SZOBA RÁLÁTÁSSAL


Kóbor lelkem, mint rettegő, szorgalmas kísértet
ott aludt szobámban valahol mégis úgy tűnhetett
rémálmok s kósza zörejek, apró fenyegetések
visszafojtott jajában a sárga hold ezüstösen villog.

A szomszéd szobában apám s anyám horkantott nagyot.
Idült, másvilági öntudatlanságuk ki-be járkált lelkeik között.
Fejem felett halál-vigyorgón úszkáltak
megszégyenítésem sakál-fejei.
Fetrengve-táncolva szurok-sötét mélységekben.

Vigyorgó hahotázásuktól már magam alá vizeltem,
verejtékem megbotlott homlokom redőny-csapdái között.
S a meghökkentő, átélt szívdobbanásokban
váratlan fordulat következett.
Kinyíló ajtósorokban anyám aggódó
angyal-tekintete vigasztalt, figyelt.

én más nyugalmi állapothoz szoktatott fiú öklendeztem sajgó,
elveszett lelkemből a gyerekes szitkokat míg
elátkozni sikeredett e zagyva, meg-nem-érdemelt világot.
Fájó, infarktusra berendezkedett szívvel verejtékben,
s vizeletszagban ázva, fürödve sírtam, s nyögtem hajnalig.

Csupán recsegő, ropogó ágyam s
néhány plüssmackóm lehetett mellettem.
Át kellett volna lépnem a kibiztosított vonalakat,
amit tán már a Moirák is rég megsejthettek.
Úgy tűnhetett erre már rég megértem.
Mások voltak mindig is az összetett elme végzései.
Más a lélek-anyát, kedvest szólongató kívánkozása.
Belém lett már kódolva a rettegés,
mint gyámoltalan honvágy egy bizonytalan utazás előtt.
Már kár, hogy annyi önként feladott igazibb kapcsolatot
sem találhattam – pedig szorgalommal kerestem.
Bele kell, hogy végképp süppedjek valami fonák létezésbe?!