A MACSÓ, A MENYASSZONY, MEG ÉN



Az volt a tervem, hogy születésnapján Április 20-án kérem meg a kezét. Nagyon tetszett neki egy régi típusú Wolsvagen 1200-as cseresznyepiros bogárhátú, és arra gondoltam lefestem, kicsit helyrepofozom ezermester unokabátyám segítségével, és az lesz az egyik ajándék, a másik pedig természetesen egy fehérarany jegyggyűrű benne egy nagyon szép versidézettel. Elvégre a legtöbb nő mégiscsak szereti az effajta kissé giccses ,,adjuk meg a módját” kezdetű módit.
Előre szerettem volna lefoglalni legalább egy wellness-szállodát a hozzávaló exkluzív, és – állítólag –, kedvezményes szolgáltatásokkal együtt, amikor szinte a semmiből előbukkant Roxána régi kigyúrt, izomkolosszus, macsó, napbarnított pasija, akinek mogyorónyi agya szinte tökéletesen elveszett valahol méretes bicepszei, és izmai között.
Sosem érthettem igazán, hogy egy ténylegesen intelligens, csúcsbombázó, fantasztikus humorral, iróniával, és szellemeséggel megáldott igazi hús-vér nő mi a nyavalyát eszik egy olyasfajta pacákon, mint Richárd?!
Már amikor felbukkant abban a nyitható tetejű Porsche 911-es turbó Carrarában, méregdrága öltönyében, nyakkendőjében, és persze mandzsetta-gombjaival szinte érezte az ún. vibráló jelzéseket, amint Roxána egyenesen átment támadó jellegű flörtölésbe, és veszettül dobogni kezdett a szíve. Velem, mintha ezt sosem érezte volna, vagy lehetséges, hogy a képzeletem játszik velem, és csupán csak én tévedek?!
Szinte megbabonázta a sárcos, kigyúrt macsó Alfa-hím jelenléte, amikor lassított filmkockaként kiszállt a Porchéjából, és miután azt hihette, hogy én vagyok az egyik inas, pincér vagy kiszolgáló (mert szokásos módon farmert, és fekete agyonmosott pulóvert viseltem), a slusszkulcsot lazán a kezem közé hajította, bízván abban, hogy majd azonnal elkapom, és beállok a dögös verdájával oda, ahova mondja.
– Kishaver! Aztán nekem kurvára vigyázzál erre a pöpec kis járgányra, mert ha akár csak egyetlen morzsányi kis karcolást meglátok rajta zsebben viszed haza a tökeidet! Elég világos?! – kötötte a lelkemre, majd elvárta, hogy – jogsi nélkül –, azonnal indítsam be a sportautót, és álljak egy megfelelő parkolóhelyre.
– Jaj, annyira cukorfalat vagy Ricsikém! – kezdett babusgató, búgó flörtszövegbe Roxána. – Ez a jópofa fickó itt tulajdonképpen a vőlegényem Albert és… hát szóval… mi együtt vagyunk… - szabadkozva elpirult, mintha ez lenne a világ talán egyik legnagyobb ostobasága, amit az ember valaha is mondhat.
– Hogy micsoda??? – kerekedett el szinte azonnal hatalmas, gülő, kék szeme. – Méghogy vőlegény?! Ne röhögtess kis cicám! Ez a szánalmas nyominger! Aztán mégis hol melózik, mi?! – mért tetőtől-talpig végig, mint aki mustrálja áldozatait, mielőtt végleg levadászná őket.
– Hát, ha éppenséggel tudni szeretnéd tanít egyszerre két általános suliban is, és már több e-bookot is írt. Nemsokára talán egy kisebb színház bemutatja első két színdarabját. – igyekezett ,,sztárolni” barátnőm, de valahogy kissé ostobán, és mondhatni nagyon is isétlenül sikeredett a dolog.
– Nem lehet valami sok a lóvéd, kishaver! Tudod Roxinak nagy igényei vannak, és szereti, ha a pasasok pénzesek! – súgta felém halkan, bizalmas hangon az izomkolosszus. – Mit szólnátok egy kötetlen ebédhez? Elvégre enni mégiscsak kell!
– Ez csodás ötlet! – lelkesedett Roxána, mint aki valósággal azonnal tűzbe jött. Sosem tapasztalt különös hangulatingadozás lett rajta úrrá. Ki tudja miért.
– Ez kurvára frankó! Akkor dobjátok be magatokat a verdámba, és már hasíthatunk is. Ismerek egy frankó kajáldát és történetesen a tulaj a legjobb haverom. – jelentette ki kamaszos, hófehér fogsoros vigyorral a száján.
Amikor aztán Roxána beszállt az anyósülésre, amit – kivételesen én nyitottam ki előtte –, és nem a tesztoszteron-titán Richárd Pilátusként széttárta kezét, mint aki semmiről se tehet, és közölte:
– Bocsika, kishaver, de ez a verda kétszemélyes! Majd elküldöm e-mailben a címet. Csocsizlak! – azzal máris beindította a legalább hathengeres turbómotort, és már ki is vágódott a parkolóhelyről, ahol addig békésen álldogált.
Menyasszonyom sem volt rest, és szinte máris szóvá tette ezt a fajta megalázó, bunkó szemétséget.
– Ez rohadtul nem volt szép tőled Ricsi! Azonnal fordulj meg és vegyük fel Albertet, különben isten az anyámra mondom, hogy azonnal kiszállok. Richárdot sem ejtették ám annyira a feje tetejére, mert automata gombnyomással lezárta a kocsi első két ajtaját, így Roxána – mégha akart volna is –, képtelen lett volna rá, hogy kiszálljon. Egyébként is legalább kétszáz kilométer per órával hasítottak a közforgalomban.
Végül, amikor megérkeztem a belvárosi nagyon felkapott, elegáns és puccos étteremhez, ahol egy alap menü is belekerült legalább huszonötezer forintba, amikor mindketten kiszálltak a kocsiból Richárd leintett egy épp arra grasszáló taxist és meghagyta neki, hogy az utcán posztoló fickót azonnal szállítsa az étterem elé, ha tíz percen belül itt lesz extra borravaló ütheti a markát. Persze a taxisnak sem kellett több. Máris csikorgó kerekekkel ment vissza a magára hagyott Albertért, és alig tíz percen belül már hozta is őt az étterem bejárata elé.
– …És mi lesz az extraadag borravalóval tisztelt uram?! – érdeklődött, amikor a kissé megtépázott lelkű, viharvert Albert kiszállt a taxiból.
Richárd jelentőségteljesen, kisebbfajta teátrális mozdulattal méregdrága karóráját kezdte fixírozni, majd alig ötperc múltán lazán kijelentette, hogy a taxis késett alig öt percet, így már nem üzlet, az üzlet.
– Őszintén sajnálom drága barátom, de tudja az idő pénz, és maga öt percet késett, így nem áll az alku! – visszacsúsztatta a húszezerforintos bankjegyet a tárcájába, melyre a taxisnak igen-igen fájhatott a foga, mert mérgében pfujolt párat, majd, amikor visszaszállt a taxiba és elhajtott még leeresztett ablakon keresztül odamondta Richárdnak:
– Menj a jó kurva anyádba te szemétláda!
Richárd úgy masírozott be a méregdrága étterembe menyasszonyom oldalán, mintha valóságos kiskirály lenne, akinek a parancsára ugorni kell, másként bárki porul járhat. Máris kezet fogott több befolyásosnak látszó, talpig öltönyt viselő, sikerszagú üzletemberrel, és úgy puszilta arcon szupermodel-alkatú barátnőiket, mintha minden egyes egyedül csakis az ő tulajdona lenne. Én pedig igyekeztem lépést tartva a hátuk mögött kullogni jócskán megtépázott férfiúi önbecsülésemmel (márha egyáltalán még létezett az ilyesmi).
– Dobjátok le magatokat skacok! – azonnal leült az egyik boxba, és szétterpesztette izmos testét, méretes karjait, ezzel is mutatva az Alfa-hímekre jellemző dominanciát.
– Szerintem piáljunk be azonnal! – közölte, majd csettintett is az éppen arra járó pincér srácnak.
– Hé, kishaverom! Hozzál de azonnal négy dupla whiskyt és vodkát. Roxinak valami ütős koktélt, amitől eldobja az agyát. És neked, kishaver? Mit is?! Valami alkoholmentes üdítőféleséget.
A pincér azonnal elsietett. Alig tíz perc múltán már hozta is villámsebesen a megrendelt italokat. Albertnek kólát kapott jég nélkül, míg Roxána egy alkoholos, ütős koktélt, színes koktélernyővel.
– Akkor egészségetekre! – Richárd úgy dobta be a négy whiskyt, és a kísérő vodkát, mintha világ életébe csak ezeken az alkoholos italokon élt volna. – Hú, ez aztán kurvára ütős! – jegyezte meg, csakhogy saját macsóságával kérdekjen.
– Mondd csak Ricsikém? Te mivel is foglalkozol?! – kérdezett rá barátnőm a témára, nemtudni, hogy kíváncsiság, vagy valami másfajta érzelem vezette szándékát.
– Hát… ezzel is, meg azzal is gyönyörűségem! – igyekezett szándékosan elbliccelni a dolgokat. – De viccet félretéve van egy félig illegális maszek buisnessem, és ezért tudom magamnak megengedni, mondjuk a Porschét is. – olyan hívalkodó volt a hangja, akár egy pávakakas, ami saját szemétdombján turkál, és ettől érzi magát elemében.
– Ó, szóval te egy kisegér vagy, aki a cápák között szeret lubickolni! Így már minden világos! – Roxánát sem ejtették ám a fejére. Ha egyszer rákezdte intellektusával valósággal azonnal földbe döngölte ellenfelét.
– Hát kiscicám még mindig jobban állok anyagilag, mint a te kis hétpróbás, szánalmas kis pasid! – itt lenézően rá nézett, aki hideg kólámat kortyolgatva igyekeztem megfejteni mi fán is teremhet a dominás viselkedés ősi természetrajza.
– Albert igenis felelősségteljesen látja el a munkáját, és szeret gyerekekkel foglalkozni! Számos versenyt megnyertek már, ha tudni akarod! – igyekezett fényezni jócskán megcsorbult hírnevemet gyönyörű barátnőm, amivel legfeljebb csupán csak annyit ért el, hogy Richárd továbbra is saját birtokló álláspontjára helyezkedett, és a nap folyamán egyre inkább kiütközött, hogy ebből bizony semmi esetre sem hajlandó engedni.
– Na, és kishaver! Te hogy értékeled az eddigi szánalmas életed?! Mikor raksz már össze mondjuk tízmilliót, mi?! – mért újból végig pocskondiázva.
– Hát… ö… ízé… örülök, ha a számlákat és a rezsit kitudom fizetni… - jegyeztem meg szerénykedve, ami megalázásom ki tudja hányadik jele volt.
– Na, látod drága kagylócskám! A te kis krapekod totálisan le van égve. Várjál csak! Ne mondd meg! Mikor voltatok ti utoljára egy trópusi sziget-paradicsomban nyaralni mondjuk két teljes hétig?! Sohanapján?! – erre olyan irdatlan hahotázásba, röhögcsikélésbe kezdett, hogy valósággal remegett a hófehér damasztterítővel megterített asztal.
- Ez nem volt szép Ricsi! Most azonnal elmegyünk innét! Albert! – parancsolt rám Roxána, és érződött izzó tekintéből, hogy bizony nem tréfál, és bármelyik pillanatban exlovagja izmos bikanyakának ugorhat.
– Hékás, szívem! Nyugi van! Csak ismerkedek az új pasiddal, vagy már azt se szabad?! – itt újabb alkoholos italkör következett.
– Tudod hihetetlenül bunkó-tahó lettél! Semmit se változtál mióta megcsaltál, és szakítottál velem! – közölte jó hangosan Roxána, mire az étterem tözsgyökeres törzsvengédei közül páran kíváncsisan a mi asztalunk felé fordították fejeiket.
– Ha jól emlékszem te akartál többszörös orgazmust, vagy talán tévedek?! – most felém fordult bizalmasan. – Nem tudom öreg harcos, hogy milyen a szexuális életetek, de jól vigyázz ezzel a tüzes, szaftos kis ribanccal, mert az ágyban egy valóságos vadmacska.
Egy valamirevaló férfi most párbajra hívta volna ellenfelét, vagy az esetek többségében – legalább is –, azonnal elégtételt követelt volna, ehelyett én valósággal majd elsüllyedtem senkiházi szégyenemben, mert ötletem se volt, hogy a puskaporos hangulatú konfliktust miként kellene a békés kompromisszum pártjára állva lezárni, és elrendezni.
– Egy rohadék szemétláda vagy Ricsi! – Roxána alkoholos koktélja maradékát egyenesen a testépítő pasi fejére öntötte, aki megint mosolyogni, vagy torka szakadtából röhögni kezdett az eset láttán.
– Tudod kicsi szívem, lehet hogy egy aljas rohadék vagyok, elvégre rohadékoknak kell melóznom, és elvégeznem mások helyett a piszkos munkát, de ettől van kitömve a zsebem vaskos, súlyos pénzkötegekkel. A legtöbb csaj csak a pénzem miatt van velem, így nem szükséges elköteleződést vállalnom.
Most Roxánán volt a sor, hogy azonnal felálljon az asztaltól, kézen fogjon, de úgy, hogy szépen kifestett, esztétikus körmei valósággal ártatlan húsomba vájjanak, és azonnal távoztunk az étteremből az első buszra felkapaszkodva, ami pont akkor állt meg a kijelölt megállóhoz közel.
Éreztem, hogy meg kellene vigasztalnom gyönyörű barátnőmet. Elvégre mégiscsak nem járja, hogy volt ex-pasija így beleházolt szegényke lelkébe. Kicsit közelebb húzódkodtam, mert nagyokat dobált a busz miközben egy-egy mágálló között jelentőségteljesen fékezett.
– Édesem, én… őszintén sajnálom… szóval a történteket… meg mindent… – kezdtem.
– Ne haragudj drágám ezért a közjátékért…. Én nem is tudom, hogy Ricsi miért lett ilyen… - talán maga sem akarta elhinni, hogy volt lovagja egy igazi tahó-állat minden szinten, kár is tagadni.
– Nincsen semmi baj! Ne hagyjuk, hogy tönkretegyék a hangulatunkat! – édesanyám mindig ezzel igyekezett bátorítani, biztatni, pedig az én szőrszálhasogató apám is jó párszor megalázott engem egész álló gyerekkoromban.
Roxána most úgy bújt hozzám, akár egy megriadt kis állatka az erdőben, akinek a vadász lelőtte anyukáját.
– Csak szoríts magadhoz! Ez most mindennél többet ér! – kérte, én pedig gyöngéden, óvatosan magamhoz öleltem. Éreztem zaklatott, nyughatatlan szívverése masszív dobolását, bombázó, sportos testének remegését. Mintha ebben a pillanatban minden világossá lett volna számomra.
– Szeretnélek feleségül venni! Tudom, hogy kicsit szegények leszünk, és valószínűleg össze kell majd húzni a nadrágszíjat, de nagyon fontos vagy nekem… - folytattam.
Halvány, ám annál kifejezőbb, tipikus nőies mosoly jelent meg szája szegletében. Az a rejtélyes Mona Lisaszerű mosoly, ami megfejthetetlen, és ugyanakkor titokzatos.
Másnap Roxána sietősen elviharzott közös lakásunkból. Azt mondta pár dolgot muszáj elintéznie. Később okostelefonom üzent, hogy jelenjek meg az illetékes Polgármesteri Hivatal előtt. Ott fog várni.
Nagy nehezen sikerült belebújnom öltönyömbe, hófehér ingembe, miközben legalább negyven percet szerencsétlenkedtem átkozott folyton csálén álló nyakkendőmmel, hogy valahogy kinézzek. Aztán sietve buszra, metróra szálltam, hogy még idejében odaérjek.
Roxána – mint később kiderült –, hat koszorúslányt is hívott a nagy napunkra. Mindannyian közeli csajos barátnői voltak, akik jól ismerhették már őt vagy ezer éve legalább. Mikor megláttak valósággal kacagtak, nevetgéltek, és tetőtől-talpig kiadósan végigmértek, mint aki pasimustrát tartanak.
– Üdvözletem a gyönyörűséges hölgyeknek! – köszöntöttem mindenkit kicsit régivágásúan, mire többen lenéző arckifejezéssel nyúgtázták, hogy szerencsétlen lúzer-pasi vagyok, és Roxána nem fogja mellettem bírni a középosztálybeliséggel együttjáró gondokat és bajokat. Végül megjelent álomszépséges barátnőm. Meseszép menyasszonyi ruhájában, melyen igazgyöngyök szikráztak, ahogy réjuk sütött a napsugár. Kedvesen megigazította nyakkendőmet, kézenfogott és a többi jelenlévő hölggyel bevonultunk egy viszhangos terembe, hogy ünnepi fogadalmat tehessünk a romantika, és örök szerelem jegyében.
Amikor a középkorúságát elhagyó anyakönyvezető nő fennhangon közölte, hogy ezentúl ,,férj és feleség vagytok” kicsit majdnem elpityeregtem magam. Szegény édesanyám, ha láthatott volna ebben a pillanatban. Újdonsült feleségem nyakamba csipaszkodva össze-vissza jócskán nyálasan csókolt meg, és ritkán láttam őt még ennyire boldognak. A tört fehérarany gyűrűkbe egy-egy versidézetet vésetett. Fogalmam se volt miként tudott szinte minden aprócska, jelentéktelennek tetsző részletet elvégezni, ráadásul ennyire rövid idő alatt. Mikor kiléptünk a hivatal épületéből, és egy sötét limuzimba huppantunk, ami telis-tele volt a legfinomabb csokis finomságokkal. Roxána máris saját hivatalosan bejegyzett nevét kezdte vizsgálgatni, akár egy régészprofesszornő.
– Takácsné Hévízi Roxána! Szerinted nem túl… egyszerű név.
- De hát édesem! A lényeg, hogy boldogok legyünk! Én máris az vagyok, hogy egy ilyen gyönyörű bombázó lett a feleségem!
– Imádlak édesem! Most pedig gyorsan döntsük el, hova is menjünk nászútra! Nekem már több ötletem is van, de ezentúl mindenben szeretném majd kikérni a véleményemedet.
– A lényeg, hogy együtt éljünk át csodás, fantasztikus dolgokat.
– Jaj, majd elfelejtettem voltam dokinál is, és képzeld csak! Alig öt hónap múlva kopogtatni fog nálunk a gólya!
Alig hittem a fülemnek. Annyira komolyan, és gyönyörűen mondta, mintha verset szavalna.
– Ez… fantasztikus… őszintén boldog vagyok… - hebegtem a meghatottságtól, és erősen vissza kellett fognom magam, mielőtt végleg kibuggyannak a meghatottságtól krokodilkönnyeim.
– Milyen érzés, hogy apuka leszel? – kérdezte nem sokkal később, amikor már az álomnászútra igyekeztünk gondosan becsomagolni gurulós bőröndjeinket.
– Kicsit félek tőlem, mert tudod apám és köztem meglehetősen feszült, puskaporos volt a hangulat mindig is, és hát… azt szeretném, ha a baba nyugodt, kiegyensúlyozott környezetben nőhessen fel.
– Ez mindannyiunk célja drágám! Tudod mit? Már most elkezdhetünk gondolkodni a keresztneveken, és a keresztszülők listáján is.
Sosem értettem, hogy egy keresztszülőnek valójában mi a dolga és szűkebben vett feladata. Mindenesetre valósággal máris felvillanyozott a gondolat, hogy immáron gyönyörűséges feleségem ilyesmikre is gondol.
Később a repülőgép magasba emlekedett velünk, és bár liftező gyomorral, és kisebb klausztófóbiás iszonyattal néztem utazásunk elébe Roxána határozottan megszorította szőrös kezemet, és bőségesen elegendő volt, hogy érezzem, és tudjam, talán mégsem vagyok egy amolyan ,,elveszett bárány” típus.  
         
       
 

VISSZAFELÉ LEJÁTSZOTT BOLDOGSÁG



Izabella harminc évesen rájött arra, hogy – meglehet –, egész eddigi életét gyakoratilag belecsomagolhatja egy egyszerű, szánalmas, semmitmondó gyufáskatujába.
 Mindent, amiért annyira keményen, sokszor túlórákba nyúlóan megdolgozott beledobhatja a szemeteskukába, mert ahová elszeretett volna érkezni ennyi éves korára azok a gyerekes, csacska, naiv álmok nem váltak valóra, bárhogy is hajszolta és akarta volna.
Sokszor elővette a ruhásszekrény ócska fiókjaiból a gyerekkori fotóit. Oda rejtette szülei kíváncsiskodó tekintete elől gyerekkori naplóját is. Egész kicsit korától kezdve, mióta csak megtanult írni mindenről részletesen kimutatható, precíz-pontos listát vezetett. Most mosolyogni kellett, amikor megpróbálta macskakaparásszerű, gyerekes írását elolvasni, miszerint: harminc évesen már boldog feleség és anyuka szeretne lenni!
,,Vajon mit ronthattam el, hogy előbb-utóbb mindenki elhagy?! A fenébe is!”– bosszankodott magában.
 Később rábukkant a szent fogdadalmakat tartalmazó, kamaszos könyvre is, melyet legjobb csajos barátnőivel együtt készítettek, hogy sose feledjék a régi barátságok összetartó erejét, de hát annyi évtized eltelt már azóta, és akárhányszor csak megeresztett egy-egy telefonhívást régi örök barátnőinek előbb-utóbb sorrendben jöttek a visszautasító felhangok: Jaj, bocsika, csajszi, de tudod az a nagy büdös helyzet, hogy most gyerekeznem kell, mert nemrég született meg a kisbabám, és hát szóval… majd leközelebb!” – és ehhez hasonló, jólismert szöveg, ami súrolta az udvarias lekoptatást.
,,Hát így állunk! Jócskán le lettem szarva!” – jelentette ki magában. Később részletesen végiggondolta élete főbb sorsfordító epizódjait, mintha saját maga filmjében lenne főszereplő. Az első ovis puszi, ami talán nem igazán nevezhető csóknak, mert a kiszemelt kisfiú később elvette színes Playdoo-típusú gyurmakészletét, és meg is ráncigálta párszor utálatos szalagos masnira kötött hajzuhatagát, ami miatt vigasztalhatatlan, hüppögő zokogásban tört ki, és imádott anyukájának is alig-alig sikeredett őt megvigasztalnia.
– Izabella! Tudod miért viselkedett Andriska olyan csúnyán?! – kérdezte tőle anyukája, amikor bizalmasan kettesben maradtak. Izabella csak a fejét rázta. Nem érthette, amikor ő csak barátkozni szeretett volna.
– Azért drága kis gyöngyvirágom, mert Andriska sajnos így akarta közölni veled, hogy nagyon tetszel neki. De ettől még nem szabadna rá haragudnod! Megérted ezt?! – törölte le anyukája lányának krokodilnagyságúra duzzadt könnyeit.
– Nem… - válaszolta.
– Meglásd drága szívem, hogy később majd könnyebb lesz, mert sokkalta érettebb leszel, és te fogod alakítani saját életed játékszabályait.
A viszontagságosra, viharvertre sikeredett gyerekkori traumák után a kamaszkor sem volt éppen könnyebb. Tizenkét éves múlt, amikor egyszer csak azt vette észre, hogy vérezni kezdett. Egyszerűen nem értette, hogy mi lehet a baj?! Elvégre nem volt fájdalmas, csupán rendkívül kényelmetlen, mert a vele egykorú kamaszlányokkal öltözött rendszerint a gimi lányos tornaöltözőjében, és mikor utcai ruháját akart átvenni észrevette a terjengő vörös foltot a bugyija közepén.
– Nézzétek a mi drága Izánk máris bekapta a legyet! És mondd csak babapofi? Ki a szerencsés herceged?! – kérdezte gúnyólodva az egyik felsős lány, akinek – állítólag –, már több szexuális kapcsolata is volt, és mindent tudott ami a szexxel kapcsolatos.
– Hölgyeim! Valami probléma van?! – jelent meg az ötözőben a lányok tornatanárnője, hogy ,,seregszemlét” tartson.
– Ilcsi néni! Izának megjött… - közölték páran nevetve.
– Semmi probléma Izabella! Van nálad betét? – érdeklődött segítőkészen, de amikor látta, hogy Izabellának már megint sírásra görbül a szája visszasietett irodájába, és elővette a sajátját, és segített neki, és el is magyarázta, hogy ezentúl mire kell figyelnie.
Az érettségi vizsga is katasztrófálisra sikeredett, mert – főként a reáltantárgyak Izabella valósággal ki nem állhatta a matek, fizika, kémia triumvirátust.
Minden tantárgyat, ahol csak számolni kellett egyenesen rühellt. Valami azonban muszáj volt csinálni, hogy átmehessen az érettségin, ezért anyukája felkészítő tanárt fogadott, ahova Izabella következetesen eljárt, így tudta lerakni az érettségit. Az érettségi banketten ivott először igazi orosz pezsgőt. Kicsit fejébe is szállt a gyöngyöző, buborékos ital, mert összeszedte minden bátorságát, és megvallotta az egyik dundi srácnak Robinak, hogy amióta csak igazán megismerte nagyon sokat jelent neki, és szeretne vele szerelmeskedni, meg minden.
 Robi – maga is tapasztalatlan kezdő volt –, a szex terén, így bár ő is nagyon vonzónak találta csinos, pánt nélküli fekete koktélruhácskájában Izabellát, mégsem merte semmit se mondani, legfeljebb csupán csak annyira futotta tőle, hogy:
– Ez tökre szuper! Tudod mit szerintem inkább legyünk barátok!
,,Ezt a masszív pofáraesést nehéz lesz kiheverni!” – gondolta Izabella miközben zuhogó, nyárias esőben lépkedett tűsarkú szandáljában hazafelé, miközben valahonnét Billie Myers: Kiss the rain című száma szólt.
 ,,Rosszabb már nem is lehet!” – gondolta akkor. Pedig dehogynem. Földesi Margit-féle színitanodába sikerült belépnie, és órákat hallgatnia, amit rendkívül élvezett, mert végre felszabadíthatta a lelkében nyughatatlanul dúló alkotói szenvedélyét. Ám amikor később megpróbálkozott – csak úgy kíváncsiság gyanánt, és persze az esélytelenek masszív hozzáállásával –, az SZFÉ-vel könnyen rádöbbent, hogy ott se stimmel nagyon sok minden.
– Nézze kistündérem! – fújta egyenesen a cigifüstöt az arcába az egyik nyugdíjas dinoszaurusz színész. – Maga tényleg tehetséges és megvan magában a szikra, ahogy mondani szokás, de ha ötven emberből kell választani, egészen biztos, hogy sajnos nem magácska lesz a befutó! De talán ha jövőre újra megpróbálja! – közölte a színész, mire Izabella kiviharzott a teremből, mert tartós hányinger, és fuldoklás fojtogatta, és a Vas utca sarkán máris okádnia kellett. Pár perc múltán állt csupán helyre ismét megtépázott nőies önbecsülése.
Viszont az Államigazgatási Főiskolára bejutott, méghozzá államilag finanszírozott státuszban. Ez azt jelentette, hogy bár a méregdrága tankönyveket, és egyebeket muszáj volt kifizetnie a szüleinek, de a tandíj teljes egészét „állambácsi” állta.
Itt megint igazi, masszív baráti csajos kör alakult ki. Izabella – szerencsére –, nagyon könnyedén alkalmazkodó, és barátkozó típus is volt, akivel hamar meglehetett találni az ún. közös hangot, és a tanárai és oktatói között is egyre többen odafigyeltek, mert vágott az esze, akár a borotva, és utálta, ha egy legalább háromszáz fős nagyelőadóteremben egyik-másik docens megszégyenítette csoportársai, és a többi hallgató előtt.
Itt történt, hogy újra találkozott gimis szerelmével Róberttel, aki könyveket vásárolt az alagsorban lévő jegyzetboltban, mert – mint később megtudhatta –, itt sokkalta kedvezményesebben juthatott hozzá szépirodalmi, és egyéb kötetekhez, mint mondjuk a Múzeum körúti BTK jegyzetboltjában.
– Te jó ég! Ezt el sem akarom hinni! Tényleg te vagy az Róbi?! – köszönt rá csajos barátnői gyűrűjében, és nagy meglepetéssel.
– Ö… Izabella… - szia… fantasztikusan nézel ki… - hebegte felé az egykori dundi srác, aki egész vonzó, és jóképű férfi lett.
– Mióta is nem találkoztunk?! – kérdezett rá Izabella, holott pontosan tudta a választ, csupán a férfi véleményére volt kíváncsi.
– Hú, várjál… meg van annak már jó pár évtizede is, úgy hiszem… - felelte.
– Hát azt meghiszem! És mondd csak? Milyen egyetemistának lenni?
– Hát… nem mondom, hogy unalmas időtöltés, de a tanárok nagyon brutál kegyetlenek tudnak lenni, főként olyanokkal, akik okosabbak, mint ők. Ti. azt ki nem állhatják főleg a vizsgák és szigorlatok alkalmával.
– Nekem mondod! Figyelj csak, Róbi! Nekem most előadásra kell mennem, de utána ha van hozzá kedved dumálhatnánk. Ismerek egy isten jó helyet. Megvársz itt, vagy hol találkozzunk?! – Izabella nagyon fontosnak érezte ezt a találkozót, és esze ágában sem volt, hogy lemondja, és megint kicsússzon keze közül a kínálkozó lehetőség.
– Akkor én addig itt az aulában megvárlak! Ha megfelel?!
– Az nagyon szuper lesz! Akkor viszlát, később! – Izabella futó puszit adott régi barátjának, akitől a férfi valósággal máris ujjongott lelkében, mert ez azt jelentette, hogy ő is sokat gondolt rá, és hogy nem felejtette el.
– Ki volt ez a jóképű, macsó idegen, csajszim?! – kérdezgették Izát csajos barátnői.
– Hát ha már ennyire kíváncsiak vagytok! Nem bánom! Egy nagyon régi kedves barátom!
– Szóval akkor csak barát, vagy annál sokkal több?! – kérdezgették.
– Mire akartok kilyukadni, csajok?! Hát persze hogy több, elvégre évtizedek óta nem láttuk egymást. Most a legfontosabb, hogy felevenítsük a közös emlékeinket.
– És persze még sok más egyebet is…
– Jaj, fogjátok be! Inkább rohanjunk, mert Bácskai utálja, ha késünk az előadásairól, és a szigorlati jegybe ez is beleszámít. – Izabella megszaporázta gazella-lépteit, és valósággal újongó örömmel szellte a márványlépcsőket nagy előadóteremig, ahol az illetékes tanársegéd már valósággal tűkön ült, hogy hol a fenébe lehetnek tanítványai.
Az előadás alig másfél órát vett igénybe, majd a legtöbb hallgató lelkes madárrajként röppent ki a viszhangzó előadáteremből. Izabella is elpakolta cuccait, és spirálfüzeteit, és máris sietett a nagy aluába, hogy Róbival számos kérdést megbeszélhessenek.
Időközben Róbi elkészített néhány fontos jegyzetanyagot, mert neki is számos tantárgya volt, melyből – kötelező érvénnyel –, kiselőadást kellet tartania.
– Ismét szia! – köszönt neki Izabella. – Akkor hol is tartottunk?! Ja, megvan! – foglalta el a Robi melletti kényelmes, puffos fotelt, és le is pakolta cuccait. – Nagyon eltüntél az érettségi bankett után! Megkérdezhetem, hogy mi történt?! – nézett rá kíváncsi, kutató szemekkel.
– Hát… tudod… sajnos nem úgy alakultak a dolgaim, ahogy azt elképzeltem… a nagymamám beteg lett, és meg is halt, míg a családunk néhány ismerőse is betegségben meghalt, mert jött a COVID.
– Ez borzasztó! Őszintén sajnálom! Akkor nehéz lehet neked, nem igaz?! – kérdezett rá.
– Hát nem fenékig tejfel, ha erre vagy kíváncsi. Most még az s biztos, hogy magyar szakon megadják a végbizonyítványt, mert több nyelvészeti tantárgyból állok bukásra, és ha a tanárokon múlik, akkor nincs kegyelem.
– De hát mi történt a szorgalmas eminens diákkal, aki mindig pontosan, precízen tudta, mit is kell tennie?!
– Nézd! Az egyetemek világa – egyesek szerint –, álomvilág, ahol elhitetik a hallgatókkal, hogy többre érdemesek, meg hivatottak, ám abban a pillanatban, hogy készhez kapják diplomájukat, és kikerülnek a valódi nagybetűs életbe könnyen rájöhetnek, hogy fapatkát sem ér a szakvégzettségük, mert a világ most elsősorban arról szól, hogy kinek milyen bizalmi kapcsolatai vannak, és ki mennyire tud érvényesülni. Ha valaki tanárként végez még nem biztos, hogy nyugdíjas állást is kap ajándékba hozzá. – vaskos, kissé cinikus megállapítás volt, de nagyon sok igazságmorzsát tartalmazott.
– Tudom én is kezdek rájönni egyre inkább, hogy dobhatom ki a fenébe az ésszerű véleményemet arról, hogy tudok majd mit kezdeni a saját kis életemben. Szóval, mi leszel, ha diplomát kapsz?!
– Tanár semmiképp! Mert az egy rabszolgamunka! Szó szerint! Már egy hosszú ideje kacárkodok az irodalommal, és a könyvkiadásban szeretnék melózni, de hát oda is elkellne legalább egy vagy két bizalmi ember, akik irodalmi szerkesztőségekbe is be tudnának juttatni. Szóval valami ilyesmire gondoltam. És te?!
– Nagyon jó kérdés! Azt gondolom, hogy erős, karakán, határozott, független, és modern gondolkodású nő maradok, aztán majd a többit úgy is megtapasztalom. De viccet félretéve van egy-két tanárom, aki garanciát vállalna értem a munkaerőpiacon, tehát nem vagyok azért annyira elveszett.
– Na látod! Pontosan erről beszéltem!
Beszélgettek még egy darabig, majd mindketten metróra ültek, csupán ellenkező irányba szálltak fel, és megígérték egymásnak hogy rendszeresen tartani fogják a kapcsolatot.
Aztán elhitt a várva várt diplomasztó ünnepség napja. Izabella annyira izgult, hogy alig bírt magával. Nyughatatlan, romantikus szíve mintha folyamatosan azt suttogta volna neki, hogy megvallja legféltettebb érzéseit Robinak, és boldogan fognak élni, míg meg nem halnak. Mégis amikor fekete tallárban, és négyszögletes csákó-sipkában átvette díszes oklevelét, és számos fénykép is készült csajos barátnői társaságában kissé szomorúan, kiábrándultan konstatálta, hogy Robi nem jött el az ünnepségre, holott a jelek szerint ezen a napon – elviekben –, neki is át kellett volna vennie a diplomáját. ,,De hát mi az ördög történhetett?!” – egész álló nap ez az egyetlen, lényeges kérdés járt Izabella fejében. Arra a megállapításra jutott, hogy történhetett valami nagy baj régi barátjával, mert nem volt rá jellemző az effajta különös viselkedés. Ezért amikor hazament a szüleivel, úgy gondolta átmegy Róbiék lakására, mely nagyo közel esett az ő lakásukhoz is. Háromszor is csengetett mire a férfi kinyitotta az ajtót.
– Szia! Hát veled meg mi történt?! – kérdezte, de abban a pillanatban, hogy meglátta a három napos borostát viselő, nagyon szomorú, és viharvert férfi ábrázatát rá kellett jönnie, hogy valami nagy baj történhetett.
– Meghalt az édesanyám… ne haragudj, de képtelen voltam elmenni az ünnepségre… - szabadkozott félszegen.
Izabellának azonnal át kellett ölelnie, és muszáj volt megvigasztalnia, mert úgy érezte sokkal többel tartozik ennek a különleges, kivételes embernek, mint egyébként.
– Jaj, drágám… én nem is tudom, hogy mit mondhatnék ebben a tragikus pillanatban?! Őszintén sajnálom, és segítek mindenben…
A férfi behívta szülei lakására, ami az átmeneti elhagyagoltság tartós jeleit mutatta. Mindenütt szétszórt családi, gyerekkori fényképek hevertek. Úgy tűnt Róbi próbál emlékezni, mert szeretné megőrizni saját magának a múlt legfontosabb, leglényegesebb pillanatait. Izabellával számos fényképet néztek át, rendeztek össze. Végül késő estefelé Iza kijelentette, hogyha Robi se bánja szeretné a lakásban tölteni az éjszakát.
A férfi megágyazott neki saját szobájában, míg ő maga a nappali kanapéján igyekezett meghúzni magát. Nyughatatlan, rémálmokkal sújtott éjszaka után a férfi volt az, aki másnap hajnalban felébredt.
Izabella a férfi egyik kedvenc pizsjamáját viselte, és megnyugtató, jóleső érzés volt beszívni a férfi ismerős illatát is. Most ő is kibotorkált csipás szemeivel a konyhába, ahol a férfi friss kávét főzött, és csipkebogyóteát arra az esetre, ha Izabella nem fogyasztana kávét.
– De hát hogy történt, Róbi?! – kérdezte megdöbbenve.
– Rák… állítólag már a végstádiumban volt… de tartotta magát, mert mindenél jobban megszeretett volna gyógyulni. – könnyeit igyekezett visszatartani.
– Sírj csak nyugodtan! Próbáld kiengedni a fájdalmat! – Izabella is sírvafakadt, mertha valaki örök barátja lesz a másiknak, akkor ténylegesen is megbízhat benne.
A temetés körüli örökkévalóságig tartó hercehurcát, és hagyatéki tárgyalást követően Izabella úgy döntött, hogy a férfival szeretne maradni jó hosszú ideig, nemcsupán amíg túljut ezeken a tragikus fordulópontokon.
Izabella volt aki kicsit erőltette a szexelést Robival, mert úgy gondolta rengeteg sok bepótolnivalójuk van, és mert titokban lelke mélyén mindig is megakarta tudni milyen érzés, ha egy csöppnyi kis élet növekszik, fejlődik a hasában. Róbi tudta nélkül legalább klenc darab terhességi tesztet vásárolt, mert szeretett volna biztosra menni, és később már nőgyógyászával is konzultált, aki megerősítette, hogy babát vár. Izabella alig bírt uralkodni magán, hogy közölje a jóhírt Róbival, aki már éve óta nem talált magának valami rendes munkát, pedig történész diplomája volt elviekben.
– Édesem… képzeld csak! Nagy hírem van! Kisbabánk lesz! – jelentette be egyik nap, amikor a férfi hazajött álláskereső körútjáról.
– Hát… ez fantasztikus… Mielőtt azt hinnéd, hogy nem örülök elmondom, hogy nagyon is örülök neki, és persze nagyon várom már, de ugyanakkor nagyon is rettegek a gondolattól, hogy vajon jó apuka leszek-e?!
– Szerintem isteni apuka leszel, mert örök gyerek tudtál maradni, és melletted önmagam lehetek! – fonta át mindkét kezével párját Iza.
A heves, hányingerszerű rosszuléteket Izabella nagyon is jól viselte; mintha már előre számított volna rá, hogy egy terhesség bizony-bizony nem mindig fenékig tejfel. Az ötödik hónapig nem is gömbölyödött a pocakja, és ellentétben az ún. fitnesz-anyukákkal, akik egész napjukat töltik előszeretettel az edzőtermekben, mert egy deka hírpárnát sem akarnak magukra felszedni Izabella valósággal kiélvezte az egész helyzetet, hogy két ember helyett kellett neki háromszor is reggeliznie, vagy ötször is vacsoráznia, és minden pluszkilót valósággal úgy élt meg, mint teste szükséges kalóriáját egy másik angyali csoda érdekében.
Szerencsére a szüléssel nem voltak gondok, bár Izának kicsit alacsonyabb lett a vérnyomása, amikor betolták a szülészetre. Alig négy és fél órás intenzív vajúdás után majdnem négykilós kislánynak adott életet. Robi pedig újdonsült kispapaként majdnem elájult, amikor el kellett vágnia a köldökzsinórt.
Amikor hazavitték a kisbabát, és a kismamát is a kórházból könnyedén rájöhettek hogy jóformán kisbabaholmikat még nem is vettek. Szerencsére Izabella szülei – minthacsak megsejtették volna –, hogy a fiataloknak mire lesz szükségük számos lényeges kisbabaholmit összevásároltak, így már nem volt szükséges minden feleslegesség miatt idegeskedni.
Miközben Izabella pihent, Robi volt, aki etette, tisztába tette, és büfiztette is kislányukat, aki rendkívül nyugodt, kiegyensúlyozott kisbaba volt. Később Robi megkérdezte – csak úgy –, bizalmas keretek közt élete szerelmét, hogy így tervezte-e az életét, és hogy maradéktalanul boldog-e?!
– Mindenképp! – jött a megható válasz, és elegendő volt egymásra nézni sokatsejtető, szerelmes pillantásokkal, hogy érezzék lelkitársakként összetartoznak.   
           
 

KÉTÉLTŰEK DZSUNGEL-TÖRVÉNYEK KÖZÖTT

Miképp a vad, nyughatatlan
dzsungel elrejti gyanútlanná lett,
menekülő áldozatait
a nagyvárosi forgatag;
társadalmi piramis-hierarchiák
feszülnek önkéntelen egymásnak.

Ember s ember között egyre
nagyobb ásító szakadékok keletkeznek;
egymást őrlik, rágják, gáncsolják el
csakhogy túlélhessék,
vagy épp nemlétező karrierek
szamárlétráján bárhogyan
is előrébb juthassanak.

Valóban így szükséges éldegélni,
s felélni egymást totálisan kiszipolyozva?!
A város is önmagát emészti fel,
majd váratlan pillanatokban
tán még ki is okádja,
mindenkit felfal,
megemészt a tudatos célnélküliség
összezavarodott irányelve;
kicsinyes anyagiasult
tendenciák kúsza vázlatai.

Meggyökeresedni
az egyszerű átlag is alig bír,
tán nem is volna olyannyira szükséges,
mint képzelheti;
halálosan unalmas,
lestrapált hétköznapok
burkában be-bejár munkahelyére,
precíz-pontosan érkezik
egy-egy szakmai konferenciára,
ahol elsősorban
a multinacionális tröszt-vállalat
mindenkori despota-akaratát
szükséges szem előtt tartani,
s ezért létezik,
hogy főként karácsony közeledtével
rendre késik, vagy meg sem kapják
a prémiumot, béren kívüli juttatást.

Itt pátosz, együttérzés,
vagy empátia
– hiába is kutatnák-keresnék –,
aligha létezik.
Minden s mindenki
– előbb-utóbb –,
úgy is megvet, kihasznál,
eltapos mocsárszintű
süllyedés-bukások figyelhetőek
meg kimutatható statisztikák gyanánt.

Az Életben – így is, úgy is –,
rendre elmarad mindennemű
kétéltű partraszállás,
mert már nincs módszer,
hogy halhatatlan, romantikus
szerelmeket, megérdemelt,
s elnyerhető boldogságot
kaphassunk nem csupán ajándékba,
ha az átlag se tudhatta
kikaparni maga magának
a gesztenyét, és
a mindenkori hasznot.

HERCEGNŐI SZERELEM



Gyönyörű XVIII. századot idéző múzeális szobabelső összesen legalább kétszáznyolcvan négyzetmétert foglalt el. Mióta csak megszületett a Svéd királyi udvarban az volt az ő személyes szobája, és egyúttal a ,,birodalma” is.
Egyáltalán nem akart hercegnő lenni. Ugyan már! Ki a fene akarna állandóan hivatalos, szigorú, fegyelmezett, protokolláris rendezvényeken, társasági, jótékonységi segélyakciókon, és egy csomó olyan feleslegességszámba menő, puccos, semmitmondó partin megjelenni, ahol jóformán évről-évre ugyanaz a halálosan unalmas forgatókönyv ismétlődik meg. A leggazdababbak, az újgazdagabb elittel karöltve kedvesen csevegő, évődő, nagyvilágias stílusban, és elegánsan üdvözlik egymást, és miközben méregdrága italokat, és ételeket fogyasztanak pár szót mindig ejtenek a szegényebb sorsú emberekkel kapcsolatosan, akiken – persze –, a világért sem hajlandóak őszintén, és igazán segíteni, hiszen akkor hol marad a profit, és a haszon?!
A gyönyörű mahagónifából készült, kecses, kunkorodó lábú XVI. Lajos-korabeli asztalon volt néhány gyerekkori, majd kamaszos fénykép, melyhez szándékosan ragaszkodott, mert mint azt szüleinek, testőreinek, és szinte mindenkinek elmagyarázta: számára rendkívül lényeges volt, hogy viszonylag egy normális gyerekkort és kamaszkort szeretett volna kiélvezni, és egy kicsit ,,független” embernek, és belevaló csajszinak érezni magát.
 Most viszont valósággal máris zsongott a feje, hiszen nemsokára immáron nagykorúvá válik, betölti a bűvös huszonegy éves kort, és ezzel újabb örökkévalóságig tartó kötelezettségek, felelősség és egyéb nyavalyák zúdulnak a nyakába.
 ,,És mi lenne, ha sikerülne megszöknie a palotából?! Talán senkinek se hiányozna! Legfeljebb csak a dadájának, aki kisbaba korától egészen tizenéves koráig önálló családtagnak számított a királyi udvarnál. Miért olyan bonyolultak, és nyakatekertek az abszolút felnőttek dolgai?!” – tette most fel magának a kérdést, miközben egyik kedvenc kolibri énekesmadara ingyenesen énekelni kezdett egy kis kalitkában.
Odalépett a díszes kalitkához, melyet egy ünnepi alkalomra kapott, és óvatosan kinyitotta a kis ketrec ajtaját.
A srágaszínű kolibri elsőre megijedt, mert szárnyaival óvatosan hátrahúzódott. Talán azt hihette, hogy a hercegnő megakarja fogni, vagy rabságba ejteni, ehelyett viszont szabad utat engedett neki, és a kismadár alig pár pillanattal később kirepült a ketrecből élvezve azt a szabadságot, melyre évtizedeken át várakoznia kellett.
A hercegnő megeresztett egy szívből jövő, gyerekes mosolyt, és örült annak, hogy legalább a kismadár szabad lehet.
Szándékosan álnéven iratták be a közgazdasági, és marketing egyetemre, és bár számos európai és tengertúli kontinensen otthonosan érezte magát, és könnyedén el tudott vegyülni a hozzá hasonló fiatal, életbe kilépni kész felnőttek között hamar rájöhetett, hogy testőrségének két oszlopos, tagbaszakadt, és kigyúrt férftagját – ha akarná sem –, koptathatja le magáról.
Eszébe jutott, amikor néhány kamaszkori barátnőjét először hivta meg otthonába, és amikor a sötétített üvegű limuzinok a palota előtt fékeztek, és a kamasz lányok kiszálltak a járművekből valósággal azonnal padlót fogtak, és leesett az álluk.
 El sem akarták hinni, hogy újdonsült barátnőjük ténylegesen is hercegnő, akinek – tetszik, vagy sem –, muszáj betartania a hivatalos játékszabályokat, még akkor is, ha igazándiból jó volna egy kicsit bolondozni, és napjában többször marhulni egy kicsit.
– Csajszi! Mindjárt lehidalok! Csípj meg de azonnal, hogy elhiggyem, ez kurvára nem egy álom! – kérlelték egyszerre mind az öten.
– Sok szeretettel üdvözöllek benneteket a királyi udvar egyik szerényebb kivitelezésű palotájában. – hangsúlyozta ki. – A holmitokat, kabátokat és miegyebet nyugotan adjátok oda az inasoknak, és komornáknak. Meglátjátok nagyon kedvesek, rendesek, és barátságosak.
– Te tényleg frankón igazat beszéltél, mikor azt mondtad, hogy a szüleid nagyon híres emberek. – vélekedtek többen.
– Nos… igen, de tudjátok én jobb szeretem, ha átlagos emberek módján viselkedünk egymással, mert úgy én is igazibb embernek érezhetem magam. Persze csak, ha nem gond?!
– Te most viccelsz?! Az őseim megfognak pukkadni a sárga irigységtől, ha elmesélem nekik, hogy egy igazi hercegnő az egyik legjobb barátnőm!
– Figyelj Alice, szerintem nem kellene nagydobra verni az egészet! – lökte enyhén oldalba kamasz barátnőjét egy másik lány Matilde. – Te is hallottad, hogy Sophie szeretne normális csaj lenni. Minek ez a felhajtás?!
– Tökre igaza van Matilde-nek gyerekek! Egyébként van valami kaja a háznál, mert majd éhen pusztulok! – kérdezte egy másik lány.
– A konyha éjjel-nappal nyitva van. Mit szeretnétek? Csak kérni kell!
– Mit szólnátok egy vastag sajtburgerhez  olajban tocsogó sültkrumplival?! – kérdezte egyikük.
– Jaj Alexandra! Ne mondd nekem, hogy máris átakarod venni az amerikai életformát?! Egyébként is, ha esetleg elfelejtetted volna nem éppen te mondtad a múltkor, hogy vegetariánus vagy?!
– Jaj, menj már! Azt csak úgy kitaláltam! De most szívesen ennék valamit!
Így történt, hogy Sophie hercegnő, és kamasz csajos barátnői bevették magukat a tágas, hatalmas konyhába és a belga marcipános csokitortától kezdve egészen a karemellás pudingon át a pehelykönnyű macaronig mindenbe belekótoltak, és néhányuk még az ínyencfogásnak számító csigát, osztrigát és egyéb tengeri herkentyűket is megkóstolta.
– Fúj! Nem értem, hogy a franciák mit esznek ezeken a nyálkás csúszómászó csigákon?! Gusztustalanok. – jelentette ki Alice.
– Jaj, ne légy már ennyire finnyás, kisanyám! Ízletes ínyenségnek számít náluk, és egy vagyonba kerül. – Hilda máris bekapott egy nyálkás csigát, majd lenyelte.
Végül a lányok felmentek Sophie tágas szobájába, és amolyan csajos bulit csaptak, és gigászi párnacsatát vívtak egymással.
Azzal csupán csak egyetlen probléma akadt, hogy a XIV-XV. századból való lovagkori páncélok többsége, akárcsak egy dimonó darabjai lettek volna egymás után dőltek el sorban égzengő csörömpölés kíséretében, melyre a két gorilla-testű testőr is felbukkant az ajtóban:
– Felség! Minden rendben van?! – kérdezték mindketten.
– Természetesen! Csak játszottunk! – válaszolta Sophie és igyekezett leplezni nevető kuncogását, mert még életében nem mulatott ennyire jól, és felszabadultan.
Később a kamaszlányok fiúkról kezdtek beszélni, és fantáziálni.
Természetesen Sophie-nak is volt egy választottja.
– Csajszik! Emlékeztek még Patrickra? – kérdezte miután néhány inas a lovagkori páncélokat sikeresen felállította.
– Szerintem tök béna fazon volt! Mit foglalkozol vele?! – kérdezte Hilda.
– Jaj, hogy lehetsz ekkora gyökér?! A csajszi fülig szerelmes abba a srácba! – jegyezte meg Alice.
– Az már igaz! Kissé furcsa egy srác volt. Mindig verseket firkálgatott. – felelte Matilde. – Ha jól emlékszem Sophie-t elakarta hívni randira, de aztán végül semmi nem lett a dologból, ugye?!
– Persze, mert a szüleimnek éppen akkor kellett diplomáciai látogatásra menniük Izlandra és nekem is kötelezően velük kellett tartanom. Szerintetek mivel foglalkozhat most Patrick?! – érdeklődött egyre kíváncsibban.
– Hát, amennyire jól ismerem talán egy sötét lyukszerű iroda mélyén ücsörög, és egész álló nap aktákat, meg papírokat tologat.
Amint csajos barátnői távoztak a palotából, és magára maradt újfent hatalmas szobájában egy elektronikus gyorshívó segítségével szólt az egyik testőrének. A benga nagy díjbírkozónak is kíválló testőr alig néhány pillanat múltán már meg is jelent a hercegnő szobája előtt. 
– Jöjjön csak be egész nyugdtan Carlsten! Remélem minden rendben van Önnel, és kedves családtagjaival? – érdeklődött kedvesen.
– Köszönöm, hercegnő! Remekül vannak! Miben állhatok fenséged segítségére? – kérdezte érdeklődve.
– Legyen szíves egy bizonyos Patrick Christensen nevét, lakcímét kellene megtudnia, ha nem gond! De figyelmeztetem: teljes titoktartás mellett!
– Értettem hercegnő! Más valamit?!
– Azt gondolom ennyi is bőségesen elegendő lesz! És kérem nagyon legyen diszkrét és láthatatlan!
– Fenség! – hajolt meg a testőr, majd azonnal kiviharzott a szobából, és munkához látott.
Alig telt el néhány nap, és a testőr már kora délelőtt folyamán újfent megjelent Sophienál, és közölte, hogy a megfigyelt célszemély egy biztosítótársaságánál áll alkalmazásban, és egy kis manzárdlakásban vett ki albérletet a folyóparton.
Sophie valósággal újongott, és veszettül dobolni kezdett a szíve, amint a testőr átadta neki a férfi kis cetlire ráfirkankott elérhetőségeit.
Már másnap kora reggel fogta magát, és kilopakodott a palotából. Lezser farmert vett, polót, és lófarokba fogott szőkés haját egy baseball-sapka alá rejtette.
 Meg is állították őt azonnal a biztonsági szolgálat ügybuzgó, és nagyon is fontoskodó emberei.
– Hova, hova, kis hölgy? Talán eltévedt?! Ez egy palota, ha nem tudná! – állította meg már a legelső kovácsoltvas, címeres kapunál egy fontoskodó őr.
– Jaj, nem is tudtam, hogy hova keveredtem! Nagyon köszönöm, hogy szólt! – azzal sietve továbbment, mintha csak egy áltlagos ember lenne, míg a másik őr amint meglátta jól fejbekólitotta társát:
– Tudod te ki volt ez az ifjú hölgy, te idióta?!
– Gondolom egy újabb vendég a palotában.
– Sophie hercegnő Őfelsége! Remélem udvariasan viselkedtél, különben megnézhetjük magunkat, akkora szarban leszünk!
 Néhány embert megkérdezett, hogy egyáltalán jó fele megy-e. Főként az idősebb, nyugdíjas nagymamák ismerték fel, és meg is kérdezték:
– Mondja kedveském nem Ön véletlenül az egyik hercegnő? – tudakolták többen is.
– Nem tudhatom biztosan, de nagyon kedves, ha úgy gondolja. Legyen kellemes napjuk! – sietett tovább az embersokadalomból.
Végül megtalálta a manzárdlakást, mely az egyik folyó partján állt. Kissé lepusztult volt, és elhanyagolt, de hát aki albérletet vesz ki, az ne válogasson.
Kétszer csöngetett mire egy idős szakállas, szemüveges házmester beengedte.
Sophie felment a csigalépcsőn a megfelelő emeletre, és előbb becsöngetett, majd kopogtatott is párat a biztonság kedvéért.
– Igen, tessék? – nyitotta ki az ajtót a férfi, és nem hitt a szemének, amikor a hercegnő mosolygott rá sugárzóan.
– Biztos csak álmodom, igaz?! – kérdezte magától. – Hogy kerülsz te ide?! Akarom mondani hercegnő, fenség, hogy érzi magát?!
– Most, hogy személyesen is láthatlak úgy gondolom nagyon jól érzem magam! Bemehetnék pár percre?
– Természetesen! – A férfi máris szélesebbre nyitotta az ócska, viharvert, pattogzott festékű tölgyfaajtót.
Sophie kíváncsiságában jó alaposan körbejárta a férfi lakását, és minden négyzetcentire benézett. Végül tekintete egy bekeretezett, családi fényképen pihent meg, ahol a férfi volt középen már nyugdíjas, de még mindig fiatalos szülei társaságában.
– Ők voltak az én imádott szüleim… - közölte néhány perccel később.
– Megkérdezhetem, hogy mi történt…?!
– Apám infarktus vitte el éppen nyolc éve, míg édesanyám daganatos beteg volt… - A férfi hangja érezhetően megbicsaklott szomorúságában.
– Őszinte részvétem, és nagyon sajnálom…
– Köszönöm, sokat jelent! De mi szél hozta Fenségedet ide?!
– Látni akartalak, mert nagyon hiányoztál… - vallotta be kissé megszeppenten, és érezte, hogy máris elpirul.
– Ó, értem… nos… itt vagyok… - a férfi fejében azonnal szöget ütött, hogy volt egy rendezvény, melyet leközöltek az újságok, és a média. – Ó, meg is feledkeztem róla! Isten éltesse a hercegnőt!
– Nagyon köszönöm! Bár még csak huszonegy vagyok, de bárcsak normális ember lehetnék, akinek nem kell törvényszerűen megfelelnie minden elvárásnak. – vallotta be.
– Hát, igen! Sajnos ez a velejárója, ha valaki fontos pozíciót tölt be.
– Szeretném, ha meglátogatál a palotában, mert most is alig sikerült kiszöknöm a testőrök, és biztonsági őrök gyűrűjéből.
– Hát… én nem is tudom… esetleg… talán… - szabadkozott.
– Kérlek… melletted normálisnak érezhetem magam, és hidd el, ez nagy szó, ha egy királyi személy mondja… - vallotta be, miközben veszettül kalapált a szíve.
– Hát nem bánom! Mikor szeretne látni Fenséged?
– Mit szólnál, ha a következő gálaestre eljönnél? Egyik inasom majd küld egy személyre szoló meghívót!
– Az remek lesz!
– Nagyszerű! Attól tartok most már mennem kell, mert megtudhatták, hogy nem vagyok a palotában! – Sophie sietősen felöltözködött, és mielőtt kilépett volna az ajtón gyöngéden a férfi enyhén borostás arcára adott egy puszit.
– Akkor találkozunk a gálaesten! Örülök, hogy láttalak! – azzal azonnal el is sietett.
A férfinak – igazság szerint –, nem igazán füllött a foga hozzá, hogy egy újgazdagok, és felszínes, exibicionizmusban szenvedő sznobok társasága közé keverdjen, de mivel megígérte a hercegnőnek, és mert szíve mélyén azért ő is érzett valami nagyon fontosat iránta eldöntötte, hogy elmegy és tiszteletét teszi. Igyekezett valahonnét egy tiszta öltönyt, és nyakkendőt keríteni, bár a nyakkendőkötés még most sem igazán ment, és hozzá sötétfekete lakkcipőt.
 A meghívóját majdnem otthon hagyta, így kétszer is visszament csak a biztonság kedvéért, hogy minden stimmeljen. Amikor megmutatta a két nagydarab biztonsági embernek a meghívóját, azok jócskán kiröhögték, és még csodálkoztak is, hogy manapság ilyen ,,jötmenteket” is beeresztenek egy ennyire puccos, és rangos eseményre, a férfi igyekezett magáról lerázni a sértéseket, és megjegyzéseket, majd belépett a palota pompázatos dísztermébe, ahol a fogadásokat és összejöveteleket szokták tartani.
 Nemsokára egy ünnepi libériába bújtatott inas megkocogtatta díszes botjával a márványpadlót: ez volt a jel, miszerint krályi méltóságok fognak nemsokára megjelenni. Végül aztán az inas be is jelentette a svéd királyt, királynét, és a koronahercegnőt Sophie-t.
Sophie – akárcsak szülei, és néhány királyi méltóság –, valósággal káprázatosan festett ünnepi ruhájában, és kontyba tett hajában a királyi tiarával, mely eleganciát, méltóságot és tiszteletet kölcsönzött a kiváltságosoknak.
Szinte nem is kellett a népes tömegen végignéznie hevesen dobogó szíve valósággal rögtön megsúgta számára a választ: egyenesen Patrickra nézett, sugárzóan elmosolyodott, mintha ez lenne a gálaest legjobb része, majd amikor a király és királyné üdvözölte népes vendégseregeit Sophie elvegyült a vendégek között, és egyenesen Patrickhoz ment.
– Nagyon jól nézel ki ebben az öltönyben! – kuncogott, mert a férfi sehogy sem volt képes rendesen megkötni azt az átkozott nyakkendőjét, mert állandóan félreállt.
– Fenség! – hajolt meg mélyen a férfi. – Örülök, hogy újfent láthatom.
Sophie nem zavartatta magát hosszú, finom kezeivel máris igyekezett megigazítani a rakoncátlan, félrecsúszott nyakkendőt, miközben ellenállhatatlanul mosolygott, és nevetett.
– Így azért már mégiscsak jobb! – szögezte le, miután végzett. – Add csak a karodat! – belekarolt a férfi öltönyös karjába, és vele együtt töltötte az est hátralévő részét. Később úgy mutatta be szüleinek a férfit, mint jövendőbeli férjét, aki meghódította a szívét.  
 
  
 
  
   

AZ UTOLSÓ KAPASZKODÓ GYERTYAFÉNY



,,Az élet kurvára igazságtalan! Csak ennyit jegyezz meg!” – még így negyvenkét éves korában is jól hallotta nem egyszer szőrszálhasogató, és mindenben szálkát, és hibát kereső apja kissé szarkasztikus, lenéző kijelentését az ún. nagybetűs élettel kapcsolatosan. Egyik kedvence, melyet még kiskorában is jól ismert az volt, miszerint mindenkinek van egy szarkupaca, és egész álló életében mást sem tesz, mint kénytelen-kelletlen magával hordozni saját szarát.
Apja váratlan infraktusban ment el, és ami nagyobb baj, hogy édesanyja is betegeskedni kezdett, és egy különleges több gyógyszerből álló infúziós-koktélra szorult, melytől háromszor is megkopaszodott, összes haja kihullott, és ha ez még nem lett volna elegendő sugár és egyéb kemóterápiával megegyező kezelésekre is el kellett járnia Törökbálinton lévő afféle ,,magánbetegek” számára készült klinika rendelőintézetébe, illetve a kékgolyó utcába.
– Kicsim! Tudom, hogy ez most mindkettőnk számára nagyon nehéz időszak, de megígérem neked, hogy megfogok gyógyulni, és aztán elutazunk Prágába és Toszkánába is, és csinálunk sok közös anya-fia programot! – válaszolta a beteg asszony, aki még ekkor sem volt hajlandó elveszíteni karakán, határozott derűlátását, és anyatigrisösztöneit. Márpedig akkor is megmutatja az alattomos rákos daganatos sejteknek, hogy minden leküzdhető, és megnyerhető a csata is. Aztán nagyon elkezdett apró, kisebbfajta problémák miatt elsősorban saját magára haragudni. Múlt karácsonykor is egyik felnőtt keresztfiát kellett megkérnie, hogy Skoda Octávia típusú szedánjukon vigye el őket a két nagymamához, mert általában hagyománynak számított a szűkebben vett rokonlátogatás, főként karácsony másnapján 25-én.
– Ne haragudj Zsoltikám, hogy ezzel zargatlak! Én is tudo, hogy nagyon sok munkád van, és nem tudsz százfele szakadni, de sajnos… kényszerhelyzetben vagyunk… - utálta, ha szívességet, segítséget kell kunyerálnia, vagy kérnie, mert ettől úgy érezhette mintha csapdába került volna, ahonnét sosem lehet kiút. Mésfelől saját kiszolgáltatottságát és sebezhetőségét sem volt hajlandó felfedni. Egyszer amikor még felnőtt fia kicsi volt, és általában a nagymamánál töltötte a nyári szünidőt együtt sírdogáltak a fürdőszobában, mert akkor Balázska nagyon szeretett volna bő két hét után saját gyerekszobájában aludni, aminek szerinte egészen más szaga van, mint a nagymama szobájának. Az asszony akkor valósággal hallgatólagos fogadalmat tett, hogy soha ebben az életben nem fogja elhanyagolni még a lényegtelennek tűnő dolgokat sem.
– Semmi probléma keresztanyu! Körülbelül fél óra múlva vagyok ott nálatok Budaörsön, ha megfelel?! – szólt bele az okostelefonba a keresztfiú, aki talpraesett volt, és már saját vállalkozást is üzemeltetett.
– Nagyon köszönöm! Várunk szeretettel! – válaszolta az asszony, és alig sikerült kikapcsolni moblját, mert úgy érezte, mintha kezei ólomból volnának, vagy egy láthtatlan súly húzná le őket.
A főorvosasszony azt mondta, hogy nagyon jól reagált a sugár és egyéb kezelésekre, és bár kicsit megnagyobbodott a mája, ezt a doktornő hajlamos volt a különféle gyógyszerek mellékhatásaiként elkönyvelni, ezért biztos, ami biztos alapon diétára fogta, hogy meglássa, hogy a májnak sikerül-e felvennie a harcot a beteg sejtekkel, és molekulákkal.
Amikor a felnőtt férfi elkísérte édesanyját a klinika rendelőjébe bizalmasan félrehívta a doktornőt, és nyíltan kissé faggatózva, idegesen megkérdezte.
– Bocsásson meg kérem, kedves doktornő, de ha édesanyám jól reagált a kezelésre, ahogy azt Ön váltig állítja miért látom, és érzem, hogy nagyon gyenge, és járni is alig tud?! – szögezte neki a kérdést a lelkiekben nagyon megviselt férfi, aki kis híján elsírta magát, hiszen anyai nagymamáját sem avatták be szándékosan, mennyire gyógyíthatatlanul beteg a lánya.
– Nyugodjon meg kedves Kincses Úr! Az édesanyja rendbe fog jönni! Eddig is nagyon szépen javulgat és halad a megkezdett kezelésekben! Őszintén együttérzek Önnel, és az egész családtagjaival, de meglássa minden rendbe fog jönni! – válaszolta a feltett kérdésre jóformán az összes alkalommal, amikor csak itt voltak kontroll-vizsgálaton.
Mondani sem kell, hogy a férfit ez cseppet sem nyugtatta meg. Miközben anyját várta, hogy vége legyen már az örökkévalóságig eltartó vizsgálatnak, mely közel négy és fél órát vett igénybe a gyógyszer-koktélok miatt fel-alá járkál a folyosón egy csokiautomata előtt, és azon töprengett, hogy vajon miként fog boldogulni, és folytatni az életét, arra az esetre, ha a betegeskedő asszony meghal?!
Önmagát vádolta elégszer, mert sosem volt képes baráti kapcsolatokat kialakítani. Nem bízott senkiben, és mindenkire gyanakodott. Ezt még az apja ültette el lelkében egész kiskorában.
,,Vajon ha másként állok hozzá, és szóba állok emberekkel másként alakult volna minden?!” – tette fel magának a kérdést. Később bő négy és fél órás  intenzív kezelés után édesanyja halálosan fáradt mosollyal tétova, ingatag léptekkel támolygott ki a korterem ajtaján. A férfi azonnal odarohant hozzá, hogy a segítségére legyen, és megpróbálta eltitkolni, hogy sirdogált, mint egy kisgyerek.
– Kicsit fáradt vagyok, fiam! – kapaszkodott meg a férfi erős karkaiban, és kisétáltak egészen a buszmegállóig, mert a férfi – szégyellte –, nem tette le a jogosítványt.
Amikor hazaértek a férfi már gondos alapossággal becsomagolta a nagymamáknak szánt karácsonyi ajándékokat, és egyéb kellékeket, hogy mire unokabátyja megérkezik már mindennel készen legyenek.
– Kincsem! Egy kicsit lepihenek a nappaliban, de mindenképpen kelts fel, ha megjön Zsolti! – kérte az asszony, és amint letette a fejét a kanapéra egy párnára azonnal elnyomta a zsongító álom.
A férfi nagyon óvatosan betakargatta egy takaróval. Szinte érezte az asszony madárcsontjait. Mintha au utóbbi pár hétben egyre rohamosabban fogyott volna.
Alig egy órán belül már meg is érkezett unokabátyja Fiat típusú teherautóján, mely ugyan két személyes volt, mégis kényelmesen elfért benne az összes holmi és ajándék, melyet ki szándékoztak vinni a mamáknak.
– Szevasz Balázs! Hogy s mint vagytok?! – ráztak kezet. Ismerték egymást már ezer éve, és szavak nélkül is pontosan megértették a helyzetet.
– Anyu egy kicsit lepihent, mert tudod megviselte a kezelés. Rengeteg gyógyszert, és injekciót kapott. – vallotta meg részketeg hangon.
– Az kurva szarul hangzik! De azért mit mondott a doki? Remélem nem komoly, vagy igen?!
– Szerintem nagyon is az, és hazudott, mert azt mondta, hogy anyu jól reagált a kezelésre. De hát akkor miért olyan gyenge, és fogyott is az elmúlt három hétben. Egyszerűen fel nem foghatom!
– Ajajj! Akkor kurvára nagy a gond! Szerintem jobb, ha adunk neki egy órácskát.
Mindketten bevonultak Balázs volt gyerekszobájába, melyet mostanság irodakuckóvá alakított át, mert mióta a COVID megszűnt főként Home office-os alkalmi munkái voltak. Így legalább egészen nyugodtan dolgozgathatott.
A bő egy órácska hamar eltelt, és ha elszerettek volna indulni délelőtt tíz óra körül, akkor kénytelen-kelletlen Balázsnak fel kellett ébresztenie békésen szunyókáló édesanyját.
– Anyu… Megjött a Zsolti… - suttogta szinte alig hallhatóan anyja fülébe, aki békésen szuszogott, és most hogy megzavarták kissé kába volt a tudata.
– Köszönöm kincsem… készítenél egy kis tejeskávét két kanál cukorral? – kérte, majd megpróbált segítség nélkül felülni, de valahogy nem igazán sikerült a dolog.
A férfi máris rohant lélekszakadó ütemben a kiskonyhába és friss kávét tett a kotyogós kávéfőzőbe, mert édesanyja utálta a másnapos kávét. Alig tíz perc után már el is készült vele, és a forró fekete italt fel is szolgálta anyjának sok tejjel, és két kanál cukorral, ahogy kérte.
– Köszönöm drágám! – máris nagyot kortyolt a lélekmelengető italba. – Ne haragudj, hogy kicsit fáradtabb vagyok most… – szabadkozott kicsit megtörten, mert szégyellte magát, amiért betegsége folytán ennyire kiszolgáltatott, és függő helyzetbe került. – Megígérem, hogyha ennek az egész cirkusznak vége lesz teszünk külföldön egy körutazást és új életet is kezdünk! – próbált mosolyt erőltetni arcára, de a szervezetét rágó, benti fájdalom, mintha erősebbnek mutatkozott volna.
– Kérlek gyógyulj meg hamar drága anyukám, mert… szükségünk van még rád… - puszilgatta meg halottfehér arcát a felnőtt férfi. Hihetetlen nagy erőfeszítések tomboltak benne, hogy még véletlenül se merje elsírni magát, pedig – meglehet –, talán az most többet használt volna, mint bármi más.
Időközben az unokabáty is megérkezett, és óvatosan besettenkedett a nappali szobába, félbeszakítva anya-fia közötti meghitt, bensőséges perceket.
– Bocsánatot kérek! Akkor hát… indulhatunk…?! – érdeklődött türelmesen.
– Hoppá! Ez ki is ment a fejemből! Azonnal felkapok magamra valamit! – szabadkozott a beteg asszony, és tüstént fel akart ugrani a kanapéról, de azt érezte, hogy sovány, madár-teste mintha nem akarna engedelmeskedni egyszerű utastításainak; mintha szándékosan görcsbe, és merevedésbe akarna átmenni. Kinyújtotta felnőtt fia felé vékony, még mindig szép kezét, melyet össze-vissza szúrkáltak az infúziós injekciók miatt, amit kapott.
A felnőtt férfi máris odaugrott, és igyekezett felsegíteni. Majd nagyon óvatosan ölbe vette holtfáradt, kimerült anyját, és bevitte a hálószobába, hogy gondoskodó szülők módjára felöltöztesse. Már ez se ment neki teljesen egyedül. Alig tíz perc múlva már készen is voltak. Az asszony ragaszkodott hozzá, hogy a ,,paróka” megnevezés helyett ,,póthajat” használjanak családtagjai, mert az valahogy mégiscsak előnyösebben hangzik.
A beteg asszony belekarolt felnőtt fiába, akinek a másik kezében voltak az ünnepi ajándékok, és holmik, melyeket előkészítettek még tegnap este felé. Lépésben, csigalassúsággal haladtak, hiszen minden lépésnél muszáj volt megállni kicsit, mert a beteg asszonynak szuszognia, fújtatni kellett. Mintha elviselhetetlennek tűnő tonnányi terheket cipelt volna testében.
Végül háromnegyed tizenegy körül sikeredett mindent bepakolni az unokabáty kisteherautójába, és elindulni a csomagokkal egyetemben Rákoskeresztúrra. Az út alig volt több negyvenöt-ötven percnél. Attól függően, hogy az ember ismerte a ,,rejtekutakat” melyek segítségével kikerülhették a dugókat főként a belváros környékén.
Az unokabáty szerette, ha nagy hangerővel szól a zene, most viszont megértette, hogy gyngélkedő keresztanyjának sok pihenésre és még több alvásra van szüksége, hogy meggyógyulhasson. Egész úton keresztül a két felnőtt férfi nem beszélt egymással, csupán az asszony szuszogó lélegzését figyelték feszült türelemmel.
Amikor megérkeztek a nagymama házához a nyolcvanas éveiben járó, régi vágású, idős özvegyasszony úgy sietett ki lányához, mint aki már évtizedek óta nem látogatta meg őt. A beteg asszony szándékosan megakarta kímélni saját anyját, és a betegségéről egyáltalán nem is beszélt. Persze az idős asszonyság még így is tudta, hogy nagy baj lehet, de bizakodott a mielőbbi gyógyulásban.
– Hát szervusztok! Gyertek csak nyugodtan be a kinti konyhában már mindent előkészítettem, és van ennivaló is bőven! – most vette csak észre, hogy lánya aki mindig fiatalos, sportos, energiáktól kicsattanó volt, nagyon nehézkesen jár, fiának kell őt vezetgetnie mire betalál a kerti kapun. Az idős asszony gyorsan elfordult, letörölte könnyeit, és úgy érezte majd megszakad a szíve, de ennek a napnak az ünneplésről kellett volna szólnia.
Végül fél órába is beletelt mire segítséggel felvezették a beteg asszonyt a szépen feldíszített, nyári konyhába, ahol az özvegyasszony fantasztikus ételkülönlegeségekkel igyekezett meglepni, és kedveskedni családtgjainak. A felnőtt férfi óvatosan leültette anyját a székbe, és csak miután mindenki helyet foglalt kezdődhetett el az ebéd.
A beteg asszony apró, nyúlfarknyi falatkákat vett a tányérjára, de legalább jóféle húslevest evett sok-sok zöldséggel, és sárgarépával. A krumplisalátából csupán csak immel-ámmal csipegetett, míg a rántott tőkehalfiléhez hozzá sem nyúlt.
– Drága gyermekem! Muszáj enned valamit, különben hogy várhatod el, hogy megerősödj! – nézett rá az özvegy asszonyság és aggodalma, nyughatatlan idegessége úgy érezte az egész hangulatra hatással van.
– Nagyon finomak az ételek anya! Köszönöm, hogy bevállaltad helyettem… - válaszolta erőtlenül.
Amikor végeztek az ebéddel lett volna egy kis jóféle házi csokitorta zsíros tejszínhabbal, amiből csupán csak a két felnőtt férfi evett, mert a beteg nő úgy érezte jobb, ha a benti szobák egyikébe megy lepihenni kicsit.
A kiskonyhában addig afféle családi ,,kupaktanács” jött össze. Az özvegy asszonyság valósággal megdöbbent, hogy fiatalos, és mindig filigrán felnőtt lányát ilyen állapotban kell látnia.
– …De hát édes fiam! Nekem fogalmam sem volt, hogy szegény édesanyád ennyire beteg!
– Nem akart terhelni, vagy hogy más megtudja… - hadarta el szokásos szövegeit a férfi.
– Nem volna jobb neki, ha bevinnéd a kórházba?! – tudakolta az asszony.
– Szerintem jobb neki otthon. A doktornő is sok nyugalmar, és pihenést írt elő neki.
– Reméljük nem lesz semmi baj!
Később a felnőtt férfi felkerekedett, és a néhány utcával arrébb lakó apai nagyanyját is meglátogatta, de anyja állapotát nem merte a másik nagyanyjának megemlíteni, mert ismerte mennyire szószártyár. Amikor a másik idős nő sokat kérdezgetett, csupán annyit mondott, hogy nem érezte jól magát, de megígérte, hogy az újévben mindenképp megfogják látogatni.
Később estefelé a beteg asszony felébredt, és sokkal kipihentebbnek tűnt, mint délelőtt. Szeretett volna sokat beszélgetni rég nem látott anyjával, de csupán csak néhány félszavas mondatot sikeredett összeraknia. Mintha már ez sem lett volna az igazi. Végül késő este fél hét magasságában váltak el egymástól, és a beteg asszony megígérte, hogy amint egy kicsit jobban lesz azonnal jön, és meglátogatja mindig anyját.
– Neked most egyetlen dolgod van édes lyányom! Gyógyulj meg minél hamarabb! Vigyázzatok egymásra! – búcsúzott tőlük, amint visszaszálltak az unokabáty kis teherautójába, és elindultak hazafelé.
Amikor hazaértek a felnőtt férfi gondolta ad némi pénzt rokonának, elvégre a benzin is pnzbe kerül, de az unokabáty következetesen elhárította.
– Öreg ne sérts meg! Rokonok vagyok! A család az első! – közölte, majd kezetráztak, és az unokabáty már ment is vissza Rákoskeresztúr irányába.
A felnőtt férfi lefürdette, majd pizsamába bújtatta édesanyját, és gyöngéden ölében vitte be a hálószoba  a matracos ágyra, mert az asszony szeretett tágas, kényelmes ágyban pihenni.
– Jóéjszakát kincsem! Holnap találkozunk! Aludj jól… - felelte az asszony.
– Te is… - köszönt el tőle a felnőtt férfi. Nem is sejtette, hogy ezek voltak imádott édesanyja utolsó hozzá intézett szavai.
Amikor másnap éjjel három óra magasságában a férfi felébredt, hogy tejeskávét, és csipkebogyóteát készítsen, majd az egészet tálcán átvigye anyjához a hálószobába. A beteg asszony már nem tért magához. Hideg volt a keze, a karja, és léleklátó, óceánkék szeme fennakadva, üres üvegként meredt maga elé. A férfi két térdre görnyedt az ágy mellett. Szólongatni próbálta hallott anyját, és egyik fülébe suttogott:
– Annyira sajnálom anyukám… nagyon fogsz hiányozni…     
        

ZARATHUSTRA-REMETE ETTÜDÖK

Mint hirtelen megjött
poloskás őszi évszak,
felráncigálja ballon viharkabátját testünkre,
naphiányos, alabástrom-bőrödön
felholyagzik a kérdés:
mit keresel még itt?!
Mert nemsokára már teljes
menetfelszerelésben ott állsz
éppen egy hóbucka-áradattal
szemközt farkasszemezve
csikorgó fagyokban,
s nem értheted miként
vagy hogyan semmiztek ki
teljeskörű a gazember-évek.

Mintha már mindenki
folyamatos prédikálni való
károgásokat szolgálna
s nem hűség gyanánt önmagát.
Minden arc fedezékében
– észrevétlen –,
egy másik, rejtettebb lapul;
szerzetesként is elvonult
Zarathustra-remete,
kinek terhessé lett nem
csupán a Világ,
de minden pondró gondja
s baj-egyvelege, ezért van,
hogy rühellé
legszívesebben az egészet.

A beteljesült vágyak,
karrier-álmok szándékosan
elkószált masszív üledéke,
akár a bélsár észrevétlen
lelkünkre tapad tartós
szégyenfoltként,
hogy ti. képtelennek mutatkoztunk
változtatni összefüggések
s dolgok kicsinyes-kisstílű láncolatain.

Mert valahogy a mélységes,
vagy épp csak megbántott
lélektani vonszolódás
a felszín felett láthatatlan,
közömbös, s alig-alig mutatkozik.
Agyonhallgatott vallomások,
kérdések-feleletek
legfeljebb csupán csak
a biztos halál után
derülhetnek ki,
addig minden s mindenki
rejtve marad az élők nyüzsgő,
zsinatoló világában.

A volt-nincs Világok
– deje korán –,
kifulladnak, szétesnek,
megsemmisülve,
mert valahol már
az őszinte igazság is
régóta szemenszedett
hazugság-kitaláció,
akárcsak a legteljesebb
tökélyre törekvő merénylet.

Mert az ember – észre is alig veszi –,
egyszer csak váratlan-hirtelen
régi önmagát kezdi
fokozatokban meg és elsíratni.

MEGKÉSETT VALLOMÁSOK


Amikor az ember frissen végzett egyetemista lesz, és már csupán csak egyetlen karnyújtásnyira van a díszes oklevélről Cuma sum laude már ideje korán első éves gólyaként figyelmeztetik jövendő tanárai, hogy fölöttébb hasznos dolog, ha később, amikor majd – remélhetően –, mindenki kikerül a nagybetűs, pénzkeresős életbe néhanapján azért nem árt, ha felkeresik a volt egyetemisták egymást munkahelyeiken, és ami ennél is kínosabb, faramucibb, és cikis helyzet: be is ülnek néhányuk órájára, hogy hangsúlyozottan tanuljanak, és lessék el egymástól az ún. gyerekneveléssel és alkalmazott pszicho halandzsákkal kapcsolatos szakmai fogásokat.
Kedves volt menyasszonyom üres tanári szobájában találom magam abban a középiskolában, ahol tanít; azzal a kiállhatatlanságig okádék, és nagyon is ízléstelen virágmintás tapétával a falon, mely a régi építő jellegű szocializmust idézi.
 Dr. Boglyas Emma gyönyörűbb már nem is lehetne. Olyan szemüveget visel, mely gyakorlatilag hamvas, pirulós, álomszép arcába szinte belesimul, és észrevehetetlen. Emmának most van egy kis szusszanásnyi alig húsz perces szabadideje a nagyszünetben, amikor – kivételesen –, nem mennek folyton az agyára a mostani modern, digitálisan túlképzett tinédzserek az ún. ostoba kérdéseikkel, melyeknek elsődleges és persze legfontosabb célja szinte kivétel nélkül – minden esetben –, a szex és a boldogságszerzés körül forog.
– Szia, Emma! Tudom, hogy utálod, ha megzavarnak a melódban… - kezdem hebegve, mert a szívem annyira dobog, hogy a torkomban érzem, és minden érzékem, és ösztönöm titokban azt suttogja lelkemnek, hogy ,,csókold már meg végre te nagy idióta!” De persze nem merem. Ehelyett megvárom míg nőiességének precíz-pontos tudatával, halhatatlan eleganciával Grace Kelly-s módra felém fordítja laza kontyba viselt sötétbarna haját, és előbb megdöbben, néhány perccel később már tüneményes, menyország-mosolyra húzza enyhén telt ajkait.
– Hát szia Robikám! Azt a mindenit! Hogy kerülsz te ide?! – kérdi, és rögtön mintha a dinoszaurusz, és őskövületszerű évtizedek el se teltek volna – cirka tizenhat év –, jó szorosan magához ölel, hogy érezzem körteformájú, még mindig kellemesen ruganyos melleinek formáit, sportos nőies testének minden porcikáját, melyen nem fog sem idő, sem szülési szabadság. (Bár még nem született gyereke.)  
– Fantasztikusan gyönyörű vagy Emma! – közlöm vele, és megpróbálom kisfiúsan palástolni tétova, gyerekesen naiv, szeleburdi érzéseimet, mert most annyira szeretném őt romantikus filmekre jellemzően hosszantartón megcsókolni, ami ritkán fordult elő velem.
– Hát… igazán köszönöm… - szabadkozik, mintha még most sem szokott volna hozzá, hogy egy sugárzó, álomszép nőnek igenis bókolni szoktak, és szép szavakkal dicséretet mondanak. – Mióta is nem taliztunk, mondd csak?! – indít egy kérdéssel kíváncsisága bizonyítékaként.
– Hú! Várjál… ez nagyon jó kérdés! – Úgy teszek, mintha zseniális fejszámolóbűvész lennék, akinek kisujjában van a matematika, holott valóság szerint szóbeliznem kellett belőle az érettségin, mert annyira nem ment. – Szerintem megvan az már húsz éve is kereken! – jelentem ki alig pár másodpernyi huzavona után.
– Te jó ég! – kiállt fel! – Így megöregedtünk?! – csodálkozik, amint végig meri erősen kopaszodó, ritkuló, általában mindig rövidre vágott hajamat. Óvatosan kinyújtja hosszú, finom kezecskéit és megsimogat, akár egy gondoskodni vágyó anyuka, ami – most, hogy apám és anyám, nagyanyám meghaltak nagyon is üdítően hat rám, és megvigasztal.
– Szerintem nem is igaz, hogy öregszünk! Inkább sokkal bölcsebbek, érettebb gondolkodásúak lettünk, akik megtanulták használni, és alkalmazni a rutin, és tapasztalat szabadságát. – közlöm.
– Mondták már neked, hogy könyvet kellene írnod?! – jegyzi meg félig csipkelődve, mókásan, félig pedig érezhetően irigykedve, mintha neki már szinte semmire sem maradna elegendő ideje.
– Mindenféle szerénytelenséggel állíthatom, hogy eddig több mint negyvennégy e-bookot volt szerencsém írni, publikálni, illetve több prózaversem is megjelent különböző főként online irodalmi folyóiratok hasábjain.
– …De hát ez csúcsszuper és fantasztikus! Nagyon büszke vagyok rád, édesem! – hirtelen felugrik tanári asztala mellől, és megint jön egy csupa érzelgősre sikeredett, hosszantartó átölelés, amivel csak egyre mélyebbre növekszik a belső bűntudatom.
 ,Most csókold már meg végre te szánalmas pöcs!”– parancsolja valósággal a fejem fogaskerekei között egy ismerős hang. Mire óvatosan úgy teszek, mintha levegőt vennék, és Emma enyhén eltolja a fejét, hogy szabad levegőhöz juthassak mire én gyöngéden megelőzőm és enyhén telt ajkait kezdem előbb csak becézgetni, és valamivel később megcsókolni. Először kitágulni látom pupilláit, mint aki megijedt viselkedésemtől, később pedig már úgy veszem észre, hogy ő is vágyakozva, és teljes odaadással visszacsókol, mint akinek már nagyon hiányzott egy baráti, szerelmes érintés.
– Ó, jaj! Mi a fészkes fenét csinálunk Robikám, most ezt add össze?! – azonnal kibontakozik a csókból, és ölelésből. Babonázó szájának eperízű szőlőzsír íze van, ami már az egyetemen is bevett szokása volt, és ezzel pontosan magába tudta bolondítani a pasikat, közöttük engem is.
– Bocsáss meg én nem úgy… nagyon sajnálom… - őszintén elszégyellem magam, mint aki valami megbocsáthatatlan dolgot csinált, amit soha ebben az életben már nem lehet kijavítani, amikor Emma újra felpattan, és szorosan magához húz, és mélyen megcsókol, de úgy, hogy valósággal menten belezsigereg összes porcikám és testem minden molekulája.
– Ez már nagyon hiányzott édesem! – még mindig egymás karjaiban vagyunk. Mindketten kicsit úgy érezzük, hogy a mindenség kapui csupán csak nekünk nyíltak ki, és jól érezzük magunkat. – Ülj le gyorsan, és dumáljunk egy kicsit, amíg nem kezdődik az utolsó órám.
Mindketten leülünk egy-egy székre egymással szemben, és észre se veszem, de alig öt perces hezitálás után valósággal már ömlik belőlem egy bő évtized minden megtörtént eseménye. Emma rendkívül kedves, türelmes, és még most is megvan az a szokása, hogy haját a füle mögé simítja finoman, óvatosan, mintha ezzel töprengését, vagy titokzatosságát akarná egyúttal maradéktalanul kifejezni.
Amikor bőséges húsz perc után befejezem történetmesélésemet az iskolai jelzőcsengő szakítja félbe, mire máris egy tucatnyi, kisebb csoportokba verődött vegyes tinédzserkorú társaság lányok-fiúk özönlenek be az osztályterembe. Mindenki nagyon lelkes és kurjongat és sokan köszönnek a tanárnőnek.
– Csókolom tanárnő! Bocsánat a késéért, de tetszik tudni… a tömegközlekedés… - szabadkoznak többen is, majd azonnal helyet foglalnak, mert az óra alig negyvenöt perc, és a tanárnő nem szereti, ha időt kell pocsékolnia. Néhányan máris észrevesznek, miközben igyekeztem a terem leghátsó felére áthelyezni ülőhelyemet. Többen igyekeznek moderálni, és visszafogni provokatív, lázadó viselkedésüket – meglehet –, csupán csak azért, mert azt gondolhatják, hogy én is afféle hivatalos, tanári személy vagyok.
Emma elkezdi az órát, és máris két elégtelent ír be a naplóba, mert két bajkeverő ,,fenegyerek” nem volt képes elkészíteni az Egri csillagokból az olvasónaplót, ami viszont mindenki számára kötelező. Később már feleltet is, majd a huszonkettedik percnél végül belefog magába az új tananyag precíz, élvezetesen humoros ismertetésébe. A jelszó – minden esetben –, felkelteni a kíváncsi, kamasz ifjúság figyelmét és érdeklődését az irodalom és eszmék iránt. Amikor aztán alig negyvenöt perc múltán ismét megszólal az esedékes jelzőcsengő az osztály akár egy hangos, hömpölygő víztömeg valósággal megrohamozza az ajtót, és kiviharzik ,,viszlát, tanárnő” kifejezéseket skandálva.
Emma kifújja mélyen a levegőt, miközben elmacskásodott végtagjait igyekszik kinyújtóztatni.
– Na? Mit szólsz az osztályomhoz, édesem?! – kérdezi néhány perccel később holt komolyan.
– Hát… változatosak, de nagyon érdeklődőek… - felelem.
– De csupán azért drágám, mert azt hihették, hogy te is tanár vagy, és szemmel tartod őket! – közli intellektuális stílusban, és még a szemüvege szárát is sikerült párszor megrágcsálnia, amitől még bujábban, és szexisebben fest.
Emma gyorsan összepakolja cuccait hátizsákjába, melyet lazán, hanyagul a vállára csap, majd felvesz egy baseball-sapkát, mintha nem akarná, hogy a nyílt utcán bárki is felismerje. Aztán belém karol, és együtt lépünk ki nem csupán az osztályteremből, de a szakközépiskola épületéből is. Egyenesen tűzpiros Nissan típusú autójához sietünk, mintha késésben volnánk. Azonnal bevágódok az anyósülésre és – biztos, ami biztos –, alapon magamra csatolom a modern biztonsági övet. Emma azonnal elfordítja az indítókulcsot. Az ember valósággal hallja amint egy vadmacskaként feldorombol a hathengeres motor, aztán nagy gázzal már ki is kanyarodik az egyik főútvonalra a mellékutcából, ahol eddig parkolt.
– Van jogsid, édesem?! – kérdezi, pedig sejti a választ.
– Sajnos passzolnom kell…
– Nem baj! Egy autó mostani fenntartása is horribilis összes a közüzemi számlákhoz képest. – jegyzi meg. Hihetetlenül zsonglőrszerűen vezet, mert amikor sávot vált nem lehet tudni, hogy direkt nem használja-e az indexet. Néhány autós dudál is neki, de ügyet sem vet rájuk.
Alig negyven perc múltán Duna parthoz közeli társasházi lakása előtt parkol le egy védett parkolóban, melyet szigorúan csak az adott társasház lakói használhatnak.
– Megjöttünk, drágám! Segítenél kicsit pakolni?! – kérdezi, mire egyetlen gombnyomással máris felnyitja a csomagtartót.
– Persze! – már kint is termek, és segítek a nejlonzacskókba belegyömöszölt élelmiszereket, és egyéb cuccokat bevinni a kaputelefonnal, modern biztonsági rendszerrel felszerelt lakásba.
– Ezeket a hűtőbe kell rakni! – azonnal beviharzik gazellalépésekkel az amerikai stílusú tágas konyhába, mely nagyobb, mint az én lakásom. Mire mindent a helyére pakolunk egy kicsit mindketten elfáradunk, enyhén kimerülünk. A tágas nappaliban lévő kanapé csábítóan hívogat magához. Így kicsit leülök. Viszont abban a pillanatban, hogy Emma valósággal kiviharzik a konyhából felállok, mert elvégre imádott anyai nagyanyám mégiscsak úriembernek igyekezett nevelni.
– Nyugodtan érezd magad egészen otthon! A jelszó: csak kényelmesen, és lazán! – adja ki az utasítást. Mire újból visszaülök eddig is megszokott helyemre.
Emma átfut a fürdőszobába, ahol van egy tágas porcelánborítású kád, és egy sokkal ultramodernebbnek tűnő zuhanykabin, mint a modern XXI. századi kor előhírnöke. Ha anno a XVIII. században a Napkirály birodalmában ismerhették volna a zuhanyzó áldásait, - meglehet –, akkor is a régi módszerek szerint tisztálkodtak volna. Suhan át agyamon a gondolat.
– Itt is vagyok! – Emma melegítő nadrágban, és enyhén szakadt pólóban nagyon is hasonlít a Flashdance című filmből Jennifer Bealsre. És a legszebb, hogy tisztában van vele, mennyire vonzó, dögös, és szexis még otthoni ruhában is. Az ember elgondolkodik, hogy vajon a ruha viseli-e az embert, vagy épp fordítva. Lehuppan, hosszú, karcsú lábait maga alá húzza, akár egy kisdiák, vagy kamaszlány és valósággal látszik őzikebarnás szemeiben a vágy és a halhatatlan romantikák utáni láng, ami valószínűleg arra utalhat, hogy a hosszú évtizedek, és viszontagságok közepette én sem maradtam számára teljesen közömbös, ami azért néminemű tartós, egészséges és legalább pozitív önbizalommal tölt el.
– Annyira… megváltoztál… - közli megfigyelését. – Persze a lehető legjobb értelemben. Most annyira… férfias vagy… - enyhén búgó, már-már vágyakozó, szerelmes hangja akár még suttogásnak is tetszene, ha egymás füleibe suttognánk el, akárcsak a romantikus, szirupos filmek többségében.
– Hát… köszönöm… ezt tőled nagyon jó hallani… És mi a helyzet veled?! – vágok azonnal a közepébe, mint akit mohó sóvárgás fogott el.
– Hú! Tudod biztosan hallottad még az egyetemen, hogy Bálint a volt pasim egy rohadék seggfej volt, aki megcsalt számos barátnőmmel, így egy szép napon fel is út, meg le is út lett, és végül én mondtam ki, hogy vége. – hangja enyhén megbicsaklik, mint akinek még most is fájhat a lelke mélyén a szakítás, mert az sebezhetővé teszi.
– Ezt őszintén, és igazán sajnálom… Ha szabad ezt mondanom a seggfej szemétládákkal egész egyszerűen nem szabad, és lehet mit csinálni!
– …És mondd csak?! Van-volt barátnőd, feleséged, egy-két gyereked stb.? – tér át egy másik témára, mert a lényeg a folyamatos kommunikáció.
– Sajnos, hát nem úgy alakultak a dolgok… - most viszont rajtam a sor, hogy olyan bárgyú, mélabús, lesújtott arckifejezést vágjak. Avantgarde Hamlet egy modern lakásban.
– Annyira sajnálom, drágám! Ha valaki, aki te minden szempontból megérdemelnéd a boldogságot! Csúcs pasi voltál szerintem már az egyetemen is, csak tudod… én valahogy mindig a seggfejeket, meg a rosszfiúkat részesítettem előnyben.
– Tudod az nem baj, ha az ember igazán szerelmes lesz, és azt szeretné, ha viszonozzák őszinte érzéseit. A valódi probléma gyökere éppen az, ha a másik ember totálisan közömbös, vagy letoja azt, amit érzel iránta, vagy kihasznál, és eldob, akár egy használt rongybabát. – szavaimra egyetértő bólintások egész sorozata a válasz.
– Tökéletesen igazad van! – ért egyet. – Jaj, el is felejtettem! – mintha bolha csípte volna meg. Máris felpattan és átgalopozzik a hálószobába, majd egy rakás fényképalbummal tér vissza egyetemista éveinkből, és máris guberálók, kincskeresők módjára elkezdünk fényképeket nézegetni, miközben a konyhából változatos csokis krémekkel töltött kekszek, és piskóták kerülnek elő. Hála annak a megkerülhetetlen ténynek, hogy én is, akárcsak Emma édesszájú. Csak sajnos rajtam jobban meglátszanak a fölösleges kalóriák.
– Itt van a diplomaosztó! Nagyon hiányoltalak! – enyhén megdorgál a tekintetével, de képtelen rám haragudni. – Igazán eljöhettél volna.
– Bocsáss meg, de elvi-erkölcsi okaim tiltottak! Nem voltam hajlandó olyan tanárokkal kezet fogni, akik alapból utáltak engem, és meggátolták, hogy magyar szakon is megkapjam a diplomát. – jelentettem ki. Most olyanná lett a hangom mintha egy karakterszínész lennék, vagy legalább is egy elnök, vagy tábornok, akinek személyisége már maga is garancia a sikerre. Emmán érződik, hogy nagyon büszke, amikor válaszomat hallgatja.
– Megértem, édesem! De azért annyira jó lett volna közösen kicsit bolondozni, vagy marhulni! Nem?!
Bólintok emlékeim közt félúton bolyogva.
– Most pedig együnk egy kis eredeti, nem hamisítvány csokitortát! – azzal visszamegy a tágas konyhába és máris egy legalább tizenhat szeletes marcipános, belga csokoládés tortának legalább nyolc hatalmas szeletével tér vissza, és két tortavillával, és két porcelán kistányérral. Azonnal átveszem, és segítek neki. És miközben két ujjbegyünk megfontolt véletlenségből egymáshoz ér az elektromosság tapintható jelei is bizsergetik bőrünket.
– Hoppá! Te aztán tele vagy rejtett energiákkal! – jegyzi meg.
– Azért te sem panaszkodhatsz!
Átnyújtja a tányért, a tortavillát, és kér, hogy fogyasszak, amennyi csak belém fér. Ő nem teketóriázik sokat. Máris a lehető legnagyobb falatot veszi szájába, és élvezkedik az ízek orgiájában.
– Aki kitalálta a csokitortát annak Nobel-díjat kellene adni! – nyalja meg enyhén csokissá lett száját. Óvatosan felállok, közelebb lépek a kanapéhoz, ahol üldögél, majd lehajolok, és lassan lecsókolom szájáról az ottmaradt csokimassza darabokat. Ő mintha csak számított volna erre viszonozza ezt a gesztust. Így teljes az összhang közöttünk.
Később mély, tartalmas beszélgetésekbe bonyolódunk, mire este lesz, és teljesen besötétedik. Emma gyertyát vesz elő. Ki tudja milyen megfontolásból, majd meggyújtja a két hosszúszálú gyertyát közvetlenül az étkezőkuckó asztalának közepén. Az egész lakásban nagyon barátságos, meghitt, harmonikus légkör uralkodik.
Belenyúlok az egyik zsebembe. Kihúzok belőle egy aprócska, kockaalakú dobozkát. Félénken, félszegen megpróbálom az asztalterítőn áttolni egészen Emma vonzáskörzetébe, mire kicsit megijed, hátra hőköl, és azt mondja:
– Jaj, ez annyira nem fair! Én akartalak megkérni!
Elég az hozzá, hogy hosszú, puha, finom ujjacskáira húzom a karikagyűrűt, majd bevonszol magával egyenesen a tágas zuhanykabinba, ahol akár négy ember is elfér tökéletes tágasságban, és miközben kellemes melegre állítja a hőfokot szerelmeskedni kezdünk, s olyanok leszünk, mint két felfedező, akik nem meghódítani, vagy birtokba venni akarják testük kontinensét, sokkal inkább közösen megélni, bejárni, és átélni a földi mindenséget.  
   
                    

CSERESZNYEFA-SZIRMOK



Sintaro kilépett – szokásához híven –, a multinacionális nagyvállalattól, ahol minden japán ember gyakorlatilag éjt-nappallá téve gályázott, és még – sok esetben –, magánéletét is elsősorban a vállalat érdekeinek rendelték alá.
Autóba vágta magát, mert úgy gondolta a vezetés majd megnyugtatja, és legalább – persze csupán átmeneti jelleggel –, elterelheti feszült, srtesszes, kissé zaklatott gondolatait.
 Miközben a főutcán araszolt a járműforgalomban egy kis sikátorszagú mellékutcácskára lett figyelmes, ahol néhány suhanc kamasz fiatal éppen megpróbálta egy kisebb fiútól elvenni az értékeit.
Először arra gondolt, hogy: ,,ugyan mi közöm nekem ehhez?!” – később már elfogta a tartósnak mondott lelkiismeret-furdalás. Gyorsan leállította kocsiját az utcácskához közel.
Kiszállt és sietősen megindult az öt kamasz srác irányába, akik ügyet se vetettek rá. A már földön fekvő fiút kezdték ütlegelni, és rugdosni.
– Hé! Mi a fenét csináltok ti ott?! – kérdezte jó hangosan, hátha ezzel elijeszthet őket.
– Kurvára nincs hozzá semmi közöd öreg harcos! Hátraarc és menj szépen a dolgodra! – közölte vele az egyik ,,bandavezér”.
– Tévedtek! Nagyon is van hozzá közöm! – igyekezett harci alapállást felvenni, ahogy – annak idején –,az egyik dódzsóban megtanulta az egyik nagyon idős szenszei-mestertől.
Az öt kamasznak sem kellett ám több. Máris dühösen, fenyegetve körül állták mind az öten, és kóstolgatni kezdték, mint a zsákmányt, amit kedvükre levadászhatnak. De Sintaro pontosan ezt használta ki. Egy-egy jól irányzott karatemozdulattal már le is terítette mind az öt jómadarat, akik megszégyenülten, és fenyegetőzve szinte azonnal felszívódtak, eltakarodtak.
– Ezt még nagyon meg fogod ám bánni öreg harcos! Csak kerül a kezeink közé! – mondták neki fenyegetőzve.
– Állok elébe! – felelte, majd megnézte a másik földön fetrengő fiút, akinek fájdalmai lehettek, elvégre többször is hasba rúgták.
– Hogy vagy, fiú?! – kérdezte lehajolva hozzá. – Sintaronak hívnak. Hát neked mi a neved?
– Nosimuri! Köszönöm, hogy segített… - a pufók, kamasz fiú megpróbált hevenyészetten felállni, hogy tisztelete jeleként párszor meghajoljon, de érezte, hogy a hasrúgások miatt ez – segítség nélkül –, ügyes-bajos próbálkozás lenne. Sintaro – szerencsére –, pontosan átlátta a helyzet súlyosságát és azonnal felsegítette, majd ketten óvatosan elsétáltak a közelben parkoló autójáig, és onnét egy kórház rendelőintézetbe, ahol az éjjel-nappali ügyelet egyik asszisztense alaposan megvizsgálta a kamaszfiút.
– Ön a rokona, vagy hozzátartozója a gyereknek?! – kérdezte tőle a fehér ruhát viselő, zsémbes modorú nővér.
– Én csupán segítettem rajta, mert néhány dühös gyerek megverte és kirabolta.
A nővér firkantott valamit egy kartonfüzetre, majd bevitette a fiút a vizsgálóba, ahol jó alaposan megvizsgálták, és később Sintaroval is közölték, hogy a kamasz fiúnak megrepedt néhány bordája, melyek nyomják a tüdejét, ezért fájdalmas a levegővétel. Kisebb operációt kell végrehajtani rajta, és a következő negyvennyolc órán át bent tartják a kórházban megfigyelési céllal.
Sintaro most kissé berezelt. Bűntudat és tartós lelkiismeret-furdalást kezdte környékezni, amiatt, amit az elmúlt órák során a kamaszfiú kapcsán átélt. Nosimurit megműtötték, majd később átvitték egy kórterembe, és szigorúan pihenésre intették.
Sintaro egész éjjel nem mozdult el a kórházból. Bárcsak legalább lenne egy barátnője, vagy egy megbízható haverja, aki mellette állna mindenben, és akkor nem kellene hallgatnia azokat az ostoba, már-már gyerekes sületlenségeket, melyeket naphosszat az arcába vágnak az értetlen emberek.
A reggeli órák környékén aztán megcsörrent a mobilja.
– Halló… Igen főnök úr! – mély meghajlás. – Sajnos nem biztos, hogy ma be tudok menni dolgozni, mert egyik unokaöcsém kórházba került az éjjel, és most én is itt maradtam mellette… - füllentette. – Igen, amint tudok máris megyek dolgozni! Viszonthallásra! – újabb ezúttal még mélyebb meghajlás a tisztelt ősi jeleként, hiszen erre rendkívül kényesek a japánok.
Sintaro látott a kórházi aulában egy kis ajándékboltot, ahol főként plüss játékfigurákat árultak. Gondolt egyet és pár jenért vett pár plüssfigurát, hátha ez a kis semmiség köszönetképp jól fog esni a fiatal fiúnak. Később visszament a kórterembe és megvárta, míg a kamasz kinyitja a szemét.
– Jó reggelt Nosimuri! Hogy érzed magad? – érdeklődött barátságosan, és láthatóan aggódva.
– Köszönöm szépen, most már sokkal jobban vagyok! – felelte, de még mindig kicsit kába volt a sok nyugtató és altatószertől, amit adta neki. Szerencsére komolyabb baja nem történt.
– Van esetleg rokonod, vagy családtagod, akit értesíthetnék, hogy mi történt veled? – jött egy újabb kérdés.
– Van egy idős, betegeskedő nagymamám, de Ő tetszik tudni… szóval messzi falucskában él…
– …És a szüleid?!
– Ők sajnos meghaltak, amikor én hatéves se voltam… - közölte egykedvűen, szomorúan.
– Őszintén sajnálom! Tudod mit?! Egy idejéig még ráérek, és segítek, amiben csak kell. Most a legfontosabb, hogy gyógyulj meg!
– Igazán nem kellene… miattam ne tessék bajba kerülni… - próbált szabadkozni, hárítani, ám Sintarot nem olyan fából faragták, aki csak úgy feladja.
– Nem, szó sincs róla! Neked most igenis segítségre van szükséged! Nem vitatkozom! Most pedig pihenj nyugodtan, hogy megerősödjön a szervezeted.
Néhány órával később vizitelés miatt néhány fehérköpenyes, középkorú orvos is feltűnt lelkes rezidensek gyűrűjétől körülvéve, akik valósággal minden egyes szót, melyet a nagy tekintélynek örvendő orvos kiejtett a száján gondosan le is jegyeztek digitális kütyüjükön, vagy telefonjaikra. Néhány kedves-bájos női konzulens is érkezett az orvossal, és azonnal feltűnt nekik a jóképű Sintaro, és többen lelkesen mosolyogtak rá, és úgy tűnt nevetgélnek is, miközben az orvos szakértő, precíz szemekkel vizslatni, és kiértékelni igyekezett az egyes betegek kórismeretét.
– Amint azt Önök is láthatják hölgyeim, és uraim, bizony vannak itt különös esetek is! – itt megállt a kamaszfiú ágyánál és figyelmesen megszemlélte a kartonját. – A törött bordák bizony-bizony nem tréfadolgok, mert megnehezítik a legtöbb benső szerv szabályos működéseit. – darálta a tananyagot hallgatóinak, majd, amikor úgy tűnt, hogy végzett tovább ügetett, a lelkes rezidensek gyűrűjében.
Sintaro ne bánta volna, ha megismerkedhet végre egy gyönyörű orvosnövendék hölggyel, de hát kénytelen volt saját magának elismerni, hogy már egész kiskorától üldözte a véletlen balszerencse, és sorozatos pechszéria. Most mégis itt volt egy helyzetben, ahonnét muszáj felállnia, segítenie, majd tovább haladnia az életben.
A következő pár napban aztán visszament a munkahelyére és sorozatos meghajlások, és bocsánatkérések közepette kora reggeltől egészen késő estig egyfolytában dolgozott, és megpróbált minden zavaró, vagy épp felesleges tényezőt kizárni az életéből.
Később délelőtt szakmai értekezlet volt a főnöke tárgyalótermébe, ahova mindenkinek kötelező volt a részvétel.
– Remélem Sintaro San unokaöccse hamarosan felgyógyul, és elhagyhassa a kórházat! – közölte vele jókívánságait a vállalat egyik aligazgatója.
– Igen, Nobu San! Én is őszintén remélem, és nagyon köszönöm megtisztelő szavait! – igyekezett megköszönni a bátorító szavakat, majd jócskán meg is hajolt.
 Sintaro itt tudta meg, hogy előléptették, és ezentúl nemcsak, hogy több fizetést vihet haza, de sokkal több szakmai, emberi és egyéb megbecsülésben is része lesz, hiszen egy hatalmas mamutvállalat igenis gondot fordít legjobb alkalmazottainak még a magánéletére is, nemcsupán szakmai előmenetelükre. Így történt, hogy Sintaro körül tüstént legyeskedni kezdett néhány igen-igen szemrevaló, egzotikus, dekoratív, gyönyörű titkárnő, akiket a vállalat vezetősége ,,bérelt fel” azért, hogy alkalmazottait kényeztessék, és randevút is beszélhessnek meg.
Így történt, hogy Sintaro randizgatni kezdett, és egyszerre több hölgyemény is akadt, akivel szívesen összeismerkedett. Persze nem feledkezett el újdonsült barátjáról Nosimuriról sem, akihez minden délután bent látogatási időben, és mindig vitt néhány apró ajándékot. Volt, hogy vett neki egy robotot, vagy egy játékkonzol-játékot, és Nosimuri ténylegesen kezdett egyfajta második apafigurát látni Sintaroban.
Sintaro egyik randi alkalmával – melyet a vállalat szervezett meg alkalmazottai között –, hiszen egy japán eléggé nehézkesen tudja beosztani munkaidejét, és egyéb fontossági teendőit. A vállalat kis éttermében megismerkedett Midorival, akinek nem csupán egzotikus szépsége, és kedvessége bűvölte el azonnal, hanem intelligenciája és karakán harcias szellemisége.
Később mindketten órákig képesek voltak egymással beszélgetni. Kiderült, hogy Midori egy leszármazottja gésa volt, míg egyik nagyapja szamuráj, aki féltve őrizte a Bushido-szellemisége mellett elpusztíthatatlan acélból készült Tanaka-karját, és mikor Midori kislányként megkérte nagyapját, hogy meséljen kicsit a szamurájok életéről az idős öregúr visszautasította a kérést, hiszen nők nem lehettek szamurájok a japán hierarchizált társadalomban.
Mégis amikor Midori nagyapja meghalt utolsó kívánsága az volt, hogy féltve őrzött Tanaka-kardját adják oda lányunokájának, amint a lány betölti tizennyolcadik életévét. Így történt, hogy Midori a Tanaka-kard büszke tulajdonosa lett, és emellett kitanulta – persze csak titokban –, az önvédelem, és harcművészet bizonyos titkait.
– Egy modern nőnek azért nem árt igyekeznie, különösen a mostani veszélyes világban, ahol bármi megtörténhet! – fogalmazott egyértelműen, és legalább annyira határozott temperamentummal, és Sintaro érezte, hogy végzetesen megdobban a szíve, melyről hosszú évtizedekig úgy hitte, hogy csupán arra jó, hogy szerveztét működtesse.
Alig négyhónapos randizgatás után egy étteremben a Ramen-leves elfogyasztása után Sintaro kis fekete dobozkát adott Midorinak benne egy eljegyzési karikagyűrűvel, és feltette neki a nagy kérdést:
– Midori! Volna kedved megosztani velem az életed, és lennél-e gyerekeink édesanyja?!
– Igen! Lennék!
Azzal romantikusan, és persze hosszantartón megcsókolták egymást a tapsoló többi étteremben tartózkodó ember gratulációja közepette.  
Így történt, hogy Sintaro és Midori immár férj és feleségként folytatták meghitt, boldog életüket.
 Időközben Nosimurit is kiengedték a kórházból, és Sintaro legelső dolga volt, hogy elvigye idős, nagypapakorú szenszeijéhez, akitől a karate és önvédelem alapjait megtanulta. Később Nosimuri elsajátította az idős mester dódzsójában az önvédelem szükséges alapjait, így már a többi gonosz, nagyobb kamasz nem tudta elvenni zsebpénzét, és nem is tudták bántani. Nosimuri nagyon hálás volt Sintaronak, akinek sokszor vigyázott gyerekeire is.
Sintaronak és Midorinak három lánya is született, akik eltérő félig tradicionális, félig nyugatias nevelést kaptak, hiszen szüleiknek mindenképp az volt az alapelvük, hogy a modern világ elvárásai megkövetelik, hogy a gyereknevelést is másként szükséges intézni. Így történt, hogy mind a három lány kitanulta az önvédelem szabályait, és a házi feladat és a leckeírás után kedvükre játszhattak konzol-játékokkal, vagy amihez éppen kedvük szottyant.
A három lány egyszerre volt cserfes, érdeklődő, és rendkívül kíváncsi a modern újdonságok iránt. Ahogy cseperedtek színvonalas oktatásban részesültek, de mindig igyekeztek őket önállóságra nevelni, ugyanis a japán kultúrában még mindig dívott a birtoklási jog, miszerint egy férfit, a ház urát és házastársat a nők többségének ,,szolgálni” illik. Ezzel homlokegyenest szembement Sintaro és Midori nevelési módszere is, mely alapvetően a nemek közötti egyenlőség elvégre épült. A japán nők többségének a házimunkában tilos volt férfiak segítségére támaszkodniuk, mégis a három lány rendszeresen segítette egymást, és másokat is, hiszen a nyugati módszerek ezt nem tiltották. Igaz a későbbiekben az iskolákban – ahová jártak –, kicsit meggyűlt a bajuk a konzervatív, maradi irányzat képviselő tanáraival, akik még mindig előszeretettel szajkózták a régi, elavult módszereket, de a három testvérlány mindig feltalálta magát, hogy jól kerüljenek ki egy-egy kényesebb szituációból.
Egyik testnevelés órán például az egyik tornatanár tiszteletlenül becsmérlő hangot engedett meg néhány lánnyal kapcsolatosan, miszerint: a lányok nem képesek arra, amire a férfiak viszont igen. A három testvérlánynak sem kellett több. Egyik pillanatok alatt felkúszott egy kötélre, míg a másik a levegőben szaltóval pörgött, míg a harmadik pedig gond nélkül lement spárgába, de úgy hogy meg se kottyant neki. A tornatanár pedig legszívesebben elbújdosott volna szégyenében, hogy három tanítványa így megszégyenítette. Ennek a kis kalandnak – természetesen –, futótűz módján híre ment, és azzal fenyegetett, hogy a három testvért máris kicsapják a neves-rangos iskolából, de szerencsére Midori és Sintaro logikusan felépített érvelésének elmagyarázták az iskola neveztőségének, hogy lányaik nyugati nevelési módszereket is kaptak csupán csak azért, hogy minél szélesebb ismeretségük, és rálátásuk legyen az őket körülvevő világra.
Nosimuri szép szál kamasz legény lett, és bár fogalma sem volt, hogy történhetett menten beleszeretett Sintaro egyik gyönyörű lányába Natsukiba.
– Natsuki! Szerelmes vagyok, és csak ezt szerettem volna elmondani… - közölte vele egyik nap Nosimuri.
– Ez nagyon kedves tőled! Én is nagyon kedvellek Nosimuri! – közölte vele a gyönyörű, érett lány, aki nagyon értett a harcművészetekhez, és a kerámiafestészethez is.
– Rendesen szeretnélek megkérni Sintarotól.
– Te is tudod, hogy drága jó apám mindig hajlamos tulzásokba esni! Inkább menjünk egy csendes, hangulatos helyre! – javasolta Natsuki.  
Így történt, hogy amikor Nosimuri és Natsuki mindketten tizennyolc évesek lettek titokban a cseresznyefák virágzásának idején eljegyezték egymást, és amikor Sintaro és Midori megtudták szép, meghitt esküvőt készítettek a fiatal házasok számára.      
   
  

LESZÁMLÁZOTT JELENEK KOMÉDIÁJA

A leginkább tartós,
kegyvesztettségre valló
ördöglakat-kapcsolatban
– melyet e mostani kíméletlen
profithajhász évtized ró nap napután
az egyszerű emberek lelkére
fölösleges sziszifusz-teherként
már egyre kevesebbszer
lehet bármit is tenni;
a tartós közöny,
hiány ürességgel fertőzi
hidegrázóssá lett C-vitamin
hiányos végtagjainkat,
s a zsigerileg húson átszivárgó
alakoskodó manipulálhatóság
szinte már általános s egyetemes.

A leszámlázott Jelen – meglehetősen –,
gyakorta rendre be-benyújtja
a kamatos kamat számláját.
A létezés lehetőségét csupán
az igazolja, hogy még az ember létezik;
mintha már kicsinyes emberi
gesztusaink is azonmód
menthetetlenekké lettek volna.

Az életet elárulja újra s újra az utazás
s elmúlás közötti köztes távolság,
mellyel – a modern digitális korban –,
egyszerűen nincs mit kezdeni,
hiszen túlhaladottá vált.
A félmegoldások egyre
szánalmasabb variánsai
még fel-feltűnedeznek
egy értekezleten,
vagy unalomig ismételhető
szakmai konferencián,
aminek – rendszerint –,
semmi értelme, ha a meghívottak
is halálosan unják magukat,
s nagyokat ásítoznak
Kharübdisz-szájakkal.

Egyre inkább fogyatkozik
a látszat-bizonyosság is,
az önismeret-hiánya egyre
kiütközőbb s tabu-témának számít.
Az emberben belső órák
ketyegnek tikktakolva
ide-oda s nem lehet tudni,
legfeljebb csupán megérezni
ki a vadász s ki az igazibb vad.

Szketikus láz, vagy idegi alapon
törtétő zsugorítás manapság
egyre megy fröcsögő szenny
s bulvár-média zagyvalékká lesz
az ún. kortárs irodalom is,
ha nem vigyázzunk.
Mert nem csupán csak
a kinti kudarcok alázhatnak meg,
de a bentiek is éppen úgy.

OSZTÁLYTALÁLKOZÓ, KARRIERNAP, LELKITÁRSAK



Először nem is akart elmenni a volt gimis találkozóra, ahová eredetileg azért hívta meg volt osztályfőnöke, hogy előadást tartson a zöldfülű elsőéveseknek a pályaválasztásról, és természetesen saját szakmájáról.
Egész éjjel jóformán alig bírt aludni; csak ide-oda fordult az ágyban, majd, amikor éjjel háromkor felébredt úgy érezte valósággal képtelen visszafeküdni, így készített magának friss feketekávét sok tejjel, cukor nélkül, és kedvenc tejbegrízét is elkészítette fahéjas porcukorral, hiszen gyerekkora óta az volt az egyik kedvence.
Amint végzett a reggelivel még mindig maradt bőségesen legalább két és fél órája, hogy tiszta inget, farmernadrágot vegyen, egy kicsit hivatalos jelleget képviselő sportzakót, és kényelmes cipőt.
Amikor úgy érezte ez mind megvan gyorsan felöltözködött, és megpróbálta úgy megkötni a nyakkendőjét, hogy az előszobai tükörben – kivételesen –, még mutasson és álljon is valahogy.
Kocsiját frissen mosatta minden hét végén főként a por, és kisebbfajta szennyeződések miatt.
 Ezt az apjától tanulta. ,,Az ember tisztelje autóját!” – volt a mottó, mely később is életében mindig elkísérte.
Régi gimis iskolája a közelben volt.
 Bőségesen elegendő lett volna, ha kiadós séta keretében gyalogol egy kicsit, hiszen nem volt messze, ő viszont mégiscsak úgy döntött, hogy kocsival megy, ezzel is tudatalatti szinten kicsit hivalkodva megmutatva ismerőseinek, és volt tanárainak, hogy ő is tud autót venni, és persze vezetni.
 Szándékosan egy fás-bokros félreeső részen parkolt le, majd gondosan riasztóval is bezárt autóját komótosan ballagni kezdett rémálmokkal, kisebb-nagyobb megaláztatásokkal teljes kamaszkora színhelyére.
Amikor belépett a hatalmas méretekkel büszkélkedő épületbe, mintha ténylegesen valóságosan is megállt volna az idő.
Itt minden a kilencvenes-kétezeres évek hangulatát hirdette. S lám csak! még az iskolai büfé is éppen olyan volt, mint amit megszokott. Persze az árakat – úgy tűnik –, itt is meg kellett emelni az infláció, és a gazdasági mozgások miatt.
Kettesével szedte lábait a koszosszínű márványlépcsőkön míg felért régi osztálytermébe, ahol szép számmal voltak jelen főként olyan osztálytársai, akikre méltán lehetett büszke az iskola. Voltak itt élsportolók, néhány ügyvéd, sikeres üzletember, és itt volt ő, akinek bár tanári végzettsége volt, és szeretett tanítani, mégis úgy döntött, hogy filmes forgatókönyveivel megpróbál betörni a filmek világába, és szépirodalmi szövegeivel pedig főként a nemzetközi könyvespiacra, mert Nyugat Európában mégiscsak többet fizettek, mint idehaza, ahol jobbára gratulálnak az embernek, de zokszó, és ígéretek nélkül el is küldik.
A legtöbb régi osztálytársa ügyet sem vetett rá. Talán nem akarták felismerni. Elvégre, ha jobban meggondolja már közel húsz év is eltelt, és az akkori pufók-dundi srácból – remélhetőleg –, egy minden tekintetben véve is érett, kiegyensúlyozott férfi lett, akinek még nem sikerült barátnőt szereznie, vagy családot alapítania, de azért mégiscsak képes volt fennmaradni a felnőttek világában.
Két hatalmas összetolt asztalhoz lépett, ahol mindenfajta édességet, és üdítőket lehetett elvenni. Voltak ott házias készítésű pogácsák és torta sütemények is, amiket kedvére bárki megkóstolhatott. Úgy gondolta elvesz egy papírtányért szalvétával; máris rápakolt két pogácsát, és két házi süteményt és vett magának egy kis kólát is, majd izgatottan leült az egyik félreeső asztalnál, mert így legalább jobban megtudta figyelni a többieket.
,,Így öregszünk? Így válunk lelkiekben felnőtté?!” – töprengett magában, miközben a kisgyerekes, terhes kismamákat személte, akik egykoron kedvükre gonoszmódon megszégyenítették, és ki is röhögték, csak mert az olyan jó buli, és jó mókának tűnt, megfeledkezvén róla, hogy a változatosság kedvéért azért neki is volnának érzései.
Szinte azonnal észrevette a szupermodel alkatú, álomszépségű, kontyot viselő nőt, aki nem sokkal az ő érkezése után lépett az osztályterembe, és kislányos tanácstalanság ült ki hamvas, kifejező arcára.
 ,,Vajon ki lehet ez a sugárzó, gyönyörű nő?!” – tette fel magának a kérdést, és bárhogyan is igyekezett gondolatai, és emlékei között kutatni, a válaszokat csak nem volt képes megfejteni. A csinos, gyönyörű nő mintha felismerte volna.
Valósággal az egész termet átugorva sietős szökkenésekkel már rohant is hozzá, és amikor az asztalához ért kifújta magát, majd mély lélegzetet vett.
– Hát szia drágám! Ugye nem emlékszel már rám?! – kérdezte szinte azonnal, amint lenyugodott.
A férfi udvariasan felállt, és máris székkel kínálta a gyönyörű nőt, amit a másik el is fogadott, és el is pirult.
– Ne haragudjon, de… sajnos ötletem sincs… - válaszolta szabadkozva, tanácstalanul kezeit széttárva.
– Hát ez fájt édesem, de segítek, jó! A Dunaszegcsői csárdás vacsorán volt a legelső randink, még anno 2001-ben. Így már beugrik valami?! – kérdezte huncut angyalisággal mosolyogva, és ebben a pillanatban gyönyörűbb, igézőbb volt, mint valaha.
– Ö… Kriszta tényleg te vagy az…?! – döbbent meg a férfi, hiszen hosszú évtizedek óta nem is látta őt.
– Hát bizony drágaságom! Ki más lehetne?! Fantasztikus formában vagy ám!
– Te is… nagyon gyönyörű, és őrülten csinos vagy… – közölte a férfi kissé megszeppenten.
– Nos, hát igazán köszönöm a megtisztelő bókot. Annyira izgulok az előadás miatt, amit majd el kell mondanom ennyi kis pisis gyerek előtt… – vallotta be megszeppenten, izgulva, és nagyon is elpirultan a férfi közelségétől.
– A lényeg, hogy próbálj lazítani. Csak könyedén, lazán, mégis összeszedetten. Meg kellene próbálnod ellazítani magad. Ezek a kamaszok éppen most készülnek csak kilépni az ún. nagybetűs életbe, és kíváncsiak, hogy neked milyen a tapasztalataid, benyomásaid. Próbálj egy történetet elmesélni, ami veled történt meg. – adott jótanácsot.
– Tudod drágám ezt nagyon szeretem benned! Már gimis korunkban is mindig elérted, hogy az ember sokkal jobban érezhesse magát a bőrében. Nem tudom, hogy hogyan, vagy miként csinálod, de annyit mondhatok, hogy bevált. – cuppanós puszit adott a férfi frissen borotvált arcára. Még jól érezhette after shave-jének illatát.
Aztán belépett a mindenkit pellengére, gúnyolódások tárgyává tevő osztályfőnöknő, aki korára való tekintettel még mindig hajlamos volt úgy öltözködni, mintha most töltötte volna be a tizenhatot. Ettől volt kissé groteszk és nevetséges egész megjelenése. Kedvesen üdvözölte régi osztályát, majd a pódium felé galoppozott, és az enyhén torz, visszhangos mikrofonba intézte szavait.
– Kedves Diákok, kedves volt diákok és felnőttek! Nagy öröm, és büszkeség számomra, hogy a mai karriernapon néhány szívemnek igen kedves volt, és mostanság nagyon sikeres diákunk is ellátogatott az iskolánkba, hogy beavassa az újabb generációt a siker, és az elérhető karrier bukásaiba, és győzelmeibe. – kezdte beszédét, amit csupán csak enyhe taps követett.
– Az első előadó fantasztikus karriert tudhat maga mögött, és – ahogy mondani szokták –, szinte a semmiből építette, és teremtette meg az álomszerű csodát, melyet hangsúlyozom bárki a magéának tudhat határozott, céltudatos akarattal és kellő szorgalommal. Tehát köszöntsük nagy tapssal Dr. Török Krisztinát, akinek a nevét már külföldön is jegyzik.
A teremben lévő lelkes diáksereg – persze –, azonnal tapsvihart zúdított a kissé tétován a pódium felé lépegető csinos, szupermodel nő felé, aki hálás, kedves, biccentő mosollyal fogadta ezt.
– Nagyon köszönöm az osztályfőnöknő lelkesítő szavait! Hát kedves Hölgyek, és Urak! Azért jöttem ide, hogy karrieremről, és picit az életemről is meséljek nektek alig harminc percben összefoglalva. Bátran lehet kérdezni, senkit se fogok megharapni! – igyekezett kicsit humorosra, lazára venni a figurát, ahogy a férfi tanácsolta neki, hiszen jómaga is borzasztóan ideges, és kicsit frusztrált volt, elvégre még sosem kellett egy egész hadseregnyi kamaszkorú előtt beszélnie folyékonyan.
Mire az előadás végetért a kamaszok nem győzték Krisztinát érdeklődő, kíváncsi kérdésekkel vegzálni, melyekre nagyon szívesen, és szellemesen válaszolt is.
Az utolsó előadó pedig maga a férfi volt, aki – mivel utolsó volt a sorban –, hagyott néminemű szusszanásnyi időt, hogy a kamaszok kicsit kifújhassák magukat, és megemészthessék a hallottakat. Máris egy gyerekkori, később pedig egy kamaszkori történettel kezdte, hogy oldja saját, és a hallgatóság feszült energiáit, és amikor már úgy érzékelte, hogy páran nevetnek, csupán csak akkor csapott a közepébe. Igyekezett nagyvonalakban felvázolni, és beavatni a fiatalabb generációt a forgatókönyvíró és könyves szakma, és a kereskedelem rejtelmeibe, és mikor végzett kicsit meglepődött, hogy tőle csupán csak ténylegesen egy-két érdeklődő szeretett volna kérdezni.
A meghívott egykori diákok abban a percben angolosan távoztak, hogy saját előadásukat eldarálták, mint az automata gépek. Csupán csak Kriszta és a férfi maradtak az osztályteremben.
– Gratulálok drágám! Szerintem zseniálisan szuper és szenzációs voltál! – ölelte magához, és puszilta meg a csinos, gyönyörű nő a férfit.
– Hát… köszönöm… de szerintem alig-alig érdekelte őket a könyves szakma… - jegyezte meg kissé szomorkásan.
– Ugyan már! Ne csacsiskodj! A lényeg, hogy te mindent beleadtál! Nekem különösen a történetmesélésed tetszett! Biztos mondták már neked, de zseniális előadóművész, vagy színész lett volna belőled.
– Igen! Biztos emlékszel, de 2002-ben én is megpróbálkoztam az SZFÉ-vel, ahova még a legelső rostáig sem jutottam el.
– Tényleg! El is felejtettem! Ne haragudj!
– Semmi gond! Ha van kedved beszélgethetnék még egy kicsit? – ajánlotta fel.
– Igen! Igazándiból ezt a kérdést nekem kellett volna feltennem, mert – annak idején –, elszúrtam a kínálkozó alkalmat. Tudok egy remek helyett itt a közelben. Itt parkolók az autómmal, alig pár saroknyira.
Fogták magukat és kisétáltak a gimnázium főépületéből, majd beültek Kriszta csúcsszuper turbó injektoros, dupla kipufogós autócsodájába, és alig két utcányira már meg is érkeztek egy hangulatos, családias jellegű kávézóba, ahol – szerencsére –, alig voltak, így nyugodtan beszélgethettek bizalmasan.
– Van feleséged? Gyerekeid? Mindent tudni akarok rólad drágám! – Kriszta ténylegesen nem viccelt, amikor úgy fogalmazott, hogy szó szerint és a férfinek szegezte kérdéseit.
– Hú! Az bizony jó hosszú idő lesz!
– Én ráérek akár egész nap! És te?!
– Végül is, miért ne!
A férfi bátran megnyitotta a szívét egykori, titkos gimis szerelme előtt, mert érezte, hogy Kriszta sosem élne vissza a felkínált bizalommal, és mert már ismerték egymást legalább ezer éve.
 Amikor jó két és fél óra múltán a férfi szája kicsit kiszáradt és rendelt mindkettejüknek valami üdítőt Kriszta gyengéden megsimogatta a férfi markáns arcát, majd egy tétova, szikrázó pillanatban meg is csókolta. Istenem, mennyire vágyott rá, már a gimiben is, sőt a szalagavatón, de úgy érezte nem alkalmas a perc, egészen mostanáig.
– Hú! Ez nagyon jólesett drágám! Annyira hiányzott… - vallotta be. Most először úgy érezte magát, mint aki tökéletesen tisztában van saját érzéseivel, és talán még sohasem láthatott ennyire tisztán, és összefüggésszerűen.
– Ez fantasztikus volt!
– Annyira sajnálom, ami anyukáddal történt… - vallotta be.
– Hát… köszönöm… tudod… szóval… ő beteg lett, és én felmondtam a munkahelyemen, hogy mellette maradjak, és ápolhassam őt… sajnos alig három éve halt meg, apám pedig nyolc éve.
– Szegénykém, ez borzasztó! Ideje volna, hogy valaki rólad is gondoskodjon.
– Lehet… Hallottam, hogy te egész szép karriert csináltál külföldön, és néhány filmben is kulcsszerepeket sikerült kapnod, amihez őszintén gratulálok.
– Nos hát, igen és nem! De nagyon köszi! Tudod, ha az embernek alig akad egy-egy jó ügynöke eléggé nehézkes a showbuisness világába betörni, és talpon is maradni. – vallotta be.
– Ó, így érthető a dolog!
– Figyelj! Tudom, hogy sok idő eltelt meg minden, de mit szólnál, ha egy idejéig együtt lennénk, és újból megismernék egymást! Tudod az ember életében vannak fordulópontok, amiket nem is kell magyaráznom, mert annyira közhely az egész, és szóval… nagyon fontos vagy a számomra… - megint az a jellegzetes, kislányos szintű pirulás, mely aztán zsigerileg egészen a szíve mélyig lehatolt, majd bizsergette egész lelkét jólesőn.
– Ö… ez váratlanul ért, de nagyon jól hangzik… - bökte ki a férfi.
– Nagyon klassz! Akkor, ha lehet már ma beköltöznék hozzád, és megígérem, hogy csupán csak a szükséges holmijaimat viszem, mert nekem is van egy lakásom.
– Az remek lenne.
– Addig is beszélgessünk a régi szép gimis kamaszkorunkról, vagy amikor egyetemisták voltunk.
Így történt, hogy két rokon lelkitárs, és magányos szív végül újból egymásra talált. Nem volt szükség több felesleges szavakra.