KHARÜBDISZ-NAPPALOK

Naptalan nappalok ádáz Kharübdisz-torka
néz farkasszemet nyugtalan velem.
Nyughatatlan, alvilági sötétben,
mint Golgotás-poklok bányamélyén
csapzott-ziháltan forgolódok szüntelen.
Lídércnyomásos, öngyilkos-álmok
kergetőznek Gorgó-fejemben,
még zsibongó-duruzsuló,
fejfájós percek követik egymást.

A gyilkos orv-csend is rendre megzizzen;
némán s tompán fáj.
Már aludhatnék zombie-fáradtan,
döglődve, akár rothadófélben
lévő dög-tetem nagyon.
Álmos, nyugtalan Hóhér-óra
még ketyeg fejem felett,
szüntelen figyelmeztet a valóra.

Fenyegető sokaság leselkedik rám
képzelet s valóság között félúton,
hiszen tudhatják régen miként taposhatnák
már el végleg el szerencsétlenkedő,
szánalmas pöffeteggomba-hitehagyottat?!
– Rettegve s még tétován szólítnám az egy-Kedvest,
kit valaha is lelkem kopogó,
beteg szívemet birtokolta:
vajon annyi méltatlan,
kisemmizett sorstragédia
s megbántott szerelmi Mindenség-vallomás
után gondol-e néha a közös,
egyesített harmónia-pillanatokra,
a földi betölthető halhatatlanságra,
mely csonkán is csakis a miénk lehetett?!

Észrevétlen tengerzúgásként hallgatom a fogadkozások,
mikéntek, olcsó ígérgetések szólamait
s nem érthettem,
hogyha szeretett-e miért
kellett galád-alattomosan
bosszút állnia kölcsönös külön-Békék
megegyezése helyett?!
– Tétovázik a ,,tabula rasa-papír” felett remegőkezem,
melyet mostanság önző,
konok akaratom tart s vezet.
Gonoszt, őrült cselek sokadszor gúzsba kötnek
s vacog a kisgyerekes rettegés
egy örök gyerek férfiember síró szemében.
A félig megvakult vaksi fények
félig át-átvánszorogva tűrik marcona,
kontúrtalan homokszemek pergéseit.