BEVERLY HILLSI TÖRTÉNET



Felkapott, igaz méregdrága belvárosi öt Michelin-csillagos étterem a délelőtti órák környékén, kicsit már jócskán közel a nagy forgalmú fél tizenkettes ebédidőhöz, mikor valósággal rohamhangulat alakul ki, hiszen szinte mindenki könnyed salátát, dresszinget szeretne fogasztani, talán még azok az alapvetően húsimádók is, akik megtagadják maguktól a gasztronómiai élvezeteket csupán csak amiatt, hogy ne mondhassák a hátuk mögött már megint mennyi pluszkilóval lettek súlyosabbak.
Beverly Hill környékén az ilyenek valósággal mindennapos esetnek számítanak. Itt minden a tökéletesség látszat-illúziójában fürdik. Mintha a tökéletesen karcsú, és szupermodelszépségű nők, és sáros férfiakat egyenesen valamilyen kozmikus, vagy épp ismeretlen eredetű futószalagról emelték volna le, csupán csak azért, hogy megmutathassák az ún. ,,amerikai álom” talán az egyszerű átlagembernek nem is annyira elérhetetlen, márha megvannak a megfelelő kapcsolatai, és anyagi forrásai ahhoz, hogy szánalmas, viharvert életén egyáltalán változtatni tudjon.
Az elegáns, szupergazdagok részére fenntartott utca sarkán egy fiatal, de barátságos hajléktalannak öltözött férfi turkál az aznapi szemeteskonténerek tartalma között közel egy sikátorhoz, hátha talál magának valami használható ételmaradékot, esetleg néhány eltévedt dollárt.
A jobbára húszas éveikben járó, egyetemistáknak kinéző pincérek közül – persze nem lehet pontosan tudni –, hogy valójában részvétből, vagy szánalomból-e, de néhányan őszintén megsajnálják, és a tegnapról megmaradt ízletes, és nagyon finom ételekből azonnal hófehér szivacsszerű közepesméretű dobozokat adnak jószívvel a fiatal srácnak, aki hálásan, hajlongva nem győz köszönetet mondani. Legalább ebédje, vagy vacsorára így már fedezve van.
– Nagyon köszönöm a segítséget! Ez igazán kedves! – válaszolja, majd kicsit tovább megy a következő hatalmasnak tetsző, jócskán bűzt, és szennyet árasztó szemeteskonténerhez, és tovább válogat.
Néhány perccel később egy gyönyörűséges, szupermodelalkatú fiatal nő foglal helyet az étterem előtti teraszon kihelyezett székek egyikében. Azonnal rendel magának egy tejeskávét porceláncsészében, majd az aznapi salátás menüből is. Később csatlakozik hozzá csajos barátnője, vagy kolleganője, amit azért is nehéz megítélni, mert a munkatársak is hajlamosak barátként viszonyulni, és viselkedni egymással. Előbb csak az egyik veszi észre a jóképű, de piszkos, hajléktalannak öltözött srácot, később már a másik is. Úgy tűnik összesúgnak egymás között valamit, mint a gerlék, vagy galambok, majd mintha csak a fiatal hajléktalan srác ragályt, vagy fertőző betegséget terjesztene azonnal átülnek inkább egy másik, számukra valamivel kedvezőbb helyre, és a továbbiakban ügyet sem vetnek a férfira.
Később ebédidőkhöz jócskán közel valósággal megtelik az étterem, és valóságosan mozdulni sem lehet, mert mindenütt az utolsó négyzetcentiig valósággal hemzsegnek a különféle elit és befolyásos emberek. Vannak itt üzletemberek, ügyvédek, sikeres üzletkötők, illetve producerek és színészek is, elvégre nagyon közel fekszik Hollywood.
A legtöbb törzsvendégnek számító, befolyásos ember szóvá is teszi, hogy mivé süllyed így a civilizáció, meg az emberiség, ha már hajléktalanokat is beengednek egy felkapott, luxusétterembe? Míg azért vannak, akik részvéttel, és mély szánalommal figyelik a fiatal hajléktalan srác guberáló műveletét, ám nem avatkoznak egyetlen percre se közbe.
Megint a segítőkész és nagyon lelkes, egyetemista pincérek azok, akik igyekeznek megmenteni a fennálló helyzetet azzal, hogy egy sajtos cheesburgert, sült krumplit, vagy rákfasírt darabákokat adnak a hajléktalan srácnak – elvégre mégiscsak ebédidő volna –, így a hajléktalan srác az egyik szökőkút mellett foglal komótos kedvvel helyet, és máris jóízűen falatozni kezd, mígnem alig tizenöt perc után egy seggfej üzletember valósággal megfenyeget maga körül mindenkit, és az étterem tulajdonosát, ha nem teszik ki sürgősen a hajléktalan férfi szűrét ő bizony soha ebben az életben nem teszi be ide a lábát. Elvégre vannak más sokkalta elitebb, luxusabb, felkapottabb helyek is Los Angelesben, minthogy itt költse el a ,,kemény munkával” megkeresett pénzét.
A személyzet tagjai közül máris bőszen bólogatni, és hajlongani kezdenek, és igyekeznek engedelmeskedni a gonosz, számító, és kisstílű utasításnak.
Egy kedves mosolyú, pincérlány odamegy a hajléktalan sráchoz, és igyekszik nagyon kedvesen, önzetlenül, és megértőn figyelmeztetni, hogy nagyon sajnálja, de most jobb, ha elmegy innét, mert néhány befolyásos vendég panaszt emelt, és ők pedig az állásukkal játszanak, ha továbbra sem tesznek semmit.
 A hajléktalan srác ért is a szóból; veszi a cókmókját és a pincérektől kapott ínycsiklandó, finom, gusztusos falatokat, majd óvatosan kisétált az étteremből, és zokszó nélkül el is tűnik a környékről. A seggfej üzletember pedig valósággal dörzsölni saját tenyereit, hogy az efféle alakokkal igenis így szükséges bánni, miután a jószóból ritkán értenek.
Valamivel később két fekete egyenruhás közrendőr száll ki a rendőrautóból, és egyenesen az étterem felé veszik az irányt. Mindkettő húszas éveikben járhat. Egy férfi, és egy csinos nő. Épp csak kijöttek az akadémiáról, és zöldfülű újoncokként valósággal máris szomjazzák azt a fajta különleges bizalmat, és megbecsülést, amit az egyszerű járókelők társaságától máris megkapnak. Az egyik félreeső asztalhoz telepednek. Aztán egyszer csak az étteremben feltűnik két igen-igen gyanús külsejű, ballonkabátos fickó. A legtöbben ügyet sem vetnek rájuk, mégis, ha kicsit jobban megnézik öltözékeiket könnyedén rájöhetnek, hogy az augusztusi kánikulában még Kaliforniában is kicsit furcsa viselet a hosszúszárú ballonkabát. A két gyanús külsejű fickó rendel két italt magának – talán csak, hogy bátorságot gyűjthessenek készülő terveik végrehajtására, aztán a tapasztaltabb máris benyúlt ballonkabátja belsejébe és egy duplacsöves levágott puskát húz elő.
– Oké, emberek! Nem raboljuk sokáig a drága idejüket, legfeljebb csak a pénzüket! Ne hősködjenek, feküdjenek le szépen a földre, és adják át összes értékeiket, mobiljaikat, készpénzüket meg ami most maguknál van, és ha jól viselkednek nem lesz semmi baj! – jegyzi meg egyszerű tárgyilagosággal a tapasztaltabb bűnöző, míg a fiatalabbik máris gyorsan összeszedi a csempés padlóra kipakolt márkás, méregdrága holmikat, ékszereket, mobilokat.
A két újonc rendőr is hasra veti magát, és igyekeznek elrejtőzni a bűnözők árgus szemei elől. Az egyik a CB-rádiójáért nyúl, és beszól az őrsre, hogy küldjenek erősítést, mert épp rablás folyik, míg a másik előveszi kilenc milis pisztolyát, és igyekszik némán kibiztosítani a fegyvert, hogy bármelyik percben elsüthesse.
A bűnözők nem lacafacáznak sokat. Ami értéket találnak azt azonnal egy fekete nájlonzsákba gyűjtik össze, miközben folyamatosan mustrálják, és szemmel tartják a luxusétterem halálra rémült törzsvendégeit.
Aztán egyszer csak a semmiből előbukkan a fiatal hajléktalan srác és mintha ügyet se vetne a két bűnözőre az egyik húsos, svédasztalos pulthoz megy, mintha csak ismét megéhezett volna.
– Hova-hova?! Csak nem eltévedtél hapsikám?! – szólítja meg a tapasztaltabbik rabló.
– Á, dehogy! Csupán megéheztem, de Önök csak folytassák, amit éppen csinálnak! – azzal laza, lajhár komótos kedvvel elveszi az egyik hófehér tisztaságú porcelántányért, elvesz egy fogócsipeszt, és a sült húsokból gusztusos, ínycsiklandó építményt halmoz a tányérjára bébirépával, és cukorborsóval, mintha csak szakács lenne a foglalkozása.
– Hé, haver! Mi van, ha tényleg csak éhes! Elvégre nézd meg az ürgét! Totál csöves, meg ágrólszakadt!
– Te hülye állat! Hogy lehet ennyi eszed! És ha beépített zsaru?! – tér ki a hitéből a tapasztaltabb rabló. – Miért kell nekem állandóan mások helyet gondolkodni?! – emeli égnek a tekintetét.
– Na jó haver! Akkor te most lehasalsz, és zabálod a húsokat! Nem nyikkansz, nem pofázol, mert golyót kapsz a fejedbe! Világos?!
– Mint a nap! – feleli a hajléktalan srác és ténylegesen mindent úgy csinál, ahogy a tapasztaltabb bűnöző követelte.
Amint a két botcsinálta bűnöző szedné a megszerzett zsákmánnyal a sátorfáját a hajléktalan srác az evőeszközök segítségével valósággal támadásba megy át, de úgy, hogy a két bepánikolt rabló azt se tudja mit csináljon. A hajléktalan srác egy gáncsolással máris földre küldi a fiatalabbikat, és egy cukorspárgával hátra kötözi mindkét kezét, majd a tapasztalabbiknak pedig villát döf az egyik lábába, amitől az lebénul, és a fájdalomban azonnal hanyatt vágódik.
A két újonc rendőr csupán csak akkor bukkan elő szinte a semmiből, amikor a hajléktalan srác mind a két elkövetőt gyakorlatilag lefegyverezte és megkötözte. Az étterem személyzete és törzsvendégei valóságos felálló taps ovációban részesítik a hajléktalan srácot, akinek a túlzásba vitt ünneplés sosem volt ínyére, így inkább angolosan távozik, és meghagyja a felhajtásos dicsőséget a két tapasztalatlan közrendőrnek, akik most ténylegesen is úgy érzik magukat, mint az adott nap igazi hősei.
Persze az összes híradós, riporter, és bulvár és közmédiás hiéna lesifotósokkal együtt valósággal azonnal ellepi a környéket, de úgy, hogy még egy szimpla gombostűt is valósággal nehézkes volna leejteni. A derűs, kék eget pedig természetesen ellepik a híradócsatornák tolakodni vágyó helikopterei.
A riporterek mindannyian szenzációra, pletykákra kíváncsiak, és amikor részletesen meghallgatják a két újonc közrendőr tárgyilagos, papírforma beszámolóját a rablás meghiúsításáról alig tíz perc múltán már tovább is állnak, mondván; nincs elég akció az adott sztorijukban.
Valamivel később valaki az összegyűlt tömegből megemlíti, hogy egy fiatal hajléktalan srác mentette meg az egész szituációt, aki vérprofizmussal fegyverezte és teperte le a két botcsinálta gazfickót, és aki zokszó nélkül fel is szívódott valamelyik piszkos, gusztustalan sikátorban. A riporterek valósággal egy emberként csapnak le a kínálkozó sztorilehetőségre és az összes luxusétterem közeli sikátort, szemeteskonténerek melletti ,,hajléktalan helyet” átfésülik, hogy a fiatal hajléktalan srác nyomára bukkanjanak, ám mindhiába, mert a fiatal srác úgy döntött feszültség és stresszlevezetési célzattal kiugrik a közeli strandra és kiadósan megfürdik az óceán nyugodt habjai között. A tanácstalan riporterek közül jópáran inkább visszamennek a tévéstúdióban mondván itt már az égadta világon nem fog semmi történni, míg a szemfülesebbek megvárják míg a fiatal hajléktalan srác kiadósan megfürdik, és csupán csak miután alaposan megszárítkozott és evett néhány falatot a pincérek által csomagolt menüből lépnek oda hozzá, hogy csöpögős, szaftos interjút készítsenek vele az esetről.
A fiatal hajléktalan srácot sem kell ám félteni. Meglehetősen szűkszavúan, csupán csak a lényegre hagyatkozva meséli el a rablás történetét, majd egész egyszerűn fogja magát, és máris továbbáll a következő utcasarokra, mert nem bírja a nyüzsgő, zsinatoló médiafelhajtást, ami rendszeresen megszokott történni, ha ilyesmibe belebotlik az ember.      
Egy tűzvörös Lamborgini murciano lassít közvetlenül az étterem melletti járdán. Egy szupermodel hölgyemény nyári ruhában ügy tesz mintha éppen fahéjas latte machiato-kávéját kavargatná – melyet persze kivételesen –, nem papírpohárban szolgálnak fel, elvégre ez luxusétterem, hanem porcelánszerű kecsesen elegáns csészében.
 Abban a percben éles, éber, és persze rendkívül kíváncsivá válik tekintete, amint az öltönyös, üzletembernek kinéző, jó harmincas, sportos, jóképű férfi kiszáll az autóból, és elindul az étterem irányába.
– Szia, ne haragudj… válthatnánk pár szót…?! – kérdezi ötvenezer dolláros porcelán műmosolyával.
– Sajnálom, majd leközelebb! – a sportos, üzletember forma férfi lazán, elegánsan tovább sétál ügyet sem vetve a szupermodel, nyári ruhát viselő nőre, akinek – ki tudja hogyan? –, félúton mégiscsak sikerül egy papírfecnit a férfi markába csúsztatnia rajta minden elképzelhető elérhetőségeivel.
Hát így telnek az ún. dolgos hétköznapok L.A. belvárosában, és – nagyon úgy tűnik –, ez a közeljövőben sem igen fog megváltozni, hiszen mindenki eljátssza engedelmes pincsikutyaként a saját maga szerepét, és csupán csak igen-igen kevés ember marad, aki saját magát adja még akkor is, ha élete megváltozott.  

 GÖRBE-TÜKÖR TÜNŐDÉSEK

Ha már negyven is régóta elmúltál
– előfordul –, hogy egyetlen független,
rémálom-éjszaka sem
alhatod ki magad kellően kipihenten…
Föl-fölriadsz szánalmas,
viharvertre összefoltozott
gyermekkorod sívár vidékéről,
egészen gettós külvárosok sikátorverte,
lakatlan pereméig
s magadat kérdezed-faggatva:
Hogy a fenébe juthattál idáig?!

Hogy még mindig tűrsz,
s létezel e földtekén
– megeshet –, jócskán rácsodálkozol;
mennyire közhely,
ismerős, néha banális,
ha a lomha félhomály árkaiban,
így szeptember vége felé fölébredsz,
megriadva a groteszk valóra
mennyire precíz-pontosak
a téged makacskodón
megtagadó holnapok.

Kósza árnyként szükséges
átosonnod egyik léthelyzetből
a másikba, hogy csak észre
ve vegyenek, mert különben
– nagy a valószínűsége annak –,
hogy lebuksz.
Rázkodó kisgyerekes sírás fullaszt,
fuldokoltat, felébreszt kényszerűségből,
hisz nincs melletted Kedvesed,
ki megígérte – többször is –,
hogy hű, s segítőkész lesz tehozzád,
s sorstragédiák óráján majd
fogja reszketeg kezed;
s rendre minden egyes átszenvedett,
keserédes nap után valósággal
már belédöbbensz,
hogy már nem lehetsz újra
önfeledt gyermek,
csupán kopaszodó,
dinoszaurusz-aggastyán.

Sejtelmed sincsen,
hogy vajon lehet-e megfelelő nyugdíjad
s egyáltalán vajon lesz-e ismerőseid
között ki egytál étellel
s némi harapnivalóval vendégként
szívesen örökbefogad,
ha te majd létminimum alá süllyedsz.

S napról-napra egyvégtében
eszedbe jut, milyen fölfoghatatlan
elátkozott sakkjátszmába,
vagy túlvilágias kártyapartiba
keveredtél, ahol a vakszerencse
csupán csak alkalmi manipulálható
szélhámosoknak kedvez.
Dagadt, véreres reggeli-szemeiddel
görbe-tükrödbe belebámulsz,
mert a tejeskávénak hülnie kell;
a fahéjas tejbegrízt
– szokás szerint –,
már megint félig odaégetted,
mert naiv-türelmetlen voltál
s sürgetted, hajszoltad a Hóhér-Idődet,
nem csupán tennmagad.

Kialvatlanná tesz
infarktust-teremtő stressz-feszültség,
méltánytalan, megalázott munkakör.
– Álomtalan, csillagcsupasz,
vak éjjelbe lassacskán
– alig veszed észre –,
ideje korán magad is
hamuként belehullsz…

TITKOS CSALÁDI CSODÁK



Nem tehetett arról, hogy dúsgazdag szülei szinte lesték minden apró-cseprő kívánságát és totálisan elkényeztették. Amint megtetszett neki egy új Barbie-baba, vagy álomház a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, amiben álomszerű kislánykorát eltöltötte nem volt olyan név, vagy születésnap, se karácsony, hogy ne teljesülhetett volna bármilyen kívánsága. Mégis Anett sosem válogatta meg barátait. Bárkivel szívesen összebarátkozott, ha kapott egy ún. ,,esélyt” a másik illetőtől. Szívesen kölcsön is adta bármelyik játékát vagy babáit kis gyerekkori barátnőinek. Csupán csak később ismerte fel, ha valaki átverte, vagy becsapta, vagy tönkretette játékát az illetővel soha az életben nem állt szóba, meghág ezért keményen azt mondogatták a háta mögött, hogy sznob, újgazdag, elkényeztetett, magának való kislány.
Szülei – nem meglepő –, elit, minőségi oktatásban részesítették, és mialatt másoknak kijut egy viszonylag boldog és egészséges gyerekkor, addig Anettnek kötelezettségei voltak, főként iskola után. Magánórákra is előszeretettel hordták a szülei, mert különleges szerepet szerettek volna szánni neki, ha majd felnő.
– De anyuci! Én inkább játszani szeretnék! Megígérem, hogy jó leszek… - kérlelte feltörekvő, beképzelt anyját szinte hasztalan.
– Anett! Légy szíves! Ne fárassz! Meglásd, ha később nagy leszel majd egyszer még térdre fogsz borulni, és megköszönöd az anyádnak, hogy ennyire bölcs és előrelátó volt veled. – hangzott az unalomig elismételt válasz, és többet nem is igazán beszéltek a dologról, hiszen nem sok értelme volt, ha a szülők továbbra is szentül ragaszkodtak saját egyénieskedő elképzeléseikhez.
Később ahogy Anett kamaszkorba lépett szándékosan lázadóbb, provokatív, kihívóbb ruhadarabokat és viselkedést igyekezett elsajátítani, és szembeszáll a családi konvenciókkal is.
Ehhez tartozott, hogy amikor például ebédelni, vagy vacsorázni ült le a kis háromtagú család Anett se szó, se beszéd felrakta bakancsos lábait a mahagóniasztalra ráterített hófehér damasztabroszra, és ha nyakig sáros volt, még meg is mondta, hogy nemsokára jobb, ha ők is a munkásosztály tagjait erősítik. Ehhez tartozott, hogy képes volt akkorát büfögni egy-egy jólsikerült ennivaló után, mintha egyenesen egy kifőzdében, vagy kocsmában lenne a többi bunkó-tahó ember társaságában, hiszen jól tudhatta, hogy az effajta viselkedés láttán az anyja menten a falat kaparja kínjában, és majd felrobban mérgében.
– Anett! Most azonnal fejezd be ezt a hozzád méltatlan, megalázó viselkedést! Légy kedves vedd le a lábad az asztalról! Nem kocsmában vagy, hanem idehaza! – parancsolta magából jócskán kikelve az anyja, persze igyekezve megőrizni úrinőkre jellemző eleganciáját, és modorát.
– Kurvára nem érdekel anyu! – továbbra is tüntetően az asztalon pihentette fekete bakancsba kényszerített hosszú lábait.
– Nem hallottam kristálytisztán édes kislányom?! Mit mondtál az anyádnak?! – kérdezte néhány perccel később az apuka, aki kicsit mindig is büszkébb volt lányára, mint felesége.
– Jaj, apu! Most miért kell ezt csinálni?! Ez totál gáz! A kurva életbe már! – levette lábait az asztalról. Elegánsan meghajtotta magát, mintha csak egy jólsikerült előadást csinált volna, majd visszament tágas, majdnem száztizenhat négyzetméteres gyerekszobájába, amit radikális, provokatív, lázadó szellemben sötét tónusú falfestékkel mázolt ki szülei legnagyobb megrökönyödésére. Később apja vitte be neki az ínycsiklandó Újházi Ede tyúkhúslevest, és a sült rákpogácsákból álló méregdrága vacsorát.
– Hoztam egy kis harapnivalót, kincsem! – kopogtatott az ajtón, mire Anett egyáltalán kegyeskedett apját beereszteni. Az apuka belépett és jócskán megdöbbent, amikor kamasz lánya szájában füves, marihuánás cigarettát vett észre füstölögni, amivel gyakorlatilag azonnal bebüdösítette az egész tágas szobáját.
– Édes kislányom! Én megértem, hogy a kamaszkor bizonyára nehéz lehet neked, hiszen most érsz felnőtt, ifjú hölggyé, de nagyon örülnék neki, ha legalább édesanyádra volnál tekintettel. Te is láttad mennyire megviseli ez az egész! Meglásd, ha felnőtt leszel, majd jókat nevetsz rajta, milyen kis lázadó vadóc voltál! – letette a nagyméretű asztalra az ezüsttálcán szervírozott ínycsiklandó illatú levest, és a rákfasírt pogányokból egy kis halmot. – Szeretném, ha ennél pár falatot! Legalább a kedvemért kérlek kóstold meg! Nagyon szeretünk, ezt szeretném, ha nem felejtenéd el! Rendben?! – kérdezte, majd homlokon puszilta szúrós szemeket meresztő, kamasz lányát, és kiment a szobájából. Feleségének – egyelőre –, nem szólt róla, hogy lányuk füves cigit szívott.
,Ezek szerint nem ez lehetett immár az első eset!” – gondolta.
Történt aztán, hogy az érettségi évében, amikor Anett végül is lefeküdt egy jóképű sráccal, persze szigorúan biztonságosan Anett üzletember apja váratlanul infarktusban meghalt, és mivel sznob, és újgazdag anyjának fogalma sem volt a munka világáról, hiszen életében egyetlen szalmaszálat sem kellett keresztbe tennie kénytelenek voltak eladni luxus, villaszerű házukat, és átköltözni a külváros jócskán lakottabb, szegényesebb, gettósabb ipari negyedébe, ahol jórészt dolgozó, és melós emberek, és azok gyerekei éltek.
– Anett! Most már ketten maradtunk! Így csupán csak egymásra, és magunkra számíthatunk! Kérlek viselkedj! – szólt rá majdnem minden ötödik másodpercben a jócskán megrémült anyja, amikor egy bűnözőnek kinéző taxisofőrrel kiköltöztek az összes holmijukkal a külvárosi gettóba.
– Anyu! Nagyon haragszol, amiért úgy viselkedtem?! – Anett apja temetése óta – mondhatni –, gyökeres átalakuláson ment át. Igaz továbbra is lázadt, és provokatívan viselkedett, mégis mintha sokkal érettebben állt, és viszonyult volna bizonyos kényesebb szituációkhoz, melyek egész embert kívántak meg.
– Drágám! Nem haragszom rád! De most ahogy te is tapasztalod a dolgok gyökeresen megváltoztak, mert eddigi életmódunkat fel kell számolnunk, és ez bizony áldozatokkal jár.
Kiderült, hogy a sznob, és jócskán beképzelt anyukának is volt egy másik, fiatalkori élete, és volt neki egy talpraesett, jég hátán is megélő, idős anyukája, akit egyre ritkábban látogatott meg, amint belekerült a gazdagok és híresek világába. Ám mivel férje halála után kiszorult jóformán az összes társadalmi elitkörből, ezért nem ártott, ha átértékeli anyjához fűződő kapcsolatát, aki azt se tudta, hogy van egy kamaszodófélben lévő unokája. Mondani sem kell, hogy óriási volt a meglepetés, amikor fahéjas almáspitesütés közepette anyja és kamasz lánya váratlanul betoppantak a takaros, szépen rend betett családi kis házikó rozsdásodásnak indult, nyikorgó kapuján.
– Ki lakik itt anyukám?! – kérdezte kíváncsian, kissé megijedve Anett.
– Ha minden igazad a nagyanyád! Aki még mindig neheztel, és haragszik, amiért keveset beszéltem vele. Mindketten felmentek a kinti tágasabb nyári konyhahelyiségbe, ahol az öreg özvegyasszony éppen pitesütéssel foglalatoskodott, és mennyei illatok terjedtek.
– No nézd csak! Kit fújt erre a szél?! – lepődött meg, amikor viszontlátta egyszem felnőtt lányát.
– Szervusz drága anyám! Bocsáss meg, amiért az utóbbi időben nem tudtalak meglátogatni! – kért bocsánatot a sznob nő, majd színpadiasan megölelte az idős asszonyságot.
– Én nem fogalmaznék ennyire könnyelműen! – mérte végig lányát, majd tekintete Anettre esett. – Hát te meg ki volnál?!
– Mondd csak meg nyugodtan a neved drágám! Nincsen semmi baj! – kérlelte az anyja.
– Ö… ízé… kezit csókolom… Anett vagyok… ha minden igaz az Ön unokája… - félszeg volt, és egyre inkább inába szállt maradék bátorsága is.
– Nocsak, nocsak! Hát szépen vagyunk annyit mondhatok! Te aztán nem vesztegetted a drága idődet édes lyányom! – torkolta le felnőtt lányát az asszonyság. – Hát micsoda dolog ez, mi?! És ráadásul ennyi év múltán! Ha jól sejtem meghalt a pénzeszsák igaz-e?! – tért rögvest a lényegre.
– Megkérlek anyám, hogy tisztelettel beszélj a férjemről! Nem tett semmi rosszat! – igyekezett visszavágni a maga módján a sznob nő.
– Hát csupán csak annyit, hogy téged magával vitt, és luxus életmód elvakította a fejecskédet!
– Kérlek anyám… most fontosabb dolgaink is lennének, mint állandó jelleggel a múlton rágódni!
– Hát az már szent igaz! Osztán mi a neve ennek a kamasz lánynak? – fordult most a kamasz lány felé.
– Anettnek hívnak! – válaszolta amaz.
– No, akkor hát kicsikém! A fahéjas, porcukros almás pitét szereted-e?!
- Hát… még életemben nem kóstoltam… - vallotta be.
– Akkor lesz majd nagy meglepetés! Segít nekem! – azzal minden szószaporítás helyett máris kizsírozott tepsit adott a megilletődött kamaszlány kezébe, és megsütöttek egyszerre több almáspitét is, hogy csak úgy illatozott az egész konyha. A végén Anettnak még a pisze orra is lisztes, masszás lett, de úgy tűnt elégedett és legalább elterelheti összezavarodott gondolatait.
Később mindhárman ebédidőben asztalhoz ültek, és jóízűen belakmároztak a tartalmas gulyáslevesből, és krumplistésztából. Anett nem is hitte volna, hogy a ,,szegények eledele” ennyire finom, és laktató is lehet. Sokkal ízletesebb és laktatóbb volt, mint a gazdagok puccosabb, de annál íztelenebb kajái.
– Ez isteni! Anyu te miért nem csináltál ilyesmit sose?! – kérdezgette anyját, aki kicsit szégyellte is magát, hiszen főzni se tudott, mert nem volt rászorulva.
– Tényleg édes lyányom! Miért is?! – érdeklődött kíváncsi tekintettel az öregasszony.
– Jó, elismerem! Megtanulhattam volna legalább az alapokat, de úgy voltam vele, hogy minek erőltessek valamit, amihez úgy sincs semmi kedvem! – a sznob nő őszintesége és bőbeszédűsége kamaszlánya mellett elsősorban saját magát lepte meg. Ti., hogy nyíltan kimert olyasmiket is mondani, amikhez bizony soha ebben az életben nem fűlött volna a foga.
– Néhány dologra megtaníthatlak benneteket! Márha szeretnétek! – kínálkozott az özvegy.
– Én nagyon szeretném… nagymama… - Anett máris hajlandóságot mutatott az együttműködő berendezkedésre és kompromisszumra, míg sznob anyján pedig meglátszott, hogy – bár nem szívesen –, de most már neki is tetszik, vagy sem mégiscsak ideje alkalmazkodni.
Így történt, hogy az özvegy öregasszony megtanította főzési, sütési tudományát Anettnak, mert őt sokkalta jobban érdekelte az ilyesmi, és alig pár nap múltán máris tejbegrízt tudott egymaga készíteni, méghozzá gáztűzhelyen, amire minden joggal büszke is lehetett.
Időközben Anett összeismerkedett egy átlagos sráccal, aki pizzafutárként dolgozott akkoriban, hogy megtudja keresni a tandíjra a pénzt. Anett először érezte azt, hogy önmagáért szeretik, és szerelmes lett. Kis idő múltán Anett beiratkozott az egyetemre, és úgy döntött, hogy élete egyik célja lesz, hogy valami értéket teremtsen. Így amikor négy évvel később átvette diplomáját egy adminisztrációs irodánál kapott állást, ami viszonylag jól fizetett, és minden hónap végén külön juttatásokkal honorálta alkalmazottai erőfeszítéseit. A pizzafutár srác is időközben sikeres informatikai mérnök lett, és szépen keresett, és megkérte Anett kezét, aki igent mondott, még akkor is, ha sznob anyjának minden esetben volt egy-két furkálodó, kritikai megjegyzése újdonsült, csoró vejét illetően.
Végül az idős nagymama – bár meghalt –, mégis tanúságos életbölcsességeket és élettapasztalatokat adott át két régen elveszettnek hitt közeli rokonjának.
Anett pedig életében talán most először úgy érezte kibékült önmagával, és szűkebben vett attitüdjével.  
   
 
     

BÜFÉ, SZERELEM, ÖRÖKKÉ



Megismerkedésük valósággal már akkor sorszerűnek mutatkozott, amikor gimnáziumban váratlanul összefutottak az iskola kis aulában található büféjében. A kamasz, pufók srác rántotthúsos szendvicset szeretett volna vásárolni, - nem csupán csak azért, mert az volt a kedvence –, sokkal inkább, mert halálosan, és persze reménytelenül bele volt zúgva a gimi ügyeletes, nehézbombázó csajszijába, akinek történetesen már tizennégy éves korára szó szerint tetszetős, körteformájú cicijei voltak, és a mosolyától a legtöbb kamasz majd hanyatt dobta az agyát is.
– Mit akarsz itt te kisstílű kis geci?! Na állj szépen a sor végére, míg szépen mondom! – küldték valósággal rögvest a kígyózó hosszúságú sor legvégére a porul járt srácot, akin láthatóak voltak a sértődés lélektani jelei. Mintha mindig is valami mélyen elrejtett, belsőből fakadó gyerekes szomorúságot viselt volna láthatatlan védőköpeny, vagy páncél gyanánt egész testén, amit a legtöbb vele egykorú képtelen volt megérteni, és értelmezni.
– Hé, bocsi… ne haragudj… - szólította meg az őzikeszemű, kedvesarcú, szemüveges lány. – Ide nyugodtan beállhatsz. Persze csak, ha van kedved! – azzal kicsit megpróbált úgy helyezkedni, hogy a pufók srác meztelencsigatestével valahogy összepréselhesse magát.
– Köszönöm, ez igazán kedves… - jött a halk, félénk válasz, mert nem mert a lány szemébe nézni.
– Nagyon szívesen! Téged ugye Tóninak hívnak?!
– Ö… azt hiszem… - igyekezett viccelni, különösen azokban a szituációkban, mikor holt ideges, vagy stresszelősen feszült volt a légköri közhangulat.
– Ez nagyon jó! Most hiszed vagy tudod?! – kérdezett vissza.
– Hát… igazság szerint… inkább az utóbbi… - még ez az alig öt perces kis szösszenet beszélgetés is valósággal halálosan leterhelte a fiatal, pufók srác egész lelkét. Mintha mázsás, sziszifuszi terheket kellett volna neki egész álló nap, vége-hossza nincs cigölnie.
– Volna kedved a hetedik óra után kicsit dumálni?! Tudod semmi különös, csak a szokásos ismerkedős mustra! – Érződött, hogy a szemüveges, kedvesarcú lány valami nagyon szeretne, ám a pufók kamasz srácnak bizony fogalma is alig volt, hogy mit, mert szinte az utóbbi időben – mióta csak a kamaszkor kínjaival birkózott –, mintha minden áldott nap kőkemény, sőt egyenesen brutális élethalál harcot kellett volna egyáltalán azért vívnia, hogy barátai lehessenek, vagy egyáltalán, hogy egy közösség szerves, és hasznos tagjának érezhesse magát. Szokatlan és különös volt így ez a fajta felállás.
– Hát… azt hiszem… nem is tudom… rendes vagy… nekem haza kellene mennem… - szabadkozott kezeit tördelve. Látszott rajta, hogy valósággal máris marcangolja belülről az idegesség zöldszemű kis férge.
– Figyelj, Tóni! Nem erőszak a disznótor! Ha szeretnél miért ne?! Talán félsz a szüleidtől?!
– Anyukám még rendben lenne… de apámtól… igen… - jött a kimerítő, megviselt válasz.
– Majd csak kitalálunk valamit!
A sor előrébb haladt, és Tóni következett, aki természetesen zsebpénzéből máris vagy három rántott hússal megspékelt, gusztusos, és finom zsömlét is vett, és hozzá egy kis gumicukrot, meg csokit. Itt mintha elfogadhatóbbak lettek volna az árak, mint a lakótelepi kis MASZEK-kisboltban, ami fölött élt a szüleivel.
– Akkor a hetedik óra után beugrom az osztályba, ha nem gond?! – kiáltott után a szemüveges, kedvesarcú lány, és csak remélte, hogy Tóni egyáltalán meghallotta.
A hetedik óra éppen matek volt, és egy könnyednek semmi esetre sem nevezhető, totálisan kimerítő dolgozattal zárult, aminek a végére a legtöbb diák ténylegesen úgy érezhette magát, még a sznob eminensek is, mint akiknek tökéletesen leszívták az agyi tekervényeit. A legtöbb diák már szedte is a jelzőcsöngetésre a sátorfáját, mintha sürgős elintéznivalója lett volna, vagy rohanni kellett volna valahova. Csupán Tóni és a peckes, általában rózsaszín öltönyt, és cowboycsizmát viselő, különc tanárember maradt a teremben.
– Hogy sikerült a dolgozat kedves kollega úr?! – érdeklődött kíváncsian.
– Hát… szerintem… nem valami jól… tanár úr… - felelte.
– No azért nem szabadna így a szívére vennie a dolgokat kedves kollega úr! Biztos vagyok benne, hogy egy kettes alá azért meglesz! – jelentette ki a bölcs tanár bizakodva.
– Bárcsak úgy lenne… - fújta ki a bennrekedt levegőt a pufók kamasz a piszkos mennyezet felé, amikor váratlanul a kedves, szemüveges lány felbukkant az osztályterem ajtajában.
– Jó napot kívánok tanár úr! Szia! Akkor jössz?! – üdvözölte a tanárt, és a kamaszt.
– Ö… ízé… hát… miért ne?! – Tóni azonnal sietve összepakolta tankönyveit, és kockás spirálfüzeteit az összes aznapi megoldhatatlannak hitt valószínűségszámításokkal, hatványozásokkal, és gyökvonásokkal, és készen állt, hogy egy kamaszos kalandba keveredhessék egy rendes, kedves, szimpatikus lánnyal. Elvégre alig akadtak barátai. Lehetséges, hogy ez a rendes lány is kedves lesz vele.
– Ne is zavartassák magukat kedves kollega úr! De azért remélem a tanulást nem hanyagolja majd el! – figyelmeztette őt a matektanár, miközben bekattintotta jellegzetes, fekete aktatáskája fémes csatjait.
– Igyekezni fogok tanár úr… - válaszolta Tóni.
– Nos, kedves kollega úr, ezt el is várom Öntől! További kellemes napot mindkettőjüknek!
– Köszönjük szépen! – ezt már a szemüveges, kedves lány válaszolta a megilletődött Tóni helyett, aki utolsó felszerelését pakolta el hátizsákjába, és igyekezett kicsit rendbe szedni utcai gönceit.
– Figyelj, Tóni! Nem szeretnélek leégetni, de ugye tisztában vagy vele, hogy nyitva van a slicced…?! – eresztett meg egy pirulós, lányos mosolyt a lány.
– Ó,… hát… köszönöm, hogy szóltál… - Máris elfordult, és megigazította sliccét.
,,Hogy létezik, hogy nem vette észre?! Akkor lehet, hogy ezért bámulta ma meg valósággal mindenki! Micsoda pech, és égés az egész!”– gondolta, majd követte a lányt.
– Tudok egy jó kis helyet a közeli parkban! Ott dumálhatnánk. – A lány meg se várta, hogy a kamasz srác mit reagál már szedte is a sátorfáját.
A gimihez közel volt egy kialakított erdős rész, amit közparkként használtak családosok, és kutyások vegyesen. A kutyaürülék általánosnak számított, és illett nagyon vigyázni vele, mertha bárki belelépett, akkor a büdösség mellett egy egész életen át hallgathatta, hogy fekáliába lépett diákkorában.
Alig tíz percnyi kisebbfajta gyalogtúra után már mindketten meg is érkeztek, és egy közeli padhoz ültek, amihez egy X-lábú faasztal is tartozott, melyet egy hatalmas tölgyfából alakítottak ki.
– Valóságos legendákat lehet ám rólad hallani Tóni. Ugye tudod?! – kezdte a szemüveges lány.
– Ö… nem igazán…
– Azt mesélik, hogy te nem vagy éppen százas, meg hogy hiányzik több kereked is, meg te vagy a gimi tiszteletbeli Forrest Gumpja, de szerintem ez csúcs, mert a bolondok legalább valamilyenek. Olvastad Shakespeare-t, vagy nem?!
– Hát… egy-két szövegét igen, de neked is kellett, mert tananyag.
– No persze! Tudod szerintem szemetül bántak veled, amikor azon a bizonyos osztálykiránduláson pucérra vetkőztettek! Ez oltári nagy genyóság volt!
Tóni nagyon szomorú lett, és meg is döbbent, mintha máris valaki szándékosan ki akarta volna szivárogtatni legbizalmasabb, legféltettebb titkait.
Ezt persze a szemüveges lány azonnal megérezte.
– Ne izgulj semmit! Bízhatsz benned! Megőrzöm mások titkait! – váltott halk, bizalmaskodó hangra, nehogy más is meghallja beszélgetésüket. – Egyébként szerintem Kriszta nem tudja még, de egy főnyeremény pasit szalaszt el, ha engedi, hogy így bánjanak veled… - a szemüveges lány azonnal belepirult ebbe az egyetlen kimondott mondatba, és valósággal máris bizseregni kezdett a lábujja.
– Hát… ízé… nem is tudom… Kriszta azt mondta, hogy a barátom…
– Ja, persze! Hiszi a piszi! Figyelj! Nem akarlak megbántani, de ha azt hiszed, hogy Kriszta veled táncolja majd a szalagavatós keringőt, akkor sajnos csalódni fogsz…
– De hát megígérte… - Tóni ennél szomorúbb már ritkán lehetett.
– Figyelj, tudod mit! Azt mondom rá, hogy nem nagy ügy! Én nagyon szívesen táncolok veled, és a szalagavatós buliban is kiállok érted, de a saját érdekedben mondom Krisztának megvan a maga bizalmas baráti köré, ahová te soha a büdös életben nem fogsz tudni bejutni.
– Köszönöm, hogy szóltál! – Ennél lelombozóbb beszélgetést nem is kívánhatott volna magának szegény, megalázott Tóni, ám a szemüveges lány igyekezett kibékíteni.
– Figyelj megkaphatod a Snikers csokimat, ha cserébe adsz húsz darab gumimacit? Áll az alku?!
Tóni zokszó nélkül odaadta a gumimacikat, mert úgy érezte vérnyomása kissé alacsony, és megviselték a hallottak, de talán egy kis édesség majd jót fog tenni. Hatalmasat harapott a csokiba, ahogy a tévében a reklámban is látta.
Beszélgettek még egy darabig, majd a szemüveges lány azt mondta, hogy most már neki is muszáj hazamennie. Így tehát elindultak közösen hazafelé a lakótelep irányába, ahol mindketten laktak. Először a lány ért haza, és adott egy cuppanós, baráti puszit Tóni pufók arcára, majd Tóni folytatta azt útját a lakótelepen át hazáig.
A szalagavató hamar elérkezett, és a szemüveges lány jóslata beigazolódott. Senki sem akart táncolni egyet a pufók kamasz sráccal, csak ő. Még a szalagavatós buliba sem hívták meg, így a szemüveges lány beállított Tóniék lakótelepi lakására kezében egy üveg, jóminőségű kölyökpezsgővel, és csaptak egy kis ünnepséget. Amikor – nagy nehezen –, megvolt az érettségi, és az osztálytársak közül mindenki ment a maga dolgára Tóni, és a szemüveges lány kölcsönösen megfogadták egymásnak, hogy bárhová is sodorja őket a nagybetűs élet mindig tudatni fogják a másikkal, hogy ki, mit csinál?
Tóni bölcsészettudományi karra ment magyar-töri szakra, míg a szemüveges lány megpróbálta a SZFÉ-t, de oda nem vették fel, mert nem volt protekciója, így végül ének-zene tagozatos egyetemre vették fel.
Jóformán alig-alig tudtak találkozni az örökkévalóságig eltartó egyetemi éveik alatt. Mintha egy nap nem csupán csak huszonnégy órából állt csak volna – de harminchatból. Aztán a diplomaosztó évben egy házibulin mégiscsak találkoztak. A kedvesarcú szemüveges lány szemüveg nélkül mutatkozott. Lehetséges, hogy kontaklencsét tett fel, mert most mintha érettebb, és felnőttesebb benyomást szeretett volna kelteni, míg Tóni szépen leadta a testsúlyát, és pufók arca is, mintha férfiasabb, enyhén borostásabb lett volna.
– Szia! Emlékszel rám, nagyfiú?! – üdvözölte a csinos lány.
– Ö… hát persze! Örülök, hogy találkozunk. Mi újság veled?!
– Ezt én is kérdezhetném! Kérlek mondd, hogy nem nősültél meg, és hogy nincs máris egy rakat gyereked!
– Ö… még nem…
– Akkor ezt megbeszéltük! Mostantól te leszel a párom! – jelentette ki ünnepélyesen, miközben csajos barátnői nagy szemekkel máris vizslatni kezdték a kissé félszeg, tétova Tónit.
Később persze csinos lány nem kerülhette ki, és csajos barátnőinek is úgy mutatta be a megilletődött férfit, mint a párját.
– …És már szexeltek?! – jött később a legelső kínos kérdés.
– Nos, már témázgattunk, és higgyétek csak el, hogy olyan lepedőakrobatikát folytattunk, amihez képest a Playboy kisfiúknak való! – jelentette ki büszkén a volt szemüveges lány.
Amikor a házibulinak éjfél tájban vége lett a volt szemüveges lány azonnal mobilszámot, és elérhetőséget cserélt Tónival, és kérte, hogy továbbra is maradjanak kapcsolatban.
Amikor Tóni átvette a diplomáját, és a csinos lánynak is sikerült lezárnia – hivatalos keretek közt tanulmányait –, valósággal alig várták, hogy összeköltözhessenek. Kezdetben még az albérletárakat is úgy ahogy ki tudták gazdálkodni, ám később az ingatlanpiaci változások folytán egyre inkább úgy érezték, hogy jó volna egy önálló, megfizethető árfekvésű kis lakás valahol közel a városhoz, hogy ne kelljen minden áldott nap két és fél órát bebumlizniuk munkahelyeikre. Aztán alig három-négy hónap után a csinos lánynak váratlanul elmaradt a havi baja, és úgy döntött utána jár a dolognak. Akkor derült ki, hogy nemsokára úton van a kisbaba, és miután Tóninak – legalább is egyelőre –, csupán csak home officeos állása volt, nem ártott, ha valami ,,mellékes” után is néz, elvégre most már hármójukról kellett valahogy gondoskodni.
Később gyönyörűséges kislány érkezett kapcsolatukba, és egyszerre dupla keresztnevet is kapott, mert úgy gondolták, hogy mivel ketten vannak, ezért mindenkinek járhat egy-egy név. Végül Sophie Napsugárnak nevezték el.
A csinos lánynak – hála kapcsolatainak –, sikerült elhelyezkednie szülési szabadságát követően egy produkciós céghez, mint egyfajta feladatokat ellátó asszisztensnek, és bár a munkaidő – sokszor –, nem volt éppen konkrétan lefektetve azért még mindig jobban fizetett, mint Tóni munkái. A nyarak viszont mindhármuk számára fantasztikusan teltek. Ekkor rendszerint egyik-másik nagyszülő, vagy közeli rokon toppant be hozzájuk, vagy épp látogatta meg őket, és nem győztek csodálkozni, mennyire sikeresen sikerült kialakítaniuk a maguk felnőttes, független életét. Aztán néhány évvel később beütött a gazdasági válság és Tóninak új állás után kellett néznie. A legtöbb HR-es karriertanácsadó bizony egy alig negyvenöt perces szimpla, és végletekig leegyszerűsített konzultációért is elkért minimum huszonötezer forintot is, de szerencsére a csinos lánynak mindig volt egy-egy jó ötlete, hogy sikeresen megúszhassák az ún. összköltségeket.
– Szia, Szandra! Figyelj csak, a pasimnak kellene egy jó meló! Tudnál esetleg rögtönözni valamit?! – kérdezte egyik nap a mobilon, miközben Tóni a várost járta munka után.
– Szia, drágám! Te is tudod, hogy mennyire összetett és komplikált a piaci helyzet, de megígérem neked, hogy majdcsak kitalálunk valamit. – jött a válasz.
– Szandikám! Tündér vagy, de kérlek szépen ne kamuzz, mert égető szükségünk volna a pénzre és te is tudod, hogy a mai világban nem árt, ha az ember több lábon áll. – jött a csinos lány válasza, s bár kicsivel temperamentumosabb volt a kelleténél, úgy érezte ezt muszáj volt meglépnie, hogy komolyan vegyék.
– Igyekszek megtenni mindent, amit csak tudod drágám! Még a hét folyamán jelentkezni fogok. – ígérte legjobb barátnője.
– A nagy könnyebbség volna! Kellemes napot nektek! – rakták le egyszerre mobiljukat.
A következő héten a csajos barátnő ténylegesen nem tréfált, mert Tónit behívták egy-egy meetingre, és a legtöbb munkáltató bizakodva tekintett a közös munka elé, mégis valahogy Tóni azt érezte, hogy a legtöbb HR-munkatárs – akik az interjúztatásokkal voltak megbízva –, mintha köntörfalaznának, vagy nem akarnák megmondani az igazat. Végül egy raktárosi állást sikerült megcsípnie a külváros peremvidékén.
,,Legalább nyáron bent lehetett a kellemesen hűvös raktárhelyiségben, míg télen legalább is a fűtőtestek is működtek.” – gondolta.
Sophie Napsugárt szerették volna minőségi oktatásban részesíteni, de hát mindenki tudhatta, hogy ahhoz bizony jócskán bele kell kotorni a pénztárcába, és ha azt akarták, hogy minden be és ki legyen fizetve, akkor – ha tetszik, ha nem –, be kellett érniük az állami szintű iskolákkal. Szerencsére a csinos lánynak támadt egy-két kreatív ötlete, és néminemű baráti segítséggel meggyőzött embereket, hogy kislányuk számára kiharcolhassanak olyan kreatív, felzárkóztató órákat is, melyek a minőségi szinten álltak a hozzá hasonló korosztállyal.
Ahogy háromtagú családként igyekeztek boldogulni a dolgos, kissé nehézkes mindennapokban szinte alig akarták elhinni, mennyire könnyedén összerázódtak, és összeszoktatták tevékenységeiket a másik elfoglaltságaival. Ha Tóninak volt elfoglaltsága, akkor barátnője ezt maximálisan tudomásul vette, és tiszteletben is tartotta, ha pedig a csinos lánynak volt munkája akkor Tóni volt az, aki megértően segített a gyerek körül, és ellátta a háztartás vezetése mellett az egyéb feladatokat.
Amikor később Tóni főnökei külföldön kívántak terjeszkedni Tóni részletesen elmesélte, hogy mi lenne, ha ők is megpróbálnák a külföldi munkavállalás lehetőségét. Egész biztosan hatékonyabban menne ez az egész. Így történt, hogy alig öt hónap múlva összepakolták a legszükségesebb holmijukat, igyekeztek mindent megszervezni, és kimentek külföldre a boldogulásuk reményében.            
  

KÉSLELTETETT SORS-CSAPÁSOK

Szárnyavesztett, kőkemény
sóhaj fojtogat egyre;
vajon még mit lehetne másként,
máshogyan megcselekedni,
hogy kicsit javulna
a jelenlegi kritikus helyzet?!
Eltévedt kamasz-grimasz
játszadozik szám szegletében,
míg mindennapok romjain
kénytelen vagyok százezer rámzudított,
megvadult szóval,
emberi tettel megbírkózni.

Süllyedő hajók remegését
még most is megérzi
betegeskedő szívem – ki tudhatja?
Mert valahogy az ember
mintha lelke mélyén érezné,
hogy – meglehet –,
immár soha többet nem
léphet nagy tengerek
aranyló homokos partjaira.

Tán jobban járnának
„egyesek" ha megvédenék őket
az okos együgyűség átkaival,
mert akkor egészen bizonyos,
hogy egyfüst alatt
békében is hagynák őket.
Szelídített madárijesztő lett
egynehány jómadárból is,
hiszen megvesztegethetőn
kiszolgáltatva eladták még az anyjukat is,
csakhogy learathassák
munkájuk látszólagos gyümölcseit.

Mintha már a legelső kézfogás
alkalmával a tenyér is
beszennyeződne a sok
vélt-valós, hasztalan ígérettől,
melyből kijutott neki is bőven,
mert a látszólagos jólétért
is mostanság egyre
nagyobb hitvány árat szükséges fizetni.

Váratlan boldogság
két szomorúság közé beékelődve,
s az ember nem is tudhatja miként,
vagy hogyan volna képes
átvészelni a rá csöndesen várakozó,
lappangó sorstragédiák
kikerülhetetlen bukásait.

Mintha általános késleltetések
volnának megfigyelhetőek
precíz-pontosan egy-egy
evilági groteszk paródiában,
mellyé e mostani viharvert
élet lefokozta önmagát.
Paradigma-józanság
kikivánkózna aludtej-hányásként
a felforgatott gyomor szervei közül;
mintha már mindennek
mellékhatásaival szembesülhetett volna az,
aki fel sem készülhetett az irányváltásokra.

ELFELEJTETTNEK HITT ÁLMOK VIRÁGBA BORULÁSA


Sokszor azon kaptam magam, hogy a legváratlanabb helyzetekben kezdtem álmodni.
 Lehetett az egy ócska, több sebből vérző, neobarokkos építési irányzatú, régi bérház kapualja, mely főként a nyolcadik kerület környékén található, vagy a belvárosban, vagy a nagykörút sarkán.
 Vagy egy kutyabarát cukrászdában, ahova egyszerre öt kis házi kedvenc is benézett és miután már kiskoromtól halálosan rettegek az állatoktól teljesen természetesnek véltem, hogy innen is mennem kell, mégha nem is tiltottak ki teljesen.
Leginkább mégis otthonom nyugodt, csendes és komfortosan harmonikus magányában szeretettem álmodozni.
 Szinte láttam maga előtt mindig sportember apámat, amint anyósának felássa az egész konyhakeret miközben valóságos kiselőadást rögtönöz neki, hogy miként kell egy ásót rendesen megfogni, hogy később a könyörtelenül fájdalmas vízhólyagok gondot ne okozzanak. Láttam imádott édesanyámat, amint szépítkezik, hiszen világ életében filigrán, és pedáns asszony volt, akin hatvanon túl sem fogott az idő.
 Anyámmal kapcsolatosan valósággal a groteszkséget súrolta volna, ha nagymaminak szólítja őt kislányom.
Aztán ott volt még apai nagymamám, aki rajongásig imádta a gyümölcsös és zöldségeskertjét és mindig rendezett tisztaságú volt a portája, mégha a benti szobákra bizony-bizony jócskán ráfért volna egy több hónapnyi takarítás is.
Az embernek nagyon illik vigyáznia, hogyha túlzottan is túlzásba viszi az illúziókat, és álmait könnyen meglehet, hogy a kósza látomások apránként megbosszulhatják magukat, vagy egyenesen bosszút is álnak álmodójukon. Muszáj lenne végre normálisat, realistábbat álmodnom. Például egy kis spanyol, vagy mediterrán faluban éldegélek; gyönyörű feleségem van, aki lesi minden kívánságomat, és aki remek fűszeres ételekkel kényeztet, holott már az orvos is több alkalommal a lelkemre kötötte, hogy a magas vérnyomásához egy csöppet sem hiányzik semmilyen megterhelő, fűszeres étel, mégis imádom ezeket a fajta nehéz, jócskán megterhelő ételeket.
Később szieszta-időben aztán jöhet egy kis teasütemény, vagy kisebb szelet jóféle, minőségi csokitorta, vagy csokifagylalt, melyet feleségemmel és gyerekemmel fogyasztunk el.
 Aztán mindhárman lemennénk a nyugodt, megszelídített tengerhez pancsikolni egyet csak úgy a hecc, és önfeledt boldogság kedvéért.
A kis mediterrán stílusú faluban az emberek kedvesek, nagyon barátságosak, és persze mindenki tud a másik viselt dolgairól, ám ez cseppet sem zavarja őket.
Imádott szüleim is meglátogatnak bennünket. Ilyen esetekben – rendszerint –, sokkalta hatékonyabb, és célszerűbb, ha az egész utazást anyám bonyolítja, és ő fizeti ki, mert félő, hogy meggondolatlan, könnyelmű apám csak elszórná az amúgy is nehezen megkapott nyugdíjának a felét, ha rajta múlna.
– …De hát anyusom! Miért nekünk kell külföldre utaznunk?! A drágalátos kisfiadnak is van két jó lába, és bizonyára keresménye, hogy megtegye ugyanazt a szívességet, amit a kedves szülei. – hallom a távolból apám – szokáshoz híven –, kellőképp fanyar, szőrszálhasogató, tüskés, szarkasztikus megjegyzéseit, melyeket csupán csak azért dörgöl a másik ember orra alá, hogy mindenképp érzékeltesse a patthelyzettel fenyegető fölényhelyzetét. (Már amennyiben ez létezik.)
– Azért apukám, mert a fiunknak is jól esne, ha meglátogatnánk. Az unokájáról nem is beszélve. – közli kimért tárgyilagossággal szegény anyám, aki kezd a türelme végére érni, hogy miért kell neki mindent ennyire komplikált szájbarágóssággal apámmal közölnie. Végül apám – ki tudhatja miként és hogyan –, érzékelhetően megenyhülni látszik, és máris azt tervezgeti a maga meg-nem-értett zsenialitásával, hogy kisunokájának talán venniük kellene egy új Barbie-babát vagy valami játékszert, elvégre mégiscsak ez gyerekről van szó. Nem igaz?!
– Én már mindenről gondoskodtam apukám! – közli egyértelműen, visszavonhatatlanul anyám, és már tüsténkedve pakolni is kezd mindent a két jó vaskos hollófekete, gurulós utazóbőröndbe – melyet apám vásárolt maguknak kellő büszkeséggel –, mondván; telik rá, elvégre nyugdíjasok volnának, vagy mifene. A repülő pontban kora hajnalban indul, de előtte azért ildomos két órával az indulási idő előtt kint lenni a becsekkolás és egyéb ügyintézések okán. Apám kissé zsörtölődni kezd az egyik biztonsági őrrel; amolyan barátkozós, bartyizós kedvvel igyekszik összehaverkodni vele, majd, amikor anyám elindul a vámszabad területre apám is meggondolja magát, és siet utána, mint aki szemmel láthatóan jócskán beijedt az új környezet utóhatásaitól.
– Várj meg cicám! – kiált anyám után, és a repülőtéri terminál valósággal máris zeng visszhangzó, markáns, férfias hangja elejtett foszlányaitól.
– Nem megyek sehova nélküled apukám! – közli huncutan kuncogva jóanyám, mert nagyon mulattatja férje naivitása, kamaszosan gyerekes viselkedése. Talán annak idején a 80-as évek elején ezért szeretett bele valósággal azonnal és rögtön, mert apám határozottan két lábbal, szilárdan igyekezett állni a földön, és határozott elvei, és tervei voltak, hogy mit szeretne még életében megvalósítani.
Aztán elérkezik a perc és mindketten feszült izgalommal szállnak be a repülőgépbe, és foglalták el helyeiket.
Apám kissé nehezményezte, hogy ti. miért nem ő bonyolította le az egész utazással együtt járó hercehurcát, ám, ahogy a vattacukor kinézetű hatalmas felhőkontinenseket bámulta a gép ablakából mintha fokozatosan el is párolgott volna gyerekes neheztelése. Volt nincs.
Az utazás két és fél órát vett igénybe, és mivel nekem nincs jogsim imádott feleségem gálánsan felajánlotta, hogy ő majd kimegy a kocsinkon szüleim elé a reptérre, én pedig vele tarthatok, feltéve persze, ha akarok.
– Ne viccelj drágám! Apám meg is fojtana egy kanál állott vízben, hogy csupán csak a menye jött ki hozzá, míg az édes idióta kisfia egész álló nap csak sütteti magát a pálmafák árnyékában. Mondaná.
– Jaj, kicsim! Nem szabadna ennyire magadra venned a dolgokat.
– Nem láttad a viharvert gyerekkoromat édesem, amikor minden egyes napért jócskán illő volt megdolgozni, és bizony-bizony az se ment valami könnyen. – vágtam vissza miközben beszálltunk a kocsiba, és egyenesen a reptér irányába tartottunk.
Amikor először megpillantottam őket a váróteremben kijövet szinte azonnal mellbevágott a kicsit büszke felismerés: szüleimen egy csöppet sem fog az idő vasfoga. Mintha fiatalos lendületükből – így jó negyven év múltán –, se változott volna szinte semmi. Kisfiúsan rohantam hozzájuk, hogy legalább anyámtól azonnal elvehessem bőröndjeiket és csomagjaikat.
– Szia kicsim! De fess, elegáns vagy! – puszilt azonnal össze-vissza anyám, ahogy szokta, hiszen az ő szemében kicsit mindig is örökgyerek maradtam. Apámtól egy hűvös kézfogásra telt, és arra a gyilkosan kamaszos vigyorgásra, melyet akkor szokott megereszteni, ha valami gonosz dologban sántikált, mely később aztán gyökerestül, és sikeresen kiirtott belőlem minden megmaradt önbizalmat és akaraterőt.
– Szevasz fiacskám! – köszönt lekezelő hanghordozással.
– Én is örülök, hogy láthatlak apu… - ráztam vele kezet kissé kényelmetlen kötelesség gyanánt.
– Sziasztok! Olá! – köszönt gyönyörűséges feleségem, aki ünnepélyes, elegáns, ugyanakkor visszafogott nyári ruhát vett fel, szandállal kiegészítve a bombázó összhatást.
– Szia drágám! – anyám azonnal magához ölelte, míg feleségem kedvesen puszival üdvözölte, később apám is kapott egy ,,üdvözlőpuszit” amitől valósággal azonnal jókedve lett.
– Nem is mondtad édes fiam, hogy ilyen gyönyörű feleséged van! – jegyezte meg, amíg a kocsi felé baktattunk nyugodt tempóban.
– Hát… jelek azért voltak…
Apám jelenlétében valahogy kevésbé akartam bőbeszédűre fogni sürgős mondanivalóimat, és teendőimet.
– És hogy van a mi imádnivaló, cserfes unokánk? – kérdezte néhány perccel később már az autóban anyám.
– Maya remekül van! Gyönyörűbb, és persze napról napra rengeteget nőtt! Spanyolul, angolul, és remélhetőleg magyarul is megért minden szót.
– Elkényeztetitek azt a gyereket! – vetette oda félvállról apám, mintha máris féltékenykedne. – Bezzeg a mi időnkben! Igaz-e, anyukám?!
Anyám szúrós szemekkel fenyegette meg apámat, mire apám rögtön elhallgatott, mert érezte, hogy rosszat csinált.
Feleségem fantasztikusan vezetett, és ezt apám is szóvá tette:
– Kis menyem igazán megtaníthatnád a hóhányó férjecskédet végre autót vezetni, mert ez nélkülözhetetlen a mai világban az élethez.
– Szerintem nagyon jól elboldogul! – válaszolta meg a kérdést feleségem. – Imádom őt, és ez a legfontosabb!
Anyám büszkén nézett ránk, és úgy vettem észre a visszapillantó tükörből, mintha egy jelentős könnycseppet igyekezne kitörölni óceánkék szeme sarkából.
Hamar megérkeztünk a hangulatos, mediterrán stílusú, teraszos házunkhoz.
Imádott szüleim el voltak ragadtatva. Jócskán meglepte őket, hogy mennyire közel van a tengerpart, és van néhány helyi élelmiszerbolt is, ahol remek, mindig friss mindennapi dolgokat lehet jutányos árakon beszerezni.
– Ez a te házad édes fiam?! – döbbent meg apám, mint aki még életében nem látott házat.
– Nos, igen! Közös tulajdon a feleségemmel! – öleltem magamhoz életem párját, csakhogy apám érezze már önálló felnőtt férfi lettem, és nem taknyos, pisis gyerek.
– Fantasztikus vétel volt kicsim! Nagyon büszkék vagyunk rád! – anyám azonnal odajött hozzánk, és mindkettőnket megölelte. Talán meg is hatódott kissé. Később hazajött feleségem elment az oviba Mayáért, és alig fél órán belül már nyílt is a kertkapu, és egy cserfes, huncut, visító kislány szaladt hozzám, akit azonnal felkaptam, és össze-vissza pusziltam, mert imádott puszilkodni.
– Hogy vagy édesem? Milyen volt az oviban? – kérdeztem tőle magyarul.
– Hát… jó… éhes vagyok… - nyilvánította ki, majd szemecskéje rögtön megakadt nagyszülein, akiket még nem volt alkalma személyesen is megismerni.
– Maya ők itt a nagypapi, és a nagymami! Üdvözöld szépen őket! – tettem le a lányomat két talpra a földre óvatosan, és hagytam, hogy tüneményesen odatipegjen szüleimhez, akiket valósággal azonnal megbabonázott angyali jelenléte.
Apám persze most is elemében volt, és máris elővette a Barbie-babát, amit drága anyám nagy gondosággal becsomagolt, ajándék gyanánt. Talán ezzel akarta kicsit lekenyerezni lányunokáját. Maya – kezdetben bizalmatlanul, gyanakodva méregette a két felnőtt embert, de szerencsére már a következő tizenöt percben egyre-másra kérdezgette őket, hogy hogy érzik magukat, és milyen az élet ott, ahol élnek?!
– Okos kislányod van fiacskám! – jegyezte meg apám.
– …És rengeteg mindent tud és meg is ért! – jelentettem ki büszkén, csakhogy kérkedhessek egy keveset apám előtt.
Drága anyám rengeteg dolgot mesélt nehezen túlélt gyerekkoromról, és Maya nem győzte ámuldozva hallgatni, hogy bizony-bizony én is voltam gyerek. Aztán asztalhoz ültünk, és elfogyasztottuk a helyiek tradicionális, gasztronómiai ebédjét, majd jöhetett egy kis házi vanília, csokoládé és sztracsatella fagyi, ami Maya kedvence is volt. Végül mindannyian kiültünk az árnyékos teraszra, ahonnét Pazar kilátás nyílt a tengerre. Feleségem vett néhány megfizethető, nem túl drága szivart apámnak, aki máris lelkesen pöfékelni kezdett, mint valami maffiózó kényúraság, de élvezte ezt a szerepjátékot. Maya kicsit elfáradt, így bement a hűvös szobába kicsit lepihenni.
– Meddig tudtok maradni?! – kérdeztem.
– Sajnos már holnap haza kellene mennünk, mert nem maradhatunk távol sokáig… - anyám hangjában ott bujkált valami előre legyártott félelem, amitől én is kicsit megrettentem.
– Ezt őszintén sajnálom…
– De akár még ti is eljöhettek hozzánk, csak egyeztetnünk kell a dolgokat és már kész is! – vetette fel apám, csakhogy ki nem maradjon ő se a bájcsevelyből.
– Az tényleg nagyon jó lenne… - szólt közbe feleségem.
Az álom egyszer csak a piszkos hajnali derengésben mintha máris szertefoszlott volna. Verejtékben úszva tértem magamhoz, mint aki rosszat álmodott, és most azt sem tudja, hogy mit kezdhetne magával.
Feltettem egy erős kávét, sok-sok tejjel, cukor nélkül, majd kortyolgatva gondolkodóba estem a kis teakonyhában lakásom magányán.
,,Vajon miért térnek vissza szinte újra és újra ezek az álmok az életembe?! – töprengem. Talán valamit rosszul csináltam? Vagy valamit még muszáj volna megtennem, mielőtt végleg lekések valami lényegeset, vagy fontosat?!” – bárhogy is igyekeztem törni a fejemet, a válaszok helyett csupán csak újabb és újabb kúsza szövevényes kérdésekbe ütköztem.
Később úgy voltam vele, hogy elmegyek dolgozni, és a munkahelyemen majd minden szépen rendeződik az adott munkanap folyamán.         
  
 

ROMANTIKUS ÚT A SZÍVHEZ



Az egész Kriszta ötlete volt. Ezzel mintegy kifejezésre szerette volna juttatni kamaszos, folyamatosan lázadó, mindenkivel szembenálló, karakán, és határozottságot mímelő, vagány és csajos énjét.
 Friss házas lévén kicsit mindig is hajlamos volt úgy viselkedni, akár egy szándékosan meggondolatlan fruskalány, aki még csak ízlelgeti, ismerkedik a valódi, bizalmas, őszinte szerelemmel, holott a kortársai többsége már gyakorlatilag minden szempontból be lettek avatva.
– Hogy érzed magad szívem?! – Kriszta egyszerre provokatív, és tüntetően szexis, csipkés mennyasszonyi ruhájában maga volt a mindenséget megtestesítő istennő, akinek egyetlen intését emberek és angyalok lesik mindenhonnan.
– Hú… hát nehéz kérdés, tekintettel az anyakönyvvezető úgy nézett, mint aki megakar fojtani egy kanál húslevesben… – válaszolta a pufók, barátságos férfi. – Remélem nem okoztam túl nagy kellemetlenséget?! Te, hogy bírod?! – érdeklődött kedvesen.
– Én annyira kicsattanok! Szerintem isteni jó muri az egész! – csilingelő hangja – nem tudni, hogy észrevette-e –, kicsit mintha egyfüst alatt azonnal le is buktatta volna őt. Fél, hogy valamit nem csinált jól, ezért előfordult, hogy kételkedett magában.
A férfi megpróbálta gyűrődésmentesen levetni a fekete zakót, és nyakkendőt, és inget, amiben – gyerekkorától kezdve –, valósággal mindig úgy érezte magát, mint aki menten megfullad.
 Alig kapott levegőt. Kriszta azonnal segítőkészen, akár egy gondoskodni vágyó, fiatal feleség mögéje állt, hogy segítsen férjének, mintha ma mindketten kicsit egyformán naivak, és gyerekesek lennének. Átkarolta a derekát, és a hátához nyomta az arcát; a férfi érezte Kriszta bizsergő testének minden aprócska porcikáját.
 A férfi szájához emelte Kriszta bizsergő, hosszú ujjait, és megcsókolta.
– Boldog vagy drágám? – kérdezte egy idő múltán, mint aki nem biztos eléggé saját érzéseiben.
– Persze, hogy boldog vagyok! Úgy érzem lelkiekben éppen most értem meg erre a megfelelő pillanatra! – vágta rá szinte kapásból Kriszta. – Miért? Neked más a véleményed?!
– Kicsit feküdjünk le! – a férfi óvatosan lefeküdt a nagyméretű, tágas francia stílusú ágyra, melyet néhány héttel ezelőtt közösen vettek egy bútor nagykereskedésben, ahol Kriszta ismerte az egyik eladőnőt, aki gimis osztálytársa volt.
A férfi nem szívesen vetkőzött le meztelenre, mert úgy érezte ezzel totálisan kiszolgáltatná magát, nem mintha hiú ember lett volna.
Biztos, ami biztos alapon magán hagyta a rövidnadrágját, és egy nyárias jellegű atlétát, míg Kriszta csupán csak egy lenge, átlátszó kis szexi ruhadarabot viselt.
 Így július vége felé a fullasztó, kánikula mintha totálisan megrészegítette volna még az egyébként egészséges emberek közérzetét is. A férfi azonnal félig szuszogva, félig horkantgatva elaludt, míg Kriszta a mennyezetet bámulta, és egykedvűen hallgatta a vadiúj légkondicionáló berendezés átható duruzsolását.
Arra gondolt, hogy vajon imádott nagymamája – akinél gyakorlatilag fél kislánykorát és nyári vakációi jelentős részét eltöltötte –, vajon mit szólt volna az esküvőjéhez, és annak minden tökéletesre megkomponált kivitelezéséhez? Vajon daganatos betegségben meghalt anyukája és infarktusban elment apukája mit szóltak volna hozzá, ha láthatják felnőtt, érett, kiegyensúlyozott ,,kislányukat” polgári szertartás keretében az anyakönyvvezető elé masírozni?!
Muszáj volt felkelnie, mert úgy érezte a tágas és kényelmes, puha ágy, mintha rácsok közé szorította volna sportos, karcsú testét. Felugrott, mintha bolha csípte volna meg, míg újdonsült férje nagyokat horkantva továbbra is legszebb álmait aludta.
Kiment az amerikai stílust képviselő, pazar és minden elektronikai konyhai berendezéssel felszerelt konyhába, és leült az egyik bárszékre a konyha központi részén, a tálalópulthoz közel. Úgy érezte filmkockaszerűen muszáj végig pörgetnie a lehető legrészletesebben eddigi megtörtént élete minden lényeges és sorsfordító eseményeit.
Időközben óvatosan kihúzta az egyik mahagóniszínű nagyméretű szekrényt, melynek a legalsó fiókjából számos főként 80-90-es évekből származó gyerek és kamaszkori fénykép, osztálytablós kép bukkant elő. Mintha teljesen megfeledkezett volna ezekről az emlékeiről.
Most vett egy hatalmas, mély lélegzetet és az egész fényképalbumokat és mindent egy nagy rakás kupacba kipakolt szépen rendben a tálalópultra.
Az összes megsárgult fényképet a lehető legaprólékosabban bámulni, és nézegetni kezdte, mintha valami számára rendkívül meghatározó, nagyon lényeges vagy fontos részlet – ami annak idején –, elkerülte a figyelmét most haladéktalan fontossággal bírt volna. Látta magát, amint imbolygó, tétova mozdulatokkal igyekszik egyensúlyozni egy három segédkerekű gyerekbiciklin, s amint nagyapja kedvesen tanítgatja miként kell egyensúlyoznia. Kis térdeit vastagon lehorzsolta a vörös salak, ami nagyszülei utcájában ki volt terítve a földútra. Később már vagány lány lett belőle, mert BMX-bicajával büszkén pózolt, amikor megnyert egy-két ifjúsági versenyt. Aztán alig tizenkét éves kora körül meghalt imádott nagyapja, aki – sok minden mellett –, megtanította a természet szeretetére, és arra, hogy a nehéz napok dacára miként és hogyan őrizhesse meg magában az önkontroll képességét.
Aztán kamaszként látta magát a szalagavatós kihívó, és provokatív koktélruhájában, melyet egy gimis fogadás miatt vett fel, de ennek köszönhette, hogy rengeteg jófej, csajos barátságot volt képes kötni, melyek – szerencsére –, minden esetben kiállták az idők próbáját.
 Aztán átélte élete első kamaszkori szerelmét, aminek azért lett szakítás a vége, mert az akkori pasija türelmetlenségében nem tudta megvárni, míg Kriszta lélekben is felkészül az első szexuális élményére és ezért azt javasolta, hogy inkább szakítsanak. Aztán jött az egyetem, és az első szexuális élmény mindenképp meghatározónak, és ugyanakkor kicsit furcsán, különösen is alakult, hiszen az egyetemi csoporttársa is egyszerre volt tapasztalatlan, és még kezdő a témában, de azt mindketten tudták, hiszen beléjük sújkolták szüleik, hogy minden esetben muszáj védekezniük fogamzásgátlóval, óvszerrel, pesszáriummal, és egyéb betegségeket kiküszöbölő segédeszközökkel.
Amikor ünnepélyes keretek közt hollófekete talárban, és tetszetős fekete sapkában, fehér kesztyűben átvette diplomáját marketing szakon egyik oktatójától a fényképen mintha elpirult, vagy – legalább is –, azonnal meg is hatódott volna.
Aztán amint elhelyezkedett egy produkciós irodába, mint asszisztens és szépen beindult mindennapi kissé egyhangú, és robotoló munkarendje váratlan-hirtelen belépett az életébe a nagybetűs igazi is Ádám személyében.
 Éppen egy társasági rendezvény prezentációs feladatait kellett megszerveznie, és már kicsit késésben is volt az eredeti előtervezett határidők miatt, amikor egy kisfiúsan jóképű, és pufókarcú, öltönyös ember lépett be az irodába, ahol dolgozott és kedves félszegséggel érdeklődött, hogy a ,,vezér” bent van-e?!
– Kezét csókolom! Érdeklődnék, hogy az Igazgató úr bent van-e?! – intézte kérdését egyenesen hozzá, és amint Kriszta azokba a babonázó, enyhén szomorkás, és viharvert zöldes-szürkés szemekbe belenézett mintha azonnal elveszett volna, miközben szíve azt suttogta feléje, hogy ezzel a férfival mindenképp muszáj megismerkednie, és legalább egy órán át folyamatosan elbeszélgetnie.
- Ö… egy pillanat türelmet kérek szépen… kedves uram… - azonnal felpattant feketeszínű irodai székéből, és begaloppozott nagyhatalmú főnöke irodájába. Alig öt perc múltán a ,,vezér” személyesen jött ki irodájából, hogy baráti kézfogással üdvözölhesse a ritka vendégét, akiről később kiderült, hogy gyerekkori ismerősök, akik régóta nem tudtak találkozni, de most itt volt rá a megfelelő alkalom. Amikor a személyes találkozás véget ért.
 Ádám úgy tett, mintha sürgősen távozna az irodából. A sarkon volt egy hangulatos virágárus boltocska, ahol szuvenírtárgyakat és kisebb plüss állatfigurákat is lehetett vásárolni.
Ádám gáláns lovag módján azonnal betért oda és legalább ötvenszál rózsacsokrot és egy plüss macit is vett, amit visszamenve az épületbe félszegen átnyújtott a jócskán megilletődött Krisztának, persze egy vacsorameghívás kíséretében.
– Ha meg nem sértem vele… ez az Öné… - szabadkozva átnyújtotta a tetszetős, és álomgyönyörűséges, méregdrága virágcsokrot, amikor Kriszta jócskán megilletődve hebegve-habogva átvette a férfi kezéből, mintha azonnal bizeregni kezdett volna egészen belsejében. Ezt követte a kis plüssmaci, ami már csak hab volt a tortán.
– De aranyos ez a kis maci! – jegyezte meg fülig erő, sugárzó mosolyával. – Igazán nem kellett volna kedves…
– Ádám vagyok! Ha nem vagyok tolakodó eljönne velem valamikor a hét folyamán vacsorázni esetleg…? – hebegte.
– Nagyon szívesen… - bökte ki azonnal.
– Ez nagyszerű! Akkor, mikor jöhetek Önért? Mikor végez a munkahelyén?!
– Hú… hát háromnegyed öt után délután szabad vagyok. Legyen mondjuk pénteken. Mit szól hozzá?!
– Nekem tökéletesen megfelel a péntek! Akkor viszlát pénteken. Addig is legyen fantasztikus napja! – igyekezett mosolyogni, bár ez sosem volt éppen az erőssége, mégis valahogy áradt belőle valami játékos, különös, gyerekes derű, és jókedv, ami felvillanyozta és megnyugtatta Krisztát.
A pénteki nap kora reggel Kriszta kissé nyugtalanul ébredt. Egyrészt fogalma sem volt, hogy mit fog felvenni az ,,álmodandóra”, másrészt mi a helyzet akkor, ha ez a jóképű, és fantasztikusan romantikus férfi is tipikusan ugyanolyan, akárcsak a többi seggfej, akik egyetlen éjszakát akarnak, aztán eldobják a nők többségét, akárcsak a használt, vagy tönkrement ruhadarabokat szokás?! Mindenesetre van valami gyerekes, különös naivitás ebben a férfiban, ami valósággal azonnal megfogta, és most lelke mélyén minden eszközzel szerette volna kicsit mélyebbről megfejteni, és kideríteni, hogy mi lehet az?
A munkahelyi mellékhelyiségben lévő tükör előtti szépítkezést szándékosan nem vitte túlzásba; elvégre nem hódítani, vagy gyarmatosítani szeretne, csupán őszinteségre, és bizalomra törekedve kulturális és szociális eszmecserét, és beszélgetést folytatni egy számára roppant szimpatikus illetővel. Egy kis szájfényt kent fel enyhén telt alsó ajkaira, majd jöhetett egy csipetnyi alapozó púder, miközben frissen mosott és beszárított haját igyekezett stílusos, ugyanakkor nagyon is laza kontyba fogni tarkóján. Amikor tizenöt perc elteltével újra megnézte magát a nagyméretű tükörben még kacsintott is egyet tükörképe felé. Készen állt, hogy randizon.
,,Különben is mit izgatja magát, amikor ez csupán egy szimpla ismerkedős, beszélgetős laza vacsora lesz?!”  – tette fel magának a kérdést.
Háromnegyed ötös délután hamar elérkezett és Ádám becsületére legyen mondva halál pontosan akkor érkezett Kriszta munkahelyére, és türelmesen megvárta, míg Kriszta lesiet gazellalépésekben az emeletről.
– Hú! Mondták már Önnek, hogy halálpontos?! – viccelt meglepetten mosolyogva, csakhogy feloldhassa elsősorban saját maga gyerekes gátlásait.
– Eddig csupán Ön az egyetlen! Szenzációsan és persze fantasztikusan gyönyörűen néz ki! – bókolt.
Igazság szerint Kriszta egész életében alig-alig tudott bármit is kezdeni a bókokkal, vagyha bárki dicsérni kezdte, mégis szíve egyre hevesebben dobogni kezdett, amint a férfi felkínált karjaiba belekarolt, és együtt léptek ki a két biztonsági őr legnagyobb ámulatára az épületből.
Ádám gálánsan kinyitotta előtte sportkocsija anyósülését, és megvárta míg óvatosan beszáll, remélhetőleg nem gyűrve össze elegáns, ugyanakkor visszafogott ruháját.
Amikor Ádám is beszállt gyorsan szabadkozni kezdett:
– Bocsásson meg, hogy most a sportkocsit hoztam el…
– Ö… izé… semmi baj… tudja még soha életemben nem ültem Lamborginiban. Ez az első alkalom.
– Akkor ez most jól jött össze! – elfordította a kulcsot, és benyomta a sportkormányon található piros gombot, majd besoroltak a közforgalomba.
Az ember azt hihette volna, hogy egy üzletember méregdrága, ötcsillagos étterembe viszi randizni a nőt, akit kiszemelt magának, ám Ádám mintha titkon azonnal megsejtette volna, hogy Krisztát bizony más fából faragták, és helyette egy hangulatos, kellemes, mediterrán stílusú étterem-kávézó mellett döntöttek közel a külvároshoz, ahol remek finomságokat lehetett enni.
Amikor Ádám lefékezte az autót az étterem bejárata melletti kis mellékutcába, Kriszta jócskán megdöbbent. Mintha a férfi rögvest kitalálta volna legbelsőbb gondolatait.
– Hát ezt nem hiszem el! Tulajdonképpen kicsoda maga?! Gondolatolvasó?! Honnét tudta, hogy a kedvenceim a kis, romantikus helyek?! – kérdezte, miközben a férfi segített kiszállni az autóból.
– Minden dicsekvés nélkül állíthatom, hogy érzékem van hozzá… - felelte.
Együtt sétáltak be a kellemes hangulatú étterembe, ahol máris elő volt készítve az asztal egy félreeső részen, hogy csupán csak egymásra figyelhessenek. Miközben a pincér felvette a rendelésüket, majd elsietett a konyha felé Kriszta folyamatos kérdésekkel igyekezett bombázni a sikeresnek tűnő férfit. Aztán végül, amikor letárgyalták a karriert, és szakmai életüket, és megérkeztek az ínycsiklandó ételek is, és komótosan eszegetni kezdtek, Kriszta előbb saját gyerekkoráról kezdett mesélni, és élvezettel hallgatta a férfi gyerekkoráról szóló történeteket is.
A randi közel két és félórásra sikeredett, de mintha lilásul volna az idő körülöttük, és ők beléptek volna egy varázslatos, láthatatlan körbe, ami egyedül csakis az övék volt. Előbb Kriszta jött rá, később pedig már Ádám is, hogy megtalálták egymásban azt, amit talán egész életükben mindig is kitartó sóvárgással szerettek volna megkeresni. Alig három hónapos intenzív udvarlás, randizgatás, ismerkedés után kéz a kézben léptek be, mint menyasszony és vőlegény az anyakönyvvezető terembe…     

   
        
 

SZORONGÓ, ELHIBÁZOTT MEGÁLLÓK

Ritka mozzdulatok
elhibázottnak vélt megállóiban
valahol tán mi rajtunk
is múlik a megismerés-megértés záloga;
felülről mintha
már minden kicsi s hamissá
avanzsált volna.

Semmirekellő csatak-nyersanyagból
lettek összegyúrva már
az ellenérvek is,
melyeket éppen úgy
szükséges bizonygatni melldöngetve,
akárcsak a látszat-igazságok titkait.

Földszintes, liftező
hányinger-közöny lesz
úrrá lassacskán a gondolat
s értelem felszabadítottnak
vélt tartományaiban is,
mert az átlagember
minden egyes napon
önzőmód saját s a föld
sziget-magányát szaporítja,
hiszen nem tud betelni vele.

Tetszhalottá lett karrier-álmokat
szellőztet egynehány HR-coach,
csak mert azt hiszi bármit
manipulálhat önző-profitszerző
üzletszagú stratégiáival.
Észre is alig vehető,
ha az emberben váratlan-hirtelen
megmozdulni látszik
az öregség tartósnak elkeresztelt,
szívós epeköve.

Legkisebb, önző
katasztrófák se biztos
hogy megmutatva
átláthatják immár a teljes helyzetet;
a beszögelt csend
némasága egyre megfertőzi
– nem csupán csak –, áldozatait.

Mert vajon még mennyi
elvesztegetett sérelemre,
s zuhanásra van-e még
szükség mire felismeri az ember,
hogy csupán csak
önmagára számíthat?!

Tartóssá vált szorongása
csak növeli egyre belső üresség
s hiányérzetét, szorongó bolyongás
a jussa annak, ki egész életében
alig-alig találta a helyét.
Kitenyészett ösztön-titkait,
akárcsak idült boldogságát
inkább jobb ha máris
megtartja saját magának.

Egyre mélyülő zugok felé
hullnak megszerzett,
közös dolgaink:
senki sem tudhatja vajon
a vége felé még várakozik-e
ránk valaki túloldalak
mezsgyéjén?!

EGY KÁVÉHÁZ REJTŐZKÖDŐ REMETÉJE



A furcsa, magas, kissé mackós ember – aki talpig feketében szeretett közlekedni –, érdeklődéssel ment el a Móricz Zsigmond körtérhez közeli Hadik Irodalmi kávéházba. Már gyakorlatilag kamaszkora óta próbálkozott versfaragással, és most szociális kíváncsiság mellett erős késztetést, és akaratot is érzett egyben, hogy kiderítse kik egyáltalán kik léphetnek ott fel, vagy kinek van joguk arra, hogy a kortárs irodalom nevében szót kaphassanak.
Az idő sajnos kissé hűvösre, mondhatni őszies jellegűre fordult. Még az elsárgult, rozsdamarta faleleveleket is valami komiszkodó, kóbor, hűvös szél kavarta fel. A férfi amikor a kávéházi elágazáshoz odaért, hirtelen töméntelen embersokadalommal találta magát szemközt. Legalább vagy hetvenen biztosan voltak – nagyobbrészt főként nyugdíjaskorúak –, azok közül, akik ,,egyfajta minden lében” kanál kíváncsisággal csupán csak azért mennek el egy bizonyos helyre, mert ott valami égbekiáltó szenzációt remélnek.
A kávéházba a főszervezők természetesen művészeket, színészeket, és már befutott hírességeket hívtak meg, mintha ezzel is tüntetően be akarták volna bizonyítani, hogy itt egyfajta szellemi elitműhely-munka folyik, amihez az ún. átlagembereknek nem lehet semmi köze.
A férfi megpróbálta kikerülni hosszadalmas bocsánatkérések, elnézést kérések közepette a tömeget, és egy olyan aprócska zugot találni magának, ahova afféle menedék gyanánt még behúzódhat. Mivel nagyon nagy volt az érdeklődés szerencsére a kutyának sem tűnt fel. A legtöbben székeken csücsültek, míg a többség türelmetlenkedve, tétován topogva álldogált, amíg a rendezvény fő-fő háziasszonya – aki egyben egy híres költő lánya is volt egyszemélyben –, mikrofonnal a kezében nem üdvözölte az egybegyűlt sokadalmat, és persze máris szónokolni kezdett, és igyekezett felkonferálni az ún. ,,sztárvendégeket”, akik kissé megszeppenten, megilletődve szintén mozgolódni kezdtek ülőhelyeiken.
– Kedves Hölgyeim, és Uraim! Sok szeretettel köszöntöm önöket a megújult Irodalmi kávéházban, mely nagy reményeink szerint az új magyar kortárs irodalom egyik alkotói műhelye is lesz az elkövetkezendő bő jónéhány évtizedre! – hatalmas ováció, tapsvihar, és persze szűnni nem akaró ováció, és éljenzés fogadta a csinos, filigrán nő minden kimondott szavait. Mégis, valahogy különösleg tetszett a hanghordozása; mintha elsősorban egy aprócska, csupán egy-két emberre kiterjedő szűkebb, bizalmi kört szeretett volna csupán csak megnyerni irodalmi ,,ügyének” s nem a tágasabb irodalompártolók társaságát.
Most következtek a pódiumbeszélgetések, melyek afféle interjúknak érződtek. Voltak kérdezők, és egyben kérdezettek, akik a már szokásos, jól bejáratott, sablonszerű kérdéseket igyekeztek minél színvonalasabban, szélesebben kitágítva megtárgyalni. Az interjúk szüneteiben – hogy a lelkesnek mondott közönség csöppet se veszíthessen –, fokozatosan már felkeltett eddigi érdeklődéséből kortárs versek hangoztak el néhány tehetséges, fiatal színész szájából, akik jószerivel eldarálták az egész szöveget anélkül, hogy a műfaj szerinti dolgokat megpróbálták volna értelmezni.
Ezt követte néhány ,,régi motoros” általánosságban bestseller-listás szerző, akik már jó régóta befutott emberekre számítottak az irodalom egén, és akik olyan nagyságok voltak, hogy a tisztelt közönség nem, hogy kérdezni, de megszólítani sem merte őket, bárhogy is igyekezett erre kérlelni a kedves nagyérdeműt a szalon főszervezőasszonya.
– Rajta kedves közönség! Tegyék fel csak egészen nyugodtan kérdéseiket! Elvégre emberek volnánk! – jelentette ki magától értetődően a mikrofonba, és látszólag persze nagyon is büszke volt, hogy ezt nyíltan, és egyértelműen kifejthette. A közönség – látszólag –, szótlan némaságba dermedt. Néhány vállalkozó kedvű egyetemista sündörögni, sugdolózni kezdett egymás között, ám még ők sem mertek kezdeményezni.
Végül a közel két és fél órás ,,gálaműsor” ugyanazokkal a kissé klisészerű közhelyekkel zárult, miszerint; a kortárs magyar irodalmat minden eszközzel, radikális szellemben jó volna megreformálni, megújítani kicsit, akárcsak Kazinczy Ferenc a nyelvújítást, mégis, ha arra gondolunk, hogy a XVIII. században még tudtak magas műveltséggel vitatkozni az emberek, addig ez a XXI. századi világban mintha totálisan érvényét veszítette volna, átadva helyét valami olcsó, bóvliszagú, túlzásba vitt sznob stílusnak, mely kérkedve hivalkodik az intelligenciával, és az értelemmel.
A közönség lassacskán szedelőzködni kezdett. Végül csupán csak egy-két nyugdíjaskorú, totyogó emberke maradt ott, akik saját önreklámozásuk fejében hálás, és mindenképp ragaszkodni vágyó szerelmes szeretettel akartak mindenáron gratulálni a fantasztikusan megszervezett irodalmi találkozóhoz a szervezőasszonynak, aki valósággal máris elvolt magától ragadtatva, nem kis optimizmusról téve tanúbizonyságot.
– Jaj, drága asszonyom! Ön igazán kivételes és nagyon becsülni való dolgot hozott össze!
– Bizony-bizony büszke lehet magára! Ez férfimunka volt! – igyekeztek méltán gratulációikat maradéktalanul kifejezni.
Végül, amikor már csupán pár pincérforma fiatalember lézengett a nagy központi teremben a mackós férfi óvatosan, tétován tett néhány lépést. Mintha máris magán érezte volna a kutató, kíváncsi tekintetek egész kereszttüzét. Kezében ott szorongatta viharvert, és persze jócskán ütött-kopott szürkésszínű aktatáskáját, mely még a régi időkből maradhatott vele, és mely most telis-tele volt különféle prózai, és lírai kéziratok egész macskakaparásszerű kézirathalmazaival.
– Bocsásson meg drága hölgyem… ne haragudjon… - kezdett mondandójába, ha az asszony figyelmét nem terelte volna el állandó jelleggel néhány ismerősének, kollegájának, bizalmas barátjának gratulációja. Végül így is beletelt legalább tizenöt-húsz percbe is, hogy nagy óceánkék szemeivel egyenesen a férfi zöldesbarna, méla, búskomor szemei közé nézett.
– Igen?! Mit parancsol, kedves…
– Ne haragudjék, hogy csupán csak most jöttem el… az igazság sajnos az, hogy egyáltalán nem volt sem merszem, sem bátorságom, hogy… - itt megint félbeszakította az egyik fiatalos pincérsegéd, aki friss süteménnyel kínálta meg az asszonyt, de az udvariasan elhárította.
– Igen?! Mit óhajt?! Kicsoda maga?! – kissé követelőzővé lett a hangja, mint aki egyfüst alatt szerette volna legszívesebben letudni minden további dolgát, hogy aztán fontosabb teendőkkel foglalatoskodjék.
– Én csak… hoztam néhány dolgot… nem tudhatom, hogy… jók lesznek-e… - szabadkozva kinyitotta aktatáska rozsdás zárjait és máris számtalan kéziratpapírkupacot emelt ki. Némelyeket szalagos írógéppel írhatták, ami igazi kuriózumnak számított.
– Ó, bocsásson meg… ezt nem is tudtam… - az asszony bizony jócskán megvolt lepve. Felszaladó ívelt, kitépkedett szemöldöke mintha egyenes vonalban táncot járt volna a hullámzástól, míg óceánkék szemébe kislányos csodálkozás vegyült. Hosszú, finom kezei valósággal megkövetelték a maguk számára, hogy azonnal ragadják magukhoz a papírdarabokat.
– Megnézhetném…?! – kérdezte végül.
– Természetesen! – A mackós férfi félszegen átnyújtotta a telis-tele írt A/4-es formátumú papírlapok többségét, és szótlanságba dermedve várakozott, kezeit tördelve kissé feszült, egykedvű izgalmában.
– Ö… talán foglaljunk helyet… bocsásson meg, de a nevét, még mindig nem árulta el…
– Jaj, én kérek elnézését! Kutai Aurél! – jelentette ki, miközben vigyázz állásba vágta magát, és meg is hajolt.
– Nos, kedves Aurél! Részemről a szerencse! Örülök a találkozásnak! Üljön csak le nyugodtan! Első és legfontosabb kérdésem: mi a szándéka a szövegeivel?!
– Sajnos kevés anyagi forrás áll rendelkezésemre, de nagyon gondolkodom a könyvkiadásban, amennyiben ez még lehetséges, mert úgy tudom, hogy a nyomdászati költségek is horribilis összeget tesznek ki. – közölte, mint aki mindennel tisztában van, és mindennek utána is nézett.
– Jaj, kedves Aurél! Ne legyen már ennyire pesszimista! Próbálja meg kicsit derűsebben, lazában kezelni a dolgokat. – kérlelte megeresztve egy őszinte mosolyt az asszony.
A férfi arcán meglátszott, hogy mintha sértésként értelmezte volna az elhangzott szavakat igyekezett visszafogott türelmet, és bölcs hallgatást erőltetni magára. Úgy tűnt szüksége van pár percre, hogy részletesen átgondolhassa, amit az asszony az imént mondott.
Az asszony – időközben –, türelmetlen mohósággal, kulturális kíváncsisággal vetette bele magát a kéziratpapírok tetszetős nagy kupacaiba, és látszott a kifejezésén, hogy megvan döbbenve, hogy eddig még nem találkozott ilyen jellegű irodalmi szövegekkel, és ami még nyilvánvaló volt, hogy vajon ez a különös, mackós férfi mindezidáig miért rejtőzködött a szűkebben vett világ és közvélemény elől, amikor az ún. őstehetséget igenis meg kell mutatni, és ki kell bontakoztatni.
– Mondja csak?! Feltehetek egy személyes jellegű kérdést kedves Aurél?! – nézett fel az asszony egy idő múltán a kéziratkupacból.
– Tessék parancsolni!
– Mi a foglalkozása?
– Eredetileg történelemtanárként végeztem, de sajnos személyes érdekellentétek miatt fel kellett adnom azt a pályát. Később voltam takarító, kertész, fűnyíró, péksegéd, és home Office-ban is dolgoztam néhány évet. Végül behatóbban elkezdtem foglalkozni az irodalommal is. – vallotta be.
– Fantasztikusan, és nagyon bravúrosan ír! Őszintén gratulálok. Feltételezem a bölcsészettudományi karon a csodájára jártak?!
– Nos… szófajtanból, és szintagmatanból sem engedtek át, és a magyar nyelvészek kiátkozták a nevemet. Még a diplomaosztómra sem mertem elmenni, helyette inkább tolvajmódra vettem át az oklevelemet egy bő héttel később… - szomorkás, zsigerileg őszinte igazsága mélyen megrendítette az asszonyt.
– Ezt őszintén sajnálom! Azóta történt bármilyen érdemi változás?! – érdeklődött kedvesen, miközben az egyik pincérsrác kihozta tejeskávéját, de a férfitól nem kérdezte meg, hogy esetleg parancsol-e valamit.  
– Nos, nem igazán… – válaszolta kissé félszegen, bizonytalanul. – Eddig negyvenkét könyvkiadót, irodalmi folyóiratokat igyekeztek főként személyesen felkeresni, de sajnos mindenütt azt mondták, hogy – bár kétségtelen –, hogy van bennem néminemű tehetséges véna anyagi források hiányában nem tudnak, és nem akarnak segíteni. Szívesen dolgoztam volna rádióban is, de hát oda is főként a ,,bizalmi embereket” juttatják be. – vette kicsit lejjebb hangját.
– Értem! Hát ez… valóban szomorú történet… – a kortárs irodalom asszonya talán hitte is, meg nem is, amit a férfi különös, nyers őszinteséggel bátorkodott előadni számára. Végül, amikor elfogyasztotta tejeskávéját bizalmasan, kedvesen hozzáfordult:
– Nézze kedves Aurél biztosat nem tudok Önnek megígérni, de fantasztikus munkákat tett le elém, így szeretnék Önnek segíteni bármiben, amiben csak tudok! Ugyanakkor még hiányzik néhány fontos részlet, így, ha volna szíves egy újabb személyes találkozást megejteni. Vagy tudja mit?! Eljöhetne a lakásomra is! Itt lakom a közelben a Gellért-hegy lábánál.
– Az remek lenne, tényleg… - szabadkozott. Kicsit mindig gyanakodott a legtöbb emberre, mert – általában –, senki sem szokott ingyen és bérmentve a másikon segíteni, nemhogy még anyagilag is patronálni.
Így történt, hogy Aurél óvatosan visszapakolta az összes irodalmi kéziratpapírját viharvert aktatáskájába és megindult az irodalom asszonyával annak Gellért-hegy lábánál álló Pazar lakásába.
Amikor belépett a tágas, nagypolgári mentalitást tükröző hatalmasterű lakásba, ahol milliószám voltak fatól-falig könyvek, és még egy hatalmas zongora is árválkodott az egyik panorámaablak mellett egy csintalan kis házi öleb máris kíváncsian odaszaladt az asszonyhoz, és vakkantott párat.
– Morzsikám! Ugye hiányoztam neked?! – kapta máris ölbe az asszony kis házi kedvencét, és össze-vissza csókolgatta, mintha csak egy pajkos kisgyerekről lenne szó. A kiskutya azonnal észrevette a megrémült férfit, aki már kiskorától kezdve megpróbálta tudatosan palástolni mennyire retteg az állatoktól. Szerencsére ezt az asszony is megérezhette, mert a kiskutyát gondosan elzárta a hátsó szobába, ami a kutya személyes, mondhatni privát birodalmát képezte.
– Ne haragudjon, de imádom a kiskutyámat… - szabadkozott az asszony. – Megfigyeltem, hogy egy kissé rémült kifejezést vett fel, de azért remélem már nincs baj? – kérdezte figyelmesen.
– Nem… minden rendben… - igyekezett mély sóhajt venni, hogy teljesen megnyugodhasson, és elfelejthesse a kissé kelletetlen esetet. – Tudja kiskoromban volt egy kellemetlen esetem, és azóta nem igazán vagyok jóban az állatokkal…
– Ó, ezt őszintén sajnálom! Nem szeretném megbántani, de ugye tudja, hogy sosem szabadna félelemben élnie kedves Aurél?!
– Igen, ez teljes mértékben így van! Nekem viszont muszáj saját játékszabályaimhoz ragaszkodnom foggal-körömmel, mert ezek legalább korlátokat és határokat szabnak a mostani összezavarodott világunkban.
– Mennyire érdekeseket mondd. – csodálkozott el egy pillanatra az asszony. – De nyugodtan helyezze magát kényelembe. Hozhatok valami italt, üdítőt?
– Nem kérek semmit köszönöm! – még tétován álldogált egy pár pillanatig mielőtt helyet foglalt volna. Néhány pillanattal később kulcs fordult a zárban és bejött néhány híresebb ember. Közöttük egy-két színész, művész, szobrász és író is. Az asszony persze kapva kapott az alkalmon és mindenkivel összeismertette a társasági körökben meglehetősen bizalmatlanul mozgó Aurélt.
– De jó, hogy jöttetek! Hadd mutassam be nektek Kutai Aurélt, aki zseniális szövegeket, és írásokat adott nekem, és igéretes tehetség!
A kis társaság tagjai egytől-egyig baráti, már-már rokonszenves szeretettel fogtak kezet a megszeppent, középkorú férfival, majd mindannyian letelepedtek a nappaliban és máris belevették magukat egy amolyan adok-veszek kölcsönösségen alapuló kimeríthetetlennek tűnő beszélgetésbe. Aurél egyelőre megmaradt a kívülállóság partján, mert nem szívesen vegyült. Alaposan, és részletesen megfigyelte maga körül az embereket, hiszen a bizalom manapság rendkívül kényes üggyé vált.
Az asszony Aurél kéziratait letette a belső irodajellegű szobába, majd csatlakozott a beszélgetéshez, és néhány pillanat múltán megfeledkezett, hogy Aurél is ott van a szobában. A beszélgetés a kora esti órákig is elhúzódott, és amikor már mindenki elment az asszony csupán csak akkor vette észre, hogy Aurélról teljesen megfeledkezett.
– Jaj, bocsásson meg kedves Aurél! Ezt nagyon elszúrtam! – mentegetőzött. – De hát miért nem csatlakozott a beszélgetéshez? Egészen biztosan hozzátudott volna szólni. Ne feledje: rossz válaszok nem léteznek! – jegyezte meg kicsit viccelődve.
– Én kérek bocsánatot… tudja nehezen szokom meg az emberek társaságát… gyerekkori idétlen fóbia…
Az asszony nagyon érdekesnek találta az Aurél személyiségét körül lengő hallgatag és gyanakvó titokzatosságot, így a következő hetet mindenképp szerette volna irodalmi munkásságának minél részletesebb megismerésével, tanulmányozásával eltölteni.
– Jövőhéten, ha megfelel Önnek szeretettel várom egy újabb tartalmas, személyesebb konzultációra!
– Az remek lesz! Köszönöm szépen! – már vette is aktatáskáját és holmiját és menni készült.
– Várjon csak egy pillanatra! – Az asszony azonnal berohant a másik szobába és legalább kilenc verses és prózai kötetet adott a férfinak, hogy legyen mit olvasnia, és tanulmányoznia, mint ,,olvasott embernek.” – Ezeket ajándékba szánom Önnek! Fogadja megértő szeretettel! – nyújtotta át a kis csomagot.
– Nem is tudom, hogy mit mondhatnék?! Nagyon köszönöm! – hajtotta meg magát úriember módján, majd kilépett a nagypolgári stílusú lakásból.
A későbbiekben Aurél rendszeresen megjelent a Hadik irodalmi kávéház rendezvényein, s bár nem lépett fel, mégis irodalmi verseit szavalták a színészek, és több szövegére is ráismert. Az irodalom nagyasszonya – ha hinni lehet –, pedig nem csupán őszinte barátságával tisztelte meg, de segített néminemű anyagi támogatást is kiharcolni a sokat tűrt, viharvert, különös ember számára.     
   
     
 

CSALÁDBOLDOGULÁS NYUGATON


Kiss Dénes egy szép napon arra ébredt, hogy – persze nagyvonalakban –, megszűnt a jelenlegi munkaköre. Elsőre valósággal rettegett hazamenni, hiszen imádott, és gyönyörűséges felesége kismamaként az alig pár hónapos kislányukkal nagyobbrészt az otthoni háztartást vezette, és nem számított ún. aktív munkavállalónak.
,,Most akkor mi a jó fenét kezdhetne magával, és ráadásul három diplomával?!” – töprengett egymagában egy kávézóbüfé egyik teraszán, és miután csupán csak egy kis tejeskávét rendelt néhány barátságtalan pincérsrácnak szinte azonnal szemet szúrt szokatlan, és furcsa viselkedése, ami miatt alig negyven percen belül jobban tette, ha útnak áll, és másutt ül le, és megpróbálja átgondolni az adott szomorkásan sikerült nap eseményeit.
,,Egyet se aggódj pajtás! Megesik az ilyesmi! Elvégre a munkaerőpiac folyamatosan változik! És gondold azt, hogy te még mindig szerencsésebb helyzetben vagy, mint mondjuk azok, akiknek szakképzettségük, és diplomájuk sincs, csupán csak nyavalyás nyolc osztályuk, vagy érettségijük!” – gondolkodott tovább. Sajnos azonban a modern, digitális világ azt üzente az átlagemberek számára, hogy kapcsolatok útján történik minden, tehát ha nincsen számottevő protekciós, személyes bázisuk, akkor akárhogy próbálkoznak, pályáznak, vagy erőlködnek akkor sem fognak soha a büdös életben érvényesülni, vagy előrébb lépni az életben.
Így történt, hogy ebédidőben mégiscsak hazament kedvetlenül, és gyönyörű asszonya bizony-bizony jócskán meglepődött, hogy miért nincs a munkahelyén.
– Szervusz, drágám! Hát te?! Mi történt veled?! – kérdezte miközben gyöngéd, kedveskedő puszit adott pufók arcára.
– Azt mondták, hogy megszűnt a munkaköröm, így mennem kell de azonnal! – jelentette ki búvalbélelt egykedvűséggel.
– Micsoda pofátlan seggfejek ezek! És akkor most hogyan fogunk éldegélni?! – fakadt ki kicsit a feleség is.
– Éppen ezen történtem eddig is a fejem, és mit szólnál, ha megpróbálnánk külföldön boldogulni?! Te elég szépen beszélsz franciául, és angolul is, csak nem lehet akkora ördöngösség. Mit szólsz?! – kérdezte sóvárgóan.
– Te most hülyíteni akarsz engem Dénes?! És a rezsi, és a számlákat ki fogja befizetni, mi?! – A gyönyörű fiatal nőn jócskán látszott, hogy már csak alig egy vékony hajszál, és bármikor elszakadhat idegrendszerében az a bizonyos cérnaszál.
– Figyelj, édesem! Ne veszekedjünk, jó?! Inkább együnk valami finomat, és utána komoly emberek módján üljünk le és beszélgessünk sokat! – javasolta értelmiségiként.
– Na, jól van! Velem lehet beszélni! – máris a kiskonyhába ment megmelegíteni a tegnapról megmaradt szaftos paprikáskrumplit nokedlival. Imádott kislányukat addig egy kis székbe tették, mely törpeméretre készült, és nagyon aprócska volt.
A férfi odament a kisbabához.
– Na, ki van itt?! Hát szia Napsugár! Mondd szépen aranygyerekem mama, papa!
A kisbaba még olyannyira kicsi volt, hogy pajkosan gügyögni, és nevetgélni kezdett, amikor a férfi kicsit elbolondozgatott vele.
– Vajon milyen ifjú hölgy válik majd belőle húsz év múltán?! – gondolkodott hangosan.
A fiatalasszony pár pillanat múlva kihozta a finom krumplipaprikást, a férfi segített neki a terítésben, aztán mindannyian asztalhoz ültek. A kisbaba pedig bébitápszert kapott, ami ehetetlen ízű volt a felnőttek számára, ám állítólag a babák rajongásig megőrülte érte.
– Ne haragudj, hogy így kellett ezt megtudnod… - szabadkozott a férfi. – Tudod… a főnök nagyon tapintatosan közölte… – jegyezte meg.
– Hát azt képzelem! – tette maga előtt keresztbe a kezét grimaszt vágva a fiatalasszony. – Micsoda egy emberek vannak! – sóhajtott, és a mennyezet felé emelte tekintetét.
– Ne izgulj semmit, drágám! Van egy tervem!
– Déneske! Ugye nem akarsz idegesíteni?! Hagyj békén a zseniális terveiddel, oké?!
– …És mit szólnál ahhoz, ha egyelőre csak én mennék külföldre? Hátha sikerülne! Addig ti ketten itt maradtok, és pénzt is küldenék haza! Sokkal jobban lehet Nyugaton keresni. Állítólag kilencszeresen! – próbálkozott tovább.
– Hát… nem is tudom édesem… ez nagyon bonyolultan hangzik. És egyáltalán hol fogsz lakni, meg ki fog segíteni neked?!
– Az majd még kialakul, de ismerek valakit, aki megbízható.
– Most inkább beszélgessünk másról! – igyekezett elterelni a témát.
Megebédeltek közösen, majd a feleség betett a mosógépbe egy adag piszkos ruhát, míg a férfi leült laptopjához, és keresgélni kezdett ideális országok után kutatva.
Ha talált valami érdekeset, vagy kedvező feltételt azt azonnal egy kis jegyzetfüzetbe írta, hogy később asszonyának is megmutathassa.
Az egész délutánja és kora estéje is ráment erre, miközben néhány kotnyeles, kíváncsiskodásban mindig élen járó szomszédjuk be-benézett hozzájuk, és érdeklődött hogylétük felől.
– Sziasztok, gyerekek! Hát hogy vagytok? A kisbaba, hogy van? – kérdezgették néhányan, mert roppant kíváncsiak voltak, és persze el nem mulasztották volna az alkalmat egy kis csevegésre.
– Köszönjük kérdését drága Rózsika néni! Vagyogatunk. Napsugár pedig bájosabb, és tüneményesebb, mint valaha. Rendesen eszik is. – közölték vele, mire a nyakas öregasszony valamicskét megnyugodott, és vagy fél órán át be ne állt a szája a saját életével kapcsolatban. Amikor aztán a fél óra pontosa, precízen kitelt Rózsika néni is azonnal közölte, hogy most már eleget rabolta a drága időt valakinek dolgozni sem ártana, holott felnőtt fiai, és menyei mindig küldtek neki nyugdíja mellé valamicske pénzt is.
Később Dénes felhívta egy-két kollegáját és elújságolta nekik a hírt, miszerint: elbocsátották az állásából, és úgy döntött, hogy külföldön próbál szerencsét. Voltak, akik egyenesen kerek perc máris kijelentették, hogy hatalmas ostobaságot csinál, és kemény fába vágja a fejszéjét, mert a külföldi munkavállalás sem ám fenékig tejfel.
– Édes egy öregem! Tudom, hogy most nehéz lehet nektek, de alaposan gondold át a dolgot, elvégre családos ember vagy! Én a helyedbe még várnék, hátha akad egy kedvezőbb ajánlat! – voltak, akik egyenesen le akarták beszélni, ám a férfi tántoríthatatlannak látszott. Amit egyszer a fejébe vett, azt nehezen verte ki onnét bárki is.
Így történt, hogy a hétvégén a férfi érzékeny búcsút vett feleségétől, és imádnivaló, gügyögő kislányától, és vett egy repeget valahová, amiről csupán csak annyit tudott, hogy Nyugat Európa.
A reptéren férj és feleség érzékeny búcsút vettek egymástól.
– Amint megérkeztem telefonálok, majd tartjuk a kapcsolatot! Megígérem, hogy minden rendbe fog jönni, és küldök haza pénzt! – ígérte, majd hosszasan megcsókolták egymást.
– Aztán nekem ne hagyd, hogy elszédítsenek, vagy rászedjenek! Mindig csak annyit dolgozz amennyi a kötelezően előírt munkaidő! – kötötte a lelkére gyönyörű felesége.
– Ismerhetsz már! Tudod, hogy engem hat lóval se lehetne megvezetni! Napsugárnak kérlek adj egy nagy puszit a nevemben! Remélem megismer majd, ha visszatérek! – búcsúzott a férfi, és hogy visszanézni ne kelljen máris bement inkább a tranzitváróba a vámszabad területre, míg felesége hazafelé vette az irányt autójukkal.
A repülőgép pontban felszállt, és Dénes úgy érezte máris kimerítette a lelki stressz és feszültség, ezért megpróbált kicsit pihenni, és relaxálni a fedélzeten, miközben csinos, fiatalos, húszas éveikben járó stewardessek sündörögtek, forgolódtak körülötte.
Amikor a gép leszállt egy tágas kifutópályán, és a kapitány bemondta a szükséges információkat Dénes már tudta, hogy innét már nem fordulhat vissza. Igenis muszáj megpróbálnia még a lehetetlen vállalkozást is.
Fogott egy taxit és félig angol, félig amolyan ,,keverék” nyelven kézzel-lábbal mutogatva bemondta a rasztafrizurás fiatal férfinak a címet, ahol az egyik ismerőse lakott és állítólag szívesen ellakhat nála. A taxis srác azonnal kivágódott a közforgalomba, és néhány elhanyagolható közlekedési szabályt megsértve alig negyven perc múltán egy szimpla lakótelepi jellegű lakásnál állította le a taxit. Még szerencse, hogy Dénes felesége tegnap váltott némi valutát, így a férfi nem jött zavarba, amikor euróval fizetett a fuvarért. A taxis srác elfogadta, megköszönte, és már ment is tovább.
Dénes azonnal felcsöngetett egyik legjobb gyerekkori haverjának lakására, akit vagy ezer egynehány éve ismert, mint a rossz pénzt, és tudhatta, hogy rendes lesz vele.
– Szervusz! Itt állok a kapuban! Most érkeztem! – szólt bele a modern kaputelefonba a férfi.
– Szevasz, öreg harcos! Gyere csak be nyugodtan! – régi barátja máris beengedte egyetlen gombnyomással.
A két régi barát megölelte egymást és kezet is fogtak mikor annyi év után ismét találkoztak.
– Szevasz! Ezt a meglepetést! Hát a feleséged, gyereked hol hagytad?! – érdeklődött a másik.
– Ők most otthon maradtak, mert egyelőre nekem kellene valami jólfizető meló. Tudnál valamiben segíteni?
– Megoldjuk haver! Most rendezkedj be a belső szobába, aztán harapunk valami finomat.
Dénes berendezkedett régi ismerőse lakásának komfortos belső szobájában, aztán később leugrottak a helyi, megfizethető kifőzdébe harapni valami finomat.
Másnap mindketten korán reggel talpon voltak, és azonnal elmentek Dénes ismerősének egyik kollegájához, aki – mint később kiderült –, rengeteg sok mindennel foglalkozott, és afféle ,,mindenesként” tartották számon.
A régi barát bemutatta Dénest a külföldi kollegának, aki megeresztett néhány telefont. Végül kora délután felé járt az idő, amikor szóltak, hogy egy raktárhelyiségbe keresnek kisegítő munkásokat, és a kezdő fizetés is a hétszerese annak az összegnek, amit Dénes odahaza sem tudna megkeresni. Máris visszamentek a raktárba és még aznap Dénes be lett mutatva jóformán az új munkahelyén minden új kollegájának.
Később muszáj volt felhívnia feleségét, hogy hallja az ő, és kisbabájuk hangját a telefonba.
– Képzeld csak, szívecském! Kaptam állást! Egy kisegítő munkatárs leszek egy raktárban. Tudom, hogy nem valami jól hangzik, de remekek a kollegák, a környezet és a fizetés is hatszoros. Azért ez mégiscsak sokat számít. Az első fizetésemet alig három hét múltán utalják át, és aztán én pedig elküldöm neked. Remélem ti jól vagyok, és a baba is szépen fejlődik? – érdeklődött kíváncsian.
– Hiányzol édesem! – közölte a fiatalasszony.
– Tudom, drágám! Ti is nagyon hiányoztok, de most ez egy ilyen felállás! Meglásd később kialakulnak a dolgok, csak ezt a pár hetet kell kibírni.
Alig három hét múltán a feleség és a kisbaba is kiment afféle ,,családlátogatóba” Dénesékhez, és a fiatalasszony nem győzött csodálkozni, hogy férje mennyire talpraesetten megállta a helyét, és hogy feltalálta magát.
– Fantasztikusan büszke vagyok ám rád, ugye tudod? – kérdezte tőle, mikor kettesben tudtak maradni.
– Ez nagyon jólesik! Remélem Napsugár még emlékszik rám! – kicsit ringatni kezdte a kisbabát és alaposan megnézte, mennyit fejlődött és nőtt, mióta nem találkoztak.
– Talán jobb volna, ha mi is kijönnék hozzád, mert ez ilyen távkapcsolat vagy minek nevezzem mindannyiunk számára komoly megterhelés! – vallotta be a feleség.
– Hidd el tudom, és megértem! Te mit tudnál csinálni, ha otthagynád a régi állásodat?
– Én azért beszélek két idegen nyelvet is, még akkor is, ha a nyelvtudásom kissé megkopott. – jelentette ki büszkén. – Meglásd nyáron kijövünk, és mind a hárman együtt lehetünk. A feleség és a kisbaba alig két nap múltán visszautaztak.
Dénes az elkövetkező három és fél hónapot kemény munkával, és kapcsolatépítéssel töltötte. Megpróbált annyi hasznos, érdekes embert megismerni, és összeismerkedni, amennyivel csak bírt, és a főnökei is megvoltak elégedve precíz, pontos munkavégzésével, ami a fizetésén is jócskán meglátszott. Alig, hogy megkapta folyószámlájára az eurókat már küldte is haza feleségének a családi kasszába.
A gyönyörű feleség végül a rekkenő nyár közepén költözött ki hozzá kislányukkal, aki akkor kezdett járni tanulni.
A feleség később irodai asszisztensként tudott elhelyezkedni, és ketten nagyon szépen boldogultak, és kerestek olyannyira, hogy még egy takaros, és szép családias jellegű házat is tudtak vásárolni közvetlenül a város melletti erdősebb területen, ahol kristálytiszta volt a levegő.
Később a kislányuk szépen nőtt és fejlődött és idegen nyelvű iskolába iratták be, ahol minőségi oktatásban részesült, de igyekeztek azért, hogy a magyar nyelvet se felejtse el. Jókat nevettek azon, hogy miként váltak így hármasban tősgyökeres európaiakká.