KÜSZÖBÖN

A véget érő Idő mostanában örökösen megkerget.
Előbb összekuszált, folyamatosan
ziháló hajhagymáimat tépte ki csomóstul,
majd dús szőrzetem mezőit
égette parlaggá sterilen.
Éveim, mint gyűrűk fák
törzsében rakodnak egymásra,
mint szkafander-gyűrűk kietlen
s hontalan kozmoszi sötétben.
Szétszóródtak meghitt, baráti társaságok,
emberközpontú szövegségek.
Értelmet s célt próbáltam találni annak,
hogy annyi bitófa,
akasztófa-megpróbáltatás
után még élek s létezem.

A boldogság a rutin kicsinyes hiánya még
most is tántorog a küszöbön:
,,szeret, nem szeret” – romantikus titkait
oly jó volna megfejteni még.
Balzsamillatú, drága szempárt mi barnán ragyogott.
– Minden megrepedt tükör mögött
egy-egy újabb ásító,
groteszk-grimaszt ötlő Janus-arcú ember áll.
Biccent titkosan hadd reménykedjek
egyre hátha a megérdemelt
boldogság hozzám még utat talál.

Távozó búcsúszavak,
emlékké szelídült kacsintó tekintetek
vajon merre lettek mikor vigasztalni,
bátorítani, talajra ráncigálni kellett
volna bennem a hajótörötté lett szent,
kitartó akaratot, - a meggyőződést,
hogy előbb-utóbb mindenkinek lesz értelme!
Mászhatatlan falakba gyakorta beleütköztem,
hiszen senki sem lehetett elég közvetlen
vagy önként kisegítő,
hogy figyelmeztessen
létemet meghatározó akadályokra.

Elbuktattam magam milliószor
ezer változandó alakban.
Hulló hajamra már csupán
elsárgult fényképek emlékeztetnek.
A szervek mind fizikálisok,
tehát láthatóak s értelmezhetőek.
De a lélek összetett, bonyodalmas
képleteit mindig muszáj volna
felelőséggel lebontani,
hogy ami – anno -, eltörött,
sérülést szenvedett, csorbaságában
bicegni fog újra Egy-egészként tovább!