1.

Különösebben szinte egyáltalán nem lepte meg az állása elvesztése, kiürítette gondosan elrendezett, és mindig pedáns külsőről tanúskodó íróasztalát a félreeső tanári szertárban, ahol kimondottan csak a nemdohányzók aprócska tábora kapott helyet, s miután még sikeresen elrendezte szóban forgó ügyeit, és számadást készített eddig elért eredményeiről, becsomagolt, elbúcsúzott rajongásig tisztelt, és szeretett népes diákseregétől, kik szinte vakon követték, és mindenben kikérték a tanácsait, s hazament Pestről Budára. Úgy lépett ki most már néhai iskolája kapuján, mint egy száműzött, akiről jogtalanul megfeledkeztek, és aki mégis – talán éppen állása elvesztése folytán -, feloldozásban, emberi megváltásban részesülhetett…

Itt lakott ugyanis egy szélcsatornák ostromának is jelentősen kitett társasházi lakótelepen. Életében már tudatos, és meghatározott legendák keringtek róla, és valami egészen elképesztő

mesebeli alakká nőtte ki magát az évtizedek hosszú során annak ellenére, hogy alig töltötte be még a harmincadik évét!

Ez a látszólag kicsit mindig is magának való, mondhatni félszeg, és tétova piperkőcség, melyet egyesek hajlamosak voltak gyilkos egoizmusnak tekinteni, mélyről jövő tudatos tudatalatti állapotokból táplálkozott. Saját háztulajdonos volt, ami – főleg a mostani bizonytalanabb eredetű korszakban -, nagy elismeréssel, és kitüntetéssel is felér, de ezt valahogy sosem volt szempont nála, s ha ehhez hozzávesszük, hogy megboldogult, idős szüleitől örökölte a lakást, misztikus titkokkal övezetten ez is csak előnyére, és jellemére vonatkozóan erősítette a róla kerengő ismeretlen szóbeszédeket, és rejtélyes történeteket. S ehhez hozzájárult az is, hogy nem szívesen fogadott nagyobb vendégseregletet, csupán igen-igen ritkán, ha betoppant hozzá egy-egy tanítványa még a régen elmúlt idők homályos ködéből. Gyakorta hallotta a háta mögötti pusmogóktól, akik mintha szándékkal összeesküdtek volna ellene:

- Ez a tanár olyan magának való! Talán önzőségben szenved!

Ha tehette természetesen nem zárkózott tudatosan kettőzött magányába, és mindenkin segített – főleg azokon a szívének kedves kisembereken, akik nyomorúságos körülmények között, a hét mindennapján akár öt másodállást is elvállaltak, csakhogy tisztességgel gondoskodni tudjanak családjukról, akik egy idő után jószerivel már meg sem ismerték a családfőt: és itt a gyerekek voltak sanyargatott és nehezebb helyzetben, akik azt sem tudták igazán megmondani, ha nekik szegezte valaki a kérdést, hogy mikor találkoztak ténylegesen apukkal? Ugyanez az önzetlen segítőkészségét a társadalommal szemben mindig is kissé furcsa, és különös visszavonultság jellemezte. A maga történelemtanári minőségében egész osztályokból szabadon, és zseniális improvizációs képességgel megáldottan kihúzta az önfeledt, és fölszabadító nevetést, és mosolyt, de ugyanúgy képes volt arra is, hogy egy-egy megható könnyező pillanatot varázsolhasson azon ifjú, pallérozatlan koponyák szemébe, akik még csupán most ízlelgették azt, amit életnek, és a nagybetűs létezésnek neveztek.

Testtartása, amikor mondjuk csak végigment rendszerint kisebb, szokatlan kerülőutakon, az utcán kissé beesett, és begörnyedt vállakra vallott. Ahogy ment egy olyan alapvetően bűnbánó ember prototípusához hasonlított, akinek valami nagy, és bizonyára tudatosan feledhetetlen bűn, súlyos vétség nyomasztja lelkiismeretét, amivel még nem birkózott meg, vagy nem tud mit kezdeni.

Viselkedése pedig, akár érvelt, akár a gusztustalan zöld táblánál mesélt, és szónokolt, a diákjaival soha nem éreztette hogy pökhendi lett volna, sem azt, hogy ő találta volna föl a spanyolviaszt. Mindennek tetejébe pedig páratlan módon szerette a csokoládé minden fajtáját, és főként a gyümölcsízű gumicukrot, ami közkedvelt gyermekkori hóbortjai egyikeként, mint felnőtt is sikeresen megőrizte ennek folytatólagos hagyományait.

A volt történelemtanárt tátongó, mély üresség fogadta odahaza. Le sem akart jóformán szállni a püfögő, kisebbfajta füstfellegeket eregető buszról, mely most úgy festett, mint egy ütött-kopott vasparipa, mely gázolaj helyet bőséges szenet eszik. Először hirtelen, mint egy orvgyilkos támadt rá a kétségbeesett félelem, és rettegés, hogy hogyan fogja közölni a szomorú hírt imádott szüleivel s csak utána vehette át szerepét a karizmatikus belátás, a „jóban rosszban” immáron klasszikus esete, hogy akármi történjék is az ember családtagjaira mindig számíthat, és hogy kitartanak, és megpróbálnak közösen boldogulni az élet viszontagságain. Mindig makulátlan tiszta öltönyben, és öltönynadrágban, kalappal, és ha esett az eső – természetesen esernyővel, ha pedig nem egy egyszerű, mogyorószínű bottal járt-kelt, amerre csak az útja vitte. Furcsa piperkőcnek nézhette akárki, ha csak végigment peckes botjával az utcán, mert az ember azt hihette volna róla, hogy ez az ember valami mély, lappangó titoktól szenved: talán a létezés biztos titkát birtokolja, azért folyton ennyire hóbortos és visszahúzódó? Mintha régi korom álmaiból itt ragad gavallér, vagy úriember lett volna, aki ha hölggyel találkozott szemrebbenés nélkül, illő udvariassággal megemelte előtte a kalapját, és kedvesen igyekezett biccenteni párat, mintha jókívánságokat rebegne. Aminek az lett a furcsa következménye, hogy a legtöbb modernebb, extravagánsabb nő is általában szándékosan kitért az útjából elejtve egy-két oda nem illő, meglehetősen obcén, káromkodó szakkifejezést az udvarias fiatalembernek!

Most legszívesebben rágyújtott volna egy szál cigarettára, hogy legalább a meghittnek mondható pöfékelés enyhítse lelkiismereti fájdalmát, de erről hamar letett, amikor eszébe jutott az apja, és annak nagyon komoly, szinte asztmatikus köhögési rohama az adott cigaretták sorba állított vigaszától.

A volt tanár megpróbált mosolyogva inteni az ismert buszsofőrnek, hogy köszöni a fuvart, mint rendesen, majd a bejárati ajtó melletti kis kódkészülékhez lépett; bepötyögte a beléptető, titkos kódot, amivel fölmehetett a társasházba, és azonnal beviharzott a liftbe mielőtt valamelyik kellemetlenkedő, és főként kérdésekkel bombázó, házsártos asszonyság megindíthatta volna ellene aznapi, ádáz hajtóvadászatát.

Álla folyton mozgott, mintha egy újra és újra ismételgetett, belső monológszerű szöveget ismételgetett volna magában motyogva folyamatosan, ami ki akar belőle törni, aztán mégis meggondolja magát a végkifejlet előtt, vérbolyaágas szemét elöntötték az elcsigázott könnyek, és nem számított már, hogy a néma, és hangtalanságba burkolózó tárgyak is csak bámulni tudnak rá, mint a gyilkos cinkosok – keserves könnyezésbe kezdett, miközben önmaga sajnálatába megmerült. Mintha az önismeret poklait járta volna be…

A szinte minden élethelyzetet humorral, és vaskos öniróniával kezelő ember kálváriája könnyek formájában sokkal inkább érthetetlen bosszúra sarkallta azok ellen, akik ezt megtehették vele, mintsem tudatosan józanul sikeredett volna gondolkodnia.

Az álmos, erdőtisztás melynek körvonalait főként a hálószoba ablakból figyelhette meg a kíváncsiskodó tekintet, mint a térpanoráma egyetlen szívbemarkoló hatását, most mintha a gyilkos hallgatásba dermedt volna: madarak, és erdei állatok nem hallathatták hangjukat, a fák pikkelyszerű zöld ruháját nem rezegtette meg az eltévedt, tétova szellő. A néma őrként vigyázban figyelő fák, most komolyan álltak a látóhatár elején, figyelmeztetésül talán, hogy az ember soha nem veheti birtokba a csorbíthatatlan, és érinthetetlen őserdei vadont, az anyatermészet gazdag, és színpompás kincseit. Ez a megfoghatatlan szépséges táj szinte mindenkinek egyéninek, egyedinek, és magával ragadónak tetszik, aki csak látó szemeivel érzékelni képes a felszín alatti lényegeket.

A nyári kánikulai levegő szinte fölperzselte maga körül az élőket, és a holt anyagokat, élettelen hitt tárgyak szelíd, de kivehető körvonalait maga körül, a bombázó, atommagsugarú nap pedig akár egy folyvást kellemetlenkedő vaskályha csak egyre küldte a földre villámló kés sugarait.

A fiatal tanár átengedte magát megélt múltjának, és felidézett emlékei rajzásának. Szinte most egyszerre, mint a zavaros vízesés föltorlódtak, és kavarogtak benne a kellemetlenséggel, és sokat tűrt fájdalmakkal az emlékek. Zokszó nélkül, mint az éppen Ithaka partjainál lélekben összetört Odüsszeusz telepedett le a fürdőkád sarkára miközben önmagát elsiratta; tekintetében egy megrémült ember, és a még bizonytalanabb, reményvesztettséget tartogató jövő sávjai látszottak…

Folyton az járt a fejében – ha akkor még az egyetemen -, verseken kívül, melyben mindig is vallani szeretett megkérte volna a rajongásig imádott hölgye kezét, és megkérte volna, hogy maradjon harminc évre mellette legalább talán akkor ebben a végzet által kiszámított gyilkos pillanatban nem lett volna annyira kiszolgáltatottan maga alatt, és tökéletesen egyedül.

Az előszoba mellett helyezkedett el a gyerekszoba, amit most egy makacskodó, és világgal szemben vérre menőig az igazságért egykor elmenő kamasz lakott szülei egyetlen, legdrágább, kicsit agyonkényeztetett kincse. A levegőt itt mintha megfeküdte volna a bimbódzó parfümök, és különféle kozmetikai szerek általános használatának illata. Az íróasztal rendezett, és pedánsságot örökölt használójától, de a tanárnak sosem tetszett, amikor meglátta a kis, hangulatos olvasólámpa mellett a cigarettás dobozt; mintha mélyen be volt passzírozva az iratrendező, és a naptár szögletébe, hogy a kíváncsiskodó szemeknek is bármikor ellenállhasson. A most megőrült, és szeszélyes természet üveggyöngyökkel verdeste a megvakult, négyszögletes ablakokat. Bútor-bútor hátán volt itt, de ami a látogatónak már első pillantásra szembetűnt az a hatalmas égimeszelő könyvespolc lehetett, ami faltól-falig jóformán körbeölelte a hófehérre meszelt falat.

Ezen a szobán meglátszott, hogy gondozója él-hal a könyvek szeretetért, és ha nem volna az édességek megszállott rajongója az egész hátralévő napját talán az olvasással töltené.

A tanár, ahogy beljebb került kissé hunyorított, mert amit korántsem kedvelt, és amit több mint harmincéves pedagógusi tevékenységében sem tudott megszokni, az a neoncsövekből származó idegen, szemet erősen irritáló fény volt, s ezért volt, hogy most itt hunyorított.

Mint egy teljesen elsüllyedt hibernált önmagát engedelmesen a nappaliban álló fotelhez vezette. egykori mindig mosolygós szája most mélyen, mélán lehorgadt. Még javában emlékei között őrizte a halhatatlan percet, mikor egykori barátnője közölte vele, hogy bulizni szeretne, és meg akarja magát találni ezért nem lehettek egymáséi, és ez is valami mély, apokaliptikus sóvárgással töltötte el:

,,Csak ne csinálj semmi hülyeséget, ha már eddig kibírtad!” – igyekezett annyira bátorítani magát, és kézen ragadni, amennyire csak tudta.

Abban a már jelentősen megkopott fotelban szeretett esténként, ha hazatévedt munkából üldögélni, ami közvetlenül az ablakkal párhuzamosan helyezkedett el, és amit a kicsinyített, pusztán csak kilépős erkélyig is ki lehetett tolni, mert a tévé képernyő – főként a korán sötétedő estéken már erősen rongálta a szemét, és így megtakaríthatta magának a pénzt, hogy később menjen szemüveget csináltatni.

Attól rettent meg, hogy nem tudja majd hogyan fognak szülei reagálni állása elvesztésére, és mindenképpen szerette volna elkerülni, hogy a veszteség miatt érzett fájdalmuk felülkerekedjék bennük.

Mintha valami megoldhatatlannak tűnő hibát követett volna el! Pedig most sóvárogva szerette volna a másik szemközti fotelban vele farkasszemező őzikeszemekbe megkapaszkodni, vizsgálódva hozzáfordulni, mert abból a babonázó, lefegyverző szemből édesanyjai, örökkévaló jóság sugárzott és adott volna lelkierőt, hogy átvészelhesse keserves napjait!

Érezte, hogy idegességében jócskán verejtékező teste sem a régi már: páni, tartósított félelem környékezte. Bármennyire is forróság tombolt odakint, és a panelelemek miatt elviselhetetlen, szó szerint gyehennás poklokat kellett bejárni, és elviselni idebent, mégis valami belső, fojtogató, jéghideg merevség járta át szívét. Bár sosem volt egy exibicionalista, vagy hiú ember; az előszoba tágas tükörhöz támolygott, és szemezett kísérteties tükörképével: A látvány így is megrendítette… Úgy érezte magát, mint aki mélységesen csalódott, elárvult a világ szánalmas gonoszságától, és most nagyon szomorú.

,,Most nagyon szomorú, és megalázott vagyok Emberek! Ne vessetek meg érte, de esendőségem legyűr!” – ez volt szemei retinájára tetoválva.

Az a megingathatatlan, és szilárd elképzelése támadt, hogy most azonnal visszafordul az élet pofonjai elől, és visszabúvik, mint egy kis tüskéshátú imádott édesanya szoknyája alá, mert önmaga is érzi, most jött el a döntő pillanat, és nem elég, hogy percek alatt összetaposta a nyomorult élet, de most még meg is rágja.

Pufók, kellemes benyomást keltő arcát mintha összetörte volna a vesztettség tudata, és az egyetemes fájdalom. Leszegte kopaszodó fejét, és csak percek múlva eszmélt fel megint, hogy az adott percek örökkévaló szomorúságával küszködik…

Most mintha nagy elhatározásra szánta volna el magát, de mégis csupán csak önmagával szerette volna közölni ezt a felfedezést teljes titokban:

,,Most akkor is fogok kezdeni az életemmel valamit!” – s ettől a látszólag tudatosan átgondolt, és ugyanakkor tökéletesen átszellemült elgondolástól, mintha jobban, frissebbnek érezte volna magát.

Amilyen lehangoló benyomással fogadta a ház, és benne sok-sok év munkájának megérdemelt, és learatható gyümölcseiként a bútorok, és a tárgyak – olyan hamar változott át szelídített békességgé a hangulata. S mégis arra, hogy nincs kenyérkereső, biztos állása a tanárt erre a tudatos, visszafojtott elmélkedésre eszméltette rá, hogy azért nincs még minden tökéletesen veszve! A tudott kellemetlen tény meglepte, s azzal a semmivel sem összehasonlítható tanácstalansággal töltötte el, mint amikor az embernek átmeneti jellegű migrénes rohamai vannak, s mégsem bízik a gyógyszerek átmeneti javulást elősegítő hatásaiban. Esetleges betegségek, kellemetlen időskori klimaxos krízisek, és élettársi kapcsolatban megrekedt veszekedések ezeknek az eshetőségeit minden erejével igyekezett tudatosan elhárítani magától. Ő a kultúra, és az ember megváltoztathatóságának jegyében szerette volna minél inkább beosztani az idejét, és tevékenyen munkálkodni.

Még túlzottan sokszor finom húrokon zengő, és pattanásig feszülő idegei is vonakodtak ennek az állástalan állapotnak keserédes tényeit észrevenni, hogy mint megbecsült, és számtalan szakmai dicséretben részesült, még mindig élete teljében lévő pedagógust egész egyszerűen elbocsátják. Valahányszor kisebb erőfeszítést tett még mindig legfeljebb csak találgatni tudta a nyitját annak, hogy vajon miért pont rá esett a felsőbb tantestületi biztosság választása? Nem juthatott tovább, mint görcsös, és hiábavaló erőfeszítésekkel, találgatásokkal következtetni arra, hogy valószínűleg azért következhetett be közvetlenül a félév előtti elbocsátása, mert túlságosan zöldfülűnek tartották idősebb, s ezáltal tapasztaltabb, és bölcsebb kollegái.

Küszködött ezzel a negatív érzéssel, és valami olyan holdkórosokra jellemző álmosság telepedett agyára, ami álmatlan éjszakáira is kivetítette kellemetlen hatásait, mert másnap fokozott aktív ébrenléttel ébred, annak ellenére, hogy voltak álmatlan, szarkalábas éjszakái.

Kezdetben, mint munkához szoktatott fiatalember azt sem tudta, hogy vajon mihez is fogjon? Tengett-lengett családi, meghitt kis társasházi otthonában, amit még szülei hagytak az egykori pályakezdőre mert jócskán fölment a lakások ára, - különösen a közkedveltebb kerületekben, ahol nem kellett betörésektől rettegni -, Aztán tudatosodni kezdett kifinomult, és mindent magára vevő lelkiállapota: szerette volna fölszabadultan, boldognak, és kiegyensúlyozottnak érezni magát, mint például azok a szorgalmas emberek, akik hasznos, és már-már olyannyira nélkülözhetetlen tagjai az adott társadalomnak, hogy úgyszólván a családtagjaikkal is csupán csak a soványka hétvégék alkalmával, ha találkozhatnak! Az állástalanság több hasonló cipőben járó állástalan tanárkollegájával együtt feszélyezte, mert mindegyik feszengő állásinterjún azt érezte, hogy nem szakmai kompetenciájára, és tudására kíváncsiak az adott meghallgató bizottság HR-emberei, sokkal inkább a láthatatlan protekciók fonalait szeretnék megvizsgálni. S ezért érezte magát kissé szerencsétlennek!  Mintha szándékosan feladta volna humánusabb elveit a biztos pozíciók reményében!

A biztonságos kereseti talaj megrendült a lába alatt, és miután sokkal fiatalabb, szinte akkor még süvölvény korában sokszor foglalkozott az elmúlás, és a halál gondolatával könnyelmű meggondolatlanságban talán még az öngyilkosságtól sem riadt volna vissza; persze a valódi halálnemet így is gondosan meg kellett volna terveznie, mert utálta a vért, és azon mód halálfélelme támadt a szúró – és vágóeszközök, továbbá az injekciós tűk használatától! Ennek a merőben gyilkos magatartásnak úgy mondott ellent, hogy bezárkózott a volt gyerekszobájába, melyet egykor ő használt, és passzív tétlenségre igyekezett minden eszközzel kárhoztatni önmagát. Ez sem volt könnyű egy mindenben a precíz pedantéria szabályait megkövetelő embernek. Egyetlen, áldott, boldogságos vigasza akadt, aki szinte görcsös részvéttel mindig megszorította verejtékező kezét – mindig támogató édesanya.

A láthatatlan gondviselés úgy tűnt most ismét segítségére sietett kissé elvesztett, szánalmas sorsának.

Még nagy szerencsének volt mondható, hogy áldott, mindenben önzetlenül segíteni kész anya, akivel szinte együtt rezgett, egyetlen hullámhosszú, bonyolult, és kifinomult lelkiismeretük szinte mindenre észrevette, hogy az állástalanság kálváriáját is a gyász egyik lehetséges változataként éli meg. Ugyanakkor a fiatal értelmiséginek megvolt az a kellemetlenkedő szokása, hogy bár kétségtelen elsősorban a bizalmat, és az őszinteséget részesítette előnyben, azonban kellemetlen sajátossága lett, hogy mondandóját célzások formájában közölje. Ez lehetett egy tréfás felhanggal közölt megjegyzés finom iróniával, de lehetett maró, gyilkos gúny is, amit már az emberi, érzékenyebb fül sem érthetett félre!

Az időközben mosókonyhának is beillő, kicsiny, keskeny – alig két személy befogadására alkalmas fürdőszobában az egész hetes piszkos, és gazdátlan ruhanemű mint a bálákban úgy hevert a műanyag szennyes tartóban, és miután a fiatalembert megnyugtatta, hogy folyton zakatol kellően barátságos monotóniával a mosógép – amit kivételesen készpénzért megsikeredett vásárolni, hála nemrég kapott prémiumának, így vacsora végeztével amin hamar átesett mintha csak képzeletbeli szakadékot lépett volna át: a mosógép hangaira keresett enyhítő vigasztalást.

Ahogy hallgatta a gép egyhangú, kopogó hangját a tanár heves, mellkasán előbb nyomást, majd eget rengető fájdalmat érzett: mintha egy terjedelmes elefánt gugolt volna bordakosarában megrekedt, veszettül dörömbölő szívén, mely most ki akart szabadulni bezárt kalitkájából. Kisebb túlsúlyából következett, hogy minden napját mégis ajándékként igyekezett megélni – még akkor is, ha megkeseredni látszó, masszív pesszimizmusa közbe is szólt helyenként!

Mivel a családi krónikák tanúsága szerint a fiatalember családjában ugyanis meglehetős gyakorisággal fordult elő – főleg földműves, marokszedő napszámos, illetve olyan kétkezi munkában bejáratott ,,mindenes” akinek a föld szeretete, illetve a nyári, verejtékező fizikai munka kiváltsága szentség volt, és alázat, s aki csak egyetlen rossz szót ki mert ejteni ezzel kapcsolatosan szószátyár ajkaiból, az a legmerészebb, és legkönnyelműbb tettet cselekedte életében. hajlam, tehetség, autodidakta kedv – ezek az emberhez szoktatott nagyon egyszerű képességek akkoriban még szinte ismeretlenek voltak, s a földművelők családjai sem vetettek ezzel számot.

A fiatalember feladata így a családi elvárásokkal szemben az lett volna, hogy lehetőleg többre, és sikeresebb babérokra vihesse, mint egykoron súlyos tehertételeket cipelő nagyszülei. S még most sem igen akartak megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a keservesen nehéz pedagógusi pályát választotta. S e célból, meg persze jövedelem-kiegészítés ürügyén is jólesett volna, ha legalább a doktori iskolában is fokozatot, képesítéseket szerezhet. Bármennyire is szívesen ült volna vissza az iskolapadba újra a fullánkos gáncsoskodásokkal – melyeket főként immáron újdonsült kollegái előszeretettel követtek el ellene -, csöppet sem tett jó benyomást rá nézve. Alapelvével viszonylag ideje korán tisztába jött:

,,Bár a doktori iskola a mostani munkanélküliségben haszontalan dolog, mégis üdítően frissítő hatása lehet az emberi elmére!” – vigasztalta különösen akkor önmagát, mikor birokra kelt vele napjában több alkalommal is az önsajnálat.

Amikor minden idegszálával igyekezett tiltakozni a megfellebbezhetetlennek tűnő apai határozat ellen, hogy tanuljon ki legalább valami kétkezi szakmát, az örege váltig állította, hogy elkényelmesedett léhűtő vált belőle a hosszú évek tanulási folyamata alatt, és nem is igazi férfi, ha egy autókereket sem tud a sárga angyal segítsége nélkül tisztességgel kicserélni! S ehhez hasonlók. A válaszra, miszerint: ő szellemi szabadfoglalkozásúnak tartaná önmagát az apját úgy elkezdte kerülgetni a fortyogó epés méreg, mint ilyen esetekben legtöbbször, hogyha nem lett volna már harmincon túl egészen bizonyos, hogy tisztességesen fölpofozta volna meggondolatlan kijelentéséért.

Valóban szörnyű volt még a gondolatai is annak, hogy egy alapvetően kétkezi munkából élő, becsületes családnak egyetlen fiú sarja holmi egyesek számára nevetséges szellemi emberré váljon, aki még csak fizetést sem kap azért, hogy egész nap rogyassza magát az íróasztal mellett. A dühkitöréseket produkáló apa kisebb fenyegetéshez folyamodott, mint szinte mindig, ha kellő mértékben föl-le száguldozott zabolázhatatlan vérnyomása, és indulatai az egeket ostromolták:

- Nekem haladéktalanul találd ki, mi a fenét akarsz, magaddal kezdeni édes fiam, mert már most elvesztettem a türelmemet! MEGÉRTETTED?!

Mit tehetett volna ez a tradíciós sorból kicsit mindig is kilógó, öntörvényű, és szabadszellemű fiatalember? Pestre ment, a felvételi kérelmében jó előre jelezte, hogy a bölcsész szeretne lenni, s lehetőleg minden igyekezetével, és minden idegszálával azon mesterkedett, hogy minél jobban, szakszerűbben és alázattal elsajátíthassa a tanári szakma alapfogásait, és csemege fortélyait. Habár, amikor az öreg látta, hogy állandóan könyvtárakban tölti szinte nyúlfarknyi szakad idejét is kicsit visszavett idegeskedéseiből mert meglátta egy szem fia szemében az elszánt határozottságot, és azt, hogy mindennél komolyabban gondolja. A ránehezedő tehertételekkel, és az egyetemi önkénnyel szemben sokszor úgy védekezett hogy csupán a saját maga kedvtelésére kisebb-nagyobb lírikus költeményeket, elbeszéléseket farigcsált – rendszerint azokba az egyetemi jegyzeteibe amik különösképp egyáltalán nem dobták fel, és unalmas menetükkel sokkal inkább elálmosították semmint szikrákat gyújtogattak volna szivacsként a kultúrát beszippantani vágyó elméjében.

Serénykedve, és hangyaszorgalommal megáldva tanult, tanított, és vizsgázgatott egy meglett, ugyanakkor sebezhető ember szerepében. Ha nem is tudta egészen pontosan, hogy milyen jövő is várhat rá, mint lediplomázott pedagógus, annyit már az egyetemen biztosan sejtett, hogy a szépirodalom halhatatlan szenvedélye egy életen át bánatban-boldogságban mindig elkíséri, mint egy gondoskodó szerető.

Édesanyja hál’ istennek homlokegyenest ellenkező véleményen volt, mint a férje, mert édesanyja annak örült, ha egyetlen fia azt csinálja, amit nagyon szeret, és amiben öröme telhetik, s megfélemlítés, illetve az a bizonyos erőszakoló, szinte zsarnoki önkényeskedés tökéletesen hiányzott hattyú jelleméből. Sőt, a lehető legcsodálatosabb anyai jósággal, gyöngédséggel igyekezett megerősíteni kevéske önbizalmú fiában azokat a személyiségjegyeket, melyeket gyilkos sikerességgel rendszerint apja minduntalan kisebb-nagyobb gonoszkodásai árán sikeresen tönkretett, vagy lerombolt.

-… És ugyan hadd kérdezzelek már meg, hogy még meddig akarsz anyád nyakán lébecolni? Vedd már észre magad ember! Harminc éves vagy! Még meddig akarod tovább folytatni ezt az értelmetlen bohóckodást?! – fakadt ki többször az apja, kivált, ha megsértették kényeskedő hiúságát, és túlontúl hamar fölfortyanó arroganciáját.

A fiatal tanár szíve sokkal inkább édesanyán esett meg, mert tőle telhető hidegvérű, és higgadt rokonszenvvel igyekezett édesanyját megvigasztalni, aki mint valami különös villámhárító mindig is a békítésre hajlott a kölcsönös fullánkos ellenségeskedésekkel szemben. Mindenkit igyekezett megnyugtatni, hogy megürült egy állás, és hamarosan be is tölti, csakhogy apja végre megnyugodhasson.

Végül sorra kerítették az elvarratlan kérdések szálait is. Jelesül, hogy mikor tartanak már végre esküvőt? Mert főként a leendő nagymamák már bizony nagyon szerettek volna unokázni végre, és talán mindig morgolódó apja szíve is hamarább hajlott volna az enyhülés felé, ha egy kislány, vagy kisfiú tapicskoló lépteit szemlélheti a nappalijában…

A tanár liberálisabb elveket követett az együttélés szabályai tekintetében, mint a többség: úgy vélekedett, hogy úgy mi szükség lenne egy darab hivatalosan lepecsételt papírosra a XXI. század elején immár, mikor a szív törvényeihez bőségesen elég két emberpár is? S erről a megingathatatlan elvégre senki – még édesanyja sem tudta lebeszélni -, holott nagyon tetszett neki a mennyasszonyi ruhakollekciók széles választéka, amit a különféle prospektusokból, és női magazinokból verbuvált.

Türelmesen megállt egy jelentős pillanatig az adott szépen kidíszített kirakatot megbámulva, majd bámészkodón tovább ment.

2.

A létezés igen-igen bonyolult, és különféle testi, fizikális adottságai közül fiatal tanárunk számára a kifejezetten testes alkat jutott. Mintha egy megállás nélküli, állandó jelleggel működő antenna, avagy hetedik érzék működött volna benne, ami szinte megállás nélkül leadta neki a legképtelenebb, nagy általánossággal előítéletekre támaszkodó tippeket. S valóban, ha egyszer ez a titkos adókészülék, melyet egyfajta belső, lelkiismereti hangnak is nevezhetünk egészen nyugodtan egyszer rászánta magát, hogy feladja némasági fogadalmát és megszólal, akkor aztán a legváratlanabb, a legképtelenebb helyzetekhez alkalmazkodott, és akkor be nem állt a szája!

,,Nézd meg magad! Tudod te, hogy hogy nézel ki? Mint egy ellustult, melltartót viselő, bögyös King Kong! Nem csodálom, hogy nincs még barátnőd!”

Egyetlen szóval a fiatalember túlzott feszélyezett, és meglehetősen gátlásos természete, és örök, önmagával szemben támasztott kisebbrendűségi komplexusa, és persze radikálisan negatív énképe mind-mind befolyásolta abban, hogy társasági együttléteket szándékosan hanyagolja, és lehetőségekhez mérten legmesszebbmenően el is kerülje.

Sőt, ha az embernek különleges adottságai lettek volna, mint afféle kissé el nem idegeníthető személyiségi jogai, akkor ő minden bizonnyal a láthatatlanság nemes adományát választotta volna, s emellett az is megfordult természetesen a fejében, hogy mi lenne, ha csupán terjedelmes árnyékával eggyé tudna válni, mert akkor nem kellene folyamatosan úgy mennie, és utaznia, hogy az emberekkel szemben – lehetőleg -, szinte kivétel nélkül mindig igyekezett az oldalát mutatni profilképével együtt a teljes fizimiskája helyett.

Különbözött a hírhedt nőfaló, nőcsábászoktól, akik csupán egyéjszakás kalandok keretében, mint becserkészhető trófeákat, de legalább is használati, és megvásárolható tárgyaknak tekintették a hölgyeket. A találó kifejezést talán az egyik irodalomtörténet professzora adta meg számára, amikor körülményeskedő Sziszifusznak nevezte, aki kétségtelen minden témában kísérletező kedvében kedvére, és boldogságára próbálkozik, viszont sajnos fölmutatható eredményt csakis valaki mással karöltve tud elérni! De talán az a megnevezés is roppant frappáns, és nagyon találó, hogy fiatal barátunk alapvetően sok esetben úgy viselkedett a többi emberrel – különösen a hölgyekkel -, mint Pán Isten erdejében az eltévedt szatír szőrös Marszüász, akinek csupán egyetlen bűne volt, hogy éppen akkor tért le hűsítő forrást iszogatni, mikor Poszeidón egyik leggyönyörűbb, tengeri nimfa- lánya éppen akkor fürdőzött, s kíváncsiskodó tekintetével szinte láthatta finom, törékeny, és roppant érzéki idomait.

Adoniszi, avagy hegyeket tartó Atlaszi erővel sajnos főhősünk egyáltalán nem büszkélkedhetett. Viszont minden tekintetben egy olyan átlagember benyomását keltette, aki tisztában van vele, hogy a halhatatlan romantikus széptevések, és betűk széplelkű bókolgatásának kora talán még el sem kezdődött, s így minden kínálkozó eszközt megragadott, hogy a hölgyekkel szemben lovagias udvariasságával  kitűnhessen, és le is hengerelje a nők társaságát. Vele született, szinte megmagyarázhatatlan tulajdonsága volt viszont számtalan elsősorban lelki eredetre is visszavezethető rigolyája, és hóbortos különcködése, amivel egy időben még áldott szülei sem igen tudtak mit kezdeni.

A nők többsége viszont – ki tudja miért -, nemes tulajdonságok ide, és kifinomult etikettes modorosság oda -, sajnos egyáltalán nem érdeklődtek iránta, s főként a világhálón meghirdetett társkereső oldalakon történt bejelentkezések is pusztán csak arról győzték meg, hogy ha van anyagi forrása, akkor esetleg szoba állnak vele, de amennyiben azt adja meg a személyes adatlapján, hogy jelenleg sajnos állástalan történelemtanár, és még mindig egyedülállón lakik, hát igen – ez kétségtelen nem tesz csöppet sem jó, és elfogadható benyomást a szebbik nem körében.

Sajnos hányszor kell nap, mint nap szembesülnük az előítéletek támasztotta felszínes, és sokszor könyörtelen sallangokkal: miszerint csak a jóképű, a jó fizikumú, és afféle széplelkekkel vagyunk csak és kirázóan szóba elegyedni! Viszont senkinek – vagy csupán a nagyon kevés kivételeknek juthat csupán valóban eszébe azokon a ,,számkivetett hajótöröttek” sanyargatott sorsán eltöprengeni, aki önhibájukon kívül a szépet, és gyönyörűt istenítő társadalommal szemben egy kicsit mindig is hasznosuló szolgai alázattal viseltettek mindenki iránt, aki csak egy eltévedt, tétován repdeső tekintetet akárcsak rájuk is elpazarolt.

Kábik Kornél magas, termetes, vállas termettel rendelkezett, erősen már ritkuló sötétbarna hajjal, s meghökkentően túlzottan udvarias modorral. Arcán a pufók, és kellemes gördörcskéi mellett szinte mindig valami megfejhetetlen, titkos kisfiús mélabú, elrévedő, s töprengő szomorúság borongott. Arcán néhány kielemkedő, markánsabb vonás, csupán annyi, hogy azért mégse egy kisfiúra hasonlítson. E férfias jellemvonás kivált akkor tűnt szembe jellegzetesen, amikor az ember szemközt állt vele, és belebámult azokba a sokat sejtető, smaragdzöld szemeibe, amik szinte kisfiús megbántott, és mélabús érzéseket keltettek, mindannyiszor homályosan fénylettek.

Kornél csupán csak ritkán mosolygott, mintha szégyellné, vagy legalább is önmaga előtt is titkolná az örömét, a pillanatnyi boldogságát, viszont, ha szája különös grimaszra görbült már mindenki sejtette, hogy legbelül a lelke rejtettebb, s talán titkoltabb mélyén határtalan boldogságban fürdik. Derűje ilyenkor rokonszenves volt, és ez a pillanatnyi kedveskedő jelenlét másokra is hamar átragasztotta. Nyíltsága, kedélyessége és derűje csupán csak otthonában volt nyilvánvaló, hiszen ott merte egyedül kimutatni, és mert a férfiak többségét a külvilág sajnos megrója érzelmeik nyílt, és leplezetlen mutogatásaiért, bőbeszédű szószátyár kedvét olykor semmi el nem vehette. Személyiségét még így is elkísérte valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan zárkózottság, megközelíthetetlen különcködés; kedvező talaj a legendákra.

Amikor még kezdő pedagógusi idejét töltötte, mint kezdő gyakornok, kifogástalan udvariassága miatt meglepően hamar népszerű lett a helyen, ahova kijelölték ,,iskolai szolgálatra”, és több fiatal hölgykollegája is rokonszenves, s helyenként csalfa, árulkodó flört-pillantásokkal küldött feléje, és félreérthetetlen, ostromszándékának adott megingathatatlan, és elszánt jelzést, amikor páran minőségi csokoládékkal, illetve tengernyi mennyiségű gumicukorkákkal igyekeztek kedvében járni, miután sikeresen kipuhatolózták a gyenge pontjait. S miután egyéb mérvű káros szenvedélye, minthogy néha túlérzékenységgel reagált a külvilág bonyolult összefüggéseire – alig akadt, szívesen el is fogadta a felkínált édességeket, és ínycsiklandó nyalánkságokat remélve elfogadják őt, mint barátot. Jól tudta azt is, hogy a hölgyeknek sokkal érzékenyebb, és finomabban fókuszáló, halhatatlan lelke van, mint az erősebb nem képviselőinek, s épp ezért bókolásokkal, és széptevő vallomásokkal igyekezett megköszönni, és elnyeri a hölgyek bizalmát, és kegyét.

A nagy korkülönbség szinte mindig is feszélyezte, pedig a XXI. század tízes éveiben az, hogy egy húszas éveiben járó hölgynek nagypapa korú udvarlója legyen szinte elfogadott társadalmi szokássá vált, illetve sokkal inkább az egyes emberek szemében váltott ki nem tetszést, de abban a kedvező pillanatban, amikor előkerültek az anyagi vonzatok, és tisztességes hozomány mintha a forrongó indulatok egyszerre megnyugodtak, és abban a pillanatban azonnal lecsillapodtak volna. Aztán elkövetkezett az a pillanat, amikor a sikeres hódítási praktikák keretében hősünket is meghívta egy elragadó korabeli ifjú hölgy vacsorázni, és ha lehet azt mondani, hogy szinte majdnem mindegyik férfi szívét a gyomrán át lehet a legjobban megfogni, akkor az adott főzőcskézni tudó hölgynek már nyert ügye is volt, csak ő ezt még csupán sejthette.

Ekkor Kornél, mint az etiketthez, és udvarias jó modorhoz nevelt emberke meghajolt, és kézcsókkal köszöntötte az ifjú hölgyet. És nem győzte elégszer szidni, becsmérelni magát, hogy miért nem vett egy csokor virág?

A hírek szinte futótűzként járták be jóformán az egész nyüzsgő méhkaptárként pörgő iskolaépületet, s mire Kornél imádott, idillikus álomképeitől átmenetileg szabadult egyes kísérletező kedvű hölgyemények nyugodt, és megelégedett szívvel ajánlották fel egy kis esti hancúrt, csakhogy lássák, hogy erkölcsi jelleme feddhetetlen, és ugyanakkor megingathatatlan.

Férfiasságának leggyönyörűbb, és önfeledt szabadsággal megáldott korszakát élhette harmincévesen, pedig messzemenően távol állt tőle a könnyelműség, és a csapodárság is. Egyelőre, amit már biztosan tudott a gyengébbik nem nimfáiról, az az volt, hogy főként a megnyugtató, és harmóniával kecsegető őzikeszemű hölgyeket kereste szüntelen kutatva, mint az a lakatlan óceánon eltévedt hajótörött, aki égető vággyal ki akarna kötni, de neki csupán az utazás bolyongása marad.

Ugyanakkor roppant csinosnak és kívánatosnak talált olyan meghökkentő, érdekes arcú, vagy jellemű tulajdonságokkal bíró nőket is, akik az adott társadalom számára kicsit mindig is a különállóság meg nem értett, avagy peremvidékére szorultak, és mélységes részvét fogta el, akárhány alkalommal valakit őszintén sírni látott, mert mindig is úgy gondolkodott, hogy a sírás, és a fájdalom egyfajta belső szükségleti önvizsgálat, amitől igaz ugyan, hogy a lélek csupán csak átmenetileg csillapszik le, de mégis abban a pillanatban a lehető legőszintébb, mert valódi, sebezhető érzelmeit tükrözi, és mutassa fel a maguk nyers valóságában.

Érdeklődési köre azonban széles – elsősorban szépirodalommal szorosan összefüggő hobbijának köszönhető, és terjedt ki. Előszeretettel akár hónapokig is elbolyongott volna egy-egy igényesen, és rendezetten fölszerelt belvárosi antikvárium könyvespolcai előtt, mert amit kiváltképpen a mostani világból hiányolt az a meg nem értettség hiánya mellett az lehetett, hogy a régen elfeledett, avagy köztudatból már rég kiesett szerzőket nem nyomtatták újra, miután a kereslet irántuk is kihalófélben volt. Gyűjtő tervszerűségében a vadászat izgalma dominált, de emellett különleges, elrejtett kereskedői vénája is hamarjában felszínre bukkant, abban a pillanatban, amikor a pénztárnál fizetésre került sor, mert ekkor kedvére, szinte könnyed tréfasággal alkudozhatott a megkívánt könyvre.

Sőt, odáig ment, ha egy ritka könyvet dédelgethetett, akárcsak saját gyermekét, és amiből már csupán egyetlen példány volt szándékosan elrejtette a kevésbé feltűnő polcok eldugottabb, árkádjai között, és csupán akkor vette észre a biztos megsemmisülés jelenvaló bizonyosságát, amikor kutató szemeivel, és még inkább kérdező nyelvével rá nem jött, hogy az adott antikváriumos, aki tegnap még égre-földre esküdözött neki, hogy az adott egypéldányos kötetet senkinek nem adja el, másnap hamar meggondolta magát, mert az adott kötetnek híre-hamva sem volt. Ellenben, ha kivételes szerencséje szegődött a sarkába, és valahol ismételten fölbukkant az elveszettnek hitt könyv, abban a pillanatban, mint egy örökké követelőző gyermek, azonnal lázas, hajthatatlan kíváncsiság lett úrrá rajta, ami egyszerre kitöröltette vele az elmúlt napok keserű tapasztalatait, és azonnal az újabb vásárlás izgalmával ajándékozta meg.

Soha nem mert hazudni, de mégis, ha az adott illető jellemében fölfedezett valami nagyon helytelen és csúnya hibát, akkor finoman igyekezett, lehetőleg egyéb sérelemtől mentesen tudomására hozni, hogy vétkezett a jóízű szellem, és erkölcs ellen. Az áhított hölgyek halhatatlan szépségét is csupán versekben magasztalta, mert titokban attól tartott, hogy a hölgyek többsége sajnos lélekben még nem készült föl rá eléggé, hogy imádott adottságaik, és lelki fejlődésük kibírhatott volna egy nagyobbacska, iróniába vesző kritikát. Valóban szinte mindenkihez volt egy-egy áldottan kedveskedő szava, és száján készen csücsült az adott személyre kiszabott bók, de soha nem merte nyíltan, sok fül hallatára bevallani, hogy ez, vagy az a tulajdonság miért szép, vagy kellemes valakin, nemhogy fölösleges, és érthetetlen galibákba keverje saját magát. Igazság szerint eszébe sem jutott, hogy érzelmet, avagy szenvedélyeit nyíltan mások füle hallatára kiteregesse, mert szinte nem akadt soha olyan kínálkozó, vagy felkínált, magasztosult pillanat, melyben a halhatatlanság ígéreteivel egy kicsit is romantikus módon kacérkodhatott volna. Azt mondják, hogy a gátlástalanul, és valami titkos hamisságtudattal, mely szinte már az alattomosság önmagukkal való megalkudott tézisét képviseli az, aki maga kelletőn túlzottan vétkezni vágyó szenvedéllyel kimutatja mások számára nyíltan saját sebezhető érzelmeit tulajdonképpen önmagát árulja el az adott döbbenet pillanatában.

Ősi titkok kategóriájának számít, hogy azt a felbecsülhetetlenül értékes, átlagembert, aki szerelmes versekkel, kísérletező vallomásokkal tiszteleg a hölgyek nemének miért igázzák le, vagy miért hajítják el, mint használt rongyot? Erre alig-alig lehetett volna biztosan állítható, egyértelmű választ adni!

Kornél látván azt, hogy egy némelyik hölgy mekkora fontosságot tulajdonít az adott világhálós randi oldalon az anyagi keresetnek rendszerint a kitöltetlen rublikába csupán egyetlen foglalkozást jelölt épp ezért meg: ,,szabadfoglalkozású” – Aztán, hogy ez ténylegesen, és teljesen igazán mit is akart jelenteni, azt már a tisztelt oldalát meglátogató, udvarló hölgyekre bízta.

Egy ideig ez működött is, de amikor egyesek többen nyílt színvallással már egyenesen odáig merészkedtek, hogy ez több, mint egy sületlen tréfa, avagy nagyon rossz vicc, ártatlanságra ítélt hősünknek is kicsit engednie kellett a gátlásain, és a végén egy-két cirkalmas levélváltás, emailezgetés után töredelmesen bevallotta, hogy sajnos ő egy történelem tanár ráadásul egyszakos. Ez a munkával kapcsolatos egyesek számára túlzott fontossággal bíró foglalkozás egy idő után már mélységes levertséget okozott, mert azt hitte, hogy az adott hölgyek többsége csupán csak a soványka keresetére kíváncsi, s nem személyes jellemére, erkölcsi, emberi mivoltára.

Egyéni, - egyesek számára -, különcködő stílusa tulajdonképpen sohasem érdekelte igazán, és teljesen. Meggyőződésévé vált, hogy a hölgyekkel kivételek nélkül – pedig a trágár, és ronda beszédből is kitelt jónehány, és voltak kellemetlenkedők bőven -, kifogástalan, általában az angol úriemberekre jellemző viselkedési – és magatartási normákhoz idomuljon, és azokat kövesse, és kamatoztassa. Mivel utolsó gimnazista volt még, amikor ki tudja milyen ifjonti ambíciók vezérelték megpróbálkozott a színjátszással, és bár kétségtelen, hogy a tisztelt vizsgáztató direktor előtt szépen, ahogy kellett elcitálta a Tartuffe első felvonás monológját mégis kissé neheztelve már a legelső rostán megbukott, meglehet, csak azért mert énekelni, és zenélni soha nem tudott, és kicsit mindig is túlsúlyban szenvedett, amit a színi hallgatók többségénél egyáltalán nem tolerálnak, hiszen ki látott már kövérkés Dezdemónát, avagy pufók Hamletet?

De mivel Shakespeare halhatatlan sora között is kivétel nélkül szinte majdnem minden jelenetben fölbukkan egy kedveskedő, és balgatag bohóc így mi sem volt természetesebb, minthogy alapvetően magának mindig is ilyen figurákat képzelt el. Kétségtelen, hogy nagyon megdicsérték színészi képességeit, mellyel lehengerlő, és elementáris őserőt jelenített meg a színpad adott deszkáin, az alatt az alig tizenöt perc alatt, míg tartott felvételije, de amikor az adott direktor előszeretettel kezdte pedzegetni, hogyha esetleg nem sikerülne ez a vizsga, hová szándékozik menni?

Ő kissé tétován, de biztos tudattal felelte, hogy megpróbálná a pedagógusi pályát. S miután közölték vele a letörő kedvű ítéletet, hogy nem lehet színész, másutt próbálta megtalálni, és felfedezni saját magát, és kibontakoztatni még szunnyadó állapotában leledző képességeit.

Ugyanakkor azt is megértette, hogy az, hogy napi szinten – nagy egyetemességgel -, este fél nyolctól kezdve éjszaka tíz óráig hangsúlyosan valakinek kell, és szükséges hazudnia saját magát, az pontosan neki való foglalatosság lett volna, csupán csak azzal a fölöttébb hangoskodó, és kellemetlenkedő, illuminált állapotú, és nagyon bohém pesti éjszakával nem tudott megbarátkozni, és mit kezdeni. Kornélnak az, hogy hajnalok hajnalán, mint egy kifacsart krumplis zsák dőljön be az ágyba, hogy aztán másnap már újra kezdődhessen a kíméletlen robotmunka, ezt egy kicsit méltatlannak, és megalázónak érezte magára nézve.

Ezen a ponton véleménye halálpontosan egyezett az apja dédelgetett elképzeléseivel, aki mindig is hiábavaló, léhűtő bohóckodásnak tekintette a színészmesterség konkrét, és sarkalatos, minőségi elsajátítását, mert azt állította, és ebben senki emberfia nem tudta megingatni, hogy azok csak bohóckodnak, és csupán mindig egy állandó üzenetük van a világ számára: Az emberek legyenek mindig vidámak, és boldogok!

Törekvő, és kiapadhatatlan autodidaktikus fegyelemmel, és mohó kíváncsisággal Kornél előbb- utóbb igyekezett a maga nyelvére lefordítani a különféle költészeti irányzatokat, és saját kedvtelésére megalkotni alapvetően szabad verses verssorait, amit a legtöbb szerkesztő többsége kissé grimaszolva, és fejcsóválva fogadott megint csak, hiszen mint tudjuk sajnos már több mint kétszáz esztendeje a magyar fül alapvetően a rímelésre lett ráhangolva, és szereti csupán azt versnek nevezni, melyben a szavak kapcsolatai kellemes csilingelő összecsendülésre végződnek. Emellett megalapozta egy kis Pestszentlőrinci állami általános iskolában hírnevét, és még bimbódzó, közkedvelt karrierjét, és tovább csiszolgatta magában különcködő, kissé a világ zajától elvonult stílusát.

Talán az érzések is, mint minden más az adott életösztön könyörtelenségével születnek, mint hó az eget befödik a szívet?

Hősünk csöppet sem mint megszokott, avagy túlzottan is vonzó, romantikus lovagként gázolt volna a szerelemben, csak kissé másként, és talán máshogyan próbált viszonyulni, és elfogadni a létezés alapszabályait, mint mondjuk a nagyobb átlag.

Egy időben, amikor még elfogadható, és megfizethető volt a színházi belépőjegy rengeteget járt főként a színház kulisszái mögé, mert roppant kíváncsivá, és érdeklődővé tette, hogy hogyan működik a földbe süllyeszthető súgósarok, illetve a művészbejárónak is becézett, kisebbfajta fülke, amin át – az avatatlan szemek -, először csodálkozhatnak rá egy-egy közkedvelt színész botladozásaira, amit hősies küzdelmet folytat avégett, hogy egyáltalán még épségben közelíthesse meg az adott színpadot, legalább is, amikor játéka következik!

Kicsit nehezebben barátkozott, mint a rokonszenvesebb művészemberek, de ha egyszer valakit megkedvelt igyekezett múltjának főbb sarkalatos gócpontjait megtárgyalni vele, mert mindig azt szerette volna, ha a másik ember tisztában van azzal a belsőséges folyamattal, mely a múltat is felvállalva alakítja ki az emberi jellemeket. A főváros éjszakai, kissé bohém, és illuminált közegállapotát megvetette, mert soha életében a boldogságot nem a poharak fenekén kereste, egyébiránt azonban tökéletesen tisztában volt, és el is igazodott a nyüzsgő város életében.

Önkéntes, introvertált száműzetése talán még inkább nyilvánvaló, és még intenzívebben érvényesülhetett volna, ha nem ismerkedik össze leendő jövendőbelijével, akivel tökéletesen megértette, és el is fogadta terhesülő rigolyáit, és kisebb-nagyobb különcködő hóbortjait!

3.

A XXI. század első felében seregestül próbáltak meg boldogulást találni azok a szerencsésebb kiválasztottak, akik főként vidékről kerültek a kollégiumi lét kissé összebarátkozott, mégis szokatlan körülményei közé, és akiket – a látszathoz képest -, nem kényeztettek el túlságosan imádott szüleik. A házibulikon nagyon lezseren, és kissé extrémitást is bevállaló lazasággal jelentek meg, viszont ennek a kívülálló lázadóságnak nagy volt az ára: a nagyon dühös ruházati cikkek, és menős darabok alatt már jó pár liter alkohol fortyogott. S aki egyszer már arra a meggondolatlan felelőtlenségbe hajszolta magát, hogy a boldogságot égetett szeszekkel, és különféle aperitifes párlatokkal kényszerítse ki, annak nem kellett túlzottan megerőltetnie magát sem azért, hogy rokonszenvesnek tűnjék, sem pedig azért hogy bonyolult lelki világa élvezhesse – igaz csupán perceikre is -, a boldogság tiszavirág életét. A földkerekség egyetlen országában sem játszott még olyan lenyűgöző kommunikációs szerepet egy kis mobiltelefon, mint idehaza. Még a reklámokat telefonos értékesítessel hasznosító ügynökök is kénytelenek voltak főként a naponta fejlődő okos telefonok technológiájával kénytelen-kelletlen fölvenni a konkurenciás versenyt, máskülönben könnyen kaphatták azon magukat, hogy az adott állásukból repültek.

Kornél a maga szerénynek mondható százhúsz ezres fizetésével a középosztály alsó hányadában vegetálgatott, és örült, ha összes számlája kifizetése mellett, néhanapján megengedhetett magának egy jobb könyvet, vagy egy újabb farmernadrágot – elvégre a retró stílus mindig elegáns, és sohasem megy ki a divatból, legfeljebb csak átalakul. S miután egy-egy jól jövedelmező kereskedési ötlete után, ha busás hasznot kevésszer is ugyan, de valamicskét profitálhatott legelső dolga volt, hogy megalkudjék az alapvetően magánkiadásra specializálódott kiadókkal, hogy újabb és újabb szépirodalmi szárnypróbálgatásait, és remekléseit kiadathassa.

A problémák sorozatos sorscsapása, és tetemes kálváriája akkor fog majd következni, mikor az ügyeletes könyvkiadók sajnálattal bejelentik, hogy bár kétségtelen hogy mindezidáig ingyenes jelleggel nyomtatták, és terjesztették műveit, azonban - elsősorban anyagi okokra hivatkozva -, több rizikót már ők sem vállalhatnak magukra, és ezért be kell majd szüntetnie kiadásban lévő ügyeit!

Kornél nem járt a felsőbb társaságba. Ebben nem csupán a megfontolásnak, és az átgondolt, hidegfejű gondolkodásnak volt tetemes része, de talán sokkal inkább annak az esősorban mérlegelő, és fontos, lényeges kérdésekben hezitáló, kissé gátlásos állásfoglalásnak, hogy mivel világ életében a retró stílus szerint szeretett öltözködni, tehát semmi glanc, és flanc, és a lehető legegyszerűbb farmernadrágokat részesítette előnyben a szmokingokkal, és estélyi frakkokkal ellentétben, így a kicsit sznobériás magatartással viseltetett, finomabb úri társaság – amennyiben persze elvetődött volna ilyen helyekre -, előszeretettel fricskázta volna ki fizimiskáját, és kedvére élcelődhetett volna azon, hogy lám egy újabb értelmiségi tahó, aki még arra sem igen ad, hogy milyen a megjelenése!

S csöppet sem volt ahhoz kedve, hogy ha az adott társaságban féletlenül, és minden figyelmeztetés nélkül fölbukkantak volna befejezetlen múltjának, komisz, és veleéig sanyargott gyerekkorának ártó szándékú, és gonoszkodó gengsztertípusú fenegyerekei, az összes többi bandavezérrel egyetemben, akiknek a jelenléte csak fokozta rettegő félelmeit.

Későbbiek folyamán ez a merev, és tartós kerülése az adott emberi társaságoknak már olyan szinte emelkedett adott lelkiismeretében, hogy egy idő után már csak azt szerette, ha lekuporodhat, mint egy kivert, magányos állat valamelyik boksz – vagy kupésarokban, és onnan szemlélheti,lehetőleg teljesíthető inkognitóban a különösebbnél különösebb emberek színes, és szokatlan kavalkádjait.

Hiába igyekezett szinte minden, és mindenki elől már mániákusan rejtőzködve, láthatatlanul létezni lehetőleg sorsát, és hivatásbeli szakmai képzettségét ez sem mentesítette, hogy bizonyos emberi kapcsolatokra óhatatlanul szert ne tehessen!

Példának okáért, ha teszem azt már jó előre eldöntötte, hogy a Magyar Dráma napja alkalmából bemegy a városba, ami hangsúlyozottan a legritkább alkalmakkor esett csak meg, eltekintve, amikor még maga is oktatott, akkor igencsak össze kellett magát kapnia lelkiekben nehogy már a legelső, kissé kellemetlenkedő, és kompromittáló, avagy gyilkos humorú szóváltások alkalmával, mikor kedve támadt valakinek az ugratásra, vagy a hátba veregetős élcelődésre ne adj isten elbőgje magát porul járt hősünk. Ugyanis sajnos arcának megvolt az a kellemetlen szokása, hogy érzelmeit, sebezhetőségét nem rejtette véka alá, hanem, amikor olyan kellemetlenkedő napja volt bátran ki is mutatta érzelmeit!

- Csak nem maga keresett engem szüntelen zargatva? – kérdezte tőle kissé nyers modorban egy feltűnően gyönyörű, sötétbarna, léleklátó szemekkel megáldott színésznő hallgató, aki igaz, hogy csak akkor végezte az egyetemet, de páratlan, és zseniális improvizációs tehetsége máris párját ritkította, és meg is mutatkozott. A színhely a Pesti Színház volt, közvetlenül a Váci utcában, és ez a kedves, bájos, kis művésznő, aki most az igencsak megszeppent hősünket faggatta szinte egyre kitartóbban, észre sem vette, hogy a fiatal tanárt folyton marcangolja az idegőrlő kétkedés, és bizonyos lelki görcsök, amiknek talán legegyszerűbb ellenszere mégiscsak az, hogy nem veszünk róla tudomást, de amit viszont a legnehezebb kitörölni az emlékezetünkből, és elfeledni. Ezzel a kissé szerencsétlen esettel került sor közös megismerkedésükre.

Kornél azonnal letérdelt, és mint egy romantikus lovag – amolyan kissé pufókos Don Quijote -, kézcsókkal köszöntötte az időközben a váratlan gesztusnak engedelmeskedő, és megszeppent fiatal színésznőt:

- Bo-bo-bocsásson meg! – hebegését, habogását a másik mintha azonnal megbocsátotta volna.

- Oh! Igazán kedves magától! Sohasem hittem volna, hogy még akadnak úriemberek manapság! Te Blanka mi aztán megfogtuk az isten lábát! – szólt most kicsivel hátrébb egy csakugyan egyetemi hallgatói státuszban leledző leányzónak, aki nem győzött elégszer csodálkozni, hogy rajongásig közkedvelt barátnője kapott kézcsókot, míg ő sajnos nem! Aztán, amikor a bájos művésznő odavonszolta hozzá szó szerint megszeppent Kornélunkat ő sem maradt ki a leosztásból, és el is pirult nőiességének áldott, és halhatatlan fényében.

Kornél semmi mást nem szeretett volna az adott művésznőtől csupán barátságos ismeretséget kötve kibeszélni lelkiismeretét nyomasztó terheit, és tüskés gondjait. Még aznap estébe nyúlóan beszélgetni kezdtek, és észre sem vették tudatosan, de mindketten szívük mélyén úgy érezték, hogy erősen kötődnek már egymáshoz, és úgy beszélnek egy idő óta, mintha a legjobb, legrégibb régi ismerősök volnának. Gyorsan elérhetőségi címeket cseréltek, és megállapodtak, hogyha alkalom és lehetőség adódik, akkor feltétlen értesítik, és keresik egymást, tehát a továbbiakban is szeretnék egymással tartani a kapcsolatot.

De akárhányszor csak kereste a kedves, angyalian áldott művésznőt a színházban, vagy aprócska szerkesztőségeinek berkeiben, mert egy nagyon színvonalas műsort is vezetett mindig elfogta egy ismeretlen hányingerrel kerülgető, furcsa érzés a gyomortájékán, és erős szédülés környékezte.

Aztán eljött az a bizonyos szilveszteri éjszaka, amikor valahogy az adott főiskolák, és egyetemek is igyekszenek – persze csupán átmeneti jelleggel -, mérsékelni a megterhelést, és kicsit lazítani az adott szellemi gyeplő elvárásain. Kornélt a művésznő meghívta, hogy vegyen csak nyugodtan részt egy társaságba, és tévedjen már végre emberek közé egy kicsit a hagyománnyá vált szilveszteri kisebb partin. S minthogy a földre szállt, tündéri jóság nemrég ünnepelte kereken a harmincadik születésnapját a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ezt Kornélnak is lehetőleg valamilyen formában pótolni illett.

Épp ezért minden elkövetett, hogy átmeneti feledékenységét, és elhamarkodott ajándékválasztását valahogy tudatos formában mérsékelje. Több kisebb-nagyobb ajándékboltot is bejárt, mire végre kiköthetett egy plüssmackó, és egy kis édesség mellett: mert ezeket a meggyökeresedett ajándékokat csak nem nézik azért annyira rossz, és megalkuvó szemmel, mint illenék, s így eshetett, hogy a kisebb szilveszteri hacacérára már szépen felöltözve, mégsem túlságosan giccsesen érkezhetett meg. Öltözködését sokkal inkább a komfortosított kényelem határozta meg, semmint a másoknak való tetszeni vágyás.

A fiatal, bájos művésznő gyönyörű, elegáns fekete ruhájában szinte majdnem mindenben a szöges ellentéte volt – legalább is öltözködési, és stílusbeli jegyeivel -, a fiatal tanárnak. Hollófekete vállig növesztett haját elegáns kontyba tette, ami csak még intenzívebbé, még sarkalatossá tette bájos arcának finom gödröcskéit, és vérvörös ajkának hangsúlyozottan érzéki, és kecses vonulatát, amihez nem is illett igazán a rúzs, minthogy a vérsejtek megoldották ezt a felesleges munkát. S ehhez társult még ugyancsak koromfekete, keskeny, kis szemöldök. A két ismerős érzéki, és csinos egyveleg Kornélt arra figyelmeztette, hogy a fölturbósított hajkorona sötét borostyánzuhatagként sűrűn, és gazdagon bármikor, ha viselőjének úgy tartja kedve, alá omolhat. Szeme arra az ártatlan, és talán épp ezért nemesen vérttelen, szűzi testre esett védtelen, mely titokzatos, és sokat engedett csábítása ott feszült a ruha csábító kivágása alatt.

Mint aki szemlátomást émelyeg a nem létező, kicsit butítóbbra sikeredett aperitifektől, avagy üdvözlő italoktól átmenetileg becsukta a szemét, abban bízva, hogy fölkorbácsolt vágyait talán ezzel az átmeneti jelleggel némileg majd lecsillapíthatja. Ám csukott szemmel a képzelete csak még inkább megvezette, becsapta, és rabigába hajszolta: álmaiban, és elképzeléseiben ez a földre szállt, megváltást tartogató angyali tünemény még gyönyörűbb, még kibontakozóbb volt adakozó ártatlanságában, mint a valóságban.

Amint ismét kinyitotta a szemét idegeit még intenzívebb látvány remegtette meg. A művésznő felemelte megbabonázó tekintetét egyenesen rá, és türelmes, ugyanakkor különös mosollyal szája görbülő szögletében arra várakozott, hogy a félszeg, ügyeletes lovag megtegye a következő lépést.

Kornél, mint akit éppen lovaggá készül ütni az anyakirálynő, és az adott ünnepi pillanat felelősségteljes súlyát is mind egyszerre képes átérezni – letérdelt gátlásoktól fertőzötten, gyengéden, s csöppet sem tolakodón megfogta törékeny porcelán finom, kicsi kezét, és kézcsókkal üdvözölte, ahogy ezt az illem megkívánja. Az illemnek, és az etikettnek ez a kettős játéka nemcsak, hogy izgalmas volt első tapasztalásra, és látszólag a fiatal, és nemes erényeket valló hölgynek is roppant imponált, mert másik bal kezének ujjbegyeivel megérintette Kornél széles vállait, ezzel engedélyezve, hogy most már fölállhat. A fiatalembernek még ennek ellenére sem csillapodott izgalma, mert folyton verejtékezett, és heves, szinte türelmetlen gyorsasággal forgatta körbe-körbe járó szemeit.

- Igazán megtisztelt drága Kornél alázatos figyelmességével. – Kedvesen megszeppent karjába karolt, és körbevezette az időközben kitágult szobában, ahol meghitt, békés fények uralkodtak, és ahol időközben kisebb baráti társaság is összeverődött.

– Jöjjön csak bátran, bátran menjen csak beljebb! Ugyan kérem, ne legyen ennyire szégyenlős! – s valósággal megszeppent, és a megilletődöttség tudott, és egyetemes állapotában tévelygő hősünket úgy kellett szó szerint a bájos hölgynek beljebb tuszkolnia, mert nagydarab lábai nem akartak engedelmeskedni a mozgás egyetemes törvényeinek.

Személy szerint ő nem vett részt a társalgásban, hiszen roppant nehezen oldódó ember volt világ életében; csöndben várakozott egy félreeső kis zugban, és csöndes egykedvűséggel, és emellett kíváncsi érdeklődéssel figyelte a kis társaság minden emberközpontú megnyilatkozását. A kedvező pillanatra várakozott, melynek eljövetele felől tökéletesen bizonyos volt. Igyekezett nem tolakodón, és tapintatos udvariassággal viselkedni, de mintha jóformán a szobában sem lenne őt nem árasztották el, nem bombázták a kérdések pergőtüzei.

Létformája a befelé fordulás volt s mégis akárhányszor csak kósza figyelme a sugárzó művésznőre tévedt önkéntelenül, vagy véletlen valami izzó nagyszerűség, a földöntúli teljesség igézete szállta meg.

A művésznő két szakmai kollegája között üldögélt, akik azt tárgyalták, hogy az adott darabban, melyben ő is szerepelt miért volt annyira nehézkes, és kicsit nyakatekert az adott zenei betétek minél hatékonyabb, és minőségi szintű eléneklése.

Időnként, amikor már kezdett unalmassá válni a megkezdett beszélgetés gyönyörű mosolygós tekintete önzetlenül küldözgetett egy-egy eltévedt, ártatlannak minősülő mosolyt a fiatalembernek. Egy ideig maga se vette észre, de mintha egyszerű játékbábú lenne így kezelte a vendégnek bejelentett Kornélt.

A mellette fészkelődő színészkollega éppen azt ecsetelte, hogy mennyire nehéz összeegyeztetni az adott darabban a ritmikus mozgást a zenei betétekkel, és ehhez még jönnek a terjedelmesebb, alapvetően szóbeli monológok is, és a művésznő ezt a jól nevelt emberek színlelt magabiztosságával hallgatta, pedig valójában minden nem építő jellegű kritikai megjegyzés lelke belsejében mélyen megsebezte. Viszont, amit már kezdő színész korában megtanult egy életre az az volt, hogy a jó művész mindig elrejti a világ elől benső, önsajnáló fájdalmát, és pókerarccal viszonyul a megtörtént dolgok menetéhez!

Arcát Kornél szemből jól láthatta, és ahol egy-egy pillanatra megreszkírozta a farkasszemezés lehetőségét vele úgy látta, hogy mélyen fölkavarják az este éles hangjai: egyszerre védtelennek, és elvesztett kislánynak látszott, majd érzéki végzet-nőnek, aki csupán a becserkészhető prédára less. Egyszer