EMBERKÖZPONTÚ FILOZÓFIA

Az ember összetöpörödik. Áll.

S aztán hirtelen zsugorodik, mint kiszolgált,

határozott idejét letöltött aggastyán.

Vagy szelíd, jóságos anyóka ki ajándékba kapott létezését

halhatatlanuló sejtjeivel viszonozta:

Arcunkon viseletes sebezhetőség könny-jelvényei csillognak,

mint a rendjelek!

Dolgozik meghurcolt igáslovak módján napi tíz-tizenkét órát

s ha még mécsvilágként tudatosan világít józan értelme kölcsönök tekeredő,

kígyózó örökkévalóságába, - soha nem csücsül.

Nyakkendőt köt. Fojtogató,

kényelmetlen s szűk szkafander-nyűgét kényszerűségből,

tűrve cipeli:

Hátha meglesz a régen várt álom-állás. Biztos pénzt-kiáltó állás,

szorgalmas, megélhetési befektetés!

a Lét elszalasztott,

soha vissza nem térő halhatatlan perceit, szándékosan pocsékolta:

Fölpüffedő, perec-hátát a végzetes Idő,

- nem csupán az Erkölcs egyenesítheti ki!

Tékozló pazarlását a reménykedő

s jogos boldogsággal szemben kimagyarázza – csupán kihalt,

lakatlan párnák hátországát találja –

s atommag-tüskeként már a biztos felismerés terrorizálja:

Végleg Egyedül van! – Magányos csillagok fegyenctelepe világítja meg

kiüresedett közönyösséggel fertőzött,

tátongó sötét lyuk-eget:

Üveggé összetörött, hangtalan űr-kontinensek,

mint milliárdnyi csillagok lebegő asztronautákként feje körül keringenek!

Ő egyre csak morfondírozik, s töpreng:

Hírmondók örök igazságait dédelgeti:

Az Örökséget, mint megváltást,

mely a születés biztonságában átváltozik, átlényegül!

A nagy átverés, melyben az örökkévaló munkavégzés során

maga is csöppet rájön – hogy az emberek mohó,

meg-nem-értő telhetetlenségében,

profitot gyilkoló, kicsinyes világában mennyire Semmitmondó!

Csupán amit gondos, szerényen is mindig alázatos,

tudós-kezek megőrzitek annak kell s lehet örökkévaló joga,

hogy fennmaradjon,

miközben szemetes kosarak mélyén tengődő Remekműveknek is tudjuk

– jár egy második lehetőség a Humánum egyetemességeként!

IV. FEJEZET

      A nebuló lesz a legszerényebb utolsó ember

  Életem tizenkettedik esztendejében 1995/1996-os tanévben történt egy nagyon kiváltságos, és egy nagyon szerencsés fordulat. Úgy éreztem, hogy valamilyen titkos jócselekedetet hajthattam végre, hogy Suhajdáné Piroska osztályfőnök, és matematikatanár után az osztályban ahol maradtam, ahol a jobb magaviseletű diákság már igencsak megfogyatkozott (tudniillik negyedik osztály végén mindenkinek lehetett választania, hogy milyen képességű, és képzésű osztályban szeretné tovább folytatni megkezdett tanulmányait, és így a legendás D-betűs osztályunkból majdhogynem a fele diáksereg elment általában idegen nyelvű angol, német osztályba) – én így egyedül maradtam, szinte megfosztva éreztem magam egykori kedves barátaim hiánya következtében a titkos jelszótól, melynek neve: emberség.

  Egy olyan osztályba kerültem így amit a rosszcsont 5.d-nek neveztek, ahol ,, bandavezérek” uralkodtak (erőszakos fizikai demonstrációt végrehajtók). Többen voltak mint az átlagos jóakaratúak, és szinte kegyetlenül elbántak szinte bárkivel aki csak az utukba merészkedett, általában azokkal a kedves illetőkkel akik mások, vagy idegenül viselkedők voltak az ő szemeikben – ( például nem voltak vagány srácok, és nagyvárosi csibészek, és lókötő csirkefogók).

 A legelső ilyen kaliberű bandavezér ember akivel egy kissé meggyűlt a bajom  Veréb Ádám volt. Ő mellettem volt még valaki akinek sajnos a vezetéknevét már elfelejtettem Gergő volt, aki amellett, hogy sportolni jobban szeretett mint tanulni, (elsősorban a labdarúgás volt a  szenvedélye), meglehetősen kényelmetlen, és könyörtelen konfliktusokat tudtak teremteni.

 Veréb Ádám úr nevét bizonyára a tisztelt olvasók, még óvódás korszakomból is jól ismerhették, nem volt tanácsos újat húzni vele, vagy piszkálni, de Gergő úrtól jobb volt óvakodni, mert úgy kellett mindennek történnie ahogyan azt ő elhatározta, és ha ő azt mondta, és úgy rendelkezett, hogy leckéztetés következik, akkor mindennek a szabályok szerint kellett történnie, ami a móresre tanítást illette, és pontosan annyi ideig kellett az adott fizikai figyelmeztetésnek tartania, ami Gergő úr nem szólt, hogy:

 - Mára már eleget kapott, elég is lesz!

 Ilyen kellemetlen eset volt, amikor éppen hogy csak betöltöttem a kilencedik életévemet, amikor Gergő úr, és az úgynevezett ,,rosszfiúk bandája” ahol akkoriban kitűntek meglehetősen agresszív, és senkinek nem kegyelmező módszereikkel a Torló fivérek (az idősebbik László, és az öccse Tamás), ahol ők megjelentek, ott fellebbezésről, és irgalmas segélykiáltásokról már sajnos szó sem lehetett.

 Éppen a tornaóra vége volt, amikor nagy tekintéllyel, és bátorsággal felvértezve bejöttek, és azzal kezdtek el játszadozni, hogy az arra érdemes, és gyámoltalannak gondolt embereknek, - nemcsak nekem -, elvették a ruháit, és többszörösen belegyömöszölték a szemeteskukába, hogy, mint megemlítették: ,, Egy kicsivel jobb illata legyen!”

 Ez volt a könnyebbik eset, elvégre ha az ember kellő illatossággal hazament, még könnyebben megúszta a dolgot, hiszen egy karcolás sem esett rajta legfeljebb többször fenéken billentették, amíg hazáéig csak futhatott az életéért! egy jelentéktelennek nevezhető orrvérzéssel megúszhatta a dolgot!

 Kisebb-nagyobb zúzódással kellett farkasszemet néznem mint az adott áldozatként kiszemelt embernek, szinte minden egyes nap hétfőtől-péntekig bezárólag!

 Ezek után az akkori osztályfőnököm Piri néni, ugyan felszólította a C- betűs osztály főnökét Miklósi Brigitta tanárnőt aki egy személyben angoltanárunk is volt 1991-1994-között, hogy legyen olyan szíves, és megtorló, és példát statuáló intézkedéseket foganatosítson azokkal az bandavezérekkel szemben akikre volt annyi merszem, hogy rá mertem mutatni, meglehető félszegséggel. Amit követett az életpofonok és a különböző fajtájú leckéztetések pokoli ostromállapota.    

  Az osztályfőnököm Dr. Karó Béla volt. Egy végtelenül gerinces, és őszinte igazságtevő kopasz, vállas, és meglehetősen magas ember, aki hajthatatlanul hitte, és szinte hirdette, hogy az igazság, és a becsület minden ember egyéni kötelessége. Azt hiszem sokban hasonlított a szelídítetlen vadnyugati békebírók erkölcsös magaviseletére, hiszen ő is az igazságot, és a gyengébb tanulókat védelmezte. Amellett hogy osztályfőnökünk volt ő volt egyben a földrajz-biológia tanárunk is.

  Azt hiszem, hogy ami leginkább megfogott jellemvonásaiban az-az őszinteségre építő bizalom, elfogadás, és önzetlen segítségnyújtás volt.

  Az igaz ember tudniillik sosem kérdi meg a másiktól, hogy szüksége van-e segítségre, hanem önzetlenül rendeli alá önmagát a feladatnak, és a másik embernek.

  Karó tanár úr, mint kitűnő emberismerő földrajz-biológia szakos tanárember egyik sajátossága az volt, hogy ha közeledett lassú komótos, ám minden esetben határozott léptekkel az osztálytermünk ajtaja felé szinte mindenki vigyázban állt, és egy mukkanást is alig lehetett felfedezni a kopottas székek sorai között. Szinte azt is mondhatnám, hogy megdermedt a levegő, és a csöndesség szinte már fenyegetésnek hangzott. A feltételen, ám korántsem tolakodó, és megalázkodó tisztelet volt az amely áthatotta természetfölötti sugallatként az osztálytermet.

 Karó tanár úr tökéletesen tisztában volt azzal, hogy egy diák meddig a pillanatig feszítheti az agyban lévő idegszálak finom erezeteit, illetve, hogy meddig mehet el az ugratás, és mások bohóckodásának szabad területein.

 Őszintén, és komolyan elmondta az elvárásait, és ha valakinek ez nem tetszett akkor ott volt számára az ajtó, illetve a bátrabb és rakoncátlanabb hévvel megáldott diákok azzal is megpróbálkozhattak, hogy igencsak összezavarják maguk között az állóvizet – amit legtöbbször kisebb nagyobb verekedésekkel, és csetepaték produkálásával értek el – de ez mind haszontalan próbálkozásnak bizonyult, mert ilyen merész, és kirívó esetekben a tanár úr egy kokival (ami szabad fordításban egyet jelentett, hogy a csibész bajkeverőnek a koponya, erős, és fájdalmas korántsem kellemes megkopogtatása került napirendre a tanár úr érős, vaskos behajlított öklével) Általában mindenkit ezzel az eszközzel jutalmazott, aki valamilyen súlyosabb csínytevést elkövetett.

  Hogy feleljek az imént elmondott valóságosan megtörtént eseményekre csak a bandavezérek (alias vandálkodó mitugrászok) voltak abban a nem mindennapi, és szerencsés helyzetben, hogy ingyen ÁFA és egyéb juttatások mellőzésével szerezhettek korántsem kellemes, és megnyugtató sérüléseket és monoklikat tisztelt fejeink búbjaira.

  Én egészen két esztendeig azaz 1995 szeptemberétől 1997 június 18.-áig, élet-halál harcot, és küzdelmet folytattam kiszolgált, és hadviselő bakaként egy olyan frontvonalon, ahol hajszáléken kellett naponta táncolnom, hogy megmeneküljek a fenyegető veszedelem elől.

  Édesanyám szegény mindig azt mondta:

 - Édes fiam, felesleges magadat emésztened ilyen kisstílű pernahajderek, és huligánok miatt! Ők magad megkapják az élettől azokat a pofonokat, amiket ők osztogattak! Te csak ne félj!  – éreztem, hogy szegény anyám minden szava könyörületes vigasztalásként úgy szivárog bennem mint az élet nedve: a keringető vér, de mégis sóvárgott a lelkem, egy szövetséges jobb kéz után, aki mint gondoskodó báty, vagy nővér ellátta, és móresre tanította volna az ellenem, és mindnyájunk ellen vétők népes táborait. Féltem is hazamenni, nehogy apám annyira megharagudjon, hogy bemenjen az iskolába és feljelentést tegyen az elkövetők ellen. Sőt ha könnyekre fakasztotta félszeg lelkemet a kétségbeesett félelem akkor meg azért sóztak oda, általában gyilkos és végtelen erejű ütésekkel a bandavezérek.

  Nem nézték a betyárok, hogy kinek milyen kedve van, hogy mindenkit megilletne az ártatlanság szilárd védelme, avagy az általános emberség, és szabadsághoz való jogai, a fizikai, és a lelki terror fegyvereit használták nagyon következetesen, és előrelátóan, megbolondítva az ősi ösztön félelmeivel.

  Akit sikerült, egy életre megijeszteniük az a szó igazi értelmében is fogoly lett a saját kishitűségének a rabja, a kétségbeesett reménytelenség cellájában, ami tulajdonképpen a lélek börtönével volt egyenlő. Úgy vélem, hogy borúlátásom, és mindig csak a rosszat, és a nem-sikerülő világnézetem, és pesszimizmusomnak itt lehettek a lelki eredetei, és hajszálerei.

  Nézzük, most meg, egy kicsikét kitekintve az eredeti gondolatból, hogy ki is voltak a szerencsés vezérek? , akik úgy gondolkodhattak hajdanán, mint az eltűnt királyok, és uralkodók hogy a király egyedül, csak az abszolutizmusban , és a korlátlan egyszemélyes hatalomban létezik, mindenki más csak sakkfigura a történelem ismétlődő csatáiban, kisebb-nagyobb konfliktusaiban.

  Lássuk csak kik is voltak kezdetben a legelső rosszcsontok, huligánok, akik forgószélként támadták meg az ártatlan diákokat, akik sajnos sok esetben egyebet is alig tehettek, mint hogy az áldozat szerepébe kényszerültek.

  Körülbelül úgy 1995-öt írhattunk, amikor felsős osztályba kellett mindenkinek lépnie, mondanom sem illik, hogy mennyre reményteljes, és örömteljes, egy ünnepi nap ez egy gyermek életében aki saját öltözőszekrényt kap, és a megalázottnak tekintett alsó, földszinti részlegről felkerülhet a félőbb kulturáltabbnak vélt szintre, és így természeténél fogva behatóbban tanulmányozhatja a tanárok mindennapjait, szokásaikat, és életvitelüket.

  Amikor ide kerültem naivul, és túlontúl erőltetett hiszékenységgel próbáltam azt elhinni, és abban reménykedtem kezdetben, hogy tevékenyen részt fogok és tudok majd venni az iskola életében, mint afféle szerény, és érdekes históriákat, és verseket írogató diák. Bár meg kell, hogy említsem, hogy már akkor sok felgyülemlett feszültség lakozott bennem, amit csak egy szövetséges és egy megértő barát támogatásával gondoltam, hogy átvészelhetek.

  Mindig is arra gondoltam, hogy ha a sors úgy alakította volna szerényen, és félszegen megáldott életemet, hogy lett volna egy bátyám, vagy egy nővérem akire biztonsággal rábízhattam volna félénk visszahúzódásomat, egészen biztos, hogy könnyebben boldogulhattam volna, és nem kellett volna izgulnom, és kétségbeesett szomorúságot táplálnom érzékeny lelkemre nap-napot követve, hogy ki lesz az a szerencsés aki majd a földbe döngölhet.

  ,, Mert puhányok nagy tohonyája voltál, aki egész idő alatt félt használni az öklét, és most mégis kénytelen voltál megtenni, mert az élet, és a jogaid védelmében ki kellett hogy állj magadért minden élethelyzetben.” – ilyen és ehhez hasonló igazságokat halottam egy belső hangtól, ami első hallásra eléggé erőszakos, és talpráállítónak tűnhetett, de felfigyeltem szinte minden egyes szavára, mert igaza volt.

  Igen tűrnöm kellett napot-napot követve boldogan, és mit sem törődve, megnyugtató közönyösséggel, hogy az utcai csukák, és cipők terhes fájdalmai mint rajzoltak sorozatosan monokli formát, és kékes zöldesen rikító fájdalmas pontokat fakó testemre.

  A legelső kellemetlen emlékeim közé tartozik a technika órák. Melyeket egy Karminczky Lászlóné vezetett, és melyeket több kevesebb sikerrel, én is nagyon tudtam volna élvezni, csak az órák jó légkörét, és kellemes hangulatát sikerült folyamatosan megzavarniuk az akkor még C osztályba járó kedves diákoknak, akinek nem igazán volt szimpatikus a magam fajta szerény, és visszahúzódó gyerek, aki mindent úgy tesz, és cselekszik, ahogyan azt a tanárság, és az egyes tanárok a tanórai foglalkozások alkalmával megkövetelik.

  Ami tüzes szálkaként maradt meg az emlékezetemben az a Torló fivérek ( László és Tamás ) voltak. Azt mondhatnánk rájuk, hogy a jóságos megbocsátást, és a könyörületes kegyelmességet, sajnos még hírből sem ismerték.

- Na mi van te kis tetű? Hol bujkáltál eddig mi? – kezdték a maguk aljas élcelődéseit. – Nézzétek a mamlasz elefánt mindjárt elbőgi magát? A nyomorult!

  Két maffia-kinézetű, és éles eszű gengszterről volt szó, akik ahol megjelentek ott a páni félelem, és az örökös menekülés vette kezdetét, egyszóval kő kövön nem maradt. Annál is inkább, mert mindig átnyújtottak az áldozataik számára, egy-egy barátságos figyelmeztetést, vagy éppen ököl-jótanácsot, ami a jelen helyzetekben általában abból állt, hogy az illető személynek akire bűnbakként tekintett mindenki – jelen helyzetben az iskolai osztály tagjai – vagy pojácának, aki az esetek jelentős többségében én voltam átadtak egy figyelmeztető szöveget, korántsem barátságosan.

- Jobban teszed, ha erősen hegyezed a füled úthenger, vagy hanem kitapossuk belőled a szúszt is, világos? Ha még egyszer hátat mersz fordítani nekünk, és ha csak sandán ránk mersz nézni azt is megbánod, hogy megszülettél! világos, te idióta melák? – hangzott szinte minden egyes alkalommal kivétel nélkül a végítélet, én már önmagamban azon a ponton álltam, hogy hol vehetnék magamnak sírhelyet, mert ha ezek a gazemberek begerjedjek csak az ég tudja, hogy egyáltalában épp bőrrel megúszom-e a dolgot?

  A bizonyítások kellő szigorát, és fegyelmezett erőszaktevését a két Káin fivér pontosan megértette. Céljukkal mindenki egyetértett: soha nincsen fegyvernyugvás, és baráti beszélgetés, és csak ha kiszimatolták is, hogy valakinek igen jó kedve van és örömében a boldogságtól hangos kacagásban tört ki, vagy netalántán túlságosan hangosan merészelt nevetni – amire igencsak ingerlékenyek voltak általában minden alkalommal – , akkor mint a megriadt vadak, akiket a hatalomvágyó vadász üldöz vérszomjas hidegvérrel, és már tikkadva csak arra vár, hogy a gyanútlan áldozatokat félelmetes puskacsöve golyóira szegezze.

  A Torló fivérek éppenséggel nagyon is tudták, és tisztában voltak vele, hogy kinek van az osztályban a leggyengébb pontja, így választásuk minden esetben – sok tippem volt rá -, rám esett.

  A technika órák alkalmával, amit Marika néni vezetett, egy tündérien aranyos, és rendkívül mosolygós középkorú, teltkarcsú asszony.

  Mivel mindig egymagam voltam az aki az iskolába betévedt a hajnalok pislákoló lánglobbanásainál,  azt gondoltam kikapcsolódás, és elfoglaltság gyanánt, hogy leszedem az ebédlő gazdagon megrakott asztalairól a székeket, hogy tisztaság, és rend legyen mire asztalhoz kerülhetnek az első vendégek.

  Megnyugtató, és egyszerre nagyon barátságos gondolatok fogtak el engem akkor a kihalt, és hallgatag csöndesség végtelennek tűnő, ám korántsem sivár, és fenyegető magányosságában. Ilyenkor pár pillanatra az ember talán felszabadulhatnak érezheti magát a hétköznapok súlyos terheitől, talán csak egy-egy percnyire, és minden zörejt, és apróbb hangokat is úgy érzékel, és úgy hallgat, mintha csak a legbizalmasabb barátai lennének.

  A székpakolhatásokhoz nem kellett sok idő sem s nemsokára úgy vonzották a kíváncsi tekinteteket, mint a méhecskéket a méz édeni illata. Legtöbb esetben a kíváncsi nebulók, és alsó tagozatos nebulók voltak azok, akik kíváncsiak voltak arra a rejtelmes alakra, aki időt, és energiát nem kímélve, nem fizetésért, vagy nagy anyagi haszon reményében lerakja a székeket az asztalról a földre, és mint egy szellőnek vélt röpke fuvallat kámforrá válik még a becsöngetés előtt.

  A kíváncsi tekintetek között az ember, ha jobban figyelt egy kicsit megpillanthatta a rejtőzködő, és a kíváncsi szemek elől elbújó Marika tanárnőt, aki úgy hálálta meg a székek, és az ebédlő iránti gondoskodó szorgalmamat, hogy mindig adott egy-egy szerényebb dolgot ajándékba hálája köszöneteként. Ez legtöbbször csokis süti, zserbó, vagy minyon volt, mert az iskola földszintén lévő kis miniatűr helységen működött a diákok kíváncsiságát kiszolgáló büfé. Ahol minden féle jóságot, és finomságot osztogattak, természetesen jó pénzen, ami annyit jelentett, hogy akinek volt némi sütnivaló, és nagy gondossággal félretett, és összekuporgatott zsebpénze, azt bátran elfoghatta az éhség szelleme, avagy a torkosság vétke.

 Én szinte egyáltalán nem látogattam a büfé helységet a diákok tömeg-lázadásai miatt. Tudniillik a diákok nemigen mutatnak semmilyen hajlandóságot arra, hogy néhanapján a kulturált sorban állásra, és az iskola házirendjére egy kicsit is odafigyeljenek. Valahogy úgy állnak e roppant diszkríminatívnek tűnő álláspont előtt, mint annak idején a nagyhatalmi diplomácia tagjai, akik hogy úgy mondjam, mindig az országuknak legmegfélőbb döntéseket próbálták vagy kisajtolni, vagy rákényszeríteni tárgyalópartnereikre.

  Ez természetesen most sem történhetett másképpen lezúdultak az emeletek kopogó kőlépcsőiről, mint a nagyon kíváncsi gyerekek akinek születésnapján amikor valaki annyira kíváncsi, hogy óhatatlanul is belepillant, az egyébként szigorúan titkos, és elzárva tartott ajándékába, a tettektől égő diáksereg is igyekezett minél előbb az éppen aktuális szendvicset, vagy édességet markában tartani, és megszerezni az erőfölényt.

  A sorozatos tolakodásoknak természetesen a fejetlenség lett a veszte, hiszen az ügyeletes és a felügyelő tanárok akik a folyóson – így a földszinten is – felügyelték a rendet, és a fegyelmet nem igazán lelkesedtek, és kedvelték a nyüzsgő tömegseregeket, és a tolakodással járó kellemetlenségeket.

  Tiszteletben tartom a gyülekezési szabadság fogalmát, de sajnos a tolakodás, és a mohóság vágyainak kielégítésével letettem arról a gondolatról, hogy bármelyik pillanatban is akár sorra kerülhetek a büfében – mivel nemigen szerettek tolakodni, és nyomakodni sem – így erről a megvalósíthatatlannak látszó tervemről önként lemondtam.

  Marika néni, úgy december környékével, amikor szinte minden hópehely karácsonyi hangulatokat zenélt azzal, hogy végigszalad futó gyémánt-csillagként az ember orcáján, ajándékozott nekem egy autómodellt papírból – ugyanis papírból kellett a részeit, és kisebb alkatrészeit összerakosgatni – így a végeredmény nem sikerült valami mesterien, de boldognak érezhettem magamat, elvégre mégis én raktam össze egyedül szülői engedély, és minden féle beleegyezés nélkül.

  Elnézését kell kérnem a tisztelt olvasónak, ha esetleg anekdotáimmal elkalandoztam, de úgy érzem mindig, hogy ezek az apró örömök is hozzájárulnak ahhoz, hogy az ember megtanulja értékelni a pillanatok perceinek örökkévaló szépségeit, és gyönyöreit.

  Technika órák alkalmával legtöbbször a nagy Ferencvárosi Tornaklubnak drukkoló Huszár Gergő és természetesen a Torló fivérek voltak azok az áldott szívű goromba emberek, akik minden egyes lehetőséget megragadtak, hogy az eltervezett munkadarab – amit rendszerint az órákon történő feladatként illet, és kellett megcsinálni – ne valósulhassanak meg.

  Legtöbbször ezt a lehető legegyszerűbb módszerekkel érték el, például volt egy kicsi cérnafűrésznek nevezett eszköz (ami egész egyszerűen abból állt, hogy egy vékony cérnára hasonlított a fűrésznek a fogazata, és ezt a nagyon hajlékony, és éppen ezért törékeny fűrészlapot kellett beigazítani, nagy üggyel bajjal, és sorozatos ballépések mellett a két vascsíptető közé, amitől a fűrészcérna elkezdett megemberesedni, és feszülni, akár az ideg ).

  Tulajdonképpen ezzel a fűrészes eszközzel kellett megmunkálni a lehető legóvatosabban, és nagy precizitással a fa munkaanyagot, és a rosszlelkű diákcsínyek is ennek az egyszerű eszköznek voltak mind-mind köszönhetők.

  Nem történt ez másként velem sem, amikor például madáretetőt kellett készíteni a környezetvédelmi napok alkalmára a lehető legtökéletesebb etetők kerültek ki a barkácsolásban szakértőnek számító diákok (gondolok itt természetesen a bandavezérek klubjára ) – az én kezeim közül pedig csak negyedosztályú ipari melléktermék került ki, és keltett igencsak nagy hatozását, és örömujjongást, hogy íme egy újabb szerencsétlen pojáca, aki még barkácsolni sem tanult meg.

  Ennek természetesen egyetlen okai, és indoka volt. Nevezetes az, hogy a műalkotásomnak pár milliméterrel kisebbek voltak szegényes átlagvégtagjai, így tulajdonképpen nem lehetett rendesen becsukni, illetve kinyitni a madáretetőm ajtaját, és kis ablakait.

  Bánkódtam, én és sírdogáltam ezekért én éppen eleget – hiszen 1995-ben azért egy jómódú családnak is drágaságnak számított a jó minőségű fűrészlap – és így sajnos nem mindenki engedhette meg magának, hogy vegyen egy komplett cérnafűrészt, és hozzá húsz darab kicsi, vékony, és egyenes fűrészlapot – így érthető, hogy rendkívül bosszús, és dühös lettem amiatt, hogy a bandavezérek a jó hecc kedvéért az összes fűrészlapomat nemes egyszerűséggel, és lelkifurdalás nélkül tönkretették, és eltörték. Ugyanis a fűrészlapok a hőtani folyamatok hatására igen hamar eltörtek.

  Ha példának okáért éppen ragasztani kellett, akkor általában papírból, és fóliából aranyszínű sárkánysiklót, hol pedig egyéb modelleket például, amikor már Marosy Attila volt a technika tanár – tudniillik Marika néni nyugállományba ment – lakást kellett építeni, így érthető, hogy senki nem próbálkozott meg egy saját egyedi tervezésű otthon felépítésével, hanem mindenki a saját házát, amiben lakott készítette el keményfedelű kartonlapokból ragasztóval, és vágókéssel.

  Ilyenkor szinte bártan, és nagy felelősséggel kértem meg mindig hangulatember apámat – aki megvallom, hogy műszaki, és gyakorlati téren egyaránt több, és jobb tapasztalatokkal rendelkezett, mint jómagam – szövetséget kötött bajtársakként összefogtunk, és nekiálltunk, hogy felépítsük a házikónk modellértékű miniatűr makettjét.

  Volt benne fürdőszoba, és természetesen mellékhelység, elegáns függönyökkel fölszerelve, és a nappalinak kialakított szobába sikerült nagy üggyel-bajjal beállítani egy hurkapálcikából elkészített asztalkát.

  Én kifejezetten már szinte örvendeztem annak, hogy végre valahára elkészülhetett a közkedvelt lakásunk, amikor erőfeszítéseinket – hiszen Attila tanár úrnak úgy vágtak a gondolati fonalai akár a beretva – egy hármasnak megfelelő érdemjeggyel jutalmazta.

  A bandavezérek szépen lassan 1995-től elkezdtek az osztályunkba vándorolni, azért mert annak idején el lehetett azt dönteni, hogy az ember, ha tovább akarta folytatni tanulmányait, akkor másik képzésben magasabb fejlettségű osztályba tették (ezek az osztályok általában vagy angol, vagy német tagozatos beállítottságúak voltak ) – , és így gyakorlatilag a legjobb barátaim kerültek el mellőlünk egyik pillanatról a másikra, talán akkor kellett volna fejest ugorni mindnyájunknak a bizonytalant rejtő mélyvízbe, és lépni egyet előre, talán akkor megmenekültünk volna a gonosz tekintetek fenyegető kutatásától, és mindennapos zaklatásaitól.

  Egy másik fontos történet amelyről most meg kell emlékeznem, hiszen későbbi életemet nagymértékben igenis befolyásolta, hogy általában a tornaórák alkalmával, már azzal kiborítottam az embereket, hogy amikor csak felvettem a nagyon szerény, és jóravaló tornaegyenruhámat (ami gyakorlatban nem állt másból, mint hófehér, és patyolat tiszta pólóból, és egy sötétkékszínű rövidnadrágból ).

  A bandatagok látásmódja, és egybehangzó véleménye szerint ez csak egy dolgot jelenthetett, hogy Tormás Róbertet, mind fizikai, mind pedig lelki értelemben likvidálni, és megsemmisíteni kellett! Ez abból a gyilkos ötletek, és ördögi tervek sorozataiból kovácsolódott össze, hogy akik a saját maguk agresszióját, és találékonyságát, még a kreativitás kritériumaival is összekapcsolják azok számára valóságos paradicsomot jelentett ez a megtorló akció.

   A következő forgatókönyv szerint zajlottak le az események azokon a napokon, amikor volt tornaórák. Végy magadhoz egy jó nagy, és testes űrtartalommal bíró szemeteskukát, amit legtöbbször azért helyeztek a tornaöltözőbe, hogy a felesleges, és a nem használatos tárgyakat (mint például engem, és a ruháimat) eltüntessék villámló szemeik haragtól teljes pillantásai elől.

  Ha ezzel a manőverrel készen voltak, akkor könnyű szerrel, és pökhendi arroganciával süllyesztették el, mint egy nagyobb testű csatahajót utcai ruháimat is a szemetes mélységes fenekére, engemet, és néhány ismerősömet, mint a Czeke ikreket (Bálintot, és Lajost) Fal Lászlót (aki azóta már boldog házasságban éli mindennapjait), Danszer Györgyöt, Kereki Gábort, és Szabédi László Márkot, akik mindahányan később amikor vég lett az általánosnak mindenki a számítástechnikával foglalkozó iskolába ment, - ha jól emlékszem -, akkor a Moszkva térre kezdetben, aztán a Móricz Zsigmond körtéren lévő Gábor Dénes informatikai szakközépiskolába.

  A tornaöltöző mellett általában mindig egy zuhanyzó állt, ahol az idősebbek, és a nagyok levetkőzhették a mindennapok verejtékes fáradalmait, és amit általában alig használt valaki, ezért feltűnően piszkos, és koszos volt, higiéniai kívánalmaknak egyszóval nem megfelelő. Megjegyzem, hogy voltak nagyon friss vérű hallgatók is akik a csempetörés ősi mesterségének hódoltak, így nem telt bele egy kis idő sem, és a fürdőszobából egy végtelenül komor, szürke, és barátságtalan betonbörtön maradt, és a kosz úgy terült el a linóleum szürke tengerében mint a fekete foltként tátongó sötétség.

  Hát ilyen körülmények között kellett nekem, és jobb ismerőseimnek öltözködnöm, amikor torna foglalkozás volt az iskolában, úgy voltam én sokszor bezárva ide a kíváncsi tekintetek fürkésző pillantásai elől ide, mint űzött szökevény aki az adakozó könyörületről ábrándozik a börtön gyilkos magányában.

  Akkor hála’ istennek szinte a kutya sem foglalkozott velem, másnak pedig – mivel sajnos voltak osztálytársaim akik eléggé kotnyeles, és fecsegő természetűek voltak – eszembe nem jutott, hogy elmeséljem, hogy hol vagyok, így gyakorlatilag nem volt akit macerálnia, és bántalmaznia az undok bandatagoknak.

  Talán ebben a magányos, és minden tekintetben elhagyatott helységben voltam én igazán független, és szabad gondolkodó, távol a világ ártó gyűlölete, és igazságtalanul könyörtelen gonoszság világától.

  Hogy legalább néhány pillanatra, a percek töredék-sóhajaira azt érezhessem, hogy megtört szívemben, hogy végre élek, és nem bánt senki egyenlőre. Azt szokták súgni, hogy a baj, és a nyavalya mindig párosan érkezik, és ez így is történt abban a pillanatban, amikor, mint az árnyék hajnal derengését megláttak engem, hirtelen valami történhetett a gondolatuk könyvtárában, és az ösztönük azt mondta nekik suttogó haraggal, hogy támadják meg ezt a szerencsétlen, és minden tekintetben mulya fiúcskát, aki arra nem volt képes, hogy megvédje magát, hiszen elítélte a fizikai erőszak szinte minden lehetséges formáját, és a lelki sérüléseit sem tudta elfeledni, hanem mindig csak gyűjtögette azokat.

  Így eshetett, hogy a tornaórák előtti nagyszünetekben férfiasan megpuhítottak, és elnáspángoltak. Aminek természetesen mindig az lett a kétségbeesett végszava, sírva fakadt és könnyeivel kért segítséget bennem a remény vesztes kisgyerek.

  Talán a sorozatos fizikai bántalmak, és az állandó halálfélelem érzete amelyben éltem, és éltünk, hiszen a fizikai heccelésből az osztálytársaimnak is jutott olykor-olykor jócskán – , amit akkor él át az ember ha érzi, hogy megrekedt a társadalmon kívül mely nem akarja befogadni indíthatott arra később, hogy például aki szemüveget viselt, vagy érdekes arca, és hajszíne volt, ővelük próbáltam meg barátkozni, és kiépíteni a szövetséges kapcsolataimat.

  Később ez a tervem a gimnázium tekintélyt, és méltóságot parancsoló falai között sikerült is, de ezt egy másik fejezetben kívánom megörökíteni, amely még egyenlőre a távoli jövendőbe tekint.

  Elég az hozzá, hogy a bandatagok a két Torló fivér, Varrat Ádám (akiről már az óvodai emlékeim között már egyszer megemlékeztem) volt egy mitugrász akit Berek Lászlónak hívtak, és egyben az egyik nagyfőnök Barlangi Zoltánnak volt édes komája.

  Berek Lászlónak iszonyú hegyes, és éles tengerkék szemei szinte manipulálták az embert, hogy ezentúl azt és úgy fog cselekedni ahogyan azt ő elvárja, még a vezérek utasítását is vakon, és hűséges engedelmességgel fogja követni. Amellett hogy szemeinek jégélességével valósággal megdermesztette maga körül a levegőt meglepően közepes termetű volt, és bubi frizurában viselte halvány szőke haját. A csapat pedig nem lenne teljes a nagydarab, és elég jó fizikumnak örvendő lófarkas és egyben haspók Barlangi Zoltán nélkül, aki, hogy bűnügyi érdeklődéseimet kamatoztassam, egyszerre volt Al Capone, a maffiaszervezetek főnöke, és egyben kicsi kis bűngépezetének egyszemélyes irányítója.

  Ő volt tulajdonképpen a központi személyiség aki gyakorlatilag eldöntötte, hogy mikor van itt a leckéztetés, és a likvidálás ideje, és mikor puhítunk, és figyelmeztetünk csak.

  Így válik számomra érthetővé, hogy: ,,színház az egész világ, és benne minden férfi és nő!” Úgy képzeltem, hogy az élet értelme, talán a hétköznapok küzdelmes harcaiban rejlett, tehát, hogy az embernek minden tekintetben túlélőnek kell lennie ebben a rendszertelen, összefüggéstelen, és egyre zűrzavaros, és fenyegető világban.

 Azért a tanári kart is szeretném bemutatni, érzékeltetve, és törekedve a teljesség igényére, és kedvére!

 Az általános iskolai tanári kar – legalább is aki minket tanított tizenkét pedagógusból állt. Azért el kell azt mondanom, hogy ezek a pedagógusok kisebb-nagyobb hibáik ellenére – elvégre emberek lennénk,és szükséges, hogy saját hibáinkból tanuljuk -, mind igaz, őszinte, és emberséges emberek voltak, ami ritka főleg a mostani XXI.  században!

 Lássuk most hogy, hogy a következő osztályfőnököm Bagoly Józsefné tanárnő, aki egy személyben oktatta a magyar nyelv, és irodalom órák szinte mindegyikét 1995-1998-között, milyen személyiségi jegyekkel rendelkezett.

 Bagoly Józsefné kis termetű, alacsonyabb alkatú volt, sovány volt, és látszott rajta, hogy bizony az élettől ő is meglehetősen sok pofont volt kénytelen-kelletlen elviselni, emellett nagyon is szigorú, és példás, őszinte, és katonás fegyelmezettségű értelmet, és szorgalmat kívánt meg a tanítványaitól. Rövid két oldalra fésült sötétbarna haja volt, ami attól függött, hogy a napsugár, hogyan csábította játékra a hajkoronája fürtjeit inkább látszott  rubint vörösesnek, semmint sötétbarnának, de ami ennél fontosabb, hogy Bagoly tanárnőnek az irodalom egy olyan minden tiszteletet, és megbecsülést jelentő szentség volt, mint nekem később a könyvek, és az értékek birodalma, illetve a vasárnapi ünnepi lakomák bizonyos ínycsiklandozó fogásai!

 Nagyon pontosan mindenkitől, személyre szabottan elvárta, hogy tudja az adott verseket, és memoritereket, illetve mindenkinek – lehetőséghez mérten -, folyékony jelleggel illett fölolvasni azokat az irodalmi szöveggyűjteményből vett részleteket, amiket Bagoly tanárnő kijelölt a számunkra!

 Emlékszem rá, hogy nyolcadikos magántanuló voltam már 1998-ban, amikor Bagoly tanárnő megbocsáthatatlan vétségemmé tette, hogy nem jelentem meg sem az évzáró ünnepségen, sem pedig a számára nagyon fontos és tanagyagot összefoglaló Mikszáth Kálmán órán.

- Ejnye, ejnye, hát mi van veled Róbert? Nem ízlik az iskola? Hol voltál az évnyitó helyett? – kérdezte ilyenkor. Én pedig szinte minden egyes alkalommal megvallottam neki, hogy a nagyszüleim házában voltam hétvégére, és sajnos nem tudtam elmenni az évnyitóra, mert hirtelen mutatkozni látszottak rajtam az influenza bizonyos tünetei, és nem vállalhattam magamra a felelőséget, hogy esetlegesen a többi gyerekek is megbetegíthetem!

 Az 1997-es tanévet évzáró ünnepségre egyebek mellett azért nem tudtam megjelenni, mert a testi fogyatékosságomból következően egy kissé – főleg deréktájban -, bár lehet, hogy ez is a serdülő kor egyik korszakos nyitánya lehetett nálam, de kihíztam a sötétszínű, ünnepi nadrágomat, amelyben az ilyen jellegű rendezvények alkalmával azért illett megjelenni, és minek utána édesanyám úgy ítélte meg, hogy fölösleges még egy sötétszínű nadrággal szaporítani ruhatári repertoáromat, így közös, szülői  megegyezés alapján nem mentem el az évzáró ünnepségre! Ez persze Bagoly tanárnőt a legkevésbé sem lepte meg sőt! Egyenesen a gesztenye szemeinek élénk villám-tekintetéből már jócskán sejteni lehetett, hogy egy ártatlan kis mesénél sajnos többre lesz szükségem, hogy megnyugtassam alaposan fölbőszített bosszúságát irántam!

 A másik nagyon fontos dolog, amiért képtelen voltam megjeleni, az-az volt, hogy egészen egyszerűen képtelen voltam elmenni, ugyanis a tisztelt Torló fivérek bokszoló versenyre rendeztek, amíg Hangya György őrmester úrnak egyéb elfoglaltsága akadt, és így sajnos én voltam – többek között a bokszzsák is egyetlen személyben -, továbbá bele kellett bokszolnom egy hatalmas bokszzsák méretű vászonzsákban amely ki lehetett tömve valami nagyon masszív, szivacsszerűen ellenálló anyaggal, hiszen amint belebokszoltam sikeresen el is törtem a bal kezemen lévő kisujjamat, és egyesek úgy és akként vélekedtek, hogy az évzáró ünnepélyen ne tennék túlontúl jó, és kívánatos benyomást!

 Bagoly Józsefné tanárnővel többször is vigyázni illett, főleg ha az ember felelt vagy éppen, tollbamondást szerkesztett, illetve ha felmondta az aznapra kijelölt és kötelezően előírt versmennyiséget. Amint már említettem eltört a balkezem kisujja ami miatt – minek utána én balkezes vagyok -, Bagoly tanárnő megvádolt engem, hogy azért nem megyek az iskolába, mert nem szeretek oda járni, az történt ugyanis, hogy én képtelen vagyok jobb kézzel írni, és Bagoly tanárnő veszélyesen megrótt, és megintett, miszerint, ha egyik osztálytársam segített volna nap-nap után elindulni az iskolába akkor nem lett volna semmi bajom, és segítettek volna is – Bagoly tanárnő szerint írni -, én pedig kijelentettem, hogy nem tudok jobb kézzel írni, amit vélhetően annyira negatív kritikával ítélhetett meg a tanárnő, hogy főleg az év végi jegybeírásnál erősen nagy volt az a fajta gyanúm, hogy csak azért kaphattam pusztán kevesebb, és rosszabb jegyeket, mert egyes pedagógus emberek számára nem a megfelelő igazságtartalmú válaszokat adtam!

  Bagoly tanárnő mégis mély nyomokat hagyott, és meglehetős lelki sérüléseket, az a fajta mindenben negatív színezetű kritikai szellemisége, amit katonaszigorral igyekezett kicsiny, kis osztályunk életében minél jobban, és minél hatékonyabban érvényesíteni!

 A következő nagyon fontos pedagógus, akinek meghatározó, és kitüntetett bátorságos, és óvó harmóniája az volt, hogy megpróbáltam valami oknál fogva nagyon is kétségbeesett, és meglehetősen csetlő-botló lelkiismeretemmel elhitetni, hogy hogyan is higgyek önmagamban, és megérzéseimben, több-kevesebb sikerességgel Szecső Ágnes Igazgatónő volt.

 Szecső Ágnes tanárnő, aki egy nagyon is példás erkölcsű, és minden tekintetben emberséges igazgatónője volt törökugatatói általános iskolánknak, nagyon jó szakembernek, és abszolúte partnernek mutatkozott szinte mindenben, amit úgy ítélt meg, hogy az a hallgatóságnak, és egyúttal a tanítványainak is használni fog!

 Szecső Ágnes tanárnő közepesen magas, gazdasszonyos termetű, ám kiváltképpen csinos, és fiatalos, középkorú asszony volt, aki amellett hogy biológiából ledoktorált, és a földrajzi összefüggéseket is remekül tudta kamatoztatni, és egyúttal kezelni nagyon jól értett ahhoz is, hogy az egyes gyámoltalannak, és elárvult hallgatóknak a félszeg lelkiismeretét hogyan és mi módon nyugtassa meg édesanyai gondoskodását, és szaktudását is felhasználva. Két fia volt, és a férje az egyik legjobb sebész főorvos lehetett, hiszen nagyon sokat dolgozhattak, amiről Szecső tanárnőnek a táskás szemei is árulkodtak.

 Szecső tanárnő volt az egyetlen megnyugtató, és békés harmóniát sugalló, és reménységet osztogató védangyal, ebben az örült iskolai zűrzavarban, és egyúttal számomra meglehető lelki fenyegetettségek idején akire az ember felnézhetett, és akitől valamicske lelki bátorságot is kaphatott, az ő ösztönzésére, és bölcs tanácsolására döntött, és határozott úgy édesanyám, hogy az 1998-ban már mint magántanuló fogok tevékenykedni, a saját lakásomban, hogy ezzel is elejét vegyék a sorozatos fizikai kényszerítéseknek, illetve kisebb-nagyobb fenyítéseknek!

 Ez mint utóbb kiderült mégsem lehetett annyira jó, és kigondolt ötlet, hiszen azok a bizonyos bandavezérek, és rosszcsont ellenségek ezek után is feljártak és vagy a kaputelefonon, vagy az otthoni vezetékes készüléken sértegetni igyekeztek kitüntetett sikerességgel a belső lelki nyugalmunkat, de ettől eltekintve megnyugtatónak mondhatom az 1998-as esztendőt, és az lehetett lelkem egyik felhőtlen, és borúmentes időszaka!

 Jó egy néhányszor kénytelen-kelletlen de el kellett magamat sírni, amikor egy-egy balul, és nagyon is hibás számításokkal megáldott házi feladatom elsősorban fizikából, majd később hatodik, és hetedik osztályból kémiából Báró Barnabás kutató kékszeme elé mert kerülni, hiszen azt mindenki tudta, hogy a számolási összefüggésekre, és műveletekre rendkívül kényesen reagál a természete.

 Báró Barnabás tanár úr egy jó harmincas éveiben járó, több mint két méter magasságú fizika-kémia szakos tanárember volt, akinek mindig általában rövid, és hollófekete haja egyenesen, és meglehetősen katonás rendben állt, akár a jól összekötött búzakévék a tarló mező forróságában!

 Sajnos a legtöbb fizika óra a kötelezően előírt órai feleltetések alkalmával abból állt, hogy mindenkinek be kellett mutatni az előre elkészített házi feladatát, és aki valamilyen – nagy általánosságban ítéletszerűen kerülendő -, számtani hibát, vagy hiányosságot vétett, az mint jómagam is valami nagyon is tudatosan megalapozott indíték után kellett, hogy nézzen hogy a turpis csalafintaság, avagy figyelmetlen hiba ki ne derülhessen!

 Ez az én esetemben abból állt, hogy a lehető legmeggyőzőbb erővel, és teljes átéléssel amiben ténylegesen nem volt semmi tettetett hangulat – igaz ugyan, hogy nem is lehetett, ha legalább tizenöt ember mind azon az egyetlen szerencsétlenegű emberen nevet, vihog, illetve kompromittáló megjegyzéssel illeti, és iskolai foglalkozás után meglehetősen nyomatékos figyelmeztetések mellett is móresre tanítja -, így aztán minden egyes házi feladatom, ha Báró tanár úr azt tapasztalta, hogy Tormás úr valamit kellemetlen körülmények között elrontott, akkor úgy záporoztak tengerkék gyöngyeim túlságosan is a sok szipogás és orrfújogatás közepette szememből, mint a magára maradt és elhagyatott elveszett gyerek búcsúsóhajai a szülei után.

 Életem szövetének talán egyik legkellemetlenebb, és minden bizonnyal legmeghatározóbb személyisége Kapor Gyuláné tanárnő volt, magas, nagyon sovány, a negyvenes éveinek végén járó, nagyon szigorú szemöldökű, és éles késpengehegyű szemekkel megáldott tanárnő, aki a matematikát oktatta meglehetősen szigorú, és kíméletlen temperamentummal, hiszen az ő matekórái nem volt kérdezés, csak a mindent mániákusan átitató fegyelem, és az értelem, és ha azt tapasztalta, hogy a tanítványai nem megfelelően sajátították el az adott tananyagot, és senki nem érti az adott matematikai összefüggéseket, akkor csak nagyon hosszú, és kényszeresen kellemetlenkedő hallgatások után volt csak hajlandó elárulni, hogy hogyan kell gyökvonást, és szinusz, és koszinusz számításokat végrehajtani – főleg utóbb nyolcadikos, és hetedikes koromban!

 Sohasem kedveltem és szerettem a matematika tantárgyat, és ez sajnos a jegyeimen is meglátszott, de azért mindenkinek járt volna egy második lehetőség, ha egy kicsit a dolgok mögé pillantunk!

 Talán valaki pártfogásába fogadott, hogy valamilyen titkos módszerrel mindig elkerültem az év végi megbuktatások sorozatait, hiszen alig-alig magyarázta meg értelmesen tanítványainak Kapor tanárnő, hogy hogyan is kelljen értelmeznünk az egyes igen-igen komplex, és bizony túlontúl bonyolult matematikai problémák összefüggéseit!

 Amellett, hogy Kapor Gyuláné tanárnőm tartotta a lányos csapatnak a háztartási ismeretek nevezetű órát: ami abból állt, hogy tulajdonképpen a hölgyek elsajátíthatták, hogy a gondos háztartásban mire is van szükségük, illetve tanulgatták a főzés-sütés tudományának nélkülözhetetlen, és alapvető fortélyait, trükkjeit, és titkait is, hiszen szinte majdnem mindenki tisztában volt azzal, hogy a férfiak szívéhez a gyomrukon át vezet az út!

Gyakorta, ha végeztem a technika műhely foglalkozásaival én is szívesen átmentem a konyhának berendezett terembe és együtt sütöttem és főztem a hölgyekkel. Azt hiszem minden szerénységemmel mondhatom, hogy jó munkákat végeztem – köszönhetően anyai nagyanyám főzőiskolájának -, hogy nemcsak hogy mindenki megvolt ételeim és süteményeimmel elégedve, de ha esetleg több alapanyag lett volna, akkor bizonyára még repetát is kértek volna!

Ám talán ez sem lett volna elég ahhoz, hogy megnyugtassam, és bizonyosan jó benyomást tehessek Kapor tanárnőre, hiszen őt csakis a szakmai maximalizmus jellemezte.

- Tormáskám, Tormáskám, hát maga meg miben sántikál? – mert mindenkit magázott, s nem engedte meg a kicsit lazább, baráti jellegű tanár-diák kapcsolatot.

Mire én csakis azt tudtam felelni: - Igen tanárnő, kérem én a matek egyenletekkel lennék igen nagy gondban! S minek utána bizonyára ő is a lehető legtisztábban látta, hogy az osztálynaplóban a nevem mellett – legalább is matekból -, a lehető legelkeserítőbb jegyek állnak, segített az egész osztálynak megcsinálni a matek egyenleteket, ami hangsúlyozottan túlságosan ritkán fordult csak elő. Én pedig a magam eszével azon morfondíroztam, hogyha megtudjuk a háztartásismeret órák alkalmával oldani a feladatokat, nem értem, miért nem sikerül ez a tanítási óra keretén belül?

 Mint későbbiek folyamán kiderült erre sajnos általános iskolai pályafutásom alatt egyszer sem kaphattam maradéktalan válaszokat!   

 A következő pedagógus mindenesetre az általános iskolai Fonák Péter tanár úr közepesen magas, vállas testalkatú, hollófekete haja viselő, élesen csengő hangú, illetve – feltételezhető, hogy a magas vérnyomás miatt -, de nagyon rákvörös színű, és gömbölyded arcú, ember volt, aki az akkori 90-es években divatba jött, és éppen akkor kezdődő számítógépes világból szinte az összes masinát, és ketyeréket ismerte ami ahhoz kellett, hogy egy kicsit behatóbban is megismerkedhessünk a számítógépes világgal.

 Amellett hogy egy véghetetlenül emberséges ember volt Fonák tanár úr, arra is meg lehetett kérni, hogy az embernek elmagyarázza tiszta, és nagyon is ésszerűen, emberi nyelvezettel, hogy mi, miért van? , és ez vagy az a program hogyan is működhet? Emellett szívesen adott kölcsön az embernek azok jól, és tűrhetően viselkedtek különféle számítógépes játékokat, és az órai foglalkozás alkalmával is könnyűszerrel elfoglalhattuk, és egyúttal ki is fújhattuk magunkat ezeknek a programoknak a segítségével, amíg nem kellett a másik osztályba loholnunk meglehetősen gyorsan, és erőltetve!

 Egyszer véletlenségből egy hatalmas afféle atyai, és minden tekintetben figyelmeztető, és lehet hogy jó szándékú atyai pofont, és egyúttal taslit is kaptam amiért elmondtam, hogy általában én szoktam levenni az ebédlői székeket, mert amíg nem kezdődik hétóra negyvenöt perckor a legelső óra addig valamivel el kell hogy foglaljam magamat, és vélhetően ez sajnos nem tetszhetett Fonák tanár úrnak. Amúgy rendes ember volt, csak nem szabadott értelmetlennek tűnő, és egyesek számára bagatell kérdésekkel felidegesíteni!

 Miért is kellene tagadnom, hogy általános iskolai gondolkodásom jelentős részét, és talán sokkalta inkább borús érzelemvilágomat is nagyban befolyásolta, és alakítgatta a komolyzene, és maga a zene varázsa! Pedagógus aki meghatározta osztálytermi életünket, Sztonticsné Bojtár Mária énektanárnő volt, aki amellett, hogy meg tudta nyugtatni bravúrosan bámulatos zongorajátékával az emberi füleket, és mi tán még fontosabbnak tűnt háborgó, és éppen emiatt nyughatatlan lelkeket, nagyon szépen vezette az általános iskolai kórust, illetve olyan csengő-bongó hangon tudott énekelni, mintha csak operett szakra járt volna!

 Bojtár tanárnő vezette, és tanította az ének órai foglalkozásokat, amik, valljuk be ha őszinték akarunk lenni, inkább hasonlított egy megfékezhetetlen, és összezavarodott hangzavarra, és fülsüketítő lármára, semmint valódi munkát érdemlő kórusra - hiszen a legtöbb osztálytársam már csak azért sem azt és úgy csinálta, ha a jó hangzásról volt szó, ahogyan azt Bojtár tanárnő el szerette volna érni -, és éppen ezért sajnos az énekórák sorozatos halálra ítéléssel voltak megátkozva, hiszen itt annyira felszabadult indulatok működtek, és törtek, és aztán fészkelték be magukat az emberek fejébe, hogy itt már sajnos senkit sem érdekelt, hogy együtt, és minden erőfeszítést nem nélkülözve közös akarattal, és szépen elénekelőjük a nemzeti Himnuszt!

 Sajnos ez az elképzelés már amúgy is egy elvetélt, és egy elsüllyedt vállalkozásnak bizonyult! Sokszor hallottam, ahogyan kinyitja valamilyen megmagyarázhatatlan bánatos közönnyel a zongora fedelét, és lehet, hogy önmagában legbelül csak abban reménykedik, hogy a hivatásának megfelelő eszméket belénk tudja valamilyen úton-módon sajtolni több-kevesebb sikerrel. Sokszor mondogatta: - Róbikám, szépen énekelsz, de sajnos eléggé hamisan, és ezt a kis ügyefogyottságot mihamarább közösen le kell vetkőznünk! Egyet értesz? – mondogatta egy megbocsátó anyai mosollyal, mintha csak nem is tanárnőnk lett volna sokkalta inkább egy édesanya aki zeneileg kiváltképpen képzett, és hangyaszorgalommal csak egyetlen dolog érdekli igazán, hogy csemetéibe a lehető legtöbb zenei alapismereteket ültesse el, hogy később ne váljanak olyannyira botfülűekké.

Ám sajnos ki kellett ábrándítanom Bojtár tanárnőt sajnos azóta sem tanultam meg teljes valójában se kottát, sem egyéb jellegű szolmizációs hangokat olvasni, illetve ezek együttes összefüggéseit lefordítani a zene magával ragadó, és egyúttal megbabonázó nyelvezetére!

Később, ha mindennapjaimat a reménytelen küzdelem frontfonalai, és egyben a kétségbeesés negatívumai között töltöttem, a zene hatalma tett egy kicsit felszabadultabbá, és oldottabbá a mindennapok keserű igája alól.                         

                                                                   BICEBÓCA KISFIÚCSKA

A kisbeteg már jó ideje feküdt azt ágyában és hallgatta nappal az elsuhanó autók dörgedelmes, és összezavarodott zsibongását, éjjelente pedig alig várta, hogy az égbolt sötét térképein fölfedezhesse az első pislákoló csillaglámpások apró ezüst tüzeit, amitől a hangja vesztett és barátságtalan is egy kicsivel barátságosabb lett.

Talán akkor volt a legboldogabb, ha édesanyja Urinyekné Jutka asszony direkt és az ő kedvért kivehette a még megmaradt szabadságait a vállalatnál és betegápolóként otthonmaradt vele, hogy egy kicsit fölvidítsa.

- Akkor kismackóm! Mit szólnál hozzá, ha ma nem mennék be dolgozni, hanem itthon maradnék! – ez az elképzelés ugyanis százszorta jobban hangzott, minthogy az otthon fogságában keljen egyes egyedül nyeldekelnie azokat a csúfos, undorító, és bűzös orvosságokat, amiket természetesen az orvos bácsi szigorú utasításainak eleget téve minden nap hű szolgaként lenyeletek vele.

- Hát ez remek volna anyu! – csillant fel máris a szeme.

- Akkor így is lesz! – válaszolta Urinyekné és már sebtiben rohant is valóságos megszállottként a telefonhoz, hogy bejelentse a dolgozójában, hogy ma sajnos súlyos otthoni problémákra hivatkozva nem tud bemenni, mert egyetlen gyermekének igenis szüksége van rá.

- Értettem asszonyom! – halotta az idegenszerű hangot a vonal másik végén. – Akkor majd holnapi nap folyamán pótolja a mulasztását!

- Köszönöm, hogy megért! Hálás vagyok! – tette le a kagylót, és már rohant is vissza fia betegágyához, hogy egy kicsit fölvidámítsa kis kicsinyét.

Dávidnak szinte nem telt el úgy egyetlen iskolanapja sem, hogy valami jelentéktelen, és bagatellnek látszó vita miatt ne akadt volna összetűzése a főleg nagyobb, és erősebb suhancok társaságával, és ami miatt ne kellett volna folyton meghunyászkodva szó szerint elmenekülni a problémái elől. Ez annál is inkább hátrányosan érintette, mert szinte egyetlen igazán tartós, és mindent átvészelő baráti kapcsolatot sem tudott kiépíteni ötödik éve sem, amióta csak az iskolába járt, egynehány jobb és megértőbb osztálytársán kívül, illetve a lakótelepi szomszéd fiú barátságára nézve, akinek a szülei és az ő szülei maguktól értetődően közeli barátságba keveredtek.

- Ez is mind azért lett így mert te így nevelted! – azok az örökösen kellemetlen veszekedések, melyekkel egy-egy nehezebb munkanap után sajnos minden szülőnek, vagy feleségnek, és anyának óhatatlanul is meg kell birkóznia nagyon sok indokolatlan esetben már olyan elviselhetetlen lettek, hogy Dávidka folyamatosan azt érezhette, hogy anya és apa azért ilyen mérgelődőek, és kibírhatatlanok, ha együtt vannak, mert minden miatta van, és az ő egyedüli hibája!

Persze két nagymamája mindig igyekezett őt afelől megnyugtatni, hogy butaságokat beszél!

- Ugyan már kisunokám! Apu és anyu is a rajongásig imád tégedet! Hát amit csak a kicsi szád kimond az már abban a szent pillanatban meg is valósul! Hát akkor meg miért mondogatod, hogy minden a te hibád!

A gyerek elpityeredte magát, és elfojtott hangulatban felelt:

- Azért mert a nem lennék biztosan könnyebb lenne nekik is!

- Jaj, kicsim! Ezt most azonnal tessék elfelejteni! Hallod?! Ne gondolj nekem arra, hogy megfosztod magad az életedtől, hiszen még annyi mindent kell tapasztalnod, látnod és felfedezned az életből, hogy butaság lenne most abbahagynod! – így a másik nagymama. S ahogy beszélt Dávidkából ismételten felbuzogtak a megállíthatatlanul csörgedező masszív zubogású könnyek, és áttörték a szelídített érzelmek gátjait is!

Az apja tulajdonképpen csak nagyon keveset lehetett vele, mert állandó munkaköre, és felelős beosztása állandóan megkívánta tőle, hogy a munkában eltöltött idejét növelje, és ezzel teljesítse a kiszabott ,,normát”! Aminek az lett a tartós következménye, hogy a gyerek jó ha egy héten legalább Vasárnapon láthatta pár órácskára az apját; ilyenkor ha jól viselkedett; ami azt jelentette, hogy nem beszélt és nem kérdezett felesleges dolgokról, vagy gyerekek számára kíváncsiságokról, és újdonságokról sokat – akkor természetesen kapott gumicukrot, vagy fagyit, vagy elvitte az állatkertbe! Sajnos az állatoktól való egyetemes félelmei viszont megakadályozta, hogy folyamatosan apjába csimpaszkodva bármikor is felszabadultan tudjon örülni az élet egyszerű örömeinek, mint a többi gyerek.

Ilyen esetekben, amikor rendszerint déli tizenkettőre már odahaza voltak az ifjú feleség nem győzte leteremteni szavakkal az urát:

- Mit képzeltél, hogy csak miattad élvezni fogja?! Hogy tehetted, amikor nagyon jól tudod, hogy retteg az állatoktól?! – olyan pulykavörös lett a méregtől a fiatalasszony, hogy erősen illett magát visszafognia, különben megtépte volna a most elképedt férjét.

- Jól van már na! Mit izgatod magad?! A végén még felmegy a vérnyomásod!

- Ez is miattad van! Egyszerűen fel nem foghatom, hogy felnőtt ember létedre hogy lehetsz ennyire felelőtlen egy alig hat éves gyerekkel?! Megáll az a kis józan eszem is, ami megmaradt!

- Jaj, ne! Szívecském muszáj ezt pont most, amikor éppen már kezdtem magam jól érezni?! Egyáltalán nem értem, hogy mi az ördög bújt beléd? Jó, ha neked ez így jobb! Megígérem, hogy többször nem viszem a fiúnkat az állatkertbe! Most jobb? Boldogabb vagy?!

- Nem csak erről van szó! Hát nem látod, hogy mi folyik körülötted?! Ha csak egyetlen születésnapi zsúron itt lettél volna, de nem, ugye mert neked dolgoznod kellett, és hogy néz az ki, ha az egyik alkalmazott hiányzik? Mondd csak érted azt, amit mondani akarok?! – vágta csípőre kérdőn a kezét, és nem sok híja volt, hogy mérgelődései közepette azonnal ne essen a férjének.

- Jól van már, na! Csillapodj! Nem történt akkora tragédia úgy hiszem! Ígérem, hogy többször nem fog előfordulni, és majd együtt kitalálhatnánk valami közös programot is! – próbálkozott meg a békítéssel, csak mert különösebben neki sem volt kenyere az idegeskedő veszekedés, amivel már maga is torkig volt lassacskán.

- Hát arra aztán mérget vehetsz édes uram! Mert csak az engedélyemmel láthatod többször a fiacskádat! Ugye világos?!

- Te most fenyegetsz engem?! – döbbent meg hirtelen.

- Ohó! Nemcsak hogy fenyegetlek, de ha nem fogsz nekem úgy viselkedni ezentúl, mint egy felelősségteljes gondoskodó apuka esküszöm neked mindenre, ami szent, hogy tönkre teszlek! Érthető voltam?!

- Hát ez mellbe vágott kisanyám! Ilyesmit el sem tudtam képzelni! De ahogy akarod! Játszom a te játékszabályaid szerint! Csak aztán nekem ne ess kétségbe nagyon, ha esetleg a dolgok megfordulnak, és elvernélek a saját játékodban! – olyannak tűnt a hosszú nap hátralévő része, mintha egy vége-hossza sincs macska-egér viszálykodás kellős közepébe csöppentek volna mindketten; sehogyan sem tudtak megalkudni önző evilági életükkel, de talán már annyira belefáradtak az örökös számonkérések láncolatába, hogy nem is akartak – megváltoztatni egymást pedig már feleslegesnek tűnhetett. A kicsi pufók fiúcska pedig minden egyes éles-gyilkos kimenetelű veszekedést végighallgatott és ideje korán már megtanulta, hogy a felnőttek bonyolult dolgai talán sokszor azért annyira felkavaróak mert így kénytelenek visszafizetni az életükön elszenvedett kölcsönt, amit egykori gyerekekként ők is eltűrtek, és megszenvedtek!    

VISSZATARTOTT TÜRELEM

Bár tudnám, hogy vajon meddig s miért?

– Magam elé kellene állnom. Elzsibbaszt s önsajnálóvá tesz a Tudat:

Egyedül vagyok s majd leszek!

Önzőségekhez legfeljebb csupán részben van közöm!

Jó volna tán érdemesebb,

létösszegzőbb dolgok után iramodni:

Barátok, közös ismerősök után a családi békességet újból felfedezni,

s lehetőségek nyitott még-kapuin merészen bekopogni!

– Furcsa, hogy mindennapok értelmetlen,

s nyüzsgő közöny-játékát újrakezdjük – csupán arcátlan szobrok:

Roncs-romok között rohangálsz naponta magad is

visszatartott türelemmel,

beszívott fogakkal:

Megsebzetten is tűrő lélek gyomok

s tarackok virágos gyomjai között?

– Senki észre se veszi:

Bölcs s megelégedett türelem majd csak kikezdi tagjaidat.

S sokszor tüsszentésnek indult nevetések is úgy sebeznek,

akár a hétkilométeres tüskék!

Alázatosan gyávának lenni még most is könnyebb,

s megvalósítható,

mint a józan gondolatok puskacsövében kilövetni

magunk lehetséges célok felé s szállni akár a sötét golyók!

Ezért, ha meglepetten ér az örömhír,

hogy nyertem, vagy valaki helyett győztem – meglehet,

hogy a puszta véletlennel egyenértékű – csodálkozom,

hogy saját magam hamar kétségbeeső szippantós pesszimizmusa

az értékekben gazdag nap után is velem marad!

Bárhogy is próbálnék

– ha lehetne kitörni az összetorlódott gátak közül – de nem lehet,

félő:

A lehetőségek megragadhatósága

naponta gyorsvonatként tovaszáguld!

Gyarló vagyok, s tétova! Igaz!

– Mint mindenki más:

Hiányzik az örök megváltásban bizakodó segítség,

s kitartott barátság!

              III. Fejezet

        Egy nebuló felfedezi az ismeretlen világot

A rendszerváltás utáni években kerültem 1990-ben a Csipkebogyó utcai Általános Iskolába, ami furcsa volt a szüleimnek, mert engem egy utcával feljebb írattak be, (eredetileg a Madár utcában lévő iskolába kellett volna járnom), később tudtuk meg a televízióból, hogy az iskolákat, és az önkormányzatokat átszervezték, és így minden gyereket máshova csoportosítottak át, mint ahol az eredeti oktatási környezete lett volna.

 Engem a D-betűs osztályba írattak be szüleim, emlékszem akkoriban igazi fess fiatalember voltam, alig lehettem több hetvenöt kilónál, nyurga és fürge voltam egyszerre, akár egy fiatal a természet varázslatos világával ismerkedő kicsi bocs, aki szeretne már a szülői háztól elszakadni, de még nagyon is ragaszkodik az édesanyai öl meghitt melegségéhez.

- Bizony ebből a csenevész gyerekből vérbeli úttörő lehetett volna, ha egy kicsit előbb születik – mondogatta sokszor apám.

- Ugyan már apa! Te is tudod, hogy Robi nem olyan lett, mint egyesek a családból! Sokkalta érzékenyebb, és sebezhetőbb – próbált védelmezni anyám.

 Hófehér ingemben, és elegáns farmer típusú nadrágban, egyszerű mégis vadonatúj sportos cipőben kísért el az iskolai évnyitó ünnepségre édesanya, aki természetesen igényes, és kellemes stílusú alkony vörös blúzinget, és hozzá passzoló fekete szoknyát viselt. Éppen egy balatoni nyaralásból tértünk haza, amelyet a nagybátyámék Tormás Lászlóék faházában töltöttünk. Még egy fából készült halvány zöldszínű csónakot is kölcsönadott nekünk, amiről szépen sorjában már pattogzott a festék, de az idős külső mindig vonzó lelket takart, mert úgy siklott a víz gyöngyalakú, ékszertükrén az ütött-kopott ladikunk, mint egy villámgyorsan úszó, kecses hattyúmadár, vagy a régi tengerjárók az óceánon.

 Milyen sokszor fogtam az evezőt, és hajtottam egyre mélyebben, és mélyebben az elringató víz nyugodt, és csendes hullámait, mint egy hullámtörő, aki véletlenségből eltörte a kristályszínű víztükör felszínét, és csillagos darabkáit felsegítette mindig az evezőjére. Imádok mind a mai napig evezni, és ha lenne a közelemben egy kicsi patak, folyó, vagy tavacska, biztosra vehetné mindenki aki ismer, hogy megtenném nap-nap után.

 Még mindig féltő odaadással, és kegyelmes szeretettel őrzöm azt a kis fényképet, amelyen a félszeg, és ügyetlenül izgulós önmagamat, bátorító, és gondoskodó szavakkal kísért el az édesanya az évnyitóra.

 Mennyire félénk, és reszketős kisfiú voltam, remegett szinte minden egyes porcikám, akár a biológiai szertárok kedves kísértete a csontváz, vagy a szomorúfűzfa, aki mélabús megadással kénytelen elszenvedni, ha a vihar ostoros szelével megrángatja, aranyló koronáit.

 Azokban az izgalmakkal teljes napokban kellőképpen elveszettnek, és kétségek között gyötrődőnek gondoltam magamat, hiszen nem tudhattam, hogy majd az elkövetkezendő bizonytalan, és új veszélyeket tartogató jövendőben kire számíthatok, vagy egyáltalán számíthatok-e valakire?

 Az évnyitó alkalmával még történhetett egy szerencsésnek nevezhető fordulat, amit köszönök a sorsnak, hogy véghetetlen kegyelmességével ajándékba adta ezt a percet, ugyanis válthattam egy futó szervusz köszönést óvodai, igaz barátommal Molnár Norberttel, aki másik osztályba került, és akkor először, és utoljára találkoztam vele. A csengő utcában laktak a szüleivel, (egy lakótelepen velünk), és hamar elköltöztek egy kellemes családi házba, ahol remélhetem csak, hogy becsületes, és jólelkű embernek tudott Norbi maradni, éppen olyannak amilyennek megismerhettem.

 Az alsó tagozaton az első, és a negyedikes osztály között egy frissen diplomázott, a szabályrendszereknek élő matematika tanár Suhajdáné Vékony Piroska lett az osztályfőnököm. A véletlenek sorozata balszerencsémre úgy hozta, hogy ő lehetett egyben a matek, és a rettegett magyar nyelvtan tanárom is.

Suhajdáné Piri néni – hiszen mindenki csak így ismerte, és szólította -, rendkívül karcsú, és magas, nagyon vékony, nagyon fiatal, a harmincas éveiben járó tanárnő volt. Haja gesztenyeszínű volt, és kedvesen göndörödött. Bizonyára kellemetlen atrocitások érhettek szemüvege miatt, mert jobb szerette a vonzóbb kontak lencsét.

 Sajnálatos véletlennek mondható, hogy a mindig szigorú tekintetű, és egy kissé gyilkosan cinikus természetű Piri néni, hogy ez a még nagyon fiatal és néha a gyerekek fegyelmezésében járatlan hölgy, a szabályszerűségek megszállott rabja. Soha nem érdeklődött a felől, hogy mindenki kellően megértette-e matematika és a nyelvtan igen bonyolult, és korántsem egyszerű feladatait, képleteit, és hosszadalmas szabályrendszerét, mert szerinte a matematika megtanulható tantárgynak számított, mint ahogyan a nyelvtan is. Amit egy jó és értelmesen gondolkodó hétéves diák is képes megérteni.

 A matematika tantárgya, akár egy kellemetlen fertőző betegség, és kórokozó kikényszeríttette a diákságból a háborús állapotokat. Többek között ezért fordulhatott elő velem, hogy hadilábon álltam igen sokáig, még a gimnáziumban is a matematikával.

  Piri néni kimért, és rideg, mondhatni jégcsap természete mellé kaptunk egy felbecsülhetetlen kincset a bölcs Irénke nénit, akiben bátran felfedezhette bárki a második nagymamáját, mert annyira gondoskodó, és szívjóságú jelleme volt, mint a legjobb nagymamáknak. Piciny termeténél, ám még nagyobb hangerejénél fogva Irénke nénit szinte mindenki a rajongásig tisztelte, és szerette, még azok a kedves nebulók is akiknek szokásos napi elfoglaltságnak számított az ha rossz fát tehettek a tűzre, vagy borsot törtek mások orra alá. Irénke néni volt számomra a harmadik áldott lelkű nagymamám. Hófehér haja, és az idők barázdálta keze ellenére volt benne valami önzetlen nagymamai elnézés, megbocsátás, és egyben szívjóságú könyörületesség.

 Egy kisgyermek számára, aki csak éppen most hagyta el az óvoda szabadságot jelentő légköreit, és nagy vállalkozásba kezdett, hogy elinduljon felfedezni egymaga az élet ösvényét, bizony jól jöhet az önzetlen segítség és az ha egy tapasztaltabb, és bölcsebb barátja is akad. Számomra minden tekintetben egyfajta útmutatást jelentett az Irénke nénivel való féltve óvó kapcsolat.

 Irénke néni mindig kedves tudott lenni, és kellő tapintattal, és gondos édesanyákhoz illő éleslátással volt képes a diákok érdekeit, és kívánságait érvényesíteni, és teljesíteni. Mindig rövidre vágva hordta hófehér hajló, hajfonatát, éppen ezért egy kicsit hasonlított is azokra a népmesékből is jól ismert jóságos anyókákra, akik ha az ember megadta a számukra megbecsült tiszteletet, és emberséget akkor segítettek a bajba jutott legkisebb szegény legénynek.

 Sosem felejtem el, hogy Irénke néni egyik specialitása volt, amikor a napközik alkalmával neki kellett felügyelnie arra, hogy mindenkinek kellő figyelemmel, és értelemmel el legyen készítve a házi feladata, és az aznapi leckéje is meg legyen tanulva – tudniillik mindig kikérdezte a gyerekeket akiknek gondolkozással, és nem bemagolással kellett elsajátítaniuk a napi tananyagot – utána engedte csak meg hogy uzsonnázzunk, és azzal foglalkozzunk amivel csak szeretnénk.

 Egy gyerek számára az élet véletlenül produkálhat, és teremthet is olyan helyzeteket, amikor szegény gyerek nem érti, hogy miért kapott ki?, és miért éppen őt büntették meg?, és a példáknak okáért mit követhetett el, hogy a hátsó testrészét (amelyen általában mi emberek helyet foglalunk) halálos ütés érhette egy méretes, és eléggé vaskos favonalzóval? – ilyenkor bizony az elképzelt valóság csalatkozik, hogy minden nagymama egyben engedékeny, és jó nagyi is, és ilyenkor alakul ki az a felfogás, hogy az élet nem mindig fenékig tejföl.

 Ezt a súlyosan kellemetlen helyzetet nekem is meg kellett értenem, és tapasztalnom mert akkora sújtást kaptam ajándékba a legtiszteletreméltóbb nagyimtól, hogy méretes gyémántgyöngyök peregtek elkámpicsorodott arcomon. Nem is voltam akkor még tudatában annak, hogy mit jelent jó és rossz? , hiba és vétek? , ellenszegülés és megbocsátás? , csak azt, hogy iszonytatóan, és szaggatott fájdalmakban vágott, és perzselt a sebem, és zokogva tört fel belőlem a kétségbeesetten kiáltó, toporzékoló ordibálás.

 Később már nem is emlékeztem rá, hogy mi okból is kaptam ezt az iszonytatóan negatív érzéseket kiváltó fizikai fájdalmat, aztán mint az életben később minden testi, vagy lelki fájdalmamat ezt is begyógyította valamennyire a végtelennek tűnő idő múlása.

 Azzal biztattam önmagam szerényen megbúvó, és sokszor visszahúzódó lelkiismeretét, és akaraterőmet, ami sokszor a legképtelenebb helyzetekben elpártolt tőlem a kegyelmes szerencse, és saját belső félelmem oldalára állt, hogy ha éppen az élet ösvényének kezdetén feladod a küzdelmet, akkor mi lesz akkor amikor valóban szükséged lesz arra, hogy megvéd önmagadnak a személyes döntéseit, és akaratodat, avagy azt hogy ne tiporjanak könnyűszerrel a flaszterba ahogyan az ízeltlábú, szorgalmas hangyáknál szokás.

Az ilyen egyik kellemesnek akkor nem éppen mondható boldog emlékem az volt, amikor Piri néni matematika órák alkalmával mindig azt a cinikus, és képtelen, szinte harsogó kijelentést tette, hogy:

- Róbert, te egy rakás… (és itt általában mindig egy-egy csúnya hangulatú szó következett.), és hogy: - Belőled sohasem lesz semmi! – ha nem csalatkozik a feledékeny emlékezetem talán ezek voltak hozzám a legkedvesebb szavai, és mondatai az együtt töltött kellemes négy év alatt.

- Róbert miért nem figyeltél jobban oda? Miért nem érted a feladatot, amikor a többiek már régen megértették – fakadt ki minden indulatával meglehetősen gyakorta, és nagyon is könyörtelen hangsúllyal Piri néni. 

 Ahogyan nézegettem később az első osztályos fényképemet, sokszor felfedezni véltem az osztályfőnököm tekintetében a félelmetes mosolya, és a szemkontaktusa mellett, a titkos leplezettséget. Valamilyen tikos benyomás mindig is arra kényszerített, hogy ez az intellektuális, és nagyon is értelmiségi szellemiségű asszony titkolódzik mások előtt, és igyekszik inkognitóba helyezni a saját lelki világát. Mintha csak egészen más ember lenne, amikor például tanít, és más amikor odahaza tevékenykedik.

 A matematika óráink alkalmával amikor általában a számok kivonását, és összeadását tanultuk, továbbá azt hogyan kell szorozni, és osztani, nagyon is élénken él bennem az óriási katedrán felállított asztala, ami inkább hasonlított egy koronázási dombon lévő szent ereklyetartóhoz, mint ténylegesen a tanári pulpitusra, amit hangsúlyozottan tilos, és gyilkos bűnnek számított, ha a diákok valamelyik kíváncsi csoportja csak meg merte érinteni.

 Én naiv gyermeki lelkemmel mindig, úgy gondoltam, hogy az iskolai épületben dolgozó kedves emberek mindegyike megértéssel, és emberséggel próbál majd segíteni a kevésbé szerencsés hallgatóknak, és igyekszik a helyes útra terelni az eltévedt embereket, amilyennek én is számítottam akkoriban.

 Az alsó tagozatos iskolai osztálytársaim életét is jellemezte egyfajta kettősség! Azt mondhatom, hogy a mi D –betűs osztályközösségünk minden egyes tanévnyitó alkalmával majdhogynem megváltozott, és ez egy idő után, hogy (tudniillik mindig idegen emberekkel kell újra és újra megismerkedni, hogy kialakulhasson közöttünk egyfajta meghitt, és beszélő viszony, egy kis idő elteltével, szinte már mindenkit zavart), amit ugyan udvariasságból, vagy esetleges félelemből nem mutatott ki senki, de mégis tapinthatóan érezhető volt a levegőben!

 A legelső 1991-es tanévben az 1d osztályba nyolc hölgy, és tizenkettő úr járt. Mondanom sem illik, hogy feltűnően megnőtt a fiatalemberek számaránya, ez azonban azokban az időkben csöppet sem zavart senkit.

 A legérdekesebb talán az, hogy valami oknál fogva az emberi memória megtréfálja azt, aki a gondolati rendszerek között szeretne kiépíteni egyfajta átlátható, és felépíthetően megérthető hierarchiát, így ez nekem sem volt meglepő, hogy első osztályos osztálytablómon kivétel nélkül az összes fiatalember nevére emlékszem, viszont csak egy-két hölgynevet tudok megemlíteni.

 Azt hiszem, hogy nem állok messze attól az igazságtól, miszerint aki fiatal, és hál’istennek, hogy jó egészségnek örvend azok arcáról, és meghitt angyali tekinteteiről szinte lángol a magabiztos önbizalom.

 Ez az 1991-1994 közötti osztályközösség kulturális, és szellemi menedékhely, és műhely is lehetett volna, hiszen egy csapat rugalmasságával, és összeszokottságával rendelkezett, ám sajnos szétbomlasztotta ezt a kis jól bevált, és jól megszokott is mikro társadalmunkat a szervezési, és pedagógiai adminisztrációs munka. Ettől kezdve már egyáltalán az ember lelkiismerete mintha csak kiégett volna, egyre kevesebb kedvem volt iskolába menni, hiszen folyton attól kellett később majd rettegnek, hogy mikor talál rám a bandavezérek haragja!                  

 Éppen a legutolsó évnek 1994-nek a nyarán, ha jól emlékszem éppen júniusban történhetett, hogy osztályfőnökünk Piri néni katonás fegyelemben, és meglehetősen pattogó hanggal nekünk szegezte a kérdést:

- Ki akar kirándulni menni? – kérdezte inkább terhes kötelesség hangsúlyával, mintsem kedvcsináló időtöltést jelentve és néhány szülővel (akik között szerencsémre édesanyám is ott volt), egy osztálykirándulásra valahová az északi-középhegység dimbes-dombos, és buckás lankáira.

 Ma már sajnos képtelen lennék felelni arra a kérdésre, hogy hol kötöttünk valójában ki? és hol volt a táborhelyünk?

- Felhívom a figyelmeteket, akiket nem zavar, és nincsen lámpalázuk azokkal nyugodtan eljöhetnek a szüleik is erre a kellemesen hosszú útra – kántálta parancsolatszerűen, mintha csak jól begyakorolt leckét mondta volna fel, Piri néni nekünk.

 Így történhetett, hogy a kicsit hosszúra sikerült utazásra édesanya is elkísért, mint afféle gondoskodó útitárs, és én repestem az örömtől, hogy végre nem kellett egyedül utaznom, és elbeszélgethetek az egyik legőszintébb családtagommal. Nagyon nyugodt, és kiegyensúlyozottnak éreztem akkor önmagamat, mert végre-valahára volt mellettem valaki, akire felnézhetem, és aki megvédett minden bajtól. Talán ez volt az utolsó, olyan kirándulás, ami a szó legszorosabb értelmében az önfeledt vidámság perceit lopta izgulós, és mindig feszült szívem rengetegébe.

 Minden egyes nap, ahogyan csak sikerült megpillantanom a felkelő napsugár glóriásan ragyogó lángolását, fölkeltem, és a szabadság illatával, és az alkotó kedv gyönyörű perceivel szemléltem az áldott, és bőkezű anyatermészet világának megszentelt varázslatait, és apró csodáit. A fák levélkoronáinak finom zönge muzsikáit, ahogyan önmagukat csiklandozták, és ahogyan a gyenge, balzsamos, nyári szellő az alkonyatok vérszínű sárkányait kísérte el a lenyugvó tűzgolyó dombok mögötti hazájába.

 Amit rendkívülien élvezhettem itt azok a színpompás ménesek, és paripák csodálatos, és elbűvölő táncai voltak. Mintha csak pajkos gyerkőcök lettek volna akik élvezik a nyári vakáció minden sava-borsát, ameddig a szem képes volt érzékelni a külső, és távoli messzeségbe nyújtózkodó horizontot, a látvány önmagáért beszélt. Barna gesztenyék, aranyló rézszőrűek, akár a bátor, és leleményes oroszlánok fürgén ügettek egyik helyről a másikra, és ha leszállt a fák suttogó lombjai körül a varázslatos, és szürke éjszaka éjfélszínű csődörcsikók játszadoztak pajkosan, és önfeledt boldogsággal, akár a gyerekek a szabadban.

 Egy gyermek számára aki a városi forgatagot, és a nagyvárosok autóinak dudáló kürtjelzéseit hallgatja, és egyetlen otthona a hatalmas betondzsungel nagyváros fantasztikus, és egészen egyedi látványt jelentettek ezek a derék, és emberhez nagyon hűséges lények.

 Egy hatalmas, kastélyszerű, pompázatos házban laktunk, ahol kitűnő vendégszeretetükről biztosítottak minket az ott élő kedves, és barátságos emberek. A sült szalonna, és a gőzölgően ínycsiklandozó burgonyafőzelék illata, és babonázó felhő zamata, akár hányszor, csak a konyha felé tekingettem az élénk szimatomat sohasem tudott kellőképpen becsapni, és mégis mindahánysor megbilincselve rabul ejtett.

 Osztálytársaim közül akkor még a barátság, és az egymásért való önzetlen, és segítő odaadás, és a becsületesség olyan hétköznapian természetes dolgok voltak, mint a reformkor nagy alakjai számára Deák Ferenc négyórás fejből idézett, és latinul előadott szónoklatai, avagy az egyik legszebben verselt költőnk Arany János hallhatatlan sorai, és amit minden gyerek bátran mondhatom, hogy a szívén viselt az a volt, hogy ezekért a lovagi erényekért rajongtunk akkoriban szinte mindannyian. Elhittük, és alkalmaztunk is az őszinte, és testvéries barátság, és bizalom szabályait.

 Később már kevesebbet találkoztam osztálytársaimmal, barátaimmal akik bár kevesen voltak még is teljes értékű egyéniségeknek számítottak, és akkor döbbentem rá, hogy ez a négy éves megfeszített munka időszak szinte mindannyiunk számára rendkívülien meghatározó, és egy életre szóló élménynek bizonyult.

 Még most is sokszor emlegetem azt a pillanatot, ami legalább már van tíz, esetleg tizenkét éves történet is, mégis mintha tegnap eset volna meg, az a fontos esemény volt, amikor az egyik kisasszony, és egyben a szívnek nagyon kedves hölgy Nóra méltóságos eleganciájával, és kellemesen nap barnított bőrrel  felült pehely fehér paripájára, és egy szemvillanás alatt már a nyeregben volt. Az osztály többi tagjaival hatalmas félkörívben körbeültük őt ámulva, mint egy mesebeli tündért, aki a képzeletünk csodálatos világából bukkant elő, és csak arra várt, hogy megbabonázza a tapasztalatlan, és téveteg szívek hangjait. Liliomos angyalnak neveztem el magamban.

 Porcelán finom lábaival Nóra óvatosan intett a lónak hogy indulhat, és a kengyelszárat lassan megeresztve megindultak együtt lassan, kezdetben csak apróbb lépéseket téve, majd kecses ügetésben. Az embernek olyan érzése támadhatott mintha a ló és Nóra között titokzatos hűséggel lenne egy baráti szál, amely olyannyira erős, és kitartó, hogy képes meghallani a lélek hangjait, és a szív kalapácsütéseit.

 Nórának tengerkék szemei voltak, melyekbe ha az ifjú, és csetlő-botló újoncok belenéztek földbegyökerezett a lábuk, és lefegyverezte őket a megindító őszinteségének varázsa. Úgy hiszem úgy tudott örvendezni, és sugárzó, szinte csillagfényeivel ragyogni ez a leány, amire még nem volt példa életemben.    

  Visszagondolva, azt hiszem ekkor éreztem először életemben azt a különös és megmagyarázhatatlan valamit, földöntúli érzést, amit az ember akkor érez ha meglát egy gyönyörűen mosolygó tekintetet, az arcnak azt a csodálatos, és egyben elbűvölő hatalmát, amely birtokába vonhatja lelkünk apró hullámgyökereit, és kialakulhat a szerelem mindent átható, édeni érzésvilága.

  Sajnos negyedikes korom után – 1994-et írtunk ekkor -, már nem találkozhattam kedves Nórámmal, a nálam tájékozottabb emberek úgy beszélték, hogy vidékre költöztek, távol a világ, és az emberi gondok zajaitól, egy csendes és hangulatos kisvárosba, ahol azt gondolom talán még felhőtlenebb lehetett a gyermekkora. Talán ma már huszonhárom évem távolából szemlélve a dolgokat, még áldottabb tekintetű, és nagyon kedves hölgy cseperedett belőle. Talán férjhez ment a szíve választottjához, gyermekeinek kacagása betölti a meghitt családi házuk meghitt, és békés udvarát, és csak remélhetem hogy a legboldogabb a családjával.

  A testnevelés órák alkalmával különösképpen történtek ezek a különleges, és egyben nagyon is felkavaró események. Bizonyára szinte kivétel alig akad aki ne emlékezne, még azokra a pillanatokra amikor az iskola távbeszélőjében – ezt nevezték hangosbemondónak – megszólalt egy angyali, és dallamos kis zenemasina becsöngetésre vezényelve a nebulókat.

 A nebulóknak ezeken az igen fontos riasztások alkalmával azonnal a tornaöltöző bejáratánál kellett jelentkezniük, talán ez lehetett az életük történetében a leghajmeresztőbb, és dermesztően kétségbeejtő pillanat, hiszen amikor egy hallgató testnevelés órára jelentkezik a legfélelmetesebb rémálma válik valóra. Tudniillik, hogy a testnek a nevelése, egyben az izmok, a csontok, továbbá a fizikai kiképzése az állóképességnek. Gyakorlati szemszögből szemlélve egy totális, és nagy költségvetésű háború elindítása mind a kalória, mind pedig a testünk tömege ellen.

 Az estek többségében ez a háborús álláspont a gyerkőcök katasztrofális vereségével érte el az utolsó összecsapásokat az izomlázzal, tisztelet azoknak a keveseknek, akik bírják a fizikai, és egyben lelki megpróbáltatásokat.

,, Már megint, hogy miért is kell nekem egyáltalán tesiznem, amikor egyáltalán rühellem a folytonos csúfolódást, és tréfálkozást amivel napjában megszégyenítenek, és ráadásul a tanár is egy őrmester, aki folyton csak parancsolgatni tud, de igazán máshoz nemigen ért!” – morfondíroztam magamban szinte kivétel nélkül akár hányszor csak tornaórára kellett futnom, mert egyik teremből a másikba kellett vándorolni – főleg a felsős koromban!

 A testnevelő tanár – a test karbantartásáért felelős őrmester névre hallgatott – egy sziklaszilárd jellemű, egy acélos, és minden tekintetben veterán, háborúkat, és csatákat kiszolgált katonával néztünk rémálommal farkasszemet.

 Hangya Györgynek hívták. A Hangya, bár huncut kacagásra fakasztja a képzeletünket, de nem egyenlő a Hangyással, vagy a hebehurgyával. Hiszen Hangya György egyetlen személyben őrmestere, és egyben ítélő bírája is volt a tornaórai foglalkozásoknak, és tökéletesen tisztában volt azzal az állásponttal, hogy ő a rangidős, és mi vagyunk a bokorugró újoncok.

 Egyenes, és katonásan kihúzott tartása, erős, és az izmok hegyláncaitól duzzadó válla, és markáns testépítő tekintete, inkább hasonlított egy erőemelő személyiségre, mint egy kedves, és jóindulatú mesteremberre, és csöppet sem látszott meg testalkatán, hogy már zúzmarásodik hajkoronája. Szemeiben a gesztenyék villámcsapásait láthatták azok a tisztelt kiválasztottak, akikre valamilyen oknál fogva rendkívül haragudott, vagy egész egyszerűen csak nem képtelen volt megbarátkozni.

 Akaratában jól megfértek egymás mellett a szigorúság, és a hatalmat szimbolizáló parancsolás mellett a vasakarat. Mindennek úgy kellett történnie, ahogyan azt Hangya őrmester úr a forgatókönyve szerint eltervezte. Ha neki olyan hajlama volt, hogy télvíz idején, amikor röpködve szállította a jeges levegőt a hőmérséklet, és már bokáig tapicskolt reménytelenül elfáradva az ember a havas mezőkön, akkor kellett iskolakört, és gyakorlatokat végezni, akkor jó zöldfülűek lévén nekünk engedelmeskedni illett, és kellett a felsőbb utasításnak.

 Még ha ennek a kellemetlen következménye az lett, hogy sikerült szorgos akaratossággal begyűjteni egy nagy adag influenzát, tüdőgyulladás, hurutos köhögést, amin sajnos a legfinomabb hárs, és kamillatea sem tudott segíteni, az sem izgatta fel különösképpen. Szerintem az se nagyon érdekelte volna, ha emiatt egy-egy engedetlenkedő szülő közreműködésével esetleg fegyelmi megrovásban részesül, mert a lehető legmegbízhatóbb munkaereje volt patináns iskolánknak.

 Amikor elkezdődött a tornaóra, nekünk rendszerességgel vigyázban, kihúzott, és megfeszülő testtartásban kellett várakoznunk Hangya őrmesterre. Olyanok voltunk mint a tévedésből bebörtönzött elítéltek a lelki kivégzőosztag előtt. Csak reménykedhettünk abban, hogy az őrmester úrnak jó kedve lesz, és nem ránk zúdítja majd sorozatosan a gyilkos sortüzet.

- Jól van pityegők, és hisztizők! Vigyázz, de gyorsan mi jó kedvemben vagyok! – hangozott a végítéletszerű parancsolat az órakezdetek alkalmával Hangya György bácsitól, és lélekben már készültünk is rá, hogy a valóban megterhelő percek igazán csak most következnek.

 Az órák kezdeténél általában mindig körbe-körbe kellett futnunk jó néhányszor a tornatermet, ami olyan tágas volt, hogy mi jószerivel csak apró porszemeknek látszottunk benne, és könyörgő sóhajaink hangjai, elveszettül hangoztak a süket, és minden lépésünkre kongó csöndben. Ezt követték a különböző erőgyakorlatok – úgy, mint fekvőtámasz, kötélre felfutás, bukfencezés, és természetesen a bordásfalon elvégzendő egyesek számára kisujjból teljesíthető, nagyon nehéz lábemelések – biztos vagyok benne, hogy a tisztelt olvasónak is meg voltak a kedvenc erő, és tornagyakorlatai.

- Na mi lesz már Tormás? Nem fogok itt állni ítéletnapig! Mars és kapaszkodj fel a kötélre, mert különben lesz nemulass! mi vagy te melasz, vagy férfi? – hangzott ilyen esetekben a kíméletlen rendreutasítás, és sajnos éppen én voltam valami megfejthetetlen, és titokzatos oknál fogva állandóan a kísérleti nyúl, akin mindent el lehetett végezni.  

  Ami engem illet, én legkedvesebb gyakorlataim közé tartozott a magam molett, és puffok pók testalkatával a fekvőtámasz. Azon egyszerű oknál fogva, mert míg a többiek ezt könnyűszerrel, és kellő gyorsasággal teljesítették, addig én egy szegény, és tehetetlenül gyámoltalan medvebocsra hasonlítottam aki küzdve próbálkozik, és reménytelenül arra törekedik, hogy teljesítse a feladatát amivel megbízták, és amit valószínűleg sosem tud majd elvégezni.

Ilyenkor tornatanárom általában mindig kutató, és minden apró hibát, vagy részlett észrevevő sasszemével a hátam mögé lopakodott, és addig figyelt, és kritizált, míg csak legalább egy hányaveti fekvőtámaszt ki nem sajtoltam úgy-ahogy önmagamból.

- Egy-kettő, Egy-kettő, gyorsabban, gyorsabban Tormás. Mi maga fiam lajhár, vagy tán csak csülök aki csak cammog, de nem fut? – hangzott a gyilkos minősítés.

  Megpróbálom érzékeltetni, hogy mindenkinek egyértelmű legyen, és szerény formákba önteni, hogy hogyan is nézett ki ez a nevezetes tornagyakorlat.

  Először is kellett hozzá egy jó vastag, és kissé poros, smaragdzöld színű alumínium padló sziklakeménységgel, amely bizonyosan az idők hosszú gondoskodását érezhette magán – megvallom igen tönkrement, és kopottas állapotban volt – erre jött mint a dobostortára feltétnek a kedves diákok tornaórai felszerelése. Ami nem állt másból mint égszínkék, vagy koromszínű nadrágból – ugyanis ezt a két színt lehetett kötelező jelleggel választani – és egy makulátlanul patyolat tiszta, és hófehér pólóból, melynek higéniájához nem fért kétség, és amire fekete gombócokban rajzolta fel az alumínium padló az önmaga piszkos tájképét az órák végeztével.

 A feltét, és a pólóra jött maga a nebuló, akinek semmi fajta kedve, sem pedig akarata nem volt ahhoz, hogy a meglehetősen nagytömegű közvélemény elé állítva, mindenki szeme láttára, és ami ennél fontosabb volt a gúnyolódások, a nevetségességek céltáblájaként díszelegjen. Ezt követte a legmegterhelőbb feladat, a fizikai erőnlét bebizonyítása, és rátermettsége, ami ha sikeresen bevégeztetett akkor mindenki elégedett volt, kiváltképpen az őrmester úr.

 A tisztelt áldozat főszerepére szerény, és félszeg személyem éppen alkalmas volt, igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy a rám osztott parancsot – nevezetesen hogy nyomjak le egyhuzamban ötven darab fekvőtámaszt – igyekeztem erőmmel, és minden kitartásommal végrehajtani.

 Amikor egy reménytelennek látszó küzdelemben – jelen esetben az akaraterő és a test párharcában – legvégül az akaraterő győzedelmeskedik és a sanyarú test sajnos lent marad a földön és ügyetlenül próbálkozik karjai segítségével, iszonyatos gyöngyöket alkotva a test bizonyos pontjain, hogy végrehajtsa a megterhelő megbízást amivel fel lett önkéntesen ruházva.

  Én is éppen ilyen harapófogós állapotban lehettem, amikor megpróbáltam lenyomni a fekvőtámaszokat, - a két kar föld felé közelítése, és behajlítása még csak-csak megyegetett – de a problémát a felemelkedésem okozta, ugyanis nem voltam képes arra, hogy az áldott anyaföldtől valamiképp elszakadjak. Így történhetett, hogy a nevetés, a rosszmájúság, és mindenféle gúnyolódások – amit csak az ember képes elképzelni – annak árva céltáblája mind én voltam. Egy olyan sakktáblának lettem én szenvedő alanya, ahol én voltam a gyalogos, akit könnyen le lehetett ütni, és el lehetett tüntetni, és akinek a lelki világát, mint törékeny szirmot a virágon össze lehetett taposni.

 Kedves őrmesterem Hangya tanár úr megpróbált valamicske önbizalomnak, és kitartásnak nevezett szóelixírt belém csepegtetni több kevesebb sikerrel, úgy mint:

- Róbert, háborús állapotok uralkodnak a világban, és te túlélőnek születtél! – Avagy – Róbert a fizikai kondíció ápolása, és karbantartása elengedhetetlen, hogy ezáltal megmenthessünk másokat!

Pedig valójában Hangya tanár úr volt az akit igazán meg kellett volna menteni az elme megháborodása ellen. talán túl sokáig volt katona és elővették értelmét a háborús szindrómák bizonyos kellemetlen és egyben negatív emlékképei.

 Én természetesen a legtöbb esetben féltem Gyuri bácsitól, de hiszen milyen rémisztő, és elképesztő dolgok jártak akkor egy tízéves gyerkőc fejében, és máris férfiúhoz méltó szolgálatot kellett teljesítenem, egy olyan ember mellett, aki nem ismer fáradságot, vagy kimerültséget, a kíméletességről nem is szólva. Egy dörzsölt, és nagyon ravasz kiképzőt, aki ereje teljében volt ezüstszínű koponyája ellenére. Gyuri bácsi volt az a katonaember aki szinte megélt minden háborús konfliktust, és összecsapást.

 A szemeinek barna tükrein át következtetni lehetett arra, hogy ez az ember eléri bármi áron azt amit akar, képtelen elfogadni a veszteség tudatát, és minden egyes áldozatában a maximális, a teljességi, és a minőségi munkát hajszolja, és ami a legfontosabb volt számára, senkitől nem kívánta meghallani a nemleges választ a parancsaira.

 Bár a fekvőtámaszom ugyan nem sikerült, de sikerült helyette igen-igen rokonszenves önbizalommal a hátra bukfenc, és az előre bukfenc – a fejenállás nemigen ment mert igen hamar kibillentem a saját egyensúlyomból – és eldőltem akár egy vaskos sziklafal.

 Ám nem sajnáltattam magamat, hiszen a Medicin labdák vasgolyóinak dobálását, és megfelelő helyekre rakását éppen nekem találták ki. Ez sajnos azzal a kellemetlen tapasztalattal járt, hogy ha például én nem dobtam meg és sebeztem meg senkit akkor azt biztos a többi diák is így gondolta, hanem fekete bárányként, és a bűnösök között talán az egyetlen bűnbakként engem dobáltak meg a legtöbbször nagy sajnálatomra, egy olyan természetű vétségért amit nem én követtem el – nem én kezdtem a dobálást – én pusztán csak az áldozat szerepét vállaltam magamra. Aztán a későbbiek folyamán rájöttem arra, hogy bizonyos részben én is hibás voltam, hiszen hagytam magamat bűnbaknak kikiáltani, és kényszerűség terhe alatt elhallgattam az igazságot. Ezt azért tettem mert, egy ártatlannak hitt emberről kevésbé tudják azt bebizonyítani, hogy valóban ártatlan volt. A bűnösökről pedig általában hamarabb kiderül, hogy közük volt valamilyen bűncselekményhez.

 A későbbiek folyamán is megpróbáltam bizonyos formában kikerülni az erőszak minden lehetségesnek vélt formáját, és a bajokba való belekeveredést, és ezt legtöbb esetben úgy próbálom meg elérni, hogy nem védem meg saját erkölcsi értékeimet, és fizikai valómat. 

 El kell, hogy áruljam hogy az erőszak elkerülése, és szinte megmenekülése miatt nem kívántam verekedni, vagy bármiféle fizikai fájdalmat is okozni az osztálytársaimnak. Sajnos a legtöbb esetben éppen a bajok, és a sorozatos hibák találtak meg engem.

 Egy másik kedvenc történetem talán az volt, hogy amikor a tornaórai foglalkozások alkalmával, hogy csak az igazságot mondjam, úgy döntöttem, hogy a kötél illetve a magasságnak, akár az egekbe törő hegycsúcsnak a meghódítása sajnos nem rám vár. Bármennyire is igyekeztem a kötél hosszúkás, és foszladozásnak induló csonkvégeit két lábam közé fogni, mint két kígyót akik csak arra várnak, hogy rugalmas és tekervényes testükkel összeroppantsanak, ez a bátor próbálkozásom megvallom nem sikerült, és ennek lett a kellemetlen mellékhatása az, hogy a tisztelt, és nagyra becsült kiképzőm Gyuri bácsi úgy hálálta meg a belém fektetett bizalmat, hogy méretes, és tölgyfához hasonlító acélkezével emberi testrészem hátulsó részére mérte halálos haragját, amit fegyelmező haragnak neveztem el magamban, amíg ki nem buktak érzékeny szememből a tengerkék könnyek.

 Hogy ez valóban harag volt-e, avagy a munkába fektetett csalódottság keserű érzése, amely rendszerint akkor és úgy fogja el az embert, amikor a várva várt eredménye bizonyos roppantul fontos dolgoknak nem úgy sikeredik, mint azt megelőzően eltervezte, én is egyfajta csalódottságot éreztem, annál is inkább mert lángvörös parázsként égetett a gyilkos őrmestertenyér, ami hogy őszinte legyek sokáig egy életre elvette a kedvemet minden sporttal kapcsolatos tevékenységtől.

 A bizonyítékokból, és a nyomokból – hiszen az őrmester pecsétes vastenyerének nyomait senki nem felejtheti el – arra ösztönözték édesanyámat, hogy elbeszélgessen az osztályfőnökkel, ha ez az incidens így megtörténhet, tehát ha egy tanár a szigorúság és a fegyelem elérésére fizikai nyomatékot, illetve ismertetőjelet választ (pofonokkal, leckéztetésekkel bizonyítja saját, egyéni igazságát), meg lesz bűntetve, és a magyar jogszabályok értelmében fel lesz jelentve a megfelelő hatósági közegeknél.

 Alighanem, ennek a döntő lépésnek lett valami hatása, mert másnap kiképzőm nem fáradt be a munkahelyére dolgozni, és ami még ennél is meglepőbb a telefoncsörgésekre sem reagált. Később a titkosnak nevezett információk kiszivárgásából sejteni lehetett, hogy Gyuri bácsi bármennyire katonás, és talpig vas jellem volt, mégiscsak emberből volt, tehát egyszerre lehetett vétkes, és egyben gyarló.

 Később ezt a kellemetlen esetet is mint a többieket mosolyommal, és jókedélyűségemmel kívántam elfelejteni, hiszen meg voltam róla győződve, hogy a gonoszság, és a rosszaság nem tarthat örökké, mert a jóságnak mindig van reménysége.

 Talán még nem említettem meg, hogy végtelenül tisztelt, és sokakban félelmet, és rettegést keltő osztályfőnökünk Piri néni a számok kozmikus tudománya mellett, a nyelvtan, ez a minden tekintetében csodálatos magyar nyelv rendszeréhez, és szerkezeti felépítéséhez, továbbá a helyesírás, és az olvasni tudás szakágait is oktatta kedves iskolánk hófehér falai között.

 Így történhetett hogy több alkalommal is amikor a nyelvtani rendszer igen bonyolult, és egyes diákok számára korántsem mindig egyértelmű, és világos szabályrendszerét próbálta kedves Piri nénink belénk sajtolni, ami egyet jelentett a konkrét, és teljes terjedelmű szabályszerűségek, a szavak alaktani, és szófajtani viselkedésének bemagolásával, olyan volt, mintha egy egyszerű gyermekversikét kellett volna az emlékezet karbantartására, és fejlesztésérére bevésni.

- Ugye mindenki tisztában van a tananyaggal, és mindenki érti a feladatokat, igaz! – mondta, Piri néni, mintha csak saját magát akarta volna ismételve megnyugtatni, hogy aznapi feladatát a lehetőségekhez képest maradéktalanul teljesítette.

 Osztályfőnökünk egybehangzó állítsa szerint így tanulhattuk, és sajátíthattuk el talán a leghatékonyabban a magyar nyelvi rendszerek, és szabályok zűrzavarosnak gondolt építményeit. Piri néninek ebben sajnos nem volt igaza, hiszen a következetes szigortól az ember lehet hogy megtanul rendesen viselkedni, de tanulást és a bonyolult dolgok megismerését, és megértését úgy gondolom másutt kell elkezdeni.

 Így hát ötödikes korunkra az egész osztály elfelejtette a szótagolás, és az elválasztás szigorú, és ősi törvényét. Mivel ez a probléma létrejött így igencsak meggyült a bajunk, és a kihívásunk a helyesírás: kiváltképpen a tollbamondás iránt.

 Emlékszem milyen gondoskodással, és szinte óvó odafigyeléssel kellett hímeznünk a szavakat, helyesírásilag teljesen tökéletesre csiszolva a szavak tartalmát, akár a megmunkálatlan márványtömböt, amelyen az olasz polihisztor meglátta Dávid alakját. Kiteljesedjen munkánkban a minőség, és az egyéni látásmód, és gondolkodásmód világnézete.

 Zöld javító ceruzát, később szoktatva ujjainkat a megváltozhatatlan tintához zöld tollat használtunk a javítások alkalmával, és kicseréltük egymás szép füzeteit, és úgy javítottuk az elhibázott szavakat.

Ilyen esetekben Piri néni hiénaszemekkel túlságosan is érzékeltette velünk a hatalmi egyensúlyát: ami az arcizmainak feltűnő vörösségéből arra engedett következtetni, hogyha egyetlen helyesírási hibát fölfedez, akkor az az illető nebulónak a napköziben is a helyleírást – a legkevesebb -, hangyaszorgalommal gyakorolnia.

 A magyar nyelvnek a rendszere, és szabályépítménye nem keltette fel az érdeklődési körömet, így amikor a nyelvtan órákra kellett készülni, mert felelés volt (ami sajnálatosan Piri néni osztályfőnöksége 1990-94 között sokszor előfordult), sokszor kellett dolgozatírásra is az elménket csiszolnunk, szinte tengernyi kétségbeesés között, bizony-bizony ez igencsak megnehezítette a dolgomat, hogy a teljes, és hatalmas mennyiségnek tűnő szabályokat az elmémbe véssem, mint örök emlékeit az elmúlt időknek, mint egy faragóinas aki csak éppen most ismerkedik a fa anyagának szépségeivel.

 Mindig rettentően izgulós voltam, szinte már-már mániákusan és rutinosan remegtem minden porcikámban, hogy mi lesz a dolgozatok, és egyéb fontos megméretetéseknek a vége, és milyen eredményjeggyel ajándékoz meg a sors.

,, Biztos engem nézett ki már megint magának! Torkig vagyok, hogy folyton engem tud csak egyedül szekírozni, és a többiek nevetve megússzák a dolgot!” – zsörtölődtem sokszor magamban, szerintem kellően jogos felháborodással.

 Rájöttem arra, amit tulajdonképpen sok ember fölfedezhet, amennyiben sokáig egyhelyben várakozik valami rendkívüli, és egyben nagyon is fontos dologra. A hosszadalmas, és órákig tartó várakozásnak egyfontos hibája van, hogy felőrli, akár a daráló a dió aranyló belsejét, az ember idegrendszerét, és egy kis idő elteltével az ember önmagának fogja be beszélni, hogy biztosan nem fog sikerülni a dolgozat, és hogy már megint én leszek a bűnbaknak kikiáltott és kapom az egyest.

 Bizonyára sokan emlékeznek ehhez hasonló élethelyzetekre, amikor elképzelt álmaiktól megittasodva már azt képzeljük, hogy az elégtelen, vagy ahogyan manapság diáknyelven nevezik karó, vagy fa, esetleg kampó, kapa (tolvajnyelvi berkekben is halottam már így emlegetni az egyest), biztosan valami tévedés, vagy véletlenszerű félreértés, mert igazából nem is mi vagyunk a hibásak, hanem az aki kijavította a dokumentumokat, írásokat, vagy a dolgozatokat.

 Én bevallom becsülettel, hogy mindig is féltem az ilyen dolgozatoktól, hiszen elég volt csak Piri néni arcát megpillantanom, ahogyan a katedráról, mint egy óriási trónról fölényhelyzetben lenézett, az ember önmagán érezte, hogy a percei meg vannak számlálva.

 Lehet hogy csak a hosszú évek pesszimista megrögzöttsége, aggodalma beszél most belőlem, de éreztem azt, hogy Piri néni nem nagyon szerette a diákjait, bár a logikus következtetés azt mondaná, hogy tisztelje, és szeresse a gyerekeket és adja át nekik az általános műveltséget.

  Később eszembe jutott, hogyan tanított minket Piri néni olvasni. Egészen egyszerű színes és figurás ábrákat használt, amely abból állt, hogy állatkákat rajzolt a táblára, vagy csupán csak színes és állatmintás figurák képeit mutogatta hosszasan és nekünk diákoknak csak az volt a feladatunk, hogy pontosan és koncentrált figyelőképességgel illett megmondanunk, hogy mit is látunk a képen?

  Ezek után következett csak a hab a tortán: a házi olvasmányok listáját kellett kellő buzgalommal, és szorgalommal teljesítenie a kedves hallgatóknak, ha azt kívánták, hogy felsőbb osztályba lépjenek.

Piri néni, minden bizonnyal, hogy növelje a diákjaiban a felfokozott izgalmakat, az irigység zöld táblára felírta a kötelező olvasmányok listáit, és mintha csak a szemüvegén keresztül is lett volna szeme, ami folytonosan azt kutatta volna, hogy kit érintett meg ez a feladat olyannyira, hogy máris maga alatt van, megkérdezte: - Nocsak Róbert, te vajon hogy fogsz boldogulni az olvasmányokkal? – faggatott szüntelen.

- Igenis tanárnő! Persze tanárnő! Természetesen tanárnő! A legteljesebb mértékben! – feleltem szinte gépiesen, mint aki nem is látom őt és egyáltalán elvesztettem a hallásomat, mert az égvilágon semmit sem vagyok hajlandó – átmenetileg -, érzékelni a külvilág dolgaiból.

- Na hát akkor – folytatta Piri néni -, érdeklődve fogom elolvasni szóról-szóra az olvasónaplódat Róbertom, amit majd írsz! – mondta fenyegető mosollyal a számban, és már írta a következő sort a táblára. Volt ebben a mosolyban valami önzetlen is gyilkos pillantás, az ember szinte a hátán érezte, hogy futkos saját szőre a borzalmaktól, amit csak ez a tekintet tartogatni tudott egyáltalán.

  Bátran elmondhatom, hiszen csak a külvilág számára volt igen fontos titkom, hogy kezdetben úgy tíz, és féléves koromig egyáltalán nem kedveltem a könyvek csodálatos, és varázslatos világát. Minden betűre úgy tekintettem, mintha csak skarlát betűk súlyos ítélete függne rajtam. Számomra a papírlapokon megjelenő nyomtatott szöveg egyenlő volt a katonás fegyelemmel felsorakozott hangyák tömegéhez, akik akárcsak valami megfejthetetlen, és kibogozhatatlan rejtvény boglyái ott nyüzsögtek szándékosan az ember orra előtt és nem hajlandóak közölni értelmüket, annak ellenére, hogy az ember ilyen sokat vesződik velük!

  Ha az ember a kötelező feladat nagyszabású felelősségére gondol, akkor elfogja egyfajta unalmas kötelességvállalás, hogy ha az adott dolog kötelező, akkor nem biztos, hogy izgalmas, és értékes is egyben az amit olvasmányként rá bíztak, és mert nem egyéni módon a gyerkőc fedezte fel.

  A legtöbben sajnos úgy gondolták, közöttük magam is, hogy minek megterhelnem saját szellemi kapacitásaimat, amikor más diák biztosan precízebben, és tartalmasabban, és nem utolsósorban boldogabban elkészíti majd helyettem is az olvasónaplót, illetve a házi dolgozatot.

Ezért illedelmesen – ahogyan illik -, és a lehető legjobb modoromban, és előzékenységemben, addig fűztem és kuncsorogtam, és kérleltem a szüleimet, amíg a kötelező olvasmányok helyett egy kényelmesebb megoldást sikerült választani!

Nem ritkán fordult még elő a Tormás család életében, hogy ennyire sokszor és meglehetősen gyakorta egy gyerek ennyire kitartón, és követelőzőn hallassa saját hangjait, mint: - Anyu, légyszi, vegyük ki inkább filmen? Úgy se mondom el senkinek, hogy a rövidebb utat választottuk, maradjon ez a titkunk jó? – és ehhez hasonló sürgető, ám annál kétségbeesett kérelmek, amik főleg akkor kezdek minden pillanatban felszínre törni, ha Tormás Róbertnak valóban valami nagyon nagy bajon kellett kellő gondossággal megoldást találnia.   

   Így történhetett, hogy kikölcsönöztünk a lakótelepi könyvtárból, ami egészen lent volt a közért mellett, ahol egyben videó kazettákat is lehetett kölcsönözni, régi koromfekete bakelitekkel együtt, a magyar filmipar talán egyik legnépszerűbb történetét 1967-ből Bánhidy László, és Seregi Zoltán főszereplésével, és az akkor még legénykorában járó Zenthe Ferenc, és Kiss Manyival a Tüskevár című filmet Fekete István regényének megfilmesített változatát.

 Az első filmes élményem ami egyben ki is alakította bennem a filmek iránti vonzalmamat ennek a filmnek volt köszönhető. Természetesen erősen hallgatni kellett, hogy a filmes turpisságomra fény egyenlőre ne derüljön, de hál’ istennek erre nem derült a későbbiek folyamán sem fény, és ami talán a legfontosabb Piri néni sem vett észre a kisebb furfangomból szinte semmit.

  Sajnos egy szomorú, és számomra megrendítő esemény sem maradhat el e lapok visszaemlékezései közül, ami már várható volt, hiszen az ember képtelen, és elképesztő dolognak titulálja, hogy az emberi élet olyan rövid, és véges, és mindent itt a földi létben kényszerül hagyni a szív egy darabkája, bizony mindig összetörik.

1993. december 6-án megtörtént az a sajnálatos és nagyon szomorú esemény, amikor akkor még csak hatvan éves apai nagyapám idősebb Tormás Mihály elment egy másik világba. Hogy mi okozhatta halálát arra csak feltevéseink voltak, de talán a legkézenfekvőbb az volt, hogy sajnos nem vetette meg a borokat, pálinkákat, és a fröccsöket, mivel munkásember volt, és kemény fizikai munkát végzett minden nap, leszázalékolták, és később el is tanácsolták a rózsavirágos arca és hirtelen haragú viselkedése miatt. Nem ismerte az arany középutat.

  Apai nagyapám nem a szavak embere volt, hanem tettekben kívánta tudtul adni a világnak, és bebizonyítani, hogy mennyit ér a becsülete, így erős hangulati változások, és kiabálások között úgy működött finom idegrendszere, akár egy időzített bomba, amely ha nem úgy zajlottak, és történtet meg az adott dolgok ahogyan azt ő kívánta akkor bizony igen sűrű rendszerességgel kibújt belőle a kisördög, aminek a lecsillapításához, és természetesen a megnyugtatásához apai nagyanyám Hamar Erzsébet becézgető, és csillapító legtöbbször sodrófás és nyomatékos szavaira volt szükség.

   Édesapám mesélte, hogy amikor nap-nap után csak rántott leves, és tojásleves volt ebédre, mert húsra csak egyszer vasárnap tellett (be kellett osztani a pénzt), így édesapámnak gyerekkorában nemigen fűlött hozzá a foga, hogy megegye a rántott levest, így ha a családban valaki ellenszegült az adott atyai parancsnak akkor legtöbbször istenes apai pofonok csattantak el, így keserű leckével tanulta meg mindenki, hogy az asztalról mindent meg kell enni. Így történhetett, hogy édesapám gyerekként nem ehetett mást mint tojás, és rántott levest, dödönlét, vagy gödelyt (ami annyit jelentett, hogy burgonya lereszelve, és forró zsírban kisütve), továbbá, ahogy ő mindig emlegette a vasárnapi ünnepi húslevesből megmaradt tésztát mindig kisütötték, amit legtöbbször édesapám nagymamája a Roppli családból készítette el, ugyanis apámat egészen hatéves koráig a nagyszülei nevelték, mert szüleinek dolgozni kellett folyvást, amikor csak feljött a nap illetve amikor lenyugodott. Hol a krumpliföldekre kellett menni kapálni, hol búzát aratni a szántóföldekre, hol pedig más jellegű mezőgazdasági munkálatokat kellett végezniük, hogy családjuk mellett önmagukat is eltartsák.

 A Tormás családnak a legfontosabb tulajdonsága az volt, hogy ha kaptak pénzt ( hol fizetést, hol pedig egy-egy kölcsön garast), a szokásukká vált, hogy a pénz égette a kezüket, és sajnos ki kellett adni a kezükből minél előbb a megtakarított filléreket is, és talán ez lehetett az oka annak, hogy gyermekként apám rendkívül sovány, cingár és nagyon vékony testalkatú fiúcska volt, és ez a élmény azt gondolom egész felnőttkorában is elkísérte.

  Érdekes volt számomra, hogy ellentétben az édesanyai nagymamámmal az apai nagyanyám sohasem esett kétségbe, avagy pánikba, főleg azokban a fölöttébb kellemetlen és szégyenkezésre is alkalmas időkben amikor kölcsönt kellett kérni ennivalóra, mert annak igencsak híján voltak.  Sohasem volt szomorú, sem pedig haragtartó ( eltekintve persze amikor jó néhányszor ellátta sodrófával nagyapámat, akit vajra lehetett volna kenni amikor józan volt, mert szinte mindent megcsinált, elvégzett a házban a kertben és mindenütt mindent, de bizony ha felöntött a garatra, akkor nem lehetett munkára szólítani, csak naphosszat pihengetett az ágyban, és azt hiszem elmúlt ifjúságát kereste valahol.)

  Talán a szülők iránti mérhetetlen szeretet, és tisztelet, és azt hiszem, hogy a becsület vitte rá apámat, hogy a fizetéséből sok summát, tekintélyes összegeket adott oda segítségképpen a szüleinek, hogy lehetőleg semmiben sem szenvedjenek hiányt!

  Az a fullasztó kibírhatatlanság, hogy a Tormás szülőknek sosincs egyetlen vasa sem, valami oknál fogva apámat is arra sarkallta, hogy bánkódó, és szánakozó, megsajnáló szomorúságot érezzen irántuk, és mivel apám inkább a tettek és nem a szavak embere volt nyomban cselekedett, és az Ikarus gyárban megkeresett fáradságos fizetését egy összegben szüleinek adta.

  Sohasem felejtem el azt az anekdotához illő pompás történetet, amikor apai nagyapám és még nagyon kicsi, szinte gyermek édesapám valamilyen fontosnak hitt feladattal fölmentek Pestre. Ha jól tudom valamilyen élelmet, és bizonyos dolgokat kellett volna beszerezni, és megvenni otthonra, ezért a nagymamám férjének rendesen adott költőpénzt, hogy minden amire csak szükségük van elő legyen teremtve.

 Így történhetett, hogy nagyapám Tormás papa, az összes létező költőpénzt eliszogatta, fogalmazzunk úgy, hogy nagyon jól szinte paradicsomi állapotban érezhette magát az alkohol némiképp jótékony hatásától.

 Azt kell hogy mondjam, hogy édesapám rendkívül szófogadó, és engedelmes gyermek lehetett, mert amikor Tormás papa megkérdezte tőle: ,, Mit szeretne?” – ő csak annyit felelt, hogy szeretne fagylaltozni, és sétálni egyet a festői szépségű Duna-parton.

 Meg kell, hogy jegyezzem, hogy ebben a kérdésben és ebben a tekintetben Tormás papa a szó szoros értelmében gavallér volt.

 Gálánsan ahogyan az a tekintetes emberekhez illik, kegyelmesen nagy erős kezét meglóbálta, és szorgalmasan leintett egy éppen arra járó taxit. (meg kell említenem, hogy a 60-as években még nagyon olcsó volt a taxi, nem úgy mint mostanság), és apám és az apja beültek, és ha jól gondolom Tormás papa egy idegen szóval ,, búfelejtő” felé vette a taxissal az utat, ( köznapias nevén kocsmába).

 Természetesen Tormás papa nem feledkezett meg róla, hogy az apró örömöket, és az élvezeteket megossza a legidősebb gyermekével, így történhetett, hogy édesapám boldogan élvezhette a fagylaltozást.

 Megmondom eltökélt őszinteséggel, hogy az apai nagyapám ,, valódi” azaz borok, italok és alkoholtól jócskán bennlevő életére nem igazán emlékszem, inkább csak azokra a beszámolókra amiket a szüleim, és az apai nagyanyám Tormás mama elmeséltek róla.

 Tormás papa igazi nevén Tormás Mihály szinte bátorságos becsülettel emlékezett meg arról, amikor az 1956-os októberi események folytán állítólag majdnem elfogták az orosz katonák, és csak bizonyos rangú, és jellegű dokumentációval engedték tovább menni a frontvonalakká alakított kicsiny utcák szűkös vadászmezején.

 Állítólag Tormás nagyapámra 31-szer fogtak fegyvert, és élettel és halállal nézett szembe akkor azokon a sorsfordító napokon. Állítólag több barátjának és katonatársának sőt állítólag egyszer egy feljebbvaló tisztjének is segített megmenekülni a biztos veszedelem karmai közül.

 Számomra ezek a történetek mindig is a hihetetlenség és a biztos mértékű históriák közé tartoznak ezek a bámulatos történetek. Egy-egy régi ma már teljesen hasznavehetetlen és elsárgult kézirat és emléklapot még megőrzött nagyapám a hálószobája falán, amint katonai egyenruhában csákós sapkában néz farkasszemet szilárd és erkölcsös tekintettel a külvilággal.

  Egyszer apám elmesélte, hogy később aztán több alkalommal is miért is volt olyan felhőtlen, és egyszersmind idillikus gyermekkora. A válasz talán az lehetett, hogy mindig is egy végtelenül barátságos, és társaságot igen-igen kedvelő, az emberek bizalmát mindig megnyerő, és a kívánságokat kutató ember volt az apám, akinek meg volt hozzá a képessége, hogy elvegyüljön, és egyszersmind jól is érezze magát a többi ember társaságában. (nekem személy szerint ez sajnos nem sikerült.)

 Többszörösen felidézte a számára megmosolyogtató históriát, miszerint úgy kb. hatéves lehetett az öccse Tormás László Tibor ( de ebből a hosszú névből csak a Lászlót használta), amikor ollóval, - természetesen a szülők kérésére megrendezte, és levágta a frizuráját Laci bácsinak, ami valljuk meg annyira merész, és dekoratív lett, hogy Laci amíg ki nem nőtt teljes mértékben a haja, nem látogatta az utcákat, sem pedig a nagyobb közösségeket.

 Egy másik ehhez fogható, és azt hiszem kabaréhoz illő történetem az volt, amikor édesapám, és nagyon közeli kedves barátai ( akik legtöbbször szomszéd illetve rokon gyerekek voltak), mint például a Favágó testvérek Karcsi és Bandi és egyéb a banda, hogy úgy fogalmazzak igazi, belevaló unikumaival, mint a csibészek összeálltak és mindig egyéni ötletekkel, és furfanggal kiügyeskedett kalandozásokkal kivívták a sors mostoha természetét. Ugyanis egy felújítási munkálatok miatt elzárt és jól elreteszelt házat – családi házat – és illetéktelen személyeknek oda tilos volt a bemenet. Ebben az emeletes családi házban történt az a groteszkül tragikus baleset, amikor egy bárány volt kikötve az építkezés melletti szomszédban, és mivel akkor még nem volt kerítés, így apámék könnyű szerrel átlóghattak, hogy szabadon eresszék az amúgy is nagyon nyugodtan, és békésen legelésző bárányt – akit elneveztek nem tudni, hogy miért Bandikának – szegény bárány inkább hasonlított egy testes, jól megtömött túrós gombóchoz, mint bárányhoz. A fiúk rendkívül jó ötletnek gondolták, hogy felvezessék szelíd bárányunkat ide-oda támolyogva – mert a nagy lábai rendkívül nehezen viselték el átlag testtömegét – a családi ház legfelső emeletére, ahonnét a világegyetem sokkal inkább egy makett asztal szereplőire hasonlított, mint a valóság hatalmas elemeire, így aztán a fiúkban megfogalmazódott a hatalmas ötlet, és elképzelés, hogy egy kis önzetlen és hozzáértő segítségnyújtási kísérlettel megmutatják Bandikának a könnyebb és a számára hatékonyabban levezető utat.

 Aminek súlyos következménye az lett, hogy szegény bari megbotlott egy kőben, és a magasból egy hatalmasat bukfencezett egyenesen a szilárd, és rendkívül kemény betonudvar forró, nyári aszfaltjára, amit még a vastag szőrmebunda sem tudott kellőképpen tompítani. Így lehelte ki a lelkét a külvilágból Bandika.

  Számomra ennek a történetnek a lényeges tanúsága talán az lehetett, hogy bármennyire is jó, és nagy mókának tűnhet a másik heccelése, ugratása, és cikizése egy jó tréfa kedvéért más ne lakoljon, csak azért, hogy később másoknak majd eldicsekedjünk azzal, hogy sikerült valakit úgy megleckéztetni, hogy csaknem otthagyta a fogát.

  Sajnos egy megmagyarázhatatlan incidens árnyékolta be családom mindennapjait, és az én éjszakáimat. 1993. december 6-án arról kellett értesülnöm, hogy elvesztettem addig nem nagyon ismert apai nagyapámat, Tormás Mihályt, aki mindig is közel állt hozzám, bár én őt alig ismerem, és sajnos részletes elbeszélgetésekre sem tudtam volna őt rávenni.

  AZ ÉJSZAKA TÜNDÉRE

A bárszék előtt gyönyörű, hollófekete, kivágott estélyi ruhában egy ifjú hölgy várakozott. Nem lehetett több huszonöt évesnél. Az ifjúság csábító, őszibarackos hamva még rajta tetszelgett enyhén lebarnult, finom bőrén, és sima alakján. Ideálisan elrendezett karcsú virágszál testét még kivánatosabbá tehette a különös sejtelmesség, mely egész törékenynek mutatott, titokzatos lényét átitatta. Szép volt, finom volt aprócska, szinte gyermeki keze, és karcsú lába, melyet mindig is szeretett volna még karcsúbbnak, még hosszabbnak láttatni. Látszott, hogy halálpontosan, és szinte mániákus kínossággal igyekszik ügyelni arra, hogy rajta minden részlet csábító, kifogástalan, és pontos legyen. Ajkai, mint a vérző cseresznye, szívalakban feküdtek az arcán, és a csipetnyi szőlőzsírtól, mellyel kicsit megfényezte őket most világítottak, akár az alkonyat. És ez a földreszállt, gyönyörű, ismeretlen teremtés kifogástalan eleganciával volt felöltözve, és pontosan tisztában volt azzal, hogy a változó, különleges alkalmakon hogyan illik lehetőséghez képest mutatkozni. Tökéletes volt a ruhája, sminkje, parfümje. Még az is különlegesen kiemelte a többi meghívott vendég közül, hogy alig viselt ékszert; csupán egy elegáns, ezüstözött nyaklánc trónolt hattyúíves nyakán, régi, múltjának talán egyetlen, annál lényegesebb darabkája…

A lány mellett egy afféle kisportolt, latinos temperamentummal megáldott macsó feszítette, és fitogtatta testi erejét, és bicepszei méreteit. Ha az ember ránézett rögtön megfigyelhette, hogy ezt az embert egyedül saját egója érdekli, és izgatja. Aztán az, hogy esetleg a többi emberrel hogy a mint áll a világ berendezkedése – már kevésbé!

Az ifjú hölgy elnyomott egy gyenge sóhajtásnak tűnő nevetést, de így sem kerülette igazán el, hogy zongorabillenytűs, gyöngyszínű fogsora ki ne bukkanhasson cseresznyés ajkai között. Éppen a kis műanyag szívószállal próbált apróbb, akrobatikus körkörös mozgásokat végrehajtani, hogy elkergesse a túlzásba vitt szénsavat üdítőitalából, amikor hirtelen halott fehér sápadság telepedett rá. Olyan mészfehérre változott arca, és aztán fokozatosan teste egyéb színe is, mint akit eddig valamilyen belső, ismeretlen, betegség ostromolt némán. De a latin macsó pasi természetesen – ha akart volna -, se figyelt volna fel ilyen csekélységekre, hiszen az, hogy a bárpulttal szemben lévő kristálytükörben láthatta tökéletesen fess, és minden porcikájában épp tükörképét valami olyasféle biztos elégedettséggel töltötte el, mint egy szobrászt, ha az adott márványanyagról lefejtheti a számára fölösleges sallangot. Most is így nézett elégedett önelégültségében farkasszemet lemásolt képével, és saját és saját magának kacsintgatott. A hölgy elszédült, és látszott rajta, hogy fokozatosan kikényszerített lélekjelenlétre lenne szüksége, míg teste megmaradt tartalékai felett parancsolhasson, és ne mutasson gyengeséget. Kisebb tumultus támadt a bejáratnál, amikor egy különlegesen fontos vendég is – mint utóbb kiderült -, tiszteletét tette ebben a felkapott szórakozóhelyen.

A hölgyet szemlátomást csupán egyetlen, ismeretlen, különc emberke figyelte nagy aggodalommal; úgy tűnt, hogy legszívesebben a segítségére sietett volna, hiszen valósággal lángban égett smaragdtekintetű szeme          

 és már azon volt, hogy készségesen felemelkedik asztalától, amikor a kellemes salonzenét imitáló zenekar is hirtelen elhallgatott. A dobos abbahagyta személyes szólóját, és a szaxszofon rekedtes hangja is pillanatokig abbamaradt. Érdekes módon az adott párok, akik egymással nem felejtettek el sem flörtölni, sem hetyegés illemszabályait betartva a lehető legbájosabban fecserészni észre sem vették, hogy valaki a teremben rosszul lett!

Közönyös nemtörődömséggel viszonyultak a világhoz, és a kölcsönös társalgás kifinomult ösztöneit alkalmazták egymásra is, ami annyit jelentett, hogy kétségtelen minden szóra igyekeztek fülüket kihegyezni – legalább is, amit a másik kimondott -, de kétséges, hogy eljutott-e az adott információ, amit a másik személyével kapcsolatosan megtudtak agyuk legkisebb, befogadó központjáig.

Egyik ,,lelkiismeretesebb” pincér valószínűleg a kinálkozóbb borravaló reményében a félájult lánynak éppen egy pohár hideg vizet készült ügyetlenül tálcáján vinni, amikor kis híja, hogy fel nem bukott az imént még készségesnek, és szolgálatkésznek mutatkozó pofók, és szokatlan emberkében.

- Maga meg mi a nyavalyát csinál tisztelt uram, he?!

A pufók, különös ember mindig is utálta, ha nem tartották be a legalapvető társas érintkezés szabályait, és azt a fajta kifinomult kommunikációt, amit a többi emberrel szemben is nyugodtan, bármikor megkövetelhetett volna. Kimérten, önmagát türelemre tartóztatva felállt, nem rohant most sehova.

- Ha megengedi, talán jobb volna, ha majd én látnám el a kisasszonyt! – olyan hangorgánummal közölte ezt a kijelentését, mint aki nem tűrhet el további ellenszegülést, vagy értetlenkedő kérdezősködést senki mástól. A pincér – látván, hogy komolyan gondolja a mondókáját -, szó nélkül átadta a pohár vizet a pufók kezekbe, persze itt sem lehetett megállni, hogy az ajándékba kapott hasznosság reményében egy kis jatot ne csúsztassanak a zsebébe.

- Amennyiben lesz szíves és hív az ifjú hölgynek egy taxit, csupán akkor beszélhetünk további juttatásokról! Köszönöm türelmét! – azzal időt, és további percet nem veszegetve a kis emberke zokszó nélkül megindult a félig ájult, és rossz bőrben való hölgyhöz, akit most egy selyemszínű diványra fektettek az egyik kevésbé zsúfolt boxban, ahonnét kiküldték a kíváncsiskodó egybegyűlteket.

- Bocsásson meg, drága hölgyem! Ha megengedi! – meg se várta, hogy a félig már eszméletlen hölgy egyáltalán reagál-e majd valamit, óvatosan gyönyörű kontyba kényszerített fejecskéjét az ölébe fektette, és a zakója díszzsebkendőjét enyhén megvizezve szépen törölgetni kezdte a kimerült nő homlokát, mely most úgy égetett, mint egy kisebbfajta vulkán.

- Jaj, bocsásson meg nekem… - próbált alig halhatóan, csupán nagyon halk hangon beszélni -, hogy ekkora felfordulást okoztam, de… nagyon sok kötelezettséget rónak rám a munkahelyemen!

- Nem tesz semmit! Inkább most ne beszéljen, mert mindenképpen szükséges, hogy egy picit visszanyerhesse az erejét, különben nehezebb lesz! – s minközben gyöngéden, és érzőszívű részvéttel törölgette a másik verejtékes homlokát, felbukkant benne a biztos tudat; ő már valahol, mintha találkozott volna ezzel a nagyon intelligens és kifinomult hölggyel, csupán a megfejtés nyitja volt hátra – vajon hol?

De most, hogy szorult helyzetbe került a legkevésbé sem merte megkérdezni, hiszen az illő alkalomat mindig is tisztességesen kivárta egész életében!

A latin, csupaizom macsó amilyen gyorsan csak lehetett – annak ellenére, hogy az este folyamán több sikeres aperitifet, és égetett szeszt is fogyasztott egy vadonatújnak mondható, bőrüléses sportkocsival elmenekült a helyszínről, hogy a még csupán a szívben rejtező felelőssége elől megmenekülhessen, és később már ne tudják azért sem felelősségre vonni, hogy elmulasztotta az önkéntes segítségnyújtást!

Miután a pincérek, és a felszolgálószemélyzet között azonnal beindult a találgatások, és a különböző kisebbfajta anekdoták mesélésének az ideje a bártulajdonos is kikukkantott tágas, és méretes irodája ajtaján:

- Hát itt meg mi az ördög folyik, kérem?! – emelte fel a hangját, mint akit szabályosan megzavarhat az, ha az adott üzletébe belekontárkodnak.

- Főnök úr, kérem! Tessék jönni gyorsan! – szólt a félelem hangjaival az egyik felszolgáló lány. – Az egyik hölgy rosszul lett. Azt hiszem orvost kellene hívni hozzá! – javasolta.

- Ha meg ne sértem magácskát, azt inkább hadd döntsem el én! Elvégre én fizetek maguknak, hogy bevonzzák a vendégeket! Vagy nem?! – lekezelő volt a hangja, ezt most ő is érezte.

A vendégek között csupán egyetlen orvos volt, az is sebész, és bizonyos komplikáltnak mondható operációkon kívül erős lehetett a gyanú és félő is volt, hogy a beteg szakszerű kortünetének felállításából már rég kijött. Mégis hozzáfogott, hogy megvizsgálja a beteget.

- Üdvözlöm! – nyújtotta volna ormótlanná sikeredett, nagy kezét a pufók, kis emberke felé, aki még mindig a hölgy fejét tartotta ölében. – Dr. Bergek Artúr vagyok!

- Jó magának! – így a másik. – Mit óhajt, kérem?!

- Nos! Szeretnék egy pillantást vetni a betegre, ha szabad, mert úgy értesítettek, hogy nagyon rosszul van!

- Enyhe hidegvizes borogatást tettem a fejére, ami nagyon verejtékezik! Erős a gyanúm, hogy influenzás, vagy belázasodott. – próbálta megfejteni betegségének titkait.

- Ugyan, ugyan! – legyintett a sebész. – Hát hova gondol maga?! – úgy mondta ezt a mondatot, mint aki tudatallatijában már rég elkönyvelte az átlagemberek egy egyszerű diagnózishoz sem értenek, hát még akkor máshoz! – Előbb tetőtől talpig szükséges, hogy megvizsgáljam!

- Legyen nagyon kíméletes, és tapintatos, azt javasolom! – óvatosan kiemelte a gyenge, alélt fejet az öle mélyedéséből, és lehajtotta a diványra, meg ne sérüljön.

- Csak nem a barátnője? – puhatolózott tovább az orvos, mert úgy tűnt ez is fontos részét képezi a begyűjthető információk széles skálájának.

- Mi köze hozzá! – majdnem elvesztette a türelmét, de tartotta magát. -

Lesz szíves! És a feladatára koncentráljon, ha szabad kérnem!

A sebész elővette táskájából egy kisebbfajta mokkástanalat, melyet higéniai szempontokból kötelezően szinte mindig magánál tartott, majd óvatosan kinyitotta a hölgy száját, hogy belenézhessen. Megfogta a mokkástanalat, és gyengéden lefeszítve nyelvét a torkába bámult. Lévén ott lehet a betegség igazi forrása.

- Áhá! Azt hiszem meg is van az örömhír! A kisasszony állapotos!

- Csak így? Egyszerűen?! – most a pufók emberke kezdte a hezitálást, és értetlenkedést. – De az meg hogy lehet?

- Egészen egyszerű a tény tisztelt uram! – az orvos kivette az aprócska, jó szolgáltatott tett mokkáskanalat a hölgy kis szájából, majd letörölgette róla a felesleges váladékot, és berakta a táskájába. – Ön is tudja, hogy a gyerekek nem jönnek maguktól! bizonyos szerelmi előjátékok szükségesek hozzá, hogy megtörténhessen a földi csoda! Azért tanult biológiát ugye?! – ironiája egyszerre gúnyos volt, és kicsit élesebben is, mint a szokásos – a lényegre világított.

- Akkor hát? Most mi legyen?! – töprengett hangosan.

- Kedves barátom! Hát azt már magának kell tudnia! – összecsomagolt, és felvette levetett szmokingját. – De ha elfogad egy baráti jótanácsot, most ne hagyja magára, mert minden lelki támogatásra szüksége lehet, ha értesül a jóhírről!

- Köszönöm doktor úr! – aztán egy megfontolt perc múltán – Mivel tartozom?!

- Emberséggel és felelősséggel! – így a másik. –A bár tulaja volt szíves és rendezte már előzőleg a számlát.

- Meg egyszer nagyon köszönöm!

- Ugyan! – azzal a sebész fogta magát és amilyen villámgyorsan a diványuknál termett, olyan gyorsan a másik pillanatban már el is tűnt a látóterükből.

Később kiderült, hogy a kis hölgy egy kozmetikai cégnél dolgozik, mint manőken, ahol megkövetelik a karcsúságot, hiszen akkor jobban eladható a portéka, és mivel a hölgy nem szokott vacsorázni, hogy ily módon csökkentse a testsúlyát nem csoda, hogy a mardosó éhségtől szabályosan lefordult a székéről.

- Högyem! Hölgyem! – a kisember óvatosan simogatni kezdte a haját, hogy kicsit magához térítse. – Fel tud állni, vagy hívjak segítséget?! – félután mindig is a legrosszabbra gondolt, mint javíthatatlan pesszimista.

A hölgy kinyitotta gyönyörű, éjsötét szemét, ami olyan volt, mint két meghízott gesztenyeszem; de most a világ leggyönyörűbb, legbájosabb őzikeszemére hasonlított.

- Köszönöm a kedvességét kedves… - kezdte kicsit még mindig félénken, és halkan -, kedves… uram!

- Bocsásson meg a kérdésem miatt… - érezte, hogy habozik -, találkoztunk már valahol?

A hölgy mintha felismerte volna a másikban az ismerősség személyiségjegyeit. Egy pillanatra kitágult a pupillája, és repdesővé lett hosszú, hollófekete szempillája:

- Azt hiszem, hogy nem… de nagyon hálás vagyok, amit értem tett!

- Kisasszony, kérem! Engedje meg, hogy segíthessek, mert az imént egy sebész is megvizsgálta kegyedet, és ő úgy tájékoztatott, hogy most minden segítség jól jöhet önnek!

- És… mit mondott?! – hangja baljóslatúvá változott, és eltűnt belőle minden félelem.

- Állítólag kis kegyed terhes! – Az igazság persze az volt, hogy a kis embernek fogalma sem lehetett, hogy örömtelin, vagy búskomoran közölje a nem megkerülhető, és látszólag nagyon fontos, szinte zsigeri információt.

Az ifjú hölgy gyönyörűen ívelt, aprócska szája sírás felé görbült most; érezte, hogy kis híja és ott helyben elfogja a sírógörcs. Meseszép szembogara kitágult, és fátyolos vízesések kezdtek, mint üveggolyók rajta visszatükröződni.

- Bocsásson meg drága kisasszony… én nem… akartam megsérteni! – igenesítő szokása volt, hogy amikor feszült helyzetbe kényerült notórius kényszerűséggel mindig tördelni kezdte ujjperceit.

Az ifjú hölgy hattyúfehér, és törékeny, finom kezét kinyújtva igyekezett megfogni a másik szőrös kezét:

- Nem ön tehet róla! De nagyon megható kedves hogy ennyire aggódik! – vékony, sebezhető, kis kezeivel párszor megsimoga feketetta a szőrcsomókat a kézfejen, amit eddig nem ismerhetett, mégis ami percről percre egyre ismerősebbnek tűnt fel előtte.

- Tudja a volt barátom, össz-vissz egyetlen éjszaka után otthagyott… - kezdte sírásra görbülő szájjal, és a másikban csak most született meg az ismerős, és bizonyos felismerés, hogy talán éppen ő volt az aki megsértette érzékeny lelkiismeretét, olyasmivel, mely egyáltalán nem tartozott rá.

- Jaj, kérem, bocsásson meg nekem! Nem akartam felizgatni! – elővett egy papír zsebkendőt, majd óvatosan, mintha egy törékeny virágsziromra szeretett volna vigyázni átadta, hogy törölje meg vele elmaszatolódott szemfestékét, mely most vastag, tömény, mély árkokat vésett szemeiből, mint egy fokozatosan megáradó, hömpölygő, fekete folyam.

- Jaj! Még nem ismerem tisztelt uram, de máris nagyon kedvelem! – sűrű, tartalmas szipogása között megpróbált mosolyt erőltetni ajkaira, de talán maga is megérezte, hogy még nem sikerült. Kiderült, hogy a barátja csak kihasználta, mert előnyösebb előbbrejutást várt volna el ettől a párkapcsolatától, és miután nagynehezen tudatosodott benne, hogy a hölgy pedig már meg szeretne végre állapodni, és gyereket is tervez, - a macsó férfi, se szó, se beszéd eltűnt, mint szürke szamár a ködben, és már legalább öt hónapja egy kanyi üzenetet sem küldött magáról. A hölgy pedig most úgy érezte magát, mint akit nagyfokú méltánytalan aljasság ért; mintha hitelét vesztette volna eddigi régi, jó ismerőseinél, összeszokott barátainál, akiktől szorult lelkiismereti sokkjaiban bölcs tanácsokat, és tartalmas beszélgetéseket szokott folytatni. Viszont bizonyos fokig büszke volt rá, hogy – vagy így, vagy úgy -, de már tizennyolc éves korától szinte teljesen ölellátó életmódra igyekezett berendezkedni: önmaga vasalt, mosótt, főzött, nagyobbrészt igaz saját magára – mégis a felnőtt élet apróbb-cseprőbb kihívásait sikerekkel vette, és a kudarcokra is úgy gondolt mint fennálló és megragadható, újabb és előnyösebb lehetőségekre. És ami talán még ennél is fontosabb! Soha egyetlen perccel sem késett el sem a munkahelyéről, sem pedig egyéb találkaidőpontról; a volt kollegái fogadást kötöttek, hogy olyan halálpontossággal rendelkezett, mint egy vérbeli bérgyilkosnő, akihez bizony órát lehetne igazítani!

Kulcsáros úr az elegáns esti szóraozóhely üzletvezető tulaja egyetlen szóban foglalta össze a kissé félresikeredett éjszaka törénéseit:

- Hülye kis kurva lehetett! – emelte fel a hangját, mert ha valamit a többi alkalmazott már a legelső nap megtanulhatott róla, hát akkor az az volt, hogy Kulcsáros úrnak valóban az idő: Pénz! A finom kis hölgy unagyakkor tökéletesen tisztában volt vele, hogy saját maágnak köszönheti a dolgot, hogy kisebbfajta bonyodalomba keveredett, és ezért szinte mennyire neheztelnek rá – egyesek!

Ha csak lett volna az irodában olyan melegszívű, és emberséges kidobóember, akibe szorulhatott volna némi nemű tisztesség, és bizonyos, előnyösebb erkölcsi arányérzék, akkor a gyönyörű, koktélruhába felöltözött fiatal hölgyet nem kitessékelnie kellett volna az ezer veszélyekkel fenyegető pesti éjszakába, de illő lett volna támaszt, és segítséget nyújtania számára, mégha főnöke gátlástalanul viselkedett akkor is!

Igen! Kétségtelen, hogy a finom, kis nő olyannyira patyolatiszta volt, és makulátlan intelligenciával, és kifinomult eleganciával rendelkezett, ami a többi ember robosztus durvaságával szemben messzemenően ellenétben állt. És ami a legfontosabb: soha nem vette volna a bátorságot arra, hogy könnyelmű meggondolatlansággal bármikor szabad prédaként eladja magát egy-egy szerelmi légyott-vásáron. Viszont az esti szórakozóhelyen kifejezetten jól megfizették a testi gyönyörök rabság-bűneit! Az ártatlannak látszó, kis hölgy viszont, már ki tudja mióta nem volt annyira ártatlan, és önmaga köntösében felöltözött makulátlan tisztaságú, mint azt el szerette volna magáról minden szabad eszközével hitetni. Hamvasbarna hajától, és éjfekete szempilláitól semmi áron sem lett volna hajlandó megválni; önmagában titokban azt vallotta, hogy nincsen olyan ember aki valamilyen szempontból el ne adná magát bizonyos előnyösebb kompromisszumokért, viszont itt a kérdés az, hogy még meddig hajlandó elmenni? Viszont azt sem tagadta, hogy a szerelmi kalandok, és a női csábítás területén meglehetősen széleskörű, és minden tekintetben felkészült tapasztalattal rendelkezik. Okos volt, kissé huncutmosolyú, és ha kellett nagyon, és tudatosan is számító! Sajnos pontosan tudta, hogy mennyit nyom a latban az emberek adott olcsójános, vagy éppen ócska rizsaszagú szava, és minden eszközzel saját érdekeit igyekezett megvédeni, hogy azon lehetőleg további szégyenfolt már ne essék. Igyekezett is, hogy pénzes kuncsaftokat, és elégedett ügyfeleket szerezzen, mert bár anyagi problémái mindezidáig nem akadtak, látott már éppen elég szerencsétlenül járt tengődő ember-roncsot, aki meggondolatlanságában öngyilkosságot is elkövetett, mert nem tudta fizetni lakásának fennálló törlesztőrészleteit, ami miatt megromlott a házassága, és gyerekei is rég elköltöztek tőle.

,,Az embereknek igenis nem szabadna ennyire könnyedén feladniuk! Helyette miért nem kellnek fel a padlóról, és folytatják tovább, bármibe is kerüljön?!” – szokszor eltöprengett ezen a lényeges kérdésen.

,,Én sem adtam el feltétlenül magamat!” – mondta magának. Hiszen valamiből mindenkinek boldogulnia illik a világon; ki hogy? Az egyik legcsinosabb, és legravaszabb ,,gésa” volt a szakmájában, és mégis valósággal ódzkodást, és félelmet éreztett, ha valóban őszinte érzelmeit ki kellett mutatni: nagyon félt igazán, és teljesen szerelembe esni, mert ez azt bizonyította volna számára, mint valami keserű, és megfellebbezhetetlen ítélet, hogy ő se jobb, se külömb, mint a nagy átlag, ha ennyire hamar leleplezi lelkiismeretét ráadásul teljesen váratlan sponteneitással mások előtt! Csöpett sem szerette magát, már a legelső néhány alkalom után kiszolgáltatni, hiszen akkor gyakorlatilg sokkalta védtelenebbé vált emberi valója.

Most gyorsan odafordult a kedves fiatalemberhez, aki valósággal tördelte a kezeit attól való félelmében, hogy a hölgynek további kellemetlensége, vagy baja már neszármazzék, és ne sérülhessen meg!

- Mondja kedves uram? Lenne-e kedve esetleg elbeszélgetni egy kicsit? – hallotta saját magát, viszont azt is könnyen megértette, és felfogta, hogy itt már nem pusztán csak üzletszerű széptevés mesterségének gyakorlásáról lehet szó; a titkos vonzalom, hangtalan szikrája fellobbani látszott kettejük fényesen csillogó szemeiben…                 

SEBEZHETŐBBEN

Jégkönnyektől borzolt városon szél csörömpöl dühödten.

kántál, hogy ideje lenne melegedő szveter-pulóver helyett biztos pufajkát,

irhabundát rántani, s védelmezni az önző meleget,

míg fogzománcát csikorgatja élesen a tél!

Most már kiüresedett kráter csupán a Feneketlen-tó.

Kosztolányi délceg frizurájú,

gavalléros csokornyakkendőben sziklába vájt asztalkán

fogadja tanítványai kézirat szárnypróbálgatásait,

egyetlen könyv díszeleg csupán pusztán hagyott íróasztalán!

Macdonald-os zacskók,

olcsó chipes-dobozok kimustrált szemetébe bele-belekap a szél:

Cibálva ráncigálja még egyre s nem ereszti.

Arcomba csapja kegyetlen tüske-záporát az évszak.

Az elmúlás is egyre fenyegetőbben közelít!

Végignézek sovány krematóriumi-arcok árkain,

szívem fojtottan megremeg, s elszorul:

,,Ki az ki most lapít, s az Egy-sorsban ővelük sem osztozik?!”

– Cipőm maradványaival hajdanán együtt indultam a Világnak,

s mégis a pillanatnyi halhatatlanság igézete gyöngéden vállamon

menedék-árkaiba borul finom türelemmel – balga, ostoba módon túl korán volt még,

hogy elmenni hagytam: megbicsaklott hamarjában az átélt folytonosság,

s minden maradandó összefüggés összetört!

Az Idő majd lassan maga alá gyűr, megsemmisít:

Panaszom uszályos dagály-áradata csak fölhangzik még egyre hozzád,

de te már talán hiábavalósággal, fölösleggel meg se hallgatod.

Roncsolt hajó-lélek úszkál még egyre a létezés avittos felszínén,

közelükben a nagyhalak is zsákmányra várakoznak!

Magad is tudod!

Ha én nem vigyázok Sebezhetőségünk egyre tágabb s végtelen-nagyobb!

                II. Fejezet

                     A kisded családja

Furcsa volt számomra, hogy édesanyám Borkos Edit nem járt óvodába, mint a többi falusi gyerek, hanem vagy a nagymamája Kemenes Terézia, vagy a keresztapja Beke Gyula bácsi a keresztapja vigyázott rá.

 Sokáig képtelen voltam elfogadni, hogy ha az emberek többsége megteheti, hogy nem jár az óvodai foglalkozásokra, miért kell nekem is részt vállalni ebben? Elvégre ha az ember jobban meggondolja az óvodai foglalkozások alkalmával a gyerek a társadalomba való tulajdonképpen alakvető beilleszkedési szabályokat sajátítaná el, és tanulná meg, mégis mint gyerek később egyáltalán nem fűlött a fogam az óvodai légkör otthonos hangulatához, sokkalta inkább mentem volna édesanyám munkahelyére, mintsem már megint félelmet gerjesztő óvodába!

 Aztán, hogy kezdet bennem kifejlődni a gondolkozás, és az értelem úgy megtanultam, és elfogadtam, hogy akkor még más időket élt az emberi világ.

 Nagymamám mindig kitörő örömmel mesélt arról, hogy édesanyám volt a legszófogadóbb, és egyben a legdolgosabb ifjú hölgy a vidéken, csak nem igazán kedvelte és szerette az unalmasnak, és véleménye szerint száraznak tartott biológia tudományát, ezzel a tudománnyal sajnos a Kállai Ilona Szakközépiskolában ahova járt elég sűrűn, mondhatom bátran napi rendszerességgel meggyűlt a baja, amikor természetesen volt biológia óra.

 Később azt mondta anya, amikor megkérdeztem, hogy mi volt a kedvenc tárgya, hogy az egészségügyi szakmódszertant és amikor a betegekkel kellett személyesen foglalkozni azt rendkívül élvezte.

 Érettségi tantárgyként különös és meglepő módon nagyon érdekelte az orosz nyelv minél szakszerűbb elsajátítása, és ebből is tette le a vizsgát, mert a történettudományokért egyáltalán nem rajongott, ellentétben velem.    

 Nevetve mesélte el sokszor, hogy amikor a magyar érettségi vizsgáján véletlenségből kihúzta Ady Endre költői képeit, hogyan segítettek leleményes ügyességgel egymáson a jó barátnők. Lehet hogy Ady különleges jelképekben gondolkodó nyelvezete lehetett az ami különösen negatív hatást gyakorolt anyára.

Amikor megvolt az érettségi vizsgája és betöltötte a legendás tizennyolcadik évét, még azon a nyáron frissen bizonyított végzősként, és bátran mondhatom talpraesett felnőttként, aki kész minden élethelyzetben feltalálni magát, és kivédeni az élet csapdáit, munkába állt, és a fővárosban Budapesten az egyik nagy jövővel kecsegtető vállalatánál a Budapesti Közlekedési Vállalatnál kapott állást, mint üzemgazdasági előadó, mely névnek a hangzása, amikor már értelemmel voltam képes szemlélni a dolgok bonyolult hálózatát, nagyon rokonszenvesnek hangzott, és egyben fel is kelltette az érdeklődésemet.

 Édesanya munkaköri leírásában, - elnézést, hogy ezt a csúnya és szakszerűnek vélt szakkifejezést vagyok kénytelen alkalmazni -, bennfoglaltatott a bérfejlesztés, amit gyermekoromban úgy gondoltam, hogy ha a béreket fejleszteni is lehet, akkor nyilvánvalónak tűnik, hogy úgy fejlődhetnek osztódással, mint az egysejtű élőlények, vagy a szorgos döngicsélő méhecskék.

 Úgy gondolom, hogy ezt a fajta munkakört sikerült is neki elvégeznie, mert a példaértékű munkavégzést, és a szorgalmat, mellyel, minden szürke és egykedvű munkanapon elvégezte feladatait, szépen hozott a konyhára recsegő, és frissességükben már-már kicsattanó bankjegyeket, ami megvallom sokat számított hogy a létszükségletek maradéktalanul teljesüljenek.

 Az egyetlen előnye ennek a fajta munkának az volt, hogy minden nap tizennégy óra harminc perckor anya beleírta az üzemi portán a nevét, és a ledolgozott óraszámát, egy hatalmas A-4-es nagyságú fekete, hamuszínű könyvbe, és utána hazajött.

  Apám Tormás Mihály István (érdekes hogy a keresztnevei közül az Istvánt sosem használta) születésem pillanatában éppen huszonhét éves volt, és sajnos ami a jellemét nagymértékben befolyásolta és nagyon is sokszor meglehetősen kedvezőtlen színben tüntette, hogy hangulatember volt! Ez azt jelentette, hogy mint az áldott anyatermészet változásai, egyik percről a másikra tomboló vihar, és orkán erejű szél kísérik minden pillantását, máskor pedig vajra lehetett kenni, mert annyira jószívű, és szerethető ember volt. Sokszor megesett, hogy én nagyon is féltem tőle, mert ha kijött valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a jó, és kellőképpen nélkülözhetetlen béketűrésből, az embernek nem volt ildomos a közelében tartózkodni, nehogy esetleg merő vétlenség folytán rajta csattanjon a sokszor kellemetlen ostor haragja!

 Szegény apai nagyapám az idősebb Tormás Mihály is ilyen kaliberű személyiség volt, aki képtelen a szúrós, és persze mindenre kiterjedő, negatív kritikai szellemét lehűteni, és ebből adódott, hogy még a vasárnapi ünnepi ebédek sem lehettek kivételek, hogy szinte az utolsó kanál, és lenyelt falat után egyfajta kellemesen gunyoros, mégis a külvilág szemében kellemetlenül kötekedő megjegyzéseket tett, főleg azokban a jellegzetes és meghatározott pillanatokban, amikor kellőképpen felöntött a garatra, és ilyenkor kibújt belőle a kellemetlen, és nagyon is kötekedő ördög!

- Anya! Hova az ördögbe tetted a demizsont? – kérdezte kötekedni vágyó hangján sokszor. Erre persze a nagyanyámnak meg volt a maga nagyon is jól bevált módszere, előkapta a sodrófát, és istenesen móresre tanította férje urát – amennyiben az megszegte az előírt alkoholmértéket!

- Ejnye, ejnye, apa! Hát már megint felöntöttél a garatra? – így próbálta korholni több-kevesebb sikerrel meglehetősen bepaprikázott urát idősebb Tormásné apai nagyanyám. Ami egyáltalán nem ért célba, hiszen amikor csak éppen kedve szottyant rá az idősebb Tormás Mihály mindig megtalálta a módját hogy imitt-amott egy kis eltévedt gyomorkeserűvel, konyakkal, vagy demizsonok kábító tartalmával vigasztalja önmagát! Ilyenkor mindig a sodrófa árnyékában járta a maga kis kockázatos kötéltáncát, és örülhetett, ha a fején nem látszottak nagyanyám dühös kirohanásának maradandó jelvényei.

 Apám sokáig nem igazán tudta eldönteni, hogy mi szeretne lenni?

Apám, mint a zűrzavaros XX. század második felében született generációjának minden tagja, inkább szakmát tanult, és nem végzettséget választott. Ő úgy vélekedett, hogy a karosszéria-lakatosi szakmát fogja elsajátítani, mert nagyon is szimpatikus volt neki ennek a nagyon összetetten hangzó, mégis ideális szónak a hosszúsága.

Később önmaga mesélt arról, hogy az anyag, a fémek, a vas és az acél megmunkálása, és olvasztása, hegesztése tette őt igazán boldoggá, és elégedetté, mert szerinte két kezével tudta újjáalkotni a természet erőforrásait.

 Mégis az ember azt érezhette, hogy mintha nem lett volna teljes mértékben elégedett az életével. Sokszor emlegette, hogyha csak lett volna egy másik reptér a közelükben (Édesapám Rákoscsabán született, és ott élt 1980-as évekig), akkor talán inkább repülő-géppilóta szeretett volna lenni.

- Tudod, fiacskám, amikor én a te korodban voltam – kezdte mindig, ha megszállta a mesélhetnék -, én mindent kipróbáltam, és nagy kalandornak számítottam, a nőket is kettesével szedtem össze! – mondta.

Boldogságának egyik titka lehetett, az alkotó, és a valamilyen egyedi, megismételhetetlen dolgokat létrehozó ember szorgalmával kitűnve remekelhetett.

Egyszer elmesélte, hogy már gyermekként diáktársaival együtt csapágyakból, és fémhuzalokból készítettek gördeszkát, olyan módszerrel, hogy a csapágyakat összefogták a fémhuzalokkal, rátettek egy fadeszkát, és összekötözték a fát a fémmel, és már lehetett is a vaskerekeken gördülő deszkával gurulni lefelé a lejtőn.

Később apám azt is elmesélte, hogy az autóbuszok (ami főleg a hatvanas évek idején szenzációnak, és látványosságnak számított, ha valaki abban a megtiszteltetésben részesülhetett, hogy láthatott, egy ilyen csodamasinát.)  Hátsó sárvédőjére kapaszkodva, csak úgy játékból, mulatságból húzatták magukat a vas gördeszkájukkal az autóbusz után.

 Később apám – főleg a varázslatos hetvenes években -, karosszérialakatosként a Budapesti Közlekedési Vállalatnál autóbuszokat szerelt, és karosszériákat hegesztett, illetve a Rákoshegyi vasúttöltésen túl elhelyezkedő hatalmas méreteivel tekintélyt parancsoló Ikarus gyárban és különleges tehetsége volt az acéllemezek, és a vasrudak forradási hiba nélküli összeillesztése, amire nagyon büszke volt.

 Rendelkezett azzal a különleges képességgel, ami sajnálatos módon (tisztelet a kivételnek) a mai XXI századi kor emberében nincs meg: emberséget és gerincességet tudott önzetlenül, és segítségképpen adni, és cserében nem is várt egyebet az embertől, mint feltétlen őszinteséget, és igazságot, az igazi, és tiszta szó emberségét!

Ekkor sokszor megemlítette:

- Fiam, tanuld csak meg, hogy ne illik hazudni, mert aki hazudik előbb-utóbb önmagát is elárulja, és akkor oda az odaadott becsülete, ezt jól jegyezd meg! – mondogatta.

 Túlságosan is pedáns, és már-már gyilkosan precíz ember volt, aki mindig rendben, és tisztaságban tartotta néha ütött, kopott, és tarka autóbuszát, az öregedő négyszáztizenkettes típust csutakolta néha a folyóvíz jéghideg és máskor forró vízzel lemosta, suvickolta, és kenegette igen gyakorta a gép kedvencét.

 Ennek az lett a következménye, hogy az édes otthon tiszta, és idilli környezetéből kifogyott minden fajta tisztítószer, amivel takarítani, és port törölgetni, vagy csak a tükörszínű csempének a felmosását el lehetett volna végezni.

Ilyenkor édesanyám szegény sokszor nem győzte kérdőre vonni apámat:

 - Te api, nem láttad a tisztítószereket? Mindenből kifogytunk! És ebben az esetben apám mindig azzal próbálta meglágyítani felesége áldott aranyszívét, hogy: - Anyukám én tudod rendkívül fontos, és nagyon is komoly hivatást töltök be, ami sajnos egész embert kíván! Néha egészen nyugodtan te is hozhatnál keményebb áldozatokat! – mondta. 

 Apám ma talán úgy mondanánk, hogy afféle hangulatok és érzelmek alapján cselekvő személyiség volt, akinek az utolsó szava a mindig döntő, és aki ha nem úgy mentek a dolgok kerekei ahogyan azt ő eltervezte akkor szinte, mint a vulkán hirtelen hévvel, és vöröses szemekkel kezdett el hangosan szavalni, olyan dolgokat, amiket az illemet, és etikettekben jártas emberi fül jobb, ha meg sem hallott. Idősebb korára példának okáért egyre válogatósabb lett a finomabbnál finomabb ételek között. Nem szerette az öregedő kor érettségét, hanem kitüntetett büszkeséggel megpróbálta a lehető legtöbbet megőrizni egykori fiatalságából.

- Én inkább felkötöm magam, de nem hagyom, hogy legyőzzön az öregség! Ha jót akarsz magadnak fiacskám nem hagyod, hogy apádat betegyék az öregek otthonába, mert azt nem élném túl!

Ezért is féltem tőle később mániákus elszántsággal, kivált akkor, amikor végleg nyugdíjazták.

 A töltött káposztát, a paradicsomos levest, a félig átsült ropogós és finom sertéshátszínt jóboldogasszony módjára, illetve a grízes tésztát, a goffrit, és a töltött hortobágyi ínycsiklandozó húsos palacsintát is csak úgy ímmel-ámmal, nagy akaraterővel volt képes megízelni. A legkedvesebb étele a sültburgonya, és a rántott hús volt, szinte minden mennyiségben, ami egy idő után kissé már terhessé vált, hogy folyton az ünnepi vasárnapi asztalon krumpli és hús tett ki édesanyám, de erről nem szóltunk neki, ráhagytuk, később nemcsak hogy emiatt lett csömörünk és meglehetősen elegünk a krumpliból, de a legalább is a rántott húsokból is elegünk lett.

 Vasárnapokként amikor a menyboltot szinte rendszeres varázsigével megrengették a templomokból jövő tekintetes, mégis szelíd óriásharangok legtöbbször anyával mindig elkészítettük, és fel is tálaltuk az ebédre való fő fogásokat, és ételeket.

 A legeslegjobban talán azt szerettük, ha már-már magunkba gyömöszöltük a félénk nevetésünket, és halkan jóleső együttérzéssel órákig képesek voltunk azon hahotázni, ha például általában a borsólevesek alkalmával (ami a nyári idény idején gyakorta megfordult az ünnepi asztalon) és amit apám nem nagyon kedvelt, ilyenkor mindig rendszeres óvatossággal félretolta a borsószemeket a tányérja szélére és felajánlotta, hogy ,,ki kéri?” – mert a borsó gusztusosan megtálalt smaragdszínű gyöngyszemeit apám a tányérja szélére szolgálta fel, egyáltalán nem szerette!

Ilyenkor általában mindig rájött a toporzékoló gyerek stílusa és elkezdte a maga zsörtölődő megjegyzéseit, és sok esetben kellemetlenkedő kritikai észrevételeit:

- Szívem, nem tudtál volna krumplit csinálni sült hússal, meg akarsz engem ölni? – kérdezgette morgó medvehanggal folyamatosan, ha éppen olyan kedve volt.

- Majd adok én neked krumplit! Mindig csak az a nyavalyás sült krumpli, na meg a rántott hús! Meddig akarsz még egyfélét enni? Nem unod? – vagdalkozott csatazajra emlékeztető ítélkezésekkel áldott anyám. S igaza volt, hiszen az ember nem ehet az idők végtelenségéig egyféle kosztot, így hát titokban mindig is igyekezett törekedni a változatosságra.

Apám rajongásig imádta az Erős Pista névre elkeresztelt vulkáni intenzitású paprika őrleményt, amiből – feltéve persze, ha leves került az asztalra -, mindenképpen kötelező volt tenni az adott levesbe belőle, hogy még levegőt se vehessen, és kiváltképpen vörös lufiként elszíneződjön, már amúgy is feszültségekkel terhes feje, mert csak ebben az esetben lehetett tökéletesen kijelenteni, hogy kiegyensúlyozottságnak örvendett.

 Áldott és jószívű édesanyámnak két, három alkalommal hátba kellett ütögetni apámat, ami azért volt rendkívül praktikus, mert előfordulhatott, hogy néhány cigányútra tévedt falatocska a nyelőcső mellé csúszott, és ilyenkor hasznos volt, ha a falatocskáknak megmutatták a kivezető útvonalat a test börtönéből.

Persze apám a családfőkhöz méltó udvariassággal várta, hogy kedves édesanya mikor szolgálja fel neki a kellemes otthoni hangulatokat teremtő ebédet. Néha amikor egy tartalmas ebéd után a gyomorban még maradt egy ki talpalatnyi hely, akkor a finom és felséges desszerteknek szinte senki sem tudott ellenállni. Szerette ha szolgálták. Legtöbbször ez lehetett franciakrémes, tiramisu, vagy andalító marcipánszelet, engem személyesen az édesség mindig is a kísértés bűne felé csábított.

 Édesanya szinte bármit képes volt kellemes, és meghitt hangulatot teremtve elfogyasztani, lehetett az húsleves, vagy akár sütőtök krémleves (ami az egyik kedvence volt) akár egres és kelbimbó: egyetlen szóval szinte minden. A kivételek sorát a sült krumpli, és a rántott húsok sorozata nyitotta meg.

   A fejtörést egyetlen szinte semmiségnek tűnő probléma okozta, tudniillik, ha apám már századszorra is sült krumplit, és rántott húst kért a vasárnapi ebédek fő fogásaiként, és ilyen alkalmakkor bizony szegény édesanyámnak meggyült a baja apámmal, ami teljesen érthető mert különleges, és változatos ételeket szeretett volna elkészíteni, és felszolgálni nem mindig ugyan azokat a megszokott fogásokat.

 Alapvetően igaz volt a Tormás családra a mottóvá vált finom mondás, hogy a Tormásék szinte mindent hússal esznek, és hússal tesznek. Ami igaz az tökéletesen helyénvalónak is látszik minden féle rendű, és rangú sült húsokat fel lehetett a számunkra szolgálni, és szívesen is fogyasztottunk inkább húsételeket, mint zöldséget.

 Ugyanakkor édesanyám és én valami titokzatos, és egyedi okból imádtuk a tészta ételeket. A gusztusosan sok, és kiváló szalonnával megtálalt túrós csuszákat, már szinte finom porcukortól deres szakállat nővesztő ínyenc grízes tésztákat, amit még megöntözünk termékeny barack, vagy málnalekvárral. A sonkás és a sajtos tésztákat, a milánói, vagy bolognai tésztakülönlegességeket.

 A tésztás édességek közül azt hiszem egybehangzó véleményünk szerint, minden tekintetben a totyogós, és az aranyszínű méz nektárjaival gazdagon megöntözött ropogós vargabéles vitte el a fődíjat, egynéhány vasárnap alkalmával, amikor csak kedvünk szottyant rá.

 Apa, ha tehette akkor szinte minden ételhez tett egy kis sót ( lehet ez a szokása édesapjától idősebb Tormás Mihálytól maradt rá, mert ő is sósan ette az ételeket)

  Apámnak, ahogyan később megfogalmazta minden egyes nap meg volt a maga szertartása. Ami nem állt másból mint lassú, kopogó léptekkel bekéredzkedett a bejárati ajtón, amit legtöbbször én nyitottam ki neki, majd az étkezőben letette a munkatáskáját, amely a napi felszerelését tartalmazta, úgy mint: Üléshuzatot a buszszékre, slusszkulcsot (ami egy igen bonyolultan kiejthető szó így nem is vállalkozom rá) továbbá a napi rendszerességgel megjelent friss sajtót a Metró hírújságot, az ÚJ BUDA lapját, és a buszos magazint, amit sajnálatosan csak a buszosoknak járt.

 A napi időrendi sorrendet édesapa úgy gondolom mindig pontossággal betartotta, hiszen általában mindig alaposan megszerkesztve, és kellő figyelemmel, és gondossággal beírta a falinaptárba, hogy a munkanapokon hol teljesít buszos szolgálatokat (általában a nyolcas és a százötvenhármas busz útvonalán szolgált), ott általában tizenkettő harminc perc, vagy egy óra volt megadva, természetesen attól függően, hogy mikor, hogyan sikerült leváltani őt? (ami annyit jelentett, hogy a munkaidő leteltével egy másik kollégája átvette tőle a busz irányítását, és az aznapi szakszolgálatot.)

 Amikor beköszöntöttek a dermesztő, és fogakat vacogtató hideg téli hónapok kiváltképpen nagyra értékelte, és élvezte is, ha amikor hazajött a fárasztó, és idegrendszert jócskán megterhelő robotolásból, mindig töltöttem neki egy kis lélekmelengető pálinkát, vagy egy kis kupica konyakot. Ekkor természetesen – ahogyan ő mondta teketória, és egyéb kóstolgatás, és az illatok, és zamatos aromák felfedezése nélkül bátran mondhatom, hogy egy hajtásra legurított, ezt követte a rituális szertartásának a második fejezete, mert elővette a jól megérdemelt jéghideg sörét (amit sokáig nem voltam képes megérteni, hogy télvíz idején a fagylaltok jeges kockáira emlékeztető, folyékony sört apám könnyedén, mintha nyári forróság volna megitta.)

 Legkedvesebb sörmárkái közé tartozott a Dreher Antal-féle sör, a Kozel, a Pilsen, a Borsodi, az Amstel, és a Stella Artois, néha ha nagyon muszáj volt, és nem volt más a közelben – mint sokszor emlegette a túlélés elősegítése véget megitta az Arany Ászok fedőnevű nedűt is.

Ki kell ábrándítanom sajnos azokat, akik úgy képzelték el, hogy én is nagyon is szeretem, és majd megőrlök egy korty hideg, íz képzeleteket is beindító sörért. Sajnos egyáltalán nem szeretem sem a szeszes italokat, sem a dohányt, sem a kávét!

 Biztos vagyok benne, hogy minden családtagom úgy gondolta, hogy mikor kezdek el édesdeden gagyogni a szavak, és a betűk kiejtését, de a beszéd létrehozásához szükséges mechanizmusokat sajnos még nem sikerült elsajátítanom, így hozzávetőlegesen hároméves lehettem, amikor ténylegesen kezdtem tanulgatni, és érzékelni a magyar anyanyelvi kommunikáció, és szókincsünk szépségeit.

 Szinte rettegéssel, és bizonyos félelmekkel fordultam meglehetősen bizalmatlanul az engemet körülvevő világegyetem felé, ami az embert, ha még egészen kicsike, és védtelen a külső környezeti hatásokkal szemben bizony gyanakvással gondol a külső világra. Ilyen élményem volt többek között az állatok, és az élőlények egyszerre különleges, és varázslatos, de korántsem veszélytelen világa.

 Négy éves voltam, amikor valamilyen megmagyarázhatatlan módon (mert erre az időszakra már nehezebben megy az emlékezés) apám, aki feltehetőleg mindig is a legjobbat szerette volna adni, és nyújtani egyetlen fiának, úgy gondolta itt az ideje, hogy összebarátkozzam az ember egyik legjobb barátjával, egy szerinte végtelenül pajkos, és embereket igen-igen kedvelő németjuhász kutyussal, aki már alig várta, ha emberek társaságába keveredett, hogy megnyalja a kezüket, és az arcukat, (ami természetesen a játékosabb kutyáknál elő is fordul), apámnak ez az elképzelése sajnos nem egészen olyanra sikeredett, ahogyan ő azt már előre eltervezte, és már sebtiben iszkolt is édesanyám vaskezétől, amivel emberségesen móresre akarta tanítani, hogy még egyszer ilyen elő ne forduljon.

- Hogy voltál képes ilyen felelőtlenségre apa? – kérdezte kikelve önmagából anya. – És ha azt a szegény gyereket megharapta volna, és örökre nyomorék marad, isten mentsen attól? Belegondoltál, egyáltalán a tetteid következményeibe? – fakadt ki nagyon is dühösen.

- Ugyan már anyus! Ha igazi férfi, és az apa vére akkor nem ijedhet meg csak úgy egy nyamvadt kutyától! Nem igaz? – próbálta bizonygatni túlzottan erőltetett hidegvérrel apám az igazát. S mint később ő is tapasztalhatta ez igazán nem volt éppen valami jól eltervezett gondolat, mert később már annyira rettegtem minden négylábú kedvenctől, hogy óhatatlanul is inkább ki sem tettem a lábam biztonságot jelentő odúm négy falai közül. Létezik az úgynevezett abszolút, és a tudatos félelem!

Én az utóbit választottam ki! Én elhatároztam magamban, hogy tudatosan fogok félni, szinte mindentől, és vélhetően ez nem igazán nyerhette el apám Tormás Mihály tetszését. Ő ugyanis akként vélekedett, hogy egy férfi: sosem sír, hisztériázik, és nyivákol mint egy hölgy, hanem acélosan tűri az élet ádáz megpróbáltatásait.  

 A farkas kutyussal sajnos sikerült engem úgy megijesztenie, hogy lelkemben ugrásszerűen meg növekedett az adrenalin, és le is adta harsogó riadójelzésekkel az utasításait, hogy ezentúl óvakodjak, minden nemű élőlénytől legyen az kutyus, macska, vagy akármiféle, a saját biztonságom érdekében.

 A mai napig megesik velem, hacsak az utcán látok egy békésen rohangáló, és szaladó kutyust, önkéntelenül is börtönébe zár a félszeg félelem és reszketés, egy olyan élőlénytől akinek bizonyára már rendkívülien kifejlődött az intelligenciája, de állati beszédét az ember csak riasztó, és harsány ugatásokban ordibálásokban képes érzékelni.

 Már legalább százszor elmesélték nekem a szüleim, hogy télen, amikor december már havas szakállával bekopogtatott az ajtónkon, és rezegő zúzmarák, mint angyalok gyémánt varázspálcái csüngtek vigyázban tisztelegve a háztetőkről akkor a szüleim mindig jól bebugyoláltak tetőtől talpig, a melegséget hosszú ideig megtartani képes holmikba, és kivittek szánkózni a határba, ami valószínűleg lakodalomra készült, mert gyönyörűen a porcukor finomságával lepte be a hó, és úgy nézett ki mint a menyasszonyi fátyolba öltözött menyecske aki már alig várja, hogy élete párja meglássa, és összekössék a szíveiket.

 A határban még társaságunk is akadt, a sötét éj károgó, és vészt jósló gavallérjai, a vetési varjak kíváncsian és halotti türelemmel figyeltek bennünket, hogy hová megyünk ilyen időben, amikor a madár sem jár erre.

 Később rendszerességgel kilátogattunk a határba, ami szomszédos volt az évszázados fa aggastyánok birodalmával, a háborítatlan, és harmóniában lélegző természeti környezettel, ahol minden állatot, és élőlényt szívesen, családiasan látnak kivéve talán az embert.

 Az erdő védelmező katonái, ezek a hatalmas égig erő tornyok bütykös, és recsegő karjaikkal biztonságot, és védelmet hirdettek az erdő kisebb lakóinak a gombáknak, akik kalpagjukat mindig megemelték félszegen, és óvatos udvariassággal mások előtt, hogy így mutassák ki tiszteletüket. Az erők királya a hét égtáj felé tekintő, és agancskoronás szarvas, és úrnője az őz előtt a fák égbolt koronái néma fegyelemmel tisztelegtek.            

  Később aztán amikor úgy nyolc, vagy talán kilencéves lehettem, és édesanyám édesapja, az anyai nagyapám Borkos Gyula papa egy piciny, de annál értékesebb miniatűr, kicsinyített repülőgép modellel lepett meg fából, amit egymaga fabrikált kedvenc földalatti pincéjébe és aminek én a rajongásig örültem, és nagyon büszke vagyok még évek multával is, hogy egy olyan emberséges és nyílt emberrel ismerkedhettem meg mint amilyen a nagyapám volt. Meg tudta az embert bölcs, és mesélő kedvével nevelni, nyílt, és egyenes gerincességével példa volt előttem.

 Később amikor óvodába írattak a szüleim igencsak sokáig féltem, ami abban az időben igen gyakran és sikertelenül gyermeki félelemmel kitöltötte a hétköznapjaimat. Általában minden reggel nagyon mélabús, és szomorkás hangulatban voltam, mert az esetek nagyobb részeiben, mindig édesanyámmal mentünk az óvodába, ami a Fogócska utca tizenhatos szám alatt ágaskodott Budapesten, akár egy óriási üvegpalota égig érő ablakszemeivel, és vasrácsos szempilláival, ami szerintem egy félénk gyermek képzeletvilágában nem túlságosan biztonságos hely, és környezet, inkább igencsak ijesztő és barátságtalan menedék a gonosz szellemeknek, koboldoknak.

 Azokban a számomra meglehetősen kemény, és korántsem egy gyereknek való időkben, nagyon is hisztizős, nyafogós, és mindenen sírva fakadó gyerek voltam, aki ha valamit nem akart, lehetőséghez képest igyekezett addig toporzékolni, és hepciálni, amíg kívánsága, vagy saját egyéni akarata nem teljesült.

 Keserűségemnek talán egyetlen oka volt, ami a velem egykorú gyerkőcökre is éppen úgy igaz volt, mint rám, (csak ők a lelkük belső terének történéseit hatékonyabban voltak képesek kezelni) – így aztán gyermekként én sem érthettem, és sokáig nem is foglalkoztam mélyebben a felnőttek mindennapos, kemény, s fáradságos világával, így tulajdonképpen azt szerettem volna, ha a szüleim egyedül velem foglalkoznak, hiszen nagyon bensőséges érzelmi szálakkal tudtam már gyermekkoromban a szeretteimhez kötődni, és ragaszkodni.

 A gyerkőcök és ez vonatkozott a rosszcsontokra is általában kisautókat, és robotokat vittek az óvodába magukkal kedvenc játékszerükként a leánykák pedig szépen felöltöztetett kisbabákat. Az én egyik legkedvesebb játékaim közé tartoztak a színváltásra alkalmas autócsodák (amik egészen egyszerűen úgy működtek akár a kaméleon aki képes lopakodó, és sejtelmes színek fölvételére, és akinek általában zöld a színe, de ha valamilyen színű faágra felkapaszkodik, akkor megváltoztathatja a bőre színét.) Éppen ilyen tulajdonsággal rendelkeztek ezek a kis autók, amikor például az ember meleg vízbe rakta őket egy csapásra megváltozott a karosszériájuk fénye, és színe.

 Az óvodában általában ünnepségek alkalmával, (ami gyakorta előfordult) farsangi mulatságot rendeztek, ami abból állt, hogy mindenkinek jelmezt, és egyúttal jellemet is kellett cserélnie, hogy minél hitelesebb legyen a figura akinek a bőrébe szeretett volna bújni.

 A nyolcvanas évek legvégén jött divatba a denevérember című nagysikerű amerikai film hatására az úgynevezett denevér-kultusz aminek lenyűgöző, és bámulatos hatására a csoportban majdnem mindenki denevérnek öltözött. Én pedig kicsattanó örömmel, és boldogsággal fogadtam azt a kialakult tényt, hogy egy piros, kék pöttyös, és smaragdzöld bohóc kosztümöt szánt nekem édesanyám. Még az arcomat is borvirágos pirospozsgák díszítették, és úgy nézhettem ki mint aki náthás lett, vagy akinek megfázott a nózia egy kicsit.

 Akadtak bizony szomorkás, és keserédes pillanatok is, amikor például tisztességes magyarázatban, és letorkolásban részesültem pusztán azért, mert néhány (utólag felnyílt a szemem igencsak suhanc huligánnak), visszaadtam a szabad természet szabadságát.

 A történet úgy kezdődött, hogy két akkori ismerősömmel (akikről úgy hittem igazi barátaim), valójában két igazi bandavezér volt Bulka Gergely, és Veréb Ádám rábeszéltek szelíd és szép szavakkal, hogy ha érezni kívánom a szabadság mámoros, és felfrissítő világát, akkor az udvarón található fontosabb játékszerekkel (nem szükséges technikai találmányokra gondolni), pusztán csak egy kemény műanyagból készült lapátra, és ásóra kell gondolni, hogy azok segítségével valósíthassuk meg a szökési kísérletünket. A szökésre azért lett volna eget rengetően szükséges, mert az óvodát kerítéssel kerítették körbe, hogy megóvják a csemetéket.

 A két nyurga, és egészen cingár fenegyerek Bulka, és Veréb igazi gengszterek feladatmegoldó, és gondelhárító egyéniségek voltak, aki kiadták a munkát, mint belevaló, és karizmatikus vezetők, és a siker érdekében kellő gondossággal megdolgoztatták a beosztottjaikat (mármint szerény személyemet.)

 A feladatomnak a technikai célja tulajdonképp az lett volna, hogy ások a műanyag ásóval a puha, és homokos földbe egy üreget, akár a foglyok a börtönben szabadulásuk előtt, és ezen a keskeny, és kényelmetlen járaton keresztül egérutat nyerhetünk a nagyvilágba. A két alvilági főnök figurák természetesen megvoltak az ösztönző módszereik, és eszközeik. A legjobb minőségi csokoládét kínálták fel nekem, ha elfogadom az állást, és nekik dolgozom.

- Gyerünk Tormás, fogad el a csokit, és ígérjük kapsz még belőle akár többet is – hitegettek sokszor. S én amilyen kis hiszékeny, s naiv butácska tökfilkó voltam ezt sajnos a lehető legegyszerűbben el is hittem, mintha csak szín igazat próbálták volna elhitetni velem!

  Ennek segítségével vásárolták meg az önzetlen segítségnyújtásomat, és a hallgatásomat, ami talán a legfontosabb volt, hiszen ha esetleg Marika néni az óvoda igazgatónője kérdőre von, hogy tegyem le bizonyíték gyanánt az igazság szilárd köveit az asztalra, akkor én bátran kifüllenthetem magamat, hisz ez lenne a lényege a betyárbecsületnek.

 A későbbiekben amikor is Bulka, és Veréb is ,, szabadlábra kerültek” tehát sikerült megszökniük engem kivéve, (pácban maradtam, és benne hagytak a vajban.), akkor bizony kizökkentem a számomra olyannyira fontos álomvilágból, és a képzeletem határaiból, mert rá kellett döbbennem, hogy az eddig barátaimnak hitt emberek, nem egyebek, mint érdekkereső élősködők, és ezek után már képtelenségnek hangzott volna, ha mégis hallgatnak a lelkiismeretük legbölcsebb szavaira, és kiszabadítják öreg barátjukat a kutyaszorítók kemény és ellenséges fogságából.

 Később természetesen kiderült, hogy Bulka, és Veréb is kölcsönösen megtagadták a tanúvallomást, és ígértek ők fűt-fát mindenkinek csak, hogy menthessék önmagukat, de azt hiszem, hogy igazán a saját lelkiismeretüknek képtelenek lettek volna felfedni az igazságot, mert a hazugságok szakadékába estek.

 Az igazság sajnos az, hogy én megpróbáltam mindenkit úgy elfogadni, és tisztelni, ahogyan megismerkedtem vele, tehát önálló, és egyéni személyiségekként közeledtem, és igyekeztem megbarátkozni az emberekkel.          

 Néha édesanyám gyakran megengedte, hogy elmenjek vele a munkahelyére, a híres helyre ahova csak felnőttek járhatnak, és ami az én egyéni, és sajátos nyelvezetemben a ,, dolgozó” nevet kapta.

 Ilyenkor általában mindig vettünk valami szerény, ám annál finomabb harapnivalót az egyik péknél, ami nagyon közel volt a munkahelyhez. A munkahely épülete az amerikai filmekre nagyon jellemző felhőkarcolók típusaihoz hasonlított az égbolt felhő párnázatát, szinte szikeként hasította ketté az ég kapuja felé kapaszkodó, hatalmas óriásméretű torony, és egyben irodaház.

 Ebben az égi meszelő kinézetű, nagy épületben, ha jól emlékszem akkor éppen a negyedik emeleten a négyszázhuszonnyolcas szobában dolgozott minden egyes munkanapon édesanyám, mint üzemgazdasági előadó.

 Amikor az ember belépett a szobába úgy hiszem, hogy annál tágasabb, és családiasabb irodai helység aligha létezhet a mai sürgő, és forgó fővárosban.

 Egészen fantasztikus, és mesébe illő kirándulás volt ez a számomra, hiszen nem kellett az óvodák néha nagyon unalmas, és túlontúl parancsoló világában részt vállalni. Mégis azt hiszem ezek voltak az önfeledt gyermekkorom legszabadabb pillanatai. S mégis az önfeledtnek tünő gyermeki létből léptem később át a gondterhes felelősség nyomasztó tudatába.

                                                                      MARÜSZÁSZ BŰNBEESÉSE

(XXI. századi mese)

A kívül-belül szőrős Sziszifusz – aki tudvalevőleg egész álló nap föl-le görgette a maga hiábavalóságának súlyosbodó szikláit le-föl a hegyre -, egyszerre csak a magasságos istenek azzal büntették, hogy teljesen lekopaszították, és ha ez nem lett volna elég, akkor itt kell még megjegyezni, hogy a megmaradt – karakánnak éppenséggel nem nevezhető -, akaraterejét is teljesen elvették! S mint a bivalyerős Sámsonnak a bibliából szerencsétlen Sziszifusznak is elszállt minden talpalatnyi ereje, ahhoz, hogy továbbra is képes legyen megtenni, és megcselekednie a gondolatait, amiket legkivált józan értelme diktált!

És ha ez nem lenne elég, akkor a tragédiák sorozatát tetéznünk kell még azzal, hogy egyik nap, megfáradva a naponta újabb, és újabb verejtékgolyókat fialó munkavégzésben gyönyörű, csilingelő nimfahangra lett figyelmes; a hegy lábánál, egy szelíd, kis völgyben forrás járta a maga bújócskáját a szelíden a kövek között, és egy halk, fátyolhangú vízesés csörgedezett, mint zuhanyrózsa le a sziklák peremén, ahol egy egzotikus szépségű nimfa Éva-kosztümben kedvére fürdőzött.

A mindig féltékenykedő, és szinte az irigységig hiú, és gőgős isten Apollón már távolról figyelte zsákmányát, mert senkinek sem engedhette meg, hogy szemét szabadon, és felelőtlen könnyelműséggel legeltesse a nimfáját, akit egyes egyedül ő maga szeretett volna nyoszolyára csábítani.

Azonban tévedett ebben az igyekezetében a lelkesülő, és szinte mindenre kíváncsi Marszüász éppen arra sétálgatott, miközben a fák zöldpikkelyes leveleiről gyűjtögette a harmatok édeskés gyöngycseppjeit, - mert tudvalevő, hogy mivel Marszüász meglehetősen torzon-borzon alak volt, és kívül-belül szőrös is, ezért szigorúan tiltva volt neki a tisztító hatású vízesés közelébe menni, nehogy még megmártózni benne.

A törékeny liliomszál-testű nimfát éppen ezért csupán távolról figyelhette, hogy Apollón gyanút ne foghasson, és ne történhessen baja!

Amint egyre közelebb, és közelebb merészkedett az elbűvölő, bájos hang irányába, észre se vette, hogy beleütközött Sziszufuszba, aki már reggel óta azon törte szerencsétlen fejét, hogy vajon még hány adag termetes kősziklát kell felcigölnie a hegyoldalon keresztül, míg végül leveszik vállairól a terhet?

- Hát te meg mit csinálsz kedves barátom?  - érdeklődött Marszüász – itt lopod a drága idődet, amelyet, hogy élveznéd, amit e könnyű halandó élet még neked tartogatni tud?

- Már megbocsáss, de bizonyára már téged is értesítettek a kegyes istenek, hogy mivel engem arra szemelt ki a végzet, hogy örökké tartón kősziklákat cipeljek föl-le a hegyen ezért engem a halandóság átka csöppet sem érinthet! – vágott vissza, kissé cinikusan Sziszifusz.

- Hát, kedves barátom…Te tudod! Mindenesetre csak nem lehet belőle akkora nagy baj, ha egy csöppet megfeledkezel a munkádról, és egy kicsit hódolsz az élvezetek bohém oltárán! Gyere csak velem - csalogatta a könnyedén befolyásolható Sziszifuszt. – Hadd mutassak csak valakit neked! – azzal huncut, és csalafinta módon, rejtélyes mosoly jelent meg Marszüász szája szögletében.

- Kedves barátom! Megtisztelő a hívogatásod, de én egyszer már eljátszottam a kegyelmes Istenek előtt a szerencsémet, így hát a magam részéről sokkal vonzóbb lehetőség, hogy fölgörgetem a hegyre még ezt a pár sziklatömböt, hátha egyszer végre kitartó szorgalmamnak eredménye is lészen! – azzal meg se várva, hogy Marszüász tovább csábítgassa a rosszra, fogta magát, és nekiállt, hogy napestig tovább szikláit is fölcipelje.

Marszüász pedig, mint valami makacs, és túlzottan engedetlen, forrófejű kamasz megfogadta magának, hogy történjen bármi ő aztán nem lesz rest, és csak meglesi az egzotikus szépségű nimfát, kerül amibe kerül!

Csöndesen lelopakodott előbb a hegyről, majd elrejtőzött az egyik terebélyes tölgyfa sudár, és óriás törzse mellé, abban reménykedve, hogy ezt a titkos rejtekhelyet egyedül ő ismeri. Azonban ebbe az erdőbe érkezett az erdők, és vadállatok fenséges istennője Artemisz is. Amint íjjal, és tegezzel éppen kedvenc foglalatosságának a vadászatnak hódolt; kissé morcos is volt, mert a vadak másik királyát, a szarvast ő sem merte lelőni bármennyire is kecsegtette a kínálkozó ajánlat egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az egyik fa mögött halkan lapul valaki…

Észrevétlen, és nesztelen odalopakodott a háta mögé, és megragadta szőrös, és kissé piszkos füleit, amik ki tudja már mióta nem láttak tisztességes fürdővizet!

- No lám csak, vak tyúk is találhat szemet! – rikkantotta el magát az istennő, és ettől aztán csuda jó kedve kerekedett!

- Hát kérem fogadja bocsánatkérésemet, ami miatt kíváncsiskodni méltóztattam, csupán odatévedt valamelyest egyetlen pillanatra tekintetem! Testszik tudni, hogy megy ez! – mentegetőzött nem sok sikerrel a kívül-belül szőrős szatír.

- Tudod te, mit szoktam én az ilyen elkószált kis szatírokkal tenni, akik ráadásul ahelyett, hogy az egyszerű furulyázó flótázásnak hódolnának, csak úgy fogják magukat és büntetlenül az erdei nimfákat bámulják leesett álakkal?

Marszüász most alázatosan meghajtotta magát, letérdelt, mint aki valóban méltatlan, és jóvátehetetlen bűnt, és alávalóságot követett el, és onnan a földről nézett könyörögve, és nagyon szomorú szemekkel farkasszemet Artemisszel.

- Hát akkor most mihez is kezdjek veled, te pufók, szőrős szatír?! Mondd csak?! – föl-le kezdett el járkálni előtte, és látszott, hogy erősen gondolataiba merül. – Megvan! Heuréka! – pattant ki kis idő múltán agyából az ötlet. – Szólítom az én nagy és erős bátyámat, Apollónt, majd ő eldönti, hogy mi legyen a büntetésed!

Azzal fogta és bőrszíjából egy kis sípot húzott elő, és egy hatalmasat fújt bele!

Nem telt bele kis idő, és az isten Apollón aki hárfával közlekedett megjelent:

- Ki az ki szólított, amikor tudhatná, hogy így is rengeteg dolgom van! – s úgy szárnyalt szárnyak nélkül, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az istenek repülni is tudnak! Amint megpillantotta ikerhúgát enyhén grimaszolt, és jócskán meg is lepődött, mert sehogyan sem tudta mire vélje ezt, hogy a húgának, aki mindig is jeleskedett a vadászat területén bármikor is segítségre lenne szüksége.

- Hát szervusz, hugicám! – üdvözölte. –Hát te meg, mondd csak miért kerestél?

- Szervusz, szentséges bátyám! – hajolt meg üdvözleteként liliomos fejét meghajtva előtte. – Azért kérettelek ide fölöttébb zsúfolt hétköznapodon, mert lenne itt egy kisebb probléma. Amint bizonyára már te is észrevetted, az egyik csalafinta és fölöttébb kíváncsiskodó szatír volt annyira bátor, és felelőtlen, és hogy az egyik erdei nimfát egy tölgyfa mellett meglesse, miközben az tisztálkodási szertartásának hódolt.

- Így történt ez?! – nézett farkasszemet az isten Marszüásszal, aki viszont köpni, nyelni alig tudott általános rémületében.

- Mondd csak te szatír? Elvitte a cica a nyelvedet?! Hozzád beszélek! válaszolj!

- I-igen! Magasságos, szentséges Apollón! én voltam bátor megpillantani ragyás képemmel a nimfát! De mentségemre legyen mondva csupán csak egyetlen pillanatot szemléltem meg őt, és biztosítom fenségedet, hogy semmi rossz szándék, avagy alávaló tett nem vezetett!

- Vagy úgy! – reszkírozott meg nem létező bajsza alatt egy mosolyt az isten. – És mondd csak…Tetszett a látvány?! – vonta fel érdeklődve szőke szemöldökét.

- Kérem ne vegye tolakodásnak az őszinteségemet, de én még soha sem láttam ennyire annyira lenyűgöző, és megbabonázó szempárt, mint ennek a nimfának volt! Megkérdezhetem a nevét? – bátorkodott egy kicsit közelebb férkőzni Apollón tógás lábaihoz.

- Hogy merészelsz? Még pimaszkodni mersz velem?! – s azzal rettentő haragra gerjedt, és mintha csak egy gyenge falevél lett volna úgy emelte fel keze segítsége nélkül, pusztán csak az akaratával Marszüászt a föld felszíne fölé.

A szőrös szatír úgy meglepődött ezen, hogy általános hányingere támadt, és attól tartott, ha még sokáig folytatódik a levegőben kibontakozó, kisebbfajta hullámvasút, akkor bizony nagy a valószínűsége, hogy gyomortartalmával be fogja teríteni az alatta állókat; elsősorban Artemiszt, és Apollónt.

- Fenség! Bocsásson meg, de már nem sokig bírom idefent, és nem haragudjék meg nagyon, de elkezdett liftezni a gyomrom!

Az istenség látván a szánalmas, és kissé szerencsétlen szatírt leeresztette a földre, de súlyos büntetést eszelt ki a számára! Azonban észre se vette, hogy odafönt a messzelátó hegy tetejéről – ahova tudvalevően száműzték Sziszifuszt, a hangyaszorgalmú, és éppen átka miatt halhatatlan sziklagörgető, mindent látott, ami a kis békés völgyben ez idáig történt.

- Szatír! Huncut kíváncsiságodért most kamatostul lakolni fogsz! – azzal meg se várva, hogy a halottsápadttá vált Marszüász bármit is felelhetett volna maga mentségére, pontosan annak a tölgyfának az ágára húzta fel, ahol megfigyelte néhány perccel ezelőtt az erdei nimfát! Fölhúzta, mint a nyársat, és ha ez sem lett volna elég bárkinek is, akkor szépen kezdte szőrös bundáját pengeéles késével lefejteni!

Úgy visított szerencsétlenül járt szőrös szatír, mint a kismalac, akit éppen ölni visznek! S éktelen ricsajt csapott maga körül!

- Hát te aztán megizzasztod az istent is! – fújt egy nagy levegőt Apollón. – Még nekem is bőséges munkát adsz!

Az éktelen ricsajra azonban a szelíd kék tó tükréből a bűbájos erdei nimfa kiemelkedett, és gyorsan magára öltötte leheletfinom hófehér köntösének ujjasát, majd a tett színhelyére sietett.

- Jóságos, és szentséges Apollón! – térdelt eléje, és ahogyan azt az etikett diktálja mélyen meghajtotta még vízcseppek millió gyöngyeitől verejtékező, hollófekete hajzuhatagját.

- Hogy mersz a színem elé kerülni Leukoteia! – csattant föl mérgében az isten. – Vagy téged is büntesselek meg, és szépséged elvéve ragasszalak fel az égre, mint fivérem Poszeidón tette Cassiopeiával?

- Bocsáss meg nekem nagyúr! De a legmélyebb tisztelettel kérdezem, mit vétett ez a szőrős Enkidu, hogy ily szigorú, és könyörtelen bosszúd haragja máris lesújt rá?

- Elhallgass, ha mondom, te csalafinta nimfa, mert rögvest felnégyellek, ha csak még egy árva szót is szólsz! – dörgött mennydörgésként a hangja.

- Tisztelt bátyám! Kérlek csitítsd haragodnak ádáz tüzeit, elvégre nem lenne szerencsés, ha a fürge röptű Hermész erre röpülne, és mindent Zeusz szent fülébe súgna! Nemde?!

Apollón egy ideig töprengett, miközben szegény Marszüász jócskán megkínzott, és megcsonkított, erősen vérző teste még mindig a tölgyfa erős karjaira volt fölfüggesztve, és több sebből is vérzett…

KORKÉP ALÁ

(Prof. Druzsin Ferenc tanár úrnak)

Tekintélyes íróasztala fölött mint két éltes, túlvilági fejedelem:

Babits s Arany őrködött. Két próféta-hírmondó megfáradt,

kivesézett kultúr-hegyen, a komolykodó,

mégis emberség humanizmusát féltve

dédelgető Babits ahogy Rippl-Rónai értette,

s látta s a már ősz-tekintetes Arany,

ahogy kedvenc Margitszigetén üldögélt:

Oda nem illőn, szakállasan

várta s fogadta kora elhamarkodott rendelkezéseit,

mint a mindig szerény! – Ideges töprengéseimre – na,

vajon mit mondhatok még? – hirtelen busman-szemöldökét előttem összerántja

az irodalomtörténet színházért is rajongó, csillagszemű,

s büszkearcú eminenciása, mutató ujját töprengve arcába

mélyeszti, gondolataiban mereng:

,,No, ez idáig négyes amit mondott! Akarja-e folytatni?”

Mire én: ,,Tessék csak nyugodtan kérdezni!”

– s már mosolyog s vidulgat a zengő harang-torkú,

s tovább vallat, mint az ügye vizsgálóbíró:

,,Mondana egy költeményt?” – De hát oly

szép sok halhatatlan átlényegült sorok között hogy választanám ki az épp ideálisat,

én a szerencsétlen tébolyodott a legmegfelelőbbet?

,,Csak azt mondja előttem, ami az eszébe jut!”

– S magam sem veszem hirtelen észbe, de már regélek, mesélek:

Strófák törvénye szerint ezer furcsa, különös dolgot!

S az öreg eminenciás már

láthatatlan bajsza alatt büszkén mosolyog:

,,Teszik a maga olvasottsága! Az indexét csak odakint tekintse meg!”

– Azzal gyorsan elbocsát a tudás Pantheon-otthonából!

– Aznap így esett, hogy enyém lehetett az ötös jegy,

- s bár a kétkedő alázat marcangolt egyre,

mint aki bűnös s hibázott – egyre szorongatott!

Így a boldog szégyen tudatában

hogy szándékosan aznap magamat nem buktattam,

mégis sikeresnek tudhattam önmagam!