A SORS KEGYES SZÁLAI

1989 vízválasztó egy év volt annyi szent. Igaz felsőcsoportos ovódásként akkor még egyáltalán nem az érdekelte, hogy vajon kisiskolásként milyen is lehet tulajdonképpeni élete, sokkal inkább az izgatta kissé setesuta, mondhatni csenevész fantáziáját, hogy miért kellett egyedül csak nki malacjelmezt viselnie az ovódai évadzáró ünnepségen az összes szülők, és persze mindenki előtt. Mondani sem kell, hogy keserves, vigasztalhatatlan, rázkodó zokogásra fakadt, és édesanyjának is legalább két-három órájába egészen biztosan beletelt mire reszkető, nagyon szomorú kisfiát megvigasztalta. És azt sem értette, hogy miért kell az ovoda nyugodt kigyensúlyozottságra, biztonságra való törekvését alig három és fél év után ennyire könnyűszerrel feladnia?
A kislány – akivel szeretett volna barátkozni –, és akinek szülei egyik karikagyűrűjét adta jócskán meglepődött, amikor kinyújtotta markát és beletette aprócska, pöttöm ujjacskái közé az értékes ékszert. Később úgy emlékezett, hogy az ő és a kislány tehetős szüleit is behívatta az igazgatónő, és miután tisztázta a homályos részleteket rávilágított, hogy a kisfiú csupán barátkozni szeretett volna, és egyáltalán nem akart semmi rosszat.
– Az én lányomat jobban teszi a tisztes távolságból elkerüli! – fenyegette meg a kislány anyukája a kisfiú anyukáját, akinek több sem kellett máris egy anyatigris határozott temperamentumával állt ki teljes mellszélességgel kisfia mellett:
– Az én fiam nagyon rendes, okos, nagyon udvarias gyerek! Miért baj az, ha szeretett volna beilleszkedni?! – szerette volna kérdőre vonni a másik szülőt, ám a másik anyuka köszönte szépen egyáltalán nem kért sem a logikus beszédből, sem másból sem. Miután a kissé kínos beszélgetés lezajlott az igazgatónő irodájában, és a karikagyűrű visszakerült jogos tulajdonosához a továbbiakban már nem is igen beszéltek róla a kisfiú szülei. Később aztán a kisfiúból váratlan kamasz lett a 90-es évek végére, és szinte mindenkire gyanakvással, vagy félelemmel tekintett, hiszen sosem tudott kellőképp bevágódni, vagy érintkezni saját korosztályával. Mindig is az idősebb, érettebb, tapasztaltabb emberek között érezhette magát biztonságban. A kislánykából is gyönyörűséges, nádszálkarcsú hölgyemény vált, aki viszont igyekezett mindent elkövetni annak érdekében, hogy szeressék, elfogadják, és becsüljék meg elsősorban saját csajos barátnőinek alig öt főre korlátozodott, aprócska brancsa. Alig múlt tizenhárom amikor először kóstolta meg milyen égető benzin érzésű a vodkával kevert narancslé, és hogy milyen hamar az ember fejébe száll váratlan hirtelen, és emellett már tizenhat volt, amikor módos szülei külföldre mentek vakációzni, és bár a nagymama sokszor vigyázott rá, a kamasz lány kikötötte, hogy már egyáltalán nem kisbaba, aki folyamatosan rászorul a pátyolgatásra, ezért nyári vakációját javarészt egyedül töltötte, és lefeküdt a számára ideális álompasival. Előtte persze igyekezett utánnanézni, hogy ez egészen pontosan mivel jár és hogy mennyire fog fájni még jócskán fejlődőfélben lévő testének, és miután sokáig csókolóztak a hosszúra elnyújtott előjátékban amikor befeküdtek az ágyba és sötétben csinálták először tényleg fájt egy kicsit, de aztán ez is annyira tűnt természetesnek mint mikor az ember biciklizés közben jócskán lehorzsolja a térdét, és fájdalmai lesznek egy vagy két napig.
A kamasz fiú érettségi bankettjén szeretett volna szíve hölgyének versek formájában szerelmet vallani, aki viszont olyan részeg lett, akár egy csicsergő csacsi, és barátnőivel egyetemben totálisan elázott, míg a kamasz fiú egy csepp alkoholt sem fogyasztott, mert ki nem állhatta émelyítő, hányingerkeltő szagát. Igaz úgyan hogy később már egyetemista korában a Déli pályaudvar metróállomásában megvallotta gimis szerelmének, hogy halálosan bele volt zúgva, de akkor már mit is számított ez az egész?!
Tehát a kamasz fiú bölcsész lett, és miután a kamasz lány sem igazán tudhatta, hogy vajon hová is kellene felvételiznie – bár kétségtelen –, hogy nagy hatással volt rá mind a színésztábori tanflyam, mind pedig egy szinistúdióban eltöltött cirka három-négy hónap, ahol rengeteget lehetett főként a színészmesterségről, és különböző helyzetgyakorlatokból profitálni, és tanulni mégis úgy döntött, hogy ő is megpróbálja a rettegett magyar-szakot.
A fiatal felnőtt ember mindig frissen borotvált, kissé szomorkás ábrázattal jelent meg másodpercre pontosan az egyetemi szemináriumokon, és nagyelőadókban tartandó előadásokon. Precíz alapossággal készítette elő nagy méretű spirálfüzetei mellett tollait, jegyzetfüzeteit, és bölcs sztoikus nyugalommal igyekezett a legtöbb esetben óraadó docensek, és professzorok szavait lejegyzetelni, és tovább gondolni. Legtöbb esetben mindig egyedül üldögélt főként a fenti karzaton, mintha egy mágikus, láthatatlan védőburok venné körbe, amibe csupán legfeljebb csak a kiválasztottak léphetnek be, hiszen egyébként az sértené a termékeny magányhoz való hozzáállást. Így történt, hogy miközben az egyik modern irodalmi előadáson a felnőtt fiatalember és a gyönyörű felnőtt nő is mindketten beültek a nő volt az, aki láthatott a férfiban valami nagyon ismerős rokonszenvet, amit miután sehova sem tudott hova tenni teljesen természetesnek találta, hogy izgatni, és azonnal bizsergetni kezdte a belső lelkiismeretét. Úgy vette megfontoltan, a legapróbb részletekig kiterjedően szemügyre az ismerős férfit, mintha legalábbis azonnal a veséjébe, vagy a lelkébe akarna látni. Mintha már látta volna ezt az arcot valamikor gyerekkrában, vagy a múltban.Mégsem ugrott be elsőre, hogy hol, ezért mindent szeretett volna elkövetni, hogy megfejthesse a számára is kíváncsisággal felérő talányt.
– Szia! Ne haragudj, de szabad melletted ez a hely? – kérdezte szándékosan szendén, bátortalanul, mert ez is hozzátartozott mesteri tervéhez.
A fiatal férfi először alig vette észre, hogy ül mellette bárki is. Gondosan már-már alaposan belemélyedt spirálfüzetébe, és minden aprócska szófoszlányt, melyet az illető irodalomprof visszhangzón kiejtett a száján aprólékosan leírt, hogy semmi se vesszen el. Miután végzett a körmöléssel akkor fordult először a csinos nő felé.
– Persze, tessék csak nyugodtan… - válaszolta könnyedén, mintha ez volna a világ legkönnyebb dolga.
– Köszönöm, igazán kedves vagy… - a nő most füle tövéig elpirult, mint aki máris a legelső alkalommal pőrére vetkőztette lelkét, de egyáltalán nem bánta. Már nagyon régóta nem érzett ilyesmit, és ez most – úgy tűnt –, hogy nagyon is imponál neki.
A férfi amikor ismétlten meghallotta a prof dörgedelmes tenorhangját máris jegyzetelni, körmölgetni kezdett és a csinos nő is inkább úgy döntött, hogy megpróbál odafigyelni. De a valóság persze az volt, hogy minden idegszálával a férfit nézte, érezte és még most is képtelen volt beazonosítani a nagyon ismerős arcát. ,,Vajon hol a fenébe találkozhatott vele?!” – kérdezgette magától.
Amikor az irodalomtörténeti előadásnak cirka ötven perc múltán vége lett, és hömpölygő egyetemistaáradat széledt szerteszét a nagy előadóteremből a nő végre bátorságot gyűjtött és igyekezett felfedni őszinte szándékait:
– Ne haragudj, de tudnál rám szánni egy pár percet? – szólt a már fejben másutt járó férfi után, akit jócskán meglepett a kérdés. Elvégre egy ennyire bombázóan csinos, és gyönyörű nő nem szokta kapásból leszólítani. Vajon mi lehet emögött?! Megállt és nyomban visszafordult a nő irányába.
– Tessék… Valam baj van?! – kérdezte érdeklődve.
– Tudod azt gondoltam, hogy itt mindenkit ismerek, és aztán rájöttem, hogy te nagyon ismerős vagy nekem, csak sajnos foglalmam sincs, hogy honnét… - mintha gondolatait szóban akarná kifejteni.
– Lehetséges… igen… sokszor felismernek… - szabadkozott.
– Tudod szerintem azért ez még sem olyan egyszerű! Te például nem találod különösnek, hogy nekünk mindenképp találkozniunk kellett…?
– Szeretnék hinni a végzetben, és a a sorsban is, csak az a baj, hogy az élet rendre átírja az ember saját játékszabályait is.
– Bölcs meglátás! Most lesz még órád, vagy valami különleges elfoglaltságod? – érdeklődött tovább.
– Sajnos este fél nyolcra be vagyok írva alkalmazott pszichológia szeminárumra, egyébként szabad a napom.
– Mit szólnál hozzá, ha együtt töltenénk?! – mosolygott ellenálhatatlan fogkrémes mosollyal.
– Ezt most úgy érted, hogy szeretnél megismerni, és elbeszélgetni velem?! – kérdezett rá nyíltan, és őszintén.
– Persze csak, ha nem baj?
– Nem, szó sincs róla! Akkor hova szeretnél menni?
– Az aula mellett van egy üresen kongó tanterem. Szerintem ott simán eldumálgathatnánk, márha egyet értessz?!
– Semmi akadálya!
A hölgy most kedvesen azonnal belekarolt a jócskán megszeppent fiatal férfi jobb karjába, hiszen a balban ütött-kopott degeszre tömött aktatáskáját cipelte.
Gyorsan bementek az aula melletti halálosan kihalt tanterembe, majd mindketten leültek egy padba és főként a nő volt az, ai mindent tudni szeretett volna az illető férfi magánéletével kapcsolatosan.
– Tudod volt néhány nehezebb évem – kezdte el saját sztoriját a csinos nő. – Azt hiszem túlságosan is magamra veszek dolgokat…
– Hogy értve? – kérdezett vissza a férfi.
– Nem is tudom… - kifújta a tüdejében felgyülemlett levegőt. – Például a minap is, amikor az a szemétláda docens tanár azonnal elégtelent adott a zárthelyimre, és énmégcsak nem is bizonyíthattam be a saját magam igazát!
– Nagyon is ismerős helyzet! Nem szeretnélek kiábrándítani, de sajnos ezen az elátkozott helyen már egyáltalán nem a tudást és azegyéb kompetenciákat nézik. – állapította meg keserűen, kissé fanyar hangsúllyal.
– Persze eztén mind megértem, csak egyszerűn a szemétkedések, és a gonoszságok mennek az agyamra. Te hogy bírod? – most először nézett a szemébe komolyan, és magát is meglepte, hogy a vágy és az ösztön úgy tűnik máris működésbe lépett szívében.
– Hú, ezt a kérdést talán majd akkor kellene újból feltenned, amikor mindketten átvesszük a saját diplománkat.
– Na, de most komolyan, légyszi! – kérlelte, és érződött, hogy addig nem nyugszik, amíg a férfi végre el nem mondja a saját verzióját.
– O.K. rendben! Nyertél! A válaszom az, hogy olyan vagyok akár egy hajótörött. Szeretnék megkapaszkodni valakibe, vagy valamibe, de attól tartok, hogy bizony a jelenlegi helyzetemre gondolva harmatosan gyenge. Hogy hogy is bírom? Hát mivel sajnos mindig is sebezhető ember voltam, már gyerekkoromtól kezdve így vannak kifejezetten rossz napjaim.
Volt valami nagyon is megkapó a férfi kellemes, mégis kifejező, választékosságra törekvő hangjában, melyre fogékony volt a hölgy.
– Most egy kicsit provokatív kérdés következik, ha nem gond?
– Ajjaj. Mit követtem el?! – emelte fohászkodva égnek a tekintetét.
– Nyugi, nem fog fájni! Tehát mikorra teszed az első komoly szexulális együttlétedet egy nővel?
– Bocsáss meg, de ez mintha máris túlmenne a józan, és belátó etikusság határán. Már-már a nyílt, és pikáns provokációt súrolja!
– Na, fogd fel úgy a dolgot, hogy egy izgalmas kísérlet főszereplője lehetsz.
– Hát kösz szépen, de mindig is utáltam, és rüheltem kísérleti nyúl lenni! De ha már ennyire kíváncsi vagy, ám legyen! – törödött bele a kérdésbe, mert titkon kicsit mintha tudta vola, hogy később mire számítson. – Volt egy fantasztikusan gyönyörű, talpraesett gimis osztálytársnőm, akinek az érettségi banketten szerettem volna szerelmet vallani, ám a dolog szinte azonnal gellert kapott, és menten befagyott, amikor Kriszta részeg lett, akár egy csicsergő csacsi.
– Ó, ezt őszintén sajnálom, de nem ez volt a kérdés! – kötötte az ebet a karóhoz.
– Nézd csak! Tudom, hogy önbizalomhiányos voltam, és valószínűleg az leszek halálom napjáig, de én valami olyan fantasztikus, idilli, romantikus tündérmesének képzelem azt, ha egy nő és egy férfi egymásba szeret, mint azokon a régi sziruposan csöpögős Hollywoodi filmeken.
– Ó, nocsak! Nagyon csípem az olyan pasikat, akik még tudják mit is jelent egy igazi nő számára a romantika. Fogadni mernék, hogy titokban még most is száznál több levelet, versikét, és képeslapot őrizgetsz az aztalfiókod mélyén, mert szeretnél hinni a csodában, mely egy szép napon talán rád is rádtalál.
– Nos a lényegre tapintottál! Miről szeretnél beszélgetni még?
– A Rákóczi út közepén közel a hetes busz megállójához van egy hangulatos kis kínai büfé, ahol elképesztően csúcsfinom kajákat árulnak, és van mindenféle finomság. Mit szólnál hozzá, ha most kivételesen én hívnálak meg téged? – kérdezte incselkedőn, és jókat kuncogott magában, hogy a megszeppent férfit sikeresen kibillentette már így is ingatag önértékeléséből.
– Hát… én… nem is… tudom… talán… - annyira hezitált, hogy azt se tudta, valójában mit is kell ilyenkor mondania.
– Látod kedves barátom! Éppen ebben a szent pillanatban buktattad le saját magadat pusztán a hezitálásoddal. Fogadok veled bármiben, hogy még az életedben nem voltál együtt úgy istenigazán egy valódi hús-vér nővel! Igazam van, vagy igazam van?! – valósággal most támadóan karba tett kézzel, és szétterpesztett, hosszú, karcsú lábakkal tüntetően, támadásra kész állt meg a férfi padja előtt.
– Most megakarsz ütni?! – kérdezte fájdalmasan szomorú tekintettel.
– Ne hülyéskedj már! Te nem bántottál meg, sőt, nagyon bejössz a magányos úriemberes szövegeddel! Akkor van kedved most rögtön kajolni egy jót?! – kérdezte türelmesen.
A férfi a biztonság kedvéért az órájára nézett, és bár negyed tizenkettőt mutatott a számlapos számlálója, ,,miért is ne?” – gondolta magában, és tétován bólintott.
– Ez nagyszerű! Látod mindig mondtam, hogy a rokonlelkek ha törik, ha szakad előbb-utóbb csak egymásra találnak.
Mindketten összeszedték táskáikat, majd kabátot vettek fel. A férfi segített a nőre feladni a kabátot, aki újfent elpirult, és nem is tagadhatta volna le, hogy ahogy megérezte a férfi vaskos ujjainak gyöngéd, ugyanakkor udvariasan figyelmes, lágy érintését szinte azonnal a fellegekbe érezte magát.
Még szerencse, hogy a Rákóczi út csupán csak egy köpésre volt a Múzeum körúttól így kényelmesen alig tíz perc alatt át is értek az út másik oldalára.
Amikor beértek a kis kínai büfébe, melyet valamiért ,,Vörös Sárkányra” kereszteltek el, ezzel is a távol-keleti misztikumot hangsúlyozandó a nő profin máris csípős tésztabundában sült csirkemelleket rendelt egy kis tofuval, és szójaszószos tésztával.
Öt perc alatt már készen is állt nagy méretű műanyag tálcán rendelésük, melyet a férfi vett át a kisnövésű, tört magyar akcentussal gagyarászó kínai emberkétől, hogy a felső lépcsős emeleti étkezőhelységben, ahol rajtuk kívül egy teremtett lélek sem volt nyugod körülmények közt falatozhassanak.
– Szerintem nagyon szuper, és hangulatos egy hely. Van benne valami titkos energia, ami feltölti az embert! – lelkesedett a nő, és azonnal bekapott egy csípős, fűszeres sült csirkemell csíkot egy csipetnyi fehér rizzsel. – Ó, ez isteni! Muszáj mgkóstolnod! – villájára tűzött egy újabb gusztusos csirkemellcsíkot, és már adta is oda azételben kételkedő férfinak, aki ha jót akart magának jobban tette, ha megkóstolta.
– Hú… ez aztán a csípős kaja… jegyezte meg. – Ez még a lábujjamról is leégeti a szőrt.
– Jaj, ugyan már! Legyél egy kicsit tökösebb, és vállalkozó szelleműbb! Hiszen nem élhetsz le úgy egy egész életet, hogy bizonyos dolgokat még nem is próbáltál ki. Nem igaz?! – újabb gusztusos, tökéletes falat következett, és nő nem győzött elismerően hümmögni párat.
– Tudod évtizedek óta ez volt az első olyan alkalom, amikor egy gyönyörű nő hívott meg, és kivételesen kezdem magam jól érezni! – vallotta be, magát is meglepve nyíltságával, és őszinteségével.
– Na látod, barátocskám! De jó, hogy végre megismerkedtünk,nem igaz?! – mintha a nőben szöget ütött volna a felismerés azonnal rákérdezett arra, ami mindvégig motoszkált lelkében:
– Bocsi, de meg kell kérdeznem! Te is a rózsavirág ovódába jártál?!
A férfi azonnal félrenyelte a csípős csirkemell falatot, és úgy tűnt kisebb fuldoklási roham tör rá. Gyorsan igyekezett egy-két jótékony korty vizet kortyolni, hogy elmulassza fulladását.
– Bocsáss meg… kicsit csípős volt a kaja… - szabadkozott.
– Semmi baj! Szóval? Elő a farbával! Ki vele! – követelőzött ellenállhatatlanul mosolyogva.
– Való igaz anno én is ott vendégeskedtem… - vallotta be szomorúan.
– ...És pusztán csak kíváncsiságból nem adtál véletlenül egy aprócska karikagyűrűt egy kislánynak?! – nézett vele farkasszemet komolyan.
– Mi tagadás, lehetséges, hogy adtam, de ez már olyan régen történt… - igyekezett hárítani nem sok sikerrel.
– Na végre! Annyira örülök, hogy újra megtaláltalak Gábor! – mintha nagy kő esett volna le szívéről zokszó nélkül felállt és magához ölelte rég nem látott gyerekkori ismerősét. A férfi hirtelenjében azt sem tudta, hogy mit mondhatna erre, ráadásul ennyi évtized elteltével? Végül kinyögte:
– Az ember előbb-utóbb mindig visszatér azokhoz, akiket igazán szeret…