BELÉPÉS A VÁLTOZÓ KORBA

Negyven! Milyen egy szánalmas, vacak életkor már ez?
Negyven év! Felhív egyik rég nem látott hölgyismerősöm, akinek már három fantasztikus, imádnivaló lurkója van.
- Szia drága barátom! Hát hogy s mint vagy? Nem semmi igaz-e?! Nagy utat tettünk meg! - kérdezi mobilon.
- Hmm - mert csak hümmögésre telik - legalább is -, egyelőre. Nem a válaszával van nézeteltérésem, csupán az a kissé irritáló, csicsergő, kanári-hangnem zavar, amit ki tudja? hány és hány embernek sütött el jó vicc gyanánt, akik hasonló cipőben járnak mit én.
- Ne hülyséskedj öreg haver! A összeadod a két húszast azonnal kapasz egy jó negyvenest. Ez is olyan, akár a borkóstolás. A jó bor érett, akárcsak az emberi évszámok összessége! És ha már a nőknél tartunk! Ne izgasd magad! Biztos vagyok benne, hogy valahol rád is türelmetlenül, égető vággyal várakozik az a bizonyos Igazi!
- Oh, hát hogyne! - cinikus, pesszimista hangomat szinte mint egy álhatatos, segítőkész testvér azonnal megérzi, és kissé meg is dorgál érte:
- Drága barátom! Kérlek szépen! Ne süllyedj el az önsajnálatod pöcegödrében, mert az egyáltalán nem tesz jót az egészségednek! Őszintén sajnálom apád halálát, és anyukádat is, de itt lenne az ideje, hogy egy kicsit megpróbáld élni is az életedet!
- Igazad lehet... - töprengek, és szinte már jómagam is hallom mennyi erőfeszítésbe kerül újból üzemképessé tenni agyam rozsádodásnak indult, pókhálós fogaskerekeit.
A vonal túlsó végén két gyerekzsivalyt hallok, és váratlanul megpróbálok témát váltani:
- ...Na és ti hogy éltek? A gyerkőcök hogy viselik magukat?
- Gyerekek! Tessék azonnal rendesen viselkedni, mert egy kedves barátommal beszélek! - hallatszik a vonal túlsó végén, mire kiscicaszerű nyávogás a válasz. - Bocsáss meg édes! Hol is tartottunk? - veszi fel újból a beszélgetésünk fonalát, ahol abbahagytuk.
- Figyelj! Nem akarlak zavarni, és feltartani se, ha ennyire zsúfolt a napod! - mentegetőzök, mert kissé kellemetlen az egész szituáció.
- Ugyan már drágám! Rád mindig lesz és marad is időm, mert fontos, nélkülözhetetlen része vagy az életemnek!
Annyira jól, és önbizalmat növelően, bátorítóan, vigasztalóan esnek őszinte, és nemes szavai, hogy valósággalkönnyekig meghatódok, és kicsit jól érzékelhetően el is pityeredem.
- Kö-köszönöm drága... - felelem halkan.
- Nyugtass meg édes, hogy most nem sírsz?! - hangja remegni kezd, mint akivel hirtelen rossz hírt közöltek, vagy nem érti mi történik.
- Ki-kicsit meghatódtam... - motyogom nyammogva, visszafojtva kitörni készülő érzéseimet, melyeknek ebben a percben jószerivel alig sikerül parancsolnom, dehát ilyen vagyok! Egy nagyra nőtt gyerek!
- Drágám! Figyelj! A férjem most estig dolgozik, de megígérem, hogy kijelölünk egy napot, és szeretnék veled szülinapozni egy kicsit! Persze csak, ha nincs ellenedre! - Bárcsak a gimiben tette volna fel ugyanezt a kérdést, amikor Krisztába voltam halálosan belezúgva, aki fogadásból befestette mézszőke haját valami ismeretlen eredetű földönkívüli püspöklila színre.
- Az... tényleg annyira jó lenne... - könnyebbülök meg, és máris előveszek egy újabb tiszta zsebkendőt, hogy visszatarthassam gyáva, és alamuszi hüppögésemet.
- Na! Ebből elég édes! Felnőtt emberek vagyunk! Beléptünk a változó korba! Nemsokára újra felhívlak, addig kérlek tarts ki! Annyira szeretlek! - szinte meg se várja válaszomat, máris bontja a vonalat, mert a két kissé rakoncátlan ördögfióka - hallani -, valósággal majd szétszedték a családi házukat, és egész biztos a fegyelmezésre megy rá maradék lélekjelenléte is.
Hát így telik a kerek negyvenedik, velejéig szánalmas, és unalmas szülinapom. Apám szavai csengenek fülembe: - Édes fiacskám! Harmincöt éves korod után neked már sosem lesz se feleséged, se családod! - Nem mondta ki sosem nyíltan csupán csak fenyegetőn, baljóslatún utalt rá, hogy egy szánalmas lúzer pojácának tart, aki hamis, semmitmondó álmokat kerget, hogy az irodalomra adtam a fejem, és már nem akartam többet tanítani!
Észrevettem, hogy minden évben ugyanaz a műsor van napirenden: berakom a Farkasokkal táncolót a DVD-lejátszóba, és egyszerűen csak szeretném, sőt követelem, hogy sodorjon magával az egész film. A következő ugyanis a helyzet. Egyke emberke lévén szüleim igyekeztek a talpraesettség és a tartós magányérzetre ránevelni több-kevesebb sikerrel, és - főként apám emlegette mindig, hogy az ember egész szánalmas életén át egyedül csakis saját magára számíthat. Ennélfogva segítséget sem próbáltam meg kérni se a matek, fizika, vagy kémia miatt a suliban, sem később a csajozás terén.
Arra jöttem rá, hogy a legtöbb ember mintha szándékosan megijedne a középkorúság kimondásától is, mert úgy érezheti szervezete, és örökké fiatal lelke becsapta, és ellene fordult. Talán ezért lehetséges, hogy a legtöbb ember nem szívesen emlegeti saját életkorát, még akkor sem, ha nyíltan fel kellene vállalnia bizonyos dolgokat.
Bámulom a HD plazma képernyőt! Szándékosan a nyolcvan centis változatot választottam bárhogy is igyekezett erősködni a szaküzletben a tejfölösszájú, rasztafrizurás eladósrác, hogy az kicsi lesz nekem!
Kevin Costner a bölényvadászat alkalmával egyes egymaga ülte meg szőrén pompás vajsárga lovát. A rizikós, nagyon veszélyes, kockázatos jelenet hatására jómagam is elgondolkodom, hogy miért nem sikerült a botcsinálta lánykérésem az egyetemen, amikor a csillagokat is lehoztam volna annak a hihetetlen őzikeszemű, mennyország-mosolyú nőnek, akivel jó lett volna új életet kezdenem.
Egyszer csak azt veszem észre, hogy elkezd előbb csak apró pelyhekben, majd egyre nagyobb kristályokban hullani a hó. S bár számos ember majd megőrül a pompázatos, szemetgyönyörködtető látványtól, engem gyerekkoromtól kezdve velejéig kétségbeejt, és rendkívül elszomorít a hóesés. Talán köze van hozzá annak a ténynek, hogyha a dagadék kissrácot arcon dobnak fagyos hógolyóval, ami a fagyos éjjeleken olyanná vált, akár egy nagyobbacska kőszikla, és egyszerre begyűjt két lilaszínű monklit és kék-zöld-lilás sérüléseket egész felsőtestén, akkor nem csoda, ha felnőtt korában nem az lesz az első gondolata, hogy snowboardozni, vagy síelni megy valamelyik ausztriai településre.
Hirtelen elfog a kínzó, alvilági letaglózó szomorúság, tartós levertség érzése, és Latinovits Zoltán verseit kezdem hallgatni! Azon töröm a fejemet, hogy a ,,színészóriás" néven emlegetett meg-nem-értett, kamaszlelkű zseni vajon igazán és teljesen boldog ember lehetett-e?
Később megnézem a Facebook-oldalam és számos régi-új ismerősöm, és barátom gratulál a kerek évfordulómhoz. Nem lehet tudni, hogy vajon szívbéli, és őszinte az együttérzésük, hiszen már több évtizede hogy személyesen nem találkoztunk, és ráadásul - nagyon sok esetben -, a COVID is keresztül húzta a számításainkat. Mégis ahogy olvasom a jókívánságok szépen kikarikírozott, tételes listáját azon gondolkozom, hogy vajon tettem-e bármit eddigi életemben, amitől más emberek élete jobb, vagy élhetőbbé vált. Később jön a hidegzuhanykért ért tartós, kiábrándító felismerés; hogy nem igazán!
Abban a pillanatban, hogy annak idején néhány jófejnek mondott kollegám megszellőztette a titkos hírt, miszerint: pszichológus, lelki tanácsadó segítségét vettem igénybe az már csak hab volt a tortán, hogy alig három hónap múlva az adott Igazgató Úr bő két és félórás, zártkörű megbeszélés keretében orrom alá tolta saját felmondási papírjaim paksamétáját, miközben néhány ügybuzgó, buzgómócsing kollegám váltig állította, hogy ők kiálltak mellettem! Amit eléggé nehezemre esett még elhinni is!
Később főként nyáron néhány volt kollega beköszön, hogy lássa még életben vagyok-e? Kedvesen, közvetlenül érdeklődnek, ám a hamis arcmaszkok mögött előbb-utóbb fényderül a lappangó igazságokra.
- Hát szevasz öregem! Mi úság?
- Semmi különös! Ma épp nem akartam öngyilkos lenni! - felelem.
- Ugyan már ne hülyéskedj öreg! Figyelj! Esküszöm anyám életére, hogy találunk neked valami melót és már a következő évben újrakezdheted! - bizalomébresztő, segítőkész válasznak látszik, mint amit valaki egyszer már szándékosan beprogramozott.
- Hát... köszönöm... nagyra értékelem, de tényleg! - s már alig várom, hogy megszabadulhassak ettől a kíváncsiskodó, minden lében kanál alaktól, aki úgy fest, akár egy átkozott katasztrófaturista, hiszen mindig ott van, ahol történik valami, azonban szándékában sincs jobbítani, vagy segíteni akárcsak egy hangyányit is az emberek életén. Nagyot sóhajtok, kifújom a benntrekedt levegőt, és meg is könnyebbülök, amikor tizenöt perc után közli, hogy váratlanul el kell mennie.
- Semmi probléma! Köszönöm, hogy meglátogattál! - rázunk kezet, majd tudom, hogy a következő találkozásra legalább ezer évet kell várnom. Nem mintha máris hiányozna!
Végül a hét utolsó napján megérkezik várva várt barátnőm, aki nem sokat teketóriázik és máris egy hatalmas legalább tizenhat szeletes csokitortával, néhány lufival, és színes hobbi-konfettival örvendeztet meg, miközben kissé idétlen, papírból készült háromszögletű, ,,happy birthday"-feliratú csákót visel a fején.
- Szia édesem! - csókol előbb kétoldalról meg, majd hatalmas cuppanós csókot ad a számra füligérő mosollyal. - Hihetetlen, hogy te is beléptél a negyvenesek táborába. - mondta aztán, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga besétál a bejárati ajtón, és precíz tüzeteséggel megszemléli agglegénybarlangomat.
- Fantasztikus lakásod van drágám! - jegyzi meg, egyben önmagát is igazolva.
- Nos, hát köszönöm szépen! Igazából a szüleim érdeme... - jegyzem meg bátortalanul.
- Oh! Őszintén sajnálom, ami apáddal történt! - szorítja meg erősen kezemet részvéte jeleként, majd lepakolja a szülinap szokásos kellékeit az étkezősarokban közvetlenül a tágas, komforos nappali mellett.
- Hoztam egy üveg gyerekpezsgőt is, hogy koccinthassunk! Tudom, hogy utálod az eredetit! - úgy jegyzi meg, mint akinek ténylegesen is sikerült a hosszú, gyötrelmes évek alatt maximálisan kiismernie.
- Ö... akkor én hozok poharakat... - azzal máris átrepülök a szobán csapzott másnapossággal, míg az üvegezett vitrinben üvegpoharak után kutatok. A hosszú pezsgőspoharak sokkalta jobbak, mint a csészealakúk, de mivel csak csészeformájúak vannak itthon, egyéb választásom nem lévén ezeket veszem ki, és teszem le óvatosan az étkezőasztalra.
- Most pedig csukd be a szemed! Előkészítem a meglepit! - titokzatoskodni kezd huncut, ravasz mosollyal, mint a gimiben, és kisomfordál a kiskonyhába, hogy a szülinapi tortát a minitűzijátékkal együtt előkészítse. Alig tíz perc után egy negyvenes számozott gyertya és egy rakétaként szikrázó tűzijátéktortával tér vissza, és közli, hogy most már kinyithatom a szemem:
- Sok Boldog Szülinapot édesem! - akkora csókot kapok tőle kiváltságos ajándékba, ami a gimiben egyből megnövelte volna megtépázott hírnevemet.
- Ö... hát... nagyon köszönöm... - szavakhoz is csak nagy sokára, és nagyon nehezen jutok.
Megfog egy kissé ósdi tortalapátot, majd türelmesen megvárja, míg a tüzijáték elég, csak aztán szeleteli fel precíz profik módján a gusztusos, marcipánillatú csokitortát.
- Ugye szereted a marcipámfigurákat is! - közli, és kicsit remeg a hangja, mert mindent annyira jól akar csinálni.
- Hát persze! A Szamos marcipán az egyik kedvencem! - Egy mini Batman-figurát pillantok meg, mely hősként trónol sötét köpenyével a torta egyik oldalán. Már megint elfog a romantikus, érzelme perc, alig bírok parancsolni kitörni kész érzelmeimnek, és úgy, hogy barátnőm ne lássa könnyeimet inkább elfordulok. Persze így sem uszom meg a percet, mert mindent észrevesz:
- Hé drágaságom! Csak nem fogod itatni az egereket! Félő, hogy kevés lesz a zsepi, ha így folytatod! - magához ölel, hogy kissé megilletődötten érzem nőiességének formás idomait, amitől furcsán érzem magam, de ebben az ünnepi percben könnyedén hozzászokom.
- Tudod már több mint húsz éve ismerjük egymást, és te azért vagy kivételes, fantasztikus, és számomra igen-igen különleges ember, mert senkinek sem hagytad, hogy megváltozz! - jegyzi meg.
- Tudod ez érdekes! - jegyzem meg, miótán kicsit kiszabadultam jóindulatú öleléséből. - Anyu mindig azt mondogatta, hogy rengeteget változtam, ám én sosem értettem a különbséget.
- Biztosan így van, de nekem tetszik ez a személyiséged is! - azzal jókora szeletet kanyarít a tortából, kisebb pukkanással kinyitja a pezsgősüveget - holott ez a férfiak dolga lenne -, most viszont megbocsátható, majd koccintunk, és érzem, és látom azt, hogy neki is nagyon sokat jelent az egész meghitt, fennkölt pillanat.
Több mint öt órán át beszélgetünk egymás mellett ücsörögve a nappali tágas, kényelmes kanapéján, miközben - észre se vesszük -, de úgy szorongatjuk egymás kezét, mint a kamaszkorú szerelmesek, és flörtszerű pillantásokat is vetünk a másikra.
Hamar beesteledik, lévén november vége felé jár az ősz.
- Ne felejtsd el drágám, hogy egyszer te is nyugodtan meglátogathatnál bennünket! A gyerekek egész biztosan hamar a szívükbe zárnának! - csókol arcon megint, miközben rásegítem stílusos télies kabátját sportos alkatára. Csinos sapkát is vesz, és egyáltalán nem izgatja, ha ezzel kicsit szándékosan lelapítja frizuráját.
- Hékás! Légy boldog és vidám! Egyszer vagy negyven! Meglásd fogunk még mi igazán nagyot bulizni! - a reményteli bizakodás izzik szavai mögött miközben lekísérem a társasházi liften a kinti bejárathoz és a szívem is összefacsarodik, hogy el kell válniunk egymástól, hiszen, ha érettségi banket után mindketten megvallottuk volna egymásnak érzéseink, talán másként alakult volna kettőnk sorsa.
Különös mosoly játszik arcomon, miközben lelkem mélyén vegyes érzések kavarognak...