EMBERI HOZZÁÁLLÁS

A dolgok azt lehetne mondani, hogy pompásan alakultak. Bő egy hét volt még hátra karácsonyig, és a Tomanek családban már így is állt a bál, hiszen a folyamatosan túlórázó, éjszakás buszvezető - akinek tudvalevőleg semmi sem volt jó, és bocsánatot se kért soha, elvégre konok, és büszke ember volt -, mérgesen, bosszankodva nehezményezte, hogy már megint ajándékokat és kisebb figyelmességeket szükséges a két idősebb, megözvegyült nagymamára tukkmálniuk, holott személy szerint ő világ életében ki nem állhatta az ünnepeket, hiszen alkoholista apja és jóhiszemű anyjának szinte sosem volt egy árva fityingje se.
- Anyus! Mi a kurva istent vegyünk a két öreglánynak? - förmedt sugárzó, talpraesett feleségére, akinek látszólag egyéb elintéznibvalói is voltak. - Hozzád beszélek édesem! Talán a füleden ülsz?! - érezte, hogy egyre jobban elönti agyát a tehetetlen méreg, és indulat, és csupán egy-két perc választja el a totális atombomba kifakadástól.
- Drágám! Nyugodj meg! Nincsen semmi baj! Mindjárt elindulunk és kiadósan bevásárolunk! -igyekezett csítitani felesége, aki apró fcnire írta fel kisfiának, aki még az iskolában volt, hogy az ebédet a hütőben találja ha megéhezne, és a mikrohullámú sűtőben melegítse majd meg az előre elkészített paprikás krumpliját.
- Na? Mi lesz? Ne tököljünk már annyit a kurva életbe! - azonnal rá kellett gyújtania egy újabb cigarettára, mintha ezzel legalább is mérsékelni tudta volna idegeskedő stresszeléseit. - Gyorsan húzzunk a francba, mert annyian lesznek mint a tetvek!
A csinos feleség kényelmesen, és kómotosan felöltözött, ezzel is mintha szándékosan felakarta volna idegesíteni duzzogó, morgó férjét, aki valóságosan már a tűkön ült, és egyre türelmetlenebbül toppantott, miközben fel-alá járkált a szobában, miközben feleségének hihetetlen nagy lélekjelenlétébe került, hogy megőrizze hidegvérű higgadtságát.
- Készen is vagyunk édesem! Hogy tetszem? - kérdezte röpke lepke módjára párszor megfordulva saját tengelye körül.
- Jó lesz! - zárta túlzottan is rövidre a szép szavak gyűjteményét az ideges családfő.
- Jaj olyan morgós tudsz lenni! - durcás fintort vágott a sugárzó asszony.
Elindultak a karácsony előtti bevásárlásra, mely - a legtöbb esetben -, idetépő, kíméletlen versenyfutás volt az idővel. Ti. a jobb termékeket, és főként elektronikai cikkeket már napokkal előtte mind megvették. Sokszor lehetett olyan kijelentéseket hallani, hogy egy önmagára valamit is adó ember már november első heteiben beszerzi a karácsonyhoz szükséges dolgokat, és egynéhány ajándékot is, melyről eleve tudható, hogy később majd hiánycikknek minősül.
- Édesem! Talán jobb lenne, ha átengednéd nekem a kormányt, te pedig beülnél mellém! - javasolta az asszony.
- Csak nem képzeled! Minek nézel te engem, mi?! Azt hiszed most szereztem azt a tetves jogosítványt! Hát tud meg, hogy már húsz kerek éve vezetek! Bekötött szemmel is tudnék a forgalomban manőverezni! - miközben egyre idegesebb lett, és szokásává lett, hogy acsarkodva, szidalmazva beszél, amitől a másik embernek majd szétrepedt már így is hasogató feje. S miközben egy nagy rakás közlekedési szabályt megszegett nem tűrte, ha egy-egy autó nemzetközi jeleket mutatva ócsárolni kezdi:
- Menj az anyádba! Vadbarom!
- Te is te rohadék állat!
- Édesem, talán nem kellene így az ünnepek táján csúnyán beszélned! - figyelmeztette a feleség.
- Utálom érted?! Ki nem állhatom ezt a tetves ünnepet! Tudod is te, hogy hogy telt az én gyerekkorom! Ajándék? - nézett felfelé. - Hát még mit nem! Anyám adott két puszit a pofámra, és ennyi volt az ünnepség, míg az apám valahol vedelt valamelyik kiskocsmában! Most meg mindenki megvan veszve! Plazmatévé, meg X-box és ki tudja még minden! - csikorgó kerekekkel kanyarodott be a nagy bevásárlóközpont irányába.
A nagyobb bevásárlóközpontokban szinte természetes jelenségnek számított, hogy dugig volt tömve a már egyébként is zsúfolt konzervdobozhoz hasonlító parkoló.
- Na, mit mondtam? Most aztán hol a kurva istenbe parkoljak azt mondd meg?! - tehetetlenségében ismét rágyújtott, holott megbeszélték, hogy az autóban tilos a dohányzás. Talán a felnőttek egyszerűbben szegik meg saját szabályaikat.
- Drágám! Nyugodj meg! Nézd csak! Ott van egy hely! - az asszony egy tűzoltócsap mellé mutatott, és kicsit büszke is volt titokban, hogy ő fedezte fel esőként a helyet.
- Mondd csak bogaram? Te most szivatsz engem?! Nem látsz a szemedtől?! És ha jön egy kurva rendőr, akkor mit mondok neki? Bocsánat biztos úr, de nem láttam a tűzoltócsapot? Vagy fizetni akarsz bírságot?! Annyi eszed sincs, mint a tökömnek! - annyira cinikusan, szarkasztikusan beszélt párjával, hogy az asszony legszívesebben felpofozta volna, de valamiért szerette a férjét, mégha nyers, rideg, és csiszolatlan maradt egész tántoríthatatlan életében.
- Jól van drágám! Nyugi van! Inkább vegyük meg, ami kell, és aztán gyorsan menjünk haza! - javasolta az asszony, miközben besétáltak a vásárlóktól már így is jócskán hemzsegő, hangyabolyszerű bevásárlóközpontba.
- Akkor én veszek valamit a fiunknak, te addig néz körül, és majd a kasszánál találkozunk, jó?!
- Állunk csak meg! Te itt maradsz mellettem és együtt fogjuk megvenni a két mama ajándékát is! - kicsit erősebben markolta meg felesége ruháját, amit az asszony fenyegetésnek vett.
- Jaj miért kell ezt így csinálni! Engedd el a ruhámat! Összekoszolod! - simított végig elegáns, csinos holmijain.
- Azt se tudom, hogy minek örülnének? - nézett tanácstalanul feleségére, miközben az ormótlan bevásárlókocsi rozsdás kerekeivel próbált egyensúlyozni, mert a kocsi sosem arra ment, amerre szerette volna.
Miközben nézelődtek a rengeteg sok ember között fel-felbukkant egy-kettő házaspár, akik jól ismerték őket is, így mi sem természetesebb, minthogy gyorsan odamentek hozzájuk, hogy egy kicsit elbeszélgessenek:
- Hát sziasztok gyerekek! Mi újság? Kicsi a világ nemde?! - magas, mackós alkatú, szakállas ember lépett oda hozzájuk kisnövésű asszonyával, aki a hónaljáig ért.
- Szervusz Géza! - rázott kezet kollegájával az ideges férfi.
- Hogy s mint vagytok? - szándékosan könnyed társalgási hangnemet ütött meg, ám valójában legszívesebben a pokolba elkívánt volna bárkit, akivel találkozik.
- Semmi különös! Úgy döntöttünk, hogy nyitunk egy kis vállalkozást valahol külföldön, mert a nagyobbik fiam már kint él Németországban, és szépen berendezkedett. - dagadó büszkeség érződött a hangjában, miközben a másik férfit kisebb féltékenység fogta el, hogy ő miért nem volt képes megvalósítani az álmait.
- Úgy halottam azért te is szépen kerestél! És mondd csak? Milyen a nyugdíjas élet?
- Hát... változó kérlek szépen. Alig tudom magamat bármivel is elfoglalni ráadásul a felnőtt fiam is írogat, mint valami író, de pénzt nem hoz a konyhára! - vallotta be. Míg a két kollega kellemesen eldiskurált egymással a két feleség is elbeszélgetett.
- Képzeld csak, mi nemsokára utazunk ki németbe, és ott kezünk újéletet! - újságolta sugárzón, lelkendezve a másik feleség.
- Hát ez csodás! Őszintén gratulálok és sok sikert nektek.
- Hát annyit mondok, hogy nem volt könnyű döntés, de úgy ézetük, hogy muszáj valamit csinálni, mert itthon éhbérre sem elég a fizetés, és a számlák és a költségek pedig egyre csak növekednek.
A másik feleség lelki szeme előtt már sokszor megjelent az elképzelés, hogy mi lett volna, ha hárman ők is elhagyják az országot és szerencsét próbálnak. Meglehet már sokkalta jobban boldogulnának férje nyuddíja nélkül is, mint a jelenlegi helyzetben. Nem lehet tudni biztosan! Ráadásul sem ő sem a férje nem beszéli se az angolt, se a németet! A fiuk persze beszél angolul, és megért mindent, de hát az nem ugyanaz! Kicsit elszomorodott, amit a másik nő persze azonnal észrevett.
- Mi a baj Enikő?
- Semmi! Tényleg semmi csak néha túlságosan nehéz megélni az egyszerű hétköznapokat is! Sohajtott egy nagyot, majd kifújta a tüdejében megrekedt levegőt.
- Hát akkor örülök, hogy láttalak benneteket és majd keressük egymást, jó?!
- Igen! Hogyne! Az remek lenne!
A házaspár továbbsétált a zsúfolt sorok között. Tomanek bezzeg rögtön odaszaladt feleségéhez és irigykedve újságolta, hogy volt buszos kollegája és annak felesége külföldre költöznek az új élet reményében, mintha - legalább is -, ez egy olyan megfoghatatlan, elképzelhetetlen utópia lenne, melyet Tomanek képtelen volt mindezidáig megvalósítani:
- Képzeld szívem! Most találkoztam a Gézáékkal, és jót beszélgettünk arról, hogy külföldre költöznek!
- Igen Drágám! Tudok róla, én is beszélgetem Géza feleségével!
- Ja! Akkor nem is mondom! Azért ez fantasztikus nem! Mindenki azt hitte Gézáról, hogy nem viszi sokra, és akkor tessék! Szépen kikupálódott!
- Azért remélem, hogy nem vagy rá túlzottan féltékeny? - kíváncsi szemekkel pillantott férjére.
- Ugyan már! Miket gondolsz te rólam!
- Csakmert neked is éppen úgy voltak álmai, mint bárki másnak!
- Meglehet, de én sosem tévesztettem szem előtt a családom elvárásait! - ezt úgy mondta, mintha valami bölcs közmondást, vagy intelmet osztott volna meg élete párjával.
- Értem drágám!
Időközben egyikük se vette észre, de úgy elszaladt az idő, hogy késő este már egy tapodtat is alig lehetett mozdulni a heringszerű embertömegtől. Pedig igyekeztek szigorúan betartani a családfő által előírt napi rendet.
- A kurva istenit neki! Hát még mindig nem találtunk egyetlen átkozott ajándékot sem a két öreglánynak! - megint elkezdett hirtelen forrni benne a méreg. Elbeszélgették az ajándékvásárlásra szánt értékes perceket.
Végül nem teketóriázott olyan sokat; odament a legelső polchoz, ahol szépen becsomagolt, vicces feliratú bögréket, és egyéb ünnepi porcelánholmikat lehetett kapni. Találomra kivett két bögrét, majd elvett két konyakmeggy desszertet, az egészet behányta a bevásárlókocsiba, és kellő dabadó büszkeséggel közölte:
- Ezzel meg is volnánk! Te is akarsz magadnak valamit? - kérdezte feleségét, mint aki szándékosan valamiről megfeledkezett.
- Hát... szerettem volna kipróbálni egy új parfümmárkát, de szerintem jobb, ha hazamegyünk! A fiunk már biztosan aggódik értünk!
- Anyus! Nem értem miért kell még mindig fognod annak a nagy culának a kezét! Már elmúlt tizennyolc éves! És ha egyetemre megy akkor is fogni szándékozod a kezét?
- Te ezt nem értheted drágám! Az anyukák sokkal szorosabb kapcsolatban állnak gyerekeikkel!
Egy újabb tortúrával is felért mire a nagybevásárlás holmijait kipakolták a pénztárak fekete futószalagjaira, és mire az összes tételt beütötte a középkorú, jócskán életunt, szemüveges pénztárosnő egy örökkévalóságnak tűnt mire végeztek.
Kicsivel este fél kilenckor indultak haza, és nem volt meglepetés, hogy egész úton főként a családfő tartotta szóval az asszonyt, és az feleség sokszor el sem akarta hinni idegskedő, morgós férje hogy képes folyamatosan, megállás nélkül beszélni!