KÉSŐ?


Mindennapi szüntelen útkeresésemben értelem-ébredésem számos formában elbarangol: sűrű, massza cseppfolyós kételyekből rakom össze magam nap napután. Az elbitangolt, sanyarú évek mint megkeseredett emlékek hagynak szívem pitvarán. Mégis létezhetek még, hiszen egybe tart savanyka öntudatom s még kevesebb, szinte csak szikrányi önbizalmam. – Szétnyitott tenyeremből hamar kihullanak igazgyöngyökként remegő ígéretek, bizalmas szavak

Már saját méreteimmel is adósa vagyok régen volt születésemnek. Összetört jelenidőben hamiskodó válaszok csörömpölnek; ,,Lehet ám boldogan is élni ugye tudod?!” – A józan ébredés katatón percei alattomosan frusztrálóbban hatnak mint egynehány aszpirines tabletta.

Hogy késő volna már ezt is azt is megcselekedni? A kinti világ óhatatlan ujjlenyomatokat, stigma-lábnyomokat hagy az ember manipulált lelkén. Csupán csak addig lehet szabad az egyén, ameddig tudja önző-makacs akaratában is valódi s Egy: sikereket hátra lopva előre kellene már menni az élet sűrűjében akármi is lesz már a vége ennek a nagy, kozmikus zűrzavarnak. Nekigyürkőzve felvenni az otromba, marcona kesztyűt.

Az önkorlátozás manapság is bevezették még a változtatások kiváltsága csupán csak ,,egyeseké” – Szégyenszemre s ha kell férfiatlan potyognak könnyeim kisemberek hajótörött, kisiklatott sorsaiért, kiket rég elárultak méltánytalan gaz nagyurai sikerességeknek, s a pénznek. Még mindig nem találhattam lelki társra, kivel felépíttethettem volna egy teljesebb, félelem nélküli életet!