ÁRNYÉKBAN ÉLŐ VALLOMÁSA

Azt hittem találkozunk még, de inkább filmek,
színházi előadás,
podcastok egészen csillogó sorozata szólított el.
Próbáltam volna közeledni.
Megpróbáltam volna igazán-őszintén
bemutatni fedhetetlen,
oroszlán-tekintetű anyámat,
aki baráti szívességet kért s azt,
hogy vigyázz rám.

Ezért lehetett,
hogy aznap rossz napod volt,
ezért lehetett,
hogy kifordulhatott a kerek Világ helyéből.
És mindenről értesít manapság
másodpercekként a net;
beindulna újfent a zajos,
bohém élet a sok kis Ninivei semmiség helyett.

Meglehet hogy csenevész,
szánalmas sorokaat tapogat
szemüvegesen egymás alá
egy-egy hős-szerelmes,
mert veled találkozni neked
totális képtelenségnek tetszik.
Nem engedtted megtán magadnak sem,
hogy teljesen megismerhess engem;
kétségbeesett kisfiú rettegést,
szivárványok szentelt örömét,
mikor nagy szükségem lett volna egy igazi,
közös hullámhosszú lelki társra.
Te tán még önmagadat sem hagytad szeretni;
te puszta, ostoba némber, szívek összetört kolonca.

Kihűlt szívembe helyeztem volna
romantikus szívdobbanásaimat
s sebeket éreztem
mozdulni fájdalomittas őzike-szemeidben.
Egy szerelmes asszonyt figyeltem álmaimban,
ki lennhajú kis hercegnővel sétálgatott.
Más időben tán ők lehettek
volna igazibb családttagjaim.
– Én azt feleltem erre:
tán jobb már, ha minden úgy marad,
mint eddig.

Gyávább, sebezhetőbb lettem,
és nyersebb konokabb nélküled.
– De most már aligha hihetem,
hogy nekünk e tűnő életben
még utolszor valaha megadathatik
a tétova találkozás.
Gyulladt sebekké lettek
a csontvázkarú fákon a méla falevelek,
míg romlásba burkolózva emberek közt
rejtezve járnak tűnt Idők emlék-arcai.