SASSZEMŰ BECSÜLET

                                     (Nácsa Gyula emlékének)

 

 

Anyai nagyapám Szvedlacsek Gyula közepes teremetű, fölül már teljesen kopasz, barna sasszemű, ember volt. Szinte mindig elgondolkoztató, és szomorú arcvonásait a munkától megkeményedtek, akárcsak vaskos, göcsörtös, paraszti keze, mellyel gyakorlatilag mások helyett is a ,,mindenes” munkákat is bármikor elvégezte. Nagyanyám szinte kivétel nélkül mindig úgy beszélt róla, mint tisztességes, és becsületes emberről, akinek a munka kétkezi becsülete valami olyan megmagyarázhatatlan, belső tartalmat nyert titokban, hogy akicsak ezt bármikor is becsméreli hívatott, akkor az a legkomiszabb, legalattomosabb szentségtörést követte el a munkásemberekkel szemben. Rövidre szabatott élete során csak egyetlen dologra tudott gondolni; ami jóformán egész életmódját, mentalitását is meghatározta, hogy kis alig háromfős családjának a mindennapi kenyeret, és megélhetést, akár a föld alól is előteremtse. Alig pár hónap leforgása alatt – hála gondos, mindig pedáns, és precíz szorgalmának -, röpke idő alatt fölhúzott feleségével egy komplett kertes házat, ahova akár a legkifinomultabb grófi család is beköltözhetett volna, mert annyira rendezetten, és összeszedetten volt megkonstruálva. Azt hiszem, hogy venéjenek az első kocsiját, ami egy aprócska konzervdobozra hasonlított és kanárisárga színével a kis Polszki Fiat becenévre hallgatott valósággal útálta. Nem is volt hajlandó még életében akárcsak egyszer sem beleülni!

Amikor főként még kiskorú gyerek voltam sokszor eljött hozzánk társasházi ingatlanukba, és föl-alá járkálva föl a végállomásra megnézni a buszokat, lemenni a lejtőn sétálva megállás nélkül rótta és csak rótta ismerhetetlen, és titokzatos köreit. Sokszor úgy viselkedett megmagyaárhatatlan módon, mint akit belső, feszítő, küldetéstudat, és nyugtalanság gyötör. Sokszor emlegette azt, hogyha ő meghal, akkor legalább egyszál unokája tisztelje meg azzal, hogy néma, ha ideje megengedi kilátogat hozzá a temetőbe, és virágot helyez a sírjára. Folyton az emberi erkölcsi méltóságról beszélt, mely olyan volt szerinte mint a könnyen elveszíthető bizalom:

- Jegyezd csak meg kisunokám! Ha te a szavadat adod egy másik embernek, és nem tartod be az ígéretedet, akkor mentegetőzhetsz, bocsánatokat kérhetsz akárhányszor az adott bizalmat csak újból kín keservesen szerezheted meg, akárcsak az emberi hűségedet! – mondta ki korához képest szokatlanul élénk, és éles hangján. Ez a hang szinte sohasem használt fölösleges sallangszólalmokat, mindig pontos volt, kimért, és kérelhetetlen. Kínos szigorúsággal, mely már a kérelhetetlen könyörteleséggel határos ügyelt arra, hogy lehetőleg mindennap pontosan fél tizenkettőkor legyen az ebéd, és aki már megette az ételét, és a kenyere legjavát is, annak is csöndesen a fenekén kellett üldögélni, amíg mindenki be nem felyezte az étkezést.

- Mondd csak kisfiam? Hát te meg hová sántikálsz?! – nézett rám élesen, kidüledő, barnalángú szemeivel vallatón, mint egy bíró.

- Otózni megyek! – mondtam, mert még nem ismerhettem hároméves fejjel a betűket.

- De csak azótán kicsifiam, ha már mindenki végzett! – s kötelezte anyámat, hogy a gyereket szépen, óvatosan pakolja csak vissza az asztal mellé a székére. Én főleg akkor féltem tőle, és szinte már föl-alá eőteljesen reszketni kezdett a gyomrom, amikor egyszer véletlenségből eltörtem a cuortartot, amiben mindig lapult egyke unoka lévén jónehány túrórudi, tejkaramella, vagy tutti-frutti cukorka. S amikor már az egetrengető baj megtörtént ráfogtam a kertesházunk környékén szaladgáló, rakoncátlan, komisz csirkékre, hogy azok jöhettek be a konyhába és törték össze, de nem én! Nagyapám hatalmas, akkor még lapát, inas, és vaskos kezeivel odalépett hozzám a kisgyerekhez, aki most össze voltam koporodva, lehajolt, és megcsipkedte az orrom hossszát, hogy valóban nem hazudok-e? Aztán, hogy mit gondolhatott arra már nem kerülhetett sor, mert kifejező szája szegletében különös mosoly bújkált, és amikor hazatévedt nagymamám is, akkor én csak úgy spúriztam a szoknyája alá, mint valami valóban megriadt kis állatka!

- No, hát ezzel a kisgyerekkel meg mi történt Gyula?! – kapta fel hirtelen, göndör fejét a nagymamám. – Hogy így megrémült szegény? Csak nem történt valami baj?

Nagyapám hamar elkomorodott, mert tudta, és tisztában volt vétkeim alapos súlyával, így mereven, kínosan hallgatott, és csupán egyetlen foga között dörmögte azt is csak halkan: - Kérdezd meg tőle!

Nagyanyámat sem ejtették a feje tetejére, mert amint kinyitotta a konyhaszekrényt és meglátta, hogy hiányzik a cukortartó, ami eredetileg mindig is fontos, és szerves részét képezte a háztartásnak, már rögtön tudta miről is hallgat ennyire restelkedve a kisunokája csöndesen.

- Á! Szóval, így állunk! Enyje, enyje! Hát hogy jutott eszedbe, mondd csak? – s odaültetett az ülébe engem az alig ötéves kisgyereket sírásra erősen görbülő ajkakkal.

- No, no! SSS, csicsija! Szentem! Nem köll félned, én soha nem emelek kezet rád! Csak mondd el mi történt!

- Nem látod! – csattant fel egyszerre nagyapám hangja -, félhetően megbotlott és elesett. Nem nagy dolog, majd veszünk egy másikat! – de talán maga is sejthette, hogy a kisebb füllentés is nála főbenjáró bűn volt, mert kínosan feszengve égette száját.

- Gyula! Ezt most rögtön fejezd be! A kisunokámmal van beszédem! – S hogy nagyapám már többet ne beszélhessen kiment kicsit kiszellőztetni fölforrosódott kopasz fejét a nyári konyhánk meghitt, és hangulatos teraszára, ahol a fölakasztott, aztán kaspóba tett muskátlik különleges, földközi-tengeri hangulatot varázsoltak az arra tévedőknek.

Aztán persze hogy bevallottam, hogy én voltam a lúdas, de azt mondtam – ami szintiszta igazság volt -, hogy véletlen volt, mert lekvártól tocsogó kezemmel fogtam meg kissé ügyletlenül, és ezért kicsúszott a kezemből.

Amikor ennek a kis jelenetnek vége lett nagyapám szigorúsága, és átmeneti keménysége is engedhetett, mert busa, torzonborzas szemöldökeibe hirtelen feltétlen, és megbocsátó szelídság lángja költözött. Ritkán láttuk mosolyogni, de amikor valóban mosolygott csupán egyetlen, semmivel sem összehasonlítható, csonka fogával vidoran, és önfeledten tudott nevetni, és pillanatok alatt bármit megbocsátott, ami néhány perccel ezelőtt még a valódi ellenégeskedés tűzét szította nála. Szinte furcsa, gyerekes mosolya volt, amit talán régen fiatalabb korában szokhatott meg: ez a mosoly nem volt sohasem tetetett, avagy hamis, sokkal inkább mint aki megalázkodik, és mindig becsületesen szerény maradt világéletében úgy tudott örvendezni, úgy jelenet meg az arcán az öröm jele mint valami belső görbület, mint ismertető jelzés, vagy stigmabélyeg, jellegzetesen mint egy feledhetetlen emlék, mely mindenki számára fontossá lett, aki csak ezzel a különös, különleges emberrel találkozhatott…

Idegesen: a szájszöglete kicsit grimaszolt, hogy szépmíves görbületben még kifejezőbb legyen, de az is megeshet, hogy fogatlanságát szerette volna eltitkolni, mert nagyon sokat, és kitartón szenvedett. Vacsoránál is – akárcsak az ebédnél történt szertartásoknál -, mindenkitől megkövetelte hangtalan engedelmességgel, hogy lehetőleg pontsan étkezzünk, és ifjúkori történeteket kezdett mesélgetni kicsit ravaszkás, kacsintó nézésével. Szinte átélhetően, és feszülten mondott el egy-egy érdekes emléktördéket; rendszerint ami vele személyesen megesett, és amikor már mindenki nevetett és jól érezte magát, elég volt, ha nagymamámra azzal a bűvölő, nagy gesztenyeszemeivel ránézett, mint egy elvesztett ember, aki támogatást kér, esdekel, és az ember már megsejthette, hogy eltéphetetlen kötelék van kettejük között. Amikor hamar végeztem az étkezéssel bebújtam lopakodva az asztal alá, mert ez volt az egyik kedvenc gyerekkori foglalatosságom – ki tudja miért, és onnan figyeltem ezt a lenyügözően karizmatikus embert, és megpróbáltam kis agyammal elképzelni, hogy mit is érezhet egy ilyen sok időt megélt, hatalmas ember. Nagymama is figyelte férje minden néma, ám annál markánsabb, és ítélszerű tekintetét, és úgy akarta, ha minden az ura kedvére van.

Amikor végeztünk a vacsorával, már mindenki szabadon mehetett amerre csak lát, de nagyapám számára a család kikezdhetetlen szentség volt, amivel kapcsolatban a legkisebb tunyaságot, a legapróbb meg nem értettséget sem volt képes elfogadni, sem tolerálni. Abban a pillanatban, ha az ember csak egyetlen percet is késett szóvá tett nagyon udvariasan, és illedelmesen, hogy az illető lehetőleg legközelebb pontos rendben érkezzék meg!

Már erősen bennejártunk a zimankóssá aljasodott novemberi, homályos, és nyálkásan ködös időben, amikor lesújtó hír érkezett, nagyapám a kórházban van, és látni szeretné az egész családot, mert félő, hogy utolsó, és ezúttal véges búcsújára készülődik. Hatalmas pustoló hóval érkezett meg az első hó, ami szokatlan volt, mert az idő kellő rendszerességgel mindig is Ezsébet napra hozta meg ezt az időt, így autóba vágtuk magunkat, és megindultunk nagy sebességgel a Bajcsi-kórházba, ami a lehangoltság tartós, és egyetemes jeleit mutatva, komoran, gyászba vegyült komorsággal bújkált a benőtt, csontvázkarú fák ágaiba rejtőzötten. A nap már kora délután jócskán lement – lévén téli időszakban hamarább is sötétedik -, így esete hat óra volt, amikor megérkeztünk rendeltetési helyünkre. Egyetlen nap válaszott el a tizenegyedik születésnapomtól, és önmagamban már akkor megérdeztem ezt a valamit, ami másnapra súlyos felelősséggel, és törvény eredetű rendeletettel rám nehezedett; hogy korántsem lesz szép nap a holnapi. Mit később kiderült nagyapám is jelesen készülődött volt erre az igen fontos, és ünnepélyes napra, mert amikor a betegágyon feküdt, miközben különféle póznák, és csövek szolgáltatták neki az életben maradás látszatát, már jó előre ki volt készítve az az akkor még Ady Endre arcképével megpecsételt ötszáz forint, - amit jólehet, szerényen, könnyzuhatagok kíséretében még nagymamám csúsztatott oda az utolsó útjára készülődőnek, és amit sűrű, és tőmondatokra szorítkozó, bocsánatkérések közepette adott át, mint az erkölcsi nagyság, és az emberséges lelkiismeret talán egyetlen, örökérvényű iskolapéldáját:

- Tessék kisunokám… - hallatszott, de már csak szaggatott ütemekben, ahogy a tüdő még utolsó kínjában is küszködve tört volna a szabad lélegzet felé, de valami mindig az útját álta, - ezt neked adom! Nagyapa nagyon lefogyott, és sápadt volt: egyszerre láttam meg csonttá aszott májfoltos kezét, amivel védelmezett, és ítélkezett egyaránt, és aki megpróbált előre mosolyt erőltetni magára, és aki mégis minduntalan beleborzongott az elkövetkező bizonytalanabb időkbe. Óvatosan ejtette aprócska markom kelyhébe a bankjegyet, majd körülnézett és gesztenyeszemének átható, beszédes pillantásából talán én is megérettem, hogy nekem most kegyeleti okokból ki kell mennem.

- Szervusz papa… - mondtam neki akkor még mutálás előtt álló, madárka hangon -, isten veled…

Anyai nagypapámmal az utolsó percekben már csupán felesége volt ott. Első gondolata is engem akart, hogy vajon az ő további támogatása nélkül ez a kislegény hogyan fog a világgal szemben a saját talpán megállni, és mi főbb – helytállni? Erősen köhögött, megszorította kisírt szemű asszonya kezét, majd egy már erősen megkopott olvashatatlan, szakadozott kézírású levelet szánt tenyerébe. Egy pillanatra légzése újra a régi volt, majd amilyen gyorsan rendbejönni látszott, olyan gyorsan csukta be, ezúttal végleg világító, és mindenkit erkölcsi mércéje szerint megítélő szembogarát.

- Fiacskám, Nobert! Sajnos a gondtalan gyermekévek félő már lejárt a számodra! – sóhajtotta elcsukló, hüppögő hangokon a nagymama, s akkor még nem is tudtam igazán vajon mire is gondolhatott akkor?!

S azóta már évtizedek teltek el felettem is; hajam rég ritkulásnak indult, és meg is kopaszodott kicsit, ahogy az öregségtől telt. S mégis minduntalan a fölembe csengett a hangja, akárhányszor csak elmentem egy-egy rendelőintézet, vagy kórház komor, és lehangolón szigorú és fegyelmezett épülete előtt.     

      

                      

 

 

JÖVŐKÉPFÉLESÉG

    

A bizonytalan s véges körülmények talán éppen azért mostohák

mert csupán alternatívákat kínálnak fel számunkra az emberi ész-tudat,

s nem csupán egyetemes sponteneitást, s összefüggéseket!

Ha egyetlen láncszem, rossz ötlet,

ingadozó eszme egyszer beindul,

bekattan tudattalan tudatalatti gondolat-ingadozások,

 

visszaállatiasodott cselekedetek határoznak becsületes,

józan ész helyett! – Megtörténik – hisz az Egyén,

- tehát maga az Ember egymaga, - a tömeg szerves,

felszippantott része lesz, s marad!

S így kikerüli szándékosan a személyes gondolatiság határait,

kijelölt s megbízható logikai lépéseit!

 

S a javíthatatlant rontanák tovább,

a megbonthatatlan Humanizmus következetes törvényeivel:

Mint légy a légypapírra kismilliárd embernyi csillagot taposna el az ostobán sikeredett,

állatias felelőtlenség!

– Miért is létezik még a tudat, hogy mégis félek?

– Kérdezném a Valóságot:

megfontoltan, türelmesen, s tudatosan belátó embereket?

 

Mit ronthattuk el Mi? Vajon hol lehet, hogy hibáztunk,

s éppen elég sajnálatra méltó, hogy fertőző tunyaságunkban,

az Ok-okozati összefüggésekről már végképp megfeledkeztünk!

Rettenthetetlen barmok, egoista majmok,

Adoniszoknak képzelt Gorillák,

feltörekvő jampecok suhancok kora – félő – már rég beköszöntött,

s csupán az ember önmagába vetett hite,

a megfontoltság az egyetemes Erkölcsi értékek

mellett teszi lehetővé,

 

hogyha sárba süllyedünk onnét is

a humanizmus érték-mércéjével mérve tudatosan

– felemelt fejjel távozhassunk!

 

 

 

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

 

 

Napjainkban…

 

 

Annamari a zord, és kissé marcona külseje alatt mindig is tisztában volt vele, és tudta magáról, hogy a kelleténél érzékenyebb, és kicsivel talán sebezhetőbb is, mint vele egykorú társai. Bár ha jobban megnézzük gyakorlatilag még mindig meglepően kevés embert ismert a tulajdonképpeni szilárd, ám valójában rendkívül szűkösre szabott környezetéből ahhoz, hogy véleményt tudjon mondani az adott társadalom berendezkedéséről! Ez nem is igazán zavarta. Viszont ami már annál inkább, hogy lassacskán úgy érezhette magát, mint akinek szabadságra vágyó lelkét egyszer csak se szó, se beszéd ketrecbe zárják, vagy korlátok közé kényszerítik; sokszor adódott úgy a munkaköri felállása, hogy legszívesebben már torkig volt az egésszel, és ha személyesen a rettegett Nagyfőnöknek nem is, de a kisstílű stricijének mindenképpen beszámolt az adott dolgok állásáról.

- …Figyelj csak bubuka! – kezdte cirogatott, flörtölgetős beszéddel, mert mindig tudta, hogy ezzel előbb megpuhítja az ellenfelet mielőtt kivesézné. Hiszen mi értelme is volna egyből támadásba lendülnie, amikor nyugodtan akár le is gyengítheti az ellenfelét, és akkor sokkalta könnyebb dolga lesz majd.

A strici, mint mindig most is bent rakott fészket az irodájában, és ha nem akarta, hogy csipp-csupp, bagatell ügyekkel zaklassák egész egyszerűen csak megkérte azt a két idióta izompacsirtát, hogy tartsák az ajtója előtt a frontot, és csak és kizárólag egyedül és személyesen a Nagyfőnöknek nyissanak ajtót!

Annamarit – mondanunk sem kell -, ez a legkevésbé sem érdekelte, mert a két idióta gorillát megkerülve észrevétlen már bent is volt az irodában anélkül, hogy nesztelen, némán surranó, aprócska lépteit bárki is észrevehette volna!

A strici az aznapi könyvelést próbálta bevinni a komputerbe; és ha valami most igazán felidegesítette, akkor az a modern technika hátránya volt az ő múlt századi generációjával szemben!

- Hát te meg mi a pöcsömet keresel itt kisanyám?! Hogy az istenbe jöttél be ide?! – máris felemelte hangját, pedig alig három-négy napja volt az orvosnál, aki szerint koleszterintúltengése van, ami megárthat a szívének; a tartós idegeskedésről már nem is beszélve.

- Jaj, drága bubókám! Hát annyira hiányoztam neked? – elragadó műmosollyal honorálta a kedves, kitüntető gesztust, hogy a kis szemétláda így üdvözölte, és semmi esetre sem akarta hagyni, hogy a jókedvét bárki is elronthassa!

– Hát, hogy s mint vagy öregfiú? Segíthetek valamiben bébi? – erotikusan megnyalta vérpiros ajkait, amitől csak még kívánatosabbá lett az egész helyzet, s az ember a strici elutasító, és merev viselkedéséből azt vehette ki, hogy az illető az erősebbik nem irányába vonzódik, ha egy ilyen egzotikus virágszálat nem méltat figyelemre!

- A kurva életbe már! Szétrobban az agyam! Nem létezik, hogy ekkor idióta legyek, hogy egy egyszerű könyvelést ne tudjak ebbe az átkozott vacakba bepötyögni! De esküszöm, hogy úgy földhöz vágom, hogy nyekken! – mérgében már valóban azon volt, hogy fog a parasztos, törpegyűrűs kezébe egy nagyobbacska piszkavasat, vagy valami fegyvernek látszó tárgyat és istenesen odasújt a még mindig vibráló képernyőre.

- Ha esetleg van valami jó ötleted kis ribancom, akkor most mondd!

- Jaj, szegénykém! Hát… kisbarátom… téged jól elintézett a modern technika! – rögtön igyekezett elfojtani magában a hirtelen torkából kitörni készülődő nevetést, mert lehet, hogy kihúzta volna a gyufát vele. Inkább kedvesen odament az asztalhoz, vetett egy pillantást a vibráló képernyőre, amin egy-egy szám oszlopsor látszott egy nagyméretűbb táblázatba foglalva, és megpróbálta kisakkozni, hogy mi hova is kerülhet!

- Mutasd csak kicsi szívem! Mindjárt megoldjuk! – azzal elvette az e pillanatban még mindig dühtől, és idegeskedésektől fortyogó stricitől a könyvelési adatokat, és megpróbálta az adott számokat úgy összeegyeztetni, és bepötyögni a gépbe, hogy minden stimmeljen.

Alig fél órába telt, mire végzett. Addig a strici, hogy remélhetőleg saját magának már több gondot és felesleges infarktust ne okozhasson kiment a nyílt placcra dohányozni, és addig eregette füstkarikákat a szájából, amíg egy másik kokott ki nem kiáltott neki, hogy most már visszamehet.

- Na? Megcsináltad galambom?! – olyan izgatott volt felékszerezett kezeit tördelve, akár egy kíváncsi gyerek a cukorkaboltban.

Annamari kedveskedőn odafordította a szemei elé a monitort, és várta a hatást:

- Meg vagy elégedve?

A kis dörzsölt emberke figyelmes türelmességgel, és gyilkos, majdhogynem szőrszálhasogató részletességgel bambán bámulta a képernyőt, és megpróbálta az adott könyvelési adatokat kisakkozni magában, hogy melyek azok a feleslegesnek minősülő költségek melyektől vagy meg kell válni, vagy jelentősen még le kellene faragni, hogy a költségvetést, és a büdzsét tartani tudják!

- Ez az! Látod kicsi szívem! – paskolta meg Annamari pofikáját azzal a szándékkal, hogy büszke rá, és jól végezte a munkáját. – Látod, itt van a többlet, amit még az adóhivatal se tudna ránk bizonyítani, mert annyi szigorúan titkos! De ahogy látom… minden klappol! – Még egy utolsó pillantást vetett a képernyőre aztán átvedlett egy hűségesen szolgáló, amolyan talpnyaló pincsikutyává, akár egy alázatos szolga, akibe még nyugodtan bele is rúghatnak, vagy beletörölhetik a hátsójába a lábukat.

- …Mert ma jól dolgoztál kis prüntyőkém kérhetsz tőlem mára akármit! – s látszott rajta, hogy sikerült visszatornáznia magát a népszerű higgadtság és a hidegvérűség gengszter stílusára.

- Hát… nem is tudom… - kecsesen elragadó lábacskáit keresztbe tette egymáson; szokásosan megvillantva ezzel erotikus fehérneműjének a foltjait, majd farkasszemet nézett vele:

- Figyelj csak drága Főnököm! Ha nem lenne tragédia, akkor ma egy kicsit korábban lelépnék, mert holnap kivenném a szabimat!

- Részemről semmi akadálya kisbogaram! De mesélj csak? Csak nem egy újabb udvarló bukkant fel a tyúkóladban? – összedörzsölte törpe kezeit, mint aki most szagolta ki, hogy újabb haszon várható.

- Semmi közöd hozzá Drágaságom! – kecses eleganciával felkelt az irodaszékből, majd kedveskedőn megfogta a kis strici rücskös orrát.

- Tudod drágaságom! Velem mindig lehet beszélni, ha az ember előzékeny marad és lehetőleg udvarias! – mosolyodott el, ami egyáltalán nem volt szokása. – Kérlek, mondd meg annak a két húgyagyú idiótának, hogyha nem akarják, hogy a seggük mikroméretű legyen, akkor azonnal tolják elém a képűket! Most mehetsz!

- Oké drága Főnököm! – azzal kilibbent, de ezúttal az ajtón, ahol a két kigyúrt gorilla elképedve, leesett állal figyelte, hogy hogy a fenébe sikerült ennek a csinos, kis dögnek lazán átjutnia a komoly dagadó bicepszeik elrettentő biztonságán?

- A Főnök úr már szeretettel vár titeket! – suhant át közöttük, mint egy könnyed nyárias szellő, és most kivételesen az sem zavarta, hogy a két gorilla kölcsönös idiótaságukban, és szánalmas figyelmetlenségükben legszívesebben ott helyben szabályosan ,,megagyalták” volna és kitrancsírozták volna egymást!

Még hallotta, ahogy végigment a vöröslámpás folyosón, hogyan szitkozódnak, veszekednek egymás között a széles skálájú utcanyelv minden szitokszavát bevetve és alkalmazva!

- Úgy kell nektek fafejű pupákok! – röppent be az öltözőbe, ahol újabb, nem várt esemény fogadta.

- Hát veled meg mi történt??? – lepődött meg, amikor egyik ,,kolleganője mindig gyönyörű mélybarna szeme alatt egy hatalmas, éktelenkedő, már kezdődő véraláfutásos monoklit pillantott meg. – Hol van az a rohadék, aki ezt tette?! – azonnal elöntötte agyát az idegesség.

- Kérlek… nem csinálj semmit, mert a végén mindkettőnket bajba keversz! Nem akarok tovább szenvedni azért, mert jó voltam másokhoz, és ez volt a köszönet! – nagyon fájdalmasan, sóhajszerűen szólt a hangja. Mint egy megrémült kislány olyan volt segítségbe kapaszkodó tekintete.

Annamari gyorsan ledobta cuccait, és megértő részvéttel átölelte, hogy érezze a másik nem elveszett, és nincs egyedül.

- Az a rohadék! Hát ilyen perverz szemétládákkal kell neked hetyegni? Miért nem csíptél ki legalább egy kedves üzletember pacákot?! Nem értelek! – vigasztalta, pedig idősebb is volt legalább hat-hét évvel, mint ő.

- Kösz a biztatást drágám, de ezt nem nekem kellett volna megtenni? – fújta ki erőteljesen az orrocskáját, miközben beszélt a vigasztalásra célozva.

- Már hogy érted?

- Hát csak úgy, hogy ebben az öltözőben jelenleg én vagyok a legidősebb, és csak nem hagyhatom magam annyira el, hogy mások támogatására szoruljak! Nem igaz?! – letörölte telt ajkairól a rájuk száradt vérpöttyöket.  

- Szó, ami szó! De szerintem most a legkevésbé sem vagy abban az állapotban, hogy bármiről is önállóan döntenél! – támadt egy jó ötlete. – Figyelj csak! Tudod mi jutott eszembe?

- Óh, ég! Ha így kezded biztos, hogy valami örült egy ötleted támadt!

- Ne szarj be kisanyám! Pusztán csak arról van szó, hogy mit szólnál hozzá, ha átmenetileg odaköltöznél hozzánk? Van három szenzációs barátnőm még és eggyel több, vagy kevesebb! Na?! Elég eszement ötlet, de szerintem sikerülne!

- Jaj, de tündéri drága vagy csajszim, de… attól tartok, ha elköltöznék, akkor ki etetné a macskámat Cirmit, és ki nézne rá szegény drága anyámra! Te is tudod, hogy nemrég volt kórházban, és még szerencse, hogy fel tudott gyógyulni!

- Az már igaz! Viszont én mondom neked drága barátnőm, hogy egy egész életet nem volna szabad teljes félelemben leélni, mert annak tartós kockázata lehet!

- …Vagy mondd csak ki nyugodtan: Kinyírnak! Ezt akartad hallani ugye?!

- Bocsáss meg, én nem fogalmaztam volna ennyire fejedelmien, de így van! Ha csak nem kapod össze magad, és veszel egy bokszert, vagy valami gázsprayt!

- Azt mondta az a genya, hogy többet nem fog bántani! – bizonytalanodott el tekintete.

- …És gondolom te pedig annyira idióta libuskának tettetted magad, hogy ezt is elhitted? Igaz?!

- Talán tényleg nem fordul elő többet… – feldagadt szeme alatt, kék-lila zúzódások nyoma látszott miközben hangosan töprengett.

- Kérlek csajszi! Ne idegesíts, mert megharagszom! Az isten áldjon már meg! Nézz magadra! Nézz bele abba a kibaszott tükörbe és mondd meg, mit látsz?! Szerinted így néz ki egy viruló nő, akit megbecsülnek, és tisztelnek?! Azt kötve hiszem! – szándékosan szembefordította arcát az öltözködő, nagyobb méretű tükörrel, hogy emberi esendősége jobban megmutatkozzon. Ebben a percben a másik elsírta magát:

- Szerinted a jó kurva életbe! Mit is kezdhetnék a szánalmas életemmel?! Nézz csak rám! Még egy nyomorult érettségim sincs! Régebben űzöm már az ipart, mint azt el tudnád képzelni! – feléje fordult, és ebben a pillanatban mindketten farkasszemet néztek; talán nem is igazán egymással, talán sokkal inkább a bennük lévő rejtőzködő, bujkáló félelemmel.

- Jól van, na! És bocs! Nem úgy értettem! – szállt Annamarinak inába a bátorsága.

- Te se haragudj, csak tudod… annyira jó volna, meg minden, ha végre találhatnék magamnak egy rendes palit! Az se baj, ha van vagy száz kiló, vagy egy mázsa, csak szeressen feltétlenül, és ne zavarja a múltam, hogy honnét, melyik pöcegödör fenekéről jöttem, meg minden! Értesz?! – esdeklő, majdhogynem fohászkodó, árva tekintete Annamarit is elgondolkoztatta. Mi vár majd rá, ha csak kicsit is idősebb lesz, mint most amikor élete virulófélben van? Amikor majd megjelennek rajta is a kikerülhetetlen szem alatti szarkalábak, és tokásodásnak indul most még hamvas, karcsú nyaka? Kinek kellhet egy gusztustalan tehén?

- Eléget szenvedtél már a saját önsajnálatod miatt! Most figyelj rám! De figyelj, mert többször nem fogom elmondani, hisz ismerhetsz! – nagyon komolyan két szeme közé nézett.  

- Hallgatlak… - megint csak nagyobbacskát fújt a zsebkendőbe, és a már így is elmaszatolódott szemfestékét próbálta letörölgetni.

- Ki fogsz jutni ebből a patkányoknak való lyukból! Világos?! Megértetted?! Nem fogjuk hagyni, hogy az a kétszínű, aljas kis seggfej stricink úgy szórakozzon, és játszadozzon velünk, mint azokkal a kibaszott próbababákkal szokás!

- De mi… történik, ha véletlenül… - kétségbeesett, összetört volt most, miközben ránézett.

- Azzal meg ne foglalkozz! Tudatosítsd magadban, hogy itt akarsz-e megrohadni, vagy tenni is akarsz azért, amiben még hiszel! A választás egyedül téged illet!

- …Ígérem, majd megpróbálom… Csak ne izgulj!

- Még sohasem voltam ennyire halál nyugodt! Különben is szoríts kérlek nekem, mert randim lesz egy kissé gátlásos hapsival, aki szerintem még azt se tudja, hogy mi fán terem a testi kapcsolat, meg a jó kiadós szex!

A másik földagadt száján először jelent meg valami bizalomféleség egyetlen halvány mosoly kíséretében.

- Csak nem azt akarod mondani csajszi, hogy máris pettingeltek, meg minden? És mondd csak? Volt már egy kis előjáték… - titokzatosra biggyesztette ajkait.

- Hát tudod… azt hiszem, ezen a randin még minden megtörténhet… majd talizunk jó?!

- Én mindig itt leszek, remélem…

Annamari bekapott egy rágógumit, hogy ne kelljen a nikotinélvezettel számolnia, mert bár sohasem dohányzott, és a cigizést is megvetette, mint valami szörnyűséges ragályt, vagy alattomos betegséget, soha nem tudta kellő mértékben levezetni a hirtelen támadt, és lelkében azonnal felgyülemlett kellemetlen, és túlzottan is felesleges feszültséget. Amilyen gyorsan csak tudta rágni kezdett, hogy legalább az állkapocsmozgása átmenetileg elterelje róla a figyelmet!

Gyorsan kijött az éjszakai klubból, és megrohamozta a lakását, ahol a két legjobb barátnője azon tanakodott, hogy vajon épségben megúszta-e azt a kis kalandot az alattomos munkahelyén…

 

Feri igyekezett nem lihegni túlságosan, pedig most kiadósan ráfért volna egy hatalmas adag csokifagyi, vagy valami habkönnyű állagú süteményféleség, hogy aggodalmaskodó, és kissé nyámnyila lelke valahogy megtudjon nyugodni. Kollegái és ismerősei többsége még életében nem hallott olyat, hogy egy húszas éveiben járó, fiatal, kicsit molett srác életében ne randizzon; de a helyzet az volt, hogy Feri a saját már-már önző önsajnálatát használta ki, és fel arra, hogy még csak meg se próbáljon a gyönyörűbb hölgyekkel egy kicsit beszélgetni, vagy ne adj’ isten randevúzni.

Még szerencse, hogy annak idején, mikor még kisiskolás volt, és ténylegesen nagyon kevés barátja lehetett csak a tanítási időt követő fölös idejét aztán később már a nyári szünidőt is arra használta fel – nagyon megfontolt takarékossággal, és céltudatos előrelátással -, hogy szépirodalomi élményekre tehessen szert, és megpróbálja magában felépíteni, és elképzelni, hogy hogyan nézne az ki, hogyha egy olyan tutyimutyiskodó magaforma ember megpróbálna a romantikus hódoló szerepében kicsit udvarolgatni, és tetszelegni, tehát ,,normálisabban” ismerkedni!

,,Vajon mit fog ebben az öltönyben hozzá szólni ez a vadító, dögös Istennő? Lehet, hogy azonnal elküldi melegebb éghajlatra, vagy az is lehet, hogy el se jön majd a megbeszélt találkozóra?” – ebben a pillanatban már a lehetséges elképzelések összes változatait kipróbálta, és igyekezett – amennyire csak az adott izgalmi állapota között lehetett -, megőrizni hidegvérű józanságát, és nyugodt higgadtságát.

Mint valami szándékosan nagyon idiótán, és kiszolgáltatottan kinéző kiszolgáltatott, vagy hajótörött tétován álldogált, és egyelőre csak toporogni volt képes az egyik hangulatosabb utcasarkon, ami a Váci utcába vezetett. Bár önmaga vagy ezerszer is átgondolta idejövet, hogy akinek valóban komolyabb, udvarló szándékai lennének az találhatott volna előkelőbb, kifinomultabb helyeket is, mint például a pénztárcáknak meglehetősen drága híres sétálóutca, de nem bánta meg a döntést, ami valójában nem is igazán az ő személyes választása volt, hanem Annamari kedves-bájos csupaszív kérése.

Karórájára nézett, melyről ordított, hogy vacak műanyag szíjjal valószínűleg már nem bírja majd sokáig a gyűrődést; gyorsan ránézett megint, mint ezzel akárcsak egyetlen percre is tudná manipulálni ebben a percben állandósult örökkévalóságnak ható percek hosszait. Még egy utolsó pillantás, aztán végképp lelép, és esze ágában sem lesz nemhogy többet várakozni egy titokzatos, de roppant izgató nőre, de a további életére is szándékosan kitörli egyáltalán a randizás fogalmát.

,,Hogy maradhat ennyi ideig? Kezdek nagyon majrézni érte!” – ütött szöget a fejébe, amikor a megbeszélt, és elképzelt idillikus vacsora kulisszatitkai is füstbe látszottak menni, majd, amikor az esélytelenek nyugalmával már éppen ott tartott, hogy menjen, és hagyja a fenébe az egész újabb sikertelen ,,próbálkozást” amit csak a gyengédebbik nemnél egyáltalán még elérhet, sietve gazellaszökkenéssel azonnal előtte termett Annamari.

- Bocsi, hogy késtem! Tudod ez a francos közlekedés meg minden… ugye nem okoztam nagyobb katasztrófát?! – próbálta egyetlen jópofásodással, és persze bombázó mosolyokkal elütni az egészet, de ahogy jól láthatta Feri kicsit megijedt, mert viszolyogni kezdett.

- Igazán… nem… nem… történt semmi! – vett egy mély lélegzetet és megpróbálta elhessenteni a gondolatot, hogy most azonnal távozzon, miután a hölgy egyébként is megszegte a pontosság kikerülhetetlen fogalmát.

- Mi a baj te kis tündéri dulifuli? Mondták már neked, hogy istenien festesz ebben az öltönyben! Olyan tétova, és kisfiús vagy! Nekem nagyon bejön!

,,Nem köntörfalaz, hanem egyből a lényegre tér! Hát ez óriási!” – állapította meg, de még mindig félt kezdeményezni, mert a legtöbb csekélyke kis alkalommal, ha egyáltalán eljutott az aktuális randiig hamar kiderült, hogy az adott hölgyemény csupán azért ment bele a megállapodásba, mert fogadott a többi barátnőivel, hogy lesz majd egy kellőképpen fafejű idióta, akit mindenre rá lehet venni, és be is lehet palizni! De most – legalább is egyelőre -, cseppet sem így festett a dolog.

- Akkor eszünk egy pár falatot kis barátocskám? – kérdezte ellenállhatatlan, finom eleganciával. Nem tehetett róla, de az évek során elsajátított, titkos csábítási technikája sok esetben inkább az előnyére vált, mint hátráltatta volna; különösen akkor, ha olyan kuncsaftjai akadtak, akikben még ott pislákolt titokban a ,,lovagiasság” intézménye.

- Igen… persze… tudod… éppen rendelni akartam! – a mindenségit neki! Miért kell füllentenie egy egyszerű hazugságot, amikor megbeszélték, hogy mindig őszinték lesznek egymással?

- Talán készültél valahova? – Annamarit sem lehetett átejteni a ló másik oldalára.

- Hát… ami azt illeti… megfordult a fejemben…

- Fölösleges mókuskám! Én akartam kezdeni veled, mert megláttam benned valami nagyon különlegeset! – megfogta két szőrösebbre sikeredett, ormótlan mancsszerű kezeit, és szabályosan bevonszolta az egyik valamivel elhagyatottabb kapualjba és alig bírta türtőztetni kiéhezett szexuális vágyait, hogy ezt a drága nagy balekot le ne teperhesse azonnal. De azért kíváncsiságból csak megízlelte enyhén pufók, és telt ajkait.

- Finom ízed van!

- Ö… Ö… köszi… - alig bírt beszélni, mert élete első csókját is azzal rontotta el, hogy még nem tudta kellő mértékben elsajátítani az csókolózás közbeni orron át való légzés csínyát-bínját.

- Valami baj van szívem? – meglepődött, mert észrevette, hogy Feri folyamatosan igyekszik levegőhöz jutni a maga kissé szánalmasra sikeredett módján, és ez ebben a pillanatban minden – csak nem éppen halhatatlanul romantikus.

- Ö… persze, semmi gond! Ne haragudj! – megpróbálta beszívni az éltető levegőt.  

- Hát tudod-e barátocskám! Pontosan ezt imádom benned, hogy annyira tétova vagy, mondhatni még annál is udvariasabb! Tudod, nem vagyok ilyen mindig rendes és udvarias lovagokhoz szokva, de te mindig tudsz az embernek kellemes meglepetést szerezni! – újabb kényelmes csók következett. Úgy kóstolgatta a fiatalember ajkait, mintha legalább is érett, lédús, izgató gyümölcsök lettek volna, melyeknek még a leve is igazi kincs.

- Mit szólnál hozzá, ha felmennék a kérómba, és ott egy kicsit huncutkodnánk? – érezte, hogy túl gyorsra vette most a tempót, mert a másik arckifejezése hirtelen támadt félelmet árult el. Talán nem kellett volna szükségképpen azonnal letámadnia, de jobb ötlet – egyelőre -, nem jutott eszébe!

- Figyelj csak drága Annamari! Mit szólnál hozzá, ha előbb kényelmesen, hangulatosan megvacsoráznánk, aztán majd csak meglátjuk… Na?! – Istenem! Már megint az az örökösen idegesítő, és szándékosan tutyimutyiskodó mentegetőzés, mellyel mindig tönkrevágja az adott jó hangulat szentségét. De most az ifjú hölgy meglehetősen értetlenkedőn, és meglepetéssel nézett fel rá, amint kibontakozott a csókból:

- Ugye te most hülyéskedsz velem igaz-e kisöreg?! – úgy hangzott ez, mint valami olcsó kifakadás, holott egyáltalán nem annak volt szánva, csak meglepte, hogy ha valaki önként felkínálja magát, azzal legtöbbször vadító gyönyörök, és kielégülések szoktak együtt járni, és akkor itt van ez a nemes ,,lovag” akinek komoly és illő szándékai lehetnek!

Nagyot dobbant aprókat lüktető szíve, és hirtelen érzett valamit; valahogy felfogta és megértette a másik visszafogott, tartózkodó viselkedése alapján, hogy nem kell ahhoz feltétlen letámadni szexuálisan a másikat, hogy kialakulhasson közöttük a jól működő kémiai folyamat képlete; elég hozzá, ha az ember nagyon udvariasan, és mindig kedves, közvetlen figyelmességgel viselkedik. Azonnal imponálni kezdett neki. Mégis már nagyon hosszú ideje nem találkoztak, és Annamari hajlamos volt türelmetlenségében túlzásokba esni!  

- Én tudod… nem akartalak megbántani drága… de én még soha nem jutottam el… szóval… arra a bizonyos szintre… - szinte hallani lehetett, ahogy a meghitt éjszaka csöndjében egymáshoz kocognak enyhén reszkető fogai, pedig az idő évszaktól függetlenül is enyhének ígérkezett.

- Én pedig el nem tudom neked mondani, hogy végre mennyire örülök, hogy találhattam valakit, aki nem akar azonnal megkefélni! - Ajjaj! Talán egy kicsit szókimondóbbra sikeredett a vallomás, mint gondolta, de nem számít, legalább őszinte volt, mint mindig!

- Igen! Ezt én is így gondolom! – Na végre, már egy olyan egyszerű mondat, amit megszakítások, és különösebb érzelmi hatásszünetek beiktatása nélkül is bátran végigtudott egyetlen levegővétellel mondani, miközben nagy kő esett le a szívéről; azt érezte biztonságban lehet emellett a bátor, karakán és csajos nő mellett, és nyugodtan meg is nyugodhat! S talán nem ártana végre elengednie magát, és élvezni az életet!

- Akkor mit fogunk falni édes kis Romeóm? – csimpaszkodott beléje, és ragadta karon újdonsült barátját, miközben kiléptek a kapualjból, hogy megrohamozzák az első éjjel-nappalinak kinéző minibüfészerűséget, mely a gazdagabb, és tehetősebb éttermekkel szemben is – ha az ember gyorsan akart finomat enni -, méltán felvehette a versenyt!

- Együnk máshol? – reszkírozott meg Feri egy kérdést, mert nem tudta eldönteni, hogy mit szól hozzá a hölgyemény, hogy eredetileg étteremről volt szó, de időközben eszébe jutott, hogy nem lesz elég rá a pénze.

- Nekem tök mindegy! A lényeg, hogy végre együtt lehetek egy olyan pasival, akinek a farkán kívül, kivételesen még gondolkodó esze is van! Remélem nem haragszol, mert őszinte vagyok?! – mosolygott végre őszintén, és kötetlenül.  

- Ugyan, dehogy! Sőt! Nagyon örülök neki, hogy nem kell kölcsönösen színlelni egymás előtt!

- Látod! Pontosan a számból vetted ki a szót! Ez tök szupi, hogy befejezzük egymás gondolatait! De bocsi, már nagyon kopog a szemem! Nem ehetnénk gyorsan valamit? – esengett azokkal a halhatatlanul gyönyörű ékkőszerű szempárokkal, melyeknek minduntalan babonázó volt a hatalmuk.

- Oh! Hát persze! Mit szeretnél?

- Valami táplálót! Lehetőleg sok hússal, mert egyáltalán nem zavarnak a kalóriák, és azok az idióta fogyókúrás maszlagok, melyeket folyton a TV-ben nyomatnak!

,,Ez az hapsikám! Na, végre egy olyan csaj, aki se nem vega, se nem harcol azért, hogy ne egyen se húst, se halat! Csak lazán, és nyert ügyed lesz!”

- Akkor én rendelek egy nagy adag átsült steak-et sok rósejbnivel, és neked is valami hasonlót! Így megfelel?!

- Tökéletesen! Kopog a szemem! – végre egy olyan srácot foghatott ki, akivel megegyezett az életkorúk, és ami a legfontosabb szempont volt: aki elviselte, és úgy látszik el is fogadta, azt a fajta gyilkos őszinteséget, mely Annamari lehengerlő, és helyenként magával ragadó stílusát jellemezte.

Az este hátralévő részében szinte mindenről azzal a kellemes, és szálkamentes közvetlenséggel tudtak beszélgetni jóízűen miközben Feri nem győzött álmélkodni, hogy egy ilyen roppant csinos, és halhatatlanul nőies csajba, hogyan férhet el ennyi töménytelen mennyiségű kaja?

Annamari pedig titokzatos pillantásokat vetve a félszeg úriember felé végre azt érezhette: Hazaérkezett a megtalálható boldogságba!    

 

 

 

 

SÜNIKE

 

 

Betegségének nyolcadik napján néhány perccel este öt óra előtt már azzal áltatta magát, és be is beszélte magának minden létező eszközzel Sünike a harmincéves jelenlegi, nem éppen partiképes agglegény, hogy abban a cudar-cifra, sebtében elkapott és gyilkos limfocitákat is maximálisan terjesztő influenzás megbetegsedésében már nagyon rövid időn belül, de sajnos meg kell halnia. Megpróbált lepihenni volt gyerekszobájában, melyet most ideiglenes körülmények között azonnal átalakított a maga komfortsan berendezkedett kényelmére, és mint egy kiterített halott, akihez a pap is csupán csak azért mehet, hogy végleg föladhassa számára az utolsó kenetet, tökéletesen hibernált állapotban, hosszanti keresztmetszettel feküdt, és nyakig be volt takarózva. Mint egy félig élő, és félig a halál tudatában vergődő, teljesen hitehagyott lény lebegett a betegség szülte kóma, és a megváltó ébrenlét kínzó, és fájdalommal teljes határán. A szoba vak üvegablakain le volt húzva a reluxa, ami különös, mondhatni hangulatos, túlvilági fényt kölcsönzött a helységnek. Panaszosan, és nyöszörögve jöttek elő torkából a krahácsoló kögögések, és a szamárhangú, ugatószavú torokköszörülések, melyek kínzó, nyelési akadályokat képeztek nyelőcsövében. Ezekben a napokban maga is tisztában volt vele, mintha sokkal jobban szeretgették volna a szülei, mert szinte majdnem minden kívánságát szó nélkül lesték: ,,Még egy kis csipkebogyóteát életem? Teszek rád egy kis hidegvizes borogatást aranyom, hogy lemenjen a lázad! Jó?!” – ehhez hasonló, alapvetően babusgató becézgetések roppant fölkeltették már így is elcsigázott, és fáradékony kíváncsiságát, és fölkeltették benne az érdeklődés ösztöneit: ,,Ha így szeretnek ilyen állapotomban engem, akkor mi lehet annak az oka, hogy amikor egészséges vagyok a napok visszasilányodnak eredeti kerékvágásukba?” – s míg ezen töprengett, hiszen gondolkozni volt ideje bőséggel, édesanya jött be volt gyerekszobájába, amit most betegággyá alakítottak át. Nyitott szájjal kellett, hogy egyáltalán levegőt, lélegzetet vehessen, és Sünike az álom és az ébrenlét képzeletet gazdagító határán, lázas állapotában még jólesően halucinált. Háromszor is angyalnak nevezte édesanyát, aki a kölcsönös rokoszenv, és a megértő szüli gondoskodás mellett majdnem megengedte magának a könnyelműséget, hogy sírva fakadhasson, de egyébként mindig igyekezett minden lelkierejével élete során az erős, és határozott asszony benyomását kelteni. Sünike most nagyon tétova állapotba került, és a szemét sem bírta volna nyitvatartani, mert nagyon legyengült szervezete szinte mindennél jobban igényelte az alvást, és a pihentető szuszogást; hiszen már több éjszakát is jóformán éber állapotban kellett eltöltenie miután levegőt így is nehezen vett. Mint egy kiterített halott türelmével megpróbálta fölfogni a történések, és az apróbb dolgok menetét, hogy vajon mi is folyik tulajdonképpen körülötte, majd ismét lecsukta a sok, és fájdalmas köhögéseben vérerekkel szabadalt, elcsigázott, és csenevész szemeit, és hagyta, hogy beszippantsa az álom. A vastag dunyhaszerű takarót vastagon maga köré tekerte, hogy legalább az elviselhetetlen légszomjjal, és orrdugulással járó náthát tisztességgel ki tudja izzadni. Most nehéz, sokatszenvedett szívvel, mint aki számadást készít eddigi megtett, és talán elhibázott életéről az elmúlás pillanatáról kezdett csukott szemei alatt elmélkedni: illetve pontsan az érdekelte, ha valaki sajnos meghal, mert ez is mint egyfajta megkerülhetetlen igazságtalanság hozzátartozik a szervesülve az élethez mi lesz azokkal a fontos – elsősorban kézirattípusú produktumaival, melyeknek a gondját elsősorban a sok esetben szándékosan könnyelmű, és felelőtlen utókornak kellene viselni? Megpróbálta gondolataival felismerni, és körüljárni a szomorú tényt, hogy őt is, mint már annyi sorstársát, akit sok minden értékes, és hasznos papírlapokkal járultak volna hozzá a kultúra felvirágoztatásához olyan hamar, és közönyös kedvvel elfelejtik, mintha nem is igazán léteztek volna életük során. Anya kezét érezte izzó, és hevülő homlokán.

- Hogy érzed magad, kincsem? – aggodalmasabb volt a hangja, mint egyébként bármikor.

- Anyám! Mi lesz a kézirataim sorsa?

Tágra nyitott szemekkel próbálta szemügyre venni, és közben kitalálni, hogy ezekben a meghatározó pillanatokban drága édesanyja fejében vajon mi járhat, de csupán a megértő, és együttérző, őszinte beletörődés ígézetét láthatta gyönyörű ibolyakék szemeiben, melyek most olyan elevenek, és kristálytisztán ragyogtak, mint az azúrkék égbolt.

- Drágám! Te most csak azzal foglalkozz kérlek, hogy minél előbb meggyógyulj, a többit meg majd elintézzük! Rendben?!

Ez kicsit rosszul, és kényelmetlenül esett neki, ti. hogy nem magyarázhatja meg a számára oly nélkülözhetetlen, és felbecsülhetetlen papírkupacainak csenevész sorsát, és mint a hiú, és önző embereket szokás hamar meg lehetett bántani ilyen kijelentésekkel, holott Sünike sohasem volt hiú, legfeljebb, csupán egyes kivételes esetekben önző, mert szinte minden lelkierejét, és csökönyös akaratát szépirodalmi foglalatoskodásainak rendelte alá, mégha ez roppant ellenszenves, és érthetetlen is volt egyes családtagjai számára, és itt inkább a kisebb dühkitöréseket pródukáló apukára kellett elsősorban gondolni.

Bárhogy is sajgott, és perzselt legbelül még gyenge szíve, mardosta a kétség. Egészen pontosan a tudatos felelősség kétségbeesése izgatta fantáziáját, mert tökéletesen tisztában volt azzal az egyszerű ténnyel, hogy a kultúrát meg kell, sőt megillik tartani, és őrizni, mégha annyira furcsa, és különös dolgokat, és tárgyakat teremt, mint a hóbortos különcködők műhelyei. S Sünike pontosan ezért volt sok esetben határozatképtelen, és gátlásos, és félszeg, mert talán sohasem tudhatta igazán, és teljesen hogy kitől fogadhatna el érdemben építő jellegű segítségét, és valahányszor azt tapasztalta, hogy szárnypróbálgatásait leminősítik, csupán mert az adott ,,tudósabb” biztossági tagoknak csöppet sem nyerte el tetszését az adott írásbeli munkája melyet beadott szakadékszerű, és egyre mélyebb sérüléseket szenvedett el egy jobb, egy nemesebb ügy érdekében.

Csak zavarosan elmékezett már rá – több, mint valószínű, hogy a gyógyszerek többszörösen összetett, és alapvetően gyógyító hatásáról van szó -, hogy mit mondott feje felett az illetékes felnőtt orvos, holott tudta nagyon jól, hogy hajdan volt gyerekorvosa sokkal jobban ismeri az ő lenyengült szervezetét, mint bárki más, de a törvények értelmében sajnos már elmúlt régen harminc, és így nem minősült már fiatakorúnak, akit gondozhatott egy adakozólelkű gyerekorvos is! A másik felnőttes orvossal pedig épp az volt a probléma, hogy egyszerre túl sok értelmetlen, és jótékony hatóanyaggal tökéletesen ellentétes gyógyszereket írt fel számára, és miután egyik emberi szervezet sem egyforma, tehát ezáltal persze, hogy másként reagál, egy idő után a használati útmutatókat részesítette magával szemben előnyösnek, mint hallgatni egy olyan szaktekintély szavára, aki kétségtelen valamit tud, de talán maga sem igen hiszi el, hogy hogyan is kell igazából gyógyítani. Már többször viccelődött vele, hogy annyi idő alatt, mialatt az orvos párszor megkocogtatta tüzelő mellkasát, már régen kivehette volna akár a veseköveit is helyi érzéstelenítés segítségével.

- Drága főorvos úr! Megkérném, hogy szigorúan csak olyan gyógyszert írjon fel, ami nem túl drága, mert az összes többit nem fogom bevenni! – jelentette határozottságot erőltetve magára.

- Kérem! Ahogy kívánja! De figyelmezetnem kell, hogy ez már a saját felelőssége, ha nem veszi be az adott antibiotikumokat, melyeket előzetesen fölírok önnek, akkor később már ne csodálkozzék, hogy fájdalmas panaszai lehetnek! – figyelmeztette szakmai rutinból az orvos.

- Megértettem, és elismerem személyes felelősségemet! – válaszolta alig halható, már csak hörgő jeladással.

Amikor az orvos magára hagyta, és végre elment, még csöndesen hallgatta zörgő, jajgató szíve kétségbeesett fohászszerű panasz hangjait, mint a fuldokló, aki még utolsó kétségbesesett erőlködésében arra készül, hogy száraz partot érhet valahol. Sünike a maga harminc évével most eltűnődött, és hirtelen boldog megnyugvást érzett; szervei lassulni látszottak, már nem dobogott annyira, legfeljebb csupán visszafogottan ócska mosógépként szíve. A szamár ami még az imént izzó torkában kalimpált most megfutamodott, és nem iázott már többet. Üres tenyerébe pillantott, amit talán sohasem szorongatott halhatatlan Kedves keze. Most valaki megfogta kezét, egy eddig csak vágyaiban, és furcsa képzeletében fölbukkanó, ifjú hölgy és vezetni kezdte… Süni még mohó tudásvággyal még egyre kérdezni szeretett volna valamit, de aztán hagyta megtörténni csak úgy a további dolgokat. Láza lement, és a betegség olyan gyorsan, és komfortsan távozott szervezetéből, hogy mikor fekelt maga is elgondokozott a lehetséges együttélés további szabályairól!                

                                          

 

 

 

SZISZIFUSZ-LÁZADÁS

 

Sokáig a biztos, becsapható tudatban, én is elhittem:

Az ember központi láncszem a gyöngyök udvarában,

s engesztelhetetlen Robinson-ösztöne űzi s hajtja kiismerhetetlenül

s egyre új kalandok lakatlan tartományaiba,

hogy tudatos s fejlődni képes értelme kormányozza vágyott,

beteljesíthető céljai felé,

 

melynek Atlantisz-partjait halhatatlan ismerős lábnyomok szegélyezik.

– Sokáig idült korszakok, ,,boldog békeidő” honában mikor még

az embernek biztos nyugdíjas állása lehetett s nem kellett naponta hasalni,

lapulni sunyin; bujkálni hogy jönnek kilakoltatásra szakosított végrehajtó hóhérok,

bírái a szenny-pénzeknek.

 

Agy-robbanással tudományokban is naponta új atommagok burjánzottak,

csíráztak, s ha láng lehettél könnyen feledhető szépmíves lepke helyett

akár a madarat is könnyedén befogadta boldogságod

– de magad is alig sejtetted s tudod,

hogy meddig nyújtózkodhatsz? Meddig érsz el?

– Mert léted is, akárcsak holnapjaid Bizonytalanok!

S a meghurcolt hétköznapok átdöfnek csontig,

érfalak akadályáig hatolón: Rezsik s a számlák

mint megbízott bérgyilkosok várakoznak rád,

megfenyegetnek. – Lemondasz-e még a megtörténhető boldogságról,

amit szándékos biztonságod biztosítása fejében,

 

mert megfontoltan gyáva s alamuszi voltál:

Feladtál s nem kerestél? Mint elveszett légy vagy te:

Céltalan zümmögsz, berregtetett Kematokssszal átitatott húsos-szárnyaid

míg  végül a légypapír ikrásított gyantaszaga

s a mindenható emberkéz leterít. Pedig föllázadni valahára:

Ne csak tűrd, hogy nem lehetsz egyenrangú fél,

csak emigráns,

s az idegen föltételekbe belenyugvó, - meghunyászkodó

 

összefüggés – s már régen nem vagy Itt csupán néma,

hangtalan kétségbeesés – Mégis minden nap,

amíg szervezeted enged, hogy üdvözöld az első robbantó sugarakat,

kihúzott derékkal fejed, világító agy-fáklyádat tartsd fel:

Ne törhessen össze vigasztalan gondolat – ha lehullsz,

s eltipornak sokadszorra!

 

Hitetlenek között is makacsold meg önmagad.

Önfejű Sziszifuszként meg ne torpanj,

s önző bölcsességedben azt se feledd el;

ha hátad mögött fűt-békát kiáltva derékba törik karriered,

új szentjánosbogár-hited!

 

 

HARMINCADIK FEJEZET

 

 

Néhány évvel korábban…

 

 

Feri ki nem állhatta az egész értelmetlen, és szerinte fölösleges felhajtást, ami azzal az idétlen érettségi bankettel indult, ahol tudvalevőleg az egész népes, és megérett diákkompánia úgy akart saját magának érdemeket szerezni, hogy előbb rágyújtottak töménytelenül sok, és istentelenül büdös cigarettákra, majd hogy még intenzívebben érezhessék hogy a felnőtt társadalom immáron elismert, és teljesen egyenjogú tagjai azonnal nekikezdtek a különféle – kezdetben csak -, tömény aperitif-jellegű égetett szeszes italok egyetemesen károsító fogyasztásának; valójában egy kis idő után, amikor még az egész brancsnak jelentősen tompulni kezdett a józan gondolkodása – egyre gyorsabban, és feneketlen mohósággal valósággal vedelték, és nyakalták a kimondhatatlan, és sok esetben megnevezhetetlen alkoholos koktélokat és italokat.

Az abszolút befutó volt – főként az ifjú hölgyek körében -, az ú.n. tequila-koktél, melyet előszeretettel szolgáltak fel úgy, hogy a kis stampedlis pohárban még jól láthatóan égett az élénk kékszínű láng, akár valami spirituális Bunsen-égő; egyre izgatóbban, és egyre füllettebbül felcsigázva egyesek kimeríthetetlen fantáziáját!

Feri kis híján azon vette észre magát, hogy az egykori valamivel kedvesebb, és talán rokonszenvesebb arcok, akik azért akármennyire igyekeztek, hogy saját korosztályúk tudomásul vegye őket, és megbecsült elfogadást kaphassanak; annyira megváltoztak ezen az egyetlen ,,kirúgunk a nagy hámból” nevezetű, kissé görbe éjszakán, hogy szokásához híven elkezdett előbb félelmében aggodalmaskodni, majd egy kis idő elteltével, mikor jócskán már oldódott az egyre lazább, és lezser hangulat látható arckifejezésén azon kezdett el morfondírozni, hogy ennyi részeg, és illuminált ember mellett vajon hogy a fenébe fog hazakeveredni? Csak most érthette meg hogy mennyivel könnyebb, és hatékonyabb lett volna a dolga, ha annak idején nem annyira hajthatatlan, és makacs és leteszi végre az úrvezetői jogosítványt!

Egyelőre igyekezett megnyugtatni magát a tisztes, már javában patakzó hófehér ingén is meglátszó bőséges verejtékcseppekkel, hogy nem lesz semmi baja! Legalább is Marci – aki érte jött kocsival, hogy néhány haverjával a bankett éttermébe fuvarozza -, teljes körű, ,,felnőttes” felelősséget vállalt az édesanya előtt azért, hogy egy szem kicsit agyonbabusgatottnak látszó fiacskájának az égadta egy világon semmi bántódása sem esik!

Bár tudták volna akkor, hogy mire vállalkozott Feri, és ez az egész valójában mit is jelenthet?

Nagyjából már éjfélre járhatott az idő, mert ha valamit Feri nagyon is komolyan vett az a gyilkosan kicentizett, rendíthetetlen percek mérése volt, amit folyamatosan ketyegő, kissé idétlen, és gyerekes Casio órája mért, amint legalább minden ötödik másodpercben kínosan feszengőn megnézett: Úgy festett a többiek fesztelen bohémsága mellett, mint akinek szabályosan zabszemet dugtak a seggébe, és éppen ezért képtelenné vált arra, hogy elengedje magát akár csak egyetlen percre is elengedje magát, vagy megpróbáljon a változatosság kedvéért lazítani, és úgy nyomatni a bulit!

,,Jaj, csak ezt az éjszakát ússzam meg!” – önmagában már azért fohászkodott, amikor az egyik ifjú hölgyemény – akivel történetesen együtt táncolták a szalagavatón a Fantázia-keringőt – kissé illuminált, nagyon is spicces állapotában arra ragadtatta magát, hogy az asztal alatt gyöngéd finomsággal elkezdte fogdosni a jobb lábát, mintha titokban keresne valamit, és arra számítana, hogy Feri gatyájában majd meg is találja! Aztán ahogy egyre beljebb szeretett volna hatolni Ferit teljesen ellepte a jéghideg veríték, hiszen egyértelműen érezte, hogy valami a golyóit tapizza:  

- Bocsáss meg kedves Melinda, de attól tartok, hogy a kezed rossz helyen van! – mindig igyekezett úriemberhez méltón viselkedni a gyengébbik nem képviselőivel, mert ezt szokta meg, és mert erre nevelték, ellentétben másokkal, akik szabadszelleműek voltak!

- Nem hiszem én azt… - kacsintott szempillaspirállal kecsesen kihúzott, mogyoróbarna lánggal most lángoló szemeivel a fiatal lány, akinek úgy látszott igencsak megjött a bátorsága! Ezen nem lehetett csodálkozni, hiszen az adott este folyamán legalább tíz-tizenkét erősen alkoholos tartalmú italt, és legalább annyi koktél bevedelt! Csoda, hogy most rögtön még nem dobta ki a taccsot, és okádta le maga mellett ezt a megszeppent, és megilletődött szerencsétlent, akinek még egyszer sem ajánlották fel a randizás romantikus tettét!

- Jól érzed magad?! – kérdezett vissza valamivel őszintébben és aggodalmasabban, amikor a hölgy előbb illetlenül előbb böfögni, majd jókedvűen nyeríteni kezdett, mint valami pajkos kis kancacsikó.

- Istenien! Hogy te milyen dögös vagy! Eddig észre se vettelek! Az osztályban mindig annyira magadba zárkóztál! – ahhoz képest, hogy a hölgy egész este folyamán jelentősen vedelt, meglepően tiszta mondatokat sikerült kinyögnie.

- Részemről a szerencse! – bökte ki.

- Azt hiszem, hogy hánynom kell, de nagyon szívesen szexelhetünk, ha még gondolod?! – érezte, hogy a gyomra azonnal felkavaródik, mert jött a mindent eldöntő, és végső böffenés, és máris eddig elfogyasztott mini-falatkáinak aszpikos gusztustalanságát sikeresen feltálalta Feri tányérjára. Voa lá!

- Bocsika! Hihihi!

- Igazán nem történt semmi! – gyorsan adakozó segítőkészségét felajánlva adott neki egy tiszta papírzsebkendőt, és nem próbálta képzeletében eljátszani a szóban forgó jelenet következő részletét, amikor ezt a nagyon kedves, bombázó lányt lefekteti, és együtt szexelnek, ráadásul slussz poénként úgy, hogy valójában azt sem igen tudhatja: Mi fán terem a szexuálisan együtt tölthető együttlét?

Nem akart ő senkit megbántani; többi osztálytársai is mindig úgy gondoltak rá, mint valami szánalmas, puha pöcsre, aki ott van, ha szükség van rá, és a házi feladatok megírásán, és az önkéntes segítségnyújtási lehetőségeken túl még a balhék többségét is nyugodtan minden további rizikó nélkül magára vállalja, csakhogy végre barátokra tehessen szert, ami azért valljuk csak meg meglehetősen szánalmas képet festett róla!

S a kicsit mindig is előszeretettel tréfálkozó, és gonoszkodó hölgyek első céltáblája így lett az együtt eltöltött négy év során – legalább is addig, amíg saját maga rejtett személyiségét meg nem fejthették, mert Feri arcán minden látszott!

Talán ő volt az egyetlen olyan sebezhető srác az egész gimi területén, aki nem színlelte ha rosszul érzi magát, nem vert át senkit, és nem is fordult meg a fejében, hogy áltasson, vagy hitegessen másokat: mindig és mindenütt önmagát igyekezett adni, a maga helyenként botlábú, megbocsátható molettségével, és ami nagyon imponáló volt egyes ,,jófejűbb” hölgyeknél, hogy soha egyetlen pillanatra sem szégyellte soha se az érzelmeit, se az elhullatott könnycseppjeit! Ő volt a tökéletes balek, akinek előbb-utóbb, ha talán kicsit hagyta volna magát jobban megismerni rugalmasabban elfogadták volna különcködését!

- Na, akkor készülj fel hapsikám! Mert jön a nagy hacacáré! – Marci szabályosan megragadta barátját és betuszkolta a méregzöld Suzukijába, mely visítva száguldott el a belváros roppant kifinomult, valamivel elegánsabb környékére.

Feri az egészből csak azt vette észre, hogy kínzón megfájdult az agya; mintha egyenesen és most azonnal kalapáccsal ütögetnék ide-oda, és ehhez jött még az erős hányinger, amit főként a kocsi suhanó iramodása okozott. Szemei előtt nem látott mást csupán az éjjeli fények lidérclátomásait. Sokszor gondolt már arra, hogy még szerencse, hogy ő az egyetlen, aki józansággal rendelkezik, és mindig helyén van a szíve, mert ki tudja, hogy ellenkező esetben mi történtek volna közvetlenül a bankett után?!

A kocsi bekanyarodott vele az egyik hatodik kerületi mellékutcában – közel a Liszt Ferenc-tér -, főként nappal nyüzsgő kaptárszerű forgataga színhelyére, ahol az avatott szemeknek máris finom ínyencségeket kínált az egyik éjszaki klub.

- Na, akkor ide skubizz pubi! – fordult hátra az anyósülésről a hátsó ülésre haverja, aki izgatottabbnak tűnt, mint egy süldőlány. – Most aztán kisöreg olyan élményben lesz részed, hogy ehhez képest a zsebhokizás nulla barátocskám! Hahaha! – oltárit röhögött. Leállította a motort; kihúzta a slusszkulcsot és Feri is valamivel elgémberedett tagokkal, és nagyon fáradtan kiszállt a kocsiból.

Egész teste ebben a percben roppant fáradt volt; sokszor eszébe jutott, hogy talán jobban tette volna, ha erre az egész idétlen bankettre be nem teszi a lábát, de szülei unszolták a lehető legjobb indulattal:

,,Menj csak drágám, és érzed nagyon jól magad!” – noszogatta előbb édesanyja, aztán végül minden lében kanál apja. Ugyanakkor nem akarta, hogy mások megint árulóként nézzenek vele mérgeskedő farkasszemet, mert a bolondos ballagásról szándékosan távolmaradt, mert nem akart szándékosan még jobban hülyegyerek, és cirkuszi majom lenni!

- Hú, öregem! Olyan ramazurit csapunk ezekkel a szaftos kis picsákkal, amilyet még nem látott a világ! – ezt egy hatalmas böffentéssel tette jogossá, mint aki önmaga számára is engedélyt adott, hogy kangörcse újból feléledhessen! – Ja, bocsi haver! Elfelejtettem, hogy te sohase káromkodsz! Hát csak tanuld ki minden ízét, mert lehet, hogy az éjjel folyamán szükséged lehet rá!

Feri órájára nézett; ha eddig nem tette ezt meg minden idegesítő ötödik másodpercben, akkor talán egyszer se; éjfél éppen elmúlt, és a mutató vészesen közeledett a hajnali egy órához! De neki holnap a nagyihoz kellene mennie, mert kerti partit terveztek, hogy megünnepeljék, hogy belépett a felnőtt társadalomba! Attól félt, hogy ebből valószínűleg semmi sem lesz, hacsak holnap – azzal ma reggel le nem küld a torkán legalább egy tartálynyi koffeint, hogy folyamatos ébrenlétét előre is bebiztosíthassa!

- Várj csak hapsikám! Itt megállok és kidobom a csülkömet! Neked nem kell brunyálnod? – kérdezte, miközben a lehető legtermészetesebb, mintha csak odahaza lenne terpeszállásba állt, és elővette a szerszámát, amiből, mint a buzgó szökőkút egyre csak dőlt a gusztustalan sárga húgy.

Az egész utca kihalt volt, ami kissé szokatlan meglepetéssel szolgált; lévén a mindig zsongó belvárosról van szó!   

- Kösz… kibírom! – Különben sem volt szokása, hogy gusztustalan módon a közterületre vizeljen, de látván osztálytársa karakán bátorságát eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha éjnek évadán, csak úgy merő véletlenségből nyilvános helyen pisilne! Nem, inkább nem!

- Te tudod! Jaj, ez kurva jól esik! Hát hiába! Az embernek néha ki kell eresztenie a fáradt gőzt! – sikeresen telibe talált egy világító lámpaoszlopot, ami egy újságosbódé mellett volt. Feri csodálkozott is magában, hogy a változatosság kedvéért mért is nem az újságosbódét vizelte le?

- Ezzel is megvolnánk! Na, gyere velem barátocskám! – azzal, mint egy inas, vagy mint inkább egy kalauz elkísérte Ferit egy amolyan barlangrendszerbe, melyen egy csapóajtón át vezetett az út, és mely az utcára nézve csupán egy idegesítő rózsaszínszínű neonreklámmal szolgált felvilágosításként: PIPP-SHOW

,,Ez elhozott engem a legrosszabb helyek egyikére! Én hülye meg hagytam magam rábeszélni!” – mérgelődött magában, míg a csapóajtó csigalépcsője levezette őket a sejtelmes, homályos mélybe, mely most úgy ölelte őket magához, akár egy tátongó, örökké éhező száj…

 ,,Nem lesz semmi baj! Nem akarok lefeküdni senkivel! Csak szeretnék már nagyon hazamenni!” – biztatta önmagát, de aztán rájött, ha a haverja egyszer valamit a fejébe vesz, akkor olyan makacs lesz, akár egy kötekedő öszvér. Mit tehetett volna? Hogy ne kelljen továbbra is a sötétségtől rettegnie fogta magát és gyorsan utána galoppozott, bár a vaksötét lépcsőfokon is eléggé viszontagságosra sikeredett tétova lépkedése. Úgy nézhetett ki ebben a percben – ha történetesen látta volna valaki -, mint az a józan ember, aki még nem tudhatja magáról, hogy berúgott, vagy csak enyhén becsípett!

Végre leértek a csigalépcsőn, és Feri megkockáztatott magának egy szabad kifújást, hogy feszültségéből újra valamivel szabadabb lélegzethez juthasson:

- Nem lesz semmi baj! – mormolgatta hangosan, és ha osztálytársai rendszerint ezt hallgatták tőle rögtön tudták, hogy legszívesebben majd összecsinálná magát ijedtében.

- Nyugi Ferka! Majd mindjárt lesz, nagy ereszd el a hajamat akció! Csak várj a sorodra!

Egy meglepően egzotikus, csipkézett fehérneműs középkorú hölgy lépett a haverja elé:

- Mit parancsolnak az urak? – kérdezte megnyerő mosolygós közvetlenséggel.  

- Na, látod hapsikám! Ezt nevezem én első osztályú árunak! – bökte oldalba.

- Helló szépségem! Hány kilót adhatok? Mennyiért vállalod?! – széles vigyorra feszítette szét száját, mintha ezzel akárcsak előnyös benyomást akart volna szerezni.

- Kisfiúkkal nem szokásom foglalkozni! Jobb lesz, ha lekoptok, mielőtt valaki megsérül! – abban a finomkodó gyöngéd hangjában azért mégiscsak volt valami előre bejósolható félelem.

- Figyelj csak Gábor… - húzkodta, akár egy óvódás Feri barátja fekete zakóját -, szerintem jobb lesz, ha azt tesszük, amit a hölgy mondd!

A fehérneműs konzumhölgynek úgy látszik nagyon bejött, hogy végre valaki legalább egyszer a nagy büdös életben ,,hölgynek” szólította és nem valami irritáló, gusztustalan, vagy obszcén megjelölést használt, mert kedvesen feléje fordult:

- Úgy látom az úriembernek nagyon jó ízlése lehet… - gyöngéden odalépett hozzá, és hattyú-finom ujjbegyeivel megcirógatta Feri pufók, hörcsögszerű arcát. – Neked bébi önként is szívesen odaadom magam! – búgta sejtelmesen a fülébe.

Feri annyira elpirult, mint egy túlérett alma, vagy görögdinnye belső, és köpni, nyelni nem tudott:

- Én… Ö… azt…

- A kollegám úgy értette, hogy korban hozzáillő partnert, és beszélgetőtársat keresne éjszakára, aztán majd kialakulnak a dolgok! – barátilag a hátára tette vaskos kezét Gábor, majd odasúgta: - Látod faszikám, így kell! Ez a kisfiús mulya modor mindenkiből azonnal gondoskodó anyát farag!

- Akkor azt szeretném kérni, hogy vegye gondosodásba a haveromat, jó, cicukám? – kacsintott feléje.

- Várjatok itt! Mindjárt visszajövök! – azzal csábos riszálások, és cici villogtatások közepette máris eltűnt a szemük elől abban a hátborzongatóra sikeredett vöröses folyósón, ami olyan volt akár a poklok feneketlen katlana.

Míg vártak addig Ferinek volt alkalma a sötét lyukszerű lebujt tüzetesen szemügyre venni; ezzel a bíborvörös, titokzatosságot kölcsönző világítással, mely szinte átjárta bőrének minden pórusait az egész hely kapott valami túlvilági, szinte megtestesült apokaliptikus hangulatot.

,,Vajon meddig kell még itt ácsorogni? És ha a roppant csinos hogy valójában csak azért ment, hogy szólhasson egy verőlegénynek, vagy kidobóembernek, aki lazán kipenderíti őket, mint macskát szarni?” – gondolatai a letaglózó álmosság hatására egyre jobban felkavaródtak benne, akárcsak enyhén émelygő gyomra. Mi az istent keres itt? Amikor még réges rég otthon kellene aludnia, és nem kellene az apja kérdőre vonásától rettegnie, hogy még annyira sem érdemesítette édes szüleit, hogy hazaszóljon, és hogy azok megnyugodjanak!

,,Anya biztosan aggódik! Apa pedig már most szerintem kész idegroncs!” – szögezte le, és még mindig nem tudta, hogy ebből a mostani katyvaszból hogy lesz képes kikecmeregni?

A roppant csinos, és egzotikus fehérneműs hölgy visszatért egy másik egzotikusabb ,,virágszállal.”

- Ő itt Annamari szépfiú! – felelte egyenesen Ferinek. – Ő fog téged beavatni! És nagyon olcsón dolgozik! Igaz angyalom? – fordult a másik fiatal hölgyhöz, aki szemlátomást Feritől legalább egy-két évvel biztosan fiatalabb lehetett.  

- De nem vállalok ám el akárkit, csak szoktasd magad a gondolathoz! – karakánsága főleg Gábort lepte meg, de Feriben is a határozott céltudatosságot csillantott meg.

- Csajszikám! Attól tartok hajlamos vagy elfeledkezni az alapszabályról, miszerint te vagy a vevőkért és nem fordítva!

- Hát az lehet, de attól még én is ugyanolyan nő, és emberi lény is vagyok, vagy mi az isten! – magabiztosan, megingathatatlan akarattal állt meg a talpán. Látszott rajta, hogy karakán kis csaj, és hogy a lehető legkeményebb fából faragták!

Gábor először azt hihette, hogy a fehérneműs nő egyenesen neki szánta ezt a szaftos, tüzes kis bigét, de valamit súgott a fülébe, mire Annamari megszelídülhetett valamelyest, mert karon fogta megértő kedveskedéssel a megszeppent Ferit, és elvezette a kijelölt bíborszínnel világító fülkék valamelyikébe.

- Rád azt hiszem már nincs is szükség! – jelentette ki ellentmondást nem tűrve a hölgy, és már azon volt, hogy azonnal távozik.  

- Várjál kicsi tubicám! Tudok fizetni! Mennyit adjak? – esedezett, ami szánalmas könyörgésnek hangzott egy vérbeli tökös macsótól.

- Oh, drágám! Attól tartok olcsó zsebpénznél kicsit azért többre lenne szükséged! – legyintett.  

- Mondjuk egy húszast? – ajánlkozott.

A fehérneműs nő csípőre tette két makulátlanul kecses kezét, és szépen ápolt körmeit stírölte:

- Még mindig csak aprópénz! Hát nem tartasz eléggé kívánatosnak! – hogy a hatás még ellenállhatatlanabb, és valamivel bizsergetőbb legyen kéjes élvezettel, mintha fájdalmai lennének erotikusan beleharapott az alsó ajkaiba.  

- Egyen meg a fene! Harminc és ez az utolsó ajánlatom!

- Hát kedves barátom, akkor nagyon úgy tűnik, hogy itt a pont, és hogy neked mára a továbbiakban már nem osztottak lapot! Vagy esetleg hívjam a Tunyót?

Gábor idegességét, és félelmeit egy hatalmas nyálgombócba gyűjtötte össze. Kicsit félelemmel vegyes rettegéssel a hangjában szólalt meg:

- Ki a franc… az a… tunyó?

- Hát ő egy nagyon kedves legalább két méteres benga barátom! Ha van kedved, szívesen összeismertetlek vele! – leplezett fenyegetése azonnal célt ért, mert ebben a percben Gábornak máris inába szállt a bátorsága és bár valahogy lelkiismeret-furdalást érzett, amiért benne hagyja a csávában osztálytársát, de azt se akarhatta, hogy helyben kidekorolják macsó arcát.

- Azért kicsi cicám kérhetek valamit ingyen?

- Na gyorsan, aztán pucolás!

- Vigyázzatok a kis pöcsi haveromra, mert neki még soha nem volt se nője, se kapcsolata!

- Jól van! Nem lesz itt semmi gubanc!

- Köszi bébi! Csak ennyit akartam! Akkor… szevasz! – meglepetés lehetett talán még számára is, hogy olyan gyorsan, és hevesen távozott az éjszakai klubból, mint amilyen meglepően gyorsan idejött. Ennyit ért egy látszólag vadítóan nagymenőben nyomató macsó szava, aki már az első kisebb figyelmezetésre is halálosan berezel!

Titokban, míg a hazafelé vezető úton kocsijában ült folyamatosan furdalta a lelkiismeret: Visszaforduljon-e, vagy hagyja a francba az egészet?! Végül hazament, és öntudatlan kábulatban, mintha csak egy újabb rossz álom lenne, bezuhant az ágyába.

 

Feri talán életében nem izgult még ennyire, mint ezen a sötét, és látszólag nagyon is búja-bohém, extrém helyen; mintha érzekei eltompultak volna, de ösztönei még soha nem voltak ennyire gyilkosan éberek, és széles látókörűek.

Annamari leültette egy szépen megvetett párnás ágyba, mely a hely fülledt erotikáját volt hivatva kihangsúlyozni.

- Na, akkor lássunk munkához! Nem lophatjuk itt az egész napot, nem igaz?! – gyorsan akarta csinálni; olyan gyorsan szabadult meg a Ferit tökéletesen védelmező burokban tartó ruhadarabok választékától, hogy valósággal letépte a megszeppent, kisfiús fiatalemberről a ruháit.

- Várjál… kérlek… állj meg… - olyan gyorsan motyogott, hogy Annamarinak arra kellett következtetnie, hogy rosszul érzi magát, vagy nem stimmelhet a fejével valami.

- Gond van macikám? – babusgatta kényeztető hanggal, ahogy tanulta a Madamme-tól.  

- Hát… ö… ami azt illeti… én… nem szeretnék szexet! – nyögte.

- Akkor mi a francért jöttél ide?! Netán sósperecet akarsz? Csak nem vagy meleg?!

- Hát persze hogy nem… - hezitált -, csak tudod… szóval az van, hogy inkább… beszélgessünk jó? A pénz úgyis a tiéd lehet! Így jó lesz! – szavai inkább egy szánalmas könyörgésféleségre hasonlítottak, mint tulajdonképpeni kérésre.  

Annamari abbahagyta a fölös ruhadarabok további szakszerű lehámozását az erősen elpiruló fiatalemberről, és éppen a kezében volt annak bőröve, hogy kellő nyomatékkal megfenyegesse:

- De ha ez valami ostoba vicc akar lenni csórikám, akkor figyelmeztetlek! Nem vagyok ostoba!

- Bocsáss meg én nem úgy… gondoltam… - Feri ebben a pillanatban olyan volt egész szánalmas, pufók idiótára sikeredett fizimiskájával, mint egy elítélt, akit éppen valami istentelenül könyörtelen kivégzőosztag elé cipelnek.

- Akkor, hadd halljam? Mihez is volna inkább kedved? Mindent a kedves kuncsaft óhaja szerint, ugyebár! – lábacskáiról levette a most irtóztatóan szűkösnek bizonyuló, és roppant kellemetlenkedő tűsarkú lábbelit, és kényelmesen pozícióba helyezkedett; és nem mellesleg fel is öltözködött abba a kis egzotikus ruciba, melyet szigorúan ,,munkaruhaként” viselt.

- Hát… az az igazság, hogy egy osztálytársam ötlete volt… - mint egy kisiskolás pisisgyerek ennél szánalmasabban, és leverten ritkán érezhette magát, pedig már felnőttnek számított; legalább is az emberek szemében.

- Mi hozott téged ide? Meg ne mondd! Esetleg kíváncsi voltál, mert a szalagavatón nem sikeredett egyetlen numerát sem megdöngetned! Igaz-e?! Hihi – kuncogott jóízűen, mert ha ismerkedés került szóba kedvére szerette előbb provokálni, és gúnyolni kedvére az embereket kissé sajátságos szarkazmust sem nélkülöző humorával, hogy lássa az emberek valódibb énjét.

- Én nem úgy… gondoltam… - zöldszínű szeme, mely most valósággal majd leragadt a fáradtságtól, és kívánóan sóhajtott volna egy megváltó ágy után sebzett szomorúságról árulkodott.

- Ugyan már szépfiúcska! Csak nem fogsz nekem itt pityeregni! – Annamari megérezte, ha jót akar a fiatalembernek, jobb lesz, ha sürgősen taktikát változtat, és megpróbál támadásból átmenni megértő, anyai pátyolgatásba, és valamivel barátságosabb empátiába. – Eddig milyen volt az életed? – bizalmasan megfogta a másik ezúttal az idegesség okozta jéghideg verejtékben tocsogó mancsait, és kedveskedve simogatni kezdte rajtuk a szőrcsomókat, majd puszilgatni kezdte.

- Tudod… kicsit mindig is féltem gyerekkoromban!

- Hát barátocskám! Én nagyon úgy látom, hogy ez most sem szűnt meg! De miért nem próbálod kicsit elengedni magad? Nyugi, nem harapok! – kedvesen megdörzsölte tenyereit, mint egy vérbeli profi, és igyekezett éreztetni a megszeppent sráccal, hogy itt jó kezekben, és biztosában van! Legalább is egyelőre…

- …Azt hiszem, ha valamivel több bátorságot, karakánságot leshettem volna el, tanulhattam volna el, mint rejtett titkokat másoktól talán nem is tudom… könnyebb lett volna a problémákkal való szembenézés!

- Piha! Ez egy szemenszedett baromság apafej! Mondok én neked valamit bubóka! Az életben jobb, ha mindent saját magad tapasztalsz meg, és tudod miért?! – simogatta még mindig mancsait.  

Megrázta értelmetlenül a fejét.

- …Hogy később, ha úgy fordulnának a dolgok, saját magad hozd meg a szerinted legjobb döntést! Nincs az, hogy miért, vagy miként? Vagy hogy, hogyan kellett volna? Egyszerűen csak van ez a kicseszett, nyüves egy élet, és ezt kell valahogy takarékoskodva beosztani, vagy elvegetálni! Te például gondolom innen majd egyenesen hazamész apucihoz, és anyucihoz, akik már most meghalnak az aggodalomtól, hogy hol császkálhat egy szem trónörökösük, és aztán beiratkozol majd valami unalmas egyetemre, ahol négy álló évig azon meditálsz, agyalsz majd magadba, hogy még mi az istent lehetne szánalmas kis életeddel kezdeni? Igazam van?!

Ahhoz képest, hogy még csak alig tizenvalahány éves múlt, és látszólag egy kamaszkinézetű süldőlány benyomást keltette talán a tengernyi sok sminkje, és cicomája miatt – vágott az esze, akár a borotva, és pontosan elszámolt az élet realitásaival, és könyörtelen törvényeivel.

- Kérdezhetek? – szabadkozott félénken, de már oldódó félben volt a gátlása.

- Hát csak rajta! Szaporán! – eresztett végre meg egy feloldott, valamivel bizalomkeltőbb mosolyt.  

- Te hogy kerültél egy ilyen helyre?

- Na, úgy látom, hogy akkor témánál vagyunk! Hát… lássuk csak! – ellenállhatatlanul beletúrt sötétbarna hajába; ez is kiszámított női praktikáinak eddig mindig bevált, és roppant hatékony fegyvere volt, ha az erősebbik nem képviselőinél könnyed módszerekkel bármit is el akart érni; de e pillanatban ennél a kisfiús kamaszképűnél egyelőre még önmaga sem tudhatta, hogy gaz csábító, vagy megértő babusgató képében tetszelegjen? – Tulajdonképpen mindig is az utcán éltem… - elszorult a hangja, ahogy emlékei forgatagában megpróbálta egymáshoz illeszti múltja fájdalmasra sikeredett darabkáit -, aztán anyám öt- esetleg hatéves koromban fogta magát, és otthagyott egy árvaház kapujában mondván nemsokára visszajön, és utána se szó, se beszéd egyszerűen csak… lelépett! Régen volt már, de mégis minden nap eszembe jut!

- Bocsáss meg… én őszintén sajnálom… Ne haragudj! – próbált idétlenül bocsánatot kérni, de mintha megérezte volna, hogy ez nem biztos, hogy a legalkalmasabb pillanat.  

- Hé, kishaver! Ne akarjál nekem itt megbánásról papolni, mert azt utálom! Különben is! Te kérdeztél, vagy nem?! Nahát akkor! Ha már így szóba hoztad, te mit keresel egy ilyen helyen?

- A Gábor osztálytársam hozott el, mert azt mondta, hogy jó móka lesz, de én erősen tiltakoztam, mert holtfáradt vagyok, és haza szerettem volna menni! De ahogy látom, ő megint csak jól benne hagyott a szószban! – ejtette ki úgy, hogy majd leragadt a szeme, és látszott rajta, hogy erősen koncentrálnia kell, ha azt szeretné, hogy tartalék ereje még kitartson. 

- Az szinte száz százalék! De ne rettegj semmitől, ha nagyon szorul a hurok – már pedig nagyon úgy látom, hogy most épp ez a nagy büdös helyzet -, egész nyugodtan elfekhetsz az én ,,irodámban” is! Tudom nem olyan lakájos, mint mondjuk egy komplett kislakás, de azért megteszi!   

- Igen… talán… az nagyon jó volna…

- De valld csak be tisztán és egyszerűen, hogy nem mered megtenni, mert halálosan betojtál attól, hogy esetleg legszentebb álmaidban megtámadnak! Igazam van?!

- Hátha meg nem is, mindenesetre nagyon sok időre van sajnos ahhoz szükségem, hogy megbízzam a másikban!

- Hát cunci mókus akkor, ha megengeded neked most egy kiadós alvás dukál! A pénzt inkább visszaadom! – gyöngéd, és figyelmes volt tekintete, és ebben a pillanatban egyáltalán nem látott rajta semmi házsártosság, és semmi ellenszenvesség, mint a többi valamivel jóval idősebb kuncsaftjai esetében!

- Na, gyere velem te nagy mackó! – készségesen igyekezett feltámogatni, és átkulcsolta a maga gyöngéd és törékeny madárvállaival a fiatalember szélesre sikeredett vállait, majd átvezette a saját ,,irodájába” ami valójában egy konzumhölgyek számára fenntartott lazító, és egyben pihenőszoba szerepét is betöltötte:

- Itt nyugodtan pihizhetsz bébi, amíg csak jólesik! Egyelőre senki se fog zavarni! – tette le elnehezedett, betonszerű, és nagyon kimerült végtagjait egy kényelmesnek mondható szófára.

- Bocsáss meg, de hogy hívnak? – kíváncsi volt erre a valóban kedves nagyon fiatal még szinte gyermeklányra.  

- Nem mindegy az neked? Holnapra már egyébként sem fogsz arra emlékezni, hogy mi történt az este! – de azért mielőtt végleg kilépett volna az ajtón, hogy szendergésében magára hagyhassa, még csábosan visszaszólt: - Egyébként Annamari vagyok! Később megadom a számomat és talizhatunk!

De ezt a félszeg, és most tökéletesen hibernált Feri már aligha hallhatta volna, mert úgy elaludt, mint akit tökéletesen kiütöttek, és az égadta világon szinte semmire sem emlékezik!

Nem is kellett neki a másnap nyűgével gondolnia, hiszen már a holnapot írták, mire kinyitotta csipás szemeit.

,,Hol a fenében kötött ki?!” – vallatta magát, és minél inkább megpróbált valamifajta összekuszált, és töredékes képet kialakítani magában arról, hogy az a szarházi semmirekellő mitugrász osztálytársa miért is hagyhatta itt? – most minden annyira zavarosnak tűnt! Biztosan csak a reggeli álmosság az ok! Egy csésze tejeskávétól majd rendbe jön! Na jó, egy nagy kancsó tejeskávétól, mely remélhetőleg – persze csak akkor, ha megkaphatja végre -, kimossa, kitisztítja őt kívül-belül!

Ránézett az órájára, amit valaki a kis éjjeliszekrényen hagyott. ,,A fenébe is! Tehát minden igaz! Valaki levetkőztette!” – De egyáltalán nem is emlékezett arra, hogy történt-e testi kapcsolat, vagy szexelt-e, hiszen egyrészt igazán még nem volt se módja, se lehetősége elmélyedni a Káma Sutra modernkori gyakorlatában, másrészről viszont annyira mélységes meggyőződéssel tisztelte a hölgyeket, hogy nem is igazán tudhatta, hogy hogyan kell elérni a kívánt hatást a másiknál, hogy az adott ,,Mindenség-kapui” egyszerre csak kitárulkozzanak, akár egy gyönyörűséges virág puha szirmai? Vagy egyáltalán az adott nő elérjen az orgazmus csábító határait?  

Enyhe álmosságtól vegyes érzésekkel még a fejében felült az ágyban, és hirtelen szeme lencséje csak most kezdte felfogni az egész hangulatos kis szoba apró-cseprőbb tárgyait, és szexuális tartalmú eszközeit. Mi a fene lehet ez? Kivégzőkamra, vagy inkvizíciós vallatószoba? Csak nem így mulathatják az időt azok a pénzes kuncsaftok, akik valami újító kényeztetésekre szomjaznak? Lehetséges! Megpróbálta gyorsan becsukni a szemét, majd újra kinyitni, hátha csupán egy rossz álom, amiben benne ragadt, de bárhogy is próbálkozott a hangulatos szobácska apró kis trágyaival még mindig az arcába kiáltott: Itt vagyok, és itt is maradok!

Azért biztos, ami biztos megpróbálta kinyújtóztatni kellemesen elgémberedő, és most bizsergő végtagjait, és apróbb tornagyakorlatokkal felébreszteni még alvó testrészeit. Észre se vette, hogy közben bejött a gyönyörű, fiatal lány, akivel tegnap este beszélt:

- Jó reggelt morcos bocs! Hát hogy telt az éjszaka? – csábosan odariszálta magát az ágyhoz, ahol Feri még mindig üldögélt, és megpróbálta jobb kedvre deríteni. – Hogy aludtál?

- Kösz egész jól! És te?

- Hát, ha nem kellett volna melóznom egész éjjel, akkor nagy örömmel bebújtam volna hozzád! – riszálta meg kis fokhagymaméretű popsiját előtte.

- Csak nem azt… akarod ezzel mondani, hogy… történt… valami is…?

- Jaj! Hát ennyire úriemberrel én még soha az életben nem találkozhattam! Teljes nyugi van kishaverom! Az égvilágon semmi nem történt! De sikerült végre egy jó fej fiút kicsit megismernem! – egy nagyadag tejeskávét nyújtott át kedveskedő szerénységgel neki, amit Feri el is fogadott, megszeppentenem meg is kérdezte:

- Mennyivel tartozom?

- Jaj, ugyan már! Te kis mamlasz! Ha nem akarsz, ne fizess! Ajándék! De nagyon szeretnék veled kicsit közelebbről is eldumálgatni, de csak kizárólag akkor, ha van hozzá kedved! Na, mit szólsz?! – ült le melléje.  

- Hú! Nagyszerű! De most azonnal fel kellene hívnom a szüleimet, mert szerintem nagyon megleszek szidva!

- Jaj, elég volt a nyámnyilaságodból! Állj végre a sarkadra, és viselkedj úgy, mint egy golyóval fityegő FÉRFI! – erélyes harciassággal tette csípőre kis kezecskéit a kanapén, és Ferinek most nagy kedve lett volna, hogy azonnal megcsókolja szenvedélyesen, mint a romantikus filmeken!

- Igazad van! Azért kaphatok egy telefont?

- Előbb megiszod a tejeskávédat, aztán mehetsz! – jelentette ki, és volt valami eltitkolt, mégis kellemes érzés, ahogy kicsit elpátyolgathatta kedvére ezt a még mindig pipogyáskodó mamlaszt, miközben jóízűen igyekezett kortyolgatni a kávéját.

- Ízlik?

- Remek! De ugye megkapom a telefont?! – hangjában még mindig az az enyhén ingerlő, tétova kisfiús félelem feszült, amit a legtöbb ember sehova sem tud magában rakni, és előbb-utóbb kényelmetlenül kijön a sodrásból, de Annamari nagyon bájosnak és kisfiúsnak találta.

- Várjál mókuskám, mindjárt jövök! – fölszállt az ágyról, mint egy tüsténkedő, kis angyalka és elrohant.

,,Hát ez meg hova mehet? Csak nem a Nagyfőnökhöz, akinél majd bemárt, mert az meg rám küldi a tahó gorilláit!” – mintha egy elcseszett gengszterfilmben lenne, amit talán a jobb nézettség miatt vígjátékszerű elemekkel dúsítottak fel. ,,Az nem lehet! Biztosan nem csinálna olyat! Hiszen láthatta gyönyörű szemét, ami elvileg sohasem hazudik!” – gondolta és mivel az értelem hamar kikergette a megmaradt reggeli álmot a szeméből; ebben segített a tejeskávé is – fölkelt az összegyűrődött ruhával, magára kapta az öltönyét és anélkül, hogy még jobban, és feszültebben idegeskedni kezdett volna csöndesen, apró léptekkel föl-le kezdett járkálni a kis szobában, míg a másik vissza nem tért.

- Na? Elég gyors voltam remélem?! – jelent meg az ajtóban alig tíz perc múlva Annamari kezei között mobiltelefonnal:

 –Hát ezzel a vacakkal tudok szolgálni kedves uram, de szerintem egy hívásra csak elég lesz! – Segítőkészen átnyújtotta a készüléket.

- Köszönöm! Akkor én most gyorsan megcsörgetem őseimet! – azzal máris a tárcsázó gombokra tapadt a keze, hogy minél hatékonyabban megtudja nyugtatni otthonragadt szeretteit.

Annamari pedig csöndben kiszeretett volna menni a szobából, és kicsit magára hagyni Ferit, de megfogta kérlelőn a karját és a lány úgy érezte, hogy nem tud neki nemet mondani!

- Várjál, kérlek, még ne menj el!

- Halló… szia anyu! Hogy vagytok? – próbált kedves és közvetlen maradni.

- Szervusz, aranygyerekem! Inkább te mesélj? Hol töltötted az éjszakát? Van neked fogalmad arról, hogy a jó apád mit össze nem idegeskedett csak miattad?!

Édesanya kissé ideges, és átvirrasztott éjszakától megfáradt hangja azonnal felébresztette benne a lelkiismeret-furdalása kis ördögét, mely szinte soha nem hagyta nyugodni – főként akkor, ha tisztában volt vele, hogy rossz fát tett a tűzre!

- Én is nagyon szeretlek benneteket anyu! Kérlek, nyugodj meg! Biztonságban vagyok, és nagyon sajnálom, hogy nem tudtam hazamenni, de átmenetileg… a Gábor tudod… lerázott!

- Na, akkor majd előveszem őt is és lesz egy kis baráti csevegésem vele!

- Jaj, drága anyu! Csak azt szerettem volna elmondani, hogy el se hinnéd milyen jó volt a bankett, és hogy… megismerkedtem valakivel… - ezt talán túl gyors volt, hogy most mindent kiteregetett, mert édesanyja azonnal kérdezősködni kezdett, és ha egyszer rákezdte egykönnyen biztosan nem hagyta abba:

- Hogy mit csináltál??? Ki az a lány? Legalább korodbéli? – vége hossza nem volt kérdésözöneinek.  

- Hát, ami azt illeti, egy roppant bájos, és nagyon csinos, igazi Hölgy! – közben tétován Annamarira kacsintott, és szemük azonnal találkozott.

- Ennek biztosan apád is nagyon örül majd! Én pedig nagyon büszke vagyok rád, hogy végre önállóan cselekedtél! Feltétlenül be kell nekem is mutatnod édes fiacskám! megértetted?! – aztán hirtelen gondolkodóba esett, hogy talán fia valami mást is csinált az éjjel -, mondd csak fiam? Kotont használtál-e?!   

- Ó! Hát persze, de most akkor megyek is, és nemsokára otthon vagyok! Meglátogatjuk a nagyit, vagy holnap megyünk?

- Nézzenek oda! – lepődött meg az édesanyja a vonal túlsó végén -, de sürgős lett egyszerre valakinek. Ha gondolod te nyugodtan otthon is maradhatsz, elvégre csak az érettségidről van szó, és egy kis kötetlen kerti mulatságról! – jogosan volt bosszús, mert imádnivaló nagyanya is úgy készült a jeles esemény megünneplésére. Nem lehetett neki csalódást okozni!  

- Bocsánat anyu! Nem úgy értettem! Ne haragudj!  

- Tudom szívem! Előbb forog a szád, mint az agyad!

- Ugye, hogy haragszol rám?! – félénken, tétován kérdezte.

- Ezt sürgősen verd ki a fejedből! Annyira szeretlek, és most még jobban, hogy nem esett semmi bajod! Annyira aggódtunk érted! Amint hazakeveredtél jelentkezz! Szia! – azzal lerakta a kagylót.

- Ez gyorsan ment! – fordult a kissé megszeppent fiatal lány felé, aki először hallhatta, hogy milyen érzés is lehet az, ha valakinek szerető édesanyja és egyáltalán felelős családja van! Most enyhe féltékenység jelentkezett szívében.

- Ha jól sejtem kismackóm, akkor éppen az anyukáddal beszéltél, ugye?!

- Igen, vele! Nagyon szeretne megismerni! – úgy mondta ezt, mint valami rejtélyes, bizalmas titkot, amit más nem is tudhat, és amire szemlátomást roppant büszke.

- Visszatérve az eredeti témára! Most mit fogsz csinálni? – kíváncsiskodva érdeklődött, ami egyáltalán nem volt jellemző rá, mert az ügyfél igényeinek kielégítésén túlra csak ritkán terjedt a hatásköre.

- Nem is tudom! Azt hiszem, hazamegyek, és attól függ, ha meglátogatjuk a nagyit, akkor egyenesen odamegyünk a kerti partira, ha nem akkor… otthon leszek!

- Figyelj csak bubuska! Jó volna még csacsogni veled, mert édi cukorfalat vagy, de sajnos nekem már lejárt a munkaidőm, és jobb, ha én is hazamegyek! – egy papírszalvétát halászott elő az egyik fiókos asztalka mélyéről, ahol még egy-két biztonsági óvszer is lapult, majd kivett egy feketefilcet, és jól olvashatóan ráfirkantotta az elérhetőségeit; megadva barátnőivel lakásuk címét is!

- Ezeken a címeken tudsz utolérni, ha kell valami, és… - nem tudta, hogy hogyan fojtassa, mert jóleső remegés futott át a gyomrából kiindulva, zakatolva dobogó szívén keresztül -, nagyon jól éreztem magam veled! – gyöngéd, kedveskedő puszi volt a hála, amiért valaki nem akart vele erőszakosan, és durván bánni, és azonnal lefeküdni!

- Én is nagyon jól… éreztem magam veled! – annyira elpirult, hogy a legtöbb ilyen esetben valósággal már szégyenkezett volna, de most nem foglalkozott a külső körülmények mellékhatásaival; azonnal a szimpátia jótékony fogságba esett, amint szerénykedőn szemezett ezzel a bájos, mégis karakán ifjú hölggyel…

 

Ahhoz képest, hogy Szombat volt, tehát a hétvége szerves része, amikor csak nagy, és világmegváltó indokok szükségeltetnek hozzá, ha az emberek dogozni akarjanak – a belvárosi forgalom meglehetősen hézagosra sikeredett, amint Feri megpróbált egy buszt elcsípni, ami hazavitte.

Mivel közel volt az oktogoni metróaluljáró, viszont egyáltalán nem volt nála jegy, és utálta, ha egy bűzös, és meglehetősen levegőtlen jegypénztár üvegkalitkája előtt kell naphosszat, és roppant kedvetlenül ácsorognia a kalusztrofóbia tüneteivel eldöntötte, hogy mivel úgysem rohan sehova, inkább elsétált a hatos villamos vonalán egészen a Bajcsi Zsilinszky út kereszteződéséig onnét pedig már csupán egyetlen köpés és a Deák-téren van! Onnan már pofon egyszerűen megy a tájékozódás!

Végiggondolt mindent aprólékosan; a tegnap esti éjszakába nyúló, dáridózó, orgiás bankettet, és főként azt a bájos ifjú hölgyet, aki Annamari névre hallgatott!

,,Vajon igazi nevet mondott, vagy csak egy megtévesztő álnevet?” – s egyszerre gyötörni kezdte az éberen őrködő kíváncsiság! Rájött arra, hogy nagyon szimpatikus neki a fiatal lány, és több mint valószínű, hogy az érzés kölcsönös, mert akkor miért flörtöltek egymásba akaszkodó, bohém szemekkel? S vajon miért akarta már a legelső alkalommal ágyába csábítani őt a roppant csinos, karakán lány?

Őt, akinek egyáltalán az jelenthetett egyedüli felüdülést, ha a csinosabb hölgyek rendre kihasználták a volt gimnáziumban, miközben kéjsóvárgón elsuttogták halló füleibe:

 - Köszi szépfiú! Jövünk neked eggyel!” – Ez meg mi a frászkarikát jelenthet? Mi az ördögre akartak akkor kilyukadni azzal a komisz ,,Eggyel”?

A tegnap éjjeli nyárias jellegű eső kellemesen felfrissítette a homokként leülepedett porréteget, melyben mintha egyszerre feloldódott volna az ócska, lepusztult főváros minden szennye, és piszka! És érdekes sajátosság volt, hogy amint az első júniusi esőcseppek másnap leestek a flaszterra a legelső locsoló kocsik, és köztisztasági gépek is azonnal munkába álltak; mintha az egyetlen jó és szellemes mentségük az lett volna a rendre, és a tisztaságra, hogy ,,Hát kérem! Előbb meg kell várni, míg a kegyeskedő Anyatermészet intézkedik!” – Amolyan igazi megrögzött, rigolyás ,,Pató Pálozás” volt ez!

,,De most komolyan! Mi a fene történt tegnap este?!” – felszállt a legelső buszra, mert hamar eljött a Deák-tér előtt, és lábai – bármennyire is élvezte most a friss levegőn való gyaloglást majdnem kibicsaklottak abba a fekete lakkcipőben, - ami kétségtelen -, egyfajta hanyag, és férfias eleganciát kölcsönzött Ferinek is, de egy idő után a viselése kínszenvedést okozott a viselőjének is!

- Jaj, majd leszakad a lábam! – szabadon kinyilváníthatta negatív véleményét, elvégre a kutya se tartózkodott még a hajnali órákban az utcát, legfeljebb csak a korán kelőket, akik igazán nem rendelkeztek népes táborral!

,,Hívjam, vagy ne hívjam?! Az itt a kérdés? Mert, mi van akkor, ha számára csak egy újabb üzleti jellegű kalandocska voltam, és többet már látni sem akar, hacsak… nem virítom neki a lóvét?” Ezt nehéz megfejteni!

Átgaloppozott a másik eső mosta járdára és észrevette, hogy a tegnap éjszakai kalandja óta talán még soha sem érezhette magát ennyire lazának, felszabadultnak! Igen! Mintha teljesen új ember állt volna saját maga előtt is; aki már nem úgy járkál a többi ember között, mint aki jószerivel behúzza fülét-farkát, és lesújtott, bűnbánó tekintettel inkább az aszfalttal flörtöl, és szemez, ahelyett, hogy a szemrevaló hölgyeket kaphatná lencsevégre, és aki – el ne feledjük a legfontosabbat -, felemelt, és kihúzott tartásában is megőrzött azért magából valami egészen egyedit, és Emberit!

,,Majd meglátjuk, hogy kisül-e valami egyáltalán ebből a dologból!” – bíztatta önmagát, és szerencsésen el is érte a menni készülő buszt.

 

- Hát te meg? Hogy nézel ki? Hol voltál tegnap este?! – nem is kellett, hogy édesanyja megszólaljon már ismerhették egymást nagyon jól annyira, hogy tudják a másikról, ha kissé szúrósabb, és sanyargatni vágyó pillantással, vesébe belelátón ránéz a másik emberre, akkor az illetőnek nincs mese – vallania kell!

- Szia, anyu! Hogy vagytok? – ennél ostobában ritkán, ha indíthatott volna egy meghitt beszélgetést. Reggel mindig is valamivel magasabbra sikeredett a hangfekvése, talán az idő miatt; mint egy eunuchnak.

- Én jól vagyok kicsim! Apád is valahogy túlélte az éjjelt! De nem volt könnyű, mert hajlamos vagy elfelejteni, hogy akár mennyire is sokszor elveszti a türelmét, azért még mindig nagyon imád téged, és mert az apád!

- Szóval akkor… ha jól sejtem… most valósággal majd fölrobban, és felelőtlenségemért legszívesebben adna két jókora nyaklevest?

- Vigyázz a szádra! – kedvesen figyelmeztette az anyuka. –Egyébként, ha megakarod vigasztalni, vagy kiengesztelnéd akkor jobb, ha próbálsz kicsit jópofáskodni!

Édesanya rendszerint mindig is előszeretettel vetette be a ,,jópofáskodást” ha urát azonnal le kellett csillapítani, mert pattanásig feszültek zaklatott idegei.

- Jó anyu! Megnézem, hogy mit tehetek! – azért még hátraszólt, mikor belépett a bejárati ajtójukon, és megkérdezte:

- Te jól vagy? Minden rendben?

- Megvagyok! – gondos óvatossággal, hogy a visszhangot verő folyósón ne verjen felesleges zajt becsukta az ajtót, és ment a fia után a nappaliba.

- Na, ki jött meg? A kész férfi! – édesanya hangja ebben a pillanatban büszkeségről, és kicsattanó boldogságról árulkodott.  

- Szia… apa! Hogy s mint vagy? – Feri nagyon szeretett volna minden tőle telhetőt elkövetni, hogy valahogy oldja a kellemetlenné vált feszültséget, ami most egyenesen puskaporos szagúvá lett, és robbanással fenyegetett.

Az apja, ha nem akart felesleges dührohamokat produkálni zsörtölődve inkább újságjai, és hírei közé temetkezett csakhogy beszélnie ne kelljen; most is épp ez volt a helyzet!

- Nem látod, hogy a fiad megjött! Legalább üdvözölhetnéd! – pirított rá felesége.

- Szevasz! – visszafojtott duzzogó hangon csak odavetette. Ideges motyogás volt ez semmint igazi, szívből kívánt viszontlátás.  

Feri, mint kiskorában odalopakodott a morcos medvéhez, és cuppanó puszit nyomott az arcára bízván abba, hogy apja ettől előbb, vagy utóbb de biztosan megenyhül!

- Hol maradtál eddig? Ma kellett volna mennünk a nagymamádhoz megünnepelni, hogy végre leérettségiztél, és akkor te fogod magad, mert azt hiszed, már mindent megtehetsz, és egyszerűen se szó, se beszéd egész éjjel kimaradsz! Hogy képzelted ezt??? – Ha apját hirtelen nagy indulattal elkapta a gépszíj, és isten igazában felfortyant, akkor mentsen meg a haragjától tőle minden, és a körülötte lévőknek is azonnal elvette a kedvét, és nagyon kellemetlen, kínos élményeket tudott szerezni!

- Bocsáss meg… én… kicsit elhúzódott a bankett… de látod, itt vagyok! Nem történt semmi baj! – azért meg kell hagyni, hogy kiskorában, ha az apja könnyelműségében – mert szinte mindig hazavitte a munkáját és ezáltal a maga alattomos dührohamait -, így rádörrentett azonnal bemenekült a szobájába, és magára zárta az ajtót, míg anya haza nem jött! És inkább leckét írt, csakhogy apja gyilkos zsörtölődéseit ne kelljen milliószor végighallgatnia.

- Jaj, apus! Az ég áldjon már meg! Hisz láthatod, hogy nem volt részeg, és kitűnő egészségnek örvend!

- Hát ez jellemző! – úgy csapta le azt a szerencsétlen, kezei között cafatokká összegyűrt újságot a dohányzó asztalra, mintha bűnösebb lenne, mint egyetlen valamirevaló fia! – A védelmező anyatigris! Úgy véded azt a gyereket, mintha ártatlan áldozat volna, és nem bűnös, akit meg kellene büntetni! Hogy hogy sikerült ennyire félre nevelni ezt a kölköt hát én nem is igazán értem!

Ferinek ez a kis ironikusra sikeredett kritikai beszólás nagyon a szívét érintette; egyszerre búskomorrá, és sebezhetően szomorúvá vált, és hogy több galibát már ne okozhasson arra készült, hogy megint besomfordál majd a szobájába, hogy az ordibálások elől magára zárhassa az ajtót. Ebben a pillanatban apja élesen éber, és irritáló hangja nyomban megállította:

- Mond csak hékás? Hát te meg hova indultál?! Ha azt gondoltad, hogy ennyivel majd megúszod, hát csalódást kell, hogy érezz! Pakolj aztán irány a nagymamádhoz, aki mint mindig ünnepi ebéddel kedveskedik! Remélem, nem akarsz neki csalódást okozni?! – annyira szigor-keményre sikeredett zöldes szeme, hogy legszívesebben azonnal elbőgte volna magát; kiskorában is az volt a baj, ha új biciklit kaphatott, és az apja erősködött, hogy azonnal próbálja ki, ő inkább bevitte a szobájába, és kedvére törölgette a fémvázat, mert a megfelelő alkalomra várt, amikor majd egymaga kipróbálhatja…

- De drágám, talán túl szigorú vagy a gyerekhez! Megfeledkezel róla, hogy bizonyára neki is hosszú volt az éjszaka, és talán… nagyon sok mindent elszeretne mesélni! Ez úgy tűnik meg se fordult abban a holdkóros fejedben! – Ha volt valami, amit Feri édesanyja tökéletesen tudott és ismert az a fia jelleme; hiszen mindig az anya volt az, aki világ életében meghallgatta, ha problémái adódtak, mert az apjától legtöbbször félt, bár ezt igyekezett szándékosan eltitkolni; vagy jópofát vágott legtöbbször, vagy színészkedett, és ekkor sok esetben a valóság, és a megteremtett illúzió szirupos masszaként összekeveredett!

- Talán meg kellene próbálnod szívem beszélni vele, és esetleg bocsánatot is kérhetnél, amiért állandóan ennyire gorombáskodsz!

- Hát ez már mindennek a teteje! Még hogy én kérjek ettől a nagyra nőtt culától bocsánatot!!! Hát ne pitizzek neki, mi?! Nevetséges vagy anyukám! – ha volt valami, amit Feri apja ki nem állhatott, akkor az a délceg büszkeségén esett csorba lehetett leginkább, ami soha sem engedte meg számára, hogy beismerje, ha durva, vagy kíméletlen volt másokkal szemben. Most is azon mód inkább visszatemetkezett cafatokká tépkedett újsághalmai közé, csakhogy több szó már ne essék.

- Ahogy gondolod drága uram, de ne feledd, hogyha így fogsz viszonyulni előbb-utóbb a saját gyereked sem fog veled szóba állni! És ennek már most mutatkoznak jelei!

- Majd beszélek vele… - mormogta, mint egy ócska, berozsdásodott kazán.

- Nem kiszúrásból mondtam, csak szóltam, hogy figyelj kérlek erre is oda!

Feri édesanyja bekopogott udvariasan fia szobájának ajtaján, hogy mentse a helyzetet:

- Hogy vagy kicsim? Mehetünk?!

Feri levetkőzött, és igyekezett valami kényelmes otthoni viseletbe öltözni az alkalomhoz; elvégre nem vadidegenekhez készültek, csak az imádnivaló nagyijához. Gyorsan felhúzott egy farmert, meg hozzá azt a kikoptatott már erősen nyúlófélben lévő, szürke pulóvert, ami a legkényelmesebb viselete volt mindig is, és már indulásra készen állt!

- Itt vagyok! Mehetünk! – megpróbált halvány mosolyféleséget erőltetni fáradt, és elcsigázott arcára, amit megtépázott helyenként a szomorúság vegyülete.

- Gyere kicsim! Meglásd, jól fogod magad érezni! – bíztatta életvidám anyja.

Akkor miért volt, hogy Feri máris erős gyomorideget, és görcsöt érzett gyomrában… 

 

Ha volt valami, amit igazán sohasem tudott megérteni, akkor az apjának a hirtelen rohamaiban keresendő; ha felizgatta magát és méregbe gurult, akkor pillanatokon belül kiadta a felgyülemlett, gyilkos stresszeléseit, és feszültségeit és elbűvölőbb ember lett, mint valaha. Feri erre viszont mindig is képtelennek érezte magát; ha bántotta sokszor valami – ami azért majdnem minden nap előfordult -, akkor a legtöbb esetben önmagába fojtotta szomorúságát, makacs pesszimizmusra, depresszióra is hajlamos lelkiállapotát, és mindig kellett valami életvidámsággal feltölthető körülmény, vagy valaki segítő, és támogató Valaki, aki együtt érez vele, és mi főbb – segít neki átlendülni a komorló, nehezebb napok viszontagságain.

Másnap, ahogyan felkelt a nap, és elkezdődött az unalmas hétköznapok első napja ezen töprengett; ,,Lehet, hogy máris megtalálta azt akit keresett Annamari személyében?” – s ez a kellemesen bizsergető érzés egész további napján elkísérte, és nem hagyta nyugodni!

De ő telefonáljon-e inkább, vagy hagyja magát sodortatni az árral?! S minthogy semmibe se került, hogy felhívja, legfeljebb egy újabb fájdalmas érzésű visszautasításba, és egy újabb nagyadag csalódásba a gyengébbik nemmel kapcsolatban miután két, vagy három napja így is megmaradt, amíg meg nem kezdődnek az egyetemeken a felvételik így adott magának egy kis pihenő haladékot, és legalább egy szikrányi újabb esélyt: tárcsázott, és igyekezett természetesen nyugodt maradni.

- Halló… Igen… - egy kellemesen búgó női hang vette fel a kagylót, de ez egy másik hang lehetett.

- Kezit csókolom! Beszélhetnék kérem Annamarival, ha lehet? – hogy lehet valaki ennyire pipogya! Legyen már végre férfi, és álljon erélyesen a sarkára.

- Ki keresi? – szólt a kagylóba egy ismerősnek ígérkező női hang.  

- Egy barátja, aki pár nappal ezelőtt az ő irodájában aludt! – Érezte, hogy ennél lényegre törőbb, és gyilkosan őszintébb már nem is lehet.

- Türelmét kérem kedves uram! – hallotta a nő hangját a távolból, meg még valami tompa, enyhén recsegésszerű zajt, ami a háttérből kihallatszott.

Várt még pár pillanatot; érezte, hogy veszettül kezd megint kalapálni a szíve, és ha felhagyna végre a totális édességfogyasztással még így is legalább három esetleg négy évbe telne, mire pár kilótól megszabadulhatna, hogy valamivel előnyösebb, és talán vonzóbb fizimiskára tehessen szert.

- Halló… Mi kell? – megint az a csicsergően bájos, és gyönyörű hang volt az, amit száz közül is bátran felismerne.

- Szia, Annamari! Feri… vagyok! – hebegte hiszen nem volt benne biztos, hogy az ifjú hölgy vajon emlékszik-e még rá?  

- Kicsoda? A kurva életbe már! A franc essen beléd! Beszélj nekem világosan! Alig hallok valamit! Túl hangos ez az átkozott zene!

- Bocsáss meg, hogy zavarlak… esetleg hívjalak később?

- Nem azt mondtam te dilinyós! Csakhogy beszélj végre hangosabban, mert alig hallak! – valamivel megemelte hangjának édeni frekvenciáit, hogy jól érthetővé váljon.

- Tudod az a félszeg, félénk, idióta srác vagyok, akinek megengedted, hogy az irodádban tölthesse az éjszakát!

- Jaj, vagy úgy! És most meg mi kéne?! – hangja kissé morcos volt a megszokott kedvességhez képest.  

- Arra gondoltam… esetleg… szóval én csak… talán…

- Pubikám! Az ég áldjon már meg! Nyögd már ki!

- Volna kedved… esetleg… velem…

- Hát persze szívem! Nagyon boldogan! – mintha azonnal visszatért volna belé életvidámsága is!  

Feri ki se merte mondani, hogy ,,randi” Annamari titkos telepatikus utakon máris megérezte, hogy mi a szíve leghőbb vágya.

- Hát ez nagy-nagyszerű! Akkor mikor találkozzunk?

- Tudod mit? Mit szólnál a mostani Szombathoz? Akkor legalább nem zavar senki, nyugodtan beszélgethetünk!

- Igen… szerintem is… az tényleg nagyon klassz lenne!

- Oké, kishaverom! Akkor tali Szombaton, és várjál meg, ha késnék pár percet! Okés?!

- Rendben!

Az utolsó szót alig tudta kimondani, mert a másik oldalon hallotta, hogy valaki hangoskodó ordibálással szólítja újdonsült barátnőjét, és már csak a kagyló kattanására lett figyelmes.                     

 

 

                    EGY NAGYON BÖLCS EMBER

                 (Prof. Druzsin Ferenc tanár úrnak szeretettel)

 

 

A Professzor, aki színházi rajongó hírében is állott – persze ezt csak a legközelebbi munkatársai, és meghitt tanítványai tudták, és sejtették róla. Eredetileg azért utazott a fővárosba, mert átmeneti jelleggel a felső, felelős vezetés kinevezte a Rektori Főhivatal egyik élére dékánnak, s mint ilyen jellegű személyek esetében a rang mindenképpeni kötelezettséget rótt a vállaira. Sokkal inkább volt bölcs, és hidegvérű próféta jellem, mintsem teljhatalommal rendelkező bíró! Hamarosan annyira komfortosan, és szinte meghitt belsőségekkel berendezkedett újnak mondható ,,főhadiszállásán”, hogy a kollegák szinte irigykedve, és hízelkedve lesték minden aprócska kívánságát, jelentéktelennek mondható kérelmét, ami csak azonmód a fülökbe jutott, mert semmi esetre sem szerették volna elszalasztani a lehetőséget, hogy egy sokoldalú tudással rendelkező, tapasztalt emberrel dolgozhassanak együtt! Ehhez nagyban megkönnyítette érvényesülési szándékát az a tény, hogy a drága professzor szinte minden hallgatóját, és kollegáját kivétel nélkül azzal a belsőséges, és mondhatni meghitt, bizalmas barátsággal fogadta, mint ami minden embert megillet, és a morcos, és mereven a szabályokat maradéktalanul teljesítő, és szinte a hallgatók érdeklődési körétől elzárkózókkal szemben röpke időbe sem telt, és hatalmas népszerűségnek örvendett. Ha közeledett a félévi zárások megkoronázásaként emlegetett, és mindenkinek csak a tartós rosszullétet tartogató zh-dolgozatok megírása, illetve az ezt követő szigorlatoztatások korszaka, akkor nem akadt – szinte csak azok a hallgatók, akik unalmas lusta közönnyel vettek részt az óráin -, aki nem ment volna önként a szellemi, irodalomtudományok kínpadjára, mert a felbecsülhetetlenül jellemes próféta, ahogy a hallgatók körében a beceneve járta, szinte mindenkit értéke szerint mért meg, és az adott vizsga is sokkal inkább egyfajta kötetlen beszélgetéshez hasonlított, mintsem egy bosszúálló, jogtalan ítélkezéshez; amit főleg más szakokon előszeretettel gyakoroltak – főleg azokkal szemben, akik nem voltak erőteljesebben karakánabb fellépésűek társaiknál, mert akkor a vizsgát vezető pedagógus több, mint valószínű, hogy azt gondolta magában: ,,Ez a hallgató, már megint nem tudott semmit!”

Néhány nappal a fővárosba való látogatása után – amikor már ti. jól berendezkedett, és szervezete is az idillikus vidéki magány után átállt a város zűrzavaros, és türelmetlen vérkeringésére, több hallgatónak is feltűnt, hogy a bölcs professzor előszeretettel gyűjti, és nagy rajongója a régi, antikvár típusú könyveknek! Épp ezért gyakorta megláthatták, amint titokzatos, bogaras, és túlzottan is hóbortos szánalomból leragadt a Központi Antikvárium egyik polcánál, és mint valami híres-nevezetes zseni az emberi élet értelmét, és rejtelmeit igyekszik silabizálgatni a már dohosodásnak induló, megsárgult lapokon. Az ember – kivált, ha pályakezdő egyetemista volt, akinek az idő a legbecsesebb kincse, persze halhatatlan szívszerelme mellett, tanácstalanságában, vagy mert csupán csak egy tartalmas, és felhőtlen beszélgetésre vágyott a professzort szinte mindig megtalálta, és nem is nem kellett csalódnia benne, hiszen mindenkihez volt egy-egy jó, őszinte, és ami legfontosabb bölcs szava! Rendkívül készségesen, de legalább ugyanannyira tartózkodón dióhéjba zártan viselkedett viszont akkor, amikor igazán elemében érezte magát a katedrán, és a tanterem ásító, és visszhangzó csendjében, ahol mennydörgő, robajló, tenorszerű, mély hangjával azonnali tiszteletet parancsolt pillanatok alatt magának! Nem is esett nehezére az ily módon történő fegyelmezés; elvégre akinek ilyen hangorgánuma van, az legalább is, színművésznek, vagy operaénekesnek szánta az embereket megtréfáló sors, és nem pedig egy dékánnak, hát még egy bölcselkedő irodalomprofesszornak! Sokszor hajtogatta, amikor hallgatóinak aznapra már teljesen be voltak havazva a különféle nyelvészeti, és egyéb jellegű grammatikai stúdiumokkal a napirendjeik, hogy őneki aztán az égadta világon semmi köze sincs a nyelvtanhoz, és ahhoz, hogy hogyan cincálják, és kaszabolják apró molekularészecskéire a magyar nyelvet!

- Nézzék! Az irodalom voltaképp egy halhatatlan szenvedély! Olyan, mint a nem múló, örökkön lángoló, halhatatlan szerelem: Időtlen, és Örökkévaló! – mennydörögte, és ilyenkor volt a legjobban elemében.

S amikor aztán a hallgatói elkezdtek hajukat tépkedve sopánkodó fohász-hangokkal arról szónokolni, hogy mikor lesz már végre-valahára vége a mondattan, vagy a szófajtan előadásoknak: mert ugyan kinek is volt kedve azokat a nézetkülönbségeket egyáltalán megvizsgálni, hogy vajon mitől egyszerű, vagy összetett-e egy mondat? Erre a professzor megráncolta teljesen ősz, busmanszerű szemöldökét, és krákogó hangon csak annyit jegyzett meg: - Könnyű maguknak! Amikor én voltam fiatal, örültem, ha bejuthattam a közkönyvtárba, mert olyan szegények voltunk mi ott falun, hogy csak krumpilhéjra telt vacsorára! – amivel gyakorlatilag arra kívánt célzást tenni, hogy jobban is becsülhetnék az eddig elért eredményeiket, és a még megvalósulás szélén álló lehetőségeiket. Mondanunk sem kell, hogy az az irodalomszerető ember, aki arra a kissé felelőtlen, és aztán meggondolatlan döntésre vállalkozott, hogy mint magyar nyelv, és irodalom szakos fog majd neki, hogy a halhatatlan klasszikusokat, és a modernebbeket szabadszelleműen beengedhesse még pallérozatlan agyi labirintusai közé, az meglehet a legteljesebb őrült vállalkozást hajtotta végre, ami csak egyáltalán emberileg lehetséges volt, úgy miközben saját maga sem gondolta át a valós következményeket, és fejest ugrott a sokkoló tudatba: Előbb-utóbb úgy megbuktatják nyelvészeti stúdiumai valamelyikén, hogy arról kódulhat!

A professzor arra a szilárd, és tántoríthatatlan meggyőződésre jutott, hogy sokkalta hasznosabb célt ér el, és többet nyer azáltal, hogy hagyja a hallhatóit, saját maguk fedezzék fel azokat az önálló irodalmi műalkotásokat, melyekkel elődeink tisztelték meg a jelenkor embereit, semmint, hogy szájbarágósan, és savanyú ecetes uborka módján azt ecsetelgesse végelláthatatlanul, hogy az egyes felvilágosultabb, és tudósabb szakemberek vajon mit is gondolhattak az adott művekkel kapcsolatosan?

Megdöbbentve eszmélt rá, hogy egyes nála ,,hatalmasabb” emberek hogyan, és mennyire másként vélekednek nevelési, oktatási kérdésekben, mint jómaga. Ő ugyanis szentül megvolt róla győződve, hogy a legfontosabb amit tudni kell az adott hallgatónak tudásszintjével kapcsolatosan az nemcsak vertikális ismereteket adhat, de egyfajta globális kiterjesztéssel is bír: mélyíteni szándékozott az adott tudást, méghozzá akként, hogy megvizsgálva az adott történelmi korszakot lehetőség szerint minél több, és több párhuzamos összefüggés után kutatott az adott osztállyá, amit keze ügyére bíztak, és azt gondolta, hogy egy stabilan megalapozott műveltséggel már igazán gyerekjáték lesz a további vizsgák, szigorlati megpróbáltatások sorsa.

Fontos feladatai közé tartozott továbbá a szakdolgozati hallgatóival szemben a személyes konzultáció; ami nagyjából annyiból állt, hogy az adott illető, aki szépmíves, pontosan megszerkesztett szakdolgozatát a prófétához írta, tökéletesen tisztában kellett, hogy legyen azzal a már-már szinte gyerekesnek ható, megcáfolhatatlan ténnyel, hogy nem mindentudó, és hogy a tudás pallérozásának mikéntjeire sem biztos, hogy mindenesetben elegendő egyetlen válasz.

- Figyeljen csak Magduska – szólította meg egy nap kissé morgó medve stílusában a mindig irodájában sertepertélő titkárnőjét: elvégre ilyen nagyformátumú, tekintélyes embernek szinte ez már magától értetődik! – Legyen kedves, és nézzen már utána ennek a lánynak! Az egyik szakdolgozómról lenne szó, hogy hol kóricálgat? Nekem már rég el kellett volna indulnom legalább egy negyed órája! – látszott az öreg prófétán, hogy a pontosság sziklaszilárd embere, és hogy a világért se engedhette volna meg magának, hogy bárhonnan is elkéssen!

A másik szobából a titkárnő ideges vonaltárcsázása hangzott ki:

- Igen… Halló! Itt a Repkényi Gézáné! Maga az Katika! Legyen olyan dárga és szaporázza meg egy kicsit jobban a lépteit, mert a mélyen tisztelt professzor úr már tűkön ül, és roppant morcos kedvében van!

A vonal túlsó végén egy látszólag álmos, vékony hangocska elfojtott, rekedtes, kissé náthás hangja szól:

- Be tessék haragudni, de most nagyon náthás vagyok! Elkaptam valami fránya influenzát, és nem érzem valami túl jól magam! Nem tehetnék át a találkát Magdi néni?!

- Attól tartok kedves Katika, hogy ez most szinte teljesen lehetetlen! Hisz ön is ismerheti a professzor urat, mennyire igényli a pontosságot, és azt, hogy az ember minden körülmények között állja a szavát.

A vonal másik végén pillanatnyi csenddel várakozott az ifjú hölgyben a töprengés.

- Magdi néni! Kérem szépen, mondja meg a mélyen tisztelt professzor úrnak, hogy egy bő fél óra és ott vagyok! – azzal lerakta a kagylót, a most a most perzselő, skarlát-lázak fogságában vergődő, és éppen a betegágyából kisandító, ifjú hölgy, és már vette is a nadrágját, és egyéb téliesített öltözékeit, és kötötte magára, önmagát bekötözve, bebugyolálva a sálját, hogy addig is lehetőleg inhaláljon, amíg a hármas metróval egyáltalán épségben be tud érni a Deák Ferenc térre, ahonnét megint csak metróval már csupán egyetlen aranyköpés az Astoria, ahonnét már könnyűszerrel csúszva is megközelíthető a Szerb utca.

Amint ereje, és folyamatosan kellemetlenül zsibbadó végtagjai engedték magára erőltette hátizsákját, és benne az életét, és további sorsát jelentő szakdolgozatát Tolnai Lajosnak a báróné ténsasszonyát, és megindult vele az időközben jégvirágokat lövellő útszakaszon.

- No, hát még ilyet? Hát magácska meg hol járt?! – vonta fel élesen, azonban mégis kérdőn, és szelíden busa, ősz szemöldökeit a professzor. – Csak nem vőlegény van a dologban? Istenem, ezek a mai fiatalok! Mindig csak a fránya szerelem, ami viszont úgy is elmúlik!

A fiatal, náthás hölgy leporolta magáról az időközben tócsává szelídült, tetemes hópelyhek locskait, majd dideregve a hideg időtől, melyben átfagyott csontjainak nem jutott egy csepp meleg se, kissé tétován, és betegségében már szédelegve, megállt a professzor magasított, sötétbarnára belakozott, tölgyfa íróasztala előtt, ami a maga felső eleganciájával barokkos fenséget áraszott, és megfogta az asztal sarkát, hogy föl ne bukjon, vagy el ne essen.

- Elnézést kérek a kellemetlenségek miatt… - nyögte ki elfúló, szinte suttogó rekedtes hangon, amit itt-ott a kelleténél számára kissé kínosan félbeszakított egy-egy aprócska, ám el nem hanyagolható köhögési roham. – Tisztelt professzor úr… egy kissé meghűltem az utóbbi időben, de ez sem akadályozott meg benne, hogy elhozzam kritikai szemlére a szakdolgozatomat. – azzal már alig állt a lábán, és látszott rajta, hogy a termetes verejtékcseppek, melyek gazdagon, mint valami ünnepélyes fátyolfüggöny bekeretezték az arcát, most vastag patakokként csörgedeznek gyönyörű feketecsokoládé haján.

- Mit történt magával?! – döbbent meg dörmögő hangjával az öreg. – El ne ájuljon már itt nekem! Azonnal üljön le! – azzal úriemberek módjára azonnal felállt, és vastag két kezével, hogy több kárt még véletlenül se tegyen lesegítette a harmatgyönge hölgyet az egyik feketeszínű bőrfotelbe, ami közvetlenül az íróasztalával szemben helyezkedett el; s ahol a hallgatók rendszerint a szigorlati vizsgabeszámolókra szoktak suttogó kapkodással felkészülni!

- Ildike, drága! Merre van?! – mennydörögte tenorhangon. – Legyen szíves, és azonnal hozzon az ifjú hölgynek egy bögre forró teát, mert jelentősen meghűlt! – adta ki a visszautasítást nem tűrő parancsot. – S ha kérhetném, akkor csipkedje azt a fürge gazella lábát!

A szoba túlsó sarkában volt egy kávé, és egy teafőző arra a megfoghatatlan, és bizonyára bizonytalan eshetőségre, ha a tisztelt professzor úr még nem döntötte volna el, hogy aznap mit is iszik kora reggel, és a választás szabad engedelme egyedül is őt illetné. A másik aprócska helységben már hallani lehetett, amint a gondoskodó titkárnő fölrakta a meleg víznek valót, és alig röpke tíz percen belül már a forró, és lélekmelengető csipkebogyó teával vendégelte meg az ifjú hallgatót, akinek időközben mert kikelt a meleg inhaláló betegágyból ismét felszökött a láza.

- Tessék parancsolni, professzor úr! – azzal a titkárnő első tétovaságában azt sem igen tudta, hogy valójában kinek is adja a kívánt tűzforró italt, míg végül aprócska bakik után odanyújtotta az ifjú hölgynek, aki hálásan ráemelhette mintegy köszönetképpen gesztenyebarna csodálatos szemét, mint a megadás egy apró, ám annál lehetségesebb jelét arra nézve, hogy most igencsak jót tenne neki, egy halvány orvosi gyószeres, és antibiotikumos beavatkozás!

- Köszönöm szépen, Ildike! Lekötelezett! – mormogta, de csak úgy maga elé az öreg tanár, köszönete ősi jeleként.

 

 

 

GYÖNGYVIRÁG

 

Selyemharangok hófehér tüllszoknyában – kráter-kalapocskák,

fehéren izzó lángnyelvek kelyheik oltárain.

Törékenységükben még önmaguk is ártatlanok, s áldozatok!

Gondoskodó, vagy barbár-kezek szakasztják-e le törékenységük oltáros-bibéit?

 

Becsukódnak féltékenyen, néma-tétován, mint gubók, pillangós báb-figurák,

s a hajnalok vérző megsebzettségét könnyekkel köszöntik.

– s annyi tűrhetetlen s tűrhető boldogtalanság között is

oly jó mézédes illatukban orrunkat meghempergetni:

kéz a kézben; anyák napján a gondoskodó áldozatvállalásért gyöngyöket,

igazhitű briliánsokat kapunk s adunk cserébe!

 

Kelyheik gyűrűs ölében táncol egy ártatlan Katica – eszembe jutsz,

most mogyorószemű leány: szelídíthetetlen hegyek fogságában könnyen szökellő gidácska

– Gyöngyvirág, csilingelő virágkoszorúk százait miközben él,

lobog, lélegzik a Mindenség ősi-titka, érezzük,

 

hogy e piciny s védelmező virág éppen mi vagyunk;

törékeny hattyú-karjaival megkapaszkodik termékeny földi tenyérben,

miközben felénk közvetíti mulandóságunk szárnyait!

Egy csiga ejtőzött harmatos fűszálon,

csámcsogva nektár-nedveket – legnehezebb feladatot vette hátára,

mikor eldöntötte: Maga is teherhordó lesz

egyetlen életen át fogyatkozó selyem szirom-szálakon.

 

Mint pompás, egyágú fogaton tündérek

s koboldok röppentek tova.

Az örökkévaló perceit most megőrzöm édesanyámat kézcsókkal jutalmazom,

számolatlan, oroszlánhitű-törődéseit!

Letagadhatatlan s beismerhetetlen,

hogy minden megélt s tartalmasan eltöltött pillanattól búcsúzunk…

 

Emlékeink között földereng s pillanat, szépreményű képe!

 

 

 

 

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

 

 

Amikor véget ért a könnyed és kellemes romantikus zene Myrea és a fiatal tanársegéd érezték, hogy még mindig egymás karjaiban tartják a másikat, és olyanok egymásnak, mint az oxigén.

A fiatal tanársegéd azt érezte, hogy megszegte a tanár-diák közötti vékony határt azzal, hogy hagyta magát elcsábítani, Myrea pedig ugyanakkor kisebb lelkiismeret furdalást élt át amiatt, hogy egyszerűen úgy gondolta, hogy olcsó, és nagyon is kiszámítható eszközökkel apellált akkor, amikor már egyből a legelső randin mohón, mint egy kiéhezett nősténytigris észbontóan szexis és vonzó ajkaira vetette magát; mégis mindkettejük számára ez volt az az ünnepi perc, amikor hagyták magukat sodorni az árral, viszont mindkettejüknek folyamatosan egyetlen döntő lépés motoszkált a fejében nevezetesen: Lefeküdjenek-e a másikkal?

Annamari vágyakozó, csillogó sötétéj szemével felnézett a fiatal férfira; aprólékosan szemügyre vette az összes meghatározó jellemvonását. Kezdve a finoman fejedelmin ívelő, borotvált állától kezdve, római orrán át, egészen azokig a léleklátó, délceg szemekig, mely sokszor úgy hitte, hogy szavak nélkül is mindent tudhatnak arról az illetőről, akire csak ránéztek, csak féloldalasan kacsintottak.

- Jaj, kérlek… ne haragudj! – tegezte most le, mert azt gondolta, ha már csókolóztak ezt így kívánja meg a helyzet.

- Nem! Ne butáskodj már megint! Én feledkeztem meg magamról! – a férfi megpróbálta önmagát okolni és vádolni egyszerre, mert végül is ő volt a felelős azért, hogy elmosódott közöttük a vékony jégen táncoló határvonal, és emiatt egy kicsit mérges is volt önmagára. – Azt hiszem hibát követtem el és… nem számoltam a következményekkel!

- Kérlek… ezt ne! Én akartam, mert már az első perctől kezdve, amikor csak az előadást tartottad azzal a hihetetlen, lángoló megszállottságoddal valóságosan is beléd habarodtam! A szív törvényei ellen nem tehetünk semmit!

- Nézd! Te egy nagyon kedves és bájos lány vagy, de attól félek, hogy ezt is elrontom, mert túlzottan is lefoglal a munkám, és te úgy érzed majd, hogy egy örökkévalóságig tudnék dolgozni!

- Engem sohase zavart a dolog! Én már attól teljesen boldog és elégedett leszek, ha csak egyetlen tekinteted rám pocsékolod, vagy ma mérges vagy hirtelen felrántod azokat a dús szemöldökeidet, vagy ha komoly dolgokról beszélsz rágcsálni kezded a napszemüveged szárát. Minden mozdulatodból árad felém valami… különös férfias energia…

- Nem tagadom! Ezt igen jólesik hallani, egy olyasvalakitől, aki már a legelső órámon is azonnal elkésett és még egy egyszerű félfamentes rajzlapot sem sikeredett valahonnét szerválnia!

- Te tökfej! – finoman belebokszolt a hasába, majd lehúzta fejét egészen magához és újból szenvedélyesen megcsókolta. – Nagyon kedvellek, és annyira akarlak!

- Azért ügyelj arra, hogy csók közben még maradjon egy kis levegőd, különben többre lesz majd szükséged! – adott egy újabb jó tanácsot; megszokhatta már, hogy a bölcsebb esetekben mindig működésbe lépett eltéphetetlen, pedagógusi vénája.

- Ne beszélj annyit! Inkább érezzük egymást! – s csókokban olvadtak össze mindketten.

Észre se vették, hogy időközben Szilvi és Annamari is megjött egy bébihordóban a pajkos Milánkával a ruhavásárlásból.

- Hát, szia Myrea! – Elsőként Szilvi köszönt, mert valahogy sikerült mindig neki kifognia a legnagyobb csomagokat.

- Csőváz! – kontrázott Annamari, csakhogy ki ne maradjon a jónak ígérkező balhéból.

- Nem is tudtam, hogy vendégünk van! – játszotta meg magát, miközben cinkos módon összekacsintott Annamarival, akinek persze rögtön leesett a tantusz.

Gyorsan odagaloppozott mind a két kezében tele csomagokkal az enyhén megilletődött lovaghoz, és bemutatkozott:

- Szia, nagyon örülök a találkozásnak! Grunák Szilvi vagyok! – nyújtotta a kezét.

- Én is nagyon örülök Önöknek kedves hölgyeim! – meghajtotta magát és azonnal kezet csókolt: - Vésztő Ádám szolgálatukra! – s enyhén kilépett és meg is hajolt.

- Oh! Egy igazi úriember! – kellemesen elpirult Szilvi, mert az Ő Tomiját egészen biztosan nem tudná rávenni ehhez hasonló régimódi udvariassági formák azonnali elsajátítására, de lehet, hogy majd tesz vele is egy kísérletet a későbbiekben!

Annamari sem szeretett volna lemaradni a bemutatkozásról, először kislányos elégtétellel arra gondolt, hogy a rágóját egyenesen a tenyerébe rejti; lássuk ez a nagyokos seggfej, vajon érti-e a tréfát aztán látva Myrea sugárzóan boldog és kissé csicsergően bájolgó ábrázatát végül mégiscsak letett róla!

- Szevasz én meg Annamari vagyok, és pont az ilyen pénzes alakokból élek! – Szilvi azonnal tenyerét a szájára tette, mert érezte, ha továbbra is folytatná ilyen hangnemben, a végén még legyilkolhatná az egész további hangulatot.

- …Akkor talán én mennék is… az elérhetőségemet tudja remélem kedves Myrea?

- Persze, persze azzal nem lesz gond drága tanár úr! Kikísérem! – azzal mindketten meglepően heves gyorsasággal megindultak a bejárati ajtó felé, ahol tétova szerelmesek módján még megkockáztattak egy újabb ittasult csókot.

- Nagyon szeretlek! – suttogta Myrea a férfi fülébe. 

- De azért nem árt, ha még jobban megismerjük a másikat! – felelte a férfi, miközben Myreának is kezet csókolt és egy valóban elégedett ember mosolyával az ajkán lépett ki a gangos bérház lépcsőlejárójához.

Myrea úgy jött vissza az ajtóból, mint akit áramcsapás ért; ujjongott, és valósággal a levegőben ugrabugrált örömében.

- Hát veled meg mi a nyavalya történt csajszikám? Csak nem megcsípett a cecelégy?! – érdeklődött Annamari, miközben Milánkát sikeresen visszafektette a kiságyába.

- De úgy bizony! A szerelem teljesen elvette a maradék híg agyamat is! Ugye milyen eszméletlenül jóképű egy pasi! És én mondom csajok, hogy ennek a fickónak van stílusa és humora!

- Csak nem? Honnan ismered te ennyire jól? Csak nem máris lefeküdtél vele?!

- Hogy lehetsz ennyire tapintatlan?!  Egyszerűen nem lehet igaz! Én itt megosztom veletek a legszemélyesebb titkaimat, és akkor ti meg elkezditek furkálni gonoszkodón az embert! Szörnyűek vagytok! Vegyétek csak tudomásul! – panaszkodott jogosan, hiszen azért a másik kettő óhatatlanul is kapható volt néha egy kis bohóckodásra.

- Azért a saját érdekedben csibém remélem használtatok óvszert is, mielőtt mi betoppantunk! – ironizált Annamari.

- Fuj! Gusztustalan vagy! – fintorította el egészen bájos pofiját.   

- Ezt nevezik fajfenntartásnak kis galambom! Jobb, ha te is hozzászoksz! – kuncogott megint csak jóízűen.

- Jól van! Elég volt a jó mókából! Egyébként milyen ez a pasas, mert nekem eléggé elveszettnek, olyan hajótöröttnek tűnt! – kérdezősködött felcsigázottan Szilvi.

- Örülök drágám, hogy legalább te az eszednél vagy, és érdeklődsz egy kicsit róla! Szerintem szenzációsan izmos és rugalmas teste van!

- Te jó Isten! Hova a fenébe keveredtem?! Már megint egy unalmasan csöpögős pornófilmet forgatunk, vagy mi?

- Ne izgasd magad! Csak nyugi! – intette le Szilvi Annamarit. – Hallgassuk meg, mit mondd róla eszelős szerelem kisasszony!

- …Na, szóval! Fantasztikusan jó estém volt csajok, és minden csajnak csak ilyen hapsikat kívánnék; egyszerre gyöngéd, és hallatlanul figyelmes és megértő, és annyira érzékenyül kedves, hogyha csak a karjában tartott, menten elolvadtam tőle!

- Jó értjük a szitút! Kurvára csípitek egymást! Haladhatnánk tovább bébi! – türelmetlenkedett egy kicsit, hiszen nem látszott rajta, de mindvégig ő is nagyon izgatott volt.

- Akkor folytatom az álommesét, ha szabad!

- Csak nyugodtan Mira! Te is tudod, hogy ez egy természetes dolog a három legjobb barátnő között, és remélem tudod, hogy örök titok marad! – kicsit komoly hangot próbált megütni Szilvi, miközben erősen koncentrált a másik minden elejtett mondatára.

- Képzeljétek csak! Még táncoltunk is egy jót! – lelkendezett, és ujjongott egyszerre, ami azért valljuk be Myreától nem kis teljesítmény.

- Várj, csak várj! Úgy értetted, azt akartad ugye mondani, hogy inkább te vitted őt táncba és nem fordítva, ha jól gondolom! – csavarta tovább gondolatait Annamari.

- Jaj, olyan undi tudsz lenni szívem! De nem gurítasz méregbe, mert akkor is befejezem! Be-be-be! – kinyújtotta élénkpiros, gusztusos kis nyelvecskéjét.

- Na, várj csak, amíg a kezeim közé nem kaparintalak! Elkaplak én a kis rózsaszín illatú nuniddal együtt!

- Elég csajok! Álljatok le! Tudtommal csak beszélgetünk! – vetette magát közben azonnal Szilvi.  

- Így is van!- kontrázott Annamari, csak kóstolgattam meddig mehetek el!

- Vagy úgy! Myrea folytathatod! – adta meg a szót Szilvi felcsigázott barátnéjuknak.

- Tehát! Romantikus zenét raktam be a Hifibe direkt, hogy kellőképpen ellazuljunk, - már ha értitek, hogy ez mit is akar jelenteni?

- Értjük! De nem lehetne, egy kicsit pörgősebben? A végén még itt őszülők és aszalódok meg egy ültő helyemben!

- Tehát! Ádám kicsit nehezen táncol, bár szerintem versenytáncos lábtechnikája van, mert egészen profin mozog; én voltam az, aki átkarolta és elkezdtem közben irányítgatni, meg vezetgetni, és a szám közben egyszer csak tombolni kezdtek a hormonjaim, bizsergést éreztem, aztán felpipicskedtem, hogy egy vonalba legyen az arcunk, és én voltam, aki elsőször lesmárolta! Így már megfelel?

- Aszta! Te egyedül meg merted ezt tenni??? – csodálkozott jóízűen Annamari. – Alig tudom elhinni.

- Pedig így igaz, ha mondom kisanyám! És milyen jó íze volt annak a bombázó csóknak! Még a vérem is bizsergett tőle úgy éreztem! – enyhén megrázkódott, mikor csak rágondolt.

- Hát ezt sürgősen meg kell ünnepelni, végre már nem csak én vagyok szerencsés, hogy bepasiztam, de már Myrea is! – mindketten célba vették Annamarit, és cinkosan összekacsintották szemeiket. – Úgyhogy kicsi szívem már csak egyedül neked nincs pasid az egész brancsból! Úgyhogy ezt sürgősen orvosolnunk kell majd!

- Azt hadd döntsem el én! Oké? Elvégre jól is nézünk ki! Az én kurva életemről van szó vagy mi fene! – hangjában már megint érződött a meghátrálás ellenségessége, az az érzés, mikor úgy érezte sarokba lett szorítva és egymaga már telhetetlennek bizonyul, hogy az adott konfliktust kezelni tudni, abban a pillanatban rögtön inkább támadt, semmint megpróbált volna érvelni, vagy tárgyalni.

- Hé! Nyugi van! Nem akartunk semmi rosszat neked! Veled már marhulni se lehet egy kicsit? – Szilvi próbálta megnyugtatni.

- De, nagyon is! Csak nekem már annyira tele van a tököm azzal a sok rohadék szarházi társasággal, akiknek nap nap után ki kell elégítenem az igényeit, hogyha egyszer elszakad nálam a cérna, akkor végleg betelik a pohár és más állás után nézek!

- Hát ez kurva jó! Akkor miért nem keresel magad másik melót?! – érdeklődött kíváncsian Myrea. – Helyette itt itatod a magad megkérgesedett keservével az egereket.  

- Azért te balfék csitri, mert attól rettegek, hogy nem fogok tudni kiszállni a kurva életbe! – két legközelebbi barátnője Annamari körül vibráló levegőben azonnal átérezte, hogy komoly gondjai lehetnek, mert mindig a makacs vadóc lány benyomását keltette és soha nem engedte meg még saját magának sem, hogy az érzékenyebb, nyitottabb oldalát meglássák mások! Most olyan volt szemlátomást, mint egy teljesen árván maradt kislány, aki hirtelen csöppet a könyörtelen felnőttek világába, aminek egyáltalán nem ismerhette alattomos, és körmönfont játékszabályait.  

Szilvi odament hozzá, és magához ölelte szülői gondoskodással, mely mindig is jellemző volt rá:

- Nekem tudod, mindig nyugodtan szólhatsz, ha valami bánt, vagy aggaszt! Mindig melletted leszek!

- Engem se hagyjál ki lényszíves a névsorból! Oké?! – Myrea is megölelte és együtt hárman jó volt a biztonságban megmerülni – akárcsak pillanatokig is -, hogy mindig lesz valaki, aki majd őket fedezze! Elvégre mire vannak a jó barátok, nem igaz?!

- Na, most aztán beirányítom magam az zuhany alá, és kiadósan lecsutakolom magam, mert aszem’ úgy megizzadtam, mint egy tajtékos ló! – kezdett egyszemélyes vetkőzős sztriptízbe Annamari.

- Jó gondolat! Én addig kipakolom a cuccost! Mira légy szíves segíts!

- Máris! – Myrea végre zokszó nélkül, és különösebb kérlelés nélkül megfogta az első valamivel könnyebb csomagot és beviharzott a szobába, mintha csak neki vették volna a vadiúj ruhákat.

- Ez a lány semmiből se tanul! – méltatlankodott enyhén, és engedett el egy bölcs meglátást Szilvi.

 

Annamari alig tizenöt perc múlva már frissen és üdén tárt vissza a kis kompániához, hogy ott folytathassák a csacsogós eszmecseréjüket, ahol éppen abbahagyták:

- Na, miről maradtam le szivikék? – törölközőbe fogta még enyhén vízcseppektől csurgó haját, amitől ismételten vadító benyomást keltett, de hát önmaguk között voltak, itt nem volt helye a további szégyenkezésnek!

- Figyelj csak! Arra gondoltam, hogy igazán felhívhatnád azt a jófej srácot, akit mindig is emlegettél, és aki az érettségi utáni éjszaka… szóval tudod! – vettette fel újból a félbehagyott ötletet Szilvi.

- Azt hiszem már ezt is megbeszéltük, de legyen meg a te akaratod csajszi: ha nyitsz nekem egy számlát, akkor azonnal telefonálok!

- Látod-látod! Én már előre dolgoztam! Van egy jó ismerősöm az egyik banknál, aki – természetesen hivatalos munkaidő alatt -, megtud csinálni ezt-azt! Persze teljesen legálisan!

- De hát az meg hogy lehet?! Elvégre a személyimet meg minden hóbelevancot ki kell váltani hozzá, meg tudom is, hogy mennyi fölösleges vackot meg mindent!

Szilvi benyúlt a kis éjjeliszekrény nyitható fiókjába, és mintha meglepetést tartogatna kivette a kis mágnes alapú, vadonatúj kártyát, amin rajta volt Annamari szkennelt fényképe, és minden szükséges adat róla; legalább is, amit ismerhettek!

- Itt repül a kismadár! Itt a vadiúj személyid csajszi! Gratulálok!

- De hogy a kurva életbe sikerült ezt ilyen rövid idő alatt? Nem értem! – csodálkozott kikerekedett éjsötét szemekkel.

- Megmondtam! A megfelelő kapcsolatokkal ezen a nyomoronc világon a halálon kívül szinte bármi elintézhető!

- Csak nem te is annak a bizonyos ,,rendszernek” a része lettél? Beépültél?! – vette hangját suttogóra.

- Nem dehogy! Miket feltételezel te rólam?! Csak megemlítettem, hogy az egyik nagyon közeli, legjobb barátnőmnek nagyon kellene hivatalosan egy személyi és egy hitelkártya és voa lá! Már meg is csinálták! Ami igaz, az igaz! Meglepetést szerettem volna!

- Az látod kamatostul sikerült! ,,Már csak önmagamnak tartozom!” – esett mélyen gondolkodóba az ünneplés mellett.               

    

     

 

 

 

                                                            ÖNVALLOMÁS

 

 

- Tessék engem meghallgatni kérem szépen tanár úr, mert az lesz a vége higgye el nekem, hogy teljesen meg fogok háborodni, és be is fogok azon nyomban golyósodni! Az unokámmal van baj, tetszik tudni a Dezsővel, a történésszel. Igaz, és őszinte ember az kérem szépen, s már vagy nyolc éve rója egymás után a sorait nap nap után, és semmire nem ment, nem mehetett! Azzal kezdődött az egész, hogy körbejárta a főváros tulajdonképpeni összes, valamirevaló szerkesztőségét, hátha adnának neki valami szerkesztői, fogalmazói állást, hogy addig is energiáit egyetlen pontra koncentrálva megfelelően pénzhez, és kisebb jellegű anyagi forrásokhoz jusson, és kelő időben, jó helyen a könyvkiadásba invesztálhassa a fennmaradt tőkéjét. Nagyon bántotta a lelkiismeretét, hogy őt mint pedagógust diplomájával együtt szinte sehova sem akarták alkalmazásba venni, és hát ilyen munkanélküli komoruló időkben, hát ugye nem sok választása van az embernek, igaz-e? Oda kell menni, ahol lehetőségekhez mérten valaamcsikét meg is fizetik az embert, tisztelt tanár úr! Alig múlt már harminc éves, és egy rendes lakása, felesége, gyermeke – annyi se, szinte mondom, a kéziratain és az összeirkált dolgain alig van neki! És még emellett természetesen egyetlen, jóságos lányom jóindulatát is élvezi, mert sajnos munkásember apjával időnként keményen össze szokott szólalkozni! Egy kicsit félek attól, hogy ebben a megbízhatatlan, és nagyon is tudottan bizonytalan világban olcsón hagyja magát kihasználtatni, és a vége az lesz, hogy ne adj’ isten majd mehet csőlakónak valamelyik belvárosi híd alá! Ezt mindenképpen szeretném megakadályozni, és lehetőséghez mérten elkerülni! Kétségtelen különc, és hóbortos egy ember az én unokám, de talpig udvarias, és azt hiszem, hogy a mostani fiatalságnak is nyugodtan lenne mit tanulnia tőle!

Persze a többi ember – rendszerint akinek valami egyéni ötlete, meglátása támad -, úgy kiröhögik, és gúnyolódnak vele, mint az olcsó, vásári kofák, vagy cirkuszi mutatványosok. Néha az egészsége sínyli károsan meg, mert sok esetben – főként a nyári kánikulák alkalmával ez a jellemző, úgy fújtat, és szinte hevesen, és hirtelen kapkodja magába a levegőt, és hatalmasat nyeldekel, mint egy gőzmozdony, attól félek a végén még tényleg valami komolyabb baja lesz!

Tanulhatott volna valami hasznosabb elfoglaltságot is, mint mondjuk autó, vagy villamossági szerelő, mert azt hallottam, és már a rádió is folyton ezt mondogatja, hogy kicsi hazánkban, most jelenleg a valódi szakemberekből van a legnagyobb fokozott hiány – csak hát nem akaródzott a lelkemnek ,,bepiszkítani a kezét”. Beszélhettem én neki, hogy legalább, ha már mindenáron írogatni akar, hát akkor tegye le legalább azt a fránya úrvezetői jogosítványt: hisz ez manapság alapvető követelmény, egyenértékű az egészségügyi alkalmassággal, de mintha a falnak beszéltem volna. Mindent szót megértett az én drágám, szentem, de rendszerint ennek a kissé kínos beszédnek az volt a vége, hogy elfojtott düh, és indulat termelődött benne, és otthagyott, hadd beszélgessek csak magamban. Persze több mint valószínű, ha az apja nem rágta volna gyilkos megjegyzésekkel, meg krikitai észrevételekkel szegénykét, akkor valószínű, hogy sokkal inkább hajlott volna a jó, és engedelmes szóra. A jövőre legfeljebb csak annyiban gondolt, hogy a zsebpénzét igyekszik gondosan, mérlegelve beosztani, és nem ám tohonyaságokat, és kidobnivaló szemeteket vesz, hanem édesanyát, és apját is mindig fel – és megköszönti, illetve, ahogy az már lenni szokott; jelesebb ünnepek alkalmával mindig egy kis aprósággal készülget a családtagoknak. Tetszik tudni tanár úr, a Dezső azt szerette volna szerintem saját magával elhitetni, hogy az irományaiból is lehetséges színvonalának, és igényeinek minél hatékonyabb fenntartása, és most, hogy jóformán már minden dugába dőlt, úgy érzi megbukott, kudarcot vallott mindenben, és sokkal inkább az aljasuló világ volt az, mely ellene vétkezett, és el is árulta! Persze ezzel nem azt szeretném reklámozni, hogy szükségképpen megvetette a munkát, mert nem volt olyan nyári vakáció, hogy öreganyával el nem jött volna takarítani a vállalathoz, és akkor aztán úgy járt a keze, és a felmosórongya, akár a villám, de azért jó esett volna egy-egy biztató szó, és elismerés, és nemcsak tőlem, sokkal inkább talán még azoktól is, akik hasznot remélek, és hasznot is húztak a munkájából.

Semmi sem idegesítette szegénykémet jobban, mint amikor jöttem az erkölcsnemesítő, és szent prédikációimmal, hogy a munka nemesebbé, és becsületesebbé tesz, meg hogy csak az az igaz ember, aki munkával együtt keresi meg a saját kenyerét, és soha nem szorul mások segítségére! De hát mit is mondhattam volna neki? Ha valóban irodalommal szeretett foglalatoskodik, hát akkor az ember minden szükséges tapasztalatot igyekszik hozzá begyűjteni, és magáévá tenni a látott dolgokat, vagy nem?! Persze minden nap benne fortyogott láthatatlanul, talán csak a felszín alatt a bizonyítási vágy ösztöne: hogy majd ti. ő megmutatja másoknak, és ezáltal tesz szert az emberek körében elismert, és széles megbecsülésre. Teszik tudni, hogy mit akarhatott megmutatni? Szerintem a kisemberek sebezhetőségét, mert ő aztán valóban – bár megpróbálta titkosan leplezni, de valóban egy mélyen érző, mégis tudatosan is roppant érzékeny emberi lélek volt. Csak éppen egy kicsit, amikor lejárt a műszakja, és tisztességgel le kellett volna tussolnia, akkor egy kicsit kellemetlenkedő hangnemet ütött meg, velem szemben, hogy: na, ő most látja a munkás perspektívát, és hogy inkább így kellene értékelnie azt, amilye van!

Drága Annamarit magammal hoztam, tetszik tudni az a mi kettőnké! Azt tőlünk emberfia el nem veheti! Dezső mindig úgy emlegeti, hogy őt mi közösen gyártottuk, és abban a pillanatban, ahogyan a gyártás szót ideges, és gyors zaklatásként elhadarja mindig annyira ellenállhatatlan! még most is szereti a kicsi lánykát, de már csak egyre kevesebbet foglalkozik vele, mert nem ér rá! Állandóan csak gyűri, és megint csak gyürkőzi az ipart!

- Anyukám, kis mucikám! – mindig így kezdi a hízelkedését. – Adjál már egy pár ezret az ég szerelmére! – s aztán a könyörgő kérelemből átfordul hirtelen követelőzésbe, de csak finoman, tetszik tudni, hogy senkit meg ne bántson, mert ő nem az a fajta.

Jómagam úgy teszek, mintha már rég elaludtam volna, amikor hajnalok hajnalán beállít kissé sörszagúan, és enyhe illumináltsággal, de sohasem venném a merszet, hogy csakis egyetlen szóval is felhánytorgassam. Kérdem magamat: Akkor hova lenne a közös, és kölcsönös bizalom? No meg, a szeretet eltéphetetlen köteléke? Nem igaz?!

De tudja mit találtam ki, kedves szerkesztő úr? Amikor Dezső éjjel hazaállt, s keresné, erőszakos holdkórossággal már átkutatná az egész lakást, fogom magamat és eldugom előle különböző helyekre a dugipénzünket! Előbb-utóbb aztán belefárad, és leveszik mellé, osztán kora reggel uzsgyi már otthon sincs! A gyereket természetesen a világért sem sajátítanám ki önző, vagy akaratos céljaim elérésére, nemhogy már a nyúl vihesse az elrettentő puskát! Hagyom csak nyugodtan, hadd aludja magát ki jól, reggelig.

- Na, anya én akkor elmentem! Majd estefelé jövök, ha esetleg elszundiznál nem kell megvárnod! – felelte, majd sebtiben maga után behajtotta a nagy tölgyfa bejárati ajtót, és elment, így bőségesen még mindig jutott arra időm, hogy megcsináljam a gyereknek a tízórait, és pakoljak neki egy kis édességet, mert tetszik tudni; él-hal a csokoládéért! Amikor aztán szegény gyerekem a Tóni megjött az oskolából sajnos kék-zöld-lila egyveleggel, amik mint valami stigma-bélyegek körbevették egész pufók testét, és néha be is dagadt a visszafojtott ütlegek miatt az arca, hát tisztelt szerkesztő úr, mondanom sem kell, hogy az volt sorozatosan elkövetett, családi drámánk további folytatása atombomba hangulatban!

- Hát ez a gyerek meg hogy néz ki?! – förmedt rám, amikor délután ötkor beállítottam a vásárcsarnoki bevásárlásból. – Csak nem tudta már megint megvédeni magát ez a kis mitugrász tohonya?! – kerekedett el szikrákat szóró, véreres, smaragdzöld szeme.

- Ugyan már? Miket találsz ki? Biztosan kiállt a maga igazságaiért hisz ismerem, és tudom milyen az én fiam! – próbáltam védeni egyetlen magzatomat.

Tudtam én, nem is tessék megkérdezni – nagyon is jól tudtam, és sejtettem, hogy mit is csinálok. Igen ám! De, ha a férfiember elégedetlen az otthoni dolgaival, akkor szűkség törvényt bonthat, és megpróbálja másuk helyrehozni, és mivel szegény uram szinte az élet minden területére nézve meglehetősen makacs, önfejű, és roppantul hirtelenharagú – így, ha valaki belegázol kényes, és sértődékeny, sebezhető természetébe az adott illető – mondanom sem kell -, hogy porul jár, mert vagy nem szól hozzá, ami a könnyedebbik eset, vagy pedig úgy megharagszik, hogy nem győzi emlegetni sablonos prédikációt, miszerint: ,,Ezt megjegyeztem magamnak Margit!”

Bizonyára a szerkesztő úr is tudhatja, vagy legalább is átérezheti, hogy én tulajdonképpen egész életemben gályáztam, és robotoltam, mint a güzü! Látástól-vakulásig, olyannyira, hogy néhol megesett Szombat-Vasárnapi műszakjaimon is mennem kellett hol takarítani, hol pedig adminisztrálni, és akkor egy egyszerű közalkalmazott nem ugrálhat, még kevésbé mondhat nemet! A sok teendő, és munka mellett az embernek az idegei előbb-utóbb felmondják a szolgálatot, hacsak nem veszi, és nem veheti ki a szükséges, és megígért szabadságot, ami az én előrehaladott korom tekintetében is negyven napra rúgott! Igen, de tessék nekem elmondani a titkát annak, hogy hogy engedhessem meg magamnak a pihenést, ha Dezső most már alig a felét, ha megkeresi annak, mint régen az otthoni kasszába beleadott? Itt jött kapóra a Miszkinné ajánlata. Biztosan nem tetszik tudni, hogy kicsoda Miszkinné, mert sajnos a főnök urak, és a magasabb beosztásban lévő személyek hajlamosak megfeledkezni, az egyszerű tényről: hogy a közalkalmazottak is egyszerű, és közvetlenül barátságos emberek. Ez a Miszkinné szólt nekem, hogy közben tudna járni a helyzetem javítása céljából, és hogy lenne egy remek beteggondozói munkaköre a számomra! Egyébként tisztelt szerkesztő úr én anno még a hetvenes évek vége felé mint általános ápolóasszisztens végeztem egy Egészségügyi Szakközépben, így van néminemű fogalmam arról, hogyan kell vért venni egyszeri szúrással a vénából, úgy hogy nyoma se maradjon, illetve, hogy cukorbetegség esetén hogyan adagoljam megfelelő mennyiségben az inzulint úgy, hogy a beteg életképes, és boldog lehessen. Aranyos emberhez kerültem be bizonyos Janák Vilmoshoz a felszabadulás után mint gépészmérnök helyezkedett el, de tetszik tudni fölötteseivel hamar meggyűlt a baja, és mint a vándorfecske megesett, hogy hónaponta újabb, és újabb munkakörökbe jelentkezett be! És ezt az üzemigazgatók nem torelálhatták! Nagyon szeret tréfálkozni, és bolondozni tetszik tudni, legszívesebben el lenne egész nap a gyerkőccel, és nem csinálna az égadta világon semmit sem; csak játszana, és megint csak játszana! S sok esetben kifigurázva – persze csak szigorúan a jó ízlés határain belül -, szidja azt a semmirekellő főnökét, aki megint nem adta ki számára a már előző évben beígért önkéntes szabadságot, holott nagyon jól tudja, hogy az én uram ha kell, akkor szívesen elvállalja az éjszakai műszakot is!  Sokszor Dezső csak nézni tudott, amikor én is megmondtam neki, hogy a szomszédok majd vigyáznak kislányunkra, és elmegyek vele én is dolgozni, mert igen is szerkesztő úr, de nagyon kell a pénz! Azt hittem kérem szépen, hogy egy eltévedt atombombaszerű, hangulatkitörésében eltöri a derekamat, és aztán se ki se be!

- Megbeszéltük ugye, annyus? Már nem is tudom, hogy hányszor kellett rágnom a füledet miattad! A családban én vagyok az eredeti kenyérkereső fél, és ebből egy jottányit sem vagyok hajlandó engedni! Megértetted?! – úgy hangoztatta tessék csak elképzelni ezt a fajta merev, konzervatív elképzelését, mintha egyedül csak a saját mondataiban lehetne halálbiztos, és pontos.

Másnap aztán elővettem a kislányt, hogy lehetőségekhez képest az apja ki tudja pihenni az aznapi fáradalmait, mert tessék csak elképzelni félálmos holdkórosságában reggel fél öt felé majdnem sikeresen elgázolt egy vele szemben értetlenkedő utast, pedig az csak hevesen fölmutogatta a karóráját, mintha csak ezzel szándékozott volna jelezni, hogy ő – mármint az utas egy valóban fontos, és lényeges ember, aki soha nem engedhet meg magának akkora luxus felelőtlenséget, hogy akárcsak egy másodpercet is késsen eredeti munkahelyéről! Tessék elképzelni alig tudtam az én jó élhetetlen, és hiú uramat lebeszélni róla, hogy kiszállván a vezetőfülkéből ott helyben agyon ne verje azt a szerencsétlent, aki kicsit túlságosan is közel merészkedett a még éppen járó buszához.

Csodálom egyáltalán, hogy az én férjem még eddig is kibírta ezt az idegőrlő, és valóban strapás munkát! Amit ez az ember naponta kénytelen elviseli szerkesztő úr drága – az már nem is embernek, de állatnak sem való! Attól tartok, hogy most majd öregségemre, ha egyszem lányom is kikerül a családi fészekből a férjem nyugdíja már – félő – hogy nem lesz elég, s én pedig a végestelen örökkévalóságig gürcölhetem törleszthetem a sivár hétköznapjaink romjait! Megyek szerkesztő úr, isten áldja!

Ezzel a megtört kis öregasszony kilépett a szerkesztőség ajtaján, hogy a most napvilágra került, és kifecsegett hétköznapok elviselhetetlenségével újból számot vessen, és felvegye keresztjét…