A FÉLELEM SZAGA



Megint tizenöten voltak. Ismét újabb csetepaté, megaláztatás, megszégyenítés, melyet foggal-körömmel is, de bármi áron ki kellett bírnia.
Mielőtt reggel hét óra felé iskolába ment volna munkába készülődő anyja még utoljára figyelmeztette: – Drága kincsem! Ne félj semmitől! Nem lesz semmi baj! A doktornéni csak megvizsgál a tüdőgondozóban. Beállsz a gépbe az kétszer lefényképezi a tüdődet, és már jöhetsz is haza! Nem kell megvárnod a többieket, már nagy fiú vagy! – búcsúzóul megpuszilta a fia kipirosodott pufókás arcát, melyen még jócskán meglátszottak a félelem sírós nyomai.
„Anyu! Ne hagyj el megint!” – gondolta szomorúan, mikor bejárati ajtójukat komótosan, szófogadóan kulcsra zárta, és elindult az iskola felé, ahonnét majd az osztályfőnök vezetésével fognak orvosi vizsgálatra menni.
Miközben már jó előre látta, hogy ez a nap is mennyi fölösleges, szenvedős veszélyforrást tartogat már vagy százszor elképzelte, hogy mi lenne, ha a busz előtt megszökne, és elrejtőzne az igen-igen szúrós csipkebogyó bokorban? Elvégre már eddig is volt tapasztalata, amikor a bandavezér srácok megakarták verni. Órákig képes volt – ha muszáj – eltűrni a fájdalmat. Valahol egyszer olvasott egy képregényt, vagy könyvet, amiben olyan emberek szerepeltek, akiknek az egyik genetikai rendellenességük az, hogy nem éreznek fájdalmat.
„Hogy is hívták azt a római katonát, aki tűzbe tette a kezét a saját igazságáért?” – töprengett. Bárcsak én se érezném saját sebezhetőségemet kívánta, amikor a tizenöt fős osztály fölkapaszkodott Móricz körtérre tartó buszjáratra, és kisebb-nagyobb randalírozások, és nyüzsgések közepette elindultak a tüdőgondozó épülete felé.
– Nézzétek csak! A hülye gyerek okostóni! Úgy be van szarva, hogy mindjárt sírva fakad! – mondogatták a nagyobbak, mert tudták, hogy Balázs ezt komolyan veszi, és rendkívül könnyen megbántódik.
– Még a húgom is tökösebb, mint te vagy te kis nyámnyila pöcsfejű! – mondta egy másik osztálytárs.
A körtér meglepően közel volt a lakótelepi iskolához. Az ember szinte nem is hitte volna, hogy tömegközlekedéssel i csupán alig húsz, legfeljebb huszonöt perces útról van szó. Tehát kibírható. Már ha az embernek egyáltalán olyan minden lében kanál, állandóan szemétkedő, gyilkos tréfákat űző osztálytársai vannak, akik szadisták, és szociopaták is egy személyben, és persze csak akkor érzik jól magukat, ha szenvedést okozhatnak másoknak.
– Osztály! Figyelem! Most mindenki rendesen fog viselkedni! Ha bementünk azon az ajtón mindenki levetkőzik, és névsor szerint, aki a nevét hallja majd az megy be a doktornénihez, hogy megvizsgálják! Elvárom, hogy mindenki fegyelmezetten viselkedjen különben intőt kap, aminek meglesz a maga következménye! – Béla bácsi egy magas, termetes, kopasz ember osztályfőnökként fantasztikusan képes volt megismerni az egyes gyerekek jellemvonásait. Mintha belső, kifinomult érzéke lett volna hozzá, hogy megérezze a jót, és a rosszat is.
– Balázs! Légy szíves gyere ide mellém! – szólt a megszeppent, és a rettegéstől most kissé nyeszege fiatalembernek, aki úgy ment az osztályfőnökhöz, mintha egyenesen saját kivégzésére tartana. Rövid, alig tizenkét éves földi élete során olyan keveset élhetett, és így kellett elmúlnia.
– Menj csak te kis nyomorult féreg! Egyedül bezzeg már nem akkora a mellényed! – ordította az egyik magasabb, csontosabb fiú, aki jóval idősebbnek látszott társainál, és persze pár fejjel így is kimagasodott közülük. Torló László kibukott a nyolcadik osztályból dühkitöréseket, és nagyobb antiszociális viselkedést tanúsítva mind a tanárok, mint pedig a diákok irányába. Egyszer a jó hecc kedvéért kémia órán a Bunsen-égővel szabályosan sikerült felgyújtania az egész iskolai szertárt. Csak a szerencsén múlott, hogy a fizikai tanár aznap éppen arra ment, és használni tudta a poroltó készüléket.
Persze Torló Lászlóval így sem tudtak mit csinálni. Vannak sajnos olyan emberek, akik olyanok akár a pusztító betegségek, vagy métely nem lehet őket sem megjavítani, sem megszüntetni. Alattomos, szemétkedő piócákként valósággal az emberek életébe fúrják be magukat, hogy minél több jóvátehetetlen károkat, és beláthatatlan következményeket okozzanak az illetőnek.
Még szerencse, hogy Tormás Balázs neve a névsorban majdnem a legutolsó helyen szerepelt, így titokban arra számított, hogyha a többi gonosztevő osztálytársa végez az orvosi vizsgálattal már haza fog menni, és akkor ő is nyugodtan biztonságban tudhatja magát. Mekkorát tévedett.
Amikor egymás után sorrendben jöttek-mentek a osztálytársai, és mintha világra szóló szenzáció lett volna egymás szavába vágva újságolták, hogy hogyan fényképezte le a tüdejüket egy olyan szuperszonikus űrkapszula, melyeket főként a sci-fi-filmekben láthat a kíváncsi közönség Balázs egyre jobban érezte, hogy borsódzik a háta, és olyan üveggolyó nagyságú, jéghideg verejtékcseppek gördülnek le a hátán, akár egy kisebbfajta jéghegy. Mindig kopogó szíve most valósággal zabolázhatatlan vadállattá változott, és úgy kalapált, mintha ott helyben megakart volna állni, vagy legalább is ki akart volna szakadni a helyéből. A pulzusa is megnőtt, akárcsak folyamatosan magas vérnyomása. Apai örökség! Egyszer még anyai nagymamája emlegette, hogy jobb is, ha gyakorta vérzik az orra, mert így szerencsésen kikerülheti az agyi infarktust, vagy a súlyos agyvérzést.
Sokszor hallotta anyukáját, amint óvatosan rászól a mamára:
– Mama! Nekem ne rémisztgesse azt a gyereket! Így is már mindentől fél mindentől!
„Talán jobb volna, ha most mindjárt összeesne, mert akkor biztosan kórházba szállítanák, ahová a gonosztevők már nem tudnák követni!” – gondolta át újra és újra félelmeit, és rettegését. Majd a névsorban ő következett.
Annyira óvatosan ment be a hófehér, alig öt négyzetméteres orvosi szobába, ahol még hófehér fogas is volt, és egy megint csak hófehér pad, amire lerakhatta levetett ruharabjait. De a gatyáját – ha törik, ha szakad -, magán tartja.
„Miért nem volt képes annyi éven át lefogyni? Miért kellett megennie a szülinapi csokitortát, amikor már akkor is több volt mint nyolcvanöt kiló! Azt beszélik, hogy ha majd jön a kamaszkor kinövi, és csontozata is egyre fejlettebb, sportosabb, erősebb lesz! Addig még várnia kell, és illik türelmesnek lennie! Most viszont muszáj lenne valami csekélyke kis bátorságot önmagára erőltetnie!” – kifújta még egyszer jó alaposan az orrát, hiszen anyja nem győzte figyelmeztetni, hogyha nem fújja ki rendesen az orrát felszúrhatják az arcüregét, hogy kapjon levegőt. Megpróbálta sírása, szipogása nyomait eltüntetni, de a kék-zöld-lila, vagy éppen gyógyultnak látszó foltokkal képtelen volt bármit is kezdeni. Anyának voltak olyan kozmetikai szerei, melyek olyan púderek voltak, amik képesek a sebeket, horzsolásokat, zúzódásokat eltüntetni, hogy nyomuk se maradjon. És ha a doktornéni megtudja? A végén még beárulhatja Béla bácsinak, és akkor százszorosan megfizet azért, mert senkinek sem mert szólni, hogy állandóan megverték osztálytársai!
Kissé idétlenül igyekezett szorgalmasan kibújni farmernadrágjából, melyhez hózentróger is járt, amit már többen is elavultnak tartottak, de Balázs szerette, mert sokkalta kényelmesebb viseletnek tűnt, mint a hagyományos öv.
A gatyáját leszámítva anyaszült meztelenül lépkedett kissé fázósan, és dideregve a hideg sakktáblaszerű kockakövön a doktornéni elé, aki már bent ült a kabinszerű gép mögött, és kérte, hogy Balázs álljon be a gépbe.
Balázs beállt a gépbe. Korához képest, most meglepően nagynak érezte magát, talán csak a hely szűkössége miatt. Tokás, hájas állát egy vályúszerű vájatba kellett raknia, míg teste felső részét, és mellkasát egy alumínium színű tálcaszerűséghez kellett illesztenie, mely ugyancsak nyirkos, hideg volt.
– Kérek egy nagy levegőt! Majd bent tartani a lélegzetet! – kérte a doktornéni, és alig egy precíz kattintással már le is fényképezte Balázs fekete-fehérnek látszó tüdejét.
– Már meg is vagyunk! – most lépett ki először a kabinszerű gépezet mögül. Ekkor vette észre először Balázs zúzódásait. Felhúzta szemöldökét, mint aki egyszerre lepődött, és döbbent meg aznap.
– Hogy szerezted ezeket a zúzódásokat kisfiú? –kérdezte kedvesebben, mert Balázs sírós szemei nem hazudtak, és látszódott rajtuk, hogy nagy fájdalmai lehetnek.
– Elestem a pincénkben, mert elfelejtettem becsukni a pinceajtót! – Balázs tudta, és érezte, hogy hazudik, de hát mennyi hazugságra is van szükség ahhoz, hogy végre kiderüljön az őszinte igazság, vagy hogy végre higgyenek is az embernek?!
– Szeretnélek még alaposabban megvizsgálni, mert fennáll a veszélye, hogy belső sérüléseid keletkezhettek! – felelte határozottabban, olyan doktorosan a középkorú nő.
– Kérem szépen… ne tessék megmondani senkinek… mert… már eddig is nagyon sokat… kaptam… - Balázs egész arca eltorzult, és nagy volt a veszélye, hogy már megint bömbölő, jajveszékelős sírásban törhet ki. – Nekem nem szabad… apukám nem tudhatja meg…
– Cssss! nyugodj meg! Nincsen semmi baj! De ahhoz, hogy segíthessek látnom kell a sebeidet! Kérlek gyere kicsit közelebb! Ne félj! Nem foglak bántani.
Balázs óvatosan közelebb lépett. Most már nagyon fázott, és remegett, hiszen már vagy jó tizenöt perce csupán egyetlen kis gatya híján teljesen meztelen volt. Kicsit szégyenkezett is redőnyös hájhurkái miatt. Miért nem lehet olyan kidolgozott teste, mint a legtöbb szuperhősnek? De szeretett volna Batman lenni most!
A doktornő sztetoszkópot tett a mellkasára, hogy meghallgassa szívét, és kissé heves, szabálytalan légzését.
– Sóhajts óvatosan nagyokat! – tapintás, tapogatás, amit mindig is utált, de most bátornak kellett lennie, ha már egyszer anyukájának is megígérte. – Mikor érzel fájdalmat?
– Csak akkor, ha le kell hajolnom, vagy csinálnom kell valamit! – felelte bizonytalanul, és rendkívül megrémülve, mert mindig is utálta az orvosi vizsgálatokat, és ez a néni most őt vizsgálja, tapogatja.
– Nézd csak! Nem fogok hazudni! Nagy a kockázata, hogy megrepedhetett az egyik bordád, ami viszont nyomja a tüdődet! Ezért nem kapsz rendesen levegőt! – a doktornő hangja megkeményedett hirtelen, mintha szemlátomást nagyon is haragos, vagy éppen dühös lett volna valakikre, akik ezt művelték ezzel a szegény kisfiúval.
– Kérem szépen… nekem most már haza kellene mennem… a szüleim nagyon mérgesek lesznek, ha nem megyek… - érezte, hogy mást is kellene mondania, de most mintha nem jöttek volna egyszerűen, és könnyedén a szájára a szavak.
– Figyelj ide! Ez most nagyon komoly dolog! Ha nem csinálod azt, amit mondok akkor nagyon beteg lehetsz, és fájdalmaid lehetnek! Majd én beszélek az osztályfőnököddel! Öltözz fel, és várj meg itt! – azzal már ki is ment az orvosi szobából, és Balázs egyedül maradt a nagy fölállított téglalapgéppel.
„Most mi a fenét csináljak?! – töprengett. Ha megszököm Béla bácsi és a szüleim egészen biztosan nem fognak megbocsátani, ám ha itt maradok talán megúszhatom enyhébb büntetésekkel!” – több gondolatra már nem futott idejéből, mert a doktornéni az osztályfőnökkel tért vissza.
– A doktornő éppen most tájékoztatott kedves Balázs, hogy fájdalmaid vannak! Majd én fölhívom a szüleidet, és elmagyarázom nekik a helyzetedet! Te pedig hallgass a doktornőre!
A doktor néni kérte, hogy Balázs húzza fel a pulóverét, és a pólóját, hogy hátán és felső testén is jól láthassa a gyógyulásnak indult zúzódásokat. Elővett egy henger alakú kötöző gézt, és óvatosan elkezdte betekerni Balázs felső testét, ahol jócskán látszottak a sérülések, vigyázva arra, hogy fájdalmat ne okozzon.
– Így ni! Most pár napig biztosan nem mehetsz majd az iskolába, amíg össze nem forrnak a bordacsontjaid! De ne izgulj! Egy csont beforr! – most mosolygott először, mintha afféle biztatásnak szánta volna.
– Kérem szépen… én mindent nagyon sajnálok… én mindent bevallok… a Torló fiúk voltak… ők terrorizálták a kisebbeket… - mondta.
– … És senki nincsen, akitől segítséget lehetne kérni?! – kérdezte elgondolkodva a doktornő.
Balázs csak a fejét rázta nagyon letörten, nagyon szomorúan. Világvége hangulatban.
– A legfontosabb dolog, hogy most meggyógyulj! Szerintem minél hamarabb legyél magántanuló, vagy másik iskolát kellene választanod, mert így önmagadnak ártod a legtöbbet! Beszélsz a szüleiddel erről, mert fontos! – végzett a kötözéssel, majd íróasztalához ment, és adott egy olcsó ajándéknyalókat a megszeppent kisfiúnak.
Balázs kilépett a tüdőgondozó kapuján, és már előre tudta, hogy újfent verésre számíthat. Mintha megérezte volna a gonosztevők jelenlétét, vagy akik bármi áron ártani akartak neki. Most jól láthatta, hogy ott cigiztek a sarki Pizza kuckónál, ami nemrég nyitott.
„Na megálljatok! Én az ellenkező irányba megyek majd!” – olyan villámsebesen lépett ki, és iramodott meg, akár a pisztolyból kilőtt golyóbis. Bekanyarodott a sarkon, és még szerencse, hogy ismerte a környéket, mint a tenyerét, mert egy másik mellékutcán át már ott is volt a Fadrusz utca közelében, ahol az első megállónál felkapaszkodhatott a hazafelé vezető buszra.