BOTLADOZVA A SZERELEM FELÉ


– Ne nézzetek oda! Nem hiszem el, hogy ezt a szerencsétlen idiótát is meghívta valaki! – valósággal parancsolja a csajos barátnőinek, amikor a kisebb társasági buliban – ahova azt a béna pasit is meghívták –, az adott béna pasi nemes egyszerűséggel fogja magát, és egyenesen feléjük tart.
– A rohadt életbe, csajok! Nincs szerencsénk! Ez direkt minket nézett ki, és most idejön! – az illető vadítóan szexi, szupermodel-alkatú hölgyemény mintha már régi motoros volna a romantika és a szerelmi ügyek témában, vagy csupán csak meglehetősen sokszor égette már meg magát egy-egy félresikeredett párkapcsolatban, esetleg béna randihelyezetben most határozottan a legkevésbé sem szeretné a saját maga közelében látni a szerinte lúzer-balek pasit.
– Jaj, Anna! Mit hülyéskedsz! Szerintem tökre cukorpofa! Olyan kis… idióta, csetlő-botló, mint Pierre Richard abba a béna vígjátékban, de szerintem nincs vele gond! – vélekedik egy másik szintén rendkívül vonzó, karcsú bombázó.
– Akkor csajszi! Tessék! Szabad a pálya! – tárja szét mindkét karját a most vérig sértett Anna, hogy nem épp neki nem lehetett igaza. – Csapj le rá! Ne tétovázz! A végén még valaki elhappolja előled, és akkor neked vénséges, unatkozó milliárdosok maradnak, akiknek csupán csak Viagrával áll fel.
Ez azért övön alui gonoszkodó beszólás volt, és ezt Anna is nagyon pontosan érzi, és tudja.
– Azért drága barátnőm ez nem volt szép húzás tőled! – jegyzi meg éles hangon a másik bombázó, miközben a csetlő-botló, lúzer pasi valósággal máris az asztaluknál terem. Kicsit kisiskolás módján, félszegen, rettentően zavarban álldogál egy jelentős pillanatig, majd azonnal kiszúrja az előbbi bombázót, aki sugárzó, biztató mosolyt küld feléje, hogy – elviekben –, ezzel is biztassa és bátorítsa.
– Hölgyeim! Gyönyörűek, mint mindig! Arra gondoltam, hogy esetleg volna-e kedvük hozzá, hogy tartalmasan elbeszélgessünk akár az élet mindennapi témáiról is! Semmi kényszer, csak ha kedvük van! – teszi fel a kérdést, mire a csajos társaság szinte minden egyes tagjai italaik fölött kisebb kuncogást ereszt meg, míg egyes nők valósággal elfojtottan vihogni kezdenek, akár a zsákmányra leső hiénák.
– Hogy te milyen cuki egy pasi vagy! Hogy is utasíthatnánk vissza egy ilyen felkérését?! – kérdezi cinikusan hangon a bombázó szépség, majd poharát látványosan a szerencsétlen férfi fejére önti, miközben csajos barátnői valósággal azonnal röhögésben törnek ki, egyetlen szépséget kivéve.
– Azt hiszem világos voltam cukorfalat! – jelenti ki a bombázó, majd, ha mi sem történt volna máris visszaül a helyére, miközben a pasi, mint akit velejéig megsértettek jócskán megbántottan máris távozik asztaluktól.
– Ez nem volt szép dolog kedves Anna! – közli vele bombázó barátnője, majd ő is feláll az asztaltól és zokszó nélkül a megbántott, megalázott pasi nyomába ered kicsit megszaporázva fürge lépéseit, miközben csajos barátnői máris valósággal összesúgnak a háta mögött ti., hogy máris belezúgott ebbe a szerencsétlenbe.
A megbántott férfira egy kellemes, árnyas park egyik padján talál rá, miközben emberek sétálnak el mellette.
– Ne haragudj! Elnézését kérek a barátnőim nevében is! – igyekszik a lehető legjobb benyomást tenni rá, ám a pasi úgy tesz, mintha oda se figyelne. – Megengeded, hogy leüljek egy kicsit?!
A férfi azonnal helyet csinál a kissé keskeny padon úgy, hogy feneke gyakorlatilag azonnal a levegőben lóg, mégis úgy tesz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb testhelyzete.
– Nagyon köszönöm, ez igazán kedves tőled! Én… nem is tudom, hogy mit mondhatnék… persze azon kívül, hogy igazán és őszintén sajnálom… figyelj mit szólnál, ha beszélgetnénk egy kicsit? Volna kedved hozzá?!
A férfi furcsán, gyanakodva kezd pislogni a gyönyörű, bombázó nőbe, mégis úgy tűnik, hogy belemegy a felkínált játékba.
– Tessék, hallgatlak! Mit szeretnél hallani?! – kérdez vissza, mintha egy feltett kérdésre felelne.
– Hogy jutottál be a rendezvényre? Persze csak, ha nem vagyok indiszkrét?
– Egyik jó gyerekkori haverom juttatott be!
– Ó, hát így már mindjárt más! Én elsőre azt hittem, hogy te is olyan nyomulós, elfuserált emberke vagy, mint az összes többi pacák, aki csupán csak egyetlen éjszaka erejéig hajlandó szabadjára engedni az ún. vadászösztöneit.
– Talán még nem találkozott olyannal, aki máshogy viselkedik.
– Az is igaz! – rögtön keresztbe rakja hosszú, karcsú manökenlábait, amik azonnal megállnák helyüket a kifutón, és a média világában is. – …És hol dolgozol? Van-e barátnőd meg ilyesmi! Vagy ezek túlzottan átlagos bevezető kérdések?! – próbál egyszerre lazának, és nagyon is jófejnek mutatkozni, bár a helyzet nem biztos, hogy ezt kívánja.
– Hát… tanárként dolgoztam. Gyerekekkel foglalkoztam, most pedig főként irodaházak lépcsőházait takarítom éhbérekért. – vallja be, és érződik valósággal minden kiejtett mondatán mennyire megalázónak, és szégyenletesnek gondolja eredeti helyzetét.
– Ó, hát ez… nagyon dicséretes, de szomorú is! És nincsen senki, aki azt mondaná, hogy ,,itt vagyok és segítek neked, mert te és én is emberek volnánk?!” – meglepetten teszi fel ezt a kérdést, de igazándiból arra kíváncsi, hogy a férfi miként reagál majd rá.
– Ha jól számoltam eddig van nyolcvan barátom, és ismerősöm nem csupán a Facebookon, és ezek közül össz-vissz alig hárman látogattak csak meg, amikor édesanyám váratlanul meghalt. Nagyon haragszom azokra, akik becsaptak, és megvezettek, csak mert szerintük az olyan jópofa dolog.
– Nagyon sajnálom, és persze részvétem! De még mindig nincsen senki, aki segítene?! – érzi maga is mennyire nincs értelme egy olyan konkrét kérdésnek, mely a jelenlegi lepusztított munkaerőpiaci helyzettel van szervesen összefüggésben.
A férfi megrázza párszor a fejét, majd szomorkásan lehajtja, és előre mered, mintha valami koncentrálna.
– Figyelj nekem van néhány tényleg segítőkész és jófej ismerősöm! Ha szeretnéd szívesen segítek! Persze csak ha nem bánod! – ajánlkozik.
– Igen, ezt már ismerem! Tudom mi következik! Én elfogadom a segítségedet, aztán amikor ténylegesen is segíteni kellene te egyszerűen azt válaszolod: sajnálod, de bezárt a bazár, ami igazándiból nem is létezett. Igazam van?! – most először emeli rá átható, zöldesbarna szemét, amitől a gyönyörű nőnek mintha megdobbanna a szíve.
– Ez nem igaz! Én nem szoktam becsapni azokat, akiknek segítéséget ajánlok fel! – kéri ki magának, és látszólag bosszús is, amiért ez megtörtént vele.
A férfin látszik, hogy érzelmi viharok, és bűntudat különös vegyüléke dúlhat érzékeny lelkében, mert mintha villámgyorsan máris meggondolta volna magát, és a lehető legudvariasabban máris elnézését kér.
– Elnézését kell kérnem, amiért megbántottam volna. Kérem ne haragudjék rám! Csupán ez eddig a saját élettapasztalatom! – közli vele személyes véleményét.
– Nos… ez igazán sajnálatos, de szívesen segítek! Most pedig kérem meséljen egy kicsit magáról! – kérleli, és azokkal a sugárzó óceánkék szemeivel valósággal babonázón igyekszik lesni a férfi minden szavát.
– Azt hosszú lenne végighallgatni… - kezd mentegetőzésbe, ám amikor érzi, és látja, hogy a gyönyörű nő mennyire kíváncsi, és együttérző vele mégiscsak azonnal meggondolja magát, és hosszú mesélésbe kezd – elsősorban –, saját gyerekkoráról. Így telik el lassacskán egy másfél negyedóra. Kora délutánra jár így az idő.
– Hú! Hát ez azért egyáltalán nem semmi egy életút! Ön valóban jó sok mindent átélt, amit talán nem kellett volna. – közli a gyönyörű nő. – Mit szólna hozzá, ha a héten megnézné hol és mit dolgozom, aztán akár tovább is folytathatnánk ezt az érdekes beszélgetést?! – máris tetszetős, aprócska reitküljébe nyúl; kutatni kezd és elővesz egy tetszetős betűkkel ellátott névjegykártyát, és elegáns, könnyed csuklómozdulattal átnyújtja a férfi kezébe.
– Tessék! Ez volna az a belvárosban! Nem tudom járt-e arra, vagy ismerős esetleg arrafelé?
– Igen, minden bizonnyal! De ha mégsem majd keresek valakit, aki útba igazít.
– Tudja mit?! Van egy-két taxis ismerősöm! Ha megadja nekik a nevemet biztos vagyok benne, hogy szívesen segítenek Önnek, és még a fuvardíj is kevesebbe kerülne.
– Nem, szó sincs róla! A tömegközlekedés is kitűnően megfelel! Odatalálok!
– Az nagyszerű lenne! – felemelkedik a padról, majd apránként máris szemügyre veszi, és ellenőrzi, hogy nagyon mutatós és méregdrága ruháján nem esett-e semmi folt. A férfi is felemelkedik és egymással szemben állnak egy hosszú, jelentős percig.
– Akkor várom sok szeretettel a jövő héten, amikor ráér! – nyújt kezet kézfogás gyanánt.
– Nagyon köszönöm a segítséget! Ott leszek! – mondta, majd megrázta a nő kezét, és mindketten az ellenkező irányba indultak el.
A következő hét váratlan gyorsasággal jött el. A csetlő-botló férfi borzasztóan itgulós természet lévén alig bírt enni, aludni, és hétköznapi ügyes-bajos teendőit ellátni, de azért vitézül elvégezte, amit éppen rábíztak. A gyönyörű fiatal nő is mintha lelkében megérezhette volna a belső változást, mert tágas, és szépen berendezett irodájában dolgozgatva laptopján mintha munkája közben is a különös, furcsa férfira gondolt…
Aztán eljött a megbeszélt személyes találkozó napja és a gyönyörű nő szíve majdnem kiugrott a helyéből, annál is inkább, mert a kissé ügyetlen férfi sosem tanult meg rendesen nyakkendőt kötni, így jóformán csak valahogy átbújtatta a szövetdarabkán a fejét, és egy hurkot igyekezett kötni hófehér ingére, ami viszont sehogy sem állt jól, és nem is mutatott semmit.
– Üdvözlöm! – fogott vele kezet a gyönyörű nő. – Annyira örülök, hogy végre újra találkozunk! Ha nem veszi zokon, majd én segítek! – gyöngéd, hattyúfinom kezeivel máris a nyakkendőt kezdte igazgatni, mire a férfi valósággal belepirult, hogy egy ilyen bombázó nő a segítségére siet, és mikor a nyakkendő is rendesen megvolt kötve a nő segítőkészen bevezette a férfit a  hatalmas méretekkel büszkélkedő tárgyalóterembe, ahol jelen volt egy-két vezetőségi tag, akik most érdeklődő kíváncsisággal néztek rájuk.
– Üdvözlöm kedves kollegina! Kit hozott?! – kérdezte az egyik fejes.
– Tisztelt Igazgató Úr! A mellettem álló úr lenne az, aki szívesen jelentkezne az állásra, és hát… gondoltam egy próbát megérne… - jelentette ki kissé visszafogottan, elvégre mégiscsak saját főnökével tárgyalt.
– Nos… nagyon köszönjük! Távozhat! A többit mi elintézzük!
– Azonnal, csak egyetlen percet kérek még! – gyorsan odafordult a megszeppent férfihez, és halk hangon sok szerencsét kívánt neki.
– Egy nagy kalappalt! Csak adja önmagát és legyen bátor! – utolsó igazítást a nyakkendőn, és már ki is lépett a teremből becsukva maga után az ajtót, magára hagyva a – látszólag –, tökéletesen védtelen férfit.
– Üdvözlöljük, kérem nyugodtan foglaljon helyet, és meséljen arról, hogy eddig mivel is foglalkozott az elmúlt pár évben?! – kezdtek faggatozó, vájkáló kérdéseket feltenni a férfinek, amit ki nem állhatott, de hátha ez is szabály, és követelmény részét képezte nem engedhette meg, hogy máris ,,nemet” mondd. Töviről-hegyire mindent igyekezett részletesen elmesélni onnantól kezdve, hogy gyerekekkel foglalozott és tanított, majd home office munkakörös lett, volt takarító, és vagy husz különféle állást is felsorolt, hátha szükség lehet erre az információra is, bár maga sem gondolhatta komolyan. Így is bőséges fél órán át csak úgy dőltek belőle a megfelelő, választékos szavak. Aztán pontosan fél óra elteltével a három-négy főnökségi tag közül az egyik azt mondta, hogy most kifáradhat, hogy tanácskozhassanak, mire a férfi rögtön felpattant a székéről, és kiviharzott.
– Na? Hogy ment? Mondtak valamit?! – érdeklődött legalább annyira felcsigázva, és izgatottan a gyönyörű nő, akárcsak a férfi.
– Hát… egyelőre kiküldtek, mert tanácskoznak! Ezt mondták.
– Az jó! Akkor már helyben vagyunk! Nem igaz?!
– Nos én ebben nem volnék annyira biztos…
– Ugyan már! Ne legyen ennyire pesszimista!
Később húsz perc elteltével behívták a gyönyörű fiatal nőt, aki nem tudni, hogy mit mondott vezetőségi munkatársainak, de – nagyon úgy tűnt –, hogy gyakorlatilag sikeresen meggyőzte őket arról, hogy ez a furcsa, különös férfi igenis minden befektetést, és pénzt befér, hiszen a maga módján kiváló szakember, és nagyon precíz és hatékony is.
A gyönyörű nő is kijött a hatalmas tárgyalóból, majd közölte biztatón mosolyogva a férfival, hogy akár már a héten kezdhet pontosan nyolc órakor. A férfi egyszerre nagyon szerette volna elhinni, amit a gyönyörű nő neki mondott, ugyanakkor még mindig rágta lelke mélyén a tudatos, tartós kételkedés aprócska fullánkja.
– Mit szólna hozzá, ha megünnepelnénk a jó híreket?! – kérdezte a gyönyörű nő.
– Hogy érti?!
– Hát étterem, esetleg egy finom vacsora? Na, mit szólna hozzá?! – érződött a hangján, hogy nagyon vágyik már egy kis normális társas együttlétre, ahol nem szükséges folyamatosan szerepeket megformálnia, és ahol legalább az lehet, aki mindig csak akart. Egyszerű, hétköznapi, normális ember.
– Ez jól hangzik!
– Étterembe menjünk, vagy tud főzni?!
– Nagymamám konyhájában nőttem fel! Tudok egy-két alapfogást! – jelentette ki magabiztosan.
– Ez remek! Akkor Önnél, vagy nálam találkozzunk?
– Ahogy Önnek jobban megfelel!
– Akkor legyen nálam! Mit szólna a szombat délelőtti órák környékén? Persze az sem baj, ha előbb érkezik!
– Az remek lenne! Nagyon szívesen!
A gyönyörű nő máris lefirkantotta otthoni elérhetőségeit egy jegyzettömbből kitépett cetlire, és igyekezett nem elpirulni, amikor a férfi olyan kisfiúsan nézett vele farkasszemmet.
– Látja, ha valahol becsuknak egy ajtót, másutt kinyilik egy ablak! – tartja a mondás.
– Igen, minden bizonnyal…
– Akkor ezt megbeszéltük! Egyéb kérdés, óhaj-sóhaj?!
– Nem, dehogy!
– Akkor nagyon köszönöm, hogy eljött, és a legfontosabb teendőket sikerült megbeszélni. Már alig várom a szombatot! – most fordult először elő a gyönyörű nővel, hogy könnyedén arcon puszilta a jócskán megilletődött férfit, és kivételesen még jól is esett neki.
Amikor eljött a szombati főzőcskés randi. A nő még szerencse, hogy minden szükséges alapanyagot megvett, arra az esetre, ha a férfinél kisebb gondok adódnának, vagy ha nem volna biztos a dolgában.
Amikor körbevezette pazarul berendezett, lakóparkos lakásában a modern amerikai stílusú konyhától a férfi valósággal azonnal eltátotta a száját. Gondosan berendezett és minden konyhai eszközzel felszerelt konyha volt, ahol jóformán csak a képzelet szabott határt annak, hogy mit szeretett volna az ember elkészíteni magának, és másoknak.
– Hűha! Ez igen! – gratulált levegőbe mondva szavait.
– Hát, nagyon köszönöm! Tudja az egyik ismerősöm belső építészettel is foglalkozik, és ő tervezte és kivitelezte az egészet. De nagyon boldog vagyok, hogy így sikerült.
– Bizonyára értheti a dolgát… - nézett alaposan körbe.
– Szerintem is!
Mindketten tetszetős konyhai kötényt kötöttek, és kezdődhetett a főzési tudományuk bemutatása. A férfi igyekezett ügyesen, hatékonyan feltalálni magát, míg a gyönyörű csinos nő kicsit talán úgy érezhette, hogy a saját konyhája tökéletesen idegen terep számára. Ettől függyetlenül fantasztikus ételt varázsolt a férfi oregános paradicsomszószt és húsgombocót tálalt fel, főtt burgonyakörettel. Desszert gyannát penig incsiklandó tiramisu volt a hab a tortán.
A gyönyörű nő nem győzött ámulni, mennyire precízen, flottul elkészítette az ínycsiklandó, mégis végtelenségig egyszerű ételeket a férfi. Akár egy amatőr mesterszakács.
– Elismerésem kedves Uram! – gratulált neki.
– Köszönöm! Anyai nagyanyám –, szerencsére –, sok mindenre megtanított.
– Jó étvágyakat nekünk!
A férfi gáláns módon kihúzta a nő előtt a széket, ami egyrészt kellemes meglepetés volt, másrészt kissé szokatlan is egy modern világban, ahol az emberek többsége már nem igazán ápolja a konvenciókat, és az etikettet. A vacsora végeztével jóformán átbeszélgették az egész estét, hogy minél jobban megismerhessék egymást. A gyönyörű nő – bár nem mondta ki –, mégis nagyon örült, hogy végre egy olyan férfit fogott ki magának, aki nem rohanta le őt egyéjszakás, vagy akár szexuális együttlét címén, de a maga furcsa, különv módján mindennek megvolt nála a maga sajátságos törvénye.  
     

 
 
   
 

EMLÉKEK SZÁRNYÁN

A hétköznapok egyikén baktatott ki közel másfélórás zötykölődő utazást követően Rákoscsabára. Apai nagyanyja egy tipikusan retró, elhanyagolt stílusú, helyeként igen-igen romos, vályogtéglás családi házban lakott, melyen azért szinte minden áldott hónapban bőven lett volna még mit javítani. Kezdve azzal, hogy a rosszul felrakott, és egymáshoz illesztett kúp cserepek rendre átengedték a hideg őszies, majd téli vizeket is, emellett a nádból megfoltozott tető gerendáit is rendre felemésztette a korhadás. A rozsdás és elhasznált ereszcsatornák is már – ideje korán –, kilyukadásnak indultak, így, ha az ember kívülről szemrevételezte a házat nem azt láthatta, amire lelki szemeiben számított – de inkább egy pusztulásban lévő romhalmazt, melyet kiadósan megevett az idő.
A negyvenes férfi megpróbálta a szintén rozsdás bejárati ajtó kilincset lenyomni, de még a bejárati kulccsal sem boldogult. Szerencsére a szomszéd már jó előre észrevette, ha az utcában a kutyaugatást követően mozgás támad, így azonnal készségesen a segítségére sietett:
– Jó napot Géza! Hogy van? Majd én segítek! – azzal elővette a saját kulcsát a házhoz, mert – annak idején –, az idős özvegyasszony meghagyta neki, ha egészségügyi, komoly problémái támadnánk mindenképpen segítsen majd hozzátartozóinak, amiben csak tud. Így nem meglepő, hogy a szomszéd idős ember afféle gondnoki minőségben szintén a ,,mindenes” szerepét igyekezett betölteni.
– Ne tessék haragudni Béla bácsi, hogy ennyire alkalmatlan időben… - szabadkozott a férfi, akin jócskán meglátszott, hogy nagyon is zavarban érzi magát a kialakult ideiglenes helyzet miatt.
– Semmi gond kedves Géza! Láttam a temetésen Önt, és a másik nagymamáját! Csak azt szeretném mondani… mi mindannyian nagyon szívünkbe zártuk drága Erzsi mamánkat… - váltott érzelmes, fátyolos hangra az idős, nyugdíjaskorú férfi, aki kicsit mindig hiú volt, mert festette már jócskán galambősz, kopaszodásnak indult tincseit.
– Örülök, hogy azért el tudtak jönni! – nyújtott barátilag kezet a másiknak.
– Ez így természetes! Hanem ezen a takaros kis házon azért bőven lenne még mit javítani! Látja ott a tetőn azt a nagyobbacska hézagot? – mutatott most a megrongált tetőre. A férfi bólintott.
– Hát ott bizony kedves barátom befolyik a víz és az nagy baj! A kazán sem úgy működött az elmúlt öt-tíz évben ahogy kellett volna. Arra is ráférne már a felújítás!
– Megértem! Nagyon leromlott állapotban van az egész!
Együtt mennek be a bejárati ajtón, majd az enyhe emelkedőn lépkednek fel, hogy aztán belépjenek a kis teraszra, majd magába a belső, elhanyagolt, lógó pókhálók által keresztezett szobákba.
A férfi már most magában konstatálja, hogy itt legalább négy-öt hónapja nem volt takarítva, és a vécéből masszív fekáliaszag terjeng, mely mintha egyre áthatóbb és intenzívebb lenne.
– Géza csak nyugodtan szóljon nekem, ha bármire szüksége volna! Azonnal itt vagyok a szomszédból, és máris segítek! – ajánlkozik az idős ember.
– Nagyon köszönöm Béla bácsi! Úgy fogok tenni!
Az öreg megérzi, hogy a másiknak most jót tenne a magány, ezért óvatosan lábujjhegyen pipiskedve azonnal kisomfordál az épületből, és visszamegy a házába.
A férfi hálás ezért a felkínált, kisebbfajta gesztusért. Gondol egyet és máris körbejárja jóformán az összes szóbát – kivétel a dohos, piszkos padlás, hiszen oda egy jócskán elkorhadt, és rosszminőségű falétra visz fel, akárcsak a szintén elhanyagolt pincébe, ahol anno a nagymama mustot, és bort érlelt.
A viszontlátás és hazatérés öröme helyett mintha máris erőt venne rajta valami mélyen meggyökeresedett, tartósnak bizonyult szomorúság és melankólia keveréke telepszik lelkére, melyet csupán csak nehezen képes kordában tartani, mielőtt végleg eluralkodna rajta…
Belép óvatosan a nappali, tévés szobába, ahova gyerekkorában rengeteg fogócskát játszott unokatestvéreivel. Kutató, kíváncsi szeme szinte azonnal a kis üvegvitrinben megőrzött, elsárgult fotókra téved, ahol mind a három unoka, aztán a még három dédunoka és az összes családtag látszik. Később a karcsú téglalapalakú asztalkán felfedezi édesanyja képét, ahol még fiatalos és rendkívül filigrán, csinos fiatalasszony volt, akin nem foghat sem idő, sem betegség. Mennyire ismerős ez az egész élethelyzet, és mégis mennyire teljes mértékig idegen. – gondolja, ahogy tovább járkál szobáról-szobára.
A fürdőszobával egybeépített vécéből megint a jellegzetes fekáliával egybekötött masszív, és egyre tartósabb ammóniaszag, pedig a kis szekrényében a nagymama mindig tartott hippót, lefolyótisztítót, és mindenfajta szükséges tisztítószert. Valamiért ezeket mégsem szerette használni. Ehelyett csupán csak sima forróvízzel mosott fel. Az viszont még nem tűnteti el a mikrométerű bacilusok és baktériumok tömegét. De hát hiába is beszélt neki az ember. Mindig a maga feje után ment.
A fürdőkád rozsdás, ócska. Már régen ki kellett volna cserélni, mielőtt a papa meghalt, de valami mindig közbejött. A kád mellett szintén ócska, rozsdás mosógép árválkodik. Ki tudhatja, hogy vajon egyáltalán be lehet-e még indítani valaha is? Tehát akkor a mama mindent kézzel mosott ki. Észbe kap és ellenőrzi a mosóport és az öblítőt. Mind az öblítő közepes tégelye, mind a mosóporos zacskó háromnegyedig tele van. Eléggé régóta nem moshatott már! – szögezi le magában.
Odakint a homokos talajos kertben, ahol valósággal minden lédúsan, és zamatos finomsággal – már ideje korán március végén –, termésnek indult a férfi észrevesz néhány répa, zöldségféle, és burgonya zöldes levelét. Tehát ezeknek – úgy tűnik –, nem tettek kárt a talajmenti fagyok. Szépen, pedánsan gondozott lábnyomokat vesz észre a homokos talajban, amik ügyeltek rá, hogy ne tapossák le a kialakult, fejlődésnek indult terméseket. Lehajol az egyik aprócska lábnyomhoz, és tüzetesen megfigyeli. Próbálja emlékezetébe vésni mit is csinálhatott apai nagyanyja az utolsó idők egyikén.
A főként fűvel benőtt kertre már jócskán ráférne egy alapos fűnyírás. Ám szomorúan konstatálja, hogy a rogyadozó, düledező sufniban csupán egy elhasznált, kopott matuzsálem árválkodik, amit mindig is nehézkes volt tolni. Majd legfeljebb kölcsönkéri a szomszédjét. Valahogy kicsit muszáj rendet tenni. Aztán észreveszi a kerti hintát, mely a műanyag kerti székek, és a nagyobbacska asztal mellett árválkodik közvetlenül. Ráül, és hajtani, ringatni kezdi magát, miközben fejében egymást igyekszik követni gyerekkorának valós idillikus, békésebb emlékképei.
Apai nagyapja alkoholizmusa még így is rendre rányomta bélyegét a családjuk életére. S míg édesanyja családjának mindig volt pénze, addig apai rokonai szinte mindig a pénzszűkével álltak hadilábon. Apai nagyanyja sem értett a pénzügyekhez. Amikor megkérdezték tőle, hogy mennyibe is kerül egy kiló kenyér mindenre az volt a válasza, hogy ötezer forint!
A férfi édesanyja egyszerre szánta, és utálta is anyósát, hiszen nem akart érteni már az egyszerű szóból sem, ehelyett mindig olyasféle embereknek hitt, akik egyszerre kihasználták, és be is csapták.
– Anyuka, drága! Még hányszor kell magának elmondani, hogy kuporgassa a filléreit, mert nem győzünk mindent egyedül kifizetni! – kötötte a lelkére menye a dolgokat az özvegyasszonynak.
– Nem lesz semmi baj lányom! Ráérünk még arra bőven! – S minden egyes problémát vagy gondot ezzel az egyszerűsített mondattal intézett el, amitől nem lehet csodálkozni, hogy menye szabályosan a falnak ment, de azért mindig támogatta pénzügyileg és sok minden mással az anyósát, mert aggódott érte.
A férfi anyai nagyanyja is igyekezett a másik özvegyasszony lelkére beszélni, hogy foggal-körömmel fogja azt az istenverte pénzt, mert az hamar elmegy erre-arra. Hasonló választ kapott, mint az aggodalmaskodó menny, így sajnos minden megmaradt a régi felállásban, miközben évtizedek teltek és múltak el.
A férfi most lelassítja a rozoga, nyikorgó, rozsdás hintát; kiszáll belőle, és továbbra is sétálgat. A kiszáradt vén diófa előtt megáll. ,,Ezt is ideje volna már kivágni!” – gondolja, ám még sincs szíve, hiszen ez a fa is sok édes-bús gyerekkori emléknek a szemtanúja volt. S bár fára mászni sosem tudott. Úgy volt vele, hogy helyette megtették mások. Közvetlenül a vén diófa mellett még mindig megvan a volt malacól, ahol leginkább csirkék, és tyúkok kapirgáltak hajdanán, hogy a tojás friss legyen, és ne kelljen azért is a piacra bemenni. Közelebb merészkedik a kovácsoltvas, erősen rozsdás ketrecólhoz, és szemügyre veszi a kis téglából emelt építményt, melyet egyszerű homok, víz és bizonyos habarcskeverék laza masszája tart – úgy ahogy –, össze. Talál a zöld, és dús fűben egy elkorhadt faágat, mely olyan, akár egy közepesméretű husáng. Kicsit megfaragja egy konyhakéssel. Aztán nagyot lendít a kezével, mintha máris ütéshez készülődne, és akkorát ver a volt malacól tégláira, hogy azok máris roskadozni kezdenek az ütésekre. Addig folytatja míg teljesen kimelegszik, és verejtékezni nem kezd. Aztán már csak arra lesz figyelmes, hogy a kis tákolmány azonnal összeroskad keze alatt, míg végül csak vizezett tégla, és homok marad belőle.
A vén diófa előtti szomszéd – aki tudvalevően –, ki nem állhatta a nagymamát most kíváncsian, mohón kikukucskál a kétszintes családi háza nagy ablakán, aztán kicsivel később piszkos otthonkaszerű ruhájában kisomfordál.
A férfi rögtön észreveszi, és kedves közvetlenséggel köszön.
– Jó napot, kezét csókolom! Hogy tetszik lenni?!
– Hát maga meg ki a fene?! – ellenségeskedik azonnal az asszonyság, mint aki nyíltan máris támadásba lendül.
– Ó elnézését kérek! Még be sem mutatkoztam! A nagymama egyik unokája vagyok Bercsik Géza! – kezet nyújtana már csak az illendőség kedvéért is, ám hamar megérzi, hogy a házsártos, minden lében kanál asszonyság most a legkevésbé sem akar vele parolázni.
– Feljelentést fogok tenni! Maga lebontotta ezt a kis épületet engedély nélkül! – jelenti ki büszkeséggel dagadó mellkassal, és imponál neki, hogy a negyvenéves férfi kicsit olyan ábrázatot vág, mint akinek máris inába szállt a bátorsága.
– Bocsásson meg kedves asszonyom, de ellent kell, hogy mondjak Önnek! Először is ugyebár ezt az épületet már évtizede óta nem használták, továbbá nem veszélyeztette a családi házat sem, hiszen ahogy azt maga is láthatja különállóan lett felépítve. Ezen a portán pedig maga nem rendelkezhet csak és kizáróan az örökösök! De ha gondolja hívhatja a rendőséget, akik majd jót röhögnek a maga felfuvalkodott, sznob stílusán! – közölte a férfi, és anélkül, hogy megvárta volna az asszonyság mit csinál erre zokszó nélkül visszament a házba, hogy ne legyen annyira szem előtt.
Később tizenegy órára jár az idő, amikor erősen korogni kezd a gyomra. Mintha csak végszóra érkeztek volna Béla bácsiék. Máris terül-terülj asztalkát varázsolnak a nagymama konyhai asztalára minden földi jóval.
Húsleves gazdag tartalommal, majd jóféle krumplipüré fasírozottal, és rántott hús ropogós panírban, mely gyerekkora óta szinte a kedvecévé lépett elő.
– Gondoltuk az asszonnyal, hogy bizonyára megéhezett kedves Géza!
– Nagyon jól gondolták! Nagyon köszönöm!
Jóízűen mind a hárman asztalhoz ülnek, és falatozni kezdenek kényelmesen.
Még sütemény is van a fenséges ebéd megkoronázása jeleképp.
– No, de hát Géza! Fogyasszon csak nyugodtan, bátran, hiszen azért van! – bíztatja az öreg, mire a felnőtt férfi úgy érzi magát, mint aki menten kidurran, ha többet eszik.
– Köszönöm kedves Béla bácsi! Azt gondolom ennyi bőségesen elegendő! – hárít udvariasan, tapintatosan. Majd pótcselekvés gyannánt bal kezén lévő, régi típusú, kissé viharvert karórájára néz.
– Már mennie kell?! – lepődik meg azonnal egyszerre a kedves, közvetlen, nagyon is segítőkész házaspár.
– Hát… sajnos még rengeteg sok fontos dolgot kellene elintéznem… mégegyszer elnézését kérek… - olcsó kifogásnak tűnnek kimondott szavait, és ezzel sajnos nagyon is tisztában van, de miután több idő megint csak több emléket szakítana fel lelkében ezért inkább úgy határoz, hogy most vagy soha ezen is mindenképp kénytelen átesnie.
– Remélem nemsokára újból eltudok ide jönni! Sajnos az a szomorú igazság, hogy messze lakom, és szóval… nem könnyű ez… kivált a mai világban…
– Van jogosítványa, nemde?! – kérdik egyszerre.
– Sajnos nincs, és amikor lehetett volna, akkor is más szempontoknak kellett eleget tenni! – igyekszik rövidre zárni a beszélgetést, mely kezd kínosan hatni.
– Megértjük! – Egyszerre állnak fel az asztaltól, miközben a felnőtt férfi kabátjával, és holmijával bííbelődik. Aztán kikísérik az utcára és bezárják a romos, bomlásnak indult családi házat.
– Béla bácsi, ha nem okoz gondot a kulcsokat inkább Önöknél hagynám, ha bármi probléma adódna… - kéri meg a rendes öregembert.
– Géza emiatt igazán nem kell idegeskedni! Vigyázok én itten mindenre! – mutat széjjel.
– Nagyon köszönök mindent! – Most már tényleg jobb lesz elindulnia, különben akármég napestig is itt lehet.
Fogja magát és kómotosan ballagva megindul a régi repedezett aszfaltos utcácskában. Mikor bekanyarodna, még vet egy utolsó pillantást a házra, ahol egykoron egy tüneményes, filigrán, és sugárzóan életvidám özvegyasszony lakott, majd végképp befordul, és sietnie kell, ha még idejében elakarja kapni a soron következő buszjáratot.

FERTŐZÖTT HIÁNYOK SUTTOGÁSA

Utcák ebugatta ölében
virrasztó rothadás csücsül;
a vaksötét éj barlangjaiból
visszaszívárog
a megfertőzött sötétség.
Rácsokon kinyújtott
sóvárgó tenyerek kérnek
alamuzsna-napidíjakat cserébe,
naponta vallatják
őket kuporgó hiányok.

Mert a Lélekbe is
– előbb-utóbb –,
csak-csak visszahull
egy tékozló visszhang,
melyet még sajátunknak hívhatunk.
Az ember – ha nem vigyázz –,
önmagában is
tartósan megfogyatkozik.

Darazsak kicsinyes
nagyhatalma garázdálkodik
egy-egy beköphető légypapíron,
míg sokan kuncsorogva elvárnák
az Idők teljességét.

Most mintha immár
minden s mindenki
napraforgófejeket
követelne meg magának;
bölcs szemgödör még egyre világít
– de félő –, már nem sokáig.
A civilizált útonállás most
mintha egyre nyilvánvalóbbnak
tűnhetne; feljelentett szerelmekből
is egyre ritkábban
virágzik Mindenség-gyönyör.

Arctalanná lett üzletkötők,
vámosok diktálják a rendet,
a XXI. századi divatmajmok
neonfényes kirakatokban
egymásra egyre exibicionistáb
módszerekkel vicsorítnak.

Egymás test-pórusairól
kedvükre lepattintgatják
az egyre olcsóbb svábbogarakat
s kisstílű tetveket;
már senki sem tudhatja,
hogy valójában önmagán
túl kinek is higgyen?!

Megmarad a bújdosó élet,
ha kell még vakondoktúrások
közepette is, mintha egyre
szaporodnának
a bezárult titkok
az ember lelkében is.
Mintha azok,
kik bűnös-cinkosok
már képtelenek lennének
kérdőjelekké kuporodni is.

VIHAROS SZAKADÉKOK SZÉLÉN

Zomi talán óvódáskorú lehetett, amikor a külföldön kamionosként melózó, jófej apját, aki – persze a legjobb gyerekheverjainak –, hozott sokszor édességeket, és menő ,,nyugatias” cuccokat váratlanul baleset érte.
Bár eddig is következetes, nagyon is szigorú anyukája nevelte, hiszen apját egy hónapban lefeljebb, ha egyszer láthatta, azt is csak futólag harminc percig, aztán apjának már másnap éjjel indulnia kellett egy jó kis fuvar reményében külföldre. Valósággal irigylésre méltó, fantasztikus gyerekkora volt. A játékrobotoktól kezdve a legújabb matchboxokig valósággal mindent megkapott, és előbb-utóbb könnyedén hozzá is szokott ehhez az állapothoz.
Már majdnem vége volt az ovódai időnek, hogy aztán mindannyian elkezdhessük általános iskolai tanulmányainkat, és szegény Zomi annyira készült arra a napra, amikor apja maga mellé veszi a hatalmas kamion vezetőülésébe és akár még kornyámozhat is, és beszélhet mindenfajtaféle marhaságot az URH-rádión a többi kamionossal, akik jól ismerték már őt.
Alig vetük csak észre, hogy Zomi egyik pillanatról a másikra teljesen eltávolodott tőlünk. Mintha szisztematikusan megválogatta volna a legjobbnak elkönyvelt barátait is, és rendkívül szűkös rést hagyott volna saját benső személyiségéhez, ahova akárki nem léphetett be. Anyja egyfolytában feketét viselt, akár még a negyvenfokos, valósággal kibírhatatlan kánikulában is. Ez teljesen érthető volt – elvégre a veszteség és a gyász hamar maga alá gyűrheti a legtöbb embert, ha nem vigyáznak magukra.
Később mindannyian általánosba kerültünk, és Zomi is a szomszédos osztályba járt. Nem kellett hozzá sok idő, hogy mindenki megtudja, hogy gyerekkori barátunk bizony-bizony nemhogy házi feladatot, és leckét sem írt, de előszeretettel volt benne valósággal minden kisebb-nagyobb pokoli balhéban, mely alapvetően a tanárok megleckéztetését tűzte zászlajára. Fekete bőrdzsekije, szöges bakancsa, és rúgós bicskája valóságos szimboluma lett fiatal kamaszkori lázadásainknak. Sokszor mintha még Marlon Brandora is hasonlított volna, persze csak profilból.
Több alkalommal odajött hozzám a nagyszünetben, amikor kötelezően ki kellett minden diáknak fáradnia az iskolaudvarra, ahol vagy cigiztek, vagy a lányok kicsinyes, és gonoszkodó pletykákat kezdtek terjeszteni persze mások rovására.
– Szevasz, haver! Figyuzá má! Kéne az az ötszáz forintod! – jelentette ki valósággal követelve.
– …És szerinted Zomi akkor én hogy vegyek magamnak szendvicset az iskolai büféből. – kérdeztem vissza, mert tény és való, hogy a hangulatos földszinti büfében isteni nyalánkságokat vehetett magának az ember.
– Honnan a faszból tudhatnám kisapám! Most akkor, mi lesz?! Adod a kurva lóvét, vagy nem?! – fenyegetően meredt rám azzal a zöldes macsaszemeivel. Mivel nagyon jó haverom volt a zsebpénzem felét adtam oda neki:
– Elfelezem veled az ötszázat! Most megkapsz kétszázötvenet, a maradékot, ha ebédet vettem! – jelentettem ki megpróbálva magamra erőltetni határozottságom, eltökéltségem álcáját. Úgy tűnt ez egy cseppet sem tetszik neki.
– Öreg, azt hittem kurvára a haverom vagy! De úgy látom távedtem! Tarts csak meg a kurva pénzedet! Majd mást keresek! – azzal se szó, se beszéd otthagyott.
Később megfigyeltem, hogy a legszebb lány osztálytársaimhoz ment oda, akikről tudvalevő volt, hogy pénzes szülőkkel rendelkeztek, és kunyerált tőlük némi nemű pénzt.
Így mentek a dolgok egész nyolcadikos korunkig, amikor is azt beszélték, hogy Zomit átszállították a fiatalkorúak nevelőintézetébe, mert állítólag megkéselte egyik ügybuzgó tanárát, és az erőszak bármilyen formája nem toreálható.
Hosszú évek teltek el megint, és észre se vettük, és az összetartónak gondolt baráti társaság minden tagja úgy szétszéledt akár a vándormadarak serege. Bár próbáltuk a – magunk módján –, megőrizni, és tartani is a kapcsolatot, ám egy idő után tulzottan is lefoglalt bennünket a tanulmányaink, illetve a barátnőinkkel folytatott bókolások tömbkelege.
A sors – úgy tűnt –, ismét keresztezi útjainkat, mert az egyetem legelső évében, amikor vizsgák, és szigorlatok követik párhuzamosan egymást, és az ember valósággal úgy érzi, mintha egy örökkévalóságig tartani ez az ideiglenes állapot Zomi borostásan, elhanyagolt külsővel az Astória metróaluljáróban kéregetett. Úgy festett, mint aki már hónapok óta nem evett, nem aludt, és egy hajléktalanra akar hasonlítani. Először én is alig ismertem rá, aztán bűntudatom támadt, és mielőtt beszálltam volna az érkező metrószerelvénybe odaléptem hozzá:
– Ne haragudj, de te vagy Zomi?! – érdeklődtem segítőkészen.
A fiatal, hajléktalan, koszos férfi mintha felismert volna, rámemelte hamisíthatatlan, nagy zöld szemeit; úgy tűnt elvigyorodott rossz, feketeszínű fogaival.
– Szevasz, hapsikám! – köszönt. Nagyon megörülhetett mégiscsak a társaságomnak. – Te meg meg mit koricálsz errefelé?!
– Szervusz Zomi! Milyen régen nem láttalak! Próbáltam minden haverommal tartani a kapcsolatot, de valahogy elkerülhettük egymást, mert te az utóbbi időben mindenkivel szakítottál. – jegyeztem meg óvatosan.
– Te most viccelsz, igaz öreg?! – sértett arckifejezést vágott, mint akit szabályosan mellbe vág a tény, hogy bárkit is érdekelhet a sorsa. – Amint látod kissé le vagyok égve. Egyébként csak hogy tudd megléptem a kurva sittről! Engem nem fognak ám ott tartani! – jelentette ki, és újból az a lázadó, világra és emberekre dühös kamasz volt, akire emlékeztem.
– …De hát mégis mi a jó fene történt veled…?! – kérdeztem, hiszen mégiscsak érdekelt az élete.
– Ahhoz neked kurvára semmi közöd sincs! De azért ha van nálad egy kis lóvé, annak kurvára tudnék örülni! – látszott, hogy az évtizedek alatt szinte semmit sem változott. Úgy tűnt, hogy még mindig előszeretettel nyúl, és lejmol le másokat – márha –, megteheti.
Szerencsére volt a zsebemben négyezerötszáz forint, abból kapott háromezerkétszázat. Piszkos mancsa valósággal úgy tapadt a pénz után, mintha követelné a dolgokat.
– Már megint szórakozol kisapám?! – kezdett gyanakodva méregetni.
– Eszemben sincs! Jó barátom vagy, és csak segíteni szeretnék! – vágtam vissza. Már nem az a félős, bepisilős kiskölyök voltam, mint annak idején, de olyasvalaki, aki – legalább is –, megpróbál ragaszkodni saját elképzeléseihez, és elveihez.
– Na, ki vele haver?! Mennyid is van?!
– Nézd Zomi! Most csak tényleg ennyim van per pillanat! Fogadd el, vagy sem! A te döntésed! – álltam ki igazamért. Időközben felbukkant az egyik egyetemi csoportársam, akibe halálosan szerelmes voltam, mert rengeteg romantikus verset írtam hozzá.
– Szia! – köszönt mindkettőnknek. – Ki a barátod?!
– Szia Kata! Ő itt Zomi és örül, hogy megismerhet!
– Csak a magad nevében dumálj! Hú! Te aztán prinkó csajszi vagy! – nyalta meg a szája szélét. Úgy tűnt alaposan szemügyre veszi barátnőmet, és kezdett nagyon bosszantani. Aztán egy háromszázhatvanöt fokos fordulattal – lehetséges, hogy pusztán azért, mert látta, hogy én már más életet élek –, úgy döntött udvarias lesz, aztán egy-két szó után eltűnt az aluljáróból.
– Örülök, hogy megismertelek! – kiáltott utána visszhangos hanggal Kata, akinek persze később töviről-hegyire muszáj volt elmesélnem a történetünket, és azt milyen balhékba, és fergeteges kalandokba sikeredett részt vennünk gyerekkorunkba.
– Hú! Te aztán nem vagy semmi! Pedig én azt hittem, hogy ezt is csak úgy kitaláltad! – vallotta be, amikor a Déli pályaudvari metrómegállónál mindketten leszálltunk, és ő máris ment a gyorsvonata felé.
– Hát pedig ahogy magad is láthattad ez a kőkemény valóság!
– Kellemesen csalódtam benned drágám! – jegyezte meg, és megint magára öltötte azt a sugárzó, ellenállhatatlanná tevő, mennyországmosolyt, mely megdobogtatta, és felperzselte a férfiúi szíveket. Az én mellkasom is majdnem felrobbant. Úgy éreztem akkor, hogy meg kellett volna csókolnom. Ő arcra puszival búcsúzott, és ezek után azt éreztem fokozatosan egyre közelebb kerültünk egymáshoz.
Másnap ennek a kis történetnek gyorsan híre terjedt, főleg a koleszos hölgyek körében, akik – eddig –, előszeretettel hanyagoltak engem, és ügyet se vetettek rám. Most viszont szabályosan mindenhova követni kezdtek, és úgy sündörögtek, meg forgolódtak körülöttem, mintha focisztár, vagy híres celeb lennék, akiknek jár a köztiszteletben álló hírnév.
– Na, elég volt csajok! Hagyjátok egy kicsit levegőhöz is jutni a szuper pasimat! – jelentette ki Kata birtoklást kifejezendő karomba karolva. Gyorsan lementünk az alagsorba, ahol egy egérlyukszerű jegyzetbolt működött, és volt szintén egy ételszagtól illatozó nagyobbacska étkező is büfével. És ott volt még a kisebb, de annál hangulatosabb könyvtár, amit – valamiért –, egyre kevesebben akartak igénybe venni. Kata azonnal bevonszolt magával a könyvtárba, ami azért volt nagyon jó, mert ellentétben a fenti könyvtárral, az alagsori részlegben az ember szabadon odatehette a kabátját és a holmiját ahova csak akarta, és nem voltak cédulák sem.
– Nagyon büszke voltam rád tegnap! – közölte, amikor leültünk egy nagyasztalhoz ketten egymás mellé.
– Ez kedves tőled! Tudod Zomi ovodás korunk óta nagyon jó barát volt, csak egész egyszerűen kisiklott az élete és ez nagyon megviseli. Nem mertem elmondani, hogy állítólag még a börtönből is megszökött.
– Tudod próbállak megfejteni, de te mindig újabb és újabb oldaladat mutatod meg, és ez egyrészt nagyon bejön, mert tökre szimpatikus vagy meg minden, de azért másrészt viszont jó lenne tudni, hogy mégis hányadán állunk mi ketten?! – tette fel a kérdést.
– Én… nagyon szerelmes vagyok beléd, és annyira örülök, ha csak mosolyogsz, meg láthathatlak minden egyes napon. Azért írtam azt a rengeteg sok prózaverset is, hogy figyelj rám! – vallottam be az igazat.
Elmosolyodott sokatsejtetőn, mint aki már mindent tud, és ez most nagyon is kedvére való.
– Én is nagyon kedvellek, de nem akarok elkapkodni semmit… tudod volt egy barátom, és nagyon megszemvedtem a szakításunkat, mert le akart feküdni velem, én pedig úgy éreztem, még nem állok erre készen. Megérted ezt?!
– Igen, azt hiszem… Egyébként én még sosem voltam úgy egy fantasztikus nővel… szóval… érted… - kisfiús modorosságom valósággal azonnal lefegyverezhette, mert előbb kuncogni, majd jóízűen nevetni kezdett egész szívével.
– Jaj, ez annyira aranyos volt! Hiszek neked! – odafordult felém, kicsit közelebb hozta szívalakú arcát; rámemelte sokatsejtetőn, szempillarebegtetős mogyoróbarna szemeit, enyhén telt ajkát egy kicsit beszívta, mint aki máris hezitál, majd mintha csak egy lédús, nagyon finom gyümölcsöt akarna megkóstolni becézgetni kezdte ajkaimat, aztán jöhetett az a bizonyos jellegzetes csók, amire mindketten emlékeztünk.

A MEGKÍVÁNT FORDULAT

A fiatal, filigrán, mindig turbószexi, gyönyörű hölgy egyre idegesebben dobolt a konyhaasztalon. Utálta délelőtt tíz óránál előbb kikelni az ágyából, most mégis már kora hajnali fél négykor kivetette magából a rendkívül kényelmes és trendi franciágy.
,,Ugyan mi az ördögöt képzelnek ezek?! – tette fel magában a kérdést. Elvégre csak egy szimpla pofa-vizitre megy, ahol bájosan babapofit vág, és esetleg vagy talán megszerezheti a neki felkínált álommelót, amit – persze –, az összes valamirevaló csinibabának tartanak fenn, akik üresfejű, buta tyúkok, mégis mindenki szereti őket elsősorban fizikális tulajdonságaik miatt.”
Felhörpintette a soron következő tejeskávéját. Nem tudta eldönteni, hogy agya miért is kattog és zakatol folyamatosan? Azért-e, mert alapvetően mindig is olyasvalaki volt, aki kiadósan megrágja szinte zsigerileg döntéseit, vagy azért, mert alapvetően olyan típusba tartozott, aki igenis szereti precízen, percre pontosan megtervezni céljait és vágyait. Mintha a mostani világban ennek egyáltalán lenne bármiféle jelentősége.
Mikor is állásinterjúra mennie? Délelőtt fél tízre? Naná, még szép, hogy a nagyfőnökök a világért se kelnének fel a közalkalmazottak kedvéért, vagy emberi jogaiért. Hiszen miért is tennék?! Ők mindenképp nyeregben vannak, és tökre mindegy a számukra, hogy egyáltalán ki is kapja meg a szóban forgó állást, hiszen a cél mindenképpen olcsó munkaerő, és olcsó munkavégzés. Isten, hányszor hallotta ezt, legalább vagy milliószor.
Nem sokkal később reggel hat óra lett váratlanul, és kínzóan nagy korgással megszólalt a hasa, hogy ideje lenne ennie valamit. Benézett a modern fridzsiderbe, ahol néhány kovászosuborkaszelet és egy félig megrágott pizzaszelet árválkodott. Végül kivette a megmaradt pizzaszeletet, és azonnal berakta a mikroba. Csak rövid ideig melegíti át, nehogy tűzforró legyen, és ne tudja azonnal elfogyasztani.
Amikor alig öt perc múltán kivette, frissen gőzölgő szeletet kapott, ami kicsit még meleg volt, de nem annyira vészesen. Rögtön jóízűen beleharapott, és nagyon jólesett neki. Ezzel párhuzamosan megcsörrent az okostelefonja, amin bejövő e-mailjeit és SMS-eit is ellenőrizni szokta már-már notórius ügybuzgalommal.
– Szia, csajszi! Hallottam a nagy hírt! Mondd csak, gratulálhatok neked? – kérdezte egy bájolgó, ismerős hang a vonal túlsó végén.
– Szia Fruzsi! Ezt a meglepetést! Vagy ezer éve alig hallottam felőled! Mi újság veled?! – gondolta egy kis önfeledt dumcsizás majd segíthet elterelni a figyelmét stresszfaktorairól, és átmeneti feszültségeiről.
– Képzeld csak! Hanyatt fogsz esni! Már boldog feleség vagyok, és nemsokára kismama is! Na, ezt add össze?! – újságolta sugárzó boldogsággal a hangjában.
– Hát ez aztán nem semmi! Őszintén gratulálok! – először jócskán meglepődött, később pedig rejtett kisebbfajta irigységet érzett, hogy barátnőjét – úgy látszik –, tenyéren hordozza mostanság az élet bezzeg neki csupán csak hazug szélhámosok, meg seggfejek jutnak.
– Nagyon köszönöm! Figyelj csak! Arra gondoltam dumálhatnánk egyet, mert úgy érzem ránk férne egy csajos nap! Persze csak, ha ráérsz, és kedved is van hozzá! Semmi kényszer!
– Az tényleg nagyon klassz lenne, csak tudod most az van, hogy nemsokára el kell mennem, mert lesz egy idegtépő állásinterjúm, és nemsokára készülődnöm kell, meg minden… szóval…
– Ne is folytasd édesem! A számodat máris elmentettem, és még a héten mindenképp felcsörgetlek majd! Addig is legyen szép napod és persze egy nagy kalappalt az interjúra! – közölte.
– Köszi, neked is! Kösz, hogy hívtál, jólesett! – egyszerre nyomták ki okostelefonjaikat.
,,Mi a fenét akarhatott ezzel mondani? Egészen biztosan valami más állhat a háttérben!” – morfondírozott magában egy ideig, miközben kinyitotta a kissé viseletes vasalódeszkát, és rátette a vasalót, mert úgy döntött fekete kosztümöt, és hozzávaló nadrágot fog viselni. Sajnos nagyon úgy tűnt, hogy egyre inkább ez lett a szabványos viselet, ha az ember hivatalos minőségben kellett, hogy találkozókra menjen. ,,Hol marad a szoknya, vagy a kényelmes, lezser női farmernadrágok kora?” – kérdezte magától.
Szépen, gondosan vasalta ki hivatalos ruhadarabjait, még egy hófehér hosszúujjú inget is sikerült vásárolnia a napokban, amolyan biztos, ami biztos alapon. Amikor készen volt a vasalással még mindig csupán csak háromnegyed nyolcra járt az idő. Pedig valósággal akarta a gyereket, és amikor a seggfej Ádám szakított vele azzal a konkrét elképzeléssel, hogy ő elsősorban saját magát akarja megvalósítani, ő annyit mondott, hogy fel is út, meg le is út. Most kinézett kiskonyhája ablakán, és azonnal észrevett több kisgyereket is degeszre tömött iskolatáskával, akik feszült, és idegbeteg szüleikkel éppen az autóba szálltak be, hiszen örökösen késésben voltak.
,,Ha nekem lenne egy imádnivaló gyerkőcöm, én biztos, hogy a tenyeremen hordoznám, és legfeljebb csupán csak egy picurit kényeztetném el!” – fogadta meg önmagának. De hát mi értelme volt fogadalmat tenni, amikor közel és távol sehol sem talált rá egy normálisnak, kiegyensúlyozottnak mondható párkapcsolat. Megint megcsörrent a mobilja. Ezúttal örökösen aggodalmaskodó anyja kereste:
– Jó reggelt drága kislányom! Na? hogy megy az álláskeresési hajcihő?! – tudakolta kíváncsian a fiatalos, középkorú asszonyság.
– Szia anyu! De jó a hangodat hallani! Máris megkönnyebbültem! – félig füllentett, félig igazat szólt, mert ebben a kiélezett helyzetben azért sosem árt, ha az ember beletud kapaszkodni legalább egy vagy két nagyon közel álló emberbe.
– Azért ne túlozzunk drága kislányom! Gondolom a cuccaidat már flottul kivasaltad és készen állsz az interjúra? – érdeklődött tovább.
– Igen, természetesen! Te hogy vagy? Hogy telnek a zűrös hétköznapok? – próbált könnyed, társalgási témát váltani, de legbelül érezte, hogy ez a legkevésbé sem érdekli az anyját.
– Hát köszönöm kincsem. Fogalmazzunk úgy, hogy vagyogatok! – válaszolta. Férje halála után is aktív életet élt, ám egyre kevesebb embert engedett igazán közel magához.
– Elmentél arra a jópofa buszos kirándulásra a barátnőiddel? – tette fel a kérdést, csakhogy anyja kisebb gyanakvását elaltassa.
– Ugyan már! Nekem sose voltak igazi barátnőim! – jelentette ki kisebbfajta büszkeséggel hangjában. – Mindig is önálló nő voltam, aki megáll a saját maga lábán.
– Erre én is nagyon büszke vagyok, de nem gondolod, hogy most már itt lenne az ideje egy kicsit kimozdulnod otthonról?!
– Látom apád vagy egészen édesem! Majd még meglátom! Addig is sok sikert neked a mai naphoz, és ha tudsz egy szabad percet szakítani nyugodtan látogass meg! – kötötte a lelkére, majd együtt letették a kagylót.
– Hát ez aztán villámgyors volt! – jegyezte meg. – Nem is hagyta, hogy ,,szép napot kívánjak” neki.
Még azért egy kis idő hátra volt az állásinterúig, de mivel is üthetné el? Nézzen tévét? Böngésszen a neten? Inkább fogta magát és friss hidegvizet tett egy műanyag locsolókancsóba és meglocsolta kiszáradás veszélyével fenyegető szobanövényeit, és egyhéhány kaktuszát. Szegény virágokra bizony több gondoskodó figyelmet is fordíthatott volna, mert némely növények virágföldje már legalább két hetes szárazsággal küzködött, és most valósággal mohón itták az éltető hidegvizet mindannyian.
– Megszomjaztatok, szépségeim? – becézgette őket, miközben öntözött. Még szerencse, hogy nem öltözött fel.
Aztán, amikor már úgy érezhette, hogy éppen eleget bíbelődött kis lakásában öltözködni kezdett az előszobában álló egészalakos tükör előtt, ahol kislánykorában anyja sminkkészletével játszadozott, és imádta, ha kisminkelheti magát. Most egy felnőtt, talpraesett, öntudatos, fiatal nő nézett vissza rá a tükörből. ,,Vajon megkapja-e a hűn áhított állást, vagy megint egy ostoba idiótát fognak felvenni helyette?!” – fogas kérdések kattogtak agyában, és úgy tűnt nem hagyják nyugodni.
Amikor a filigrán, enyhén magasított, fekete cipő is felkerült harsinyás lábaira végül elégedett volt a végeredménnyel. Csak azt az idétlen bájvigyorgást ne kellene állandóan majmolnia, melyet azért vetett be, mert sokkal magabiztosabbnak látszanak általában azok, akik mosolyognak, és megpróbálnak minden tekintetben határozottságot kényszeríteni magukra, miközben a lelkük mélyén legszívesebben majd kipukkadnának az idegtől, és a kellemetlen feszültségtől.
Úgy döntött rendel magának egy Uber taxit, ami alig tíz percen belül lakása előtt már le is parkolt, és a ablakból jól szemügyre vehette a fiatal, szimpatikus sofőrt is. Azonnal bezárta gondosan maga mögött a bejárati ajtót, és persze minden szükséges fontos iratot egy közepesméretű iratrendező mappával együtt a hóna alá csapott, és elindult.
– Szép jó reggelt! – köszönt a fiatal sofőrnek, aki épp rágyújtott volna várakozás közben egy cigire, de látvány a sietős modern nőt, inkább azonnal letett róla.
– Ö… jó reggelt Önnek is! – máris kinyitotta gálánsan a nő előtt az ajtót, és megvárta míg az anyósülésre beszáll, és csak utána szállt be ő is.
– Hova parancsolja drága hölgyem? – kérdezte a sofőr.
– Andrássy útra lesz szíves! – közölte kimérten, miután maga is bscsatolta biztonsági övét. Sosem lehet tudni.
– Igenis, értettem! – A fiatal, jóképű vezető máris gyújtást adott a motornak, és kivágódott a közforgalomba. Bekapcsolta a taxamértert. Szinte azonnal megérezte, hogy ez a nagyon is csinos, és modern kisugárzású nő nem lehet akárki. Egyszerre talpraesett és határozott. Egész biztosan főnök, vagy üzletasszony, mint olyan sokan mostanság.
Még szerencse, hogy a fiatal, szimpatikus sofőr úgy ismerte a főváros zegét-zugát, akárcsak a saját tenyerét így pontosan tudta azokat a titkos, kevésbé ismeretes kerülőutakat, ahol csupán alig közlekednek, és most szándékosan ezt vette igénybe, hiszen a gyönyörű fiatal nő valószínűleg nagyon is sietett.
Szándékosan lehalkította a rádiót, hogy ne zavarja a fiatal nőt, akin látszott, hogy megpróbál felkészülni a napra, és rendezni saját gondolatait.
Az utazás harmincöt-negyven percet vett igénybe.
– Megérkeztünk kedves hölgyem! – nyitotta ki a nő előtt az ajtót az Andrássy út közelében.
– Nagyon köszönöm, hogy ilyen gyorsan ideért! Lekötelezett! Mennyivel tartozom? – vette elő tetszetős pénztárcáját.
– Ötezerhatszáz forint lesz! – válaszolta. Az igazság persze az volt, hogy a fuvardíj és a taxaméter kilométere mást mondott, de minek rontsa el valakinek a napját, aki ilyen talpraesett és ráadásul bombázó.
– Tessék. A többi a magáé! – adta oda a ropogós bankjegyeket, majd jött egy gyönyörűséges mosoly, melyben mintha minden lényeges dolog benne lett volna.
– Nagyon köszönjük, hogy az Uber taxit választotta drága hölgyem! Ha tehetek még Önért valamit csak hívjon bennünket! – máris átadott egy enyhén meggyűrődött névjegykártyát a taxitársaság elérhetőségeivel.
– Nos, nagyon köszönöm a segítségét! További szép napot! – búcsúzott a gyönyörű nő ujabb lefegyverző mosoly kíséretében.
A fiatal nő gyorsan besietett a recepciós pulthoz, ahol egy nyugdíjaskorú, bajszos, éleetunt biztonsági őr éppen minitévéjét bámulta, és kérdőn felnézett, amikor a nő belépett.
– Miben segíthetek drága hölgyem? – kérdezte.
– Jó napot kívánok! Állásinterjúra jöttem!
– A lifttel fel kell mennie a hatodik emeletre, de jobb ha siet, mert már van pár jelentkező! – közölte barátságosan az öreg, majd visszasüppedt székébe.
– Nagyon köszönöm! További szép napot! – máris loholt a személyzetis lifthez és benyomta a hatodik gombját. Amikor kinyílt a liftajtó legalább kilenc szintén filigrán, csinos, szupermodel alkatú fiatal nőt vett észre, akik valószínűleg ugyanoda jöhettek mint ő, és ez kissé feszélyezte és megzavarta.
Egy titkárnő féle szólította a megjelenteket névsor szerint. És mit ad isten azonnal meghallotta saját nevét:
– Poloncz Linda a következő! – nézett szét a titkárnő dossziéjával.
– Igen, itt vagyok! – nyújtotta fel kezét a fiatal nő, mintha feleléshez készülődne.
– Fáradjon akkor be!
A fiatal nő és a titkárnő együttesen léptek be a hatalmas méretekkel büszkélkedő tárgyalóterembe, melyet egyetlen hatalmas téglalapalakú hosszúságú márvány tárgyalóasztal uralt, aminek ablakkal szembeni részén egy középkorú nő üldögélt.
– Üdvözlöm kedves Linda! – pillantott a laptopja képernyőjére a HR-munkatárs. – kezet nyújtott, amit a fiatal nő vonakodva, de elfogadott. – Kérem foglaljon helyet. A fiatal nő óvatosan leült, hogy össze ne gyűrje nadrágját.
– Tehát akkor Ön szeretné megpályázni ezt az állást, ugyebár?! – nézett rá kérdőn.
– Igen! – megpróbált határozottan, higgadtan viselkedni, hollott a szíve majd kiugrott a mellkasából.
– Hát, igen! Olvastam érdekes önéletrajzát! Tehát három diplomája is van, és egész idáig sajnos nem sikerült elhelyezkednie! – jegyezte meg, mintha szándékosan emlékeztetni akarná a jelentkezőt saját életére.
– Sajnos igen, de gyorsan és szívesen tanulok! – igyekezett némileg kivágni magát, hogy jobb színben tűnhessen fel.
– Azt nem is kétlem! Mondja, kedves Linda? Tulajdonképp miért pont erre a cégre gondolt?! – gyanakodva emelte rá szemüveges tekintetét a nagyméretű asztal mögül.
– Lehetek egészen őszinte?! – kérdezett vissza.
– Kérem tegye!
– Nézze kérem pénzt kell keresnem, hiszen abból élünk. A második szempont, hogy a ,,hol szeretne tartani mondjuk tíz év múlva” kezdetű kérdés megint ostobaság, hiszen tíz év rendkívül hosszú idő. Ám ha az ember tíz év alatt még mindig ott tart, ahova eredetileg fölvették, akkor már nem beszélhetünk egyértelműen karrierépítésről.
A HR-munkatárs érdeklődéssel hallgatta a fiatal, talpraesett nő mondókáját, és úgy tűnt kedvére való, amit hall.
– Ön nagyon érdekesen fogalmaz, kedves Linda… - jegyezte meg azonnal.
– Bocsásson meg, de ha nem tévedek most jön a de… - szólt azonnal közbe, mint aki pontosan tudja mi következik.
– Igen, ahogy mondja! Nekünk olyan emberre volna szükségünk, aki nem ennyire… hogy is mondjam csak… realista, sokkal inkább álmodozó, bár ez a kifejezés sem fedi a valóságot. – jegyezte meg.
– Ha jól értettem a szavait… – kérdezett szinte azonnal vissza, akkor nem kapom meg a felkínált pozíciót?!
– Nos… azért még ne rohanjunk ennyire előre! Néhány bevezető kérdés még hátravan! – közölte vele a HR-es nő. Linda bő fél órán át igyekezett összefoglalni szakmai eredményeit, és korábbi munkahelyen szerzett tapasztalatait, ám szinte azonnal átlátott a szitán, hogy itt semmi esetre sem fog labdába rúgni, hiszen egy interjú alkalmával a kártyák úgyszólván már régen ki lettek terítve, és pontosan tudják, hogy kit fognak felvenni. Fél óra után a HR-es nő végül megszólalt:
– Hát kedves Linda! Nagyon köszönöm, hogy befáradt hozzánk, és megpályázta az állást. Sajnos amint azt bizonyára ön is tapasztalhatta még számos jelentkezőt meg kell hallgatnunk. De Ön rendkívül széleslátókörű, tapasztalt, és minden tekintetben talpraesett úgyhogy nem féltem magát! További szép sikereket kívánok, és persze minden jót! – most először emelkedett fel irodai székéből, hogy kezetfogjon Lindával.
– Köszönöm a lehetőséget… - válaszolta diplomatikusan, bár lelkében valóságos érzelmi viharok, és feszültségek tomboltak. Csupán megtanulta őket stramm módszerekkel hatásosan leplezni.
Mint akit szabályosan jéghideg vizzel öntöttek nyakon teljes megsemmisüléssel és leforrázva sétált ki a patinás irodaépületből. Arra gondolt a tömegközlekedés most éppen megfelelő lesz. Addig is segít rendezni összezavarodásnak indult gondolatait. Észre se vette, csak amikor már a fiatal taxis férfi pont mellette parkolta le Uber taxiját, hogy rá várakozik:
– Ne haragudjék drága hölgyem! Elvihetem valahova? – kérdezte előzékenyen.
– Ne mondja azt drága uram, hogy csak rám várt?! – lepődött meg gyanakodva, aztán mégis jóleső érzésekkel Linda.
– Ha nem veszi tolakodásnak! – szabadkozott.
– Épp ellenkezőleg! Nagyon szépen köszönöm! – Linda máris beszállt az anyós ülésre, és szólt a fiatal férfinak, hogy indítson. Csak haza szeretett volna menni, hogy vegyen egy forró fürdőt, igyon egy pohárka fehér bort, és megpróbálja teljesen kizárni agyából a negatív gondolatokat.
– Tudom semmi közöm hozzá, de nehéz nap, ugye?! – kérdezte a taxis.
– Ahogy mondja! Az ember nem is hinné, hogy a szakvégzettség a mostani világban már fapatkát sem ér! – vett egy nagy levegőt és mintha tornádó lenne fújta ki.
– Azért nem szabad elkeseredni drága hölgyem! Valami mégiscsak történni fog! – igyekezett biztatni.
– Milyen kedves, hogy ezt mondja! Reménykedjünk!
Alig húszönöt perc alatt értek haza Linda társasházi lakására. Linda ismét előzékeny volt a borravalók terén a taxis férfi pedig örülhetett, hogy megint egy remek utast foghatott ki.
– Remélem, még találkozunk drága hölgyem! – szólt ki az autóból mielőtt elindult.
– Azt én is szeretném… - volt Linda válasza.

ÖRÖKÖS MANIPULÁCIÓK, MEGALKUVÁSOK ÁRNYÉKÁBAN

Akár a sanda ígéret még
egyre ott sutyorog alamuszi,
spicliskedő kedvvel
egy-egy álszerény ígéret
a kifeszített kézfogások,
vagy szavak pitvarában,
mert semmitmondó,
köszvényes akaratok
hetvenkedtek hivalkodón
gőgös cselekedetekben is.

Megszaporodott ám
jócskán főként mostanság
a kézmosó Pilátusok társasága,
akik rendre vétkekkel házalnak,
hiszen úgy hihetik rájuk
már nem vonatkozik
az olcsó bűnbocsánat;
mert már mindent befed
a tudatos megalkuvás
s manipuláció árnya,
melyhez – úgy látszik –,
az egyszerű ember is
hamar hozzászokott.

Távolságok s Idő egyre
inkább kihangsúlyozzák
a hajótörötté lett kisember viszontagságait,
hisz visszamondott halandóságok
állomása vár egyszer majd mindenkire,
ki csak itt ragadt.

Miért kell, hogy a szőkő Idővel
még a jószándék is kivesszen egyesekből?!
Sorsszerű lassított állapotok
börtönébe bezártan köröttünk
maga ellen fordul a minden,
hisz változtatni, beletörődni
sem igen tud jelenek zavarába.

Pedig de jó is volna,
ha a Mindenséggel
mérhetné kicsinyeskedő
statiszta életeit.
Közönybe beágyazott
tartós önhittség manapság
igazán ezek fertőznek
s sorvasztanak; megtartó
angyali csodákba jó volna
akár még tíz körömmel
megkapaszkodni
– ösztönmélyekben ritkán
kaphatóak látszat-örömök.

Mostan már egyre inkább
gyarló önzéseik nyomában
rohannak ha tetszik,
ha nem; hisz mást aligha
tehetnek, mert halk zsongássá
tompult immár
a belső igazságérzet, részvét,
emberség alig hallhatja bárki is,
az adott szavak megszeghető ígéretét
ma inkább megszegve átverik,
csakhogy segíteni ne kelljen,
mert milliónál is több áthallást
hazug-talmi önvádat hordoz
magában most e ideiglenes Lét,
ha nincs aki
kézenfogva átvezetné.

DOLCE VITA WARTBURGGAL

– Hát kérem… - öreg, nyugdíjaskorú, szódás szifonos szemüveget viselő, totyogó ember nézett be közvetlenül a Wartburg alá. – operálunk, vagy temetünk?! Tudniillik a kardántengely lehet a ludas… - mondta ki a végső szót.
A családfő amolyan igazi melós féle, harmincas évei derekán járó bajszos ember volt. Mintha a kilencvenes években egy egyszerű bajszusnak lehetne egyáltalán bármiféle tekintélye, míg felesége hetyke, filigrán az öltözködésre – egyesek szerint –, nagyon is sokat költő, igényes, modern nő, aki sosem engedte meg, hogy beleszóljanak az életébe, és erre titkon még kicsit büszke is volt. Az épp kamaszodásnak kezdő fiú is nem lehetett több tizenkettő-tizenháromévesnél.
– Anyus! Hol a francba vagy már szívem?! – mérgeskedett újfent a családfő, miközben a sokadik cigarettára gyújtott rá. Láncdohányos lévén napi két doboz volt az adagja, és valóságos szentségtörésnek számított, ha ezt nem kaphatta meg.
A filigrán, csinos feleség kis idő múltán felbukkant:
– Valami gond van?! – kérdezte naiv gyerekeséggel, mint aki semmit sem sejt az egészből.
– Hát bizony ám, kicsi szívecském! – kezdett bókolni előbb férje, mert mindig tudta, így sokkal könnyebben célhoz ér, mint dühkitörésekkel és acsarkodó beszéddel, mely mindig is – sajnos –, jellemezte.
– Mennyi lesz az összeg?! – érdeklődött a fiatalasszony, ezúttal odalépve a nyakig olajos aggastyán autószerelőhöz.
– Hát nagysád… hogy is mondjam… nem lesz olcsó… - közölte kissé vakargatva galambőszes üstökét. – De megteszünk mindent, hogy a kicsike üzemképes legyen. Igaz kollega úr?! – szólt kollegájának, aki most a motorháztető bensejében úgy tett, mintha halaszthatatlanul sok dolga volna, csakhogy a környező emberekkel még véletlenségből se kelljen beszélnie.
– De ugye estére legkésőbb készen lesz?! – igyekezett kissé megsürgetni a dolgokat az asszony.
– Megtesszük, ami tőlünk telik, de isteni csoda kellene, hogy ezt a motort bárki is életre tudja kelteni! – Ennél egyszerűbben, és lényegre törőbben már nem is fogalmazhatott volna az öreg szerelő.
– Ó, megértem! Reméljük a legjobbakat… - válaszolta az asszony, majd elállt az útból, hogy tovább már ne akadályozhassa a munkát.
– Azt én is nagyon remélem! – közölte az öreg, majd újból a Wartburg alá feküdt, és megpróbálta kicserélni a meghibásodott alkatrészeket.
– Pedig én azt hittem, hogy a Tóni mindent átvizsgált. Elvégre neki is autószerelő a szakmája van nem?! – kiáltott fel az asszony.
– Drága kicsi szívem! Szerintem a te Tónikád eltette a maga ki tudja mennyi százalékát és szart mindenbe bele! Mert ha nem így volna, semmi baja se lett volna a motornak, se a kardántengelynek! – A családfő vörösödött, majd lilulni kezdett. Látszólag majd föltudott volna robbanni a pulykaméregtől, hogy képesek voltak külföldi nyaralásuk jelentős megtakarítását egy botcsinálta mekk mester szerelőre költeniük, most pedig ehetik a kefét annak tudatlansága miatt.
– Ez is pontosan mind miattad van anyukám! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a családfő.
– Már miért is volna az én hibám, amikor én csak jót akartam, hogy mindennel készen legyünk! – csodálkozott el döbbenten férje kijelentése hallatán.
– Na jó, nem kell itt megjátszanod magad! Nagyon is jól ismerlek már drágám! Ha nem sikerül megjavítani fingom sincs, hogy akarsz te Olaszországba menni! – szögezte le, majd ismét egy újabb cigi következett.
– Jaj, ugyan már Apikám! – igyekezett valamicskét még csitítgatni is a csinos feleség urát, hogy ne idegeskedjék feleslegesen.
– Jó, nem kell itt a széptevés. Menyi pénzünk maradt?! Inkább arról beszélj! – kezdett követelőzésbe a férfi, és az semmi jót nem jelentett.
– Ne izgasd magadat apukám! Van bőven! Mindig arra van, amire éppen szükséges! – igyekezett megnyugtatni az asszony, majd kamaszfiát is szemrevételezte, hogy van-e bármire szüksége?
– Kisfiam, valamit szeretnél-e? – kérdezte a srácot, aki szemmel láthatóan némán ücsörgött az autószerelő műhely egyik padján, és bámulta a környezetét, nem tudni, hogy mi járhatott a fejében.
– Köszönöm, minden rendben! – a kezébe nyomott, kinyitott dobozos kólát kortyolgatva.
– Nem vagy se éhes? nem kell vécére se menned?! – érdeklődött tovább az anyuka.
– De anyu! Én már nagyfiú vagyok! – szögezte le kicsit úgy, mint akit megsértettek.
– Igaz, igaz! Bocsánat, csak tudod szeretem, ha rendben mennek a dolgok! – válaszolta, majd visszatért a műhelybe, ahol Wartburgjukat gyakorlatilag totálisan kibelezte az aggastyán autószerelő, és néhány segédje. Így is több mint négy és fél órát vett igénybe, míg az összes szükséges alkatrész – nagyjából –, a helyére került. Amint az öreg kifelejtett azt egy kissé koszos, közepesméretű kartondobozkába tette arra az esetre, ha még szükségük lenne rá a hosszú út során.
– Mit mondtak, merre is mennek?! – érdeklődött kíváncsian az öreg miközben szerelt.
– Azt terveztük, hogy Olaszországba, egy kis Bibione kitérővel! – felelte büszkén a családfő.
– Az nagyon szép utazás! Ifjú koromban én is voltam az asszonnyal igaz nem itt, hanem Csehszlovákiában, de vadregényes tájakat láthattunk legalább.
– Hát az is szép! – nyugtázta a családfő. Érezhetően kezdett már elege lenni a jópofizgatásból egy látszólag teljesen vadidegen emberrel. Nem sok embernek engedte meg a bizalmaskodást, pedig közösségi ember hírében állt.
– Nagyjából négy és fél óra múlva megnézzük, hogy egyáltalán betudjuk-e indítani a köhögő motort! De ne aggódjanak semmi miatt! Húsz évig szereltem ilyen kasznikat. Hol Trabantokat, hol Wartburgokat. Már szakértőnek számítok.
– Ez igazán megnyugtató! – szívta el utolsó szál cigijét a családfő, és legszívesebben még sok cigire rá is gyújtott volna, ám felesége szigorúan fogta fejadagját, hiszen gondolni kell a jövőre is.
Időközben a feleség kivette a kocsi csomagtartójából néhány szendvicset – elvégre mégiscsak fél tizenkettőre járt, és hajnal óta jóformán alig ettek bármit is. A kamasz srác és anyukája jóízűen eszegetni kezdtek, míg a kissé ideges, és zabos családfő fel-alá járkált a műhelyben, mint valami főnök, aki utasításokat osztogat, és irányításmániás is.
– Apikám, te nem szeretnél esetleg enni valamit? – kérdezett rá a biztonság kedvéért az asszony.
– Ne idegesíts fel még jobban anyus! – ripakodott rá nem éppen a legfinomabb hangnemben a férfi, és továbbra is serényen, akár egy sportoló rótta tovább saját köreit.
Hamar délután három óra lett mire az öreg nyugdíjaskorú szerelő végül az utolsó csavart is a helyére illesztette a régi autóban, majd szólt az egyik fiatal kollegájának, hogy a motort be lehet indítani.
– No, most ugrik a majom! – kiáltott fel, amikor a makacskodó autómotor néhány betegeskedő, füstölő köhécselést követően életre kelt, és jobban duruzsolt, mint újkorában.
– Heuréka, hölgyeim és uraim! – kiáltott fel ujjongva kisebb örömében. – Látják ezeknek az autóknak még minden alkatrészük látszik, nem úgy, mint a modernebb nyugati autócsodáknak.
– Mennyivel tartozunk kedves uram? – kérdezte elsőre a családfő, és már ott volt, hogy készítette is pénztárcáját, hátha fizetésre kerül sor.
– Tudják mit? Van egy ötletem! Mivel ilyen autókhoz már alig kapni alkatrészeket, csak a szerelési díjat számítom fel maguknak! Na? Mit szólnak hozzá?! A családfőnek szinte azonnal felderült az arca, ám csinos felesége kétkedő, gyanakvó arcot vágott.
– Az nagyszerű lesz! – válaszolták szinte egyszerre.
– Örülök, ha segíthettem egy ennyire rokonszenves családnak! Jó utazást kívánok! És csak semmi stressz és idegeskedés, mert az hamar elronthatja a hangulatot. A családfő és az öreg szerelő kezet ráztak, majd a kis háromtagú család máris beült az üzembiztos Wartburgba és a családfő azonnal gázt adva kikanyarodott a műhelyből egyenesen az autópályára nevezetű útra, hogy tovább folytathassák megkezdett, majd hirtelen félbeszakadt utazásukat.
A családfő vezetés közben fogyasztotta el régen dédelgetett szendvicsét.
– Látod szívem, ez rendes pasas volt, nem úgy, mint a többiek! A legtöbb szerelő, akár még egy kisebb vagyont is elkért volna sok kis pitiáner dologért. Ez a régi öreg legalább megmondta merre hány méter. Az ilyen embereket nagyon tudom ám becsülni! – jelentette ki kicsit furcsa hangsúllyal a családfő, miközben már átértek az osztrák határon és erdők, fenyvesek, és alagutak közt vezetett az útjuk.
– Igen, drágám! De azért nem árt óvatosnak lenni, mert az autónk most még működik, de ki tudja vajon meddig?! – kérdezett rá nyíltan a feleség. Ezzel persze már megint jócskán felpaprikázta urát, aki nem győzte valahogy elfojtani robbanni kész indulatait. Hat órával később még mindig Ausztria területén autóztak, és vacsorára ismét szendvics volt a menü. Egy hangulatos faházas fogadó mellett parkoltak le, ahol reszelt krumpliból burgonyafánkokat lehetett enni, de úgy gondolták kicsit spórolnak, mert nem voltak tisztában az olasz árakkal, és ráadásul nem ártana a márkájukat is jutányosan átváltaniuk majd olasz lírára.
Végül egy hatalmas alagúton kellett átmenniük, melyet egy hatalmas hegy gyomrába vágtak, és mely legalább fél óra volt a teljes sötétségben, ezért a fényszórókat is tanácsos volt bekapcsolni.
Végül aztán átértek Olaszországba. Késő estefelé érkeztek meg, és a kamasz fiú elszundított az autó hátsó ülésén, így szülei igyekeztek halkan, és bizalmasan suttogva beszélgetni egymás között.
Később legalább ötször eltévedtek mire sikerült megtalálniuk az adott utcát, ahol a feleség kibérelt egy teljes hétre egy megfizethető árú apartmant. A családfő máris beállt a kocsifelhajtóra az autóval, és kicsit még büszke is volt, hogy egy Wartburg is képes olyasfajta dolgokra, mint egy nyugati autó.
Gyorsan elfoglalták a szállást. A feleség egy rezsón felmelegítette a nagyméretű, főtt marhahússzeletes konzervsóletet a vacsorához, majd, amikor komótosan megvacsoráztak mindhárman letussoltak, és elmentek lefeküdni.
Egészen másnap késő délelőttig igyekeztek jócskán kipihenni a hosszúra sikeredett utazás fáradalmait, majd, amikor a szendvicses reggelivel is mindenki végzett máris előkerültek a felfújható gumimatracok, és búvárszemüvegek, és lementek a tengerhez fürdeni egy kicsit.
Így is kéő este lett mire visszatértek az apartmanba, és elkészítették közös vacsorájukat. A családfő ragaszkodott hozzá, hogy mindenhova együtt menjenek, és mindent együtt csináljanak, ahogyan azt – általánosságban –, a családtagok szokták, mégis a feleség szerette volna felfedezni az olasz várost, és nem csupán csak a tengerpart környékét, így azt tanácsolta a két legfontosabb férfinak az életében, hogy menjenek csak együtt fürdeni, addig ő kicsit széjjel néz a városban.
– Anyus, arról szó sem lehet! Mi is megyünk a gyerekkel együtt! A végén még eltévedsz itt nekem, mert nem beszéled se az angolt, se az olaszt. – vetette logikus következtetésként fel az aggodalmaskodó férfi, és máris farmernadrágot, és tiszta rövidujjú inget vett a közös városnéző túra tiszteletére.
A feleség kénytelen-kelletlen sóhajtott egy nagyot, hiszen más választása aligha volt, ha azt akarta hogy a családi békesség meglegyen. Ő is kicsit ráerősített a kompromisszumok gyakorlására.
Így történt, hogy miután bőséges konzervekből jóllaktak vacsorára a három fős kis családi társaság tagjai elindultak az itáliai éjszakába, és jóformán az összes csillogó-villogó kirakatot, butikot, és üzletet kiadósan végignézték, és meg is bámulták.
A csinos feleséget valósággal lenyűgözte, és kicsit meg is babonázta az olasz modern divat. Elvégre ilyesfajta exkluzív, finom ruhaanyagokat odahaza még egyáltalán nem lehetett kapni. Úgy döntött tüstént bemegy az egyik márkáns ruhaboltba és kézzel-lábbal megérteti magát. Végül kijött egy stílusosan merész szoknyával, és felső kosztümmel.
– Anyukám, te normális vagy, azt mondd meg nekem?! – fortyogott a méregtől a családfő, hiszen minden kiadást közösen beszéltek meg, és most kérdéses volt, hogy egyáltalán még mennyi pénz áll rendelkezésükre a családi kasszában.
– Igen, tökéletesen! Csupán csak húszezer líráról van szó. Nem egy akkora összeg! – jelentette ki, mintha gazdag ember lenne, akinek ez aprópénz.
– Hogy micsoda??? – döbbent meg a férfi úgy, hogy alig kapott levegőt, és már lilult a feje. – Amikor minden kiadást muszáj megbeszélnünk, és akkor erre te azonnal költekezésbe kezdessz!
– Apukám! Akkor most elmondom neked, hogy húszezer líra átszámítva körülbelül négy-ötezer forint. Ennyi azért igazán nem sok. – vélekedett az asszony.
– Akkor jó, csak mert nagyon megijedtem… - törölte meg verejétkező homlokát a férfi, és hogy megkönnyebbüljön hullámzó idegállapota rágyújtott egy cigire.
– Kincsem, te is szeretnél valamit?! – fordult kamaszfia felé a csinos anyuka.
Mivel a kamasz srác még nem igazán tudta, hogy mit is szeretne, de viszont látott a közelben egy játéktermet, ahol játékgépek is voltak azt válaszolta, hogy szeretne egy olyanba bemenni.
– Semmi akadálya drágám! Máris mehetünk! – A csinos feleség kézenfogta fiát, majd a mérgeskedő családfőt kinthagyva a nyílt utcán betértek a játékterembe, ahol a kamasz srác mintha azonnal otthon érezte volna magát azonnal leült az egyik játékgéphez; kért néminemű aprópénzt kölcsönbe az egyik olasz fiútól, aki közvetlenül mellette egy autós szimulációs játékkal bajlódott, majd amikor a pénzt bedobta a játékgépbe máris kezdődhetett a meccs. Egy piros autót kellett vezetnie, méghozzá eredeti kuplungváltóval, de ezzel nehezen boldogult. A fiatal olasz fiúcska megérezte ezt, és segített váltani a sebességváltóval, majd amikor lejárt a pénz a kamasz srác kezetrázott vele, és megköszönte a segítséget.
A háromtagú család ezt követően még sétált egyet a balzsamos, tengeri szellő estében, majd visszatértek az apartman házukba, és azonnal elaludtak.
A következő napok az önfeledt mókázás, kölcsönös viccelődések, heccelődések jegyében teltek el. Mindhárman annyira kicserélődve, jól érezték magukat, mintha soha többet nem kellene hazamenniük. Amikor eljött az utolsó nap mintha hallgatólagosan, és egyúttal kölcsönösen meg is fogadták volna, hogy ha törik, ha szakad, de egyszer még egész biztosan visszatérnek ebbe a rejtett, elzárt paradicsomi környezetbe.
Így esett, hogy az utolsó napon még megmártották lábaikat a földközi tenger habjaiban, aztán szandált húztak, bekapkolták cuccaikat a Wartburgba, és máris készen álltak a visszautazásra. Abban a percben, hogy sikeresen maguk mögött hagyták a varázslatos olasz tájat, és a határt is, és újfent átértek Ausztria területére mintha a mindennapok problémafelhői is baljóslatúan, kissé kiábrándultan gyülekezni kezdtek volna fejük felett.
Amikor végül a késő éjjeli órában ismét lakótelepi lakásukra megérkeztek, és szabályosan holtfáradtan ledőltek ki-ki a maga saját ágyába aludni úgy vélték még nagyon hosszú idő fog eltelni addig, ameddig újra külföldi utazást tervezhetnek közösen.

KAMASZ CSÁBÍTÁSOK KOCKÁZATA

Három vagány húszas éveiben járó srác biciklizett egy építési terület közelében, ahová idegeneknek szigorúan tilos volt a belépés, mint azt egy hatalmas figyelmeztetőtábla jelezte.
A három fiatal – látszólag –, ügyet sem igen vetett a tiltásra, mert számukra szinte minden a kihívások és a játék hajszolása között oszlott meg.
Tehát ha valamit tiltottak, korlátoztak, vagy egész egyszerűen csak mások szemében veszélyes volt, azt ennek a három belevaló fiatal felnőttnek mindenképp muszáj volt zsigerileg megtapasztalnia. Hogy adrenalinfüggők lettek volna? Lehetséges.
Az azonban tény és való, hogy közülük a középső vadóc, lázadó ifjú hölgy volt, akinek – sajnos –, már több alkalommal is jócskán meggyűlt a baja a rendőrökkel, és mindig úgy kellett a fiatalkorúak bíróságán ügyeskednie, mintha ő lenne a világ legtüneményesebb, legbájosabb fiatal lánya, aki az ég egyadta világon semmiről sem tehet.
– Ne tököljünk már annyit! Lássuk azt a kurva halálugrást! – az egyik felnőtt sportos fiú máris kiadta a vezényszót. Mindhárman teljes erőbedobással rohamozták meg szupercsúcstechnikájú biciklijükkel az egyik dombszerű magaslatot, melynek alján luxus úszómedence épülgetett, és telis tele volt rámpaszerű csúszdaféleségekkel, melyekről eszméletlen és extrém ugrásokat lehetett végrehajtani. Ezt a területet – többek között –, még a gördeszkások, és a görkorisok is kinézték maguknak, így volt egy kis ,,területi affér” afelett, hogy kinek van itt joga garázdálkodni, és megszegni a törvényt.
– Na akkor húzzatok innét a picsába! Mi voltunk itt előbb kis genyák! – válaszolta egy másik fiatal srác az egyik gördeszkás fiúnak, aki olyan jófiús külsővel áldott meg az ég, és – látszólag –, semmi rosszat sem akart.
– De mi is szeretnénk kipróbálni a rámpákat! Kurva jól lehet innét ugrálni! – vallották be egyszerre többen.
– Engem meg kurvára nem izgat! De tudjátok mit? Versenyezzünk! Akinek sikerül úgy ugrania, hogy nem töri össze azonnal magát a földet éréskor az maradhat! Mit szóltok?! – tette fel a kérdést a fiatal felnőtt férfi.
– Részünkről áll az alku! – szót sem vesztegettek többet és az összes gördeszkás egyszerre zúdult le a magaslatról, majd felugrattak egészen a műanyag rámpákig. Volt, aki már a levegőben úgy elhasalt akár egy nagyobbacska, magatehetetlen liszteszsák, míg a többség a földet érés pillanatában szenvedett kisebb-nagyobb ficamokat, zúzódásokat.
A vadóc, kamasz, felnőtt lány valósággal csak úgy szelte biciklijével a levegőt, akár egy vérprofi kötéltáncos; szaltóktól kezdve a leghajmeresztőbb tornamutatványokkal kísérletezett, és szinte semmi félelem, vagy gátlás sem volt benne, hogy bármi baja eshet. Sajnos az egyik nagy pontosságot igénylő ugrást eltévesztette és szabályosan egész testével átzuhant egy nagyalakú panorámaüvegen az egyik kétszintes házban, mire – balszerencsére –, megszólalt vijjogó hanggal a riasztó berendezés.
Nem kellett sok hozzá, hogy máris két-három járőrautó feltűnjön, mire az egyik fiatalabb srác máris elrikkantotta magát: - Itt vannak a zsaruk! Mindenki olajra!
Szinte az összes fiatalkorú srác azonnal elszelelt a környékről. Kivétel a három lázadó barát, akik közül az első kettő azonnal megnézte a vadóc lány sérüléseit és zúzódásait.
– Még szerencse csajszi, hogy a lábadnak semmi baja! – nyugtázta az egyik.
– Fogjátok be! Inkább segítsetek fel, és húzzunk innen, mert mindjárt itt lesznek! – azzal megpróbált máris feltápászkodni, ahogy csak bírt, és ruhájából kirázni az összes felesleges, tűhegyes, összetört virágcserepet, melyet sikeresen összetört.
A három rendőrautó pontosan a riasztás irányába kanyarodott be, így életbevágó tervé vált őket kikerülni. Átmásztak a fából tákolt kerítésen, majd átvágtak sűrű, kicsit szúrós bozótok tömbkelegén mire kilyukadtak egy csendes mellékutcába. Ruháiktól igyekeztek egy nejlonszatyor segítségével megszabadulni, hogy ne keltsenek se gyanút, se felesleges feltűnést.
Az egyik járőrautó azonban kiszúrta őket, és vijjogó szirénával máris fékevesztett üldözésbe kezdett. A két felnőttes férfi – úgy tűnik –, sokkal gyorsabb volt, mint a magára hagyott kamaszos lány, akit a rendőrök elfogtak, és azonnal a fogdába vittek.
A kamasz lány szülei elvált emberek voltak, és ki nem állhatták egymást. Az anyuka most is tartásdíjat követelt az éjszakákat végiggüriző apukától, és még a fiatalkorúak bíróságán sem volt egészen tiszta a képlet, hogy miként kerülhetett össze két ennyire utálatos, nagyon különböző ember?!
– Kérem, hogy a fiatal hölgy álljon fel! – szólt a bírónő a kamasz lánynak, aki keresztbe font kezekkel – egyelőre –, továbbra is a székén maradt, és ügyet sem vetett a hozzá intézett felszólításra.
– Daniella! Légy szíves! – szólt rá kínos helyzetben a hátsó széken helyét foglaló anyja, aki mindig megbotránkozott lánya karakán makacságán.
A kamasz lány végre kinyújtózkodott, akár egy vadmacska és azonnal felpattant, mintha bolha csípte volna meg.
– Váradi Daniella! Amint látom már többször meggyúlt a baja a hatóságokkal, és a törvénnyel, de ismérvén a lázadó kamaszkort kap tőlem egy újabb lehetőséget, amennyiben él vele úgy nem kerül a fiatalkorúak intézetébe, ha nem akkor sajnos további retorziók következnek. Tudomásul vette a szavaimat?! – most nézett rá először a bírónő a papírjaiból.
– Igen, értek mindent! – szólalt meg.
– Nagyszerű! Két olyan oktatási intézmény is van, mely a speciális igényű fiatalkorúakkal foglalkozik. Mind a kettőt átadtam az ügyvédnőnek. Ő fogja majd tájékoztatni, hogy melyik fogadja. De figyelmeztetem, ha ott is minősíthetetlen, rendbontó magatartást produkál, akkor már nem leszek magácskával ennyire elnéző! Megértette?!
– Igen, megértettem!
A bírónő lesújtott fából készült kalapácsával a pulpitusra, ezzel a tárgyalást berekesztette. A kirendelt ügyvédnő máris beavatta Daniellát a dolgokba, és odaaadta neki a két iskola címét, ahol majd jelentkeznie kell. Még kérdéses, hogy melyiket fogja választani.
– Nem lesz semmi baj kincsem! Apu mindenben támogat és segít! – máris megpróbálta támogatottságáról biztosítani lányát az apuka, míg az anyuka majdnem összeveszett vele, hogy lázadó lánya egyedül csak önmagának köszönheti a bajt.
– Muszáj neked mindig az ő pártját fognod?! – fakadt ki élesen.
– Még szép! Elvégre ő az én lányom is! – válaszolt vissza.
– Na jó! Nekem ebből elegem van! Megyek, mert más dolgom is van! Vigyázz magadra édesem, és ha egy mód van rá ne keveredj többet ekkora bajba! – se egy ölelés vagy egy puszit nem adott az anyuka, aki úgy vonult ki az épületből, akár egy győztes hadvezér.
Az ügyvédnő amint részletesen beavatta a kamaszt lányt részletes utasításokat is mondott:
– A következő hétfőn már muszáj az adott iskolában lenned, mert ezt most nagyon szigorúan veszik! – kötötte a lelkére. – Ha bármi egyéb kérdésed lenne csak szólj!
– Ami azt illeti… meddig kell ezt a szarságot csinálom?!
– Ameddig a bírónő azt nem mondja, hogy elégedett a magaviseleteddel és a hozzáállásoddal! Minden jót, és sok szerencsét! – Az ügyvédnő bekattintotta aktatáskáját és kisétált a teremből.
Apuka és vadóc lánya együtt mentek a kocsijukhoz, majd egész úton hazáig jóformán alig szóltak egymáshoz.
A következő héten Daniellának már hétfőn meg kellett jelennie a két iskola közül az egyikben, mely problémás kamaszokkal foglalkozott. Apja segítőkészen felajánlotta, hogy elviszi autóval, ám a kamasz, karakán lány úgy döntött kiszellőzteti a fejét, és inkább tömegközlekedést vesz igénybe.
– Aztán ha bármi baj lenne kicsim nyugodtan telefonálj! – szólt az apja, mikor dolgozni ment.
– Rendben! Szép napot! – köszönt el tőle.
A két felnőttes kamasz barátja, akiknek sikerült sikeresen meglépniük a rendőrök orra elől elkísérte őt az iskolába, melynek épülete úgy festett szürke garfitszíneivel, akár egy börtön.
– Hú, apám! Ez volna a suli?! – lepődtek meg mindketten.
– Hát… nagyon úgy fest! – vette vállára hátizsákját Daniella, majd elköszönt két legjobb barátjától, és belépett a főbejáraton.
Úgy tűnik az iskolában már várták az érkezését, mert pontosan tudták a nevét, és hogy milyen problémával került ebbe az oktatási intézménybe.
Pillanatokon belül megjelent egy nyugdíjaskorú, szemüveges pedagógus, és felkísérte az osztályterembe.
– Szervusz, Daniella! Már vártuk az érkezésedet! Kérlek fáradj velem! – invitálta közvetlen barátsággal. A vadóc, kamasz lánynak kissé inába is szállt a merészsége és bátorsága. Ilyen bánásmódra nem számított. Talán nem is volt igazán rá felkészülve.
– Hát… köszönöm… örülök, hogy itt lehetek… - felelte. ,,Micsoda egy eget rengető baromság már! Micsoda idióta szöveg az, hogy örül, hogy itt lehet, amikor legszívesebben azonnal itt hagyna ezt az egész szarságot!”– morfondírozott magában, de lelkiismeretesen követte a komótost lassúsággal az emeletre felcaflató, idősebb tanárt. Végül elérkeztek egy osztályteremhez, ahol már javában ment a nagy nyüzsgés, és ricsajozás, lármázás.
– Itt is volnánk! Ne feledd! Ne engedd, hogy beléd kössenek, és csak semmi balhé! – kötötte a lelkére az öreg, majd egy szívélyes mosoly keretében magára is hagyta a megszeppent fiatal felnőtt lányt.
,,Muszáj bemenni, különben a végén még hihetik, hogy kis pisis kislány vagyok!” – igyekezett magát megemberelni, még jókor, mert nem sokkal később egy középkorú, még mindig csinos, de szigorútekintető tanárnő igyekezett éppen hozzá és a teremhez.
– Szia, reggelt! Te volnál az új lány, igaz?! – kérdezte amint kezet nyújtva azonnal bemutatkozott.
– Sajnos…
– Azért nem annyira szörnyű hely ez, mint azt sokan rebesgetik! Már voltál bent az osztályban, vagy csak most gyűjtöd a lelkierőd?! – tapintott azonnal a lényegre a tanárnő.
– Hát valahogy úgy… - válaszolta nagyokat nyelve bátortalanul.
– Akkor indulás! Én majd segítek neked mindenben! – azzal már nyitotta is ki az ütött-kopott, jobb napokat is látott ajtót, és együtt léptek be a terembe, ahol továbbra is folyt a hangos zsinatolás, mintha egy bebúvásába csöppentek volna bele.
– Jó reggelt nektek srácok és lányok! – köszönt a tanárnő. – Hadd mutassam be nektek új társatokat Daniellát, aki már alig várja, hogy új barátokat szerezzen! – közölte fennhangon, mire Daniella lépett egy nagyot előre, hogy mindenki jól szemügyre vehesse, és felemelt kézzel mindenkinek sziát köszönt.
– Hú, kisanyám! Te aztán nem vagy semmi! Formásak a virgácsaid is! – kezdett máris kekeckedésbe az osztály csóró szívtiprója Renátó, akit ecstasy birtoklásáért hoztak ide jó pár évvel ezelőtt.
– Renátó! Ha megkérhetlek a romantikát és a szívügyeket kérlek hagyd a nagyszünetre, oké?!
– Igenis, hölgyem! – elővett a zsebéből egy félig elszívott cigit, és jelképesen úgy csinált, mintha rágyújtott volna. Pontosan tudta, hogy az osztályban tilos a dohányzás, de ezzel is fel akart vágni az új lány előtt.
Aztán jöttek a problémás lányok is, akik sajnos zűrös balhékba keveredtek bele.
– Nyugodtan foglalj helyet, ahol csak szeretnél Daniella és nézzük miről is fogunk tanulni! – javasolta a tanárnő, mire a vadóc kamasz lány határozottan, felemelt fejjel és tartással masírozott át társai között szinte majdnem a hátsó padsorba, hogy még véletlenül se kelljen ismerkednie.
– Tanárnő, lehet egy kérdésem?! – nyújtotta magasba a kezét az egyik problémás kamasz lány.
– Tessék Niki! Mit szeretnél?
– Az új lány azt hiszi, hogy az ő szára nem bűdös?! Csak mert mindenkitől annyira távol ült! – kérdése egyszerre váltott ki heves, üdvrivalgást, és röhögő tetszést.
– Hagyjátok békén gyerekek! Daniellának ez az első napja! Legyetek vele megértőek, és elnézőek! – szögezte le a tanárnő, majd, hogy időt már ne vesztegessen máris belefogott az adott tananyag részletes, és kissé unalmas ismertetésébe.
Daniella úgy érezte magát egész álló nap, mintha egy örökkévalóságig kellene itt maradnia, és nem tudna innét kijutni. Részletesen megnézte az iskolaudvar, és magának az iskola épületének minden egyes négyzetcentijét, mert fejébe vette, hogy egyszer – ha törik, ha szabad –, de meg fog innét szökni, és akkor majd mindenki leshet.
A nagyszünetben főként a balhés lányok közül többen köréje gyűltek, és máris elkezdtek vele kekeckedni, meg szemétkedni, de Daniella sem hagyta magát. Vadóc énje szinte valósággal azonnal felszínre tört; az egyik kekeckedő lánynak, aki elvette a kajáját úgy meghúzta loboncos haját, hogy kis híján kitépte tövestül, míg a mások lánynak visszakézből kiosztott néhány pofont. Vele senki ne szórakozzon, és ne kekeckedjen, mert megkeserüli.
Így mentek a dolgok öt-hat hónapig, aztán a bíróság újabb tárgyalást tűzött ki, és nagyon úgy tűnt, hogy Daniellának – bár igyekezett minden balhét, összezördülést elkerülni –, kissé rosszul állt a szénája.
Végül a bíróság beszámított sok kisebb, de jó cselekedetet, és úgy ítélte meg, hogy Daniella elhagyhatja a fiatalkorúak intézetét. De ha ismét bajba keveredik akkor már súlyosabb büntetésben lesz része. Így Daniellát két jó pasi barátja várta, akikkel továbbra is együtt lógott, hiszen a legjobb barátai voltak, viszont semmi zűrbe, vagy bajba nem keveredett bele, még akkor sem, ha tudta, hogy nagy volt a csábítás kockázata.

SZÁNDÉKOK SZÁLKÁIN LÉPKEDVE

Örök hiányosság, mint
egy félreértett, néma dekoráció
az ember bőrén megtapad;
szándékok feszülnek egymásnak
majd a megmaradás esélyein;
várható s váratlanok tartós
kiszolgáltatottságába mélán
balek-mód beletörődik,
hisz mást már aligha tehet.

A nyitott kapuk törvénye
az egyszerű emberre nem lehet érvényes.
Talán jobb volna ha végleg
elköszönne a meg-nem-értett
számonkérő hangulatoktól,
a bekövetkezett következmények
sorakozó zárójeleitől,
amik mintha mindig is
megsejtettek volna
valami benső lényeget.

A beletörődés terheit
már így is egymagának
kell Sziszifusz módján
cipelnie szüntelen.
A tartósnak mondható
veszteségekben önző birtokló
nyugalmát áldozza naponta fel,
mert a megfoghatatlan foglya lett
egy személyben; tetteket
számonkérő mozzanatok,
manipulációk már általánosak.

Muszáj olykor még
a szánalmas gyávaságot
is szándékos kedvvel
tartósan letagadni,
ha félünk
a bizonytalan végkimeneteltől.

Szembenézések helyett tán
jobb lesz a fejelfordítás is.
Megközelíthető lemondások
lehetőségeit sem ajánlják fel
– mostanság akárkinek.
Mert most babérokat arat magának
a tartós jellemtelenség,
a tolakodók kegyvesztett paradicsoma,
törvények avatott kijátszói
egymás közt még kedvükre
elcsicsergik egyénieskedő
játékszabályaikat.

Minden megérkezés egyben
számonkérés is az élettől:
megmaradás s kizárás közt félúton.
A hogyanok s miértek
bizonytalansága is
– észre is alig veszik –,
tartósan megvesztegetve
fertőzi naiv-gyanútlan áldozatait.

Bizonytalan s váratlan közt
omlanak megromlott hétköznapjai.
A Hóhér-Idő már minden
esetben felfüggeszti
reménykedő várakozásaik súlyát,
mert a visszatérő kifogásokat
is egymagában őrizgeti.

A MINDENES

A töpörödött özvegy öregasszony – iszákos férje halála után –, egy szigorúan MASZEK péségben kapott afféle ,,mindenes” állást valahol Rákoscsaba vonzáskörzetében.
Szinte nem telt úgy a nap, hogy a mindenki által imádnivaló, és közkedvelt Bözsi néni nem jelent volna már meg ideje korán hajnali virradóra a kis bolthelyiségben, és ne tüstént kiadós felmosással, és takarítással kezdte volna adott műszakját, miközben imitt-amott nagyon szívesen a pékeknek is besegített. Ha kellett kenyeret, cipót, kifliféleségeket dagasztott, és sokszor olyan lisztes volt egész fizimiskája, hogyha nem ismerhették volna őt, akár a rossz pénzt még bátran ráfoghatták volna, hogy vadidegen.
Egy időben a kis pékségnek hihetetlenül nagy volt a forgalma, hiszen minőségi, friss, ropogó pékárut árultak mondhatni ,,megfizethető árakon” de amióta egyre több és több multi üzletlánc és pálza igyekezett magukhoz csábítani kedves vásárlóit rendkívül gyors ütemben mélyült a kereslet-kínálat színvonala, és ez bizony a kedves öregasszony fizetésén is jócskán meglátszott.
– Hát drága Bözske néni! Nézze csak, az van, hogy most egy kicsit kevesebb pénzt tudunk magának adni, mert ilyen a pénzügyi piac, de meglátjuk, hogy három-négy hónap múltán milyen lesz a lehetséges felhozatal! – igyekezett vigasztalni körmönfont, kupecvérű főnöke, aki egyben a tulajdonos szerepét is magáénak mondhatta.
– Ugyan, ugyan kedves főnök úr! Szó se róla! Kibírom én! Ha kell, akár még a jég hátán is bármikor megélek! – fogadkozott az öregasszony, holott a világért se ismerte volna be, miszerint sosem értett a pénzhez, és a legtöbb esetben minden megkuporgatott jólcsengő forint valami titokzatos módon menten kihullott lyukas kezei közül.
– Drága Bözske néni! Nagyon köszönjük, hogy megérti, és ennyire támogat és segít bennünket! – A tulajdonos alig egy hét múltán már nem is mert az öregasszonynak arról szólni, hogy kevesebb fizetést vihetett haza. Sőt voltak napok, amikor kiflikkel, kenyérmaradékkal, és egyéb pékúruval igyekeztek megfizetni Bözske néni fáradozásait. Három unokája volt, akikre vegyesen tekintett. Az első kettő a közelben Rákoscsabán lakott, tehát adva volt egy otthoni közeg, míg a harmadik legidősebb unoka Budán élet szüleivel. Ő mintha egyfajta különös mostohasággal vert volna a sor; egyszereűn kiszorult bizonyos ,,kiváltságokkal” kecsegtető körökből.
Egyszer aztán, amikor hajnalba dolgozni ment különös kéréssel fordult az egyik pékhez: Azt kérte, hadd gyúrhassa ő kicsit a tésztát, hogy érezze az otthoniság, és a közösségi érzést. Az adott pék bizony furcsának is találta Böske néni kérését, és jócskán csóválta is a fejét, de végül aztán beadta a derekát, és az idős asszonyság otthonkára vetkőzve nekiállt két kézzel egy vaskos teknőben kenyér és egyéb péktésztákat dagasztani, amit aztán már olyannyira jól csinált, hogy ez a fejlemény a főnök fülébe jutott, aki értelemszerűen megijedt attól, hogy akkor most az öregasszonynak is – meglehet –, majd dupla bért kellene adnia. Be is hívatta az irodájába egy amolyan baráti elbeszélgetésre, hogy kipuhatolja a szándékait. Böske néni ettől kissé megijedt, mert azonnal letisztította tökéletesen liszttel beborított, ragadós, nyúlós kezeit, és egész arcát, és hajhálós fejét, majd amikor úgy érezte elfogadható formában van bement a főnökhöz:
– Tessék, főnök úr! Valami gond van?! – kérdezte gyerekes naivsággal. Kicsit még rá is játszott erre az egészre.
– Nem drága kedves Bözske néni! Az Ön munkabírására és munkakedvére sosincs panasz. Viszont a fizetésével kapcsolatosan. Mint bizonyára tudja cégünknek az utóbbi időben kicsit rosszabbul megyeget, és hát… örülünk, ha az alkalmazottainkat ki tudjuk fizetni… - puhatolózott finoman, hátha az öregasszony megérti a finomkodó célzást, ám miután látszott, hogy Bözske néninek fogalma sincs mit akarhat a főnök a főember nem kertelt és kimondta, ami a lelkét nyomasztotta:
– Drága Bözsike néni! A következő havi fizetését nem biztos, hogy oda tudom adni! Még így is tetszik akkor dolgozni?! – érdeklődött mézes-mázosan.
– Ez csak természetes drága főnök úr! Mi mást is csinálhatnék! Valamivel muszáj elfoglalnom magamat! – jelentette ki.
Így történt, hogy a következő kissé nehézkes hónapokban is Bözske néni már jó kora hajnalban bement dolgozni a pékműhelybe, és a taarítástól kezdve egészen a dagasztáson át, és a sütési folyamatokig mindent átvett, ellenőrzött, végrehajtott, akár egyetlen egyszemélyes üzem.
Amikor aztán reggel felé Bözske néni végzett munkáival jókedvűen ballagtott a közelben lévő buszmegállóhoz; köszönt a sofőrnek, majd telepedett le az első, kényelmesebbik ülésre, hogy hazamehessen. Hasznosnak érezte magát. Elvégre volt munkája, nem is egy, és úgy érezte kölcsönösen mindenki megbecsüli az utolsó szál emberig. Igaz, ami igaz több pénznek azért mindig nagyon örült volna, de hát ilyen volt az adott világ, és ezt tudomásul kellett vennie.
Otthon aztán gyakorta előfordult, hogy az egész utca Böske nénihez hordta a totyogós csecsemőkorú gyerekeiket, és Böske néni magától értetődő természetességgel vigyázott rájuk, tisztába tette, amelyik babákat kellett, míg a legtöbb gyerekre is maradt ideje. Mondogatták is elég sokszor a kíváncsiskodásban élen járó kotnyeles szomszédok, hogy Böske néni könnyedén nyithatna akár egy óvodát is, és még pénzt is kérhetne a bébiszitterségért, ám ekkor az öregasszony mindig úgy nézett az adott illetőre, mint aki – legalább is –, szentségtörést követett volna el, hogy egyáltalán ilyesmit szóba mert hozni.
Aztán megérkeztek – jobbára hétvégenként –, valódi kamaszodásnak induló unokái. Előbb a közelben lakó kettő, később általában vasárnapon a budán lakó idősebb unoka. Ilyenkor felnőtt fiai és menyei is gyakorta felbukkantak.
– Csókolom mama! – köszöntötték. – Hogy tetszik lenni?
– Mikor hogy! Van munkám, és nekem ennyi elég is! Nem vagyok nagy igényű! – vallotta be, és még ki is húzta magát, mintha büszke volna elért érdemeire.
Aztán ebédhez ültek mindannyian, és miközben a családtagok jóízűen kóstolgatták és eszegették a rántottcsirkét friss uborkasalátával, és vajas, sós krumplipürével az asszonyság felnőtt fia nem győzték figyelmeztetni anyjukat, hogy azért legyen résen, és vigyázzon az emberekkel, mert nagyon megváltozott ám a világ. Az öregasszony nem tudhatta, hogy vajon elmesélje-e azt, hogy már vagy három-négy hónapja is van már, hogy alig kapott fizetést, és jóformán majdnem teljesen ingyen dolgozik az adott MASZEK-péknek? Így csak trelmesen, és csendesen hallgatott, ami a budai mennyének szinte rögtön feltűnt, és mikor végeztek az ebéddel, és a két unokája családostul hazament a budai menye szóvá is tette ezt:
– …De hát drága mama! Nyugodtan megmondhatta volna, ha pénzre, vagy bármire van szüksége! Azért vagyunk, hogy segítsünk! – korholta rendesen, mert sajnos anyósa keze közül kifojt a pénz, és nyugdíj is.
– De hát édes lányom! Van ám nekem sok pénzem, ha csak az kell! – hárított következetesen, majd szándékosan megpróbálta másra terelni a beszélgetést, ám aggodó menye egy borítékot adott át neki, hogy bizonyos költségek mégiscsak fedezve legyenek, ha arra kerülne a sor.
Aztán idősebbik felnőtt fia és annak családja is hazamentek, így az özvegy öregasszony megint csak kicsit úgy érezhette magát, mint akit tökéletesen elszigetelt, és magára hagyott a tartós magánytudat.
Később aztán új hét kezdődött megint, és az öregasszony megint valóságos élvezettel vetette bele magát a munka sűrűjébe. Mintha egyenesen beszippantotta volna a pékműhely. A környéken lakók bizony a csodájára jártak, hogy ki készíthet olyan omlós, foszlós kalácsot, kakaóscsigát és ínycsiklandó nyalánkságokat, amiktől összefacsarodik a nyál az ember szájában is, ha csak rá gondol, és többen egyenesen csak azért tértek be a kis pékboltba, hogy láthassák az öregasszonyt, amit egyik lábát a másik után téve sürög-forog kedvére sertepertél az egész helyiségben.
Később aztán – ki tudja miért –, az öregasszony egyszer csak mellkasi nyomásra és fájdalmakra panaszkodott. Sürgősségi mentő szállította be a közeli kórházba, ahol megállapították az orvosok, hogy szervei közül a legnagyobb tartós terhesélnek örökösen a szíve volt kitéve, ami miatt pacemaker-készüléket kellett beültetni mellkasába sürgősségi műtéttel.
Az asszonyt alig öt napon belül már haza is engedték, és való igaz a mellkasába beültetett kis elektronikus eszköztől újból úgy érezte magát, mint aki – legalább is –, évtizedeket fiatalodott. A próbléma akkor jelentkezett, amikor kontroll ellrnőrző vizsgálatokra kellett mennie egy Klinikára, mert előtte mintha nyengének, levertnek, és halálosan fáradtnak érezte volna magát. Egyre nehezebben vette a levegőt, sokszor fulladt, és rosszabodott általános közérzete is. Végül aztán egyik munkanapján azt mondta a pékség vezető tulajdonosának, hogy sajnos most már az orvosok is azt tanácsolták, hogy muszáj pihennie, lassítania, mert különben még nagy bajok lehetnek. A pékműhely tulaja nagyon a szívébe zárta az öregasszonyt, és persze nagyon sajnálta, hogy elveszít egy ennyire talpraesett és megbízható munkaerőt, akinek persze alig-alig fizetett valamennyit.
Az özvegy öregasszony így tehát egy hétköznap délelőtt hazament a munkából. Leheveredett a hálószobai bevetett ágyára. Eredetileg csupán csak azt tervezte, hogy pihenget, és szúnyokál pár könnyed órácskát, míg unokái, vagy a szomszédok átjönnek, ám aztán három-négy óra múltán örökre elaludt.