FÖLD-SZÍVEK, EMBER-CSILLAGOK

Csöndes még, újra csöndes a Nagyvilág:

Halottakat úgy nem vigasztalja rózsa-hajnalhasadás,

mint álmainkat gondűző reggel,

mikor ébredezek!

Pattogó autótülkök virradás-sípolását hallgatom naphosszat

– hiába is káromkodnak anyázva egymást a rest gondolkodók

acsarkodásra készülgető, megveszekedett farkas-falkák.

– Füleid izgató halló-alagútjaiba súgnám finoman szerelmemet,

vallomásomat mindörökké veled!

Kómásak még a lámpavasak.

Fészkelődő völgyek kitárt tenyerében hatalmasat ásít a szundizó falu!

Mátraszentimrei vadászlakban valaki fürge őzike-szemű angyalt

látott fürgén táncba vinni lobbanó szívdobbanásait!

Meg kellett volna újra szeretnem valakit:

Pihegő szunnyadását dunnák védelmében,

léptei kimért határozottságát a konyhában,

s hallgatnom ahogy kecsesen kalapálgat piciny billentyűin át,

szíve érzékeny zongorája!

Ha egyszer megtörtént a csoda, tán ismét eljöhet!

S magatehetetlen lúzer-szerencsétleneknek

nem kell örökösen üldözniük önsajnálatuk hiúságait,

amik egyébként is csak örökösen tehetetlen magukat fenyegetik,

de ismét lesznek majd:

Önzetlenül mosolyt, segítséget,

érzelme adakozó emberi csillagok,

lélegző föld-szívek, feltámadást áhító dobbanások amikre bátran,

bármelyik időben felnézhetünk,

mert vigasztalnak érzelmi töltéseikkel minket, tetteink!