ÚTRAVALÓ

Két órát kaphattam csak indulásig.

Szívem fohászait küldöm feléd

ég s föld között felhők kihűlt,

jeges hazájából:

Megvárt engem mindig hűséges szerelmesként

a tenger minden korallja, homokos domb-szigete!

Bikiniben feszítő, büszke, kacérkodó angyalok

– ha kedved tartja nyugodtan légy csak féltékeny –

megbámulták kisfiúsan pityergő szemeimet,

ahogy minden nap partok homokbuckáiba

ágyazottan rád gondolok,

s megidézlek gyémántos csillagok között!

Sebezhető ártatlanság keresztútját

s a kánikula legtaglozó stációit törékeny alkatoddal járnám át:

mandulaszemeid hold-pillantásával hunynám le szemeimet,

ha mint főtt homár UVB-sugarak

fertőző tüskéi kínzó stigma-sebeket

nem égettek volna bőrömön!

– Elhullatott sebző szavaidat,

mint felbecsülhetetlen,

titkos ereklyéket mindenhova magammal cipeltem én!

Baklavát s tejbegrízt ettem lakomaként a tengerparton:

Minden egyes falatban:

,,Szeret-ném szerettél” –

tippelgettem mit is éreznél irántam te?

Hajad éjcsokoládé-hullámait,

tajtékos borostyán-zuhatagját idéztem magam elé,

ha szerelmespárok bódult sétáira révedtem

semmit rejtve titkosan.

– Ha sírtál, csak te érezted, hogy szívem

ugyanúgy megrepedt

mint véres szikla-szakadékok katlanában.

Csak tudni szeretném:

Egészségesen harmonikus-e nélkülem

pufók pojáca nélkül is életed,

létezésed mikro-kozmosz világa?

Egyedüli kozmosz-magányomból

már csak angyal-mosolyod,

mennyország-pillantásod drága ékköve hiányzik!

Hiányod tudata pesszimizmussal marcangol naponta!