalhoz! Már ha érted, hogy mire gondolok? - vallottam be kertelés nélkül, mintha nemlétező bátyámnak beszélnék.
Időközben ezüsttálcát egyensúlyozva újfennt gyönyörűen, és angyali látomásként besurrant a szobába a titkárnő, és óvatosan, mégis könnyedén letette a másik hosszúkásabb konferenciaasztalra a kért italokat, üdítőket, majd kérdőn barátomra nézett.
- Parancsolnak még valamit igazgató Úr? - kérdezte annyira kedvesen, annyira mennyország-mosollyal, hogy vigyáznom kellett nehogy menten beleszeressek.
- Nem most ennyi elég lesz Bettina! Köszönöm, elmehet! - intett barátom, mire a titkárnő könnyedén meghajtotta magát és hangtalan csöndességgel máris távozott az irodából.
- Hú haverkám! De szívesen gerincre vágnám ezt az oltári bombázó istennőt! - kéjes élvezet érződött mondataiban. - Na de visszatérve hozzád... Öreg haver! Őszintén sajnálom, és ha bármiben segíthetek, hogy neked jobb legyen, akkor szólj, és máris megoldjuk a problémát! Aztán mondd, hogy ezután mi történt?
- Semmi! Mire hazamentem elköltözött valamelyik barátnőjéhez, és én pedig megpróbáltam öngyilkos lenni!
- Hogy mit csináltál te eszement Isten barma??? - fulladási roham jött rá, és olyan ideges lett, hogy kénytelen volt inni egy kis kólát. - Hogy lehettél ennyire idióta seggfej, mi?! Anyádra és apádra már nem is gondoltál?! - Megitta a kólát, és úgy tűnt kicsit csillapodik krákogása.
- Talán nem kellett volna ezt mind elmondanom... - jegyeztem meg.
- Ekkora egy idióta, szánalmas kis pöcsöt, mint te vagy! Kiver tőled a víz öreg! - érződött a hangján, hogy még egy ilyen befolyásos üzletember is képes rá, hogy megrémüljön, ha valóban komoly dolgokról van szó. - Pszichológushoz remélem azért elmentél? - kérdezte valamivel később.
- Hát... az az igazság, hogy nem volt rá pénzem... - jegyeztem meg csöndesen.
- Öreg haver! Ne húzd ki a gyufát, mert azt utálom! - benyult a zsebébe, előkotorta pénztárcáját és adott négy darab húszezerforintost. - Nesze! Egy kis előleg!
- Igazán nem fogadhatom el... - szabadkoztam, ám kicsit még jól is esett adakozó gondoskodása, mert kíváncsi lettem, mit is akarhat?
- Ne hülyéskedj! Most kvittek vagyunk a gimis balhék miatt! - igyekezett lezárni a vitát. - Figyelj csak! Nekem most egy kis... munkám akadt, meg minden szóval... - hangja rögtön leleplezte azt, hogy megakar tőlem szabadulni.
- Megértettem... akkor már nem is zavarlak tovább! - keltem föl a kényelmes bőrfotelből, ami még hitvány közérzetemnek is jót tett, és használt. - Jó munkát és majd legközelebb összefutunk! - búcsúztam tőle, miközben kezet ráztunk!
- Figyelj haver! Megígérem, hogy majd keressük egymást, és meghívlak az otthonomba, de azért igérd meg magadnak, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget! Rendben?! Különben seggbe rúglak! - figyelmeztetett.
- Becsszó! Akkor szevasz! - azzal kinyitottam az ajtót, és mintha csak egy váratlan vendég, vagy betörő volnék lopakodva kisurrantam az irodából, és az egész épületből, miközben azon törtem a fejemet, hogy vajon én változtam-e ekkorát, vagy csupán csak nem vettem tudomást az idő, és a szűkebben vett világ változásairól?

BIZALMAS, FÜGGŐ PRÓBÁLKOZÁS


Ebben a ritkásan pergő,
őszi levélesőben a gyönyörrel
felajzott emlékezetre finoman
ráfeszülni látszik a még pezsgő,
rozsdamarta nyár utolsó lánglobbanása.
A lélek ismét jólesőn elfelejti önmagát,
míg a pompázva babonázó
aranyviharú levelek között elveszhet
a természeti táj egyszerű halandósága.
A dolgok s tárgyak csontig lecsupaszítva
egyszerűsödhetnek, mert megegyezőkké válhatnak.
Éles, kristálytiszta fényekkel rendeződik
a nyájas részlet éppúgy,
mint a Mindenség könnyed lélekvándorlása.

Illat s ünnep alázkodó csend,
melyben már a fegyelem is vakon
önmaga elé mered egy-egy
közömbös-homályos reggelen.
A láthatatlan tünde-ragyogás
könyörtelen betölti a pőre emlékezést
s száguldó időhurkokat.
Mostan mindenki immár egyazon
Egy-lényegben közlekedik,
orvul nyomul, törleszkedik.
A teremtő romantikába féluton
kedvére bele-beleütközik
a gyerekes illúzió s a lélekkel
játszadozó, naiv képzelet.
Mit kutatnak vajon jobban
az önmagukat sem találó, hálátlan emberek?!

Torz igyekezetük szinte átlát
s megfojt minden bizalmas,
függő próbálkozást.
Minden vad várakozás tömbökké csoportosul.
Csak ez a némán hagyott,
groteszk feszülés;
az érzelmek galád,
számító légyottja tartja
orosz rulettként játszva sakkban
a még boldogságban bizakodó szomjazókat.
Anyaméhekből mily szerelmek
idézhetik teremtett világra
a segítséget esdő kisdedeket?!
Szégyenkezéstelen ki mer mostan
szembeszállni s felelősséget vállalni?!
- Minduntalan visszanéz majdan
a vallató tükrök túloldaláról egy elveszet felnőtt!
Arcán fájdalom s félelem torzított, grimasz-játéka feszül!

MEGLEPETT TALÁLKOZÁS

A Karinthy-színház előtti diszburkolatú betonplac egyszerre irritálja, és megrémiszti az embert. Megleht csupán csak azért, mert szemközt van egy már amúgy is jócskán a szocializmusból visszamaradt lakótelep, ahol bünözőnek látszó emberkék orditoznak, kiabálnak kedvükre, és látszólag minden kedvtelésük, vagy mulatságuk abban merül ki, hogy ráhozzák a járókelőkre a fáraszt persze különös tekintettel a színházat látogató emberekre.
Az ember könnyedén leszáll a tizenkilences villamosról, már csak az lenne a dolga, hogy miként, és hogyan foglalja el magát az előadás megkezdéséig, ami - márha az ember bőséges egy órával előbb érkezett -, meglehetősen kiábrándító, és kacifántos feladatnak ígérkezik.
A jó harmincas kinézetű férfi nem volt se nyulánk, se kövér. Inkább mackós beállítottságú kissé nagynak tűnő, szomorkás gyerekfejjel, amin még a téliesített sapka is olyan idétlenül állt. Szürkés, idő-koptatott aktatáskáját szorosan a hóna alatt tartotta, mintha felbecsülhetetlen értékű kincseit akarná mindenképp dédelgetni, vagy védelmezni, és másnak sem engedné meg, hogy megnézze.
Néhány fiatal, kamaszos kinézetű színésznővendék jött ki a színház főbejáratán. Látszólag ejtőzni, lazítani szerettek volna. Néhányan kedvükre szívtak egy-két slukkot az olcsónak éppen nem nevezhető cigarettájukból, míg két legény kedvére azon diskurált, hogy vajon még mit kellene csinálniuk a színpadon, hogy még jobb, és még élvezhetőbbnek tűnhessen az adott produkció?
Észre se vették, de valamivel negyed kettő körül egy gazellaszökkenésű, álomszépséges hölgy ugrott le kacagó kedvvel a villamosról. Körültekintően kelt át a hevenyészett forgalmú úttesten, majd minden kollegáját arcra puszival üdvözölt. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon észrevette-e a különös, harmincas férfit, annyi azonban bizonyos, hogy rettentően izgatott, és frusztráltnak látszott a közelgő előadás miatt, ahol kisebb naiva-szerepet sikerült kapnia, és mivel szakmai gyakorlatát töltötte ennél a színháznál elszerette volna hinni, hogy képes a maximimumot nyújtani a kedves közönségnek. Elsőre annyi látszott, hogy egyszerre nagyon kedves és közvetlennek tűnt közelebbi barátaival, és ismerőseivel, de persze az is lehet, hogy ez mind csupán csak illúzió, és látszat egyszerre, hiszen a showbusiness világában semmi sem az, aminek látszik.
A percek közben vészesen fogytak, és háromnegyed háromkor kezdtek fokozatosan szállingózni az egyes emberek a délután háromkor kezdődő előadásra. A bölcs mondás nem vesztett érvényéből most sem, hiszen a legtöbben most is finom, és elegáns holmikba öltöztek, és ha tízből találomra megkérdeztek volna egy-két embert, hogy azért jött színházba, hogy darabot nézzen egész biztosan azt feleli, hogy inkább arra volt kíváncsi, hogy ki hogyan van felöltözve, vagy hogy éppen mit visel?
A harmincas férfi kicsit kényelmetlenül, frusztráltan érezte magát a legtöbb ember közt, akik ügyet sem vetettek rá, és csupán önmagukkal foglalkoztak. Toporgott kedvetlenül még egy darabig, majd amikor az emberek többsége inkább visszahúzódott a színház zsongítóan kellemes, meleg környezetébe úgy döntött inkább ő is benéz. Talán nem is az előadást akarta megnézni, hiszen kivétel nélkül felismerte a tényt, hogy a méregdrága jegyért cserébe vagy a színpadot nem láthatja tisztességesen, vagy pedig nem hallhat majd semmit a szereplők játékából. Barátságtalan bizalmatlansággal közelítette meg a jegypénztárban egykedvűen ücsörgő, tarkopasfejű embert, aki unalmasan bámult maga elé, és látszólag életuntságról tett bizonyosságot.
- Jó-jónapot kívánok! - köszönt bizalmatlanul, és félszegen, hiszen nem volt emberekhez szokva.
A kopasz jegypénztáros még mindig egykedvűen, életuntan bámult maga elé.
- Bocsánat kérem, de beszélhetnék az egyik színésznővel? - kérdezte a férfi valamivel bátrabban.
- Megvette a jegyét? - emelte fel fejét a sportrovatból a kopasz ember.
- Hát... még nem... de...
- Akkor azt tanácsolom pajtás, hogy előbb viritsd a lóvét aztán majd dumálhatsz! - kisstílű, lekezelő, flegmabeszéde annyira kellemetlenül érintette a férfit, hogy meg is sértődött.
- Bocsásson meg kedves uram, de talán... untatom?! - kérdezte rámenősebben, és ellenségesen, hátha kitudja akasztani a nyulat a bokorból.
- Na akkor figyelj ide pubi! Ha az előadásra jöttél akkor veszel jegyet, ha meg nem akkor húzzál el innét, de gyorsan! Megértetted?! - most már a kopasz embernél is jócskán meglátszott, hogy mára mindenből, és mindenkiből jócskán elege van.
- Ö... hát... megértettem... - a férfi pénztárcája után nyúlt, mint aki fizetni akar, míg a kopasz pénztáros egykedvűen adott neki egy jegyet. - Kérem szépen... beszélhetnék az egyik színésznővel? - újabb sikertelenségre ítélt próbálkozás következett, hátha a barátságtalan kopasz ember valamivel emberségesebb, előzékenyebb lesz, de - látszólag -, erre esély nem mutatkozott.
- Na akkor pajtás! Most bemehetsz és leteheted a ványadt valagadat, amíg nem kezdődik az előadás! - közölte egykedvűen, majd visszasüppedt újságjába.
,,Ettől a pasastól aztán nem fogok segítséget kapni, annyi már biztos!" - vonta le keserű megállapítását, majd bizalmatlanul bement a főbejárat két szárnyas ajtaján. Szándékosan nem a díszes mérványlépcsőt használta, amit a többség, hanem rejtekutakon igyekezett közlekedni, ahová a közönséget nem eresztik be. Gondolta magában megkísérel egy hányaveti próbát, hátha szerencséje lesz, és találkozhat majd a kiszemelt színésznővel.
- Hát maga meg mi az istent akar?! - lépett oda hozzá kissé vehemensen, türelmetlnül egy feketeruhás, testes biztonsági őr.
- Ö... bocsánat... a színháztermet keresem... - védekezésszerűen maga elé emelte megvásárolt jegyét, ezzel is bizonyítani akarva, hogy az előadást jött megnézni.
- Az nem itt van! Miért nem a lépcsőt használta jóember?! - tért ki a válasz elől a biztonsági őr, majd amikor látta, hogy a másiknak valósággal inába száll a bátorsága egykedvűen rászólt: - Most megfordul, és látja ott azt a lépcsőt? Azon kell felmenni a páholyokhoz! Megértette?!
- Igen! Köszönöm szépen a segítséget! - hátraarccal máris a lépcsőt vette célba, hátha sikeresen lerázhatja ezt a kellemetlenkedő őrt, aki már ment is nemlétező dolga után.
A férfi most eltökélte magát. Még így is volt legalább tizenöt-húsz perce az aktuális előadás megkezdéséig, ami annyit jelentett, hogy a legtöbb szereplő most vészesen sminkeli magát, tehát lélekben is igyekszik felkészülni adott szerepére.
,,Nem baj! Akkor is teszek egy próbát!" - döntötte el, s mivel nem ismerte a színház rejtett, csigalépcsőszerű titkos útvonalait, ahol jobbára a színészek szoktak közlekedni önmaga is jóleső meglepettséget érzett mennyire érdekli ez a világ. Kicsit keserű öniróniával gondolt arra, hogy vajon mi lett volna, ha - anno -, felveszik a SZFE-re és diplomát kap, mint dramaturg, vagy rendező? Régi szép emlékek! Bár azt mindig is tudta, hogy külföldön szeretné megvalósítani álmait, és elképzeléseit, de a kivitelezésen, és a kapcsolatain bukott el szinte minden.
Csöndes, halk lopakodó léptekkel lépett az egyik koromsötét csigalépcsős folyosóra, ahol csupán csak egy alig negyvenvattos körte szolgáltatott néminemű pisla halovány fényt. Így is alig látott bármit is. Egyre feljebb és feljebb kapaszkodott botladozva a sötétben, míg végül a lépcső tetején egészen tűrhető nejonfényes csövek kivilágították a szűk, téglalapalapú folyosót. Mind a két oldalon ajtók sorakoztak névtáblával.
,,Egy kezdő, vagy egyetemista nevét mégiscsak nem fogják kiírni!" - töprengett, majd kacagó hangokat hallott az egyik ajtóból, és rögtön felismerte az adott színésznőt.
Kopogott hármat kissé tétován, és ügyetlenül, mire a jóízű, kacagtató nevetés elhallt, és egy fiatal lány nyitotta ki hirtelen, váratlanul az ajtót. Kezében hajszárítót szorongatott. Tehát elképzelhető, hogy fodrász, vagy sytlelist lehetett.
- Tessék... Kit keres? - lepődött meg.
- Bocsásson meg... kéz csókolom... - nézett be tétován, bátortalanul, majd amikor megpillantotta a Kleopátra-frizurában üldögélő, okostelefonját nyomkodó fiatal színésznőt megeresztett felé egy bizalomkeltő mosolyt. - Üdvözlöm kedves művésznő! Talán már nem is emlékszik rám! - köszönt oda neki.
- De nagyon is emlékszem magára! Ön írja azokat a fantasztikus verseket igaz?! - kérdezte érdeklődve.
- Hát... igen... - lépett beljebb.
- Nos miben segíthetek Önnek kedves uram? Ne haragudjon nem tudom a nevét?
- Ö... Hideg Balázs!
- Üdvözlöm Balázs! - nyújtott kezet. Micsoda selymes, ápolt, finom kezei voltak a színésznőnek, de határozott volt a kézfogás is. Ki tudja? Lehet, hogy nekik ezt külön tanítják. - Miben segíthetnék Önnek? - kérdezte érdeklődve.
- Tisztában vagyok vele, hogy nemsokára előadása lesz, és fantasztikusan játszik meg minden, és bizonyára rendkívül elfoglalt, de jó volna elbeszélgetni egy kicsit sok mindenről... - olyan frusztrált, és ideges vlt, hogy az összefügéstelen szavak valósággal villámokként jöttek ki szájából. A fiatal színésznő nagyra meresztette kifejező szemét, mint akit valóban érdekel egy vadidegen, érdekes ember kálváriája és ügyes-bajos problémái.
- Nos... hát... igazán lekötelez... sajnos az a helyzet, hogy amint azt Ön is érzékeli pillanatnyilag egyetlen szabad percem sincs, de majd később megbeszélünk egy időpontot a Facebookon, amennyiben ez Önnek megfelel! - olyan léleklátó, átható pillantást vetett Balázs felé, hogy a férfinek valósággal megdobbant a szíve. Meglehet minden színésznek a vérében van a csábítás, és a flört ősi praktikája. Lehetséges.
Balázs udvarias úriemberséggel meghajtotta magát és már készült búcsút venni kissé elkámpicsorodva, amikor a színésznő megállította:
- Várjon kérem egy percet kedves Balázs! - kihúzta öltözőasztalkája méretes fiókját és saját fényképére ráírta privát elérhetőségeit, és saját nevét is. Úgy adta át a kis, színes fényképet, mintha felbecsülhetetlen, valódi kincset dédelgetne hattyús ujjai között. - Tessék! Kérem fogadja szeretettel, és remélem tetszeni fog majd a hamarosan következő előadás!
- Köszönöm szépen! - hajtotta meg magát újfent, majd csöndesen lopakodva kisettenkedett a művészöltőzőből. Szívesen megnézte volna az előadást, ám a portás flegma, tenyérbemászó viselkedése valahogy elvette minden további kedvért.
Néhány nappal a színházi előadás után az illető fiatal színésznőtől email jött, melyben találkozóra invitálta Balázst, az egyik belvárosi kávézóba. Balázs azt sem tudta idegességében, hogy elfogadja-e a meghívást, vagy hogy egyáltalán elmenjen-e? Végül édesanyja győzte meg, hogyha nem teszi, talán egy életre is bánhatja, hogy kihagyott egy újabb felkínált lehetőséget.
- Menj csak el bátran kincsem! Ki tudja? Lehet, hogy hamar összebarátkoztok! - jegyezte meg hamiskás mosolya kíséretében miközben épp a vacsorával bajlódott.
Balázs egyszerű pulóver, farmernadrágos utcai kombinációt választott. Lazára vette a figurát és minden eszközzel észrevétlennek szeretett volna látszani. Elvégre semmi értelmét nem látta, hogy fölöslegesen felhívja magára a figyelmet. Szerencsére hamar odatalált az Oktogon sarkán lévő kávézóba. A legtöbb baja az Oktogonnal a számos kanyargós kereszteződéssel volt, és sokszor úgy eltévedt, hogy az Áprád-hídtól kellett visszakutyagolnia egészen az Astóriáig, ami bizony nem kis távolság!
Megint csak lopakodó üzemmódban közelítette meg, kicsit görnyedt háttal a kávézó puccos bejáratát. ,,Ezért kerül egy franciakrémes majdnem ezer forintba, mert ilyen turistacsalogató haszontalanságokra költik el a pénzt!" - morfondírozott magában. Szándékosan nem ült le, mert arra gondolt mégiscsak ildomosabb állva fogadnia híres vendégét.
Bő fél órát is várnia kellett mire kisebb késéssel számolva a fiatal hölgy megérkezett.
- Üdvözlöm kedves Balázs! Nagyon örülök, hogy eltudott jönni! - nyújtott kedves bájosság mellett kezet.
- Én is örülök! - annyira hideg volt, és izzadt a tenyere, hogy attól félt még összeroppantja a hamvas kacsót. Csupán óvatosan érintette meg, amitől a hölgy kellemesen elpirult.
- Üljünk le valahova kényelmesen! - mutatott egy szabad asztal irányába, és meg is lepődött, amikor Balázs előzékeny udvariassággal kihúzta előtte a széket.
- Köszönöm! Ön egy igazi lovag kedves Balázs! - foglalt helyet. - Remélem tetszett az előadásunk? - kérdezte kíváncsian.
Balázs hatalmas gombócot nyelt le, és úgy érezte torkát máris szorítja valami. Észrevette ezt a fiatal hölgy is, mert kinyújtotta gyöngéd kezét, és bizalmasan megfogta a férfi verejtékező mancsait:
- Áruljon el valamit kedves Balázs! Ugye nem is látta az aktuális darabot? - kérdése mellbe vágta.
Nemet intett a fejével.
- De hát... miért nem nézte meg, elvégre gondolom a jegyet csak befizette? - kicsit szigorúbban, keményebben csengett a hangja.
- Bocsásson meg kérem, ha bármi bajt okoztam volna, de... átmenetileg akadályoztatva voltam egy kopasz jegypéntáros úr által, aki bunkón viselkedett! - mondta ki az egyértelmű igazságot.
- Jaj Balázs! Ne mondja kérem, hogy a Zsolt volt az, aki ennyire elvette a kedvét? Sosem szabadna ilyen dolgoknak előfordulnia!
- Igen! Ezzel én is egyetértek, ám sajnos a Pesti színházban is megesett efféle incidens!
- Jaj, ne mondja Balázs, mert valakire mindjárt megharagszom! - álomgyönyörűséges volt ebben a percben, ahogy pisze orrocskáját mérgelődve felhúzta, miközben szikrákat szórt léleklátó, nagy szeme. - Akkor azt gondolom, hogy ezt sürgősen orvosolnunk kell, nemdebár?!
- Jaj, drága művésznő! Zavarba hoz! Inkább felejtsük el az egész kellemetlenséget! - legyintett.
- No, de kedves Balázs! Ön sérelem érte, amit igenis helyre kell hozni! Sosem szabadna a problémáinkat a szőnyeg alá söpörni, vagy Ön talán minden esetben menekült a gondjai elől?!
Látszott, hogy a férfi valósággal szomorkásan magába roskad, és hosszú percekig emészti, megrágja a hölgy mondatait.
- Minden lehetséges... - fogalmazott sokat sejtetően.
- Arra gondoltam, hogy - persze csak, ha van kedve -, megbeszélünk majd egy időpontot, és a nyílt próbán örömmel látjuk! Ott szabadon azt csinálhatnak a nézők, amit csak szeretnének! Mit szólna hozzá? - annyira bájos, huncut kislányos volt ebben a pillanatban, hogy Balázs megint azt érezte, hogy totálisan szerelmes lett belé.
- Rendben van!
- Akkor ezt megbeszéltük, és kérem Balázs, ha a közeljövőben arra a lépésre szánná magát, hogy csak úgy otthagy egy minőségi előadást nyugodtan keressen meg, és együtt majd kitalálunk valamit! - a művésznő intett egy pincérnek, hogy hozzon valami krémesjellegű süteményt egy kis tejeskávéval, majd észre se vették, hogy végig beszélgették egymás között egész hátralévő napot! Balázs talán még életében nem érezhette magát ennyire magabiztosnak, és egészséges önbizalmúnak!

LEBEGÉS-ZÓNA

Ködös szürkeség szinte kikészíti a hajnal fényeit; iszamos, gusztustalan massza egyre pesszimistábbá teszi az embert. Felteszem a reggeli tejeskávét, és megpróbálok a hajnal mélabús, egykedvű hangjaira koncentrálni. Kopogást hallok beszűrődni odakintről.
Egy ismerős, női arc mosolyog rejtélyesen a bejárati ajtóminiatűr kukucskálójában. El sem hiszem, hogy itt van! Már mennyi évtizede, hogy utoljára az érettségi banketten bámultam abban a vaditóan dögös, szexis koktélruhában, melyet százszázalék, hogy csupán csak azért vett fel, hogy kiadósan megdobogtassa a kanszíveket.
- Hát szia édesem! - cuppanós csókkal üdvözöl, amint kissé tartózkodva beljebb lép. Érződik, hogy kicsit feszélyezve érzi magát, hiszen, míg osztálytársak voltunk egyszer sem látogatott meg. Folyamatosan bocsánatot, elnézését kér meglehetősen sűrűn, majd amikor kimegy a kiskonyhába, mintha egy kicsit magában szeretne lenni váratlanul romantikusan megcsókol.
- Bocsáss meg drága, de ezt muszáj volt!
Fürdőköntösben vagyok, ami alól kissé idétlen, gyerekes módon kilátszik idiótának látszó pizsamám.
- Hogy milyen jól áll rajtad ez a pizsama! - közli. - Olyan kis... cukipofa vagy benne! - simogatja meg enyhén borostás arcomat, amitől máris százhuszat kezd veszettül pumpálni kövér szívem. Belegondolok, hogy mi lett volna, ha annak idején kicsit közelebb kerülünk egymáshoz valamelyik romantikusabb osztálykirándulás alkalmával, amikor jóformán az egész osztály, beleértve az osztályfőnököt is jócskán lerészegedett, és elázott, csupán csak én voltam totálisan józan, mert utálom, és megvetem az alkoholt.
- Kérsz esetleg... egy kávét? - próbálom elkezdeni a beszélgetést. Látom, hogy hosszú, egzotikus ujjacskáit tördeli. Tehát frusztrált, ideges, és nem találja a mondatokat, ami kikívánkozik belőle. Ezért úgy döntök, hogy mesélek neki kicsit az életemről. Előhozakodom vele, hogy tanár voltam régebben, később egy vállalatnál voltam amolyan mindenes munkatárs, még később pedig váratlanul kibukik belőlem, hogy öt éve, hogy infarktusban elvesztettem az apámat, akivel az utolsó időben nem voltunk a legjobb viszonyban.
- Jaj szegény kis drágám! Ez borzasztó! Annyira sajnálom, tényleg őszintén! - ekkora megértő részvétre és gyöngédségre ritkán számítottam volna, még tőle is. Ezért is esik annyira jól, mert azt érzem lelkem mélyén, hogy valaki féltőn vigyáz rám, és dédelget, akárcsak hátrányos helyzetű, kisiklott gyerekkoromban.
- Semmi baj! Tudod az utóbbi években nagyon eltávolódtunk egymástól! És veled mi a helyzet? - kérdezek rá most egyszerűen és nyíltan, mert érzem, hogy még mindig nem akarja, vagy nem meri megosztani velem élete történetét.
- Tudod sok hülyeséget csináltam, és annyira bánom, és sajnálom, hogy annak idején nem értettelek meg, és nem barátkoztam össze veled... - akár a vízfolyás valósággal egymás után tódulnak csücsörítő, babonázó ajkaira a szavak.
- Várj egy kicsit... ezt meg hogy kell érteni? - csítitom, igyekszem megvigasztalni, mert hallom, hogy remegésbe megy át komolykodó hangja.
- Jaj drágám! Bocsáss meg nekem, hogy olyan hülye voltam, és nem vettem észre, de olyan jó lett volna, ha olyan őszinte-igazi barátaim vannak, mint te! Te voltál az egyetlen! Laura egy kis szemétkedő lotyó volt világ életében! Most azt hallottam, hogy csődbe ment a kozmetikai szalonja, mert képtelen volt a pénzét befektetni! Sosem voltam egy kárörvendő ember, de kicsit még őrülök is neki. - belekortyol a tejeskávéjába. A tej aprócska, imádnivaló kis fehér bajuszt pingál felső, enyhén rúzsozott ajkaira. Önkéntelen is elmosolyodok, és amikor neki is leesik, hogy bajsza lett az a világ leggyönyörűségesebb mosolya. Nincs benne semmi hazugság, vagy hamis, kettőzött tudat.
Észreveszi, hogy lebukott, és kellemes rózsás pirulás vonul végig hamvas, egzotikus arcán, ami kislányos bájat kölcsönöz számára. Fog egy félbehajtott papírtörlőt, és letörli a tej maradékát, mintha mentegetőzne:
- Jaj, hogy én milyen ügyetlen vagyok! - szabadkozik. - Másut remélem nem lett maszatos?
- Gyönyörű vagy... - bukik ki belőlem, és annyi évtized múltán megint csak ámulatba ejt a tiszta szerelem lélektani ereje.
- Drágám! Én mindig is tudtam, hogy mi ketten szegről-végről összetartozunk. - újabb simogatás következik, mintha egy pajkos, kis házi kedvenc lennék, akit kivételesen megtanítottak rendesen viselkedni. - Tudod azért jöttem el hozzád, mert te mindig mellettem álltál, és neked bármit elmondhatott az ember, te sosem éltél vissza a másik bizalmával!
Szavai egyszerre meglepnek, de jól is esnek. Bezzeg gimis korunkban partiarc volt minden kamasz lány, és a legtöbb fiatal srác valósággal bezsongott, amint szempillarebegtetési hadjáratba kezdtek az erősebbik nemmel szemben. Aztán a legendás diszkókorszakban azon mesterkedtek, hogy ki tud többet inni lányok-fiúk vegyesen.
- Elváltam a férjemtől... - váratlanul kibukik belőle. Így is harapófogóval kell kihúzni belőle minden egyes szót, ha az ember az összefüggéseket össze akarja rakni. - Tudod nagyon mélyen megszenvedtem azt a korszakot! Egyszerűen csak bizonyítani akartam a külvilág felé, és szüleimnek, akik sosem hitték el, hogy képes vagyok önállóan döntéseket hozni. - újabb korty kávé következik, mintha ezzel kifizetődne egy füst alatt a csekélyke bátorság is. - Tudod vettünk egy kiscicát, és utána megbeszéltük, hogy jönnek majd a gyerekek, de aztán hamar rájöttem, hogy Tibi nemhogy gyereket nem akar, de úgy váltogatja könnyen elcsábított barátnőit, mint más a fehérneműt.
- Őszintén sajnálom... bukik ki belőlem. Ebben a percben olyan jó volna átölelni őt, támaszt nyújtani, melyben benne van a védelmező, óvó, dédelgető érzés, és a ,,nem lesz semmi baj!" - egyetemes képlete.
- Jaj, annyira köszi... - kezd szipogni, és valahogy még jól is áll neki, hogy meghatódott. - Tudod... már nagyon régóta nem volt hozzám senki ennyire kedves... - érződik hangján az elávult kislányos érzés. Ez a fantasztikusan gyönyörű, modern nő ebben a percben annyira törékeny, sebezhető, és szemlátomást elvesztett, hogy az ember önkéntelen is megvigasztalná, és biztosítaná felőle, hogy mellette áll, és mindenben támogatja.
- Én... őszintén sajnálom, hogy... - próbálom újból támogatásomat felé kifejezni. Ő kecsesen feláll a székből, ahova leült, majd két tenyerébe fogja pufók arcomat és könnyeivel kicsit küszködve újra érzelmes csókot ad.
- Te drága ember! Tudod-e, hogy annyira szeretlek... - ahogy ezt kimondja elfog a kellemes, meghitt bizsergés.
Megtudom, hogy volt osztálytársam gimi után azonnal férjhez ment, és bár benne volt a levegőben a szüleivel szembeni totális ellenkezés, azt hihette, hogy boldog és kiegyensúlyozott párkapcsolatra tehet szert. De hatalmasat bukott és tévedett, mert Tibi csalta őt fűvel-fával.
- ...Végül aztán én voltam, aki összepakoltam mindent és visszaköltöztem a barátnőmhöz. Később a rohadék seggfejnek még volt hozzá mersze, hogy virágcsokorral, meg praniléval tegye nekem a szépet, de azt mondtam magamban, ha én nem voltam elég jó neki, akkor mással se legyen boldog! A szemétláda szarházi! - úgy elfogja a harag, indulat, bosszúlállás különleges vegyüléke, hogy szinte öröm ránézni, annyira felidegesítette magát.
Eszembe jut a gimi, amikor a balhé kedvéért ő és néhány kotnyeles barátnője ellopták egy körre az arrogáns osztályfőnök vadiúj, tűzpiros, háromajtós Suzikuját, és jogsijuk se volt csak mentek egy nagy kört az iskolához közeli mellékutcában! Lett ebből aztán akkora egetrengető patália, hogy megnézhették magukat.
- Valami vicceset mondtam? - kérdezi szemlátomást kissé megilletődve, amiért mosolyogni mertem nemlétező bajszom alatt. - Ki vele kis mackóm! - csikizni kezdi hájas, pocakosodásnak indult recegős hasamat, ami mindig is utáltam, mert csikis voltam világ életemben, és úgy tűnik addig nincs szándékában abbahagyni, amíg el nem mondom a történetet az ofő kocsijával.
- Jaj ne is mondd! A Kriszta valóságos fenegyerek volt a csajszik között. Ő volt az egyik értelmi szerző, míg Annácska mindent úgy csinált, ahogy hallotta és persze vakon engedelmeskedett. Na jó! Tudom ám, hogy mi jár a fejedben, ne is tagadd! Nekem igazából annyi volt a dolgom, hogy ellopjam az ofő slusszkulcsait a német szertárból! Nem nagy kunszt! Persze, amit utána kaptunk igaz, ami igaz az már korántsem volt annyira kellemes. - vallja be, és az egésznek olyan hangulata van, mintha tanúvallomást tenne a bíróságon, de bíró helyett egy nagyon régi barátnak vallana.
- Később az érettségi alatt az a szemétláda ofő szerintem szándékosan engem pécézett ki, hogy mások helyett is elvigyem a balhét! Csak azt nem értem, hogy az érettségi banketten meg volt pofája gazsulálni, meg jópofizni! Az egész annyira abszurd meg nonszensz!
- Igen, ebben lehet valami! - gondolkodom egy pillanatra.
- És veled mi a nagy harci helyzet? Volt komoly barátnőd, akivel... tudod? - fogalmaz sejtelmesen, huncuttul mosolyogva.
- Hát... sajnos elkerült a szerencse.
- Jaj szegénykém! Akkor annyit mondok életem, hogy az a csaj igazán nem is érdemelt meg egy ennyire fantasztikusan kivételes, és sokoldalú embert! - annyira jó hallgatni a szavait, mintha balzsamos vízben fürdene az ember, ami kényezteti testét és ösztöneit. Persze ezzel korántsem az volna a cél, hogy legyezgessem saját cinikuskedvű hiúságomat. De azért mégiscsak ritkán hallhat az ember efféle incselkedő beszédet. - De azért később sem volt senkid? - kérdezi inkább meglepetten, mert önmagának sem ismeri be, hogy bizony-bizony a mostani világban majdhogynem tökéletesen reménytelen vállalkozásnak minősül találni valakit, akit nem az anyagiak, és a fizetés izgat.
Nemet intek a fejemmel, és egy kicsit még rá is játszok saját szomorúságomra.
- Jaj drágám! Na látod! Jó, hogy összejöttünk! - fogja meg mancsós kezem, és simogatni kezdi. - A többiekről tudsz esetleg valamit?
- Nem igazán... - húzom grimaszra a szám, és ebből ő már rég tudja, hogy megmondhattam volna őszintén, hogy szinte semmi sem sikerült eddigi életemben.
- Jaj, ne hülyéskedj már! De azért csak elmentél legalább tíz randira!
Csóválom fejemet, hezitálok.
- Akkor hány randin voltál eddig? Ne mondd azt, hogy egyen se, mert megharagszom! - bosszúsan összehúzza szemöldökét, amitől még észbontóbb, és szexibb.
- Összesen három randin voltam! - felelem kimérten, ami hazugság, mert jó ha egy randim volt eddigi életemben, és az se végződött olyan rózsásan.
-Tudod az a helyzet, hogy nagyon szeretnék igazán hinni neked, de szerintem te most hazudsz! - közli a ténymegállapítást.
- Na, ne már! Miből gondolod?! - rajtam van a sor, hogy rendesen kikérjem magamnak ezt az alaptalan megállapítást.
- Figyelj! Jól megismertelek, hidd csak el! Tudom mikor mondasz igazat, és mikor nem! Tehát! Csak őszintén! Hány komoly randid volt?! - érzem, hogy most a sarokba szorított kérdésével, és képtelen vagyok rá igazán válaszolni.
- Max egy, ami kész katasztrófa volt!
- Hurrá! - csapja össze a levegőben tenyereit. - Témánál vagyunk! Akkor? Hallgatlak! - rakja máris keresztbe meglepően hosszú, karcsú, modell-lábait, amitől az embernek önkéntelenül is felszökik a pulzusa.
- Hát... fogalmazzunk úgy, hogy volt valakim, akivel nem jött össze, mert csak az érdekelte, hogy mennyit keresek! És hát te is tudod, hogy a tanári fizetés egy idő után megalázó... szánalmasan kevés. Egyébként ő volt, aki szakított!
- Édesem, ez borzasztó! Biztos nagyon megviselt! - együttérzéssel megint megszorítja a kezemet.
- Hát az nem kifejezés! Anyai nagymamám jött el a lakásomra és jócskán felpofozott, mert öngyilkossági szándék is megfordult a fejemben!
-Jaj ne ijeszgess! Ezt most valami hülye vicc?! - néz rám borzadva, hitetlenkedve, mint aki rosszul hallott vagy félreértett valamit.
- Hát az az igazság, hogy... - nézek rá tétován, akár egy ijedős, pisis kisgyerek, akinél bármelyik percben elszakadhat a cérna.
- Édesem... szegénykém... - egyszerre nagyon aggódik, gyönyörű őzikeszemeiben könnycseppek gyűlnek össze, akár egy varázstó fenekén, majd olyan arckifejezést vesz fel, mint aki most azonnal legszívesebben felpofozna, aztán csak később gondolja meg magát. - Soha többet ne merészelj nekem ilyesmit csinálni! Megértetted?! - parancsol rám, és valahogy jó elhinni azt, hogy igazat beszél.
- Figyelj csak ide kis mackóm! Mit szólnál, ha nálad maradék egy darabig? Majd én segítek neked mindenben! Néhány holmimat még át kell hoznom a barátnőmtől, de megoldható! - Annyira felszabadult, megnyugtató érzést ezt hallani. Végre rengeteg sok mindenről elbeszélgethetünk kiadósan anélkül, hogy újból pszichológus segítségét venném igénybe. Látja, és érzi, hogy nagy kő esik le a szívemről.
- Drágám! Hidd el, hogy azért vagyok, hogy segítsek, és ha valami miatt szomorú vagy, vagy csak rossz a kedved azt is meg lehet oldani, meg lehet beszélni! A lényeg, hogy ezt a kisstílű bepánikolásodat egyszer és mindenkorra felejtsd el végre, mert senkinek sem használ! Aprópó! - üt szöget a fejében. - Édesanyáddal mi van?
- Ő már egy ideje visszaköltözött a nagyim kertes házába, mert úgy érezte nem fair, hogy olyan távol él tőle, és nem tud neki segíteni!
- Á! Értem! Majd előbb-utóbb mi is meglátogatjuk! Már alig várom, hogy megismerjem a nagyidat! - egyszerre ujjong, és lelkendezik, akár egy kotnyeles, cserfes kislány. - Remélem, hogy mára nincsen semmi fontos programod! Vagy igen?!
Lázasan igyekszem kutatni agyam józan fogaskerekei között, és rájövök, hogy alapvetően semmi különös dolgom nincs, és nemet intek fejemmel.
- Hát ez nagyszerű! Akkor együtt fogunk élni egy darabig! Ez számomra roppant izgalmas, és érdekes tapasztalat lesz! - Ebben a percben ténylegesen úgy viselkedik volt osztálytársam, mint az a kezdő színész, aki minél inkább szeretné belélni magát az adott szereplő életébe, és ezért jóformán vele együtt létezik, és lélegzik. - Na! Akkor gyorsan öltözz fel, és a többit majd később kitaláljuk! - adja ki az utasítást, és se szó, se beszéd máris rendezgetni kezdi előbb a nappali, később a volt gyerekszoba bútorait vélhetően a minél hatékonyabb helyfoglalás miatt. S miközben valósággal izgatottan, kamaszos kedvvel beviharzok a fürdőszobába, hogy megborotválkozzam, és kicsit elfogadhatóbb fizimiskám lehessen addig újsüttetű barátnőm ott áll a fürdőszoba ajtaja előtt, és jóízűen huncutkásan nevetgél.

ÁTNEVELÉS


Zavarbaejtő mocsokban fetreng kedvére a világ.
Mocskos-homályos megállapodások
kétes-értékű, sunyító alkuk imbolyognak,
akár a részeg kárvallottak egyik embertől a másikig.
A vadállatok még most is
barmok módjára irtják egymást,
míg az egzotikus szépségek,
fitnesz királynők önsanyargató versenydiétát
tartanak önkéntes golgotájuk kálváriájaként.
Minket pedig odalent biztos felfal
a létbizonytalanság,
tudatosan önző, elkorcsosult egónk hatalma.

Odakint bálák tengereibe rakva úszik
a Duna vén habjain a hajótörött szemét.
Piros-szürke égboltból hamu-eső esik.
Skeanhead izompacsirták ordibálják követelőzve,
hogy ki a nagyobb király?
Részegek még mindig céklavörös
bamba-arccal dülöngélve imbolyognak
egyik saroktól egészen a másikig.
A tévében: folyamatosan jópofizgetó,
csacsogó parti királynők agyonretusált
halogén zombie-képei láthatók.
Távolok honából fel-felvijjog
a mentős-sziréna hogy egy-egy
újabb halottat szállítva
káosz-kórházak reményvesztett falai közé!

A szemhatár alján, mintha rég
elfeledett jelkép volna újabb dollárkép
vírítja a lóvét, tartalmi gazdagságot.
Vajon itt és most csupán
az élhet színvonalon,
akiből látszatra kiordítja magát a luxus?!
Tévés műsorvezetők látszat-tanult
műmájer-mosolya mögött
a tanult intelligencia csírája is mocsárlakó.
Alaptalan önbizalomról regélnek
méltatlanul sokat cyber-hálók tereiben
önmaguktól gazdagodó influenszerek;
erőltetett erőlködésnek hat szelídített óbégatásuk.
- Lelkes ügybuzgalmat
mostanság legfeljebb a Celebképes
arcokon látni, hisz a nagyérdemű átlagot
hullámtalan posványosságba
fojtja a lustaság, butító közönyösség!

SZÜLŐ-IDŐ

Apám szerette kioktatni maga körül a gyanútlan, kíváncsiskodó embereket. Mindezt gyilkos-cinikus, irónizáló hangnem cselekedete. Szerinte ugyanis tisztességes bérekre lenne szükség, tisztességes óradíjazás fejében, és hogy az embereknek még ne kelljen plusz egy-két másodállást bevállalniuk, csakhogy jelképesen is döcögjön a megélhetés már egyébként is rozsdásan nyikorgó szekere.
Csupán anyám igyekszik minden villámhárítós eszközzel hatást gyakorolni apám atombomba-indulataira, és lecsendesíteni az indulatait, átmeneti értelmetlenségig felidegesített hangulatát. Közelebbről ez úgy néz ki, hogy anyám közösen megpróbálja előbb férjét megvigasztalni pusztán azáltal, hogy mindent ráhagy, az összes kimondott alapigazságával együtt, míg engem bizalmasan félrehív egy félreső helyre és a lelkemre beszél, miszerint: apám szeret engem meg minden, csakhát sosem bírta az érzelmeit kimutatni. Van ennek a színezett szövegnek egy titkos lélektani szocipatikus része.
Közös hullámhossz már keményebb dió. Én kategórikusan kijelentettem, hogy az irodalomnak szeretnék élni, és létezni, míg apám kategórikusan kimondta, hogy istentelen egy idióta hülyegyerek vagyok, ha azt képzelem, hogy bárki is fogja majd olvasni csenevész, semmitmondó írásaimat.
Az utolsó időkben a ,,kisnyugdíjas korszakban" ahogy apám mindig is előszeretettel emlegette ezt az igen-igen meghatározott, és jelentőségteljes korszakot apám el nem felejtette volna újra és újra felhozni az öröksláger-témát, hogy vajon az ő idióta egyszülött felnőtt fiacskája vajon mikor költözik már el ősei nyakáról? Mikor alapít végre családot, és mikor kezd el önellátó életet élni? Persze nagyon is tisztában volt a kényes helyzettel, miszerint mindenhez anyagi forrásokra van szükség, és egyetlen valamirevaló nő sem fog egy munkanélküli segélyen tengődő, lesajnált lúzeralakkal stabil, és kiegyensúlyozott párkapcsolatba kezdeni.
- Édes fiam! Tanuld meg, hogy minden embernek van egy szarkupaca, és egész álló életében ezt hurcolássza ide-oda! - vaskos, tömör létbölcseletét mindig szerette a lehető legegyszerűbb egyszerű szavakkal a tudomásomra hozni.
Egy kis idő múltán viszont ez már korántsem volt annyira közhelyszerű, elfogadott, vagy épp vicces. Az utolsó pár évbe szinte el nem felejtette megjegyezni, hogy azért nem megyünk sehova nyaralni, mert én mindig kényeskedek, és hisztizek, ami azért egy felnőtt harmincas éveiben járó embertől furcsa abszurdítással jár.
- Ez is miattad van! Miért nem akarsz nyaralni menni? - kérdezte naponta vagy egy tucatszor.
- Más elfoglaltságaim vannak! - kötöttem az ebet a karóhoz.
- Egész álló nap mást sem csinálsz csak kuksolsz a szobádban és olvasol! Így azért nem kellene élni! - tette karba két vaskos paraszti karját.
- Ez sem így van! - jegyeztem meg csendesen, hiszen hamar rájöttem, hogy alapigazságát sosem leszek képes megcáfolni, vagy vitatni.
- Anyád is már annyira szeretne nyaralni menni, és akkor mit kell, hogy lásson? A felnőtt fia makacskodik! - amikor titkon megérezte, hogy nem győzhet, nem érhet felettem célt gyorsan előkapta tartolyából az ,,anya-kártyát", amivel úgy hihette, hogy nyomást és hatást gyakorolhat lelkem felett.
- Apukám! A fiunknak bizonyára más dolgai vannak! Ezt tiszteletben kellene tartani! Miért nem megyünk csak mi ketten nyaralni? - kérdezte anyám a kiskonyha fogságából miközben az ebédkészítéssel volt elfoglalva.
- Egy család vagyunk és punk tum! Ha nem együtt megyünk valahova, akkor inkább ne is menjünk sehova! - makacskodott, és duzzogásképp sportújságja védett falai mögé húzódott vissza, ahonnét pontosan szemmel tarthatta az őt körülvevő világot, és persze bennünket is.
A dolog vége az lett, hogy anyám is megmakacsolta magát és egyedül utazott el Prágába, egyik kedvenc városába. Addig a ,,két kan" egymás idegeire ment, ahogy később sokszor emlegette. Addig is élni kellett, és általában a főzésnél én voltam a soros. Viszont, mikor már a negyedik napja is paprikás krumpli volt a menü apám bizony jócskán kitért a hitéből, és követelt valami ehető kosztot. Végül a konzerv babgulyás és a sólet mellett döntöttünk közösen. Elvégre ehhez nem szükséges szakértelem. Elegendő, ha az ember kinyit egy konzervet és vagy a villanyrezsón, vagy a mikrohullámú sütőben kiadósan átmelegíti.
- Anyád vajon mikor jön már haza? - kérdezte apám napjában többször is tőlem, hogy vajon anyám hogy érezheti magát egy idegen városban kis családja nélkül?
- Szerintem elboldogul! Miért? - kérdeztem.
Apám - szokásához híven morgott, zsémbeskedett valamit nem létező bajsza alatt, és visszasüppedt a nappali foteljába. Én meg visszasomfordáltam volt gyerekszobámba és a napok hátralévő részét önző, makacskodó magányunk elszigeteltségében töltöttük el. Az éjszakák még így is felemás módon sikerültek, hiszen apám sohasem tudott teljesen igazán hozzászokni, ha felesége nincs mellette. Ezért gyakorta előfordult, hogy éjnek évadán bolyongani kényszerült szobáról-szobára mint valami elfuserált, kóbor kísértet, és mikor nagy sokára hajnal lett szabályosan majd kivert az ágyból, hogy megtudakolja mi lesz a reggeli?
- Látod milyen hasznos dolog lett volna, ha a változatosság kedvéért megtanulsz főzni-sütni! - mondogattam. Apámat ez sem érdekelte különösképp, hiszen szerinte a konyha minden esetben a nők birodalma, minthogy a kocsikerék csere a férfiak reszortja és így tovább.
Végül aztán alig hat nap múltán anyám SMS-ben tájékoztatta élete párját, hogy késő este érkezik a vulánbusz a lakásunkhoz küzeli bezinkút megállóhoz. Apám már olyannyira nem bírt leplezett idegeskedéseivel, hogy ideje korán felöltözött, és két órával az érkezési idő előtt már kiment kocsival anyám elébe. Aztán később, mikor anyám holtfáradtan, de jóleső fáradékonysággal végre megérkezett apám sosem mondta ki, de mázsás kősziklatehertől szabadult meg zaklatott lelkiismerete.
- Na és ti? Mit csináltatok egész nap nélkülem?! - kérdezte kacsintgatva anyám hol engem, hol apámat.
- Ó, nem kell izgulni anyus! Elvoltunk! - felelte apám. Holott alig lehetett kibírni vele egy szobában.
Anyám kisebb szuvenírekkel lepett és örvendeztetett meg bennünket és valóságos turisztikai élmény beszámolót tartott a vacsoraasztalnál.
- Sajnálhatjátok fiúk, hogy nem jöttetek! De majd leközelebb elviszlek titeket is!
- Tudod szívem, hogy én szívesen mennék, ha a fiad nem makacskodna! - kötötte megint az ebet a karóhoz apám. Holott nagyon jól tudhatta, hogy egy felnőtt, önálló embert már igazán nem kellene feleslegesen noszogatni!
- Apukám! Ha szeretnél te is nyugodtan elmehetnél! Csak egy kis bátorság kellene!
Apám rndszerint, ha anyámnak volt igaza hajlamos volt könnyelműen, naiv gyerekes szinten megsértődni, és akkor bizony jóidőbe is beletelt mire újra két szónál többet szólt az egyes emberhez.
- Majd még meglátom! - hangzott a válasz.
Később anyám bizalmasan bejött volt gyerekszobámba, és mint aki fontos titkokat akar közölni megemlítette, hogyha bárkihez kedvem van, akkor ideje cselekednem, mert most ő még kitudná fizetni a plusz költségeket is! Később aztán már hiába is emlegettem, hogy jó lett volna külföldre menni, hátha sikerült volna valamit szereznem, vagy kapcsolatokra szert tennem.
Ismertem apámat annyira, hogy pontosan tudjam, ha bármikor csak megsejtette volna, hogy saját forgatókönyvemből szeretnék filmet készíteni valószínűleg ott helyben kiröhög, és jöhet az újabb megszégyenítés.
- Kicsim! Nekem nyugodtan elárulhatod! Mit szeretnél csinálni? - vont kérdőre anyám.
- Hát ahhoz nagyon sok pénzre lenne szükség! - vallottam be, és a továbbiakban nem is beszéltünk róla, hogy vajon tető alá lehetett-e volna hozni egy közepes költségvetésű, karrierépítést valamelyik szomszédos külföldi országban.
Ehhez kapcsolódik néhány ismerősöm, és barátom próbálkozása is, akik megjárták a karrierépítésú ranglétrákat és pontos, megbízható tapasztalatokkal rendelkeztek szinte átfogóan mindenre kiterjedőn.
- Pajtás! Figyelj! Kurvára nem fogok linkeskedni! Ha kimész akkor egyedül magadra számíthatsz, mert kurvára mindenki csakis saját magának kapar ebben a rohadt életben! - mondogatták többen is.
- Figyelj! Ha van két-három megbízható haverod, aki tényleg segítőkész akkor azokhoz kellene becsatlakozni, és közösen mégiscsak többet lehet elérni, mint egyszál magadban!
Minden észérvet részletesen meghallgattam, átgondoltam, mégis mikor alkalom, és lehetőség kínálkozott fülem-farkam behúztam, mert sem bátorságom, sem merszem nem lehetett, hogy egymagam nekivágjak egy külföldi utazásnak. Később pedig nem győztem apám cirkalmas, kellőképp kacifántos tirádáit hallgatni arról, hogyha lett volna tököm, és merszem, akkor már lehet, hogy házam, karrierem, és családom is volna odakint. Ki tudja?
Alig négy éven belül, apám angolos távolságtartással infarktust kapott. Mint sokszor mondogatta ő nem lesz egyetlen pillanatig sem vén trottyos nyugger, aki alatt üríteni kell az ágytálat, és naphosszat csak tejbepapit kanalazhat fogatlan szájával.

A TALÁLKA

Középkorú, kissé meghajlottan járó férfi lépett be a felújított színházterembe, mely nem is volt igazán színház, sokkal inkább a tehetősebb sznobok számára fenntartott kultúrterem. Különben is színházba - a legtöbb esetben -, nem azért mennek az emberek, ert kíváncsiak az adott előadásra, sokkal inkább egyfajta groteszk divatbemutatót akarnak, elősorban saját szórakoztatásuk véget megtartani.
Pláne, ha hatalmas érdeklődés előzi meg az adott kultúrális eseményt, és valahonnét még előbukkan egy-egy fotós is, aki valakinek a képviseletében jött.
Az adott kultúrterem páratlan zenei akusztikájával, és tágas, impozáns méreteivel máris valósággal belopta magát a legtöbb művész szívébe. Kapott helyett itt büfé, illetve egy közepesméretű versenyzongora, mely ugyancsak horribilis összegbe kerülhetett.
A szervezők munkáját dicsérte, hogy alig telt bele bő fél óra, és máris valóságos tömegtumultussal özönlöttek ide a nagyestélyit, és frakkot vett exkluzív, mágnás sztárvendégek. S akinek nem volt meghívója azt sem küldték el, hiszen hanyag, sikkes eleganciája, mintegy jelezvén az adott illető kiváltságos, társadalmi státuszát jogot, és igényt formált számára, hogy betehesse ide a lábát.
Két csinos, huszas, estélyiruhás hölgyemény álldogált a bejárati kapu előtt iratrendező mappával kezeik között. Az embert azt hihette volna, hogy ez is egyfajta kultúrpolitika része kell, hogy legyen, hiszen, ha kicsit jobban meggondoljuk két marcona, kigyúrtagyú gorillával mégicsak nehezebben lehetne reklámoztatni a felújított kultúrtermet.
Középkorú, kissé szomorkás férfi lépett az összezsúfolt tömeggel egyszerre a terembe. Látszólag a kutyát sem érdekelte, hogy hogy kerülhetett közelükbe olyasvalaki, aki sötétkép farmert, és kinyúlt pulóvert viselt a szokásos frakk, vagy smokig-nyakkendő kombináció helyett. Némely halálosan unatkozó, és elkényeztetett dívának persze azonnal szemet szúrt még így is.
- Most nézd meg édesem ezt a szánalmas pacákot! Ebből is látszik, hogy jelenkori társadalmunkban szinte semmi sem működik! - jegyezte meg egy fekete boát nyakán viselő, fenhéjázó nő, aki előszeretettel szokott hozzá a kérkedéshez.
- Ugyan már drágám! Szerintem egészen jópofa! Legalább nem kell külön jegyet váltanunk a cirkuszba! - élcelődött a másik, és a két dörzsölt matróna még jókat is kuncogott egymás viccein.
Nemsokára ünnepélyes külsőségek között bevonult egy kisebbfajta nyolcfős, félhivatalos küldöttség, mely letett egy pódiumot a megelelően beállított mikrofonnal, végül, amikor már így tűnt, hogy minden készen áll bevonult maga a színház művészeti vezetője, mivel az igazgató valamiért rendkívüli távolétre hívatkozva támol maradt a rendezvénytől.
- Sok szeretettel üdvözlöm a kedves Hölgyeket és Urakat, és a kedves vendégeket... - kezdte hivatalos beszédét, és már most látszódott a legtöbb arcon, hogy megint kisebb vagyonok kidobására kerül majd sor a kortárs kultúra reklámozása fejében.
Miközben a művészeti vezető a saját vaskos mondandójával volt elfoglalva a különös, pulóver férfi észrevétlen máris a versenyzongora székére ült, és alázattal felnyitotta az érékes hangszer fedelét, majd mintha csak ujjait akarná tornáztatni komótosan végigskálázott néhány akkordot, majd amikor érezte, hogy bemelegítette ujjait a feladathoz elkezdett spontán játszani.
A legtöbb vendég azt hihette, hogy ez is a műsor szerves része, és kellemes megnyugvás áradt szét bennük, hogy hallgatták a klmipírozást. A szervezők többsége - érdekes módon -, szinte azonnal lázas ütemben szervezkedni kezdett, és arra voltak kiváncsiak, hogy ki lehet ez az ismeretlen, ám rendkívül tehetséges férfi?
- Azt hiszik maguk, hogy én idióta vagyok? Ugye ezt akarták nekem mondani?! - rikácsolta az egyik főnöknek kinéző férfi. - Engem nem érdekel, hogy hogyan, de derítsék ki, hogy ki a fene ez az ember! Nem holnap, nem a jövőhéten, hanem azonnal! - mondata végére már olyan mérges volt, hogy valósággal tüzet okádhatott volna szemeivel.
A fiatal, nagyon tehetséges színésznő, aki csupán csak nemrég került a társulathoz, ám már most valóságos ódákat, dicshimnuszokat zengtek róla szemkápráztató estélyi ruhájában álomgyönyörűségesen festett. Ahogy egyre figyelmesebben hallgatta a különös férfi zongorajátékát lelke mélyén úgy érezte, mintha már évek óta jól ismerné. Annyira mély, őszinte részvét támadt benne, hogy észre se vette és egyre közelebb és közelebb merészkedett hozzá, míg végül csupán alig pár centire állt meg tőle.
,,Vajon ki lehet ez a férfi, aki ennyire jól tudhatja mit is érezhet igazán egy nő?" - töprengve vallatta önmagát. A megfejtéshez még mindig nem sikerült közelkerülnie, és ez lelkében frusztrálta, és bosszantotta is egyszerre.
Váratlanul megjelent két tagbaszakadt biztonsági ember, akik szó szerint vállon ragadták a gyönyörűséges melódiákat játszó fiatalembert, és szabályosan kiakarták hajítani a teremből. Míg a legtöbb vendég valósággal megtapsolta az ismeretlen művészt, addig senki sem tett jóformán semmit, hogy férfit atrocitások ne érhessék.
- Jól van öreg odakint tágasabb! Aztán, ha jót akar ide ne told a képed maghívó, meg frakk nélkül! - azzal lendítettek rajta egyet, mire a férfi elesett. Jó idejébe került mire sajgó végtagokkal felállt, megrázta és leporolta magát. Gondolhatta egy füst alatt lerázz magáról minden negatív kellemetlenséget, mely totálisan tönkretehetné felszabadult jó kedvét, és közérzetét. Elvégre, amiért jött azt megkapta. Játszhatott egy kicsit az új versenyzongorán csupán csak a sajá maga kedvtelésére és a jelek szerint az egybegyűlt díszes vendégseregnek még tetszett is, és maradéktalanul megvoltak elégedve.
Ahogy feállt, és gondolataiba mélyedt észre se vette, de a fiatal színésznő állt előtte, akár egy égi jelenség, vagy mint egy védelmező angyal.
- Bocsásson meg... de magával ragadott a játéka... - annyira kedves, annyira közvetlen volt a fiatal színésznő minden mondata, hogy a férfi szíve szinte végzetesen megdobbant.
- Ö... nos hát... köszönöm... - nehezebbre esett neki a mozgás, de azért megoldotta. Nem tudta, hogy ilyen helyzetben mit is lenne célszerű mondania.
- Én úgy érzem, hogy mi már találkoztunk valahol... - felelte rejtélyesen a nő.
A férfi nem akarta leleplezni önmagát, de - annak idején -, ő is többször sikertlenenül megpróbálkozott a színművészetis felvételivel, csak sorozatosan nem vették fel, és ez borzasztóan megviselte.
- Meg van! Én láttam már magát! Az édesanyával érkezett a felvételi vizsgára a Vas utcához! - úgy kutatta a férfi arcának ismerős jegyeit, mintha megakarta volna fejteni azt a titokzatos, lélektani kapcsolatot, amiért ők ketten újra és újra egymásba futottak.
- Hát... igen... - a férfi már indult volna is, ám a színésznő megelőzte. Kedvesen karonfogta és beszélgetni kezdett vele:
- Tudja mindig beleesek abba a hibába, hogy hajlamos vagyok előítéletek alapján megítélni embereket! Őszinte leszek! Amikor először megláttam, hogy az édesanyával jött a felvételire azt gondoltam, hogy megint egy olyan embert látok, aki képtelen elengedni a gyerekkorát és felnőttek módjára viselkedni! Később aztán elgondolkoztam azon, hogy így viszont nem lehet az emberek feje fölött ítélkezni, vagy véleményt mondani!
A férfinek is jócskán idejébe került, mire megemésztette a hallottakat. Tovább sétáltak.
- Tudja sokszor úgy hiszem, hogy nekem se sikerült volna a felvételim, ha nem lett volna a hátam mögött néhány televíziós, és egyéb színházi munka! - kicsit büszkén, fennhéjázóan hangzott a kijelentése, és ezt a férfi is megérezte. - Hajlamos vagyok mindent a sors és a jelzésekre fogni! Egyébként mivel foglalkozik mostanság?
- Hát... változó! Rengeteget dolgozom! Főként alkalmi munkákat, de írok is!
- Oh! Nocsak! Azt hiszem egy-két versét talán én is olvashattam már valahol!
- Az elképzelhető!
- Ugyan már kedves uram! Ne legyen ennyire szerény! Ha én ennyire univerzális tudnék lenni én fűnek-fának eldicsekednék vele! - folyamatosan bámulta a férfi arcát, mely egyszerre volt szomorú, és bánatos, és gyerekes.
- Bocsásson meg! Úgy érzem ez nem az én napom! De persze nagyon örülök, hogy elbeszélgettünk egy kicsit! - már ment is volt mint egy udvarias, átutazó vendég, ám a színésznő rámenős volt, és azonnal felírta egy aprócska cetlire elérhetőségét.
- Várjon még egy pár percet kedves uram! Itt van az elérhetőségem! - nyújtotta a cetlit és ahogy két ujjbegyük enyhén összeért valami titkos, különleges érzés kezdett bizseregve szikrázni mindkettejük szívében.

ADDIG VAJON MI?


De addig vajon még mennyi elfutó,
szent pillanat kell, hogy benézen az ablakon?
De addig mennyi vert-szárnyú,
szánalmas ígéretre van szükség,
hogy elhidd végre hasztalan volt
minden próbálkozásod?

De addig ki vezet át szívében
megőrizve halhatatlan szerelmek lángjait?
De addig még mennyi pezselt,
ember-áldozatú járvány
marja polip-csápjait mibelénk?!
De addig mennyi testté lett
hiányból kellnek ki újabb krokodil tojások?

S vajon mennyi Mindenséggé-nem lett ölelés,
falakról szándékosan visszapattant
nevetés kellhet hozzá,
hogy bizalmas cinkosokként
két ember egymás szemébe
mondva megvallhassa az Egy-Igazat?!

Már mennyi összegyűrt takaró,
gubanc-lepedő kell
egy-egy légyott betetőzéséhez?
Mennyi őszintén elmotyogott bókolás,
romantikus szerenád?
Mennyi másodpercekben
is lemérhető szívpercenés?
Hány szándékosan igen-nem, talán, vagy soha?
Hány azért is vagy csak talán?
És mennyi, mennyi hiába elsuttogott,
semmitmondó áldozat-szó,
torkokat gombócokként feszélyező szálka,
mely mindig hiábavaló?!

És mennyi Apokrif-tett görbe tükrök mélyén?
Vagy már mennyi kicsinyesen megvívott,
majd elvesztett háború?
Hány Hétfő? Hány hajnali negyed öt
és vajon még mennyi szándékosan
zárt ajtó szólítások után?
Mennyi megfogadott kivándorlás,
útravágyás, hontalan honvágy?!
- Még meddig kell eltűrni
a Lét mindennapi próbatételeit,
ha neve-nincs vagy holló-kár?

Mikor lehet vajon egységes kompromisszum
a fejlődés, gyarapodás jegyében?
S mikortól jöhet újra divatba megint
a bonbon és a virágcsokor?
Inkviziciós káromkodások helyett
mikor születhetnek új nyelvi ujjgyakorlatok
melyek nem rombolják szükségképpen a stílust?
Miért tiporjuk, gázoljuk egyszál magunk
s miért nem párban a sorsfordító éveket?!
- Megvénülünk csendesedve magunkban,
mert lehet s valamiről szükségképp mindig lemondunk!

BIZALOM ÉS BARÁTSÁG

Lilla lázadása azzal kezdődött, hogy levágatta mézszőke válközépig érő haját, befestette kissé gusztustalan lilaszínűre, majd kissé balhés barátnőivel gyakorlatilag egyetlen pohár vodkanarancstól úgy becsípet, hogy önmagát síratta, és a szerelem szánalmas történeteiről kezdett ódákat zengeni, ami - egy kis idő után -, fölöttébb kínossá vált nem csupán csajos barátnőinek, de azoknak a vendégeknek is, akik az adott szórakozóhelyen tartózkodtak.
- Megkérném a kedves hölgyeket, hogy fogják vissza a barátnőjük viselkedését, mert nagyon zavarja a vendégeinket! - lépett oda hozzájuk egy kigyúrtagyú, öltönyös ember, akin meglátszott, hogy valószínűleg egész álló napját a konditerem környezetében tölti, és veszettül sziklanehéz súlyokat emelget. Sokan kérdezhetnék, hogy miért mindig az ilyen seggfejeknek jutnak a dögös csajok?
- Okés! Kisapám! Mindjárt megyünk már! Nem kell minket sürgetni! Vettük a lapot! - Az egyik vagány barátnő, aki egész álló este egymás után döntötte magába a pálinkás poharakat, és a tequilát - bár tajt részeg volt -, annyira ügyesen volt képes egyensúlyozni lábain, és megtartania saját súlyát, mintha világ életében ezt gyakorolta volna.
Öten voltak, és titkon érezték, hogy Lilla barátnőjük nem ezt érdemelte volna. Attól a szemétláda Gergőtől pedig ugyancsak nem! Az egy kisstílű rohadék! A legyet röptében megdöngeti, aztán azonnal mg is szabadul a nemkívánatos emberek társaságától.
- Lillácska! Édesem! Vége van a gyereknapnak! Gyere szépen velünk! Hazaviszünk! - fogták meg gyöngéden kétfelől élettelen, és holtfáradt karjait. Nem vitás nyakig elázott, pedig jó ha két pohárka alkoholt sikerült az egész buli ideje alatt belediktálni, hogy a Gergő-kalandot egyszer, és mindenkorra kiverhesse a fejéből.
- Kapaszkodj csak belénk csajszikám! Perceken belül már otthon is leszünk! - fogta közre ugyancsak két barátnője, majd úgy ahogy voltak megindultak a koromsötét éjjelben, ahol csupán egy-két gyéren világító, lídérces utcalámpa szolgáltatott néminemű pislákoló világosságot.
- Hé lányocskák! Nem tudnátok esetleg kölcsönbe adni ezer forintkát? - kérdezte egy behugyozott hajléktalan, aki piszkos volt, és ápolatlan gúnyát viselt, és ki tudja mikor látott utoljára szappant?
- Bocsika papa, de haza kell vinnünk a barátnőket, mert kiütötte magát! - felelt vissza neki a vagány barátnő, aki nem félt semmitől.
- Ugyan már kislánykák! Hát csak van nálatok ezer forintocska! Meglátjátok nem bánjátok meg! - közeledett kissé fenyegető testtartással a hajléktalan, akinél még kés, vagy egyéb szúróeszköz is lehetett.
- Én meg azt mondom neked apafej, hogy húzz el innét, de sürgősen, különben úgy tökön rúglak, hogy zsebben viszed haza a mogyoróidat! - fenyegette meg a vagány barátnő a kötekedő hajléktalant, akinél - úgy tűnt -, a talpraesett rámenősség lehet a nyerő, mert inába szállt maradék bátorsága, és azonnal elkotródott a barátnők társaságától.
- Látjátok csajok! Csak semmi pánik! Nem érdemes is faszfejek miatt túráztatni magatokat! - lépkedett továbbra is kellő óvatossággal a jócskán spicces állapotú Lillával.
Nemsokára egy nyitható tetejű Peageot-kabrió fékezett le mellettük a járdán.
- Sziasztok csajok! Arra gondoltam elkellene egy fuvar! Na? Mit szóltok?! - hajolt ki a vezetőülés ablakán egy gyerekesen jóképű, újgazdag osztálytársuk.
- Nocsak a bájgúnár is megérkezett! Na mi van szépfiú? Elfogytak körülötted a ribik, hogy éppen a mi barátnőnket nézted ki magadnak?! - kérdezték többen, hiszen a kamaszképű fiú Gergő volt, aki elcsábította Lillát, aztán pillanatokon belül már dobta is egy másik szépségkirálynő kedvéért.
- Figyuzzatok már! Az nem úgy volt, ahogy Lilla mesélte! - próbált mentegetőzni, ám érződött semmi esélye.
- Igazán, akkor hogy volt te rohadék seggfej?! Néhány kedves szó, egy gyertyafényes étterem, és nagyadag romantika után csak úgy kíváncsiságból arra támadt kedved, hogy beless a bugyijába?! Rohadj meg! - az ötfős baráti társaság tovább ment, miközben a Peageot-kabrió szótlan némasággal követte őket a következő kereszteződésig, ahol egy rakás jelzőlámpa irányította a kihalt forgalmat.
- Jaj csajok! Ugyan már! Most mit kell itt begőzölni, mi?! Vagy talán ti mind olyan angyalok, és szenteknek hisztitek magatokat?! - gurult hirtelen méregbe a fiatal, elkényeztetett srác. - Tudjátok mit? Kapjátok be mindannyian! - azzal dühösen, kerékcsikorgatva, motort túráztatva a következő sarkon már el is tűnt.
- Tényleg nem értem csajok, hogy szegény barátnőknek miért kellett egy ekkora idióta seggfejbe halálosan beleszeretnie?! - töprengett egy percre a vagány lány.
- Erről szól az egész szánalmas kamaszkor! Vagy te csak most vetted észre?! - szólt közbe egy másik lány.
Végül elértek egy üresen kongó metrószerelvényt az Astoriához közel, ahol szinte kihalt volt az aluljáró is.
- Na gyerekek! Tisztázzuk csak! Ki merre megy, mert Lillát haza kell vinni! - kérdezte a vagány barátnő.
- Végül is ráérünk mi leszállni a Moszka-téren is! Igaz-e csajszik?! - kérdezte az egyik lány.
- De, de mindenképpen! - válaszolták mindannyian korúsban.
Mind az öten sikeresen felszálltak a suhogó, orosz, kellőképp rozsdásodásnak indult metrókocsiba, hogy együtt utazhassanak. Annyira jól kiismerték már egymást nemcsupán az elmúlt négy gimis év alatt, hanem azért is, mert alig egy-két utcányira laktak egymástól, hogy olyanokká lettek egymás számára, akár a jótestvérek, akik minden esetben összetartanak, és segítik egymást.
- Okézs oké! Alig tíz perc és megérkezünk a Délibe! Még szerencse, hogy éjjel a kutya se jár erre, így nem kell jegyet venni!
- Ezt, most azért mondod csajszi, hogy legközelebb is blicceljünk, vagy csak figyelmeztetsz? - kérdezte egy okoskodó lány.
- Jaj, gyerekek! Átmentünk kisdedóvóba, vagy mi?! Azért mondom, hogy ilyen méregdrágaság mellett az embernek sosem árt, ha megnézi az árakat más perspektívából is. Értitek már?! - mintha egy rakás alsó tagozatos kisgyereknek magyarázná értelmes szavait.
- Jól van! Felfogtuk! Nem tudom ki hogy van vele, de rámférne pár órácska szunyálás! - az adott barátnő nem sokat teketóriázott tűsarkú cipőjét felrakta az ülés kárpitjára, behunyta a szemét és máris rázendített - nem zavartatva magát senkitől -, a tartós, és egyenletes horkolásra.
- Hú, basszus! Mi mi Szandránknak aztán van alvókája! - jegyezte meg egyikük.
- Magam is úgy hiszem!
Lilla egészen az utazás végéig jóformán fel sem ébredt. Mintha egy másik bolygón, vagy univerzumban lebegett volna elméje testetlen. Borzalmasan hasogatni kezdett a feje, mintha agyát szabályosan, állandóan, és tartósan fűrészelnék. Vagy egy ócska lemezjátszó tűje nyikorogna vészjóslóan fülében kibírhatatlanul, idegtépőn. Amikor nagy nehezen kinyitotta félig csukott szemét hirtlen olyan émelygő hányinger kerítette hatalmába, hogy majdnem lehányta az ötfős hölgytársaság azon két tagját, akik karjukra fogták, és hazakísérték.
- Bocsánat... nem volt szándékos... - próbált mntegetőzni feleslegesen, hiszen, aki nem bírja az alkoholt annak előbb-utóbb felfordul, és tótágast járhat a gyomra. - Nem is tudjátok, hogy... mennyire hálás vagyok... nektek... - hebegte.
- Hé csajszim! Hát mire valók a legjobb barátnők, nem igaz?! - ölelte át támogatólag a vagány lány.
- Pfúj! Ez olyan undorító! - ficsorította el arcát a másik barátnő.
- Hát ez nem lehet igaz! Úgy viselkedsz, mintha te még életedbe nem hánytál volna! És ha gyereked lesz, akit el kell látni? Vajon akkor is húzod majd a szájacskádat?!
- Te is tudod Annám, hogy ez nem arra vonatkozott! - szabadkozott szégyelve tettét.
- Akkor ennyi volt csajok! Mindenkinek oszolj! Holnap talizunk! - azzal az ötfős társaság tagjai kómotosan szétszéledtek, míg végül egyedül csupán csak Anna maradt pár percet.
- Figyelj csak csajszi! Holnap úgy is fogsz Gergővel talizni, hiszen egy osztályba járunk! Én azt mondom szard le, és ne vegyél róla tudomást! Meglásd előbb-utóbb rád is rádtalál majd a nagy Ő! Most pedig aludj egy nagyot! Csocsizlak! - azzal már ment is a dolgára.
Lilla valósággal olyan kába volt az alkohol pusztító hatásaitól, hogyha másnap megkérdezik tőle, hogy mit történt több, mint valószínű, hogy semmire sem emlékezett volna. Óvatosan kinyitotta kulcsával a bejárati ajtót. Szerencsére apja éjszakás sofőr volt, aki ilyen időtájt már régen munkába van, így csupán anyával kellett vigyázznia fel ne ébressze.
Úgy, ahogy éppen volt ruhástól dőlt be az agyába, magára húzta a takarót, és mint akit agyonvertek mély álomba merült.
Másnap anyja ideje korán kelt fel, és kissé értetlenkedve, meghökkenve vette szemügyre, hogy egyetlen kamasz lánya ruhában fekszik, totálisan kiütve a tegnap jjeli fiaskó után. Ám nem tudta hibáztatni, hiszen nagyon jól ismerte már Lillát ahhoz, hogy tudhassa a kamaszok mindig hibát hibára halmoznak, mert keresik önmagukat. Elkészítette a reggelit, óvatosan bement lánya szobájába, és szinte azonnal megcsapta orrát az alkohol illata.
,,Valószínűleg nagy buli lehetett tegnap! A fontos, hogy éppségben hazajött! Szegény kis drágám!" - gondolta magában.
Először arra gondolt, hogy gyöngéden felébreszti, ám nem volt hozzá szíve, hogy édesdeden alvó lányát zavarja. Helyette csak bámulta egy ideig, majd elindult a munkába, kis cetlit hagyva a konyhapulton, melyben leírta, hogy este, ha a munkából hazajön részletesen kitárgyalják a ,,pasis ügyeket."
Amikor Lilla kis híján elkésett az első órájáról az osztályban szokatlanul csendes volt a légkör. Gergő - most is, mint mindig -, a hátsó padsorokban figyelt, és tartotta szemmel osztálytársait. Most gúnyos, cinikus, ördögi mosoly jelent meg arcán, amint Lilla belépett az osztályba.
- Hé, Lillácska! Az a gyanúm, hogy tegnap jócskán eláztattad magad! Valld csak be! - jegyezte meg röhögve, ám az osztályban csupán ő nevetett idióta megjegyzésén, mert a legtöbb lány bosszúszomjas szemeket meresztett rá, és amikor felismerte ezt az el nem hanyagolható tényt inkább csendben maradt.
A nagyszünetben Lillát körbevették csajos barátnői, és elszánt anyatigris-akarattal úgy védelmezték, és óvták, mintha csak a saját kishúgukról lenne szó! Gergőt pedig - a rend kedvéért -, jó alaposan tökönrúgta Anna.