SZÜLŐ-IDŐ

Apám szerette kioktatni maga körül a gyanútlan, kíváncsiskodó embereket. Mindezt gyilkos-cinikus, irónizáló hangnem cselekedete. Szerinte ugyanis tisztességes bérekre lenne szükség, tisztességes óradíjazás fejében, és hogy az embereknek még ne kelljen plusz egy-két másodállást bevállalniuk, csakhogy jelképesen is döcögjön a megélhetés már egyébként is rozsdásan nyikorgó szekere.
Csupán anyám igyekszik minden villámhárítós eszközzel hatást gyakorolni apám atombomba-indulataira, és lecsendesíteni az indulatait, átmeneti értelmetlenségig felidegesített hangulatát. Közelebbről ez úgy néz ki, hogy anyám közösen megpróbálja előbb férjét megvigasztalni pusztán azáltal, hogy mindent ráhagy, az összes kimondott alapigazságával együtt, míg engem bizalmasan félrehív egy félreső helyre és a lelkemre beszél, miszerint: apám szeret engem meg minden, csakhát sosem bírta az érzelmeit kimutatni. Van ennek a színezett szövegnek egy titkos lélektani szocipatikus része.
Közös hullámhossz már keményebb dió. Én kategórikusan kijelentettem, hogy az irodalomnak szeretnék élni, és létezni, míg apám kategórikusan kimondta, hogy istentelen egy idióta hülyegyerek vagyok, ha azt képzelem, hogy bárki is fogja majd olvasni csenevész, semmitmondó írásaimat.
Az utolsó időkben a ,,kisnyugdíjas korszakban" ahogy apám mindig is előszeretettel emlegette ezt az igen-igen meghatározott, és jelentőségteljes korszakot apám el nem felejtette volna újra és újra felhozni az öröksláger-témát, hogy vajon az ő idióta egyszülött felnőtt fiacskája vajon mikor költözik már el ősei nyakáról? Mikor alapít végre családot, és mikor kezd el önellátó életet élni? Persze nagyon is tisztában volt a kényes helyzettel, miszerint mindenhez anyagi forrásokra van szükség, és egyetlen valamirevaló nő sem fog egy munkanélküli segélyen tengődő, lesajnált lúzeralakkal stabil, és kiegyensúlyozott párkapcsolatba kezdeni.
- Édes fiam! Tanuld meg, hogy minden embernek van egy szarkupaca, és egész álló életében ezt hurcolássza ide-oda! - vaskos, tömör létbölcseletét mindig szerette a lehető legegyszerűbb egyszerű szavakkal a tudomásomra hozni.
Egy kis idő múltán viszont ez már korántsem volt annyira közhelyszerű, elfogadott, vagy épp vicces. Az utolsó pár évbe szinte el nem felejtette megjegyezni, hogy azért nem megyünk sehova nyaralni, mert én mindig kényeskedek, és hisztizek, ami azért egy felnőtt harmincas éveiben járó embertől furcsa abszurdítással jár.
- Ez is miattad van! Miért nem akarsz nyaralni menni? - kérdezte naponta vagy egy tucatszor.
- Más elfoglaltságaim vannak! - kötöttem az ebet a karóhoz.
- Egész álló nap mást sem csinálsz csak kuksolsz a szobádban és olvasol! Így azért nem kellene élni! - tette karba két vaskos paraszti karját.
- Ez sem így van! - jegyeztem meg csendesen, hiszen hamar rájöttem, hogy alapigazságát sosem leszek képes megcáfolni, vagy vitatni.
- Anyád is már annyira szeretne nyaralni menni, és akkor mit kell, hogy lásson? A felnőtt fia makacskodik! - amikor titkon megérezte, hogy nem győzhet, nem érhet felettem célt gyorsan előkapta tartolyából az ,,anya-kártyát", amivel úgy hihette, hogy nyomást és hatást gyakorolhat lelkem felett.
- Apukám! A fiunknak bizonyára más dolgai vannak! Ezt tiszteletben kellene tartani! Miért nem megyünk csak mi ketten nyaralni? - kérdezte anyám a kiskonyha fogságából miközben az ebédkészítéssel volt elfoglalva.
- Egy család vagyunk és punk tum! Ha nem együtt megyünk valahova, akkor inkább ne is menjünk sehova! - makacskodott, és duzzogásképp sportújságja védett falai mögé húzódott vissza, ahonnét pontosan szemmel tarthatta az őt körülvevő világot, és persze bennünket is.
A dolog vége az lett, hogy anyám is megmakacsolta magát és egyedül utazott el Prágába, egyik kedvenc városába. Addig a ,,két kan" egymás idegeire ment, ahogy később sokszor emlegette. Addig is élni kellett, és általában a főzésnél én voltam a soros. Viszont, mikor már a negyedik napja is paprikás krumpli volt a menü apám bizony jócskán kitért a hitéből, és követelt valami ehető kosztot. Végül a konzerv babgulyás és a sólet mellett döntöttünk közösen. Elvégre ehhez nem szükséges szakértelem. Elegendő, ha az ember kinyit egy konzervet és vagy a villanyrezsón, vagy a mikrohullámú sütőben kiadósan átmelegíti.
- Anyád vajon mikor jön már haza? - kérdezte apám napjában többször is tőlem, hogy vajon anyám hogy érezheti magát egy idegen városban kis családja nélkül?
- Szerintem elboldogul! Miért? - kérdeztem.
Apám - szokásához híven morgott, zsémbeskedett valamit nem létező bajsza alatt, és visszasüppedt a nappali foteljába. Én meg visszasomfordáltam volt gyerekszobámba és a napok hátralévő részét önző, makacskodó magányunk elszigeteltségében töltöttük el. Az éjszakák még így is felemás módon sikerültek, hiszen apám sohasem tudott teljesen igazán hozzászokni, ha felesége nincs mellette. Ezért gyakorta előfordult, hogy éjnek évadán bolyongani kényszerült szobáról-szobára mint valami elfuserált, kóbor kísértet, és mikor nagy sokára hajnal lett szabályosan majd kivert az ágyból, hogy megtudakolja mi lesz a reggeli?
- Látod milyen hasznos dolog lett volna, ha a változatosság kedvéért megtanulsz főzni-sütni! - mondogattam. Apámat ez sem érdekelte különösképp, hiszen szerinte a konyha minden esetben a nők birodalma, minthogy a kocsikerék csere a férfiak reszortja és így tovább.
Végül aztán alig hat nap múltán anyám SMS-ben tájékoztatta élete párját, hogy késő este érkezik a vulánbusz a lakásunkhoz küzeli bezinkút megállóhoz. Apám már olyannyira nem bírt leplezett idegeskedéseivel, hogy ideje korán felöltözött, és két órával az érkezési idő előtt már kiment kocsival anyám elébe. Aztán később, mikor anyám holtfáradtan, de jóleső fáradékonysággal végre megérkezett apám sosem mondta ki, de mázsás kősziklatehertől szabadult meg zaklatott lelkiismerete.
- Na és ti? Mit csináltatok egész nap nélkülem?! - kérdezte kacsintgatva anyám hol engem, hol apámat.
- Ó, nem kell izgulni anyus! Elvoltunk! - felelte apám. Holott alig lehetett kibírni vele egy szobában.
Anyám kisebb szuvenírekkel lepett és örvendeztetett meg bennünket és valóságos turisztikai élmény beszámolót tartott a vacsoraasztalnál.
- Sajnálhatjátok fiúk, hogy nem jöttetek! De majd leközelebb elviszlek titeket is!
- Tudod szívem, hogy én szívesen mennék, ha a fiad nem makacskodna! - kötötte megint az ebet a karóhoz apám. Holott nagyon jól tudhatta, hogy egy felnőtt, önálló embert már igazán nem kellene feleslegesen noszogatni!
- Apukám! Ha szeretnél te is nyugodtan elmehetnél! Csak egy kis bátorság kellene!
Apám rndszerint, ha anyámnak volt igaza hajlamos volt könnyelműen, naiv gyerekes szinten megsértődni, és akkor bizony jóidőbe is beletelt mire újra két szónál többet szólt az egyes emberhez.
- Majd még meglátom! - hangzott a válasz.
Később anyám bizalmasan bejött volt gyerekszobámba, és mint aki fontos titkokat akar közölni megemlítette, hogyha bárkihez kedvem van, akkor ideje cselekednem, mert most ő még kitudná fizetni a plusz költségeket is! Később aztán már hiába is emlegettem, hogy jó lett volna külföldre menni, hátha sikerült volna valamit szereznem, vagy kapcsolatokra szert tennem.
Ismertem apámat annyira, hogy pontosan tudjam, ha bármikor csak megsejtette volna, hogy saját forgatókönyvemből szeretnék filmet készíteni valószínűleg ott helyben kiröhög, és jöhet az újabb megszégyenítés.
- Kicsim! Nekem nyugodtan elárulhatod! Mit szeretnél csinálni? - vont kérdőre anyám.
- Hát ahhoz nagyon sok pénzre lenne szükség! - vallottam be, és a továbbiakban nem is beszéltünk róla, hogy vajon tető alá lehetett-e volna hozni egy közepes költségvetésű, karrierépítést valamelyik szomszédos külföldi országban.
Ehhez kapcsolódik néhány ismerősöm, és barátom próbálkozása is, akik megjárták a karrierépítésú ranglétrákat és pontos, megbízható tapasztalatokkal rendelkeztek szinte átfogóan mindenre kiterjedőn.
- Pajtás! Figyelj! Kurvára nem fogok linkeskedni! Ha kimész akkor egyedül magadra számíthatsz, mert kurvára mindenki csakis saját magának kapar ebben a rohadt életben! - mondogatták többen is.
- Figyelj! Ha van két-három megbízható haverod, aki tényleg segítőkész akkor azokhoz kellene becsatlakozni, és közösen mégiscsak többet lehet elérni, mint egyszál magadban!
Minden észérvet részletesen meghallgattam, átgondoltam, mégis mikor alkalom, és lehetőség kínálkozott fülem-farkam behúztam, mert sem bátorságom, sem merszem nem lehetett, hogy egymagam nekivágjak egy külföldi utazásnak. Később pedig nem győztem apám cirkalmas, kellőképp kacifántos tirádáit hallgatni arról, hogyha lett volna tököm, és merszem, akkor már lehet, hogy házam, karrierem, és családom is volna odakint. Ki tudja?
Alig négy éven belül, apám angolos távolságtartással infarktust kapott. Mint sokszor mondogatta ő nem lesz egyetlen pillanatig sem vén trottyos nyugger, aki alatt üríteni kell az ágytálat, és naphosszat csak tejbepapit kanalazhat fogatlan szájával.