A BOLDOGSÁG TITKOS ALKÍMIÁJA




Délután fél egy felé, amikor vége van a csendes pihenőnek – melyhez mindig is ragaszkodott Pöhölye, amióta csak a nagyanya nevelte -, szinte friss, energikus lendülettel ébred fel, mert valaki csöngetett. „Ki lehet az ilyenkor? Elvégre még munkanap van? Vagy lehet, hogy egyesek nem dolgoznak a héten?” – futott át gyorsan zakatoló agyán a gondolat, amíg a vaksi sötét előszobán át kibotorkált a kukucskáló lyukhoz, hogy megnézze ki csöngetett.
Várja, hogy az ismeretlennek látszó, vadidegen alak eltűnjön a ajtóból. Még most is alig lehet kivenni az arcát, mert a lépcsőházban, mintha a nap szurkáló fénye fentről jönne, így szándékosan árnyékok fogságában tartja fogva a szándékos anonimitást kérő arcot. Annyi bizonyos, hogy hölgy lehet. A kecses test szinte sohasem hazudik. A hirtelen józanodás élesen hasít bele elméjébe.
Már megint egy újabb csöngetés. „A fene egye meg! Mégiscsak muszáj lesz ajtót nyitnia!” – szögezi le magában. Miért is nem tudott lefogyni a már meglévő száztíz kilójából legalább húszat?
– Jó napot kívánok! – köszön hivatalosan, mereven.
– Hát szia Drágám! – feleli egy angyali hang, és máris cuppanós puszit érez pufók, állandó verejtékezésben lévő arcán.
A hölgy csak most lép elő fokozatosan a védelmet jelentő árnyékokból. Mintha ez is titkos terveinek újabb állomása lenne; mindent úgy kell végrehajtani, hogy a másik gyanútlan szemlélő észre se vehessen semmit, ami kompromittáló, vagy éppen gyanús lehet.
Gyönyörű, vállközépig érő, fekete haját most kontyba tűzte egy legalább olyan egzotikus elefántcsonttűvel, mint amilyen egész megjelenése volt. Egy ilyen egzotikus virágszál vajon mit akarhat egy olyan örök vesztes, szánalmas senkitől, mint mondjuk Pöhölye?
– Én… annyira örülök, hogy végre személyesen is megtaláltalak! – szinte lehajol, mert legalább jó két fejjel, mintha magasabb is volna, mint barátja, és bensőséges bizalmassággal átöleli rég nem látott ismerősét.
– Hát… én is nagyon örvendek! – feleli, mert roppant kellemetlennek találja az ölelést, mint a testi érintkezés egy legális változatát. Ebből valószínűleg még nagy bajok is származtak. Még most sem tudja, hogy a fantasztikusan sugárzó, modern nőben vajon kit is tisztelhet-e!
– Nem szeretnél esetleg behívni? Nagyon szívesen beszélgetnék most egy régi baráttal! – hangja csupa-csupa ártatlan őszinteség. Olyan babonázó, őziketekintete van, akár egy megriadt kis erdei állatkának, aki mindenáron védelmet szeretne kapni.
– Oh! Kérlek, bocsáss meg! Tessék parancsolni! – nyit ajtót Pöhölye, és előre engedi a hölgyet.
– Jaj, ne haragudj! – torpan meg váratlanul, mint aki szándékosan elfelejtett valamit. A meglepett férfi vaskos, pufók karjaiba csimpaszkodik, és könnyedén lerúgja magáról a vadonatújnak látszó stílusosan is méregdrága cipőit. – Tudom, hogy mennyire kényes vagy a tisztaságra. – és már megint ez az önmagát megadó, őszinte, mindenségmosoly, amiben benne van egy egész élet.
Bemennek a szobába. Kissé tétován, bocsánat kérően helyet foglalnak. Előbb a gyönyörű hölgy, vigyázva, hogy csinos ruhája még véletlenül se gyűrődjön össze, aztán a férfi.
Pöhölye szinte fokozatosan jön rá arra, hogy roppant ismerős neki ez az arc. Mintha már látta volna. Talán gyermekkorában… Talán egy régi ismerős? Barát? Barátnő? Valaki a múltból, aki megsértette, vagy megbántotta érzéseit? Azok az árulkodó hercegnőszemek olyan sok bizalmas titkot tudnak, mint egykoron a hírszerzők, vagy a kémek. Az angyali hölgy gyöngéden, kicsit szomorúan, és tétován nézi Pöhölyét, akinek szokásává lett, hogy rendre elpirul, ha kínos szituációba kerül.
A hölgy szájában bújócskázó, játékos, pajkos mosollyal igyekszik jelezni, hogy egy csöppet sem haragszik a férfira. Sőt! Kifejezetten vonzónak találja, hogy Pöhölye azonnal észrevette az ő ártatlan tétovaságát.
– Elnézést kérek, de megtudhatnám, hogy Kegyed kicsoda? – kérdezi, mintha önmagának motyogna.
A hölgy mond egy nevet. Bátortalanul, tétován együttesen kezdenek kutatni a múlt emlékképei között.
– Csak nem emlékszel rám édesem igaz?! Annyit segítek, hogy gimi második évfolyam táncegyüttes!
– Oh! Ez aztán a kellemes meglepetés! – Pöhölyében azonnali, radikális lélektani folyamatok játszódnak le. A hajdani pattanásos, dupla copfot viselő, szeplős, szemüveges kislány – akit szinte mindenki csúfolt, és kinevetett egyedül csak Pöhölye nem -, egy fantasztikusan bombázó, határozott nő lett. – Azt a mindenit! Mikor is volt az?!
– Hát bizony drágaságom megvan az már vagy tizenöt éve is! De te semmit se változtál! Még mindig annyira édes, aranyos, őszinte ember vagy, mint anno. Mi lett belőled?
– Állástalan történelem tanár, író, alkalmi költő, műfordító, festegető. És te?
–Hát… tudod szerencsét próbáltam a divatszakmában, és öt évig intenzíven modellkedtem, később műsorvezető lettem, de azt hamar felcseréltem a rádiózásra, mert ott legalább a maga ura lehetek, és irodalmi podcastokat csinálhatok.
– Ne haragudj, de mit jelent az, hogy podcast? – néz rá bocsánatkérő tanácstalanságában a másik.
– Semmi probléma szívecske! Tudod az beszélgetős műsor, amit felvesznek. Téged is szívesen meghívlak, ha gondolod! Kötetlenül eldumálgatunk majd a versekről! Biztos vagyok benne, hogy számos verset, és egyebet írtál! – mosolyodik el lefegyverzően. Vajon ki tudat egy ilyen mosolynak ellenállni?
Nagyot hallgatnak ezt követően mindketten. A hölgy enyhén tördelni kezdi vékony, finom ujjperceit, mint megrögzött rossz szokás.
„Milyen kicsi a világ! – töpreng Pöhölye magában. Az ember ábrándozik a megtalálható boldogságról, még verseket is írogat róla, és egyszerre csak tessék! Megérkezik az életébe a nagybetűs ő!”
– Ne haragudj de… olyan szomorúnak tűnsz! Tudom, hogy a magánélet csak egyedül rád tartozik, de… megkérdezhetem, hogy mi történt? – kérdezi a férfi.
– Hát… sajnos három éve elvesztettem az apámat, és rá két évre édesanyámat is! – mondja fájdalmasan, szinte megviselten. Azokkal a szemeivel valósággal belelát a lélekbe. – Most minden támogatásra szükségem lesz, ha túl akarom élni a mindennapokat! Ne haragudj, ha éppen hozzád fordultam… - mintha pityeregne. – Kérlek… ne szólj semmit, csak ölelj át szorosan! – máris hozzábújik egész testével, míg Pöhölye úgy érzi felrobban mellkasában zakatoló, szerelmes szíve.
– Őszintén sajnálom! Őszinte részvétem! Nem lesz semmi baj… - próbálja kissé esetlenül vigasztalni, bár érzi, mintha nem ezeket a szavakat keresné.
A hölgy most ártatlanságában megnézi régi barátja arcát, majd könnyes szemmel forrón, adakozón megcsókolja. Mennyi fájdalmat, lelki sebet kellett kiállnia, és eltűrnie már kislánykorában is, míg idáig jutott. Lassan tér csak vissza alig nyolc perc alatt a reális valóságba.
– Jaj! Úgy sajnálom! – válik el enyhén telt ajka Pöhölye húsos szájáról. – Kérlek ne haragudj… én nem úgy akartam! – most megint úgy néz rá, mint aki sírni készül, de a férfi megállítja.
– Nem történt semmi! Tudod nem tudtam hozzászokni, hogy ennyire fantasztikus bombázó angyalok rögtön letámadnak! – jópofa humorával máris képes mosolyt csalni a nő arcára, amiért az nagyon hálás neki.
Rögtön mint két jó barát máris beszélgetni kezdenek, és a hölgyből csak úgy záporoznak a szavak, mintha bőven termő eső hullna az égből. Menzák, kollégiumi szobák, sikertelen mondattan előadások, tanulás, kicsit kopottas, retró stílust képviselő ruhák, családi veszekedések, a gyökerek totális hanyatlása, majd fokozatos elvesztése – később már a magyar szakos diploma, közben konditerem, és a testsúly radikális leadása. És most eljött Pöhölyéhez, hogy elkezdjen élni.
Amíg beszél, mintha szándékosan felszakítaná magából a lelki sebek okozta káros kataklizmát, és válságokat, hogy ezzel is „méregtelenítse” önmagát.
Valami megmagyarázhatatlan, furcsa bizsergés fészkeli be magát Pöhölye mellkasába, ami fokozatosan terjed szervezetében…
– Hát mi lett a nagy hóhányók bandájával? – kérdi kíváncsian.
– Hát Lackónak két kislánya van már. Ákosnak is nemrég lánya született. Gyurka és Bandi kimentek Londonba karrierépítési célzattal!
– …És mi történt az öreg Darázs Proffal?
–Hát… azt én is szeretném tudni! Az internet azt írja, hogy még mindig a Kaposvári Egyetemen óraelőadó! Bár erősen kétlem, hogy az egyetem honlapját frissítik, különösen most!
– …És Ferike!
– Őszintén sajnálom! – csuklik el hangja. –Úgy hallottam, hogy adósságba keveredett, mert tőzsdézni kezdett, nem tudta fizetni a törlesztőrészleteit, és végül öngyilkos lett…
– Jaj! Istenem! Ez borzasztó! – jegyzi meg halott sápadtan. – Van családja?
– Nemrég született egy kisfia…
Sokáig hallgatnak újra. Lényüket beburkolja a fátyolos csend.
–Te figyelj csak! – kezdi el lassan nehezen -, Emlékszel, hogy az érettségi banketten valamit nagyon szerettél volna elmondani nekem, csak én kicsit lerészegedtem, mint egy buta, kis csacsi. Érted? Annyira szomorú voltál, hogy az üres asztalnál egyedül ültél… Legszívesebben odamentem volna hozzád, hogy megvigasztaljalak! Hiába! Mindketten felelőtlenül fiatalok, meggondolatlanok voltunk! – kimondja a szavakat. Lehet, hogy önigazolást szeretne kapni cserébe.
– Én… őszintén sajnálom, ha olyat mondtam, vagy tettem, amiért megbántottalak… - Pöhölye látja, hogy a hölgynek ragyogni kezd a szeme, mint azokban a kivételes, sorsfordító pillanatokban, mint amikor valaki megtudja, hogy szülő lesz, vagy férjhez fog menni.
– Szóval…  amikor a szalagavatónkon négy táncban is táncoltál nagyon büszke voltam rád, és szerettem volna veled táncolni, de az osztályfőnök nem engedte! Szerintem kicsinyes bosszúállását rajtunk akarta levezetni.
– Elképzelhető!
–Nézd csak! Amikor ott Tapolcán a kis hotelszobában, amikor egyedül hagytunk, mert a csajokkal diszkóba mentünk, és nagyon szerettem volna veled lenni, és megvédeni minden bajtól…
– Megértem!
– Édesem! Annyira jó vagy hozzám, hogy néha úgy érzem nem érdemlem meg nagylelkűségedet! – kisebb pityergés, majd fejét lassan Pöhölye ölébe hajtotta: – Simogasd a fejemet, hogy megnyugodjak…
Miközben a férfi simogatja az enyhén rázkódó nő hátát, az tovább mesél. Érzi, hogy fokozatosan párolog el belőle a feszültség és a kíméletlen önbírálat. Így válik ártatlanná. Kicsit sokára nyugszik meg teljesen, de nem foglalkozik már vele. Mintha leszámolt volna a gondolattal, hogy mindig a tökéletesség szerepében tetszeleghessen. Nem sokkal később felemeli fejét, újra megcsókolja romantikusan Pöhölyét, majd visszaül a helyére.
– Most vagyok a helyemen. Szeretném, ha életem részese lennél… - vallja be, mint egy megszeppent kis lányka, aki rossz fát tett a tűzre.
A „szükségem van rád” alapérzése mintha Pöhölye összetett személyiségére is vigasztalón hatna. – Szeretném, ha elkísérnél mindig, és mellettem állnál! – kissé gyerekes, félszeg szavai hallatán a férfi fokozatosan megnyugszik, de ugyanakkor annyira kiegyensúlyozott, bátor, és határozott le, mint eddig még soha. Talán minden modern, extravagáns hölgy – akit a testi tökéletesség megingathatatlan nimbuszával ruháztak fel -, egész életében számon kéri önmagától az elmulasztott, vagy meg nem tett cselekedetei súlyát, ítéleteit.
Pöhölye óvatosan felemelkedik valósággal ujjongó gyerek módjára átlohol a másik szobába; kis, kocka alakú dobozkát hoz, benne a szerelem örök körkörös jelképével. Letérdel, bár műtött térde erősen, szúró fájdalommal tiltakozik minden megadás ellen. Ez most nem zavarja. Már hozzászokott. A hölgy nem is lehetne sugárzóan boldogabb. Valósággal ragyog. Hagyja, hogy hosszú, finom, hattyúujjára Pöhölye ráhúzza a gyűrűt! Így már teljes a boldogság. A titkot mindketten megvallották önmaguk számára. elkezdődhet a teljesebb közös élet.