VERSENYHELYZET

Aznap kicsit talán meg is fázott, mert tegnap elkapta a váratlanul feltámadt jócskán változékony, és meglehetősen szeszélyes Áprilisi időjárás. Mindig filigrán, és csinos barátnője még igyekezett figyelmeztetni is:
- Drágám! Te csak egészen nyugodtan maradj nyugodtan itthon! Egyébként sem szabadna most jönnöd, mert hőemelkedésed van, és attól félek a végén még megárthat neked. - óvatosan megsimogatta jócskán verejtékben úszó, elcsigázott arcát, majd még utoljára megigazította tetszetős, és egzotikusra sikeredett sminkjét az előszobában álló egész alakos tükör előtt.
Valahogy az utóbbi pár évben valósággal meggyűlölte a felszínes, szinte átlátszó összejöveteleket. Legyen az egy esemény, vagy puccos díszvacsora valamelyik kicsit borsos, vagy épp méregdrága étteremben, vagy egy olyan semmitmondó színházi előadás, ami - nem meglepő módon -, váratlan groteszkséggel szinte azonnal átfordul egy silány, és hatásvadász musicallé, ahol a dráma kellős közepén a színészek váratlanul táncra perdülnek, és sokan vannak, akik a változatosság kedvéért még megpróbálnak énekelni is, holott aligha jártak volna hangképzés órákra, vagy épp énektanárnő, hogy hangjukat professzionális módon képezzék.
Fekete cipőt, sötétkék lasztexnadrágot, fehér inget kellett
felvennie.
Gyűlölte a sötétkék színt, a pulóver szúrta az ingen át, a nadrág dörzsölte a combját. Feszengett a fehér ingben, akár az iskolai ünnepségeken, amikor kötelező volt az egyenruha. Ott legalább mindenkinek így kellett felöltöznie,
nem lógott ki a sorból, és mindenki tudta, hogy nem jószántukból öltöznek maskarába.
Legszívesebben mindenhova a kinyúlt szürkefekete pulóverét, és elhasznált famernadrágját vette volna fel, elvégre az ember öltözködjék kényelmesen, és ne a ruhadarab viselje őt, hanem az ember a ruhát, ahogy mondani szokás.
- Édesem, tényleg nagyon féltelek, és aggódom miattad! Figyelj! Hamar megjárom! Te addig megnézel egy-két jó filmet, vagy sorozatot a tévében, beraksz magadnak egy DVD-t és meglásd egy-két órán belül már jövök is haza. - annyira tüneményes, szinte mézes-mázos volt esendő, mégis aggódó hangja, hogy erre igazán nem mondhatott nemet, bár ég így is több int tizenöt ezer forintba fájtak a színházjegyek, mert azt ígérték, hogy a darabot követő pezsgős állófogadás alkalmával a közönség találkozhat egy kisebbfajta baráti eszmeserére az aktuális színészekkel. Le se tagadhatta volna, hogy ez az információ bizony kisebbfajta tüske volt a lelkében.
- Hát... legyen, ahogy akarod kicsim! - adta be a derekát, és óvatosan leráncigálta magáról a most totálisan átizzadt hosszúszárú inget, a nyakkendőt, a fekete sötét nadrágot, és úgy összességében azt az ünneplő ruhát, amiben készült a színházi előadásra.
- Igyál sok forró teát, és takarózz be jól! Megígérem, hogy amint lehet jövök haza! - simogatta meg újfent arcát a csinos, gyönyörű nő, majd álomszép estélyi ruhájában már ment is a bejárati kapuhoz, mert mint kiderült -, kapcsolatai révén már várakozott rá egy közepes méretű, sötétüveges limuzin. Hiába, ha egyszer az ember színházba készül a módi, és a flancolás szinte már elengedhetetlen.
A hölgyemény néhány kedves barátnője társaságában tette meg az utat a színház épületéig, és együtt mentek be a biztonsági kapukon, ahol jegyet váltottak, majd mind az öt hölggyel közölték, hogy melyik páholyba szól a jegyük.
Az adott darabot megint csak Londonból igyekeztek magyarra átültetni, azzal a kisebb kiigazítással, hogy a látszólag provokatív, neo újhullámos performance dráma, amiben erőteljesen ábrázolva vannak bizonyos társadalmi szereplők, és gesztusok a magyar változatban jelentősen könnyítettebb verziót mutassanak be, éppen azért, mert a rendező, és általánosságban a színház vezetősége attól félt, hogy a magyar közönség érteni se fogja a darab újító üzenetét, vagy inkább csak gépiesített formában tapsolni fognak, aztán egyszerűen csak hazamennek anélkül, hogy az a jellegzetes katharzis-élmény megjelent volna.
Elsötétedett a nézőtér, felemelkedett a bordó bársonyfüggöny.
Lia annyira szeretett volna színházban dolgozni. Illetve a színfalak mögötti dolgok működése izgatta a fantáziáját, és képzeletét. Vajon milyen érzése lehet minden egyes nap gombócot dédelgetve az ember torkában színpadra lépni? A folyamatos adrenalinfüggőség - bár egyesek számára -, jótékonyan hathat, mégis a legtöbb átlagos ember számára nem éppen kellemes, a százhúszas pulzusszámról már nem is szólva.
Szerette azt, ha alkotó, kreatív emberek gyűrűjébe keveredhet, mert így legalább nem kellett folyamatosan azzal szembesülnie, hogy minden esetben maximális teljesítményt várnak el tőle szinte minden egyes nap. A gyilkos maximalizmus előbb-utóbb totálisan bedarálhatja az embert, és akkor agyő kutyavilág!
- Valami baj van Liácska? - kérdezte a gyönyörű hölgyet egyik csajos barátnője.
- Hát ami azt illeti, nagyon aggódom a pasim miatt, mert hőemelkedése van, és nagyon rosszul érzi magát. Most is alig bírtam visszatartani, és lebeszélni, hogy elkísérjen ide, mert - tudod -, olyan igazi régimódi, romantikus lovag a drágám.
- Őszintén irigyellek édesem! Bezzeg az én kigyúrt pasim! Ha tehetné egész nap csak abban a nyavalyás konditeremben izzadna, ha kell, ha nem, én sokszor úgy érzem, hogy engem totálisan elhanyagol, vagy csupán a szexre kellek neki. El tudod ezt hinni?! - vallotta e méltatlankodva, holott valóságosan is úgy festett, mintha a Viktoria secret-ből szalajtották volna.
- Hát... szerintem fontos, hogy mindent megbeszéltek egymással! Aztán előbb, vagy utóbb minden kialakul! - jegyezte meg óvatosan, bár elnézve barátnője csinos kis arcát ez egyre kevésbé tűnt valószínű alternatívának.
- Bárcsak úgy lenne drágám, ahogy mondod.
Hirtelen elsötétedett a nézőtér, majd a világítást teljesen lekapcsolták, és óvatosan felemelkedett a nehéz sötétbordó damasztfüggöny. Már az első öt-tíz perc során változatos karakterek jelentek meg a színpadon, kezdve az egyszerű csőnadrágot hordó hippi fenegyerekektől egészen a nagymamakorú emberekig, akik között szintén voltak briliánsan felépített, legendás színészek. Nemhiába! Mindenkinek szüksége van a bevételre, még egy olajozottan működő gépezetben is.
Lia már a legelső első és második felvonás közötti húsz perces szünetet használta fel arra, hogy okostelefonján mihamarabb felcsörgesse párját, és érdeklődjék hogyléte felől.
- Szia drága! Mesélj, csak? Hogy érzed magad? - kérdezte aggódva.
- Kicsit jobb! Úgy döntöttem, hogy a nappaliban rendezkedek be! Forró csipkebogyó teát kortyolgatok éppen. - jegyezte meg kellőképp náthás, orrdugulásos hangon.
- Pihengess sokat édes! Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi zűrt!
- Milyen a darab? - érdeklődött kíváncsian a férfi.
- Hát... az egyszer már biztos, hogy nekem egy kissé... ultramodern, de megígérem, hogyha jobban leszel együtt eljövünk, és újból megnézzük! Most mennem kell, mert kezdődik a második felvonás! Te tarts ki! - azzal kikapcsolta a mobilt, mert ezt a színház épületében - mostanság -, egyre szigorúbban vették.
- Minden rendben odahaza drága barátnőm? - érdeklődött egy harmadik barátnő, akit bizonyára a másik avathatott be Lia magánéletébe. Lia enyhén bosszús arcot vágott. Lám csak! Az embernek már a saját magánélete sem lehet eléggé tabu dolog.
- Ami azt illeti, most azonnal szeretnék hazamenni, de nem szeretném cserben hagyni azon kedves ismerőseimet, és barátaimat sem, akik számítanak rám! - vallotta be, majd igyekezett nem gyűrni estélyi ruháját és úgy leülni a kényelmes fotel jellegű székében, hogy a ruha - remélhetőleg -, túlélhesse az estét.
- Tudod piszok nagy mázlista a párod Lia! - válaszolta a negyedik hölgyemény.
- Figyelj! Szerintem inkább nézzük figyelmesen az előadást! Rendben?! - jegyezte meg, azzal minden képességét latba vetette, hogy a színpadi játékra tudjon koncentrálni.
Kis idő múltán valóban úgy tűnhetett, mintha a tehetséges színészek egyedül csak Liának játszottak volna, és mindent elkövettek volna annak érdekében, hogy jobb kedvre deríthessék őt. Bár a darab masszív, szintet véresen komoly apokaliptikus drámának ígérkezett egykét megbocsátható baki még így is - merő véletlenségből-, becsusszant, így a közönség aprókat mosolyoghatott, vagy kuncogott amikor egyik-másik színész úgy tett, mintha valósággal is átröpült volna a színpadi deszkákon.
A harmadik felvonás meglepően rövidre sikeredett mégis Lia gondolatban rendkívül hálás volt mindenkinek, aki a darabot megcsinálta, mert így legalább azonnal rohanhatott haza imádott szerelméhez. Gyorsan kiváltotta a ruhatárból a kabátját, és szerencsére akadt egy jó ismerőse, aki máris hazavitte kocsiján.
- Édesem, megjöttem! Merre vagy?! - kérdezte furcsa, kicsit fojtott hangon, mikor belépett a bejárati ajtón.
- Itt vagyok a nappaliban! - jött erőtlenül a nappaliból a halk hang.
Lia semmivel sem törődve valósággal mint egy kisebbfajta tornádó, vagy cunami viharzott át a nappaliba, ahol valóságos betegágyat alakított ki magának párja. Amikor meglátta, hogy jóformán csak a feje látszik ki a tetemes mennyisége jó meleg takarók burkából kicsit megrémült, és meghűlt benne a vér.
- Hogy érzed magad édesem?! Fáj valamid? Hívjak orvost?
Mint utóbb kiderült a orvoshívás volt az eddigi legrosszabb ötlet, ugyanis a legtöbb orvos előszeretettel szeret kérkedni őket azokkal a nem használó gyógyszerekkel, melyeket felírnak, hogy aztán az adott beteg pénztárcáját jócskán megrövidíthessék.
- Mindjárt főzök még pá kancsó teát! Jó szívecske?! - azzal kiviharzott a nappaliból be a fürdőszobába; gyorsan lezuhanyozott, átöltözött kényelmes otthoni viseletbe, és visszatért a konyhába, hogy feltegye a gyorsforralón a szükséges teavizet.
- El is felejtettem! Ettél már valamit? - időközben rájött, hogy ennél furcsább kérdést valószínűleg fel sem tehet valaki éjjel fél tizenkettő magasságában.
- Hát... nem igazán volt étvágyam... - motyogta jóformán vöröslő orra alatt, mert fájt a torka is.
- Főzök egy gazdag húslevest drágám! Meglásd az majd rendbe hoz! - Lia nem törődve azzal, hogy éjjel fél tizenkettő is elmúlt már nekiállt zöldségeket tisztítani, és felrakni egy nagy lábost a kerámialapos tűzhelyre és gazdag, aranylószínű húslevest főzött párjának. Időközben a kimerült, és nagyon álmos férfi újból elszunyókált a nappali heverőjén. Lia pedig igyekezett olyan hangtalanul mozogni, akár egy profi betörő. Amikor mindennel kész lett - maga is alig vette észre -, de annyira fel volt dobódva ettől az egésztől, hogy egyáltalán nem érzett fáradtságot, de azért bement a hálószobába, és készített magának fekhelyet, hiszen hajnalig már csupán két-három óra volt hátra.
Amikor reggel hat óra lett a férfi felébredt. Még szerencse, hogy Szombat lévén Liának nem kellett dolgoznia, így nyugodtan meg volt engedett számára egy kisebbfajta lustálkodás. A férfi folyamatos szipogások, és tartós orrfújások közepette ment ki a vécére, hogy elvégezhesse aznapi szükségleteit, és valami különleges, ragaszkodó imádattal figyelte, amint Lia aprókat horkant a hálószobában, amíg a férfi felteszi az aznapi kávét, mint a reggeli rutin szerves részét.
Délelőtt fél tízre járt már az idő, amikor Lia is felébredt, és valósággal farkasétvággyal harapott bele a tegnapról megmaradt - szerencsére -, még mindig friss kalácsféleségbe egy kis vajjal, és tejeskávéval.
- Istenien finom! - jegyezte meg mohó harapásai közepette. - Annyira drága vagy, hogy betegen is sokat segítesz! Igazi főnyeremény! Jól választottam! - könnyedén csókot dobott neki a levegőben, pedig legszívesebben össze-vissza csókolta volna, amiért tényleg ennyire kedves és segítőkész pasit volt képes kifogni magának.
- Hogy érzed magad szívecske?! - érdeklődött aggódva.
- Hát... kicsit még kótyagos vagyok, és sajnos szipogok is! - vallotta be szégyelősen, mintha a betegség bűn volna, és nem állapot.
- Értem! Akkor mindjárt melegítek egy kis forró levest, attól majd erőre kapsz! - azzal már ugrott is fel, akár egy sebes gazella, hogy a hűtőszekrény fogságából kihalássza a húslevest sok sárgarépával, és csigatésztával, amit párja annyira szeretett. Berakott egy közepes adagot a mikroba, és jócskán felmelegítette, hogy alig bírta néhány perccel később a tűzforró tányért kivenni. Szerencsére a konyhakesztyű minden esetben az ilyen alkalmakra lett kitalálva.
- Tessék szívem! Láss csak nyugodtan hozzá! - rakta elébe a tűzforró levest.
- Nagyon köszönöm! - válaszolta még mindig náthásan, miközben hálás tekintettel nézett rá. Egyelőre még nem mert belekanalazni tányérjába, mert attól félt, hogy leforrázná nyelőcsövét. Egyelőre türelmesen kivárta, hogy pár pillanatig még hűljön a leves. Bárcsak érzett volt illatokat, de most sajnos be kellett érnie illatok helyett a forró gőz páráival, melyek a tányérból emelkedtek fel.
- Tudod mit? Arra gondoltam, hogy készíthetnék egy finom csirkepaprikást tejföllel, egy kis nokedlivel, aztán megnézhetnénk egy romantikus filmet! Mit szólsz?! Volna kedved hozzá?! - kislányos hangjától úgy tűnt, hogy a férfi is új erőre kap.
- Miért is ne... - felelte erőtlenül, majd úgy érezte muszáj visszahanyatlania a heverőre, mert elhagyja minden maradék ereje.
Időközben megcsörrent a vezetékes telefon, mely közvetlenül az étkezősarokban volt felszerelve a falra, közvetlenül a konyha tőszomszédságában.
- Majd én felveszem édesem! Neked muszáj pihenned! - Lia már röpült is, hogy felkapja a kagylót. A férfi édesanyja volt, hogy érdeklődjön hogy mennek náluk a dolgok.
- Szia Liácska! Hát hogy vagytok? Hogy van az én édes drága nagyfiam? - igyekezett érdeklődni kissé túlságosan is bizalmasan.
- Kéz csókolom Margitka néni! Hát az a helyzet, hogy Gábor egy kicsit influenzás, de már szépen gyógyulgat. - tette hozz gyorsan, nehogy a túlbuzgó anyuka még azt hihesse, hogy fia élet-halál közt lebeg.
- A legfontosabb dolog, hogy meleg folyadékot igyon akár többször is, és meleg takarókkal kiizzadja a betegséget! - kötötte fia barátnőjének a lelkére saját észrevételeit az anya.
- Igen! Megértettem! Hogy tetszik lenni? - próbált témát váltani.
- Köszönöm kérdésed Drága! Hát van egy-két problémám, de kinek nincs, igaz-e?! Nemsokára meglátogatlak benneteket! Egyetek egy jó húslevest, meg hozzá valami finomat.
- Épp éjjel tettem fel egy tartalmas levest, sok zöldséggel, és csigatésztával! - közöle kimérten.
- Éjjel?! - döbbent meg egy pillanatra a nyugdíjas asszony. - De hát édes lányom éjjel aludni szokás, és nem dolgozni! Főzni pedig a legkevésbé!
- Az az igazság Marika néni, hogy szükségem volt egy kis plusz feladatra, ami megnyugtat, és lefoglal. - vallotta meg szégyelősen. Bár valósággal rajongott a barátja édesanyjáért határozott karakánsága folytán azért kissé tartott is tőle, hogy a kelleténél több kritikai észrevételeket tesz az ő életmódjukkal kapcsolatosan.
- Még egy-két dolgot elintézek lányom, aztán megyek hozzátok!
- Ó... az tényleg nagyszerű lesz! - nyelt egy nagy kortyot.
- Akkor minden jót addig is! - azonnal bontotta a vonalat, mert az utóbbi pár évben meglepően kényes lett a telefonszámlákra is, nem csupán a közüzemi számlák díjaira.
Lia visszatért a nappaliba, és látván párja kellemesen hortyog egyelőre úgy gondolta, hogy bőségesen ráér még felébreszteni.
Nemsokára délelőtt tíz óra felé hallották mindketten a kaputelefon vijjogását, ami csak egyetlen dolgot jelenthetett: a férfi édesanyja megérkezett.
Lia ment most is ajtót nyitni, és lélekben igyekezett felkészülni arra, hogy vajon anyósa milyen praktikákkal, és jó tanácsokkal fogja majd őt ellátni a közeljövőre nézve. Őszintén remélte, hogy nem fogja most, hogy a fia betegeskedik majd az orra alá dörgölni, hogy azért valamivel nagyobb rendet is tarthatna az otthonukban. ,,Semmi gond nem lesz!” - igyekezett magában minden lehetséges lelkierőt összegyűjteni.
A férfi anyja csakugyan megérkezett és néhány dolgot azért mégiscsak vett útközben, nem mintha nem bízott volna eléggé fia újdonsült barátnőjében, de hát azért jobb biztosra menni, nem igaz?!
- Szervusztok drágáim! Hát hogy vagytok?! - kérdezte, amint sikeresen megszabadult holmijaitól.
- Kéz csókolom Margit néni! - puszilta arcon máris anyósát Lia elfogódottan.
- Hányszor mondjam még kicsim, hogy tegezhetsz nyugodtan! Elvégre nem vagyok én holmi ócska vénasszony! - kérte ki magának. - És merre van az én drágalátos nagy fiam? - nézett körbe a hangulatos kis lakásban.
- A nappaliban pihenget! Most ette mag a finom húslevest. - jelentette ki némileg büszkén, hogy ti. Ő is képes gondoskodni arról, akit igazán szeret.
- Ó, vagy úgy! - a serénykedő asszony most gyorsan a nappaliba ment, és részletesen felmérte fia elcsigázott és megviselt állapotát.
- Szia drágám! Hogy érzed magad? - máris kitapogatta a homlokát, hogy nincsen-e láza, majd hidegvizes borogatást készített, mint gyerekkorába, amikor tropa volt az immunrendszere. Valamilyen dolgok szerencsére nem változnak.
- Hozhatok esetleg egy kis kávét, vagy valamit? - próbálkozott Lia, hogy a fagyos hangulatot elkerülje.
- Igen köszönöm! Egy kis tejeskávé most ténylegesen jól esne.
Lia máris kiment a konyhába, és töltött egy csészével a frissen készült kávéból, még egy kis tejet is adott hozzá, majd visszatért a nappaliba, és óvatosan az asszony kezébe adta a porceláncsészét.
- No de hát édes lányom! Igazán nem kellett volna az én kedvemért porcelánba rakni a kávét! - jegyezte meg. Hangjában enyhe dorgálás érződött.
- Nem nem! Kedves anyuka! Ezt így kell csinálni! - vette át tőle a szót, mire az asszonyság helyeslőn bólintott egy párszor.
A férfi nemsokára felébredt, és kissé megijedt, hogy anyja ott ül mellette a nagy méretű heverő szélén, és figyeli az állapotát.
- Szia anyu! Csak nem történt... valami baj?! - kérdezte.
- Ugyan kincsem! Ne félj semmitől, amíg engem látsz! Csak meglátogattalak benneteket, és még idejében érkeztem! - ami nem volt éppen teljesen igaz, hiszen elsősorban fia egészségi állapota után kíváncsiskodott.
- Ó... értem... - a férfit ebben a pillanatban hascsikarásszerű, tartósan jelentkező hányinger kerítette hatalmába, és olyan gyorsan feltápászkodott a heverőről, amennyire gyorsan csak bírt, hogy még idejében kiérhessen a vécére hányni. Barátnője még így is megelőzte, mert amikor végzett gyöngéden, gondoskodón megtörölte lepedékes száját, és visszatámogatta a nappaliba.
- Jaj kincsem! Ennek a fele sem tréfa! Azonnal menj el az orvoshoz! Legalább vizsgáltasd meg magad! - ajánlkozott az anyuka. Szinte minden esetben ezt csinálta, ha olyan ismeretlen eredetű egészségügyi problémával szembesült amit nem értett, és amit nem is tudott megmagyarázni. Ilyen volt többek között, amikor fia gyerekkorától kezdve allergiás tüneteket produkált, viszont az anyuka ragaszkodott hozzá, hogy fiát teljeskörű allergiavizsgálatnak vessék alá, ami - az évek múlásával -, egy kissé cikis lett.
- Jól vagyok apu... - nyögte a férfi, amint a kényelmes kanapé fogságába visszakerült.
A két gyöngéd, és gondoskodó nő most valósággal csüngött minden kisebb-nagyobb kérésén, óhaján, és boldogok voltak tőle, ha csak önzetlenségükben segítségére lehetnek bármiben is.
- Ettetek valamit? Van még ennivalótok? - tette fel a kérdést.
- Éppen a héten vásároltam be! - közölte Lia. Tudta, hogy anyósa előbb-utóbb ezt is az orra alá fogja dorgálni.
- Csak kérdeztem! - volt a válasz, amit viszont Lia nem igazán tudott hova tenni, elvégre, ha az ember csak úgy érdeklődik minden konkrét cél nélkül, akkor mi értelme megkérdezni bizonyos természetesnek vett dolgokat?
- És egyébként hogy s mint éltek? - kérdezte most hol fiára, hogy annak barátnőjére nézve kíváncsian.
- Szerintem remekül megértjük egymást, és alkalmazkodni tudunk egymás igényeihez! - fogalmazott karba tett kézzel, ugyanakkor kicsit huncut, titokzatos mosoly keretében Lia.
- Ó, nocsak! - lepődött meg sok mindent sejtve az anyuka. - Hát ennek nagyon örülök.
- Mi is... - nyögte a férfi. - Veled mi újság anyu? Fáradtnak tűnsz! - vette észre fia anya beesett arcát.
- Semmi gond nincs kincsem, csak ez az átkozott óra átállítás! Az ember agyát szinte teljesen megkavarja! - ami félig igaz is volt, hiszen az asszony jóformán egész életében kóros álmatlansággal küszködött.
- Biztos, hogy nincs szükséged valamire?! - érdeklődött ezúttal Lia.
- Jól vagyok! Nekem a ti boldogságotok a legfontosabb! - úgy tűnt szeretne már ennek a számára kissé kínos beszélgetésnek a végére érni, ezért másra terelte a szót:
- Képzeljétek a szomszéd utcában volt valami kirakodóvásár és sikerült kifognom egy eredeti hintaszéket, és egy írógépet is. Gondoltam csak jó lesz valamire. Persze azért nem árt, ha a hintaszéket kicsit majd felújíttatom! - Tudta, hogy fia szeretett volna egy hintaszéket, csak sajnos a kis lakásukba nem igazán fért volna el, ellentétben anyja családi házával.
- Ez nagyon jól hangzik... - sóhajtotta a fia, majd megpróbálta becsukni mind a két szemét, és egy kicsit szuszogni.
- Azt tervezzük, hogy teszünk egy kis nyaralást egy kisebb szigeten! Talán Fidzsin esetleg... - hozakodott elő az ötlettel Lia.
- Ó! Ez nagyon okos ötlet! Legszívesebben én is úgy visszamennék Prágába, de mindig attól félek titokban, hogy másra is elkelhet a pénz! Elvégre az ember sosem tudhatja. Nem igaz?!
- Igen! Ez kétségtelen! - helyeselt Lia. - Én már mindent megszerveztem, és olyan jó volna kicsit kiszakadni a terhes, és kissé nyomasztó hétköznapok világából, hogy az ember feltudjon töltődni, és azt érezhesse igenis van értelme a dolgoknak. - vallotta be.
- Én csak helyeselni tudom szívem! És mikor szeretnétek indulni? - érdeklődött, mint aki nagyon szívesen segít bármiben.
- Hát... azt még egyelőre nem tudjuk! A legfontosabb, hogy Gábor mihamarabb gyógyuljon meg, aztán majd meglátjuk!
- Helyes! Okosan teszitek kicsim!
Kezdett esteledni, és bár a nap csak jó sokára ment le az asszonyt mégis kétségek gyötörték, hiszen olyan sok mindent hallott a híradóban arról, hogy előszeretettel rabolnak ki, törnek be főként tetszetős családi házakba, abban a hiszemben, hogy nem tartózkodik, vagy lakik ott senki, és bár a szomszédai fantasztikusan segítőkész és angyali emberek voltak, akik folyamatosan segítették őt, azért sosem árt óvatosnak, és részen lenni. Így az asszony nemsokára szedelőzködni, készülődni kezdett.
- Hát... akkor ez rendben volna! - konstatálta a helyzetet. - Ha bármi baj volna a vezetékes, és az okostelefonon is nyugodtan elértek! - óvatosan végigsimította még utolszor fia verejtékező homlokát, aztán felállt, és indulni készült. Lia kísérte ki a bejárati ajtón egészen a liftig.
- Figyelj csak kicsim! Gábor előtt nem akartam erről beszélni, de kérhetnék tőled egy szívességet? - fordult hozzá bizalmasan, amikor a liftre várakoztak. Lia egy kissé megijedt, hogy vajon mi lehet ennyire fontos az anyósának?
- Tessék, csak nyugodtan!
- Ha bármi baj történne, és a kapcsolatotok nem bírná ki az idő súlyát, kérlek azért igérd meg nekem, hogy a fiam mindig számíthat majd rád, mert tudod egész életében borzasztóan sebezhető gyerek volt, és úgy érzem, hogy érzékeny lelkének még mindig nagyon sok minden fáj. - fogalmazott sejtelmesen az asszony, majd beszállt a liftbe és hazament. Lia pedig elgondolkozva ment vissza a lakásba.
Másnap Gábor már sokkalta jobban érezte magát. Úgy tűnt elmúlt a hányingere, lement a láza, és legalább már nem volt annyira krónikusan, és elviselhetetlenül náthás, mint egész héten.
- Hogy érzed magad szívecske? - kérdezte a nappali heverőre telepedve Lia, aki egész éjjeljóformán alig merte lehunyni szempilláit, mert nagyon aggódott párjáért.
- Abszolút jól! Már a torkomnak sincsen kutya baja! - vallotta be ezúttal normális emberi hangerővel.
- Ennek igazán örülök! - csókolta végre meg a száját. - Mit szólnál egy kis kiránduláshoz? Mondjuk elmehetnénk Visegrádhoz közel a Duna-kanyarhoz? Tudok ott egy remek túraútvonalat, és igazán nem is annyira megerőltető! Mit szólsz?! - kérdezte érdeklődve.
- Az nagyon jó ötlet!
- Valami bánt drága?! - Lia észrevette, hogy Gábor arckifejezése mintha megváltozott, töprengőbb lett volna.
- Semmi az egész, csak gondolkodtam! Anyu mostanság annyira... különösen viselkedik, vagy nem?! - tért azonnal a lényegre.
- Szerintem semmi probléma nincs vele, mert rajongásig imád téged, és nagyon félt. Ugyanakkor kicsit furcsa, hogy néha tényleg vannak kisebb-nagyobb rigólyái. - Egyelőre nem akarta bevallani, hogy mit ígért az asszonynak, amikor tegnap itt járt.
- Ezzel most célzol valamire, de nem tudom, hogy mit szeretnél mondani! - nézett rá kérdőn.
- Jól van! Elmondhatom! Anyukád megígértette velem, ha bármi baj történne, vagy ha esetleg mi szakítanánk akkor minden körülmények között vigyázzak rád! Ennyi történt! Se több, se kevesebb! - bukott ki belőle, és máris kicsit jobban érezte magát a lelki megkönnyebbüléstől.
- Ez... nagyon különös... szerinted kezdjek aggódni?! - nézett rá félős tekintettel.
- Á, szerintem felesleges! - legyintett könnyedén. - A legfontosabb, hogy sosem szabad pánikolni, hanem a helyzethez mérten szükséges mérlegelni a dolgok állását. Egyetértesz?!
- Igazad lehet... - gondolkodott el. Arcán látszottak az összevont, töprengő barázdák.
- Figyelj! Én azt mondom, hogy közösen minden nehéz, vagy kilátástalannak tűnő helyzet megoldható, és átvészelhető! Becs szó! Ígérem! - emelte fel a jobb kezét, mintha esküdne.
- Remélem, hogy így lesz... - válaszolta még mindig elrévedve a férfi.

A TEHETSÉG ÉS A VÁGY MASZKJA

- Drága Kedves Barátom! Önt jelölöm ki, hogy a kedves művészeknek, ha egyszer már nem fogadnak el semmilyen jellegű pénzt, akkor vegyen néhány tábla jó minőségű csokoládét! Remélem számíthatok magára?! - Kérdezte inkább kíváncsian, semmint rosszakaratúan a huncut-szemű, és meglehetően szemfüles, nagymamakorú tanárnő a valósággal rettegő egyetemistát, aki hát valljuk csak be egész nyugodt szívvel sosem állt az adott helyzetek magaslatán, hiszen megvolt neki a saját tonnányi baja, mert sosem sikeredett kellő mértékben orvosolnia.
Itt volt például mindjárt az, hogy halálosan szerelmes lett csoporttársába, és szentül hitte, hogy ha sikerül kettejüknek lediplomázniuk, és végre a hátuk mögött hagyni az egyetem sokat szenvedett, keserves négy éveit, akkor kisebb ünnepség keretében mint férj és feleség fogják kialakítani boldog-szomorú mindennapjaikat.
Azonban mint szinte minden szituáció, helynek a forgatókönyvét a nagybetűs élet írta itt is másként alakultak a dolgok. Történt ugyanis, hogy az irodalomtanárnőnek az a szemfüles, már-már ragyogó ötlete támadt, hogy egy kisebb, csupán öt-hat fős színházi társulatot hív meg a következő szemináriumi foglalkozásra, ezzel is mintegy spontán elősegítve a későbbi gyerekekkel történő irodalomórák minél változatosabb, minél színesebb foglalkozását.
Benedeknek azonban máshoz volt kedve. Minthogy anno megpróbálkozott az SZFE-vel, ahova - több mint valószínű, hogy elsősorban fizikális, túlsúlyos volta, és magas vérnyomása okán nem vették fel, természetesnek vehette, hogy ha egy kicsit ő is színészkedni fog a társulat oszlopos, és kissé beképzelt színészei előtt, akkor meglehet, hogy esetleg előbb-utóbb maguk közé fogadják, és talán még darabokba is felléphet az Andrássy úton lévő kisebb épületükben, ahová száz ember is alig fért volna el. Mindenesetre annyira felszabadító, és mondhatni örömteli volt ennek a vadonatúj érzésnek a kacérkodása, hogy Benedek észre se vette, és egyik pillanatról a másikra totálisan megfeledkezett azokról a búskomor, kissé apokaliptikusság látszatát keltő, öngyilkossági gondolatokról melyek óhatatlanul mindenki fejében megfordultak, ha például szófajtanból, jelentéstanból, és szintagmatanból becsúszott a leckekönyvébe egynél mindenesetre több barátságtalan elégtelen érdemjegy.
És most itt állt tétován, hogy a hat színésznek tetemes mennyiségű táblás csokoládét vegyen. Mint mindig most is édesanyja segítségét kérte, aki már tüstént vette is kis kabátját, és loholt is a kis vegyesboltba a lakótelepük alján, hogy egy szem felnőtt fiának ilyen bagatell semmiségekkel már ne kelljen többet bajlódnia. Úgy is éppen elég elfoglaltsága akad egész hétre.
- Tessék kincsem! Hoztam néhány táblával! - anyukája gondosan színes papírszalvétákba csomagolta a legalább tíz tábla, jófajta minőségű csokoládét, és csak abban reménykedett, hogy a tanárnő meg lesz elégedve fia teljesítményével.
Benedek másnap szándékosan korábban bent volt az egyetemen, és dübörgő szívvel, folyamatos verejtékezés, és kéztördelés mellett várakozott arra a jellegzetes irodalmi szemináriumi órára, amikor majd neki kell brillírozva elkápráztatnia a színészeket, hogy végre ő is megmutathassa - főként azoknak, kik nem akartak benne hinni -, hogy igenis, ő is képes sok mindenre, csak sosem hagytak neki egyetlen megveszekedett lehetőséget sem, hogy bizonyíthasson.
- Szia! Nem is tudtam, hogy ennyire korán kelő vagy? - kérdezte jócskán csodálkozva kissé még reggeli kábulatban csoporttársa Kata, akibe halálosan bele volt zúgva, ám a világért sem vallotta volna be. (Persze, ha csak a versírás nem számít annak.)
- Ö... szi-szia! Hogy vagy? - kérdezte sokat nyelve félszegsége miatt, hisz látszott rajta, hogy bizony rettenetesen izgul.
- Úgy látom zavar valami! Olyan feszültnek látszol! Csak nem amiatt az idióta irodalmi színházasdi miatt? - kérdezte kíváncsiskodva Kata.
- Ennyire látszik? - vett elő egy tiszta papír zsebkendőt, hogy a tartósnak ígérkezett izzadságot valahogy homlokáról felitassa.
- Nem lesz semmi baj! Ha gondolod szívesen melléd ülök, és majd támogatjuk egymást, ha a más netán bajba kerülne! - kedvesen karon fogta, amíg bementek az épületbe, és helyet foglaltak az aula részben.
- A madarak azt csiripelték, hogy te is megpróbálkoztál a Színművészetivel! Szabad megkérdezni, hogy akkor mégis hogy kötöttél ki pont itt? - olyan igéző, babonázó volt azokkal a vágyakozó, romantikus, nagy őzikeszemeivel, hogy Benedek alig bírta csupán leplezni pirulását, dübörgő szíve vágyait.
- Hát... ez kicsit nehéz kérdés... - vett egy mély lélegzetet, mielőtt beszélni kezdett volna.
- Figyelj csak! Látom, hogy ez számodra megterhelő, úgyhogy inkább felejtsük el az egészet, és majd egy alkalmas percben elmeséled. Persze csak, ha kedved lesz! - gyöngéden Benedek pulóveréhez simította arcát. Most olyan jó volt beszippantani a Cocolinos öblítő friss illatát. Később persze kiderült, hogy Katának is bejön ez a friss fenyőillat.
- Annyira igazságtalannak éreztem, hogy megbuktattak nyelvtöriből! Szerintem ez nem volt fair! - bukott ki belőle egy-két perc múlva.
- Hát... igen... sajnos az ilyesmi előfordul, de én megpróbálok tovább lépni! - vallotta meg.
- Ahá! És hogy haladsz, mert - ne vedd zokon -, de a legutóbbi szociológia előadáson kissé úgy vettem észre, hogy totálisan magad alatt voltál. Mint aki ott helyben elsírja azonnal magát.
- Ne haragudj, ha megbántottalak volna!
- Semmi gond! Én csípem, ha egy férfi őszintén, kertelés nélkül kimutatja az érzéseit. Ettől lesz olyan őszinte, és emberi a legtöbb kapcsolat.
Benedek nem vallhatta be Katának, hogy amióta csak meglátta az első egyetemi napon valósággal ő járt az eszében éjjel-nappal, és olyan álmokat dédelgetett, amiknek szerette volna, ha valóra válnak. Ez azonban még nagyon a jövő zenéjének látszott. Időközben megérkeztek a többiek is, és azonnal, akár valami csicsergő kis csibehad sajátították ki legjobb barátnőjüket. Kata onnantól kezdve - bár kétségtelen, hogy igyekezett megosztani a figyelmét -, egyre kevésbé tudott csak odafigyelni Benedekre, aki jobbnak látta magukra hagyni - persze csupán csak -, átmenetileg a hölgyeket.
Benedeknek mindig szűksége volt egy-két perc én-időre, amikor a teljes magány állapotában senki sem háborgatta. Ilyenkor rendesen feltudott készülni, rá tudott hangolódni a következő, megoldandó feladataira, és nagyon hálás tudott lenni azoknak az ismerőseinek, barátainak, akik ezt tiszteltben tartották.
Alig nézett Casio-típusú karórájára, amikor tudatosult benne, hogy alíg tíz perc múlva jelenése van a padlástéri osztálytermek egyikében, így úgy döntött, hogy a tanárság számára fenntartott felvonót fogja előnyben részesíteni. Elvégre még sosem használta, így alkalmas a pillanat, hogy végre kipróbálhassa, akár csak a legtöbb egyetemista.
- Á! Üdvözlöm kedves Kollega úr! - köszöntötte egyik kedvenc modernkori, habókos irodalom professzora. - Nocsak! Hát mégiscsak rávette magát, hogy kipróbálja a liftet? - érdeklődött.
- Kedves professzor úr ez egy pszichológiai felmérés szerves része! - próbálta eltussolni az egész beszélgetést, hiszen különben is ideges volt.
- Hát ez nagyon érdekes! Beavatna? - érdeklődött egyre kíváncsiskodva az öreg.
- Professzor Úr, ennek a kísérletnek az a lényege, hogy azok a személyek, akik alapból klausztrofóbiában szenvednek megpróbálják kibírni, és elviselni a zárt térben történő tartózkodást! - füllentett egyet, mert attól félt, hogy elkésik élete nagy napjáról.
- Ó... ez is érdekesen hangzik! Akkor majd összefutunk az órán, és mindenképp kíváncsi vagyok az eredményre! - a rafinált professzor a harmadik emeleten kiszállt, közvetlenül a tantestületi szobák mellett, és kedélyeskedve begaloppozott zárt irodájába.
,,Kérlek, csak most ne hagyj cserben!” - igyekezett biztatni önmagát Benedek, amint a tetőtérhez közel kiszállt végre a liftből, és besietett az adott egérlyukszerű tanterembe, ahol a jelek szerint már megkezdődött néhány perce az oktatás.
- No végre kedves Benedek! Remélem minden rendben van?! - nézett rá inkább bátorítóan, semmint kíváncsian a tüneményes, nagymamakorú tanárnő.
- Elnézést kérek a késésért tanárnő... hú... de kicsit feltartóztattak... - fújta ki tüdejéből a bent rekedt levegőt, majd óvatosan benyúlt szürkés aktatáskájába és lerakta a tanári asztalra a szalvétákba becsomagolt legalább húsz tábla csokoládét.
- Kedves Benedek! Nagyon örülök neki, hogy legalább ezt a feladatát komolyan vette és teljesítette is! Nemsokára megérkeznek a színészek. Azt szeretném mindenkitől kérni, hogy ne fogják vissza magukat! Bohóckodjanak, bolondozzanak, akár a kíváncsi gyerekek, és kérdezzenek meg minél több lényeges információt, ami csak érdekli önöket.
A kis társaság minden tagja egyetértőn bólogatott, kivétel Benedek, aki még mindig azon vacillált, hogy jó, és kézzelfogható kérdéseket tehessen majd fel.
A színészek jó tizenöt perces késéssel érkeztek meg, és amint levették utcai ruháikat máris készen álltak rá, hogy szórakoztassák az egybegyűlt egyetemistákat. Különféle szituációs feladatokat találtak ki, ahol az volt a cél, hogy egy adott helyzetben a legtöbb egyetemista problémamegoldó képességét tehessék próbára. Amikor Benedekre került a sor szinte mindenkit jócskán meglepett, hogy úgy kezdett viselkedni, mintha egy homlokegyenest teljesen másik ember volna, és nem az a szótlan, állandóan búvalbélelt, szerencsétlen balek-lúzer, akit már a legtöbb csoporttársa megszokhatott.
- Most pedig kedves fiatalok új játék következik! A cél, hogy a költők, írókat valamilyen ételhez társítsuk. Egyszer asszociációs gyakorlat.- jelentette ki a társulat lehető legnyurgább, legalább százkilencven magas madárijesztő tagja. S míg a legtöbb hölgyemény csöndesen, alázattal hallgatott inkább, mert nem akarta leégetni magát, addig Benedek ezzel szemben meglepően eleven, és dinamikusnak mutatkozhatott, hiszen úgy tűnhetett, hogy egyedül ő tartotta szóval a többséget.
- Hazánk egyik jeles költője Arany Jánost milyen ételhez tudnátok hasonlítani? - tette fel a számára egyszerű kérdést a hórihorgas madárijesztő srác. Dermedt, néma csönd uralkodott a teremben. Érződött a feszült figyelem.
Végül Benedek tréfásan benyögte: - Túrós csusza sok tejföllel, és szaloncsíkokkal.
A kis társaság tagjaiból kézzelfoghatóan kirobbant a gurgulázó, jóízű kacagás, de úgy hogy a visszhangokat növelő teremben valósággal ujjongtak Benedek egyszerűen megfogalmazott válaszán, aminek ő - szemmel láthatóan -, rendkívül megörült.
- Nahát micsoda briliáns koponyája van ennek a fiatalembernek! - nyugtázta a madárijesztő Benedek szerény erőfeszítéseit.
- Lássuk mondjuk Füst Milánt? Róla kinek mi a véleménye?
Most is Benedek volt az, aki ételhez társította:
- Sertés szűzérmék Boldogasszony módjára!
Újabb fergeteges röhögés, hahotázás rázta meg a kis kuckószerű termet. Aztán körülbelül az óra harmadánál a nagymamakorú tanárnő szerényen átadta a Benedek által hozott kiadós csokoládékat, amit a társulat tagjai szabadkozva, kissé megilletődve elfogadtak.
- Kedves Benedek! Bocsásson meg, de ki tudna fáradni egy kicsit? - kérte meg előzékenyen a tanárnő, akinek valósággal már potyogtak a könnyei a nevetéstől. Úgy tűnt nagyon hosszú idő óta nem nevetett ennyire sokat. Benedek kicsit csalódottan ment ki a teremből, és a visszhangzó folyosón - mivel mást aligha tudott csinálni -, kicsit kotnyeles módon kedvére hallgatózott egy kicsit.
Úgy hallotta, hogy odabent vígan, felszabadultabban folyik az önfeledt nevetés, és bolondozás, így kisebbrendűségi komplexusai ismét felszínre törtek lelke elhagyott részéből, hiszen gondolhatta, ha nélküle is jót mulatnak, akkor igaázból rá talán nincs is szükség a továbbiakban. Ezen nagyon elkeseredett, majd egy huszárvágással saját kissé hajótörött, szánalmas életéről kezdett el gondolkozni elégg sokat, és néhány árválkodó könnycseppet is sikerült összegyűjtenie zsebkendőjében. Egyszer csak azt vette észre, hogy megszólalt az óra végét jelző jelzőcsengő. ,,Most rajta a világ szeme, hogy visszatérjen, és megmutassa, amit eredetileg tud!”- gondolhatta, majd óvatosan kinyitotta a terem ajtaját, és belopakodott, akár egy kuncsorgó idegen. A tünményes tanárnő arcán kérdő kifejezés jelent meg, akárcsak a legtöbb csinos hölgyemény szemében is. Amint helyet foglalt a székén Kata azonnal nekiszegezte persze halkan, és suttogva:
- Hát te meg?! Hol a fenébe voltál?
- Kicsit feltartóztattak! - vallotta be.
- Ne kezd el már megint! - torkolta le kicsivel keményebben.
A színészek utolsó játéka következett, majd elbúcsúztak a társaságtól, ám mielőtt minden színész távozott volna a teremből néhányan odamentek Benedek padjához és kezet rázva gratuláltak neki fergetegesnek hitt alakítása okán.
- Hát pajtás! Gratula! Ez azért nem volt semmi! Ha esetleg kedved támadra a színészkedésre nálunk mindig lesz fenntartva egy szabad hely! - azzal távoztak is a teremből.
A nagymamakorú tanárnőnek muszáj volt odamennie tanítványához, hogy részletesen kikérdezhesse miért nem jött vissza a terembe:
- Benedek vallja b őszintén, hogy mi volt a gondja?! Látom magán, hogy zavarja valami! - fonta keresztbe a karját maga előtt.
- Tanárnő... tetszik tudni az úgy volt, hogy... - hirtelen elakadt a hang a torkában, hiszen ha megint hazudozni kezd, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy egy életre elkapálhatja magát ennek a különleges tanárnőnek a szemében, és az is meglehet, hogy az esedékes szigorlaton már korántsem lesz ennyire kedves és elbűvölő.
Szerencsére Kata ott termett mellette, karonfogta, hogy érezze nincs egyedül a bajban, és azonnal közbeszólt:
- Tanárnő kérem Benedek annyira szeretett volna színész lenni, csak hát az ember helyett az élet diktálja a játékszabályokat, így azt hihette, ha most mindent megmutat lehet, hogy történni fog valami nagyon fontos, amire eddigi életében várt! - erősen megszorította szőrös mancsait, hogy érezze a bátorítást, és törődést a másik részéről.
- Hát ez roppant érdekes kedves Benedek! Tudja én mindig is figyeltem magát, és nagyon sok esetben nem tudtam napi rendre térni különös, furcsa viselkedése felett, de le a kalappal, amit az órán csinált, és biztos vagyok benne, ha végre egyszer majd diplomát kap, és tanítani kezd a gyerek egy fantasztikusan sziporkázó, tehetséges tanárt kaphatnak. Amennyiben bármiben segíthetek magának a közeljövőben, vagy csak szeretne egy-két baráti szót engem mindig megtalál, és nem fogom elutasítani! - annyira jóságosan, nagymamásan, gondoskodón nézett rá, hogy azt udvariatlanság lett volna visszautasítani.
- Ö... nagy-nagyon kö-köszönöm tanárnő! Megtisztel! - hajolt meg, mintha színházban lenne.
Amint a tanárnő is kényelmes komótosan kiment a teremből Kata szinte lenyűgözően hosszú percekig bámulta csoporttársát.
- Hát kedves barátom Benedek! Azért ez nem volt semmi! - adott elpirultan puszit pirospozsgás kicsit megilletődött arcára. - A tanárnő valósággal tiszteletbeli unokájává fogadott téged! - hangjából azért érződött egy csipetnyi élc, és finom irónia.
- Nagyon csípem az olyan tanárokat, akik tényleg őszinte emberséget mutatnak mások felé, és nem vágják, rázzák át az embereket! - jelentette ki, amint összepakolta cuccait. - Te merrefelé mész? - kockáztatott meg egy ártatlannak tetsző kérdést.
- Vissza kellene ugranom a koleszba, de persze az a nagy büdös igazság, hogy szinte semmi kedvem sincs hozzá! Mit szólnál, ha egy darabig elkísérnélek?! Most merrefelé tartassz?
- Hát... gyakorlatilag hazafelé, mint szinte mindig, de azért nem sértődöm meg, hogy dumálunk egy kicsit! - közölte, majd Kata belekarolt egyik karjába, míg a másikkal kopottas, viharvert aktatáskáját cipelte, és elindultak a kissé koszosfehér épületegyüttesből ki az utcára, ahol úgy tűnt még az időjárás is nekik kedvez, hiszen foltokban mérve megjelent a napsugár.
- Lehetek őszinte Benedek? - lassította le komolyan, jelentőségteljesen lépéseit a hölgy.
- Persze, csak nyugodtan! - próbált ránézni, de attól tartott, hogy a nő babonázó őzkeszemeinek képtelen ellenállni.
- Azt gondolom, hogy abban egészen biztosan egyet érthetünk, hogy most először mutattad meg, hogy ki is vagy igazából! - bizalomgerjesztően elmosolyodott, s volt valami pikáns fekete humor tekintetében.
- Hát... nagyon köszi... De remélem ez jót jelent, ugye?! - kérdezett vissza.
- Hát... nekem mindenesetre nagyon bejön... a stílusod... - Katán látszódott, hogy kissé megreszket a térde, és valósággal lüktet a szíve. Már annyira régóta nem merte ezt a fantasztikus érzést érezni, hogy jóformán egészen megfeledkezett róla, milyen felszabadító, ha az ember igazán átadhatja magát neki, és egyáltalán nem szükséges, hogy a továbbiakban megjáthassa önmagát.
- Arra gondoltam, persze csak ha te se bánod, hogy megejthetnénk a szüleidnek való bemutatkozást, aztán ha megkaptuk azt a fránya diplomát beszélhetnénk róla, hogy milyen lehetne a közös jövőnk! Na, mit szólsz?! - álomszép volt ebben a feledhetetlen, örökérvényű percben, és Benedek érezte, hogy minden szava felér az abszolút igazsággal. Még soha nem mondott neki senki ilyen komoly, és sorsfordító dolgokat. Elfogódott, és jócskán meglepett is volt, mert hosszú percekig csak hebegni-habogni volt képes. Később mindketten lementek a metróaluljáróba, és míg Benedek a Déli pályaudvar irányába szaporázta lépteit addig Kata az ellentétes irányba indult el, miközben mindketten tudták, hogy lelkük összekapcsolódott.

FEL-NEM-ISMERT ÉRZELMEK

Fényszeplős, hamvas-huncut arcod
dédelgetett földi mását még most is híven megőzöm.
Faun-bokájú, gazella-szökkenésű bokád íve lassan,
nőies flörttel simul az aszfalt zárt kövein.
Nem tudom, vajon látod-e, érzed-e
kíváncsin kérdező mohó szemeimben
az érted való, masszí, aggodó lángolást,
amit talán csak mi ketten sejthetünk?!

Veled már az egész Élet értelmét
s szilárd céljait visszakapja.
– Alkony elvérzett páráit lehelte szívemre
a teérted élő kamaszvágy.
Lohma aggastyánok táncainak
láttam szeeid tükrén át a kísértet-árnyakat.
Esőszagú tapadókorong-ruhákba,
összeforrasztó csókok sistergő szimfóniáiban
együtt kerestük érzéseink kristálytisztább,
s elkötelezettértékét.

Azóta már hányadszor megszokottá
csoportosult bennem a deresedő idegesség:
Hol jársz? S talán életben vagy-e?!
– Acsarkodó, agymosott pesti polgár-ivadékok
közt még átbukdácsolok az Idők hóhér-ketrecein.
Akár a hanyatlófélbben lévő Róma fényei
a főváros is önmagát ejti csapdába
már mindannyiszor
s nem enged sem szánalomnak,
sem megértő kegyelemnek.

Szeszeket kortyolgató diszkó-patkányok
pusztítják  verik széjjel a tömegesített,
felszíni közlekedés több járatait
pirkadó napok hajnalán.
– Az éjszaki szél csontos-fázós
ujjait arcomba vájja karmolászva,
mintha támadni akarna.
Te is érezted: Utálom, ha nézetkülömbségek
bagatell okán ricsajozón,
ordibálva veszekedni kellett,
s te rossz, gyanús szemekkel figyelted
gyáva konfliktuskerülésem okait.

Vigasztalni – ma már belátom -,
sokkalta jobban tudtam,
mint önmagamban megtalálni tékozló,
lelki energiáimat.
Feekete, vaskampós kérdőjeleket
hagyott mibennünk
ez a különleges párkapcsolat:
hallgatott benem örökké a gyermek,
mert tudhatta egyedül csak te
bírhatod igaz őszinte szóra!

VÁRATLAN ROMANTIKA

Mintha folyékony méz csorogna előbb szőkés hajára, később tökéletesen lebarnult, bombázó vállaira, melyeket mintha szándékosan hagyna nyitva, hogy az Alfa-hímek kedvükre legeltethessek magukat rajta.
Persze, ha mondjuk neki, napbarnított arca elpirul, és - ugyan, ne ugrassatok! - elhárítja irigységgel vegyes bámulatunkat.
Én nem csodálkozom: két hetet töltött nyáron valamelyik egzotikus óceáni szigeten.
Előtte érdekes módon sokszor előfordult, hogy egy olyan kiálthatatlan, egoista, hisztizős hárpiára hasonlított, akit tökéletesen kielégít, és meg is nyugtat a saját maga pöffeszkedő arroganciája.
Azóta, hogy visszajött a Paradicsomból szinte kedves és segítőkész lett.
Mint akit tökéletesen kicserélt, és fel is töltött az egzotikus hely spirituális szellemisége. Bármi gondunk van, figyelmesen meghallgat, bizakodó derűvel bólogat, aztán térül-fordul, és kész a kávé, edények elmosogatva, fejfájás kikúrálva.
Magával szinte nem is törődik, csak néha-néha áll meg egy pillanatra a tükör előtt, tétován megigazítja haját, s közben lopva fölfelé sandít.
Ma szombaton különösen elemében van, gondolatunkat is kitalálja, s ahogy négyet üt az óra, megigazítja a fotelokat, kikészíti az aprósüteményt: jönnek a vendégek. Az állítólagos, felszínes barátai, amikből egy tucat minden emberre bőven akad.
- Most komolyan szívem! Hogy festek?! - néz rám szinte támadásra készülő, feszülten izgulós hiúzszemeivel. Mint aki át akarná harapni hájas torkom ütőerét.
- Kirobbanó formában vagy! Igazi bombázó! - felelem, mert valami miatt most ragaszkodott hozzá, hogy magán hagyja a tetszetős narancssárga színű bikinijét, mely jótékonyan kiemeli gömbölyded melleit, és megmutatja hasizmát is.
- Te tényleg ennyire idiotának tartasz?! - förmed rám, mintha megbocsáthatatlan vétséget követtem volna el ellene.
- Az a partnertől függ! - vágom oda félvállról, int akit tökéletesen hidegen hagy, hogy jó pár ismerős, és barát fogja perceken belül tiszteletét tenni nálunk.
- Miért kell neked mindig a bolhából elefántot csinálnod?! - mér végig csípőre tett kézzel. S ebben a halhatatlan percben tényleg olyan, akár egy istennő, akit most azonnal ölben kellene bevinni a hálószobába, hogy aztán a nap hátralévő részében szerelmeskedni lehessen vele.
Szomorú, és bamba ábrázatom - úgy tűnik -, hogy mégiscsak viselkedése megváltoztatására sarkallja őt, mert gyöngéden megsimogatja előbb zilált hajamat, később pufók arcomat, aztán később már gyöngéd csókot is ad, amiben úgy tűnhet benne van egész addigi sóvárgó élete.
- Édesem! Ne haragudj rám! Tudod... néma nem bírok magammal... mentegetőzik, majd nem sokkal később azt vesszük észre, hogy berreg a kaputelefon és megérkeztek az első vendégek.
- Nagyszerű! Engedd csak be őket! Én addig szervírozom a ,,welcome drinkeket” - majd fürge, szexis gazellaként felpattan, és kiviharzik kisebbfajta tornádóként a konyhába, hogy legalább az italokra ne legyen senkinek se panasza.
Odagaloppozok a kaputelefonhoz, majd megnyomom a hívás fogadása gombot. Egy barátságtalan, már-már fenyegető hang szól bele:
- Na mi az faszikám?! Engedj be, mert leszakítom a töködet! - harsogja.
Nem tudni, hogy csupán egy olcsó viccet akart elsütni, vagy egy csak egy filmjelenetet akar utánozni gyatra színészi képességekkel.
- Ö... kit tetszik keresni...? - szólok bele, mint akinek ténylegesen fogalma sincs az egészről, nemhogy az illetőről.
- Ne szórakozz hapsikám, mert úgy tökön rúglak, hogy a következő évszázadban sem térsz majd magadhoz! Hol a picsában van Flóra?! - harsogja, de most már követelőn.
- Ö... pillanat türelmét szeretném kérni... - szólok bele, majd hátra kiáltok a konyhába, ahol barátnőm még mindig a különleges koktél-italokkal bíbelődik.
- Szívem... tudnál egy kicsit segíteni...? - érezem, hogy ennél kimértebb, és udvariasabb bizonyára ritkán lehetek.
- Mit akarsz már megint?! - förmed rám. - Nem megmondtam, hogy engedd be őket! - már az ő hangja is tele van rizikós stessz-faktorokkal.
- Rendben! Tudod... csak kérdeztem... - azzal visszafutok sebtében a kaputelefonhoz, és beengedem azt a vadbarom idiótát, aki valószínűleg soha ebben az életben nem lesz képes elsajátítani a megfelelő, és intelligens kommunikáció alapjait.
- Máris nyitom kedves... Uram! - megnyomom a piros gombot, és várok egy-két másodpercet, hogy biztosan bejöhessenek. Már előre tartok magamban a bosszútól.
Amikor nyílik a lift, aztán csöngetést halok tétován Flórára nézek, ő megsejti, hogy rettegek a következményektől, majd vesz egy nagy levegőt, égnek emeli tekintetét, és úgy dönt majd ő ajtót nyit. Így is tesz.
Előbb egy szexesen dögös szupermodell lép be, aki szándékosan koktélruhában feszít, mintha fehérnemű fotózásról tévedt volna ide, és jóformán alig takarja a testét valami. Aztán egy-két pillanat múltán belép utána széjjel dobált lábakkal a megtestesült, kopasz-fejű izomkolosszus Hulk kis tesója.
- Sziasztok! Dobjátok csak le nyugodtan magatokat! Érezzétek magatokat otthon! - mondja barátnőm, majd tűntetően, mint aki máris hencegni, vagy legalább is kérkedni óhajt látványosan belém karol, újfent megsimogatja fejemet, könnyed puszit ad arcomra és kijelenti, hogy a pasija vagyok.
Előbb a dögös szupermodell tátja el csücsörítő, ajakos halakra annyira jellemző, botoxolt szájacskáját, majd jön egy amolyan jellegzetesen fintorgó grimasz, mint amikor valaki utálja a spenót főzeléket, de valamiért csak megeszi, aztán kinyújtja felém kezét, enyhén bedől, hogy jól láthassam díjnyertes melleit, és bemutatkozik kiscicás hanghordozással:
- Kira vagyok!
- Üdvözlöm! Géza... - óvatosan rázok vele kezet, hiszen a testépítő kolosszus árgus, gyilkosan féltékeny tekintetét érzem mindvégig a hátamon. Aztán végül a testépítő úgy megszorítja szándékosan praclimat, hogy csillagokat látok, miközben barátnőm hagyja, hogy egy kicsit fogdoshassa fokhagyma popsiját, mely a gondos edző termi munka eredménye.
- Szóval te lennél az a kis köcsög, mi?! Hát Flóra nem mondom! A pasid enyhén szólva szánalmas!- jelenti ki az izomagyú gorilla.
- Szerintem nagyon cukipofa! - vágja rá kapásból a szupermodell. - És mondd csak jó az ágyban?! - kérdezi huncut ravaszkásan mosolyogva.
- De hát édesem, ez maradjon csak a kettőnk titka! - vágja rá Flóra.
- Tehát akkor a jelek szerint nem valami nagy szám! - szól közbe Hulk.
- Jaj Ákos! Muszáj neked mindig kinyírnod a hangulatot magad körül?! Inkább menjetek a nappaliba, lazítsatok, kóstoljátok meg a koktélokat, és mi is jövünk nemsokára. - azzal Flóra már húz is magával be a konyhába, majd gondosan becsukja az ajtót, és kisebb smár-jelenet következik.
- Drágám! Imádlak, amikor ilyen kis gyámoltalan kisfiú vagy! - bontakozik ki szexis ölelésből, nekem pedig illik vigyáznom, mert most tényleg szerelmeskedni szeretnék.
Újból csöngetnek. Egy házaspár jön. A férfi valami üzletember. Méregdrága sportzakóban, és félrecsúszott nyakkendőben feszít, mint aki éppen egy roppant fontos üzleti tárgyalásról jön, míg barátnője újfent egy gyönyörű, és rendkívül elegáns nő benyomását kelti, aki egy magazin címlapjáról sétált be az unalmas, már-már velejéig átlagos hétköznapok színterére.
Flóra nyit ajtót, és valósággal röpül a lift irányába. A ,,se lát, se hall” fázisában van jelenleg.
- Annyira örülök, hogy végre el tudtatok jönni! A gyerkőcök hogy s mint vannak? - érdeklődik az életük felől. Jól lehet hallani, hogy egyelőre a nő az, aki beszél, majd a férfi is elejt egy-két megjegyzést, majd ők is belépnek a lakásunkba, és üdvözlik a bent lévőket. Végül újfent rám kerül a sor:
- Hát szervusz kedves... Géza - nyújt kezet a gyönyörű nő. - Már nagyon sokat hallottam ám rólad! - annyira átható, szuggeráló a barna szeme, mintha valósággal az ember veséjébe látna. Őszinte, kicsit gyerekes mosolyával valósággal az ember úgy érezheti magát, hogy a bizalmába avatja az embert.
- Örülök, hogy személyesen is megismerhettem! - nyújtom ki óvatosan szőrös, gusztustalan mancsomat, és hagyom, hogy megszorítsa.
A pillanat varázslatához szinte hozzátartozik, hogy kisebb pattogó áramütés megy át az én ujjbegyemről, a hölgy ujjai közé. Látni lehet azonnal, hogy felismerte az érzést, mert kissé elpirul.
- Hát mi meg miben sántikáltok? - jelenik meg a birtokló üzletember, és nagyon úgy tűnik, hogy rögtön odalesz a perc meghitt varázsa.
- Éppen bemutatkozunk egymásnak! Ha erre vagy kíváncsi?! - közli a hölgyemény. Hangjában kisebb megvetés árulkodik róla, hogy több, mint valószínű, hogy ez a párkapcsolat sem fenékig tejfel.
Később Flóra is odasündörög közénk, mint aki most lemaradt valami szenzációról.
- Ja, hogy itt vagytok?! - lepődik meg, majd napbarnította pofiját azonnal az üzletember ábrázata elé tolja, mint aki puszit vár el üdvözlésképpen. Az üzletember pedig alig várja, hogy kicsit talán provokatívan előhozakodjék saját macsós nyomulós stratégiájával.
Nem is igazán értem, hogy egy olyan igéző, egzotikus úrinő, mint a jelenlegi párja a pénzen kívül miért pazarolja az idejét egy ilyen sótlan, átlagos pasasra?
- Látom Flóra édes, te semmit se változtál! - jegyzi meg szinte birtokló hangnemben a ravasz, és bizonyára minden tekintetben körmönfont üzletember.
- Jaj, szerintem az utóbbi pár fantasztikus napban egy kicsit minta szűk lett volna rám a bikinim! - Itt tűntetően, hogy mindenki jól megbámulhassa saját tengelye körül fordul meg romantikusan, lassított felvételben.
Bátran mondhatom egy icipicit csakugyan elfog a tartósnak mondható irigység, hogy micsoda egy mázlista fickó vagyok, holott eddigi jobbára ifjúkori életem sajnos egyáltalán nem volt nevezhető mázlistának.
Mindenki a nappaliban helyezkedik el koktélos italokkal a kezükben, engem kivéve, aki a jól begyakorlott Kinley-típusú gyömbéres, kissé fanyar üdítőmet kortyolgatom, és megpróbálok arra gondolni, hogy ezek az emberek nemsokára úgy is elmennek majd, hiszen ha őszinte barátaink volnának egészen bizonyos, hogy betartanának néhány alapvető viselkedésformát. A nap hátralévő része azzal telik, hogy a meghívott vendégek között valóságos ricsajozó, parázs vita, és hangoskodó beszélgetés alakul ki jóformán mindenről, ami az embert egyáltalán izgathatja, érdekelheti. Persze sajnos kivétel az irodalmi téma, így én háttérbe húzódom és inkább onnét figyelem mint érvelnek, veszekednek egymással ezek az emberek.
Az üzletember aktuális barátnőjén is látszik, hogy halálosan unatkozhat, mert váratlanul mellettem terem, és azonnal beszélgetni kezdünk főként kulturális, majd azon belül irodalmi ügyekről. Azonnal elsorolja legkedvesebb költőit, íróit, majd szinte megigézetten bámul rám, amikor óvatosan benyúlok a nappali üvegvitrinjébe, és kiveszem onnét saját nyomtatott köteteimet, melyeket természetesen saját zsebből finanszíroztam, és sajnálatomra a kutyát sem érdekelnek.
- Azt a mindenkit kedves Géza! Ön jócskán lenyűgöz engem! - veszi kézbe azonnal egyik jó vastag verseskötetemet, és szinte érzem finom, angyali ujjacskáinak tapintásait, amint végig húzza kezét az egyes versszakokon.
- De hát nem értem, ha Ön ennyire sokoldalú, és tehetséges, akkor miért nem fedezték még fel?! - kérdése inkább egyfajta beismerés, semmint megállapítás akar lenni. Később töviről-hegyire elmesélem neki az egész szerzői könyvkiadással kapcsolatos munkáimat, míg a hölgyemény úgy hallgat sokat bólogatva, mintha egy valóban híres, és különleges emberrel akadt volna dolga.
Már késő estére jár, amikor a vendégek szedelőzködnek, majd hazamennek. Szerencsére a marcona Hulk-fickó nem akart agyonverni, mert barátnőm és a másik nő is csókolgatni kezdték kétoldalról, és ettől csak megenyhült.
Később Flóra, mintha jótékonyan féltékeny lenne megjegyezte ezúttal már a hálószobában, hogy bizonyára érdekfeszítő téma lehetett az, amiről eldiskuráltunk az üzletember barátnőjével. Mire csak annyit mondok:
- A kultúra mindenek felett! - felelem.

ÚJJÁÉLEDT SORSUTAK

,,Merre vagy? A nőknél kódorogsz, Zoltánka...? A holnap déli géppel érkezem. Este hétkor találkozhatnánk.”
Ennyi volt az üzenetrögzítőn.
Nem mondta, honnan érkezik.
Meg sem kérdezte, jó-e nekem másnap este.
Annamari hangja, bárhonnan is beszélt, mintha ott szólalt volna meg mellettem.
Már akkor is így volt, amikor először hallottam meg több mint tizennyolc éve az Egyetemen azon a jellegzetesen népszerű irodalomtörténeti előadáson melyen egy fantasztikus tenorénekes hangú professzor éppen felolvasta Vajda János verseit miközben az egybegyűlt legalább száz ember - ha nem több -, valósággal úgy itták minden szavát, akár a jófajta virágmézet.
Annamari hangja egyszerre volt gyermekien kíváncsiskodó, amolyan védelmező angyalé, ugyanakkor bohókás, kicsit mindig huncut-csalafinta kanárihang, ami - ha az embernek pocsékabbnál pocsékabb napjai vannak -, megvigasztal, felemel, és mindenképp bátorít, hogy jöhet még bőven borúra derű.
A szív alakú arcban elsőre az aprócska, szinte gombszerű szeplők voltak a legszembetűnőbbek, nem mintha az ember máris hibákat, vagy kisebb testi fogyatékosságokat keresett volna. Mintha a szeplők hozzátartoztak volna ahhoz az egzotikus vonásokat mutató, tündérien közvetlen, és mennyország-mosolygós archoz, melyet szinte azonnal észre lehet venni, hiszen a nagy általánosságban szupermodellek arca ez, s mégis ha jobban belegondolunk mennyire nehéz az ilyen kaliberű nőkkel egyáltalán egy-két barátságos szót váltani, persze anélkül, hogy az embert azonnal elküldenék melegebb égtájak felé.
Vészesen közeledtek a huszonharmadik évemhez, mely egyben azt is jelentette, hogy nemsokára diplomát is fogok kapni történelemből, és még mindig ott toporgott a sarkamban, mint egy harapós kutyus az angol középfokú C-nyelvvizsga, melyet szükségképpen muszáj volt letennem, ha bizonyítványt akarok kapni.
Annamari - mikor megismertem -, volt több húsz évesnél.
Hupikék pulóvert viselt, elvégre már ősz közepén voltunk, és hozzá egy kopottas farmernadrágot.
- Szia, hogy vagy? Ne haragudj, de szabad ez a hely?! - kérdezte szikrázó mosolyával, mely valósággal megdobogtatta a szívemet.
Ö... izé... miért is ne... - mintha harapófogóval kellett volna egyesével kihúzni belőlem a szavakat.
Meg se várta a válaszomat, szinte azonnal, akár egy fürge őzike lehuppant a mellettem lévő, még szabad ülőhelyre. Mintha szándékosan, nőies praktikáit felhasználva máris azt akarná, hogy karcsú, szexis, kecses teste szükségképp kicsit az én gusztustalanul hájas, uszógumijaimnak dörgölőzzön. Ebből is kitűnt, hogy a nők számára mennyire fontos, és lényegre törő a simogatás, egyáltalán a test kényeztetése.
Végül, amikor a professzor termetes termetével belépett hirtelen síri csend támadt, és senki sem mert beszélni. Megrészegült nyugalommal hallgattuk, amint fejből szavalja kedvenc Vajda János költeményeit. Aztán amikor az órának bő ötven perc múltán vége lett Annamari jelentőségteljesen rám nézett előbb aprócska sóhaj hagyta el enyhén telt ajkait, később már titkos vágyakozás, mintha a szerelmes vers, melyet kedvenc professzorunk szavalt rá is hatással lett volna. Akkor bukott ki belőlem az első-egyetlen verssor:
,,Szemed, akár a barna éjfél...”
- Ez gyönyörű! Mondj még nekem ilyen szépeket! - mintha csicsergő, kanári hangjában már ott bujkált volna a romantika mellett az ösztönök fokozása, mely szinte mohón arra vágyik, hogy az ember óvja, dédelgesse felbecsülhetetlen, és értékes halhatatlan lelkének kincseit.
A későbbi dolgok már korántsem tűntek annyira szépnek. Annamari később egy filmrendező hallgatóval kezdett járni, akivel volt szerencsém találkozni, és kezet rázni, és akinek az egoja egyre inkább háttérbe szorított minden más közös élettel kapcsolatos elképzelést. Legalább is, ahogy Annamari szerette volna az életét eltervezni.
Amikor megkaptam a diplomámat, melyet szándékosan besurranó betörők módjára vettem át, mert semmi kedvem sem volt a sötét-fekete tallérhoz, sem a csákós sipkához, ahhoz pedig pláne nem, hogy néhány kellemetlenkedő csoporttárs, és persze még barátságtalanabb, és gonosz tanár becsmérlő megjegyzéseket és grimaszokat vágva kijelentse: - No végre valahára! Csak megszabadultunk magától is!
Akkor láttam Annamarit utoljára.
Kellemesen napbarnított volt mind a két válla. Hófehér kosztümnadrágot vett fel, méz-szőkés haját laza, mégis elegáns kontyba fogta, és pár szóban azonnal érdeklődött, hogy miként tervezem a további életem.
- Szeretnék forgatókönyveket írni, vagy valami hasonló... - jött belőlem a bizonytalan válasz.
- Ez igen! Le a kalappal! Mindig éreztem, hogy benned több van, mint amit mutatni akarsz! - azzal két oldalon megpuszilt, nem törődve vele, hogy két-háromnapos borostám a legtöbb nőt visszataszító gusztustalansággal tölti el, majd tűsarkú kopogó cipőjével kiment az épületből.
Most tizennyolc évvel később fejtetőmön jócskán kopaszabb lettem, míg pufók arcomon tokásodásnak indultam, miközben állandóan a tartós, masszív fizikai-lelki kimerülés határán egyensúlyozok, hiszen hétköznapokon valami oknál fogva szeretek hajnali három, és négy között felkelni, mint aki esti műszakot visz, vagy mintha lekésnék valami nagyon fontos dologról.
A Rákóczi úton találkozunk, és annyira megőrölünk a másiknak, hogy hosszú percekig csak bámuljuk egymást, akár a furcsa földönkívüli marslakók.
Aztán Annamari szorosan magához ölel, de úgy mint aki nagy hibát vétett akkor, amikor elengedte a kezemet az egyetem után. Néhány perccel később, amikor kibontakozik az ölelésből gyöngéden közelebb hajol viharvert arcomhoz, és romantikusan megcsókol. Érezni az ajkán, hogy több mint valószínű, hogy már régóta készülhetett erre a megfontolt tettére. Szólni is alig bírok a váratlan, mégis nagyon is kellemes meglepetéstől.
- Az utolsó talink után te valahogy végképp eltűntél. Bevallom, hogy már vagy egy tucat ismerősödet felhívtam, kutattam, érdeklődtem utánad, hogy mi történt veled, de neked aztán nagyon jó barátaid lehetnek, mert arra vonatkozóan, hogy hol laksz? És egyebek nem kaptam bizalmas infókat! - kicsit szamon kérően sikerül a felelte, ami jócskán bizalmatlanná tesz. Elvégre mit akar még tőlem ennyi év után?! S miután ő a kezdeményező fél, az illem úgy diktálja, hagyjuk csak egészen nyugodtan kibontakozni.
- Sétáljunk egy kicsit! - szó nélkül belecsimpaszkodik a karomba, mintha máris csúcs-szuper bombázó barátnőm lenne, és nem törődik vele, hogy másik mit gondolnak. - Annyi mindent szeretnék neked elmesélni! Először is tudom mire vagy kíváncsi! - szögezi le azonnal.
- Valóban?! - kérdezek vissza annyira nyeglén, akár egy Karinthy-féle rossz tanuló, és vigyáznom kell, nehogy az érzelmeim kerekedjenek felül.
- Figyelj Miklós tényleg nagyon jó fej volt, és briliáns koponya! Állítólag Los Angelesben lett rendező! Nem tudom... már legalább két éve nem dumáltunk... - óvatosan elhallgat. Látszik rajta, hogy tapintatos női praktikával igyekszik kiegyensúlyozottan megvárni, míg a hallott részinfók elhatolnak tekervényes agyamig. Kis idő múlva folytatja: - Szóval... később divatcégnél kezdtem melózni, majd megörültem volna azért, hogy egyszer az én ruháim is a kifutókon állhassanak, csak aztán a szemétláda főnököm leakart velem feküdni cserébe azért, hogy valamicskét előlépjek, én meg azonnal megmogyoróztam a rohadékot, és kiléptem! A gennyládának még volt képe azt állítani a zsaruknak, hogy csak segíteni akart! Hallottál ekkora szemenszedett aljasságot?! - nézett rám kérdőn babonázó őzikeszemeivel, melyek szó szerint dübörgésre bírták sebezhető szívemet.
- Ö... ezt őszintén sajnálom... - böktem ki nagy sokára. - Aztán mi történt?
- Szerencsére nagyon klassz és belevaló csajos barátnőim lettek közben, és meghívtak Milánóba, majd Párizsba, hogyha van kedvem próbáljak meg ott ruhákat tervezni! Én pedig gondoltam egyet és azt mondtam: nosza! Vágjunk bele! Hátha megütöm a főnyereményt! Varázslatos idők voltak, de úgy éreztem, hogy egy valaki hiányzik az életemből! - úgy néz rám, mint egy kis állatka, aki támogatást, védelmet kér.
- Ó... - annyira meglepődök, hogy szabályosan köpni-nyelni sem bírok. Ő pontosan tudja, és érzi, hogy mi játszódik le jócskán fölzaklatott lelkemben.
- Drága! Ne izgulj semmit! Még mindig anyukáddal laksz, és hárman már túl sokan lennék! Majd kiveszek egy szobát, vagy keresek egy lakást! - hangja kissé szomorkás, kiábrándult. Látszik, hogy megviselte ez a pár mondat.
- Szó sincs róla! Szeretnélek bemutatni! Persze, ha ez nem okoz neked gondot?! - kérdezek bátortalanul vissza, és Annamarit annyira fölcsigázom, és érdeklődővé teszem, hogy rögvest húsos, tokás nyakamba csimpaszkodik, és megint egy hosszú ölelés következik.
- Nem is tudod Drágám, hogy ez mennyit jelent nekem!
Alig pár óra leforgása alatt hazarohan, majd legalább két vaskos, dugig kitömött, méregdrága, gurulós bőrönddel jön vissza az egyik barátnője társaságában és annak autójával a Rákóczi útra.
- Szia Drága! Már kész is vagyok! - pakol ki, és szavak nélkül is elvárja, hogy egy rendes úriember cipekedjen. Mind a két kezembe megfogom a bőröndjeit, míg ő is táskával a kezében elindul mellettem. Jobbára tömegközlekedést veszünk igénybe. Szerencsére eléggé közel lakom, így édesanyám már a kapuban üdvözöl bennünket, és persze kellemesen meglepődik, hiszen Annamariról - bár kétségtelen, hogy rengeteget hallott eddig -, mégis nem tudott a nevén kívül képet társítani a sugárzóan igéző nőhöz, aki - bátran mondhatom -, sokkal több lett, mint egyszerű, vagy átlagos barátnő.
- Szervusztok! Édes fiam! Hát te? - néz rám anyám kérdőn, bár inkább Annamarit kezdi el titkokban méregetni.
- Ó... igen, bocsánat! Engedd meg, hogy bemutassam neked a legfantasztikusabb nőt a világon. Ő itt Annamari! - óvatosan megpróbálom lefejteni kőkemény, hamvas ujjacskáit szőrös mancsaimról, melyeket már most fehérre szorított.
- Nahát! Ezt a meglepetést!
- Üdvözlöm Annamari vagyok... - mutatkozik be annyira félénken, mondhatni bátortalanul, mintha nem is ugyanaz a karakán, és talpraesett nő lenne, mint néhány órával ezelőtt.
- Ugyan! Inkább tegeződjünk kicsim! - vált át anyám azonnal, hogy a kínos percektől kölcsönösen megkímélhessük egymást. - Hogy találtatok egymásra?! - hirtelen erőt vesz rajta a megrögzött kíváncsiság, melyet azonnal igyekszem leszerelni, és az ennivaló trükköt dobom be:
- Anyu! Ne haragudj, de lehet valami enni, mert Annamari is minden bizonnyal megéhezett! - azzal már tessékelem is be a gyönyörű nőt a lakáson belőle, hogy mégse álldogáljunk fölöslegesen a folyosón.
Odabent anyám villámsebességgel megterít, és azonnal melegíteni kezdi a aznapi ételt, míg Annamari szabadkozni kezd:
- Miattam igazán... fölösleges...
- Ugyan kicsim! Ülj csak le, ahova szeretnél! Érezd magad nyugodtan otthon!
- Segíthetek valamit...?! - kérdezi újfent.
- Nagyon aranyos vagy, de azért elboldogulok!
Leülünk a nappaliban, miközben Annamari tekintete körbe vándorol az egyszerűségéről híres szobán. Úgy szorongatjuk egymás kezét, akár a hősszerelmesek, és most az embernek van egy olyan megállapodott, nyugalmi érzése, hogy végre ténylegesen megtalálhatta a helyét, és remélhetőleg haza is érkezett.

ÁTVONULÓ REZDÜLÉS

Borongó, bús melódiát szűr át a Lelkem
a Lét sokat-tűrt borongó magányán,
ringatva nyughatatlan álmát
vissza-visszatérő Béke-idős emlékek
árnyain s vágyott Mindenség-romantikák
motozó vágyain át
a végső beteljesedésről ábrándozik
ennem az elárvult 40 éves férfi,
s a pöttöm pingvin-gyerek.
Oldozván végleg Lelkem
béklyókba kényszerített,
baljóslatú terhein,
- így biztatnám még önmagamat
sziklákat-mozdító, karakán akaratra.

Tán még önmagamnak is rég hazudnék,
ha többre vágynék sszánalmasan
körbefutnék a meg-nem-érdemelt boldogság után.
Túl kellene immáron lépnem
sok semmis-talmi lim-lom bajon,
amit vesztegzár-kezével alantomban
rám aggatott lelki seb s méltatlan,
mihaszna fájdalom.

Mert már régen tudhatom:
megfáradt, száraz szirom lett a Remény,
mely úgy lelkemre települ,
hogy zaklatott szívemet is
folyamatos rétegekben kisemmizte.
Álmaim szánalmas megrablója:
vágy s tetető romantika.
Miért kell, hogy e két szánalmas érzelem
iránt híven s hűséggel ragaszkodjak?!

Kegesen hazudni már nem akarnék többet,
mert már unalommá lett
mindenekkel pörlekedni s perben állni,
bár évről-évre jócskán fenyegettnek
innen-onnan ordas zsákmány-orzó indulatok,
szitok-szavú kis királyok.
Mostan galád-gonosz mohó sóvárgás,
alamuszi kéj gyötri az élőket
rom-napok semmitmondó túlélései is
– meglehet tán -,
rég bizonytalan jövőbe vesztek.

S mostan vajon a kultúra
s a szellemek újító,
avatgarde-magvát hová hintik?
S egyáltalán még maradhattak-e lelkes,
leleményes magvető-Próféták
akik rendre újjászülhetik
alkotói kezeik között a fejlődést-performaceot?!
– Kevesen maradhattak csupán,
kiknek még éltető dafke-akarat
is kézenfogva az egyszer-egy
kapaszkodókon tovább görgethette cél-orientált,
ügybuzgó álmait.

EGY BARÁTSÁGOS MOSOLY

Özvegy Kelemenné arra gondolt, akkor hibázott, amikor nem csináltatta meg idejében a fogait. Gondolta is: ,,de hát így jár az, aki ideje korán megöregszik, és magára marad!”
Amint megérezte a valósággal kibírhatatlanul hasogató, pokoli fájdalmat a fogágyában, a gyökereiben, azonnal el kellett volna mennie egy olyan szakemberhez, aki - remélhetőleg -, fájdalommentesen szabadítja meg pácienseit a fájdalmak kálváriáitól.
Öt éve halt meg a részeges ura. Azóta nem igen mosolygott. Nem volt más férfi az életében, illetve egyszer majdnem. De hogy a fogai! Hallott már olyan bánatról vagy megrázkódtatásról, ami pillanatok alatt befeketíti, korhadttá teszi az ember fogait.
Előjönnek a testi bajok, az egekbe szökik a vérnyomás, nőni kezdenek az epe vagy a vese kövei, és csak szúrnak, csak hasogatnak, mintha kést döftek volna az ember oldalába. Fájnak az ízületek, táncolnak a reumás fájdalmak, na, és tartós álmatlanság, aminek vége-hossza nincsen, és minden éjszaka egy kínzó örökkévalósággal ér fel, hiszen az embernek nincs kedve aludni sem.
De hogy valakinek hullni kezdjen a foga?! Hát ő ilyesmiről még nem hallott.
Pedig már egy-két éve rákezdte, amikor elviselhetetlen hasítást érzett, föl is jajdult, mire a lánya, Ági megígérte, hogy beugrik a patikába valami fájdalomcsillapítóért. Végül aztán szegfűszeget rágcsált egész álló nap, hogy valamicskét mérsékelni tudja a tartósnak bélyegzett fájdalmat.
Csöndesen, de hallhatóan jajgatott tovább, mert olyan fájdalmai lettek hirtelen, amilyenekkel még nem találkozott, a szülésnél is jobban fájt, pedig lányával hosszan vajúdott, majdnem császár lett.
Ő sírt, végigcsorgott az arcán a könnye, és tudta, hogy valamit muszáj lesz tennie, ha normálisan akar éldegélni.
Egyik nap benyúlt a szájába.
Kicsit piszkált odabent, sziszegett és a nyelvével is végigsimított a fogain, hogy aztán kivegye az első példányt. Addig-addig ügyeskedett a fürdőszobai tükör előtt, míg az ide-oda kilazult fog egyszerre csak engedett a kérésnek, és tövestül kijött magától persze jócskán hagyva maga után vérfoltot, és néminemű gennyes turhát, melyet az öregasszony igyekezett - ha másként nem ment -, jóféle nyolcvanöt százalékos pálinkával lefertőtleníteni hosszan öblögetve, persze anélkül, hogy akárcsak egyszer is megitta volna a tiszta szeszt.
Semmi baj nem látszott azon az őrlőn, amit az ujjai között tartott.
Mintha egészen ép lett volna.
Valamilyen erő mégis kilökte az ínye húsából. Ez volt a kezdet, elég gyorsan és megállíthatatlanul kihullt az összes foga, és nem volt mind lyukas.
A hullást nem lehetett akadályozni, fog maradt a levesben, a pohárban, reggel arra ébredt, hogy szopogat egyet.
Biztosan le is nyelt egyet-kettőt.
A fogorvos képtelen volt megállapítani, hogy miféle rendellenesség okozhat ilyesmit.
Csakhogy így egy idő után nem mert mosolyogni. Ha mégis nevetett valamin, csak mert a barátnői olyan vicceset mondtak, vagy olyat látott, akkor is a szája elé kapta a tenyerét.
Így élt néhány évig végül, már nem volt foga, mindennap pürét evett, főzeléket, szószt és mártást, egyszer kipróbálta a gyerektápot, nem ízlett.
Olyan seízű kotyvalék neki többet nem kell. Különben is a mostani drágaságok mellett minek kellene neki ekkora luxus?
Aztán, mert a lánya is nógatta, meg tényleg kellemetlen volt így élni, elment egy másik fogászhoz.
Lecsípett egy nagyobb összeget a megtakarított pénzéből, pedig váratlanul lánya is utalt rá többször, milyen jól jönne most egy kis segítség.
Pedig úgy tervezte, hogy a megtakarított pénzből kisebb, nem túl drága utazást tesz, hiszen még soha életében nem hagyta el a kis városát, ahova született, és ahol életének egész idejét leélte.
Két hetet mondtak, de egy hónap alatt készen is lett az új, porcelános, kivehető, betehető műfogsora.
Elegáns darab volt, saját fénnyel.
Most már mosolyoghatott is.
A jó nevű rendelő Budapesten volt, és ő többször buszra, metróra pattant, hogy megtegye ezt a nem csekély távot. Bár mindenki mondogatta neki, hogy nénike jobban teszi, ha semmilyen hálapénzt, és egyebet nem ad a főorvos úrnak, mert a végén, még bűncselekményt követ el, az öregasszony rájuk se bagózott. Sütött jó finom, tejfölös-sajtos krumplispogácsát, majd egy hófehér borítékba tett egy ropogós, friss Deák Ferenc-bankjegyet, és készen állt, hogy kicsit gazsuláljon az orvosnak, aki szemmel láthatóan egyáltalán nem tiltakozott.
Amikor végzett a rendelőben kiment az napfényes utcára sétálni egyet.
Összenéztek végre ezzel a férfival, és ekkor ő elmosolyodott.
Nem föltűnően, nem hosszan. Tartózkodó mosoly volt, a férfi mégis zavarba jött:
– Segíthetek? - hajolt meg úri gavallér módjára előtte, akár egy szolgáló, vagy inas.
– Miért akar maga segíteni rajtam?! - csöppet sem az volt a szándéka, hogy máris leripakodik, vagy leordítja a fejét egy ennyire kedves, közvetlen korabeli embernek, mégis furcsán megemelte rekedtes hangját, amitől a másik megijedt.
– Én csak úgy gondoltam, hogy…
– Rosszul gondolta – mondta tettetett haraggal, menni akart.
Azt gondolta, ostoba vénember. Ez biztosan olyan hülye, nem ért semmit.
Itt penészedik egy padon, érthetne mindent.
Kilépett egy fiatal férfi a presszóból, elég hangosan beszélt az okostelefonján. Mintha csak azt akarta volna, hogy a legtöbb környéken lévő ember felfigyeljen rá.
- Figyelj cica! Nem tudom megmondani, mikor érek be melózni! Egyébként is szabin vagyok, és nincs az az Isten, hogy én bármikor is hajszoljam magam, vagy hogy mások seggét nyalogassam! - jelentette ki határozottan, amire már az öregasszony is jócskán felkapta a fejét, elvégre micsoda szemtelenség így beszélni, ráadásul a nyilt utcán, ahol mindenki szem és fültanúja lehet bizonyos kellemetlen eseményeknek.
Most arra gondolt kipróbálja vadonatúj protézisét. Lássuk csak! Hogy bírja a gyűrődést!
Elvégre, sokkal szilárdabb ételeket is muszáj lesz ezentúl megrágnia!
Lement egy aluljáróba, ahol volt egy látványpékség, bár ő sokkalta ízletesebb, és gusztusosabb finomságokkal igyekezett kényeztetni utcában élő szomszédjait.
Furcsa volt, rágott újra.
Akármit meg tud most már rágni.
Hosszan bámulta saját megöregedett tükörképét egy betört kirakatüvegben. Kivette a fogsort. Visszatette. Kivette.
Minden nagyon szépen működött, nem fájt, passzolt. Újra önmaga volt.
Látott egy fiatal férfit, aki szürkeszínű aktatáskáját szorongatta egyre görcsösebben magához, mintha abban - legalább is -, rejtett kincseket rejtegetne.
A fiúra mosolygott, talán a táska miatt, az meg mintha megijedt volna.
Próbálkozott még egyszer, de a fiú nem mutatott érzelmet, csak mintha jobban szorította volna magához azt az átkozott táskát.
Vajon mi lehet benne? Az uzsonnás doboz? Kérdőívek? Ostoba prospektusok?
Sötétben érkeztek meg, és ő tétovázás nélkül indult hazafelé, nem nézett föl a koromsötét égboltra ami ott magasodott az állomás mellett.
Hunyorogtak a főút lámpái. Ilyenkor már ritkán járnak az utcán, hangosabb minden mozdulat.
Vidéken olyan az este és az éjszaka, mintha minden beleveszne a hontalan lakatlanságba.
Három utca a buszmegállótól a házig.
Három utcát kell ebben a sötétben letudnia, ahol ismer minden kaput, kerítést, ismer minden kutyát, ismer minden horpadást.
Alig tett néhány lépést, már meg is hallotta, hogy követik.
Jött utána valaki, nem mert megfordulni, de hallotta a vásott cipősarok koppanásait.
Ő nem ment túl gyorsan, nem sietett, nem tudott már, az ő korában hogyan is szaporázhatott volna. A másik pedig vele tartott, átvette az ő szabálytalan, fáradt ritmusát.
Gondolkodott. Mi lenne, ha megállna, és hátrafordulna. Megkérdezné.
Ugatott egy kutya, az a fehér nagy dög, az a kuvasz, nem is hallotta az állat őrjöngésétől már a kopogást, de amikor a kerítésen túl járt, és a dög is elhallgatott, meghallotta újra, és azt is, hogy közelebb került.
Egészen közel volt...
Kopogott a cipő, szörcsögött az a másik, aki mögötte haladt, harákolt, kifújta az orrát, rettenetes volt, nagyon visszataszító, jött utána, így követte, te jó ég, mi lesz most. Egyre közelebbről érezte.
Már hallotta a lélegzését is, ahogy sípol a tüdeje, ahogy mind hevesebben veszi a levegőt, néha még sóhajtott is, köpött, sóhajtozott.
Most kellene megállni és megfordulni.
Most kellene azt mondani, én egy beteg öregasszony vagyok, nem kellene semmi rosszat tervezni.
Nem szabad akarni a rosszat.
Én szegény árva özvegy vagyok. Egyedül élek, a lányom csak pénzt akar, nem, ezt nem lehet mondani, az ingerlő lehet, egy magányos asszony, még ha öreg is, nagy csábítás, nem szabad a magányt emlegetni, azt kellene mondani, hogy dehogyis vagyok özvegy, már nagyon vár a férjem, a korábbi busszal kellett volna érkeznie, mert az orvosnál volt... a szíve miatt, beteg a szíve, félrever, ki akar ugrani a fészkéből, ezt fogja mondani neki, aki már szinte a nyakába lihegett, akinek érzi a savanyú lélegzését, aki már szinte nyúl utána, nyúl a májfoltos karja, a madár-törékeny nyaka után, aki meg akarja ragadni, aki le akarja teperni.
Csak megfordult gyorsan, és kirántotta a szájából a műfogsort. És a már valóban nagyon közelről imbolygó, árnyékban maradt arc elé tartotta.
Nem is mondott semmit.
Fénylett az a fogsor, bevilágította a másik arcát. Egy kis csend lett, felhő úszott a vigyorgó hold elé.
Kiderült, hogy egy részegeskedő suhanc volt csupán, aki meglehetősen ittasan érkezett haza a szórakozóhelyről, és most jóformán azt se tudta, hogy fiú-e vagy lány. Arról meg aztán végképp nem tudott, hogy az öregasszony bizony jócskán ráijesztett, úgy hogy majd összecsinálta magát.
Megnézte a fogsorát, nahát, visszahelyezte a szájába. Cuppogott, csücsörített, jól van, passzol most is.
A szemközti házsor egyik ablakában elrántottak egy függönyt. Mintha egy nehány kíváncsiskodni vágyó szomszéd kinézett volna, hátha lát valami érdekeset.
Mennyi izgalom egy napra. És még mindig volt egy árnyékos utca hátra, aminek a sarkán lánykorában sokszor fütyültek utána a kanos legények.

A SZÉPSÉG ÉS A MEGKÖTÖZÖTT EMBER

Osztálytársai, barátai hívták fel rá a figyelmét.
Az volt a híre, hogy kikezd azzal, aki megtetszik neki, az ujja köré csavarja, aztán dobja.
Szép volt, szőke hajú, barna szemű, babaarcú, fitos orrú, nagy mellű, karcsú, jó lábú. A serdülőkor nála kicsit előbb köszöntött be, mint a vele egykorú lányok esetében.
Olyan, vagy majdnem olyan, amilyennek álmaiban elképzelte azt, akire vágyott, akinek a lábainál szeretett volna heverni.
Ha azon túl megpillantotta a folyosón, vagy kint az udvaron, hevesebben dobogott a szíve, és féltékenység fogta el, ha szembe jött vele az utcán valamelyik
iskolatársával, vagy összesimulva táncolt a soros fiújával a bálban, ahol egyébként sosem merte lekérni.
Az pedig kifejezetten rosszulesett neki, hogy, hogy Sárának volt képe azt állítani, hogy Ádámmal együtt jár, és már le is feküdtek egymással. Úgy bizony!
Úgy derült ki, hogy látta őket, amint kéz a kézben vágyakozó pillantásokkal flörtölve, majd smárolva bementek az egyik Moltiplex-moziba a Corvin-közhöz közel.
De valami nem stimmelt Sárával, mert feltűnt neki, hogyha az a vadbarom Ádám nincs a közelben, a lány mindig barátságosabb, közvetlenebb hozzá.
Az iskolában, az óraközi szünetekben meg egyenesen kereste a közelségét. Lejött az emeletről, ahol az osztályterme volt, a földszintre, és ránevetett, illegette magát, kifejezetten kihívóan viselkedett.
Úgy hozta a sors, hogy Ádám elfelejtett óvszert használni, és Sára terhes lett, de mivel még fiatalkorúnak számított ezért úgy döntött nem tartja meg a gyerekét, és inkább az abortuszt választja. Ide sem Ádám kísérte el, mert kiderült a nagy húgyagyú izom macsó inkább egy másik csajjal szűrte össze a levet, és abban a pillanatban, hogy kiderült, hogy Sára terhes azonnal dobta is a halálosan szerelmes lányt.
Tanítás után megvárta az iskola előtt.
- Figyelj annyira sajnálom, ha megbántottalak volna... - igyekezett szabadkozni, mint aki ténylegesen, és őszintén megbánta tetteit, mégsem lehetett pontosan tudni, hogy vajon mit forgat a fejében?!
Nem hazafelé mentek, hanem egy vadregényesebb erdőszélre, amit buja növényzet és magas árnyékos fák fedtek.
Ráérősen ballagtak egymás mellett, beszélgetve, helyesebben főként Sára beszélt.
- Tudod Ádámmal csak barátok vagyunk! Nyugodtan elhiheted! Nem érzek iránta semmit! - esküdözött égre-földre.
- Hát... nem tudom... - forgatta a fejét, hisz egyrészt különleges varázslat járta át, akárhányszor csak vele volt, másrészt vakon elhitte az összes szavát, mert így könnyebb volt átlagosnak mondható élete.
Sára volt az, aki most szó nélkül egy fa mellé húzta, ahol a kutya sem láthatta meg őket, és mohón csókolgatni kezdte a száját. Először annyira elpirult, és zavarba jött, hogy azt sem tudta jóformán, hogy jól csinálja-e a smárolást, hiszen senki nem oktatta még ki rá. Így megpróbálta átölelni, és simogatni a lányt, ahol csak érte, ám Sárának különleges női praktikái voltak. Sokkalta tapasztaltabb, és rámenősebb is volt, mint ő.
Attól fogva rendszeresen találkoztak, és amit ő csak érzéki vágyai kielégítésének tervezett, abból komoly dolog lett.
Az eszével tudta, hogy nem volna szabad, mégis őrülten belészeretett.
Így telt el a tanév, az utolsó, mert abban az évben végeztek mindketten.
A nyár még az övék volt. Ki is használták, még több időt töltöttek együtt.
De szeptemberben valami egészen új kezdődött számukra.
Sárára továbbtanulás várt, és ez azt jelentette, hogy míg Sára az államigazgatási Főiskola padsorait koptatja, addig ő égett a vágytól, hogy végre valahára felvegyék a Színművészetire, ahova - mindenki tudhatta -, valami bizalmas, protekciós kapcsolatra lett volna szüksége, és nem pusztán sokoldalú tehetségre, az viszont nem volt.
Nehéz szívvel nézett a jövő elébe. Sára viszont egyáltalán nem aggódott.
Azt mondta, nem lesz semmi baj, az igazi szerelem legyőz minden akadályt, még a távolságot is.
Sárának elváltak a szülei.
Az apja simlis taxisofőr volt.
Szerette és támogatta a lányát.
Az anyja nem nagyon törődött vele.
- Figyelj arra gondoltam, hogy kicsit jobban megismerhetnénk egymást... persze csak, ha nincs ellenedre?! - érdeklődött annyira udvariasan, és kedvesen, hogy az szinte már nyálcsorgató, csöpögős túlzásnak minősült. Sára mégis úgy gondolta, mintha a fiú tesztelni akarná, és nyíltan rákérdezett:
- Talán nem tetszem neked szépfiú?!
- Dehogy is! Miket beszélsz! Igazi bombázó vagy, csak...
- Mi az, hogy csak??? - vonta kérdőre.
- Honnan tudhatjuk, hogy akár öt, vagy tíz év múlva is hasonlóképpen fogunk érezni, mármint tudod hogy értem?! Egymás iránt?
- Neked aztán nagyon idióta kérdéseid vannak, hallod-e! De tudod mit ha akarsz szexelni, akkor vegyünk ki egy szobát, ha nem akkor menj szépen haza a szüleidhez, és hagyj békén! Világos?! - Sára egyértelmű helyzet elé állította, és valahol ezért volt nagyon vonzó a viselkedése, hiszen fölöslegesen nem köntörfalazott.
Az kivettek egy egyágyas szobát egyik olcsó hoteljában, ahol előre kellett fizetni.
Alig csókolóztak, ölelkeztek, hanyatt vágta magát az ágyon, felhúzta a szoknyáját, odaintette, és nekiadta magát.
Nem előzte meg simogatás, előjáték az aktust. Éppen hogy levetette felső- és alsónadrágját,
Mikor túl voltak rajta, Sára óvatosan letolta magáról, felkelt, levetkőzött, bement a fürdőszobába gondosan megmosta magát és abban a pillanatban elaludt.
Sosem merte másoknak bevallani, de még nem volt nővel, annyira
eltelt azzal, hogy Sára az övé lett, hogy semmin nem csodálkozott.
Csak hevert mellette kielégülten, boldogan, meghatódva, és úgy érezte, most végleg összekapcsolódott az életük, bár ez utóbbitól kissé meg is rendült, de ez csak fokozta érzését.
Addig ízlelgette ezt az újszerű, felemelő állapotot, mígnem őt is elnyomta az
álom.
Sára magára kapkodta a ruháját, a tükör előtt kirúzsozta a száját, és fogta a
retiküljét. Ő is felöltözött.
Kinyitotta az ajtót, kikémlelt rajta, és intett neki, hogy kövesse.
Jókedvűen távozottak a hotelból.
Aztán valaki egyszer spicli módon beköpte neki, hogy látták a Sárát egy üzletember társaságában egy puccos ötcsillagos étteremben. S bár sohasem volt az a gyilkosan féltékeny fajta ember mégis önkéntelen szöget ütött a fejében a felismerés, hogy ti. Mi van, ha mégis megcsalja őt barátnője?!
Komolyan fontolóra vette, hogy
öngyilkos lesz. Minek így élni? De elvetette.
Édesanyjának is nagy bánatot okozna.
Aztán egyik nap, amikor megbeszéltek mobilon egy személyes találkát a belvárosban komolyan, határozottan megkérdezte tőle:
- Ne haragudj, de szeretnék kérdezni valamit, és nagyon szeretném, ha őszintén, és nyíltan válaszolnál! - kérdése kissé meglepte Sárát, mert furcsán forgatni kezdte nagy barna szemeit. Látszólag alig értett valamit az egészből.
- Csak nem történt valami tragédia, hékás? - kérdezte félvállról, huncut mosolya kíséretében.
- Mondd meg te!
- Arra az üzletemberre gondolsz, akivel a napokban találkozgattam?
Csak bólintott tétován.
- Jaj, te kis butuska! Annyira kis gombóc Artúr vagy, amikor megpróbálsz komolynak tűnni! - cirógatta meg pufók arcát egyik oldalon. - Megnyugtatlak, hogy csupán munkaügyi értekezletet tartottunk! Majd szólni fogok, ha megcsallak... - szavai kedveseknek tűntek. Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha Sára szándékosan felakarta volna idegesíteni, mégis mire a találkozó végéhez érkeztek ő vegyes érzésekkel baktatott hazafelé. Úgy tűnt számos tisztázatlan kérdést szükséges még közösen megbeszélniük, mielőtt családalapításba kezdenének, egyáltalán megpróbálnák elmélyíteni kezdődő kapcsolatukat.

SANYARÚ SORSSZERŰSÉG

Lassan oszló, hófehér homály karcolja
meg a tudatos ébredést,
amit a kósza álom magával visz.
Titkon már egymásra rakódik
rétegzetten a van-volt-lesz alappillére.
A hangok illattá, szagokká,
fojtogató semmivé torzulnak álszerényen idaben.
Hétköznapok szánalmas,
csőlátású pupilláján egy mozdulat, elvetélt gesztus,
akár a légypapír mindig fennakad.

Merengve üldögél benned játékos mosoly,
kíváncsiskodni készt baráti akarat.
A Semmi megkezdett fonalán a Létezés,
akár elszáradt falevél hamar lehullik,
melyről már azt hihetted könnyedén feledhető.
Lüktető, éles érintésre minden sebesült
önmagába húzódik, visszavonulót fúj.

Szemek szirmainak sötétedése számodra
jelentéssel bír s többet elárul,
felfed, mint olcsón eregetett, hivalkodó szavak,
gesztusok komisz üzenete.
Gyermeki szorongás kaphat így
új értelmet a nyers s önelégült valóra,
amit muszáj volna még megvigasztalni
– de nem lehet, sem tartós,
biztonságot nyújtó megváltás,
sem toleráns megértés,
hát megalkuszol s megbékülsz végül vele.

Ösztöneid rátarti türelmetlensége
jogosan egyre forrong,
rettegő félelmeid háttereibe,
kulissza titkaiba már egyre kevésbé húzódhatsz.
Nyughattlan Odüsszeia-lelked örökkön máshová vágyódik.
Burkolt arcodat folyamatos Janusz-kétségek sebzik,
sebesítik szüntelen.

,,Vajon jól tetted-e,
hogy alkonyatok szent haldokló lángrózsáinál
nem vallottál színt s örök szerelmet?!”
– De ehelyett a tartós magánnyal
s örök hiánnyal léptél szövetségre.
Lelked kószuszdió-kérgeit repesztgetnék,
törnék fel szorgalmas angyalok.
Te azonban mégsem hagyhatod mert
az egy-Valaki szólít egyedül magához
törvényeket ülni feletted!

GENERÁCIÓK TALÁLKOZÁSA

Az öreggel nagyon illik vigyázni! Legalább is így mondják.
Gondoltam benézek hozzá, egyrészt mert azért mégiscsak megígértem, hogy segítek neki megmutatni a Windows 10-e, másrészt, hogy lássa nem is annyira ördögös dolog a közösségi média használata.
És persze itt van még a tény, hogy jönnek hozzá vízóra-leolvasók, akiket azért nem enged be, mert hallotta a tévében, hogy meglehetősen elszaporodott a csalók száma, akik tudvalevőleg kisnyugdíjasokra utaznak.
- Tudod édes fiam, ez már csak így megy! Az embernek nem árt mindig ébernek lennie történjék bármi! - mondogatja vagy százszor, hogy az ember sokszor tényleg legszívesebben azonnal kiugrana az ablakon.
- Igen Kálmán bácsi! Hát hogyne! - adom meg a várva várt választ, hisz úgy is tudhatom, hogy erre kíváncsi.
Utána azzal folytatja, hogy a rádió is bemondta, hogy egyre több a válás, az öngyilkosság és a házasság előtti, nem házasságtörés, mert az is sok, hanem hogy már ilyen fiatalon, az iskolában is milyen példákra tanítják őket.
- Én most már piacra szinte nem is megyek, mert ott is hogy miket beszélnek az emberek, hát azt józan érzésűnek valósággal egy kínszenvedés, de csak egy kis szárnyat is venni a leveshez, főleg ha férfi eladónál, mert az még azt se nézi, hogy terhes az az asszonyka, hanem hogy tessék parancsolni, és közben mindenfelé kacsingat, hogy itt van a kis hölgynek.
- Kálmán bácsi! Ne tessék rám haragudni, amiért félbeszakítom, de akkor lássunk munkához, mert kicsit elszaladt az idő... - próbálom óvatosan terelgetni a beszélgetésünket, hiszen ha az öreg bármilyen témába is belekezd - jól tudhatom -, eléggé nehezen veszi rá magát, hogy végleg abbahagyja.
- Jól van édes fiam! Megértem... - mint aki tüntető bűntudatot érez, hogy valakit szándékosan megbántott máris fürge járásával kiszalad a kis konyhába; két műanyag poharat tesz az étkező asztalára, ahol általában az ember helye szokott magának szorítani, és tölt egy kis pálinkát a poharakba.
- Egészségedre édes fiam! - egy húzással leöbliti torkát a szesszel, majd jólesőn cuppog hozzá ajkaival.
- Kedves Kálmán bácsi! Megtisztel, de én nem iszom alkoholt! - vallom be szégyenlősködve, mint gyerekkoromba, ha valami bagatell rossz fát tettem a tűzre.
Az öreg először úgy néz rám, mintha valami áruló volnék, aki elárult egy szent férfiúi kötelességet, majd alig öt perc múltán visszatér egy két és fél literes kólás műanyag üveggel, és tüntetően az asztalra teszi.
- Remélem ez azért mégiscsak megfelel?! - kérdezi élesen, mégis kíváncsian.
- Nagyon köszönöm! - töltök magamnak kólát, hogy lássa az öreg minden szavamat komolyan, és megfontoltan gondoltam, aztán én is kortyolgatva megiszom az üdítőmet.
Nem sokkal később az öreg bevezet engem a hálószoba mellett kicsivel talán még tágasabb dolgozószobájába, ahol hatalmas, mennyezetig tisztelgő könyvespolcokon a fél világ és magyar irodalom színe-virága megtalálható. Valósággal káprázik a szemem, mire úgy hozzávetőlegesen sikeresen kisilabizálgatom pár kötet gerincét és címét csak úgy találomra. Az öreg mintha megérezné, hogy irodalmárral, vagy könyvrajongóval van dolga mindjárt ravaszkásabban - mondhatni -, agyafúrtabban kezd el nézni, aztán letelepszik a gyönyörű mahagóniszínű, terebélyes asztalához, melyen oroszlánfejű fafaragások találhatóak. Mintha egy nagyúr, vagy fejedelem kastélyából származna.
- Parancsolj édes fiam! Foglalj helyet és lássunk munkához! - valahogy megérzem a pillanatnyi benső feszültséget, ami egyáltalán nem vall az öregre. Sőt, meglehetősen gyanakodni kezdett, mint akit szabályosan bepaliztak, hogy azért egyrészt vegye komolyan önmagát, másrészt nagyon komolyan nem szabad egyik szituációt sem venni.
Kinyitom a zsír új laptopot, amit az öreg kis megkuporgatott nyugdíjából vett magának. Még most sem értem, hogy az öregnek nincsen olyan közeli rokonja, vagy hozzátartozója, egyáltalán valakije, aki bizonyos informatikai dolgokba betudná avatni? Szinte elképzelhetetlennek tartom. Leülök a kényelmes, karfás székre, bekapcsolom a hordozható gépet. Titkon fél szememet miden esetben az öreg reakcióin tartom. Egy kisebb papírfecnit szorongat szűrös, bütykös kezei között, amire - vélhetőleg -, a lehető legaprólékosabban felírta, hogy mi mi után fog következni. Egyelőre még nagyon az elején vagyunk.
- Tessék figyelni Kálmán bácsi! - szólok rá, mint egy tanár. - Bekapcsoltuk a számítógépet, és amint láthatja máris megjelenik a főképernyő, és feláll a Windows rendszer. Amint a kis képernyőn megjelenik egy két dimenziós természeti tájkép az öreg szeme enyhén vizenyőssé válik, mint aki kapásból meg is hatódik a látványtól.
- Jól érzi magát Kálmán bácsi? - kérdezek rá a biztonság kedvéért, és azonnal jól le is szidom magamat gondolatban, hogy hogy a fenébe lehetek annyira idióta, hogy nem veszem észre, hogy valószínűleg az öreg gondolatban egészen biztos, hogy másutt jár, és nem is hallotta, amit kérdeztem tőle.
Néhány percbe még így is beletelik, mielőtt az öreg előtt megvilágosodna, hogy bizony itt az ideje visszaérni a valóság díszletei közé.
- Figyelek kedves fiam! Itt vagyok! - mutat a fejére, mintha pontosan értené, hogy neki most elsősorban az a feladata, hogy koncentráltan figyeljen, hiszen bizonyos fontos, és lényeges műveleteket ezentúl majd egyedül kell majd csinálnia.
- Tehát bejött a Windows főmenüje! - közlöm egyértelműen. Az öreg először azt se tudja, hogy mit is kérdezzen így elsőre, így a szokásosnál lassabb ütemben próbálom magyarázgatni neki az egyes programokat, szolgáltatásokat. Később már annyira felélénkül a látottak-hallottak alapján, hogy azonnal kiugrik belőle a kérdés:
- Jó volna egy íróprogram is, mert mostanság sokat töprengek azon, hogy szeretném megírni az életem történetét.
- Mi sem egyszerűbb ennél! - jelentem ki, és tüstént letöltök egy biztonságos webböngészőt, majd azonnal kiguglizok vagy ezernél is több írással, szövegszerkesztéssel kapcsolatos szoftvert és programot. Az öregen látszik, hogy a bőség zavaros korszaka köszöntött rá, így magától értetődik, hogy rám vár a feladat, hogy egy egyszerű, könnyen kezelhető programot töltsek le, majd telepítsek az öreg laptopjára, ami egyrészt nem helyigényes, és ami nem terheli meg orbitálisan nagy adatmennyiségével a gépe vincseszterét. Pár pillanat, és máris bent vagyunk a szövegszerkesztő programban. Minden egyes gombot részletesen megmutatok, és bemásolt szövegrészlet segítségével megmutatom, hogy mennyire hatékonyan képes az adott program gyakorlatilag bármit megcsinálni, amilyen utasítást az ember csak ad neki.
- Hát ez pompás édes fiam! Igazán remek! - tüstént felpattan eddigi ültő helyéből, és máris az egyik nagy matuzsálem könyves szekrényhez galoppozik, aminek rengeteg fiókja van, és az egyik fiókból kivesz töménytelenül sok, jócskán elsárgult pergamenszerű kéziratlapot. Látszik a jócskán megszokott főként írógéppel készült szövegen, hogy gondos kezek nyomait viseli, és csak arra vár, hogy valaki begépelhesse, tehát végső soron digitalizálhassa őket.
Az öreg nem zavartatja magát. Helyet foglal, lerakja a hatalmas kézirathalmot a nagy méretű asztal szélére, aztán kérdőn, sóvárgón rám néz, mintha egyedül nálam lenne a megoldás kulcsa. Igazából azt szeretné, ha legalább egy-két oldalt csupán csak a próba, példa kedvéért én csinálnék meg, hogy aztán később neki is mehessen, mint a karikacsapás.
- Akkor lássunk hozzá! Ön diktálja nekem az adott szöveget, én pedig leírom! Jó lesz így?! - kérdezek vissza, de már jó előre látom, hogy az öreget egyszerre nyugtattam meg, köteleztem le, és ezzel - mondhatni -, egyfüst alatt sikeresen levettem a válláról a terhet, amit egész idáig cipelt.
- Ez pompás édes fiam! - gyorsan lekuporodik mellém a másik kényelmes székre és szinte papírból, és fejből kezdi kántálni a verssorokat, mintha akkor jutnának eszébe a halhatatlan sorok. Annyira jól, dörmögő Szabó Gyulás-hangon mondja a veret, hogy azt akár még a mostani színész generáció felkapott, és agyonajnározott tagjai is egész nyugodtan megirigyelhetnék.
Még így is legalább negyvenöt percet biztosan igénybe vesz, mire a kész szöveg sikeresen belekerül a szövegszerkesztő programba. Az öregen jócskán meglátszik, hogy valószínűleg már nagyon régen nem volt ennyire boldog, és elégedett. Aztán hirtelen delet harangoznak, és jó volna harapni egy-két falatot.
Az öreg most tüsténkedik, és megint villámgyorsan kiszalad a konyhába, majd egy egész sült csirkét, és jó vaskos rántott húsokat melegít ki mikrohullámú sütőjében, és kicsit még büszke is a teljesítményére, hogy imádott felesége halála után még mindig nem akart megtanulni se főzni, se sütni. Mint mondta jól elvan bizonyos nélkülözhető dolgok tudása nélkül is.
- Maradj itt egy kicsit édes fiam! - marasztal kedvesen, mert valahol lelkében érzi a búcsúzásnak, elválásnak még nem biztos, hogy eljött az ideje.
- Még tudok maradni egy fél órát, aztán sajnos muszáj bemennem a városba! - felelem, ami egyrészt aprócska mellébeszélés, másrészt a barátnőmmel szeretnék végre igazából találkozni, amivel mindig az interneten egyeztetünk, hogy mikor lesz személyes találkánk, de aztán - ki tudja miért? -, az utolsó egy-két napban szinte nincs olyan alkalom, hogy meg ne gondolja magát.
Kellemesen fogyasztjuk el a sült, és rántott csirkéket egy kis zsíros krumplipüré társaságában, ami szintúgy mélyhűtött, vagy előre elkészített kiadás lehet, de azért könnyedén ehető, és emészthető.
- ...És mondd csak édes fiam? Aztán barátnőd van-e?! - néz rám egy idő után kérdőn.
- Hát van valakim, akivel úgy néz ki alakul valami... - vallom be kissé halkított hangon.
Az öreg ravaszkás mosollyal rám kacsint és csupán annyit mond maga elé:
- Hát csak szaporán édes fiam, mert az élet nagyon rövid ám! - igyekszik bátorítani, biztatni a maga sajátságos módján, hogy ne féljek burában élni már egyébként is - sokszor -, kész katasztrófának beállított életemet.
- Remélem nem csupán szép a barátnőd, de mindig a szívére hallgat, és tud bizonyos női praktikákat... - kérdezi meg. Már előre sejtem, hogy a ,,női praktikák” fogalompár valójában azt takarja, hogy egy ízig-vérig nő nem csupán szereti a férfit, de kedveskedik neki, és kényezteti is.
- Azt hiszem, hogy szerencsésnek mondhatom magam, mert nagyon jól érezzük magunkat egymás társaságában, és egyikünk sem érzi úgy, hogy bármit is el kellene kapkodnia! - vallom be, már megint gyerekes szégyelősen.
- Nagyon derék dolog édes fiam! Egyszer talán még akár esküvő is lehet a dologból!
- Mi kis szertartásban gondolkodnánk, de ez még a jövő zenéje.
- Látom te olyan ember vagy édes fiam, aki mindent szeret megtervezni maga körül, de azért jusson eszedbe, hogy néha nem árt, ha az élet maga írja egymás után a játékszabályokat, és te csupán alkalmazkodol hozzá.
Elücsörgünk még pár percet mielőtt mennék. Aztán néhány gyakorlati tanáccsal is ellátom az öreget, ha volna bármilyen baj engem a lenti lakásomban mindig megtalál, persze csak bizonyos napokon, ha otthon vagyok.
Kezet rázunk egymással, mindketten mélyen a másik szemébe nézünk, és elköszönönk egymástól. Később a városban tényleg összefutok a barátnőmmel, aki filigrán, és csinosabb mint valaha, és megjegyzi, hogy mióta nem látott, azóta nagyon is sokat változtam, bár én ezt sosem vettem volna észre, hiszen egy kívülálló szemével azért mégiscsak más a dolgok valódi rendje.
Beülünk egy kis kávézóba közel a Királyhágó utcához, mert később az is kiderül, hogy bár gyönyörű virágszál barátnőm államiigazgatásit végzett mégis egy szépségszalon alkalmazottja már legalább öt és fél éve, de előléptetés még egyelőre sehol.
Aztán előtérbe kerül az ismeretlen, és nagyon is bizonytalanságban függő jövő. Vajon mit szeretnénk közösen megvalósítani, és elérni, és hasonlókat, szeretnénk-e családot alapítani, vagy egyelőre még ne rohanjunk ennyire előre, és élvezzük azt, hogy a sors, és az élet egymás mellé rendelt minket.
- Valami bánt, drágám? Rosszkedvű vagy? - figyel fel kissé különös, frusztrált viselkedésemre barátnőm, aki megérez bizonyos lelki dolgokat.
- Tudod nemrég jártam a házunkban lévő kedves, idős bácsinál, és igyekeztem beavatni őt a Windows 10 és a szövegszerkesztő programok szépségeibe.
- De hát ez nagyon rendes és szuper dolog volt tőled! Akkor mi a gond? - néz rám kíváncsian.
- Az a baj, hogy annyi éve az öreg szinte alig mutatott érdeklődést a szülei vagy akár bármelyik másik segítőkész lakó után és ez egy kissé... furcsa. Általában egyáltalán nem így szokott viselkedni. Ha érted, hogy mire gondolok?
- Bizonyára megvan rá a jó oka, elvégre elvesztette a feleségét, és ha jól értettem a családtagjai sem látogatják már! Azért ez nagyon is szomorú dolog! - halvány, de annál kivehetőbb könnycsepp jelenik meg mogyoróbarnás szemei íriszében.
Gyorsan előkapom a zsebkendőmet és átnyújtom neki. Érezni, ahogy kettőnk keze óvatosan összeér, már aprót ráz is az elektromos szikra, mintha egyek lennék.
- Fantasztikus pasi vagy! Ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni! - említi meg újra és újra, mintha attól tartana, hogy elfelejti. Aztán jön egy fantasztikus hír:
- Figyelj csak drágám! Tudom, hogy nem szereted a váratlan meglepetéseket, de ha nem bánod akkor szeretnék veled élni, csakhogy kipróbáljuk, hogy milyen, és hozzászokjunk egymás változékony rigolyáihoz! - És ebben a pillanatban annyira bombázó istennő egész eddig leplezni próbált kislányos szégyenlősségében, hogy arcán az egy-két eltévedt mazsolaszem szeplő is különleges egzotikumot kölcsönöz egész angyali lényének.
Később együtt sétálgatunk nem messze a Margit-szigettől, és hagyjuk, hogy a dolgok könnyed, mégis logikus következtetései ránk is hatással legyenek.