VÉGÍTÉLET-MOTÍVUM

Egy adott városon belül micsoda Ninivei halotti csönd.
Egyszerre hordozza magában gyászt,
fölszaggatott, több stigma-sebekben fetrengő,
gennyesedő indulatot, mint megannyi megbékélt
megváltás utáni biztos sóvárgást.
El nem érhető, át nem hidalhatónak tetszik
immár az orvosi műhibaper is,
s ha egy-egy márkásnak mondott
ál-vakcina fabatkát sem ér.

Agypályák sötétlő hajtűkanyarjai között
cikcakkos spirálokként zsonglőrködik
a drámai konstruált bűn.
Nincs s talán már nem is számíthat semmi előjel,
vagy tüneti szindróma,
hogy a gyilkos megsemmisülést hatékonyan legyőzze.
Föláldozható s olcsóvá lett
megint egy-egy értékes emberi élet!
Sem végig gondolt, logikus érv,
sem jóltetsző,
jogos indulat már csupán egyetlen dolgot,
ha bizonyít:
fagyott föld, megszáradt csont-hamu lesz hamar,
mi eltemet, befed.

Hiába már a meghamisított,
jólhangzó propaganda-szózat,
hiába minden figyelmeztető szólítás
ál-gesztusok tekintetében,
majd csak a lerágott csontok
balladája szólítgatja egyre
holdtölte-éjeken át a létező élőket.
Forog, forog már a pénzes kerék,
akinél a nagyobb tét annál maradhat meg
az életben maradás fikarcnyi kis esélye!

Talpuk alatt sűrű massza-sár tocsog,
míg az egyszerűbbek még
így is várakoznak elcsépelt sorsukra.
Mindenki felett galádmód táncot ül a Hóhér-Idő.
Hová tartanak ma vajon,
kik egyáltalán bátran kimerészkednének a külvilágba?!
Mi választja el a megrögzött,
táveszmés rettegést a szimpla halálfélelemtől?!
Kinyújtott csont-kezek
– félő -, már nem adhatnak sem gyógyít, sem enyhet.
Meg-nem-valósult szépen
csengő ideák minden esetben hazugságoknak érződnek.

Milyen művi torzóban,
vagy épp viaszmúzeumban álldogálnak
majd az emberi testrészek élethű másai,
ha ugyan ennek a totális káosz-zűrzavarnak
egyszer s mindenkorra végképp vége szakad?!
– Hamarabb elvérzik fertőzésben
az emberi szív,
mint a megsebesült alkonyat!