BELÉPÉS A VÁLTOZÓ KORBA

Negyven! Milyen egy szánalmas, vacak életkor már ez?
Negyven év! Felhív egyik rég nem látott hölgyismerősöm, akinek már három fantasztikus, imádnivaló lurkója van.
- Szia drága barátom! Hát hogy s mint vagy? Nem semmi igaz-e?! Nagy utat tettünk meg! - kérdezi mobilon.
- Hmm - mert csak hümmögésre telik - legalább is -, egyelőre. Nem a válaszával van nézeteltérésem, csupán az a kissé irritáló, csicsergő, kanári-hangnem zavar, amit ki tudja? hány és hány embernek sütött el jó vicc gyanánt, akik hasonló cipőben járnak mit én.
- Ne hülyséskedj öreg haver! A összeadod a két húszast azonnal kapasz egy jó negyvenest. Ez is olyan, akár a borkóstolás. A jó bor érett, akárcsak az emberi évszámok összessége! És ha már a nőknél tartunk! Ne izgasd magad! Biztos vagyok benne, hogy valahol rád is türelmetlenül, égető vággyal várakozik az a bizonyos Igazi!
- Oh, hát hogyne! - cinikus, pesszimista hangomat szinte mint egy álhatatos, segítőkész testvér azonnal megérzi, és kissé meg is dorgál érte:
- Drága barátom! Kérlek szépen! Ne süllyedj el az önsajnálatod pöcegödrében, mert az egyáltalán nem tesz jót az egészségednek! Őszintén sajnálom apád halálát, és anyukádat is, de itt lenne az ideje, hogy egy kicsit megpróbáld élni is az életedet!
- Igazad lehet... - töprengek, és szinte már jómagam is hallom mennyi erőfeszítésbe kerül újból üzemképessé tenni agyam rozsádodásnak indult, pókhálós fogaskerekeit.
A vonal túlsó végén két gyerekzsivalyt hallok, és váratlanul megpróbálok témát váltani:
- ...Na és ti hogy éltek? A gyerkőcök hogy viselik magukat?
- Gyerekek! Tessék azonnal rendesen viselkedni, mert egy kedves barátommal beszélek! - hallatszik a vonal túlsó végén, mire kiscicaszerű nyávogás a válasz. - Bocsáss meg édes! Hol is tartottunk? - veszi fel újból a beszélgetésünk fonalát, ahol abbahagytuk.
- Figyelj! Nem akarlak zavarni, és feltartani se, ha ennyire zsúfolt a napod! - mentegetőzök, mert kissé kellemetlen az egész szituáció.
- Ugyan már drágám! Rád mindig lesz és marad is időm, mert fontos, nélkülözhetetlen része vagy az életemnek!
Annyira jól, és önbizalmat növelően, bátorítóan, vigasztalóan esnek őszinte, és nemes szavai, hogy valósággalkönnyekig meghatódok, és kicsit jól érzékelhetően el is pityeredem.
- Kö-köszönöm drága... - felelem halkan.
- Nyugtass meg édes, hogy most nem sírsz?! - hangja remegni kezd, mint akivel hirtelen rossz hírt közöltek, vagy nem érti mi történik.
- Ki-kicsit meghatódtam... - motyogom nyammogva, visszafojtva kitörni készülő érzéseimet, melyeknek ebben a percben jószerivel alig sikerül parancsolnom, dehát ilyen vagyok! Egy nagyra nőtt gyerek!
- Drágám! Figyelj! A férjem most estig dolgozik, de megígérem, hogy kijelölünk egy napot, és szeretnék veled szülinapozni egy kicsit! Persze csak, ha nincs ellenedre! - Bárcsak a gimiben tette volna fel ugyanezt a kérdést, amikor Krisztába voltam halálosan belezúgva, aki fogadásból befestette mézszőke haját valami ismeretlen eredetű földönkívüli püspöklila színre.
- Az... tényleg annyira jó lenne... - könnyebbülök meg, és máris előveszek egy újabb tiszta zsebkendőt, hogy visszatarthassam gyáva, és alamuszi hüppögésemet.
- Na! Ebből elég édes! Felnőtt emberek vagyunk! Beléptünk a változó korba! Nemsokára újra felhívlak, addig kérlek tarts ki! Annyira szeretlek! - szinte meg se várja válaszomat, máris bontja a vonalat, mert a két kissé rakoncátlan ördögfióka - hallani -, valósággal majd szétszedték a családi házukat, és egész biztos a fegyelmezésre megy rá maradék lélekjelenléte is.
Hát így telik a kerek negyvenedik, velejéig szánalmas, és unalmas szülinapom. Apám szavai csengenek fülembe: - Édes fiacskám! Harmincöt éves korod után neked már sosem lesz se feleséged, se családod! - Nem mondta ki sosem nyíltan csupán csak fenyegetőn, baljóslatún utalt rá, hogy egy szánalmas lúzer pojácának tart, aki hamis, semmitmondó álmokat kerget, hogy az irodalomra adtam a fejem, és már nem akartam többet tanítani!
Észrevettem, hogy minden évben ugyanaz a műsor van napirenden: berakom a Farkasokkal táncolót a DVD-lejátszóba, és egyszerűen csak szeretném, sőt követelem, hogy sodorjon magával az egész film. A következő ugyanis a helyzet. Egyke emberke lévén szüleim igyekeztek a talpraesettség és a tartós magányérzetre ránevelni több-kevesebb sikerrel, és - főként apám emlegette mindig, hogy az ember egész szánalmas életén át egyedül csakis saját magára számíthat. Ennélfogva segítséget sem próbáltam meg kérni se a matek, fizika, vagy kémia miatt a suliban, sem később a csajozás terén.
Arra jöttem rá, hogy a legtöbb ember mintha szándékosan megijedne a középkorúság kimondásától is, mert úgy érezheti szervezete, és örökké fiatal lelke becsapta, és ellene fordult. Talán ezért lehetséges, hogy a legtöbb ember nem szívesen emlegeti saját életkorát, még akkor sem, ha nyíltan fel kellene vállalnia bizonyos dolgokat.
Bámulom a HD plazma képernyőt! Szándékosan a nyolcvan centis változatot választottam bárhogy is igyekezett erősködni a szaküzletben a tejfölösszájú, rasztafrizurás eladósrác, hogy az kicsi lesz nekem!
Kevin Costner a bölényvadászat alkalmával egyes egymaga ülte meg szőrén pompás vajsárga lovát. A rizikós, nagyon veszélyes, kockázatos jelenet hatására jómagam is elgondolkodom, hogy miért nem sikerült a botcsinálta lánykérésem az egyetemen, amikor a csillagokat is lehoztam volna annak a hihetetlen őzikeszemű, mennyország-mosolyú nőnek, akivel jó lett volna új életet kezdenem.
Egyszer csak azt veszem észre, hogy elkezd előbb csak apró pelyhekben, majd egyre nagyobb kristályokban hullani a hó. S bár számos ember majd megőrül a pompázatos, szemetgyönyörködtető látványtól, engem gyerekkoromtól kezdve velejéig kétségbeejt, és rendkívül elszomorít a hóesés. Talán köze van hozzá annak a ténynek, hogyha a dagadék kissrácot arcon dobnak fagyos hógolyóval, ami a fagyos éjjeleken olyanná vált, akár egy nagyobbacska kőszikla, és egyszerre begyűjt két lilaszínű monklit és kék-zöld-lilás sérüléseket egész felsőtestén, akkor nem csoda, ha felnőtt korában nem az lesz az első gondolata, hogy snowboardozni, vagy síelni megy valamelyik ausztriai településre.
Hirtelen elfog a kínzó, alvilági letaglózó szomorúság, tartós levertség érzése, és Latinovits Zoltán verseit kezdem hallgatni! Azon töröm a fejemet, hogy a ,,színészóriás" néven emlegetett meg-nem-értett, kamaszlelkű zseni vajon igazán és teljesen boldog ember lehetett-e?
Később megnézem a Facebook-oldalam és számos régi-új ismerősöm, és barátom gratulál a kerek évfordulómhoz. Nem lehet tudni, hogy vajon szívbéli, és őszinte az együttérzésük, hiszen már több évtizede hogy személyesen nem találkoztunk, és ráadásul - nagyon sok esetben -, a COVID is keresztül húzta a számításainkat. Mégis ahogy olvasom a jókívánságok szépen kikarikírozott, tételes listáját azon gondolkozom, hogy vajon tettem-e bármit eddigi életemben, amitől más emberek élete jobb, vagy élhetőbbé vált. Később jön a hidegzuhanykért ért tartós, kiábrándító felismerés; hogy nem igazán!
Abban a pillanatban, hogy annak idején néhány jófejnek mondott kollegám megszellőztette a titkos hírt, miszerint: pszichológus, lelki tanácsadó segítségét vettem igénybe az már csak hab volt a tortán, hogy alig három hónap múlva az adott Igazgató Úr bő két és félórás, zártkörű megbeszélés keretében orrom alá tolta saját felmondási papírjaim paksamétáját, miközben néhány ügybuzgó, buzgómócsing kollegám váltig állította, hogy ők kiálltak mellettem! Amit eléggé nehezemre esett még elhinni is!
Később főként nyáron néhány volt kollega beköszön, hogy lássa még életben vagyok-e? Kedvesen, közvetlenül érdeklődnek, ám a hamis arcmaszkok mögött előbb-utóbb fényderül a lappangó igazságokra.
- Hát szevasz öregem! Mi úság?
- Semmi különös! Ma épp nem akartam öngyilkos lenni! - felelem.
- Ugyan már ne hülyéskedj öreg! Figyelj! Esküszöm anyám életére, hogy találunk neked valami melót és már a következő évben újrakezdheted! - bizalomébresztő, segítőkész válasznak látszik, mint amit valaki egyszer már szándékosan beprogramozott.
- Hát... köszönöm... nagyra értékelem, de tényleg! - s már alig várom, hogy megszabadulhassak ettől a kíváncsiskodó, minden lében kanál alaktól, aki úgy fest, akár egy átkozott katasztrófaturista, hiszen mindig ott van, ahol történik valami, azonban szándékában sincs jobbítani, vagy segíteni akárcsak egy hangyányit is az emberek életén. Nagyot sóhajtok, kifújom a benntrekedt levegőt, és meg is könnyebbülök, amikor tizenöt perc után közli, hogy váratlanul el kell mennie.
- Semmi probléma! Köszönöm, hogy meglátogattál! - rázunk kezet, majd tudom, hogy a következő találkozásra legalább ezer évet kell várnom. Nem mintha máris hiányozna!
Végül a hét utolsó napján megérkezik várva várt barátnőm, aki nem sokat teketóriázik és máris egy hatalmas legalább tizenhat szeletes csokitortával, néhány lufival, és színes hobbi-konfettival örvendeztet meg, miközben kissé idétlen, papírból készült háromszögletű, ,,happy birthday"-feliratú csákót visel a fején.
- Szia édesem! - csókol előbb kétoldalról meg, majd hatalmas cuppanós csókot ad a számra füligérő mosollyal. - Hihetetlen, hogy te is beléptél a negyvenesek táborába. - mondta aztán, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga besétál a bejárati ajtón, és precíz tüzeteséggel megszemléli agglegénybarlangomat.
- Fantasztikus lakásod van drágám! - jegyzi meg, egyben önmagát is igazolva.
- Nos, hát köszönöm szépen! Igazából a szüleim érdeme... - jegyzem meg bátortalanul.
- Oh! Őszintén sajnálom, ami apáddal történt! - szorítja meg erősen kezemet részvéte jeleként, majd lepakolja a szülinap szokásos kellékeit az étkezősarokban közvetlenül a tágas, komforos nappali mellett.
- Hoztam egy üveg gyerekpezsgőt is, hogy koccinthassunk! Tudom, hogy utálod az eredetit! - úgy jegyzi meg, mint akinek ténylegesen is sikerült a hosszú, gyötrelmes évek alatt maximálisan kiismernie.
- Ö... akkor én hozok poharakat... - azzal máris átrepülök a szobán csapzott másnapossággal, míg az üvegezett vitrinben üvegpoharak után kutatok. A hosszú pezsgőspoharak sokkalta jobbak, mint a csészealakúk, de mivel csak csészeformájúak vannak itthon, egyéb választásom nem lévén ezeket veszem ki, és teszem le óvatosan az étkezőasztalra.
- Most pedig csukd be a szemed! Előkészítem a meglepit! - titokzatoskodni kezd huncut, ravasz mosollyal, mint a gimiben, és kisomfordál a kiskonyhába, hogy a szülinapi tortát a minitűzijátékkal együtt előkészítse. Alig tíz perc után egy negyvenes számozott gyertya és egy rakétaként szikrázó tűzijátéktortával tér vissza, és közli, hogy most már kinyithatom a szemem:
- Sok Boldog Szülinapot édesem! - akkora csókot kapok tőle kiváltságos ajándékba, ami a gimiben egyből megnövelte volna megtépázott hírnevemet.
- Ö... hát... nagyon köszönöm... - szavakhoz is csak nagy sokára, és nagyon nehezen jutok.
Megfog egy kissé ósdi tortalapátot, majd türelmesen megvárja, míg a tüzijáték elég, csak aztán szeleteli fel precíz profik módján a gusztusos, marcipánillatú csokitortát.
- Ugye szereted a marcipámfigurákat is! - közli, és kicsit remeg a hangja, mert mindent annyira jól akar csinálni.
- Hát persze! A Szamos marcipán az egyik kedvencem! - Egy mini Batman-figurát pillantok meg, mely hősként trónol sötét köpenyével a torta egyik oldalán. Már megint elfog a romantikus, érzelme perc, alig bírok parancsolni kitörni kész érzelmeimnek, és úgy, hogy barátnőm ne lássa könnyeimet inkább elfordulok. Persze így sem uszom meg a percet, mert mindent észrevesz:
- Hé drágaságom! Csak nem fogod itatni az egereket! Félő, hogy kevés lesz a zsepi, ha így folytatod! - magához ölel, hogy kissé megilletődötten érzem nőiességének formás idomait, amitől furcsán érzem magam, de ebben az ünnepi percben könnyedén hozzászokom.
- Tudod már több mint húsz éve ismerjük egymást, és te azért vagy kivételes, fantasztikus, és számomra igen-igen különleges ember, mert senkinek sem hagytad, hogy megváltozz! - jegyzi meg.
- Tudod ez érdekes! - jegyzem meg, miótán kicsit kiszabadultam jóindulatú öleléséből. - Anyu mindig azt mondogatta, hogy rengeteget változtam, ám én sosem értettem a különbséget.
- Biztosan így van, de nekem tetszik ez a személyiséged is! - azzal jókora szeletet kanyarít a tortából, kisebb pukkanással kinyitja a pezsgősüveget - holott ez a férfiak dolga lenne -, most viszont megbocsátható, majd koccintunk, és érzem, és látom azt, hogy neki is nagyon sokat jelent az egész meghitt, fennkölt pillanat.
Több mint öt órán át beszélgetünk egymás mellett ücsörögve a nappali tágas, kényelmes kanapéján, miközben - észre se vesszük -, de úgy szorongatjuk egymás kezét, mint a kamaszkorú szerelmesek, és flörtszerű pillantásokat is vetünk a másikra.
Hamar beesteledik, lévén november vége felé jár az ősz.
- Ne felejtsd el drágám, hogy egyszer te is nyugodtan meglátogathatnál bennünket! A gyerekek egész biztosan hamar a szívükbe zárnának! - csókol arcon megint, miközben rásegítem stílusos télies kabátját sportos alkatára. Csinos sapkát is vesz, és egyáltalán nem izgatja, ha ezzel kicsit szándékosan lelapítja frizuráját.
- Hékás! Légy boldog és vidám! Egyszer vagy negyven! Meglásd fogunk még mi igazán nagyot bulizni! - a reményteli bizakodás izzik szavai mögött miközben lekísérem a társasházi liften a kinti bejárathoz és a szívem is összefacsarodik, hogy el kell válniunk egymástól, hiszen, ha érettségi banket után mindketten megvallottuk volna egymásnak érzéseink, talán másként alakult volna kettőnk sorsa.
Különös mosoly játszik arcomon, miközben lelkem mélyén vegyes érzések kavarognak...

EMBERI HOZZÁÁLLÁS

A dolgok azt lehetne mondani, hogy pompásan alakultak. Bő egy hét volt még hátra karácsonyig, és a Tomanek családban már így is állt a bál, hiszen a folyamatosan túlórázó, éjszakás buszvezető - akinek tudvalevőleg semmi sem volt jó, és bocsánatot se kért soha, elvégre konok, és büszke ember volt -, mérgesen, bosszankodva nehezményezte, hogy már megint ajándékokat és kisebb figyelmességeket szükséges a két idősebb, megözvegyült nagymamára tukkmálniuk, holott személy szerint ő világ életében ki nem állhatta az ünnepeket, hiszen alkoholista apja és jóhiszemű anyjának szinte sosem volt egy árva fityingje se.
- Anyus! Mi a kurva istent vegyünk a két öreglánynak? - förmedt sugárzó, talpraesett feleségére, akinek látszólag egyéb elintéznibvalói is voltak. - Hozzád beszélek édesem! Talán a füleden ülsz?! - érezte, hogy egyre jobban elönti agyát a tehetetlen méreg, és indulat, és csupán egy-két perc választja el a totális atombomba kifakadástól.
- Drágám! Nyugodj meg! Nincsen semmi baj! Mindjárt elindulunk és kiadósan bevásárolunk! -igyekezett csítitani felesége, aki apró fcnire írta fel kisfiának, aki még az iskolában volt, hogy az ebédet a hütőben találja ha megéhezne, és a mikrohullámú sűtőben melegítse majd meg az előre elkészített paprikás krumpliját.
- Na? Mi lesz? Ne tököljünk már annyit a kurva életbe! - azonnal rá kellett gyújtania egy újabb cigarettára, mintha ezzel legalább is mérsékelni tudta volna idegeskedő stresszeléseit. - Gyorsan húzzunk a francba, mert annyian lesznek mint a tetvek!
A csinos feleség kényelmesen, és kómotosan felöltözött, ezzel is mintha szándékosan felakarta volna idegesíteni duzzogó, morgó férjét, aki valóságosan már a tűkön ült, és egyre türelmetlenebbül toppantott, miközben fel-alá járkált a szobában, miközben feleségének hihetetlen nagy lélekjelenlétébe került, hogy megőrizze hidegvérű higgadtságát.
- Készen is vagyunk édesem! Hogy tetszem? - kérdezte röpke lepke módjára párszor megfordulva saját tengelye körül.
- Jó lesz! - zárta túlzottan is rövidre a szép szavak gyűjteményét az ideges családfő.
- Jaj olyan morgós tudsz lenni! - durcás fintort vágott a sugárzó asszony.
Elindultak a karácsony előtti bevásárlásra, mely - a legtöbb esetben -, idetépő, kíméletlen versenyfutás volt az idővel. Ti. a jobb termékeket, és főként elektronikai cikkeket már napokkal előtte mind megvették. Sokszor lehetett olyan kijelentéseket hallani, hogy egy önmagára valamit is adó ember már november első heteiben beszerzi a karácsonyhoz szükséges dolgokat, és egynéhány ajándékot is, melyről eleve tudható, hogy később majd hiánycikknek minősül.
- Édesem! Talán jobb lenne, ha átengednéd nekem a kormányt, te pedig beülnél mellém! - javasolta az asszony.
- Csak nem képzeled! Minek nézel te engem, mi?! Azt hiszed most szereztem azt a tetves jogosítványt! Hát tud meg, hogy már húsz kerek éve vezetek! Bekötött szemmel is tudnék a forgalomban manőverezni! - miközben egyre idegesebb lett, és szokásává lett, hogy acsarkodva, szidalmazva beszél, amitől a másik embernek majd szétrepedt már így is hasogató feje. S miközben egy nagy rakás közlekedési szabályt megszegett nem tűrte, ha egy-egy autó nemzetközi jeleket mutatva ócsárolni kezdi:
- Menj az anyádba! Vadbarom!
- Te is te rohadék állat!
- Édesem, talán nem kellene így az ünnepek táján csúnyán beszélned! - figyelmeztette a feleség.
- Utálom érted?! Ki nem állhatom ezt a tetves ünnepet! Tudod is te, hogy hogy telt az én gyerekkorom! Ajándék? - nézett felfelé. - Hát még mit nem! Anyám adott két puszit a pofámra, és ennyi volt az ünnepség, míg az apám valahol vedelt valamelyik kiskocsmában! Most meg mindenki megvan veszve! Plazmatévé, meg X-box és ki tudja még minden! - csikorgó kerekekkel kanyarodott be a nagy bevásárlóközpont irányába.
A nagyobb bevásárlóközpontokban szinte természetes jelenségnek számított, hogy dugig volt tömve a már egyébként is zsúfolt konzervdobozhoz hasonlító parkoló.
- Na, mit mondtam? Most aztán hol a kurva istenbe parkoljak azt mondd meg?! - tehetetlenségében ismét rágyújtott, holott megbeszélték, hogy az autóban tilos a dohányzás. Talán a felnőttek egyszerűbben szegik meg saját szabályaikat.
- Drágám! Nyugodj meg! Nézd csak! Ott van egy hely! - az asszony egy tűzoltócsap mellé mutatott, és kicsit büszke is volt titokban, hogy ő fedezte fel esőként a helyet.
- Mondd csak bogaram? Te most szivatsz engem?! Nem látsz a szemedtől?! És ha jön egy kurva rendőr, akkor mit mondok neki? Bocsánat biztos úr, de nem láttam a tűzoltócsapot? Vagy fizetni akarsz bírságot?! Annyi eszed sincs, mint a tökömnek! - annyira cinikusan, szarkasztikusan beszélt párjával, hogy az asszony legszívesebben felpofozta volna, de valamiért szerette a férjét, mégha nyers, rideg, és csiszolatlan maradt egész tántoríthatatlan életében.
- Jól van drágám! Nyugi van! Inkább vegyük meg, ami kell, és aztán gyorsan menjünk haza! - javasolta az asszony, miközben besétáltak a vásárlóktól már így is jócskán hemzsegő, hangyabolyszerű bevásárlóközpontba.
- Akkor én veszek valamit a fiunknak, te addig néz körül, és majd a kasszánál találkozunk, jó?!
- Állunk csak meg! Te itt maradsz mellettem és együtt fogjuk megvenni a két mama ajándékát is! - kicsit erősebben markolta meg felesége ruháját, amit az asszony fenyegetésnek vett.
- Jaj miért kell ezt így csinálni! Engedd el a ruhámat! Összekoszolod! - simított végig elegáns, csinos holmijain.
- Azt se tudom, hogy minek örülnének? - nézett tanácstalanul feleségére, miközben az ormótlan bevásárlókocsi rozsdás kerekeivel próbált egyensúlyozni, mert a kocsi sosem arra ment, amerre szerette volna.
Miközben nézelődtek a rengeteg sok ember között fel-felbukkant egy-kettő házaspár, akik jól ismerték őket is, így mi sem természetesebb, minthogy gyorsan odamentek hozzájuk, hogy egy kicsit elbeszélgessenek:
- Hát sziasztok gyerekek! Mi újság? Kicsi a világ nemde?! - magas, mackós alkatú, szakállas ember lépett oda hozzájuk kisnövésű asszonyával, aki a hónaljáig ért.
- Szervusz Géza! - rázott kezet kollegájával az ideges férfi.
- Hogy s mint vagytok? - szándékosan könnyed társalgási hangnemet ütött meg, ám valójában legszívesebben a pokolba elkívánt volna bárkit, akivel találkozik.
- Semmi különös! Úgy döntöttünk, hogy nyitunk egy kis vállalkozást valahol külföldön, mert a nagyobbik fiam már kint él Németországban, és szépen berendezkedett. - dagadó büszkeség érződött a hangjában, miközben a másik férfit kisebb féltékenység fogta el, hogy ő miért nem volt képes megvalósítani az álmait.
- Úgy halottam azért te is szépen kerestél! És mondd csak? Milyen a nyugdíjas élet?
- Hát... változó kérlek szépen. Alig tudom magamat bármivel is elfoglalni ráadásul a felnőtt fiam is írogat, mint valami író, de pénzt nem hoz a konyhára! - vallotta be. Míg a két kollega kellemesen eldiskurált egymással a két feleség is elbeszélgetett.
- Képzeld csak, mi nemsokára utazunk ki németbe, és ott kezünk újéletet! - újságolta sugárzón, lelkendezve a másik feleség.
- Hát ez csodás! Őszintén gratulálok és sok sikert nektek.
- Hát annyit mondok, hogy nem volt könnyű döntés, de úgy ézetük, hogy muszáj valamit csinálni, mert itthon éhbérre sem elég a fizetés, és a számlák és a költségek pedig egyre csak növekednek.
A másik feleség lelki szeme előtt már sokszor megjelent az elképzelés, hogy mi lett volna, ha hárman ők is elhagyják az országot és szerencsét próbálnak. Meglehet már sokkalta jobban boldogulnának férje nyuddíja nélkül is, mint a jelenlegi helyzetben. Nem lehet tudni biztosan! Ráadásul sem ő sem a férje nem beszéli se az angolt, se a németet! A fiuk persze beszél angolul, és megért mindent, de hát az nem ugyanaz! Kicsit elszomorodott, amit a másik nő persze azonnal észrevett.
- Mi a baj Enikő?
- Semmi! Tényleg semmi csak néha túlságosan nehéz megélni az egyszerű hétköznapokat is! Sohajtott egy nagyot, majd kifújta a tüdejében megrekedt levegőt.
- Hát akkor örülök, hogy láttalak benneteket és majd keressük egymást, jó?!
- Igen! Hogyne! Az remek lenne!
A házaspár továbbsétált a zsúfolt sorok között. Tomanek bezzeg rögtön odaszaladt feleségéhez és irigykedve újságolta, hogy volt buszos kollegája és annak felesége külföldre költöznek az új élet reményében, mintha - legalább is -, ez egy olyan megfoghatatlan, elképzelhetetlen utópia lenne, melyet Tomanek képtelen volt mindezidáig megvalósítani:
- Képzeld szívem! Most találkoztam a Gézáékkal, és jót beszélgettünk arról, hogy külföldre költöznek!
- Igen Drágám! Tudok róla, én is beszélgetem Géza feleségével!
- Ja! Akkor nem is mondom! Azért ez fantasztikus nem! Mindenki azt hitte Gézáról, hogy nem viszi sokra, és akkor tessék! Szépen kikupálódott!
- Azért remélem, hogy nem vagy rá túlzottan féltékeny? - kíváncsi szemekkel pillantott férjére.
- Ugyan már! Miket gondolsz te rólam!
- Csakmert neked is éppen úgy voltak álmai, mint bárki másnak!
- Meglehet, de én sosem tévesztettem szem előtt a családom elvárásait! - ezt úgy mondta, mintha valami bölcs közmondást, vagy intelmet osztott volna meg élete párjával.
- Értem drágám!
Időközben egyikük se vette észre, de úgy elszaladt az idő, hogy késő este már egy tapodtat is alig lehetett mozdulni a heringszerű embertömegtől. Pedig igyekeztek szigorúan betartani a családfő által előírt napi rendet.
- A kurva istenit neki! Hát még mindig nem találtunk egyetlen átkozott ajándékot sem a két öreglánynak! - megint elkezdett hirtelen forrni benne a méreg. Elbeszélgették az ajándékvásárlásra szánt értékes perceket.
Végül nem teketóriázott olyan sokat; odament a legelső polchoz, ahol szépen becsomagolt, vicces feliratú bögréket, és egyéb ünnepi porcelánholmikat lehetett kapni. Találomra kivett két bögrét, majd elvett két konyakmeggy desszertet, az egészet behányta a bevásárlókocsiba, és kellő dabadó büszkeséggel közölte:
- Ezzel meg is volnánk! Te is akarsz magadnak valamit? - kérdezte feleségét, mint aki szándékosan valamiről megfeledkezett.
- Hát... szerettem volna kipróbálni egy új parfümmárkát, de szerintem jobb, ha hazamegyünk! A fiunk már biztosan aggódik értünk!
- Anyus! Nem értem miért kell még mindig fognod annak a nagy culának a kezét! Már elmúlt tizennyolc éves! És ha egyetemre megy akkor is fogni szándékozod a kezét?
- Te ezt nem értheted drágám! Az anyukák sokkal szorosabb kapcsolatban állnak gyerekeikkel!
Egy újabb tortúrával is felért mire a nagybevásárlás holmijait kipakolták a pénztárak fekete futószalagjaira, és mire az összes tételt beütötte a középkorú, jócskán életunt, szemüveges pénztárosnő egy örökkévalóságnak tűnt mire végeztek.
Kicsivel este fél kilenckor indultak haza, és nem volt meglepetés, hogy egész úton főként a családfő tartotta szóval az asszonyt, és az feleség sokszor el sem akarta hinni idegskedő, morgós férje hogy képes folyamatosan, megállás nélkül beszélni!

IDŐ-CSÖNDÍTŐ

Ég s föld között egykedvű,
elgórált chipses-zacskók gazdagítják
a gyérülőfélben lévő zöld növényzetet.
Dacos ember-fintorok kandikálnak
skenhead-pacsirták öklein,
ahol még most is aktuális divat
a szemtől-szembeni odamondogatás.

Hol egy kis cédás, asszonyi
furfang bőségszarut fakaszt
a bulvármédiákból.
Parázslik még javában bőszen
a ,,majd én megmutatom"
és csakazért is dafke-öntudat
- másként akárki meggyalázhat:
Arcok krpita-közöny vázlatán
vastag a kéreg,
még vastagabb a hazug nagyotmondás!

A lepra-város színfala egyszerre
álságos-alattomos,
mintha mindenünnen ólomsúlyos,
nehézkes göcsörtök türemkednének ki.
Bamba tévéanntennák
holló-lepte ágairól naponta
újabb jólhangzó hazugságokat
továbbítnak s az ember
jogosan tépkedni kényszerül
hajcsomóit kérdezvén:
Valaki van még aki ezt elhiszi?!

- Éhező gyermeki csillag-szemek
éles sírássá fakadhatnak,
ha nincsen mit enni!
Társadalmi veszteg-szakadékokat belakni,
akár tátongó zsigereket
majdhogynem totál reménytelen.

Restek réstelenné válni ajtók-ablakok,
akárcsak az újjonnan meghirdetett,
de hasztalan meetingek,
castingok, álom-állások.
A demokrácia - ha volt is -,
elkorcsosultan felzabálta
senki-névtelen áldozatait!
Kiadós, tányértörögetős szitkokkal
káromkodik itt már éppen úgy a férfi,
mint a nő, akár sajátságos vegyesfelvágott.

- Legyőzhetetlenné lesznek mindennapos,
bagatell problémák,
megkövesült távolságok.
Nesztelen, észrevétlen neszekkel
serceg, pereg alá a Végtelenség
rohadó vakolata.
S majdan, ha mind élesebben
látszanak meg a pillanatok falkövei,
melyben éppen úgy jelen volt múlt
s jövő az eszméletnyi résen át
elszivárognak az élhetőség avittos,
s egykedvű hajszálrepedései!

VÁRATLAN SZERENCSE

Az egyetemi csoport - ahol jobbára több volt a csinos hölgyemények száma, és csupán alig két férfi volt megtalálható -, ideges, kíváncsi zsongásszerű morajlással vonult be a nagy, tágas előadóterembe. Már megint egy vége-hossza nincs irodalomtörténeti előadást fognak meghallgatni, ami nem az egyes írók, költők szakmai életrajzát, és hullámvölgyszintű karrierjét voltak hivatva elmesélni, sokkal inkább az adott docensek, professzorok, vagy meghívott irodalomtörténések egyéni látásmódját azzal kapcsolatsan, hogy a szóban forgó szabadgondolkodó személy mennyire sikeresen, fantasztikusan, vagy épp brilliánsan végezte univerzális, sokoldalú munkáját.
- Jöjjenek kérem! Haladjunk Hölgyek és Urak, mert az idő rohamosan telik! - hívta fel a figyelmet egy nyugdíjaskorú, kissé hajlotthátú, mégis jóságos tekintetű, pirospozsgás arcú tanárember, akiről csupán másfél év után tudták meg, hogy valójában habitált professzorról van szó, tehát nem akárki saját szakmájában.
A hangyabolyszerűen zsongó teremben, ahol legalább háromszáz vagy még annál is több hallgató gyült össze szépen, fokozatosan lecsillapodott, és csupán egy-két téveteg sustorgást lehetett hallani mélyen a hátsó nagyméretű padsorok között. Az egész terem visszhangokat továbbított, tehát az akusztikával semmi gond sem lehetett, legfeljebb, ha valaki a hideg levegő miatt merő véletenségből eltüsszentette magát, akkor teljesen természetes volt, hogy a fél hallgatósereg azonnal odafordult, és jelképesen szúrósan, marconán farkasszemeztek az adott illetővel, aki vélelenül tüszentett.
- Ti készültetek mára? - kérdezte egy őzikeszemű angyali jelenés szupermodellalkattal.
- Én még Bodor Ádám Szinisztra körzetét sem értem! Tök homály az egész! - vonta le velős, szókimondó véleményét egy másik stílsosan csinos lány.
- Jaj! Ne legyetek már olyan beszari nyulak csajszik! A kérdés az, hogy a XX. századi irodalomról, és a Nyugat kevésbé ismert költőiről fogunk hallani, vagy megint visszaugrunk a XIX. - századba? - kérdezte a lényegre tapintva egy görbefogú, szemüveges intellektüell, akinek fotografikus memóriája sohasem hagyta cserben.
- Sok szeretettel üdvözlöm a népes hallgatóságot mai előadásunkon... - kezdett máris darálásba a professzor, mintha máris kifutott volna csekélyke idejéből. - A legfontosabb, hogy Önök mit gondolnak egy-egy könyvvel kapcsolatban! Ha kedvük tartja ne is hallgassanak rám, hiszen én csupán egy szolgáló aggastyán vagyok, és jómagam is csupán elméleti szinten igyekszem megközelíteni a dolgok összefüggéseit! - A professzor hangja egyszerre volt túlzottan alázatos, és szerény, mégis olyan ritka bölcsességről árulkodott, amit ezidáig az egyetemisták ritkán tapasztalhattak az egyetem falai között.
- Kezdjük mindjárt a horizontális és vertikális nézőpontokkal! Nem fogják elhinni Hölgyeim és Uraim, de sajnos pedagógiánk egyik sarkallatos hiányossága, hogy képtelen globális összefüggésekben gondolkodni! Amikor azt a szót használom, hogy ,,globális összefüggés" elsősorban arra gondolok, hogyha foglalkozni kezdenek egy költő-íróval, akkor azt úgy tegyék, hogy egy történelmi korszak részesévé teszik, tehát megnézik, hogy kik voltak az illető külföldi kortársai, és hogy milyen művészeti és egyéb irányzatokat képviselt stb. - Egyetlen tűt is lehetett volna hallani a tágas előadóteremben, mertha a professzor ízes nyelven tanítani kezdett, mintha mesét mondott volna, s nem szokványosan halálunalmas tananyagot!
- Látjátok csajok! Pont erről téptem a számat én is! - jegyezte meg suttogón Katalin.
- Tudjuk Katikám! Nagyon jól tudjuk! - intették le a legtöbben.
A fiatal poéta-életű ember csöndesen, magánakvalón kuporgott a karzaton, majdnem a plafonnál ült és úgy tett, mint aki lázas szorgalommal jegyzetel, ákombákomokat firkálgat nagyméretű spirálfüzetébe.
,,Vajon a legtöbb tanár miért néz át az emberen? Miért kell minden esetben a szimpátiának, és az előítéleknek dönteniük egy-egy kérdésben?" - töprengett, és lázas agyában szinte rögvest megfogalmazodott a kissé gyerekesnek ítélt elképzelés, miszerint: megfogja mutatni ennek a talpig emberséges tanárembernek a verseit, és egyéb irományait, hátha tud majd tanáccsal szolgálni!
Az utóbbi időben szinte naponta úgy érezte magát akár egy tipikus öngyilkosjelölt, aki talán még nem döntötte el, hogy megteszi, vagy nem teszi meg az élet próbatételét, vagy csupán dacból kérkedik vele. Tanárai sorrendben alázták meg, gúnyolták ki. Az egyik irodalomtörténeti szeminárium keretében Berzsenyi verseit vették, és sajnos csak Tescós-kötetet sikerült venni az egyik áruházban, miután a jóval borsosabb kritikai kiadásra nem futotta pénzéből. Tanárnője szabályosan gyilkos cinizmussal magasba emelte hitványnak mondott Berzsenyi-kötetét, és kerek perec kijelentette, ha a vizsgán is így fog szerepelni annyiszor buktatja meg, amennyi hajszála még megmaradt.
Úrrá lett rajta a József Attilai-érzés, miszerint ha törik, ha szakad őbelőle ,,nem lesz tanár e féltekén"!
Miközben a professzor váratlanul felnézett a plafonig, majd közvetlen a fönti karzatra úgy tűnt, mintha cinkos mosollyal kacsintott volna a fiatalembernek jelezvén, hogy nem felejtette el hallgatólagos megállapodásukat, legalább is, ami az irodalmi ügyeket illeti.
S míg a fiatalember abban a hiszemben volt, hogy az egyetemen masszívan zajlik a totális alattvalókká züllesztés, és a személyiség megutáltatása, az egykori optimista önbizalmak szigor-kemény radikális porba tiprása, addig a legtöbb tanár el sem akarta hinni, hogy a nyelvészeti órákon katasztrófálisan csupán csak bukdácsolni tud az isten barmának hívott, magyar Forest Gump!
- Figyelj! Pszt! Ne haragudj! Mit írsz? - gyönyörű, egzotikus arcú, kíváncsiskodó hölgy ült le mellé. Mézszőke hajára esett a dédelgető, lágy napsugár. A fiatalembernek rögtön megdobbant a szíve, pedig már épp elégszer igyekezett önmagát figyelmeztetni, hogy a szerelem minden esetben manipulálja majd kivérezteti gyanútlan, gyerekes áldozatait.
- Ö... ízé... hello... hát csak úgy... - nyögte ki gyerekes zavarában, hiszen nem mindennap szólította meg egy gyönyörű nő.
- Megnézhetem? - kíváncsi, csillogó, álomszép szeme valósággal sóvárgott a titkok iránt.
A fiatalember óvatosan átnyújtotta spirálfüzetét, és titkon jócskán becsmérelni, szidni kezdte magát, amiért mindenféle csacska, bagatell dolgot leírt, csakhogy kellemesen eltölthesse az órából fennmaradó időt.
- Nagyon szép vers! - jegyezte meg a hölgy elismerően. - Ha van kedved óra után beszélgetni szívesen megismernélek! - közölte angyali, huncut hangon, majd lopakodva visszasettenkedett a padsorok között, és halkan kiosont a nagyelőadó teremből.
,,Vajon mit akrarhat igazán?!" - futott át röpke gondolatként a fiatalember agyán.
Az előadás időközben véget ért, és miközben a legtöbb hallgató jóformán azonnal megrohamozta a szabadságot jelentő kijáratokat, addig sokan maradtak, akik olcsó kiváltságok fejében gratuláltak a professzornak, hátha később vizsgán, vagy szigorlaton kegyesebb lesz hozzájuk a forgandó szerencse.
Miután mindenki kiment a teremből csak azt követően mert félszeg szerénységgel közelebb lépni a fiatalember.
- Elnézést kérek Professzor úr! Elhoztam az írásaimat... - jegyezte meg egyik lábáról a másikra állva.
- Oh! Nocsak! - kapta fel a fejét a bölcs tanár. - Ön igen-igen precíz és szorgalmas! - mohó kíváncsisággal vette fel ismét szarukeretes szemüvegét és máris ideges türelmetlenséggel lapozgatni kezdett a jóformán kockás-vonalas hosszú sorokkal teleírt füzetlapok között, melyeken a verscímek aláhúzással voltak kiemelve a félreértés elkerülése véget. - Nahát! Ön aztán betudja osztani az idejét kedves kollega úr! Valóságos legendák keringenek az Ön hóbortos különc személyiségéről az egyetemen!
A fiatalember most először hallott bizalmas biztatást, és elismerést nem is akárkitől, és ez nagyon jólesett egyébként is jócskán megtépázott, és porig alázott önbizalmának.
- Hát... ö... igazán köszönöm...
- Ugyan már! Ne szerénykedjen! Én az Ön korában örültem, ha nyelvészetből átrugdosnak, pedig akkor még más idők jártak! - tovább lapozgatott a maga kíváncsiságának kielégítésére, majd úgy vette le a szemüvegét, mint aki megpróbál bölcsen, tapintatosan fogalmazni, hiszen jól megismerte ennek a kivételes képességű, önbizalomhiányos fiatalembernek a jellemét.
- Kedves kollega úr! Ha jól sejtem, akkor ezekkel a gondosan összeszerkesztett, elsősrorban lírai szövegekkel Önnek célja van, nemdebár?! - nézett rá kérdőn kutatva.
A fiatalember hevenyészetten bólintott, és kortyokban igyekezett visszanyelni félelmét: ,,Most egész biztosan megalázó visszautasítás következik!"
- Feltételezem, hogy most sok a dolga és órára is kell mennie, de amennyiben megengedi néhány versét elvinném magammal, és megmutatnám egy-két szerkesztő ismerősömnek, hátha kitudunk belőle okoskodni valamit! Persze, ha ez megfelel Önnek? - közvetlen, barátságos emberként teljesen természetes, hogy a legtöbb hallgató szinte automatikusan megbízott véleményében, és kritikáiban.
- Az nagyszerű lenne... - motyogta csak úgy maga elé.
- Én köszönöm kedves kollega úr, ha megtiszteli az irodalmat! - kezet nyújtott, és a kézfogás felért egy beváltható ígérettel, mely talán a fiatalember egész további életét gyökeresen befolyásolta.
- Akkor kedves kollega úr! A mielőbbi viszontlátásra és amennyiben bármilyen gondja-baja volna engem az Irodalomtudományi Tanszéken minden nap megtalál! Addig is sok szerencsét, és szép sikereket! - búcsúzott a professzor különös mosollyal arcán.
A fiatalember úgy lépett ki a nagyelőadóból, mint akit fejbevágtak, vagy egy kissé spicces lett az önbizalmát erősítő, őszinte szavak hallatán. S miközben újfent elgondolkozott magában, és végigpörgette csenevész, meghajszolt élete eseményeit a gyönyörű hölgy kedves mosollyal belekarolt, és beszélgetni kezdtek további életük lehetőségeiről.

VISSZAFELÉ MESÉLVE

Barátságtalan kedvetlenséggel szálltam fel a metróra. Nem tudom, hogy vajon mindenkit elfog-e egy afféle kíméletlen, kínzó, velejéig barátságtalan érzés, mintha a feje a gyormában lenne, és az sajogna, fűrészelnének benne.
Nem tudni, hogy vajon az utazás jelentette embertpróbáló kalandok, vagy épp izgalmas bukások jelentettek-e nagyobb kockázatot számomra. Mindenesetre főként ősszel, és a téli időszakban már kora hajnalban a Deák-téri metróösszekötő állomásom toporogtam, megpróbálva kellő sikertelenséggel kiszorítani a tartósnak ígérkezett jéghideg, és könyörtelen levegőt, s mikor végre - rendszerint -, a legutolsó szerelvénybe szállhattam bizsergető kellemesség vett rőt rajtam, hogy a hideg levegőtől tartósan megmenekülhettem. (Legalább is átmeneti jelleggel)
Ahogy a metró csikorogva, nyűszítve elhagyta az állomást és még így is legalább ötven kerek percbe telt mire a Deák-tértől az ember kikeveredhetett a külső Határ út peremvidékéig holt gyárvárosok különös, jócskán lepusztult minigettójáig addig az ember jóformán a legkülönböző társadalmi csoportokkal ismerkedhetett össze pusztán kíváncsi szemlélődése alapján.
Főként kufák, munkába igyekvő ideges, agresszív emberek sokasága tülekedett, gusztustalan modorban nyomakodott a már így is jócskán zsúfolásig megtelt, leginkább konzervdobozra hasonlító szerelvényekbe, míg azok, akiknek juthatott ülőhely a szándékosan flegma, tompított, közönyösség és részvétlenség szándékos érzelmeivel egykedvű, és lusta arcukon inkább kibámultak az ablakon, és a nagy semmibe, és a hajnali, derengő sötétségbe meresztették bamba szemeiket.
Aztán ahogy egyre inkább a külső kerületek jöttek sorra a menetrend szerint azok a bizonyos társadalmi csoportok, mint a vagány fenegyerekek, örökké zsongó iskolás diákok, özvegyek, és vénasszonyok is mind-mind leszálltak, hogy átadják a helyüket olyan ismeretlen, vadidegen, masszív alvilági, vagy csak pokolbéli figuráknak, akikkel az ember nem szívesen ismerkedik össze.
Váratlanul egy idősebb aggastyánforma öregember nyomakodott be kissé lökdösődve a többi embertömeg között a szerelvénybe. Látszott az öregen, hogy nem lehet se lóvá tenni, se megvesztegetni. Gondosan kikészített két papírtörlőt, tán attól való félelmében, hogy piszkos, mocskos lesz eredeti öltözéke, vagy talán csak a higiénia alattomos már-már kissé groteszk paródiájával szeretett volna exibicionistán kedveskedni ennek a nem mindennapi fonák-helyzetnek. Néhány megállót így ment az aggastyán feneke alatt a papírtörlővel. Voltak, akik jócskán gyanús, kíváncsi szemekkel megnézték maguknak, mint afféle félkegyelmű, vagy csak habókos vénembert, míg mások az egyetemes tunyaság, a lusta undor keverék kifejezésével szándékosan elfordították bámészkodni vágyó fejüket.
Jómagam is tapasztalhattam milyen az igazi meggyökeresedett halálfélelem, ha az ember kifog magának egyet-kettőt az ilyen kétes szereplők közül.
- Hé, öcskös? Hozzád beszélek a kurva anyád! Nincs egy ötösöd kölcsönbe?! - telepedett te közvetlenül a mellettem lévő kettes ülésre egy kétes, tatárosarcú alak, aki első látásra a tolvaj, és a bűnöző tipikus esete volt. De hát mint tartja a mondás, az ember ne ítéljen külsőre.
- Bocsásson meg, de én itt leszállnék! - azzal átnéztem a feje felett, mint akinek valóban égetően sürgető elintéznivalója akadt, és amilyen gyorsan csak lehet inkább leszálltam egy rokonszenvesnek ritkán nevezhető megállónál.
Még jócskán hallottam, amint a Határ úttól nem messze a bűnöző külsejű ember fenyegető, villámló szemekkel, marcona arckifejezéssel rám mered és foga közt szűri a szavakat, de azt - szerencsére -, már nem hallottam.
Az ősz egyre kísértetiesebb, szinte látomásos jelleget öltött, amint besétáltam az átláthatatlan távolságú, masszívan koszos tejszínes ködbe. Mintha egy ismeretlen eredetű vegyi masszába léptem volna önként, amiről még nem tudom, hogy vajon múltam, vagy bizonytalan jelenem felé kalauzol-e...
A csontvázkarú lombhullatú fák is mintha szándékosan meggörnyesztették volna már egyébként is kínosan, fájdalmasan kifacsart testüket.
A villamos - bár tíz percenként járt -, a reggeli csúcsforgalomban mintha szándékosan megakarta volna várakoztatni már egyébként is veleéig türelmetlen utazó közönségét.
Csontighatolón éreztem, hogy az ősz mintha akart volna tőlem valamit...
Nagyméretű sálamat vastagon nyakam, állam köré tekertem, míg végül már majdnem egész alsó fejemet is teljesen befedte. Míg jó meleg téli sapkámat úgy a fejemre húztam, hogy sokkal inkább tűnhettem őrültnek, vagy épp félkegyelműnek, attól függően, hogy a többi utas megnézett-e magának.
Egyszer csak régi gimis osztálytársamat fedeztem fel. Ő éppen a városba igyekezett, és fürge gazella-lépéskkel felszökkent a közelítő villamosra; ebben mindig is nagyon tehetségesnek számított. nem tudom, hogy látott-e, vagy felismert-e, mindenesetre amint a villamos elsuhant mellettem én egykedvűen intettem párat utána.
Végül én is felkapaszkodtam egy sárgás Hannoverből importált szerelvényre, mely aztán villámgyorsan kivitt a Határ úti kétes környékről egy másik kissé alvilágiasabb kispesti részre, ahol a szépen karbantartott családi és vegyes társasházi panellakások mellett mintha a masszív alvilág is szerepet kapott volna. Igaz csupán éjszakákként.
Szürkés, egyszínű, jelentéktelen aktatáskámat szorosan a hónom alá fogtam. Elvégre attól, hogy nem hordozok magammal értékes kincseket, még bárki kirabolhat fényes nappal is! S míg a villamos egykedvűen zütykölődött megállóról-megállóra akár egy régi fekete-fehér némafilmes felvételt agyam fogaskerekei közt megpróbáltam átgondolni addigi életemet.
Végül leszálltam a Kiss utcánál, és egykedvű, komotos kedvvel besétáltam az általános iskola felé, ahol kötelezően előírt tanítási gyakorlatomat töltöttem. Néhány gyerkőc már javában álldogált a bejáratnál, s míg egyeseket autóval hoztak-vittek gondoskodó szülei, addig volt néhány diák akiknek sokat sejtető arckifejezése szinte mindent elárult, és az ember úgy olvashatott bennük, mintha csak nyitott könyvek volnának.
- Csókolom Feri bácsi! - köszönt egy kínai-magyar kislány, akinél szorgalmasabb, példásabb diákat nem is kívánhatna magának az ember. - Miről fogunk ma tanulni? - kérdezte csicseregve, kíváncsi hangon.
- Szervusz Chang! Ma beszélgetni fogunk egy kicsit a középkori romantikáról! - feleltem a kislány legnagyobb álmélkodó megdöbbenésére. Úgy tűnt egzotikus arcocskája azonnal felderül, és az olthatatlan tudásszomj költözik bele. Kicsit elgondolkodott, majd félszegen arról kezdett kérdezősködni mikor írjuk a következő témazáró dolgozatot?
- Nyugodj meg Chang! Az még sokára lesz! De te mindig szorgalmasan készülsz! Semmi okod a félelemre! - bíztattam s együtt mentem be vele az iskolába, míg kis mikrobuszban szorongó, gyanús szemekkel méregető kínai szülei folyamatosan szemmel tartottak.
A tanítás talán akkor a leghtékonyabb, ha nagy adag spontaneitás is társul mellé. Azonban, ha az adott tanárnak van egy kissé házsártos, makacs régimotoros főnöknője, aki minden újító módszerét, és lépéseit árgus, gyanós szemekkel vizslatja, akkor könnyen előfordulhat, hogy az adott pedagógus nemhogy bátorító, vagy ösztönző szavakat kaphat - de egyenesen kisebb vétségekben részesül, amiért példának okért nem a NAT-nak megfelelően tartotta meg irodalomóráját.
- Hát kedves kollega úr! Ez a mostani teljesítménye bár elismerem, hogy fantasztikusan merész, és újító szándékú volt, ám sajnos ez még nagyon kevés az átütő sikerességhez! - közölte kissé fenhéjázó, cinikus hangon Szalkainé a gyakorlatvezetőm.
- Igen! Megértettem! - válaszoltam kissé kiábrándultan, szomorúan, hiszen rögvest átláttam, hogy minden marad majd a régiben mihelyest megkapom év végén a gyakorlati jegyemet, és hogy a volt ötödikes osztályomban csupán egy-két ember tud majd szövegértőn olvasni bármit.
- Ne keseredjen el kedves kollega úr! Ön nagyon tehetséges és sokra fogja még vinni ezen a pályán, de szépen megkérem, hogy legyen kicsit realistább! Nem művészekre van szükség, hanem olyan emberekre, akik majd szembenéznek az élet kihívásaival! - vont mérleget, és makacs, szigorú szavaitól máris a hideg kezdett futkosni hátamon, holott az osztályteremben a radiótorok kellemes melegséget ontottak magukból.
Később, amikor már élesben tanítottam, és megjelent az iskola igazgatónője a talpnyaló korúsával, és a hátsó padsorokban foglalt helyet valóságosan egész szervezetemben éreztem, hogy most vagy befellegzett még el sem kezdődött szakmai karrieremnek, vagy pedig jobb, ha meg se hallgatom a leginkább boszorkányüldözéshez hasonlító szakmai, kritikai észrevételek tömegét.
- Hát kedves kollega úr! Először is hadd gratuláljunk Önnek! Látszik, és érződik, hogy alaposan kitett magáért, és a gyerekek fejlődtek azalatt a röpke rövid idő alatt míg maga itt tanított! A szövegértő olvasási módszere jó kezdeményezés és reéményeinkhez hívem a közeljövőben is szépen beválik majd! Szalkainé kollegina már megírta a jegyzőkönyvet, és mivel mindennel készen vagyunk nincs más hátra mint további szép, eredményes sikereket kívánni magának, és ha bármiben segíthetünk a közeljövőben ne habozzék, hanem nyugodtan keressen fel bennünket! - Az igazgatónő nyakatekert, barokkos vezetésű mondataiból jóformán egyetlen kukkot sem értettem. Most kötelességből gratulált, vagy csupán kedvesen korholta az én kezdetlegesnek beállított szakmai teljesítményemet? Nem tudtam meg később sem!
Miután érzékeny búcsút vettem alig tizenöt fős osztályomtól, és mindenkit igyekeztem megnyugtatni őszintén, hogy kis búcsúnk nem végleges néhány kósza évig még fogadtam tanítványokat, és mindig nagy szeretettel jöttek hozzám látogatóba - főként nyáron -, azok, akiket egykor taníthattam.
Időközben valami titokzatos okból azért kifejlődött lelkemben a vágy a kifejezésre, és amatőr író lettem, míg tanári pályafutásom végóráit élte!

EGYETLEN JELENTŐS PILLANAT

Állj csak meg nyugodtan. Egyetlen jelentős pillanatra, ha van merszed hozzá! A pillanat tehetetlen olom-súlya nem kérdez csacskán, - de azonnal magával ránt a feneketlen mélybe. Megnyújtja telhetetlen hosszát, önmagában nyújtózkodik, ahogy az igazgyöngy-áztatta szempillák remegő tánca az őszinteséget szólítaná. A remegő, ajakos száj is megfontoltabb hazugságokat talál ki. Vallató, villogó, mohó szempárok kéjes teliholdja óvakodva leskelődik s csakis arra vár, mikor húzhat csőba?

Emlékeidből - ha magad nem vigyázol -, hamar eltűnhet örökre megélt, boldogabb romantikák, Mindenség-szerelmek emléke! Hamarján elhalkul tebenned is a nyávogó, cincogó panasz-áradat. Állj csak meg egyetlen percre még! Legalább tiszta fejjel, bölcs ésszel gondold át alaposan kire számíthatsz, vagy mit remélsz? Hidd csak, terád is várakozik ünnepélyes komolysággal az Egy-Valaki. Mintha fáytolvízesés alatt titkon fürdene egy tündér. Vállalt, érzelmi, tétova bénáskodásod - ha őszinte -, bizton megsúgja intelmeit, míg a légyott kristálytiszta szerenáddá szelídül pengető gitárhúrokon.

Állj meg még nyugodt szívvel, megfontoltan, amíg még megteheted! Szögezd tekinteted a régi, megsérgult fényképekre, de el ne olvasd a képek hátoldalára írt ákombákomokat, szelídített macskakaparásokat! Ne képzelődj szerető Kedvesedről, ki karjában dédelgeti alvó kislánykádat, vagy csalafinta kisfiad - s hajótörött árva gondolataid már nélküled is az örökkévalóságig eszmékről fecserésznek. - Te csak állj s maradj veszteg egyetlen pillanatra, s nézd az egészet egybe látva!

Mennyország-mosolyok mögött bújócskázni vágyó sorsvonalat, babonázó csókok halhatatlan, átlényegült hatalmát ahogy egyre csak hívogatnak. - Állj meg egy pillanatra csak! Most amikor megint minden annyira kétséges s bizonytalan és hallgatsd táguló Kozmoszok szent énekét: Egy-valakimég most is lehet, hogy egyre csak téged szólít vágyaktól mámor-részegen s erősebb honvággyal, míg hajlamos vagy önzőn elmerülni depressziószülte önsajnálatodban!

BOLDOGULÁS

- Én az egészen biztos, hogy teperek ebből az istenverte országból! - jelentette ki Pál, aki kőműves vállalkozó volt, de sokkal kevesebbet keresett idehaza, mint odakint.
- Hát... nem is tudom... én maradnék... hátha... - bizonytalankodott, hezitált a másik. Látszott rajta, hogy mást mondd a lelke, mint az esze.
- Ugye már! Ne hülyülj meg teljesen! Hiszen te is nagyon jól láttad, hogy mi megy itt! Semmire se megy az akinek négy diplomája van! Sőt! A szakmával rendelkezők sem igen rúgnak labdába! - szögezte le vaskos véleményét Pál. Azért ő mégiscsak több szakmai éleslátással rendelkezett, mint ismerőse. Ráadásul Pál volt kollegái szintén szétszóródtak a világban főként Nyugat-Európában.
- Figyelj, ha nem baj, akkor én még gondolkoznék rajta egy keveset! - inkább kérés volt ez a mondat, semmint konkrét vélemény.
- Hát öreg haver! Egyet mondhatok! Szedd össze az összes cuccodat, pakold fel az asszonyt, és a gyereket és meg se állj a határig, mert ha itt maradsz abból semmi sem lesz! Higgyél nekem! - magyarázta Pál.
A másik hazament és elújságolta az egész történetet töviről-hegyire imádott feleségének, aki ahelyett, hogy fnom vacsorával várta volna dolgos urát inkább kisebb nehezteléssel, szemrehányással ráförmedt:
- Hol jártál már megint te isten átka? Hoztál pénzt?!
- Édes drága kis életem! Te is tudod, hogy az nem megy egyik napról a másikra! - pontosan tudta, ha mézes-mázos flörtölő szavakat használ a házsártos, zsörtölődő asszonysággal szemben, akkor annak hamar megpuhul majd a szíve.
- Nekem te ne jopofiz! Te kötöznivaló idióta! Inkább azt mondd meg, hogy fogjuk kifizetni a rezsit, meg a közös költséget? Erre válaszolj?! - tette ellenéségesen csípőre a kezét.
- Édes galambocskám! Összepakolunk és írány külföld! - olyan sugárzó, elégedettséggel jelentette be a nagy hírt, hogy ettől a már idegileg így is a plafonon lévő felesége csak még mérgesebb lett:
- Hogy mit akarsz te átkozott szerencsétlen? Ittakarsz hagyni mindent csapott-papot csakhogy kimehess! És ha nem sikerül a nagy terved? Akkor majd szégyen-szemre hazakullogsz, akár egy kivert kutya és kijelented, hogy mégsem jött össze, mi?! Ekkora egetverő baromságot ritkán hallottam!
- Nyugodj meg életem! Beszéltem Palival, és felajánlotta, hogy majd mindenben segít. Miért kell patáliát csapni ebből az egészből?
- Neked tényleg elmentek otthonról édes uram! Már így is nyakig benne vagyunk a lekvárba, de téged csak a világmegváltó terveid érdekelnek! Jó! Csináld csak, ha ettől jobban érzed magad! De rám ne számíts! - kötötte az ebet a karóhoz a jócskán felbőszült asszony.
- A gyerekekkel mi lesz? - kérdezte kissé kétségbeesetten.
- Ők velem maradnak, amíg te kint leszel! Kívánj magadnak szerencsét!
Aznap többet már nem beszéltek erről! A férfi mégis rendkívül bizakodón, és izgulva, dübörgő adrenalinlökettel szervezetében látott hozzá másnap a csomagolásnak. Nem is kellett sokáig várnia, hiszen barátja Pál pontban reggel kilenckor már csöngetett is háza kapuján.
- Elkészültetek öreg haver? - kérdezte a kerítés rácsába csimpaszkodva.
- Hát az a helzet, hogy egy kicsit változott a felállás... - felelte szégyellősen.
- Hát... öreg haver! Sajnálom! Akkor csak mi megyünk! Ha ez így megfelel?
A másik férfi bólintott, és szinte azonnal vissza is tért a lelkesedése.
A két férfi Feri-hegyen szállt fel az Angilába tartó gépre, és alig két és fél óra múlva már odakint is voltak, ahol a kőműves vállalkozó egy-két kollegája üdvözölte őket. S miután Angilában is munkaerőhiány lépett fel az utóbbi években, megnőtt a kereslet a valódi építőiparban dolgozó szakemberek iránt. Így Pál barátját is vitte magával szinte egyik megbízásból a másikba, és amit megkerestek azt már adták is haza, míg a fizetségük másik felét félrerakták nehezebb időkre.
Alig egy éven belül már annyira szépen kerestek, hogy Pál szinte rögtön kihozatta magához imádnivaló gyerekeit, és barátságos feleségét, míg barátja bárhogyan is kérlelte asszonyát, hogy legalább a gyerekek hadd tölthessenek el az apjukkal némi időt a vaskalapos feleség csak nem állt kötélnek. Azt mondta, hogy majd valóban olyan jól keres, mint azt bizonygatta, akkor esetleg még meggondolja a dolgot, de legbelül a férfi sejtette, hogy felesége sosem fogja otthagyni berendezett életét.
Karácsonyra aztán Pál és barátja hazautaztak látogatóba, és útba ejtették Pál barátjának feleségét, aki éppen vezette a háztartást, míg a gyerekek tévét néztek, és társasoztak.
- Hát ti? Hogy kerültök ide?! - lepődött meg jócskán az asszony. - Sikerült a világmegváltó tervetek? - kérdezte egyszerre kíváncsian, érdeklődve ugyanakkor bizalmatlanul is, hiszen megvolt a maga véleménye.
- Szervusz édesem! Éppen csak hazaugrottunk a Palival, és hoztunk ezt-azt! - nagy ajándékcsomagokat és egyéb holmikat pakolt le a kezei közül, amiből felesége rögtön arra következtetett, hogy bármennyire is volt szerencsétlenkedő, és hóbortos férje azért mégiscsak tudott odakint pénzt keresni. Megélénkült iránta a figyelme:
- Tehát akkor mégiscsak lehet odakint boldogulni! Nem igaz?! - vonta le hangosan a következtetéseit karba tett kézzel a feleség.
- Hát szó, ami szó! Dolgozni azért kell, de legalább rendesen megfizetik! - vallotta be szerénykedve, ha a felesége marcona, vagy épp szurós szemekkel nézett rá. De most meglepően közvelennek, és barátságosnak mutatkozott.
- Á! Szóval akkor most mit akarsz?! - állt keresztbe, mint valami támadni készülő házisárkány.
- A gyerekek itthon vannak, vagy még a suliban?
- Nem itthon vannak!
- Bemehetnék, hogy ne itt ácsorogjunk! Mégiscsak karácsony van!
- Hát akkor gyere be! - kinyitotta a bejárati kaput, és vallató szemekkel kísérte be a rendben tartott családi házba.
A benti szobában két imádnivaló gyerkőc társasjátékozott. Most éberek lettek, hogy meglátták rég nem látott apjukat.
- Szia apuci! - csimpaszkodtak máris belé kétoldalról, amint meglátták. - Hoztál valamit? - kérdezgették máris.
- Jól viselkedtetek! Remélem nem rosszalkodtatok! - itt ránézett feleségére, aki egyik kezével intett, hogy nem volt jellemző.
- Milyen szép karácsonyfátok van! Remélem segítettetek anyukátoknak szépen feldíszíteni!
- Ápri bácsi átjött a szomszédból! - jegyezte meg a kisebbik fiúcska.
- Nocsak! Árpi bácsi! Hát ez igazán rendes volt tőle! - jegyezte meg kicsit irónikusabban a kelleténél. - Most menjetek be szépen a szobátokba, mert nemsokára itt lesz a Jézuska és hozott nektek valamit!
A két gyerkőc tüstént ujjongó, visító hangok kíséretében viharzott be a gyerekszobába közvetlenül a fürdőszoba mellé.
- Andriskám! Nem gondolod, hogy elkényezteted őket! - kérdezte az asszony.
- Anyukám! Egyszer van egy évben karácsony! Még bőven lesz idejük felnőni! Ezen a napon szerintem mindenki megérdemli a feltétlen boldogságot!
Az asszony jóleső érzéssel bólintott.
A férfi óvatosan kipakolta a szép, díszesen becsomagolt ajándékokat a karácsonyfa alá, majd elővett egy kis aranycsengettyűt és megrázta párszor, jól hallhatóan.
A két kíváncsi, érdeklődő gyerek kirohant a gyerekszobából, és mikor meglátták a fa alatti díszes dobozokat kérdőn, tétován anyukra pillantottak, hogy szabad-e felbontaniuk az ajándékot. Anyuk bólintott kedvesen.
Míg a két gyerek mohó izgalomban bontogatni kezdte az ajándékokat, és örültek annak, hogy apjuk is velük lehet ezen a napon a felnőttek helyet foglaltak a tágas, szépen berendezett nappaliban, és arról beszélgettek, hogy hogyan alakuljon majd a jövőjük: a férfi természetesen visszamegy majd a jófizetű állásba külföldön, míg a gondoskodó feleség egyelőre itthonmarad a két kisgyerekkel.
- Néhány éven belül szeretném, ha ti is kiköltöznétek! Persze csak, ha te is átgondoltad a dolgokat!
- Ez tényleg remekül hangzik Andriskám, de nagyon nehezen tudom megszokni a változásokat! Milyen hatással lehet ez a gyerekekre? Elvégre nekik akkor a kinti iskolába kellene járniuk, és ott csak angolul beszélnek!
- Szerintem nem akkora ördöngösség az egész, de az is fontos, hogy a gyerkőcöknek állandóságra van szükségük, és persze itthon vannak a barátaik is!
Alaposan megvitatták a dolgokat, és az egész szenteste folyamán egyetlen szemrehányó, vagy indulatos szó nem hagyta el a feleség száját.

ÉRZELMEK HULLÁMHOSSZÁN

A harmincas évei elején járó hihetetlenül karizmatikus, modellalkatú hölgy nagyon el volt keseredve. Legutóbb is, amikor amolyan ,,bemutatkozó vacsorára" hívta meg vőlegényét vállalkozó, befolyásos apja szó szerint félrehívta egyetlen felnőtt lányát és kategórikusan kijelentette, ha hozzámegy egy szegény ágrólszakadt csoró tanáremberhez, aki képtelen lesz eltartani, akkor meggyűlik a baja, mert többet nem szívesen látott vendég a családban.
- Ezt nincs jogod megtenni! Vedd tudomásul! Felnőtt nő vagyok, és azt teszek az életemmel, amit csak akarok! - dühösen toppantott egyet lábával, mire apja kissé hátrébb húzódott, és megijedt.
- Kislányom! Én csak a te boldogságodat szeretném! Talán baj az, hogy megmondom az igazat?! - kérdezte nyíltan mint aki vérig van sértve.
A helyzet szó szerint pattanásig feszült volt.
- Értsd meg végre! Az a fantasztikus ember, aki az ebédlőben ül ő lesz az én férjem, és remélem gyerekeink apja is! Sajnálom, hogy te ezt nem vagy hajlandó belátni! - válaszolta, majd felemelt dacos akarattal kiviharzott a konyhából, kézenfogta jocskán megilletődött, szabadkozó vőlegénye kezét, aki megköszönte a vendéglátást és kézenfogva elrohant párjával, akinek így is legalább két és fél órára volt szüksége, hogy tökéletesen lehiggadjon, és megnyugodhasson.
- Egyszerűen annyira nem értem az apámat, hogy miért kell ennyire gyerekesen viselkednie?! - a vezetőülésben ült, és látható volt, hogy egész karcsú, sportos teste jócskán megfeszül a fokozott stressz, és idegesség miatt.
- Édesem! Tudod, hogy támogatlak mindenben, és őszintén sajnálom, ami történt... - vőlegénye igazság szerint nem tudta, hogy beszélhet-e, vagy jobban teszi, ha csendben marad. Legalább is addig, amíg a puskaporos kedélyek valamicskét le nem csillapodnak!
- Annyira aranyos vagy! Imádlak, de apámnak akkor sem volt hozzá joga, hogy feltételeket szabjon! - dúlt-fult még jó darabig. Aztán késő este hazaértek, és már csak egy forró, nyugtató zuhanyt szeretett volna venni, ami megnyugtatja felzaklatott idegeit.
- Beugrom a zuhany alá! Az talán sikeresen kitisztít kívül és belül! - fokozatosan hajította le magáról a ruhadarabokat, majd azonnal beállt a zuhanykabinba.
Vőlegénye addig felakasztotta párja ruháit a fogasra, és maga is kényelmes otthoni ruhába bújt, majd esti vacsorát készített.
Alig tizenöt perc múltán frissen, és kipihenten a hölgy kilépett a gőzből, és szívében különleges hálát érzett, hogy vőlegénye jóformán - helyette is -, mindenről gondoskodott, és igyekszik mindenben támogatni, és segíteni őt. Irdatlanul nagy kő esett le a szívéről.
- Drágám! Nem is tudom, hogy mit kezdenék nélküled! Valóságos kincs vagy! - szabályosan a nyakába ugrott, és mint valami nagyon hálás, lelkes kis állatka össze-vissza csókolta.
- Nem tudtam, hogy mit ennél szívesen így készítettem szendvicseket úgy is este van már! - szabadkozott alázattal, mint aki szégyelli a megtörtént eseményeket.
- De drága vagy! Nagyon köszönöm! - kifújta a levegőt, és kicsit mohón máris enni kezdett, mert azt gondolta, hogy egy-két falat csillapítani fogja a hirtelen felszabadult adrenalin mennyiséget.
- Tudod mit? Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha már holnap elutaznánk egy tengerparti szigetre és megtartanánk az esküvőt? - kérdezte váratlanul, mint egy új ötlettel.
- Hát... jól hangzik édes, de nem lesz ebből baj?! - kérdezte tartva a következményektől.
- Mi baj lenne?! Felnőtt emberek vagyunk! Dönthetünk szabadon és függetlenül! - még mindig érezhető volt hangjában a keserű, karakán dac, amit képtelenség volt pár óra leforgása alatt kivernie a fejéből. Sosem értette, hogy miért kell az embereket a külsejük, vagy a foglalkozásuk, társadalmi hovatartozásuk szerint megítélni, vagy kategorizálni. Annak idején a nagyszülei házában nevelkedett, akik egyszerű emberek voltak, mégis sikeresen megtudták tanítani neki a kölcsönös empátia-tolerancia törvényét.
- Drágám! Bocsáss meg, hogy most úgy tűnhet, hogy csak magammal tőrödöm, de annyira bosszant, és felkavar ez az egész, amit az apám rámakar erőltetni! - szinte egész angyali nőiessége követelte a férfitól, akit szeret, hogy átölelje és megvigasztalja, amit a másik meg is tett:
- Nyugalom! Megértelek! - simogatta, óvatosan dörzsölgette a vállalit, és ebben a percben ténylegesen nem számított semmi a világon csakis ők ketten!
Másnap a csinos hölgy egyik legjobb barátnőjével ült le egy kávéra beszélgetni, aki turisztikai cégnél volt ügyintéző munkatárs és mindig sikeres eltudta intézni ,,törzsvendégei" számára a kedvező, akciós fapados utazásokat. Így a hölgy szinte azonnal le is foglalt egy álomszép, mesés kéthetes utazást valamelyik csendes óceáni kis szigetre nem messze Ausztrália partjaitól.
- Dia! Képtelen vagyok kiigazodni rajtad! - bámult barátnője kíváncsi, kutató szemekkel rá. - Ha imádod a vőlegényedet, akkor miért kell tűrnöd, hogy a vaskalapos apád mindenbe beleüsse azt a fene nagy orrát?! Kész káosz az egész! - aprót koryolt az időközben kihűlt cappuccinójából.
- Nézd Szandrám! Ez egy bonyolult családi helyzet, amiből már most elegem van! Ha apám nyílt kártyákkal akar játszani, hát akkor én pedig megyek a magam feje után! - jelentette ki határozottan.
- Édesanyád hogy viseli?
- Biztos, hogy neki is nagyon rossz, de én világ életemben utáltam, ha megmondják helyetem, hogy mi a jó és mi a rossz döntés! Már látom is magam előtt, hogy jóapám mit fog szolni az első unoka érkezéséhez! Lesz patália az egyszer biztos! - furcsa, torz-mosolyt erőltetett az arcára.
- Ugyan már Dius! Csaknem annyira konzervatív! Vagy igen?!
- Hó! Te még nem ismered őt isten igazán drágám! Ha egyszer ő valamit kimondd akkor annak, ha törik, ha szakad, de úgy kell lennie! Nincs vélemény különbség! Most szeretnék kettesben elutazni Robival, és végre kikapcsolódni, és feltöltődni!
- Drágám! Jobb lehet el sem tudnál képzelni! Valóságos édenkert és paradicsom! Már a sziget élővilága lenyűgöző! Biztos élvezni fogjátok!
- Annyira szeretném hinni, hogy így lesz, mert a romantikus naplementében fogjuk egymás ujjaira húzni a gyűrűket... - jegyezte meg sejtelmes hanggal.
- Te jó ég! Őszintén gratulálok nektek drágám és a legjobbakat kívánom nektek! - puszilta gyorsan körbe! - Akkor ezt megkéne ünnepelni egy fergeteges csajos bulival nem?!
- Mindenképp, de előbb megnyugtató lenne, ha kettesben romantikázhatnánk a párommal!
- Persze! Ez csak természetes!
A délelőttöt jóformán végigbeszélgették, és mindketten megkönnyebbülten mentek haza.
Másnap Dia és Robi mindketten repülőre szálltak, és meg sem álltak a mesés paradicsomi szigetig. Az időelolódás és a nyolc órás utazási idő még így is mindkettejük energiáját jócskán kivette.
Cölöpökre épített, szalmafedeles konyhóban volt a szállásuk, mely közvetlenül a hófehérhomokos kikötő mellett terült el, és ha az ember végigment a fából épített stégen két fából kivájt kenut talált, amit bármikor igénybe vehetett.
- Mit szólnál, ha lepakolnánk a holminkat és fürdenénk egyet? - huncut moslya valósággal szikrázott, mint aki készül valamire.
- Jó ötletnek hangzik, de előbb talán... ehetnénk valamit, vagy nem?!
- Jaj drágám! Fontosabb dolgok is vannak az életünkben, mint az evés, de ha ennyire ragaszkodsz hozzá hoz magaddal egy szendvicset az kitart az ebédig! - torkolta le kedvesen, majd úgy hogy Robi ne láthassa kivett egy kis dobozkát a hátizsákjából, és elrejtette kisebb tarisznyaszerű zsákjába, amit magukkal vittek.
- Akkor indulás! Felfedezzük az őserdőt! Talán még vadállatokkal is találkozhatunk! - Diában valósággal égett a kalandvágy és az új dolgok iránti mohó, és hajthatatlan kíváncsiság, míg Robi mindig is kicsit távolságtartóbban közelített az újdonságok felé. Kissé így is idétlenül érezte magát bő, és megnyúlt vizhatlan bermudanadrágjában és polóingében, amit a káros napsugarak ellen volt kénytelen viselni, míg Dia gyönyörű, egzotikus bronzbarna bőre valósággal megdobogtatta romantikus szívét.
Dia, akár egy bátor, karakán felfedező ment elől a buja, növényekkel telizsúfolt erdőben, míg Robi igyekezett felvenni a tempót és szorosan követte.
Hihetetlenül egzotikus vízesések, kisebb-nagyobb dombságok, és szemet kápráztató környezeti csodák követték egymást, és mire sikeresen megtalálták a hazafelé vezető utat egy íránytű segítségével, melynek használatát szintén ki kellett tapasztalniuk Dia keresett egy lakatlan, harmónikus tengerparti helyet egy pálmafa árnyékában, miközben mámoros, romantikus naplemente tárult szemeik elé. Robi is lehuppant a homokba és szinte hipnotizáltan bambán bámulta az előtte lévő hihetelen látványt. Dia ezt az időt használta ki, hogy elővegye a kis dobozkát zsákjából.
- Pálóczi Róbert! Leszel a férjem? - kérdezte kissé félszegen, de komoly hanggal.
- Hogy micsoda? Mit kérdeztél édesem? - mint aki nem hitt a fülének.
- Nagyon megszerettelek, és szeretnék veled élni! - vallott szerelmet, miközben az andalító óceán hullámjai cirogatták lábaikat.
- Ez nagyon jól hangzik... - alig tudott megszólalni megdöbbenésében, hogy őt bárki is ennyire szeretheti.
- Te szeretnéd felhúzni a gyűrűt, vagy inkább rám bízod? - nyitotta ki a kis dobozkát, melyben két gyűrű lapult titokban.
- Megpróbálom én... - kicsit ügyetlenül húzta párja gyűrűsujjára a gyűrűt, míg Dia ugyanígy cselekedett, és abban a pillanatban, hogy a fényeskedő napból már csak egy pislákoló bíborszínű festmény maradt az égben pontosan érezhették, hogy bárki bárkit mondjon összekötötte életüket a sors.

HULLONGÓ GESZTENYE-SZEMEK

Babar-arcú, kreol-barna
gesztenyeszemed többet
már nem igen becézget.
Bolgognak s elégedettnek
kellene lennem, hogy életed helyes,
megtalált mederbe kerülhetett.
Megjátszott boldogság
- mely titkon -, hűen magadhoz
magadé volt,
akár egy győztes-vesztes
színi előadás nem békülhetett
ki mindenki előtt titkolt lényeddel! 

Angyal voltál szememben egykoron!
Ezt ne feledd! Érted kelt fel ágyából
a Küklopsz egyszemű Nap,
s érted vérzett el hősies
kiszolgáltatottásggal az alkonyat.
- Most szándékosan
gyorsuló ütemben puszul,
aljasul köröttem szinte minden!
Míg az elmúlás lassított haldoklás
lehet csupán, hisz igaznak mondott,
hajtogatott érzelmeid játszottak
csalárd-hitványon dobbanó
arany-szíved húrján s ezért
lehettek felépítetten
megcsaltak s hazugok! 

De hazudtál önmagadnak
be nem vallottan te is!
Lány-nevedet szándékkal el
nem cserélted, pedig voltak
szép számmal életedben mások is,
kiket ugyanúgy
álnok-csábító mód kihasználtál,
vagy megvezettél.
Most - még magad sem hiheted -,
egyhelyben, toporogva álldogálsz
meghajszolt percnyi sikereid
feledhető kirakatába.
Tetszetős virágcsokor,
vastaps, méregdrága kényeztető
ajándékok kárpótolnak
minden kiszolgált este.
- De e hamia-álnok felvilágon
mondd csak mikor sírattad
el utoljára igazán ömagadat?! 

Vajon mikor néztél dac-bátran
utoljára farkasszemet vallató
s egyszerre ítélkező, öltöztető-tükröddel,
hiszen nem rég még magad
mondogattad, egy felkapott több ezer
likeot megért interjúdban,
hogy alakoskodó
Janusz-arcoktól rettegsz s tartasz!

Mikor hívtad fel utoljára régen
elhanyagolt költődet,
szerelmes férfidat egy hosszantartó,
tartalmas beszélgetésre,
hogy érezhesse a szerencsétlen
bárhogyan is fordul végzet-kísértő,
kisiklott élete te hű,
igaz barátként kitartasz
majd mellette a bajban?! 

Úgy múlik majd el az én életem is,
akár a kuporgó, kiöregedett kutya ki
nézi szikkadt, könnyező szemekkel
míg neked a boldogság jutott,
addig őneki gondok s bajok
marcangolták örökké vérző lelkét!  

FELTÉTLEN BIZALOM

Rita apjával nagyon összekapott. Az állandóan dolgozó, és idegileg totálisan kikészült, és mindig holtfáradt férfi egyedül igyekezett nevelni nyughatatlan kamaszlányát, amióta csak imádott felesége megcsalta őt és kilépett házaságukból.
Rita iszonyúan haragudott szerencsétlen apjára és valahányszor csak találkoztak, vagy csupán egy asztalhoz leültek állandóan acsarkodó veszekedéseket, és patáliákat csaptak, hogy a szomszédok nem győzték mire vélni a tányértöréses eseteket.
- Miért nem állítottad meg?!
- Kislányom! Te is tudod, hogy ez nem olyan egyszerű! - adott minden esetben kitérő, sablonos választ az apa.
- Tévedsz! Kurvára egyszerű! Csak te egy szemét, beszari, kisstílű alak vagy! - fakadt ki Rita. Már csak azt érezte, hogy a kéz, mely gyerekkorában kedvesen vigasztalta, és szülinapi tortát is vett hatalmasat lendül, és visszakézből egy akkora égető pofont kap arcára, hogy az romba fogja dönteni későbbi apa-lánya kapcsolatuk egész jövőjét.
- Auuu! A rohadt életbe! Te meg mertél ütni?! - kérdezte hitetlenkedve. - Bazd meg! - azzal úgy állt fel - rendszerint -, az asztaltól, hogy szándékosan feldöntötte a széket, és jelképesen összetörte a lapos tányérját. Így is jó! Legalább majd nem kell elmosogatnia, ami általában az ő feladata volt.
- Menj be a szobádba és gondolkozz el a viselkedésedről! - parancsolt rá mérges, kemény hangon az apja.
- Igen?! Különben mi lesz?! - járkált ide-oda egy darabig. - Tudod mit? Húzd le magad! - középső ujjával a magasba mutatott így jelezve, hogy tökéletes mindegy neki, hogy apja mit csinál vele. Majd dühöngve, hisztizve bemasírozott a szobájába és akkorát csapott saját különbejáratú ajtaján, hogy valósággal rezgett az egész ház.
Másnap volt Rita tizennyolcadik szülinapja és ajándékba szeretett volna kérni az apjától egy új fülbevalót, amit az egyik divatmagainból vágott ki magának, és a finom, elegáns, csillogó ékszer valósággal annyira megbabonázta nőiességét, hogy eldöntötte ő lesz a legaranyosabb, legtüneményesebb kamaszlány a földön, feltéve persze, ha apja megveszi neki az ékszert. Szívességét-szívességért.
Apja már akkor kihúzta nála a gyufát, amikor hazaállított egy ócska, máló dobos-tortával, amihez kedvezményesen jutott hozzá valamelyik helyi cukrászdában.
- Jaj apu! Te most szórakozol velem?! Tudod nagyon jól, hogy utálom és hányok a dobos tortától, és akkor te mit vettél? Dobos tortát!
- De hát én arra gondoltam, ha gyerekkorodban imádtad, akkor vélhetően most is szívesen megeszed! - hevegett-habogott és egyre idegesebb lett. Mégsem akarta elrontani a kellemesen induló estét. - Kapsz tőlem ajándékot is!
Rita szeme szinte azonnal elfeledte a mérges, kisstílű szikrák szúrását, mellyel gyilkosan kritizálhatta apját, és sárba tiporhatta kényes önbizalmát.
- Jaj annyira aranyos vagy! Annyira szeretlek! - valósággal majdnem a nyakába borult.
Azonban az igazi feketeleves csupán csak most következett. Apja féltő gonddal nyújtott át egy gondosan díszesen becsomagolt téglalapalakú tárgyat, és Rita először azt hihette, hogy apja még más ékszereket is vett neki.
Mohó izgatottsággal tépdeste össze a csomagolópapírt, és mikor meglátta, hogy a dobozban egy ritka kiadású, antikvár, dohos illatú díszes kötet lapul az egészet acsarkodva, dühöngve a földhöz vágta mérgében.
- A kurva életbe már! Nem ezt akartam! - kezdett vehemensen hisztizni egy sort.
- Kicsim! Nyugodj meg! Én csak szerettem volna örömöt szerezni...
- Na kurvára nem szereztél! Én fülbevalót akartam! Vedd tudomásul! - toporzékolt önmagából teljesen kikelten, és párszor még jócskán meg is taposta a ritka antikvárkötete, amit a padlóhoz vágott. Majd ismét beviharzott a zártajtójú szobájába, hogy az este hátralévő részében valamicskét lehiggadhasson. Nem lehet tudni, hogy vajon valóban elgondolkozott-e tetteiről, és arról, hogy mennyi fájdalmat okozott apjának!
Három héttel később, miközben legjobb barátnői társáságban egy szórakozóhelyre ment, és kicsit be is csípett apja váratlanul infarktusban meghalt, és mivel ő már nagykorúnak számított apja öccse jobbnak látta, hogy hozzájuk költözik - legalább is egy rövid időre -, és persze külön szobát is kapott.
Rita egyre többet hisztizett, és elkezdett látványosan gonoszkodni - főként kisebb unokatestvéreivel -, akik sehogy sem értették, hogy már egy majdnem felnőtt lány miért olyan kiállhatatlan és gonosz velük? Mígnem egyszer csak apja öcsének talpraesett, temperamentumos feleségénél betelt a pohár és Ritának - ha békességét és nyugalmat szeretett volna maga körül -, kénytelen volt a kétszintes családi ház felső emeletére költözni unokatestvérei nagyszüleihez, akik viszont éppek hogy csak megtűrték a gonosz lázadószellemű lányt.
Rita borzalmas bűntudatot, és lelkiismeret-furdalást érzett. Elvégre mindig is tudta, hogy apja csak jót akart neki, hiszen anyja volt az, aki kiszállt ebből a kapcsolatból, és magukra hagyta őket. Éppen ezért valóságos kakatóniás sokkhatásként érte pár hónap múltán, amikor a gimnáziumból jött haza, hogy anyja meglátogatta őt, és unokatestvérei nagyszüleinek a lakásában várakozott rá izgatottan, kezeit tördelve.
- Szervusz kincsem! Emlékszel rám?! - kérdezte félve, és tartva, hogy lelki sebeket szakít fel.
- Neked hogy volt merszed idejönni?! - kérdezte a lázadó kamaszlány fogcsikorgatva. - Hogy mertél minket magunkra hagyni?! - mintha egyre hangosabban követelt volna jogos magyarázatot.
- Kincsem! Azért jöttem, hogy mindent elmagyarázzak! Kérlek... nem ülnél le? - mutatott egy másik székre az étkezőben, míg a nagyszülők szándékosan inkább távol maradtak.
- Nem köszönöm! Inkább állok! - keresztbefonta két karját, mint aki támadásra készül, és bőszen villogtatni kezdte barna szemeit.
- Bizonyára te is tudtad, hogy apáddal sajnos jó ideje nem voltunk boldogok... nekem időre volt szükségem, hogy rendbe tehessem a problémáimat, és borzasztóan sajnálom, hogy apád már nem él... - látszott a fiatalos asszonyon, hogy valósággal küszködik minden egyes szóval, és hatalmas lelki lélekjelenlétre van szüksége, hogy kimondja, amire gondol.
- Igen ezt valahogy én is éreztem, és?!
- Én rendezni szeretném a kettőnk kapcsolatát, és ha szeretnéd most azonnal elviszlek innen!
- Szóval most te szeretnél nekem szívességet tenni?! Tudod mit? Nyald ki a seggem! - éles cinikus megkeseredett hangja semmi kétséget sem hagyott anyjában, hogy ezt a kapcsolatot nehéz lesz rendbe hoznia.
- Nézd csak! Tudom, hogy már lassacskán felnőtt vagy, és kész nő, de most nagyon igazságtalanul viselkedsz! Miért vagy ennyire könyörtelen?! - jelentős üveggyolyó-nagyságú könnycseppet sikeredett kitörölni a szeméből.
Rita a mereg, és szigorú külső alatt még most is egy halálra rémült kislány volt, aki legszívesebben mohón szívta volna magába az anyai szerettet, akiből sosem elég. Sokáig meg is volt róla győződve, hogy őt nem lehet szeretni! Elvégre, ahogy az elmúlt hónapok után viselkedett az több volt a soknál!
Most zaklatott, nyughatatlan szívére akart gondolni, és nagyon megsajnálta kétségbeesett, önmagával küszködő anyját.
Óvatosan közelebb ment hozzá, és megsimogatta még mindig fényes, barna haját, amibe imitt-amott egy-két ezüst hajszál is vegyült.
- Anya! Nem akarok balhét! Rendben? Veled megyek, mert szeretnék tiszta lappal indulni, és új életet kezdeni! A többit meg majd meglátjuk! Rendben?! - most egy felnőtes hangú, bölcs, komoly, és roppant határozott, fiatal nő nézett farkaszemet az asszonnyal, aki lelke mélyén mázsás terheket cipelhetett, és most egy kicsit meg is könnyebbült.
- Kincsem! Nem is tudod, hogy milyen sokat jelent ez nekem! - annyira szerette volna magához ölelni egyetlen nagylányát, ám mivel a bizalom roppant törékeny, és képlékeny érzés Rita egyelőre még tisztes távolságot tartott tőle.
Rita ezt követően anyjához költözött egy szépen felújított kertesházba, és megpróbálta felépíteni önmagában azt, amit már olyan régóta hiányzott az életéből; a bizalmat és a feltétlen szeretetet!