A TALÁLKA

Középkorú, kissé meghajlottan járó férfi lépett be a felújított színházterembe, mely nem is volt igazán színház, sokkal inkább a tehetősebb sznobok számára fenntartott kultúrterem. Különben is színházba - a legtöbb esetben -, nem azért mennek az emberek, ert kíváncsiak az adott előadásra, sokkal inkább egyfajta groteszk divatbemutatót akarnak, elősorban saját szórakoztatásuk véget megtartani.
Pláne, ha hatalmas érdeklődés előzi meg az adott kultúrális eseményt, és valahonnét még előbukkan egy-egy fotós is, aki valakinek a képviseletében jött.
Az adott kultúrterem páratlan zenei akusztikájával, és tágas, impozáns méreteivel máris valósággal belopta magát a legtöbb művész szívébe. Kapott helyett itt büfé, illetve egy közepesméretű versenyzongora, mely ugyancsak horribilis összegbe kerülhetett.
A szervezők munkáját dicsérte, hogy alig telt bele bő fél óra, és máris valóságos tömegtumultussal özönlöttek ide a nagyestélyit, és frakkot vett exkluzív, mágnás sztárvendégek. S akinek nem volt meghívója azt sem küldték el, hiszen hanyag, sikkes eleganciája, mintegy jelezvén az adott illető kiváltságos, társadalmi státuszát jogot, és igényt formált számára, hogy betehesse ide a lábát.
Két csinos, huszas, estélyiruhás hölgyemény álldogált a bejárati kapu előtt iratrendező mappával kezeik között. Az embert azt hihette volna, hogy ez is egyfajta kultúrpolitika része kell, hogy legyen, hiszen, ha kicsit jobban meggondoljuk két marcona, kigyúrtagyú gorillával mégicsak nehezebben lehetne reklámoztatni a felújított kultúrtermet.
Középkorú, kissé szomorkás férfi lépett az összezsúfolt tömeggel egyszerre a terembe. Látszólag a kutyát sem érdekelte, hogy hogy kerülhetett közelükbe olyasvalaki, aki sötétkép farmert, és kinyúlt pulóvert viselt a szokásos frakk, vagy smokig-nyakkendő kombináció helyett. Némely halálosan unatkozó, és elkényeztetett dívának persze azonnal szemet szúrt még így is.
- Most nézd meg édesem ezt a szánalmas pacákot! Ebből is látszik, hogy jelenkori társadalmunkban szinte semmi sem működik! - jegyezte meg egy fekete boát nyakán viselő, fenhéjázó nő, aki előszeretettel szokott hozzá a kérkedéshez.
- Ugyan már drágám! Szerintem egészen jópofa! Legalább nem kell külön jegyet váltanunk a cirkuszba! - élcelődött a másik, és a két dörzsölt matróna még jókat is kuncogott egymás viccein.
Nemsokára ünnepélyes külsőségek között bevonult egy kisebbfajta nyolcfős, félhivatalos küldöttség, mely letett egy pódiumot a megelelően beállított mikrofonnal, végül, amikor már így tűnt, hogy minden készen áll bevonult maga a színház művészeti vezetője, mivel az igazgató valamiért rendkívüli távolétre hívatkozva támol maradt a rendezvénytől.
- Sok szeretettel üdvözlöm a kedves Hölgyeket és Urakat, és a kedves vendégeket... - kezdte hivatalos beszédét, és már most látszódott a legtöbb arcon, hogy megint kisebb vagyonok kidobására kerül majd sor a kortárs kultúra reklámozása fejében.
Miközben a művészeti vezető a saját vaskos mondandójával volt elfoglalva a különös, pulóver férfi észrevétlen máris a versenyzongora székére ült, és alázattal felnyitotta az érékes hangszer fedelét, majd mintha csak ujjait akarná tornáztatni komótosan végigskálázott néhány akkordot, majd amikor érezte, hogy bemelegítette ujjait a feladathoz elkezdett spontán játszani.
A legtöbb vendég azt hihette, hogy ez is a műsor szerves része, és kellemes megnyugvás áradt szét bennük, hogy hallgatták a klmipírozást. A szervezők többsége - érdekes módon -, szinte azonnal lázas ütemben szervezkedni kezdett, és arra voltak kiváncsiak, hogy ki lehet ez az ismeretlen, ám rendkívül tehetséges férfi?
- Azt hiszik maguk, hogy én idióta vagyok? Ugye ezt akarták nekem mondani?! - rikácsolta az egyik főnöknek kinéző férfi. - Engem nem érdekel, hogy hogyan, de derítsék ki, hogy ki a fene ez az ember! Nem holnap, nem a jövőhéten, hanem azonnal! - mondata végére már olyan mérges volt, hogy valósággal tüzet okádhatott volna szemeivel.
A fiatal, nagyon tehetséges színésznő, aki csupán csak nemrég került a társulathoz, ám már most valóságos ódákat, dicshimnuszokat zengtek róla szemkápráztató estélyi ruhájában álomgyönyörűségesen festett. Ahogy egyre figyelmesebben hallgatta a különös férfi zongorajátékát lelke mélyén úgy érezte, mintha már évek óta jól ismerné. Annyira mély, őszinte részvét támadt benne, hogy észre se vette és egyre közelebb és közelebb merészkedett hozzá, míg végül csupán alig pár centire állt meg tőle.
,,Vajon ki lehet ez a férfi, aki ennyire jól tudhatja mit is érezhet igazán egy nő?" - töprengve vallatta önmagát. A megfejtéshez még mindig nem sikerült közelkerülnie, és ez lelkében frusztrálta, és bosszantotta is egyszerre.
Váratlanul megjelent két tagbaszakadt biztonsági ember, akik szó szerint vállon ragadták a gyönyörűséges melódiákat játszó fiatalembert, és szabályosan kiakarták hajítani a teremből. Míg a legtöbb vendég valósággal megtapsolta az ismeretlen művészt, addig senki sem tett jóformán semmit, hogy férfit atrocitások ne érhessék.
- Jól van öreg odakint tágasabb! Aztán, ha jót akar ide ne told a képed maghívó, meg frakk nélkül! - azzal lendítettek rajta egyet, mire a férfi elesett. Jó idejébe került mire sajgó végtagokkal felállt, megrázta és leporolta magát. Gondolhatta egy füst alatt lerázz magáról minden negatív kellemetlenséget, mely totálisan tönkretehetné felszabadult jó kedvét, és közérzetét. Elvégre, amiért jött azt megkapta. Játszhatott egy kicsit az új versenyzongorán csupán csak a sajá maga kedvtelésére és a jelek szerint az egybegyűlt díszes vendégseregnek még tetszett is, és maradéktalanul megvoltak elégedve.
Ahogy feállt, és gondolataiba mélyedt észre se vette, de a fiatal színésznő állt előtte, akár egy égi jelenség, vagy mint egy védelmező angyal.
- Bocsásson meg... de magával ragadott a játéka... - annyira kedves, annyira közvetlen volt a fiatal színésznő minden mondata, hogy a férfi szíve szinte végzetesen megdobbant.
- Ö... nos hát... köszönöm... - nehezebbre esett neki a mozgás, de azért megoldotta. Nem tudta, hogy ilyen helyzetben mit is lenne célszerű mondania.
- Én úgy érzem, hogy mi már találkoztunk valahol... - felelte rejtélyesen a nő.
A férfi nem akarta leleplezni önmagát, de - annak idején -, ő is többször sikertlenenül megpróbálkozott a színművészetis felvételivel, csak sorozatosan nem vették fel, és ez borzasztóan megviselte.
- Meg van! Én láttam már magát! Az édesanyával érkezett a felvételi vizsgára a Vas utcához! - úgy kutatta a férfi arcának ismerős jegyeit, mintha megakarta volna fejteni azt a titokzatos, lélektani kapcsolatot, amiért ők ketten újra és újra egymásba futottak.
- Hát... igen... - a férfi már indult volna is, ám a színésznő megelőzte. Kedvesen karonfogta és beszélgetni kezdett vele:
- Tudja mindig beleesek abba a hibába, hogy hajlamos vagyok előítéletek alapján megítélni embereket! Őszinte leszek! Amikor először megláttam, hogy az édesanyával jött a felvételire azt gondoltam, hogy megint egy olyan embert látok, aki képtelen elengedni a gyerekkorát és felnőttek módjára viselkedni! Később aztán elgondolkoztam azon, hogy így viszont nem lehet az emberek feje fölött ítélkezni, vagy véleményt mondani!
A férfinek is jócskán idejébe került, mire megemésztette a hallottakat. Tovább sétáltak.
- Tudja sokszor úgy hiszem, hogy nekem se sikerült volna a felvételim, ha nem lett volna a hátam mögött néhány televíziós, és egyéb színházi munka! - kicsit büszkén, fennhéjázóan hangzott a kijelentése, és ezt a férfi is megérezte. - Hajlamos vagyok mindent a sors és a jelzésekre fogni! Egyébként mivel foglalkozik mostanság?
- Hát... változó! Rengeteget dolgozom! Főként alkalmi munkákat, de írok is!
- Oh! Nocsak! Azt hiszem egy-két versét talán én is olvashattam már valahol!
- Az elképzelhető!
- Ugyan már kedves uram! Ne legyen ennyire szerény! Ha én ennyire univerzális tudnék lenni én fűnek-fának eldicsekednék vele! - folyamatosan bámulta a férfi arcát, mely egyszerre volt szomorú, és bánatos, és gyerekes.
- Bocsásson meg! Úgy érzem ez nem az én napom! De persze nagyon örülök, hogy elbeszélgettünk egy kicsit! - már ment is volt mint egy udvarias, átutazó vendég, ám a színésznő rámenős volt, és azonnal felírta egy aprócska cetlire elérhetőségét.
- Várjon még egy pár percet kedves uram! Itt van az elérhetőségem! - nyújtotta a cetlit és ahogy két ujjbegyük enyhén összeért valami titkos, különleges érzés kezdett bizseregve szikrázni mindkettejük szívében.