VISSZAFELÉ MESÉLVE

Barátságtalan kedvetlenséggel szálltam fel a metróra. Nem tudom, hogy vajon mindenkit elfog-e egy afféle kíméletlen, kínzó, velejéig barátságtalan érzés, mintha a feje a gyormában lenne, és az sajogna, fűrészelnének benne.
Nem tudni, hogy vajon az utazás jelentette embertpróbáló kalandok, vagy épp izgalmas bukások jelentettek-e nagyobb kockázatot számomra. Mindenesetre főként ősszel, és a téli időszakban már kora hajnalban a Deák-téri metróösszekötő állomásom toporogtam, megpróbálva kellő sikertelenséggel kiszorítani a tartósnak ígérkezett jéghideg, és könyörtelen levegőt, s mikor végre - rendszerint -, a legutolsó szerelvénybe szállhattam bizsergető kellemesség vett rőt rajtam, hogy a hideg levegőtől tartósan megmenekülhettem. (Legalább is átmeneti jelleggel)
Ahogy a metró csikorogva, nyűszítve elhagyta az állomást és még így is legalább ötven kerek percbe telt mire a Deák-tértől az ember kikeveredhetett a külső Határ út peremvidékéig holt gyárvárosok különös, jócskán lepusztult minigettójáig addig az ember jóformán a legkülönböző társadalmi csoportokkal ismerkedhetett össze pusztán kíváncsi szemlélődése alapján.
Főként kufák, munkába igyekvő ideges, agresszív emberek sokasága tülekedett, gusztustalan modorban nyomakodott a már így is jócskán zsúfolásig megtelt, leginkább konzervdobozra hasonlító szerelvényekbe, míg azok, akiknek juthatott ülőhely a szándékosan flegma, tompított, közönyösség és részvétlenség szándékos érzelmeivel egykedvű, és lusta arcukon inkább kibámultak az ablakon, és a nagy semmibe, és a hajnali, derengő sötétségbe meresztették bamba szemeiket.
Aztán ahogy egyre inkább a külső kerületek jöttek sorra a menetrend szerint azok a bizonyos társadalmi csoportok, mint a vagány fenegyerekek, örökké zsongó iskolás diákok, özvegyek, és vénasszonyok is mind-mind leszálltak, hogy átadják a helyüket olyan ismeretlen, vadidegen, masszív alvilági, vagy csak pokolbéli figuráknak, akikkel az ember nem szívesen ismerkedik össze.
Váratlanul egy idősebb aggastyánforma öregember nyomakodott be kissé lökdösődve a többi embertömeg között a szerelvénybe. Látszott az öregen, hogy nem lehet se lóvá tenni, se megvesztegetni. Gondosan kikészített két papírtörlőt, tán attól való félelmében, hogy piszkos, mocskos lesz eredeti öltözéke, vagy talán csak a higiénia alattomos már-már kissé groteszk paródiájával szeretett volna exibicionistán kedveskedni ennek a nem mindennapi fonák-helyzetnek. Néhány megállót így ment az aggastyán feneke alatt a papírtörlővel. Voltak, akik jócskán gyanús, kíváncsi szemekkel megnézték maguknak, mint afféle félkegyelmű, vagy csak habókos vénembert, míg mások az egyetemes tunyaság, a lusta undor keverék kifejezésével szándékosan elfordították bámészkodni vágyó fejüket.
Jómagam is tapasztalhattam milyen az igazi meggyökeresedett halálfélelem, ha az ember kifog magának egyet-kettőt az ilyen kétes szereplők közül.
- Hé, öcskös? Hozzád beszélek a kurva anyád! Nincs egy ötösöd kölcsönbe?! - telepedett te közvetlenül a mellettem lévő kettes ülésre egy kétes, tatárosarcú alak, aki első látásra a tolvaj, és a bűnöző tipikus esete volt. De hát mint tartja a mondás, az ember ne ítéljen külsőre.
- Bocsásson meg, de én itt leszállnék! - azzal átnéztem a feje felett, mint akinek valóban égetően sürgető elintéznivalója akadt, és amilyen gyorsan csak lehet inkább leszálltam egy rokonszenvesnek ritkán nevezhető megállónál.
Még jócskán hallottam, amint a Határ úttól nem messze a bűnöző külsejű ember fenyegető, villámló szemekkel, marcona arckifejezéssel rám mered és foga közt szűri a szavakat, de azt - szerencsére -, már nem hallottam.
Az ősz egyre kísértetiesebb, szinte látomásos jelleget öltött, amint besétáltam az átláthatatlan távolságú, masszívan koszos tejszínes ködbe. Mintha egy ismeretlen eredetű vegyi masszába léptem volna önként, amiről még nem tudom, hogy vajon múltam, vagy bizonytalan jelenem felé kalauzol-e...
A csontvázkarú lombhullatú fák is mintha szándékosan meggörnyesztették volna már egyébként is kínosan, fájdalmasan kifacsart testüket.
A villamos - bár tíz percenként járt -, a reggeli csúcsforgalomban mintha szándékosan megakarta volna várakoztatni már egyébként is veleéig türelmetlen utazó közönségét.
Csontighatolón éreztem, hogy az ősz mintha akart volna tőlem valamit...
Nagyméretű sálamat vastagon nyakam, állam köré tekertem, míg végül már majdnem egész alsó fejemet is teljesen befedte. Míg jó meleg téli sapkámat úgy a fejemre húztam, hogy sokkal inkább tűnhettem őrültnek, vagy épp félkegyelműnek, attól függően, hogy a többi utas megnézett-e magának.
Egyszer csak régi gimis osztálytársamat fedeztem fel. Ő éppen a városba igyekezett, és fürge gazella-lépéskkel felszökkent a közelítő villamosra; ebben mindig is nagyon tehetségesnek számított. nem tudom, hogy látott-e, vagy felismert-e, mindenesetre amint a villamos elsuhant mellettem én egykedvűen intettem párat utána.
Végül én is felkapaszkodtam egy sárgás Hannoverből importált szerelvényre, mely aztán villámgyorsan kivitt a Határ úti kétes környékről egy másik kissé alvilágiasabb kispesti részre, ahol a szépen karbantartott családi és vegyes társasházi panellakások mellett mintha a masszív alvilág is szerepet kapott volna. Igaz csupán éjszakákként.
Szürkés, egyszínű, jelentéktelen aktatáskámat szorosan a hónom alá fogtam. Elvégre attól, hogy nem hordozok magammal értékes kincseket, még bárki kirabolhat fényes nappal is! S míg a villamos egykedvűen zütykölődött megállóról-megállóra akár egy régi fekete-fehér némafilmes felvételt agyam fogaskerekei közt megpróbáltam átgondolni addigi életemet.
Végül leszálltam a Kiss utcánál, és egykedvű, komotos kedvvel besétáltam az általános iskola felé, ahol kötelezően előírt tanítási gyakorlatomat töltöttem. Néhány gyerkőc már javában álldogált a bejáratnál, s míg egyeseket autóval hoztak-vittek gondoskodó szülei, addig volt néhány diák akiknek sokat sejtető arckifejezése szinte mindent elárult, és az ember úgy olvashatott bennük, mintha csak nyitott könyvek volnának.
- Csókolom Feri bácsi! - köszönt egy kínai-magyar kislány, akinél szorgalmasabb, példásabb diákat nem is kívánhatna magának az ember. - Miről fogunk ma tanulni? - kérdezte csicseregve, kíváncsi hangon.
- Szervusz Chang! Ma beszélgetni fogunk egy kicsit a középkori romantikáról! - feleltem a kislány legnagyobb álmélkodó megdöbbenésére. Úgy tűnt egzotikus arcocskája azonnal felderül, és az olthatatlan tudásszomj költözik bele. Kicsit elgondolkodott, majd félszegen arról kezdett kérdezősködni mikor írjuk a következő témazáró dolgozatot?
- Nyugodj meg Chang! Az még sokára lesz! De te mindig szorgalmasan készülsz! Semmi okod a félelemre! - bíztattam s együtt mentem be vele az iskolába, míg kis mikrobuszban szorongó, gyanús szemekkel méregető kínai szülei folyamatosan szemmel tartottak.
A tanítás talán akkor a leghtékonyabb, ha nagy adag spontaneitás is társul mellé. Azonban, ha az adott tanárnak van egy kissé házsártos, makacs régimotoros főnöknője, aki minden újító módszerét, és lépéseit árgus, gyanós szemekkel vizslatja, akkor könnyen előfordulhat, hogy az adott pedagógus nemhogy bátorító, vagy ösztönző szavakat kaphat - de egyenesen kisebb vétségekben részesül, amiért példának okért nem a NAT-nak megfelelően tartotta meg irodalomóráját.
- Hát kedves kollega úr! Ez a mostani teljesítménye bár elismerem, hogy fantasztikusan merész, és újító szándékú volt, ám sajnos ez még nagyon kevés az átütő sikerességhez! - közölte kissé fenhéjázó, cinikus hangon Szalkainé a gyakorlatvezetőm.
- Igen! Megértettem! - válaszoltam kissé kiábrándultan, szomorúan, hiszen rögvest átláttam, hogy minden marad majd a régiben mihelyest megkapom év végén a gyakorlati jegyemet, és hogy a volt ötödikes osztályomban csupán egy-két ember tud majd szövegértőn olvasni bármit.
- Ne keseredjen el kedves kollega úr! Ön nagyon tehetséges és sokra fogja még vinni ezen a pályán, de szépen megkérem, hogy legyen kicsit realistább! Nem művészekre van szükség, hanem olyan emberekre, akik majd szembenéznek az élet kihívásaival! - vont mérleget, és makacs, szigorú szavaitól máris a hideg kezdett futkosni hátamon, holott az osztályteremben a radiótorok kellemes melegséget ontottak magukból.
Később, amikor már élesben tanítottam, és megjelent az iskola igazgatónője a talpnyaló korúsával, és a hátsó padsorokban foglalt helyet valóságosan egész szervezetemben éreztem, hogy most vagy befellegzett még el sem kezdődött szakmai karrieremnek, vagy pedig jobb, ha meg se hallgatom a leginkább boszorkányüldözéshez hasonlító szakmai, kritikai észrevételek tömegét.
- Hát kedves kollega úr! Először is hadd gratuláljunk Önnek! Látszik, és érződik, hogy alaposan kitett magáért, és a gyerekek fejlődtek azalatt a röpke rövid idő alatt míg maga itt tanított! A szövegértő olvasási módszere jó kezdeményezés és reéményeinkhez hívem a közeljövőben is szépen beválik majd! Szalkainé kollegina már megírta a jegyzőkönyvet, és mivel mindennel készen vagyunk nincs más hátra mint további szép, eredményes sikereket kívánni magának, és ha bármiben segíthetünk a közeljövőben ne habozzék, hanem nyugodtan keressen fel bennünket! - Az igazgatónő nyakatekert, barokkos vezetésű mondataiból jóformán egyetlen kukkot sem értettem. Most kötelességből gratulált, vagy csupán kedvesen korholta az én kezdetlegesnek beállított szakmai teljesítményemet? Nem tudtam meg később sem!
Miután érzékeny búcsút vettem alig tizenöt fős osztályomtól, és mindenkit igyekeztem megnyugtatni őszintén, hogy kis búcsúnk nem végleges néhány kósza évig még fogadtam tanítványokat, és mindig nagy szeretettel jöttek hozzám látogatóba - főként nyáron -, azok, akiket egykor taníthattam.
Időközben valami titokzatos okból azért kifejlődött lelkemben a vágy a kifejezésre, és amatőr író lettem, míg tanári pályafutásom végóráit élte!