Kortárs ponyva

2026.nov.19.
Írta: Tasi83 Szólj hozzá!

Új Novella




imageedit_2_3133749196.jpg



VÁRATLAN KISZÁMÍTHATATLANSÁGOK



A negyvenes évei elején járó férfi kicsit mindig nehezebben kelt fel az ágyból. Még vakfoltos, szürke éjjel derengett, mert november közepe volt, és csupán egy-egy gyéren elszúrt, napsárga, halvány utcai lámpa adott a köztereknek néminemű kósza világítást.

A férfi ébresztőórájára nézett. Mivel nem igazán kedvelte a digitális órákat, ezért régimódi, rúgós órát használt. Éjjel egy óra harminc lehetett.
,,Miért kell nekem felkelnem, amikor más ember akár fél tízig is húzza azt azt átkozott lóbőrt, és csupán utána indul el dolgozni, nekem pedig rendületlenül minden áldott nap fel kell kellnem, hogy tegyem a dolgaimat?!” – már számos formában megfordult ez a kérdés a fejében, de persze még mindig nem tudott rá érdemben választ találni.
Kikelt az ágyból.
Jó meleg, télies jellegű, bolyhos mamuszba rakta zoknis lábait, majd felvette háziköntösét kissé idétlenül álló pizsamájára, és lassú, kómotos kedvvel kicsoszogott a kiskonyhába, hogy a gyorsforralóba vizet tegyen fel a csipkebogyóteának.
 Amikor kész volt a tea szigorúan csupán néhány csepp citrompótló kapszulát tett bele, és cukor nélkül figyasztotta a forró italt. Erre azért volt szükség, mert édesanyja, aki hirtelen hunyt el az utóbbi időben kissé megneheztelt a tunya, kövér emberekre, és szinte majdnem mindent cukor nélkül készített el.
Néhány pillanattal később jöhetett a szokásos tejeskávé. Az majd azonnal helyrebillenti nem csupán rendetlenkedő emésztését, de – hála a jótékony koffeinnek –, kicsit még meg is élénkül, és fel is ébred.
Aztán bement a fürdőszobába, és arra gondolt váltózuhannyal jó alaposan lecsutakolja magát, holott egyáltalán nem volt piszkos.
 Mégis amikor kiszállt a zuhanyzóból, és elkezdte négynapos borostáját lekaparni magáról Gilette-pengéjével, melyre már jócskán ráfért volna a csere szinte úgy érezte magát, mint aki legalább öt-tíz évet is fiatalodott egyhuzamban.
Rokonai, ismerősei, és barátai mind egyet értettek abban, hogy olyan kisfiús félszegség árad belőle, melyet még így negyvenes évei után sem sikerült kinőnie, ám ez a férfit egy cseppet sem zavarta.
Közvetlenül az egyetemi diploma megszerzése után termei között szerepelt egy külföldi munkavállalás, vagy legalább is valami ehhez hasonló dolog, és persze még ott volt a családalapítás kérdésköre is, ám ahogy egyre több sorstragédia történt viharvert, kissé szánalmas, és ugyanakkor nagyon is átlagos életében könnyedén átláthatta az összefüggéseket, hogy talán az ún. ,,felnőtt élethez” bizony másként kellett volna hozzáfognia.
,,Te egy szánalmas idióta senkiházi vagy fiacskám! – hallotta infarktusban meghalt, buszvezető apját, akinek az volt a szilárd hitvallása, hogyha egy ember harmincötéves koráig nem talál feleséget magának, és alapít családot, akkor semmirevaló, és értéktelen. A férfi harmincnégy éves is elmúlt, amikor apja meghalt.
Vajon mit mondana most, hogy egyedül él, egy alig hatvannégy négyzetméteres lakásban, és látszólag még egy háziállata sincs, akiről gondoskodhatna, hiszen kiskora óta halálosan rettegett az állatoktól.”
A víz felforrt, és a forróvizet máris a ráöntötte a nagyméretű kancsóba rakott csipkebogyófilterre, hogy alaposan kiadhassa az ízét-zamatát.

Randizni, csajozni senki sem tanította meg, és ehhez is kellett volna legalább egy testvér, vagy bizalmas ismerős, aki beavatja bizonyos dolgokba.
 Amikor először randira ment, és két nagyvilági nővel összeismerkedett, valósággal mind a kettő kapásból és azonnal kinevette, és jócskán meg is alázta, pusztán csak azáltal, hogy fitymálni kezdték a biztosítói szakmát.
– Ugyan már, ne röhögtess picinyem, mert a végén még felkopik az állam! – a dívaszerű, szupermodel-alkatú nő, két fejjel legalább magasabb volt, mint a férfi. Egész álló együttlétük ideje alatt egyik cigiről gyújtott a következőre, míg szerencsétlen férfi nagy győzött fuldokolni a kellemetlen dohányfüst hatásaitól. Még így is legalább öt percbe is beletelt, mire a nagyon szexis, és csinos nő visszakérdezett, hogy zavarja-e a füst, és ő alig kapott levegőt, és úgy bólintott párszor.
Végül alig tíz perces locsi-fecsi terefere után a nagyvilági nő alaposan levonta a következtetést, hogy egy egyszerű közalkalmazotti fizetés korántsem lesz elég az ő luxus életkörülményeinek maradéktalan kielégítésére, és mikor elköszöntek persze arcra puszival egymástól a férfi kissé idiótán még bátorkodott megkérdezni, hogy találkozhatnának-e még?
– Hát… őszintén sajnállak picinyem! Az nem fog összejönni! – válaszolta, majd kecses gazellalépésekkel, akár egy hercegnő kisétált az adott randihelyről.
A másik hölgyeménnyel sem volt szerencséje. A hölgy ügyvédnő volt, és egy BMV-kabrió típusú, dübörgő sportkocsival érkezett, és később kiderült róla, hogy autóversenyző szeretett volna lenni Ausztriában, vagy legalább Bécs környékén, ám szigorkemény apja jóformán beleverte nem csupán a feltétlen engedelmességet, de a pénzkeresés utáni szüntelen hajszát is.
– …Az igazság sajnos az, hogy én sem ügyvédként képzeltem el az életemet! Bárcsak azt mondhatnám, hogy szarok mindenbe bele, nem érdekel semmi, csak az, hogy őszintén, és igazán boldog legyek, és boldog feleség, és anyuka lehessek, de sajnos ez a mostani világunkban totális képtelenség. Már ha érted, hogy mire gondolok?! – kérdezett kedvesen, objektívan vissza a férfinek, aki együttérzőn csak bólogatni tudott párszor. Végül alig tíz perc után kényelmesen kezetráztak villámcsapások, és kölcsönös zsigeri bizsergő érzések nélkül, és nagy kalappalt kívántak egymás életéhez.
A férfi – nem is lehet csodálkozni rajta –, ezek után kissé besokkalt. Egy-két gyerekkori, majd kamaszkori barátja, ismerőse mindenképpen szerette volna kimozdítani a szűkebben vett komfortzónájából, így párszor el-elhívták néhány társasági rendezvényre.
Meglehetősen mulatságos benyomást keltett főként azok körében, akik szinte egyáltalán nem ismerték. A férfi – rendszerint –, sötétkék farmernadrágot, és fekete, vagy egyhangúan szürkés, pulóvert viselt főként ha beköszöntött az őszi, és a téli évszak. Nem mintha nem lett volna egy komplett alig használt öltönye, és néhány zakója, ám ezeket hivalkodó, exibicionista öltözékeknek tekintette, és nem is voltak kényelmes viseletek, mert nem jól érezte magát bennük.
– Szevasz, pajtás! Na, hogy s mint?! – kérdezte egyik gimis osztálytársa, akinek több számítástechnikai üzletláncai is volt főként Nyugat Európában, tehát szépen megszedte magát, ami az anyagiakat illeti.
– Szervusz, Ákos! Hát… mit is mondjak…?! Azt hiszem talán jobb lenne, ha hazamennék… senkit sem ismerek itt, és kezd nagyon kényelmetlen lenni az egész… - talán maga sem gondolta át szavait, amikor régi barátja máris bemutatott neki egy szupermodel külsejű, álomgyönyörűséges nőt, aki amolyan ,,fame fatale” típushoz tartozhatott. Legalább is így első látásra.
– Kedves Barátom, Máté! Hadd mutassalak be egy fantasztikus nőnek Dr. Sárosi Szilvinek, aki mint hallom szereti az irodalmat, és a művészeteket, és nagyon vicces, és humoros is tud lenni, pláne ha rájön az öt perc. Igaz, bébi?! – kérdezte Ákos, miközben egyik keze valósággal látványosan a csinos, gyönyörű nő fenekén pihent, és megpróbált úgy csinálni, mintha simogatná. A nőnek persze azonnal feltűnt, és kedvesen levette Ákos kezét a fenekéről.
– Szia, örülök, hogy végre találkozunk, és megismerhetlek! – hosszú, karcsú kezei voltak, melyekre illett volna legalább egy kifejező kézcsók, ám Máté annyira feszélyezve érezte magát, hogy csupán csak egyetlen, szerénykedő kézfogásra futotta.
– Ö… hát… én is…
– Na, de gyerekek mit álldogáltok itt! Az ég áldjon meg benneteket! Foglaltam nektek egy asztalt, és tessék rendesen megismerkedni egymással! – kontrázott Ákos, akinek mindig zseniális ötletei voltak, pláne ha saját magát kellett sztárolnia.
Máté és Szilvi végül egy félreeső boxban foglalták el helyeiket.
– Szerintem rendeljünk valamit! – Szilvi máris magukhoz intett egy pincért. – Szia, kérnék szépen egy Bacardy Kólát, és ennek a kedves úrnak pedig… - itt kérdőn, kíváncsian figyelte Máté szájmozgását.
– A sima kóla nekem is megfelel… - közölte Máté félszegen. Már a gondolatba is belepirult, hogy egy ennyire gyönyörű, hús-vér nő egyáltalán leült vele beszélgetni, és ismerkedni.
– Akkor két kólát kérünk szépen, az egyiket Bacardy-val!
A pincér villámsebesen el is sietett. A hangulatos kis boksz kisasztlán volt egy kis üvegezett tégely benne pirított, sós mogyoróval. Meglehet ezzel akarták ellensúlyozni némiképp a bevitt alkoholmennyiségét a főszervezők.
A pincér alig öt perc után már jött is a kért italokkal.
– Nagyon köszi! – Szilvi azonnal felhajtotta majdnem a felét, míg Máté csupán csak éppek hogy belekortyolgatott a sajátjába, mert sehol sem talált mellékhelyiséget, márha vécére kellene mennie.
– Tudod nagyon nehéz feladat manapság igazán, és őszintén megismerni valakit, mert az emberek egyre inkább felszínesek, és manipulatívak lettek, még egymással is, és ez megöli a további megismerési folyamatot… - kezdte egyből a lényegre térve Szilvi.
– Mennyire igaz! – igyekezett helyeselni a férfi.
– Sokkal könnyebb dolgunk lenne, ha az emberek táblákat viselnének a nyakukban, amikre pontosan fel lenne tűntetve, hogy felszínes, gyerekes, szemétláda, stb. A gazdagok, vagy a nagyon pénzesek pedig aranyból is elkészíthetnénk maguknak. – mintha egy szellemes viccet sütött volna el gyönyözően kacagott egy jót. Jó volt hallgatni is. – De most te jössz! Egy olyan határozott, és szemmel láthatóan komoly férfi, mint te hogyan keveredhetett baráti kapcsolatba egy olyan senkiházi, kétes alakkal, mint Ákos?!
– Hát… ez egy hosszú történet… de gimis korunkban sokszor kihúztuk egymást a balhékból, mert engem mindenki ripityára akart verni, és Ákos volt, aki megvédett minden bajtól… - Máté úgy gondolta az őszinteségben, és igazságban nincs semmi szégyellni való, de hát a kinti világ viszont egyáltalán nem ezt üzente.
– Tehát te is egy olyan masszív túlélő típus vagy, aki bárkiáron túlszeretne élni, miközben elfelejti élvezni saját életét. És mondd csak? A szüleiddel mi a helyzet?!
– Sajnos nemrég édesanyámat is elveszítettem… - lett szomorú a hangja.
– Hoppá! Hogy én mekkora fapicsa vagyok! Őszinte részvétem, és nagyon sajnálom! Megkérdezhetem, hogy…
– Rákos beteg volt…
– Megértem… - gyorsan kinyújtotta kezét, és azonnal megszorította a férfi szőrös mancsait. Mintha isteni szikra pattant volna hirtelen ki; mindketten valósággal azonnal éreztek valami különös, furcsa, megmagyarázhatatlan, de kellemes bizsergést, mely lábujjaiktól egészen végigvándorolt minden végtagjaikon. Előbb Szilvi érezte: – Hú! Téged is megrázott az áram?!
– Hát… kicsit furcsa…
– Szerintem ez egy biztos kapcsolat első jele lehet…
Később mindketten rendeltek egy legalább nyolcvanöt centi átmérőjű szalámis, pepperónis, parmezánsajttal vastagon megszórt pizzát, és kellemesen falatozgatni kezdtek. Ha időnként egy-egy eltévedt oregánós-bazsalikomos, fűszeres paradicsomszósz véletlenségből a férfi arcára tévedt Szilvi már kapta is fel a szalvétát, hogy kedveskedő gesztus gyanánt máris letörölje. Alig tízenöt perc alatt el is pusztították az utolsó szem morzsáig a kisütött pizzát.
– Hú, de jól laktam! Legszívesebben még ennék egy csokis jégkrémet, de a hideg időszakban féltek, hogy megfázok. – jelentette ki.
– Én is így vagyok vele! Talán egy kis sütemény, vagy torta?!
– Micsoda gondolatolvasó vagy! – Szilvi azonnal hívatta a pincért, aki máris hozott nekik néhány szelet csokitortát extra adag tejszínhabbal.
– Tudod kislány koromban sokan csúfoltak, mert kövér, rút kiskacsa voltam! Aztán amikor a kamaszkor elkezdődött bombázó lettem, és vagy száz pasim akadt minden ujjamra. Milyen furcsa kiszúrás ez az élettől, nem?! Pont amikor az embernek talán a legnagyobb szüksége lenne rá, pont akkor nem segít az élet neki! – Fogott egy tűhegyes tortavillát, és tetszetős, gusztusos szeletet lapátolt azonnal szájába, és imádta, hogy enyhén telt alsó ajkai is telelettek tejszínhabbal. Most Mátén volt a sor, hogy viszonzásként gyöngéen letörölje a gyönyörű nő szájáról a tejszínhabot.
– Jaj, ne haragudj… de nem bírtam megállni, hogy ne együnk egy jót! De remélem neked is jól esett?! – kérdezte huncuttan mosolyogva, és ebben a pillanatban égi tüneménynek tűnt sugárzó mosolyával.
Késő estig beszélgettek, tréfálkoztak, és – hála Máté kissé szeleburdi, csetlő-botló ügyetlenkedéseinek minden ötödik percben képes volt Szilvit őszintén megnevettetni.
– Hú, már ennyi az idő?! – kérdezte aggodó hanggal Szilvi, miközben márkáns karórájára nézett. – Holnap lesz egy hoszadalmas tárgyalásom, ami egyik porcikámnak sem hiányzik.
– Elnézését, hogy elraboltam az idődet… - Mátéban megint megszólalt az örök gyerek, miszerint; hátha valami rosszat csinált.
– Tudod kedves Máté, bár még jóformán alig ismerjük egymást, mégis egyre jobban kedvellek, és szerintem legközelebb is egész biztosan találkozhatnánk, persze csak, ha te is akarod!
– Az nagyon jó lenne!
– Kocsival vagy, mert elvihetlek egy darabon!
– Hát… nem is tudom… nem szeretnék kellemetlenséget okozni…
– Jaj, ne legyél már ennyire úriember és udvarias! Elviszlek és pont! – Szilvi felöltözött, mert odakint már hűvösek voltak az esték, és éjszakák, és egy sportos autócsodához vezette Mátét, aki most azt szégyellte, hogy nincs jogsija.
– Akarsz vezetni, vagy?! – kérdezte kérdőn a nő, amikor beszálltak.
– Azt hiszem jobb, ha te csinálod…
– Rendicsek! Akkor nyomás! – elfordította az indítókulcsot, adott egy kis gázt, majd máris a közforgalomban robogtak.
– Merrefelé is laksz? Csakmert én a Dunaparthoz közeli társasházakban vettem egy lakást nemrégiben.
– Ó, gratulálok hozzá! A déli pályaudvar környékén jó ha kiteszel…
– Semmi gond!
Szilvi időközben bekapcsolta modern, extravagáns CD-s autórádióját, melyből a The Corrs együttes What can I do to make you love me című száma szólt.
– Ezt el sem hiszem! – tekerte fel egy kicsit a hangerőt. – Imádom ezt a számot! 96-ban adták le és azóta nagy rajongója vagyok! – Máris dalra fakadt, és egyáltalán nem zavartatta magát.
Máté – magának is ritkán vallotta volna be –, de most először nagyon jólérezte magát, és nagyon szerette volna elhinni, hogy ez a valóságba becsomagolt, romantikus érzés talán még jó hosszú ideig vele is marad. Amikor Szilvi kicsit erőteljesebben fékezett a déli pályaudvarhoz közeli kis mellékutcácskában, egy jelentős percre még leállította a vadmacskaként mormogó autómotort. Kicsatolta a biztonsági övét. Jelentőségteljesen Máté zöldesbarna, gyerekes szemébe nézett, és megszólalt:
– Szerintem ez a kapcsolat igenis tart valahova! Ne kapkodjunk el semmit, ne hajt a tatár, inkább adjunk egy új esélyt és lehetőséget magunknak! – gyöngéden megcsókolta a jócskán megilletődött férfit, aki máris belepirult ebbe az egészbe.
– Akkor a következő randi legyen egy hét múlva! Ákostól majd elkérem a mobilszámodat! Legyen szép estéd!
– Ö… neked is… - Máté kissé kóvályogva, mint egy részeg, vagy enyhén spicces ember kiszállt az autóból, és elindult komótosan slattyogva az egyik irányba, majd amikor Szilvi integetett neki hosszasan az autóból, sokáig integetett utána. Utána vette észre, hogy nem is errefelé lakik.     

          

Címkék: novella, szerelem, kortárs, életkép, próza , romantikus, szépirodalom, elbeszélés, ügyvédnő, kispróza, epika

Új Novella




imageedit_2_8326845780.jpg



KOLDUSBOTTAL MONTE CARLÓBAN



Monte Carlóban járunk, ahol a patináns, és nagy múltra visszatekintő Negresscó szálloda előtt már szépen felsorakoztak a szokásosnak is nevezhető luxus sportkocsicsodák. Volt itt bőven, és minden mennyiségben Ferrari, Lamborgini, Mazeratti, Bentley és egyéb luxusautók széles választéka. S ennyi luxus és fényűző pompa mellett kicsit nem is csoda, hogy az egyszerűbb, mondhatni átlagembereket – sok esetben –, bizony kutyába se vették.
Egy szakállas, elhanyagolt külsejű, kissé szakadt esőkabátban, és mocskos farmernadrágban lévő, hajléktalan külsejű, negyvenes férfi üldögélt egy elbűvölő, hat év körüli kislánnyal a szálloda bejárata előtti két méteres díszbukszus előtt, és kicsit sóvárgón, irigykedve bámulta az éppen ide betévedő luxus vendégeket.
– Apuci? – szólalt meg kis idő múltán a kislány.
– Tessék, angyalvirágom?
– Mikor eszünk valamit? Kicsit éhes vagyok… - a kislányon látszott, hogy valószínűleg jó időbe is beletelett, hogy ehetett egy-két falat, meleg ételt.
– Kis hercegnőm! Bocsáss meg, hogy így kell most élnünk, de megígérem neked, hogyha ez a sok kedves bácsi és néni majd meglát bennünket – meglehet –, hogy kedvesek lesznek velünk, és kaphatunk enni is valamit. – A férfi szégyellte is magát, amiért nem tudja jóformán etetni sem a gyönyörűséges, szomorúszemű kislányt, de árvaházba sem szerette volna adni, elvégre ki tudhatja, hogy mit művelnek ott az ember gyerekével.
Az utóbbi kilenc hónapban mintha valósággal fenekestül felfordult volna, és tótágast állt volna vele a világ. Előbb gyönyörű felesége lett súlyos beteg, majd váratlanul meg is halt, alig egy hónappal később pedig közölték vele, hogy fölösleges visszamennie saját különbejáratú irodájába, miután munkaköre és állása már megszűnt. S miután egyéb anyagi forrásai nem igen voltak arra kényszerültek, hogy menedékhelyeken húzzák meg magukat, és ingyenkonyhákon étkezzenek.
VI. Fülöp spanyol kislány huszonegy éves lánya Leonóra asztúriai hercegnő arra gondolt, hogy néhány csajos barátnője társaságában csap egy afféle csajos, görbe estét szigorúan testőrmentesen. Persze sajnos erről szó sem lehetett. Elvégre a trón és a korona elsőszámú várományosának igenis szigorúan be kellett tartania bizonyos biztonsági óvintézkedéseket. De hát akkor is. A négy izmos gorillákra hasonlító fekete öltönyös, fülessel közlekedő testőröknek szigorúan meghagyta, hogy ne merjék megzavarni, csakha élete veszélyben forog. Kecses, visszafogott eleganciával szállt ki a fekete limuzinból, és könnyed gazellalépésekkel kezdett lépkedni az impozáns szálloda elé, amikor is valósággal rögtön megakadt a tekintete előbb a tüneményes, és imádnivaló, koszos kislányon, később hajléktalan külsejű, viharvert férfin.
– Bocsásson meg… ne haragudjon, hogy megszólítom, de… ettek már valamit ma? – érdeklődött nagyon kedvesen, és – látszólag –, nagyon aggodva főként a kislány miatt.
– Ö… - a férfi felállt, és meghajtotta magát, mintha csak megérezte volna titkon, hogy fontos híres emberrel akadt dolga. – Még sajnos nem igazán… - vallotta be őszintén, szégyenkezve.
– Az nagy baj! Hogy hívják a kislány? – érdeklődött tovább.
– Florance-Rose…
– Nagyon szép név… - A Hercegnőn meglátszott, hogy töpreng egy kis ideig. – Nemsokára visszajövök, addig kérem ne menjenek innen sehova! – kérte a férfit, és megsimogatta a kislány kócos, piszkos, gesztenyebarnás fürtjeit. Aztán belépett estélyi ruhájában a szállodába, miközben csajos barátnői többsége – akik közt szép számmal voltak elkényeztetett bárók, grófok, multimilliomos üzletemberek gyerekei –, nem győztek csodálkozni, hogy vajon a hercegnő mit akarhatott a hajléktalan férfitól, és a kislánytól?!
– Drága barátnőm! Nem gondolod, hogy kissé elragadtatod magad, és enyhén szólva túlzásokba esel?! Elvégre mindig is voltak szegényebb sorsú emberek, és valószínűleg lesznek is! Mindenkit úgy sem lehet megmenteni! – mondta ki szilárd meggyőződését az egyik nagyhatalmű báró lánya.
– Ezt nem vártam volna tőled Lady Sophie! Vedd tudomásul, hogy minden ember fontos lenne, és a gyerekek pedig különösképp! – A hercegnő zokszó nélkül faképnél hagyta barátnőjét, amiért az ennyire pikírt hangnemben véleményt mert nyilvánítani. Valamivel később odament az egyik libériát viselő inas formájú pincérhez, aki egyenesen a konyhába irányította.
Mint minden előkelő szálloda itt is jellemző volt egyfajta rendszeres káosz és felfordulás a konyhában. Sürögtek-forogtak a kukták, hiszen a főchef mindenben maximalizmust követelt meg, és nem tűrte a hanyag lustálkodást, sem hogy bárki is lazítson az ő jelenlétében. Amikor a hercegnő feltűnt a konyhában – látszólag –, ügyet sem igen vetettek rá, hiszen rengeteg sok konyhai munka volt, és nemsokára fel kellett szolgálni az újabb adag ételeket.
– Bocsánat… elnézést, hogy feltartom Önöket… lenne kedves valaki segíteni nekem…? – érdeklődött igyekezvén olyan hangosan beszélni, ahogyan csak bír, hiszen a csörömpölő lábasok, edények, és konyhai eszközök zaja, mintha teljesen elnyelte volna a zajokat. Végül maga a főchef lépett közelebb, és valósággal azonnal majdnem térdre borult a hercegnő láttán.
– Hercegnő! Mit keres Ön itt, távol a spanyol udvartól? Valami gond van az étellel, vagy a kiszolgálással?! – tette fel villámgyorsan kérdéseit egymás után. Kicsit megijedt, hogy elveszítheti állását.
– Kérem álljon fel! Abban szeretném megtisztelő segítségét kérni, hogy nemrégiben találkoztam valakikkel, akik már hosszú ideje nem fogyasztottak szinte semmit, és arra gondoltam esetleg kitudna-e találni valamit, hogy friss, meleg ételt kaphassanak?! – érdeklődött nagyon kedvesen.
– Hercegnő! Igen-igen nagy megtiszteltetés ez nekem, és ígérem, hogy mindent elkövetek, hogy senki s éhezzen! – majd kicsivel később. – …És mit szeretne Hercegnő? Milyen ételt készítsek?
– Ez egy nagyon jó kérdés! Sajnos nem tudhatom, hogy mit fogyaszt egy alig mindössze hat éves kislány, és egy negyven év körüli férfi. Önnek lenne esetleg ötlete?! – nézett rá érdeklődően.
– Számos ötletem van, hercegnő! Talán szálkamentes, rántott nyelvhal, sült burgonyával, és áfonyaszósszal?! Hozzá csokoládé szuflé? Vagy párolt zöldségköretes rizotto erdei gombás fasírttal? – a főszakács vagy ötven ételt felsorolt.
– Legyen egyszerű, friss, és laktató! – kérte kis idő múltán a hercegnő.
– Hercegnő! Mindent elkövetek az ügyérdekében!
- Szeretnék számítani Önre! – kérte, majd kezetfogott dipmolatikusan a főszakáccsal, aki megint valósággal majdnem térdre esett, hogy egy főméltóságú személy jelenlétével megtisztelte az ő konyháját. Aztán azonnal nekilátott a főznivalóknak.
A Hercegnő időközben visszament barátnőihez, akik kellemesen beszélgettek, trécseltek egymás között, és élvezték a luxus szálloda pazar szolgáltatásait, méghozzá mondhatni majdnem szinte teljesen ingyen.
– Merre jártál drága Leonóra? Csak nem titokban bepasiztál?! – kérrdezte huncut kacagás kíséretében az egyik multimillirádos üzletember elkényeztetett, felnőtt lánya, aki soha életében egy napot sem dolgozott, és azon volt, hogy ez a kialakult helyzet ne is változzék meg.
– Jaj, fogd be, Clementine! Találkoztam egy gyönyörű kislánnyal, és a hajléktalan édesapjával, akiknek kilátástalan a helyzetük, és nem ettek szerintem már jó pár napja. Míg neked mindened megvolt egész életedben, és sosem kellett nélkülöznöd! – Annyira felidegesítette magát beképzelt barátnője viselkedésén, hogy muszáj volt felállnia, és járkália a szálloda egy félreeső részében.
Időközben elkezdődött a fényes estély, és számos híresség, és sztár is tiszteletét tette. A legtöbb gazdag emberrel az a probléma, hogy önmagukon kívül szinte senkivel, és semmivel sem hajlandóak foglalkozni, és törődni, még az ún. jótékonykodást is alaposan meggondolják, mielőtt valóban anyagi cselekvésre szánnák el magukat.
– Üdvözlöm, kedves Hercegnő! – köszönt a gyönyörű, fiatal nőre egy frakkot viselő, roppant elegáns férfi, akiről kiderült, hogy savolyai-piemonti herceg.
– Jó estét Marcello! Hogy érzi magát?
– Köszönöm kérdését, hercegnő! Remekül vagyok! Épp tegnap indítottam el ötven családias jellegű vállalkozó gazdaságot szerte Lombardiában, hogy a családosoknak is kedvezzek. Szerintem egész szépen haladunk, fokozatosan!
– Hát ennek szívből, és őszintén örülök… 
A herceg szinte azonnal kiszúrta, hogy a gyönyörű fiatal hercegnő szomorú, és valamin nagyon rágódik. Szemlátomást emészti önmagát.
– Ne haragudjon, hercegnő, de megkérdezhetem, hogy mi a baj?!
– Nos hát… köszönöm érdeklődését! Nemrégiben találkoztam egy hajléktalan apukával, és imádnivaló, hat éves kislányával, akik a szálloda előtti részen kéregettek, és egész biztosan már napok óta egy falatot sem ettek… Nagyon mélyen megérintett az eset. Szeretnék segíteni rajtuk.
– Példamutató a viselkedése kedves hercegnő, de egészen biztos, hogy alaposan végiggondolta?! Elvégre ki tudja, hogy mifajta emberekről van szó, nem igaz?! – A herceg kissé szkeptikus, és értetlenkedő hozzáállása bebizonyította a fiatal nő számára, hogy több mint valószínű, hogy semmiben sem fog segítségére lenni, így udvariasan, kimérten további szép estét kívánt, és azonnal faképnél hagyta a fennhéjázó herceget.
Újból benézett a konyhába, ahol a főszakács már hozta is a rendezetten becsomagolt, különféle ennivalókat. A mennyeien terjengő illatfelhőkből, és az sztétikai műremekből érzékelhető volt, hogy komolyan vette a feladatát.
– Hercegnő, parancsoljon velem! Meghoztam a kért ételeket! Remélem mindennel meg lesznek elégedve! – rakodta le egy fémasztalra egymás után a kész ételeket.
– Nagyon köszönöm, hogy nem hagyott cserben, ezt sosem tudom eléggé meghálálni Önnek! – azonnal magához vett annyi ételes, műanyag dobozt amennyit csak bírt, és még két gorilla-estű testőrei is kaptak néhány csomagot. Valósággal azonnal kiviharzott a konyhából, a szálloda előtti kis betonpadkára.
– Jaj, de hogy hogy még itt találom Önöket! Biztosan megéheztek! Tessék! – szépen, gondoskodóan megterített, és még a kislánynak is segített, mert nehezen boldogult pöttöm kezecskéivel az evőeszközökkel.
– Jaj, kedves Hercegő! Ezt mi sosem tudjuk visszafizetni! – hálákodott a hajléktalan apuka.
– Szóra sem érdemes! Most pedig egyenek csak nyugodtan! Jó étvágyakat!
A kislány olyan gyorsan, és olyan jóízűen evett, hogy a hercegnőnek valósággal összefacsarodott a szíve, hogy ilyesmi egy modern alkotmányos monarchikus államban egyáltalán előfordulhat, de hát az volt a baj, hogy előfordult. Amikor a hajléktalan férfi, és kislány negyven perc múltán végeztek a bőséges lakomával a Hercegnő odafordult a férfihoz:
– Holnap kocsit küldetek Önért és kislányáért!
A férfi értetlen képpel nézett rá, mint aki rosszul hallott valamit.
Másnap már kora hajnalban, amikor a nap legelső sugarai is csupán ébredeztek egy fekete, sötétített üvegű limuzin állt meg közvetlenül a szálloda előtt. A fekete szmokingot viselő sofőr már nyitotta is ki az ajtókat, és arra várt, hogy a hajléktalan férfit, és még éppen ébredező, kissé álmos kislányát elszállíthassa egy magánrezidenciára.
Az út egy másfél órát vett igénybe. Közvetlenül a tengerpart fölötti sziklákon állt egy nyárias magánrezidencia, mely úgy festett, akár egy kisebbfajta kastély. Kedvelt üdülő, és pihenőhelynek számított mind a Monacói, mind pedig a spanyol udvari körökben.
A limuzin a hátsó bejáraton hajtott be szándékosan, hogy kikerülhessék az ügybuzgó testőröket, akik mindenhol gyanakodtak. Amikor a sofőr kinyitotta az ajtót a hercegnő személyesen üdvözölte őket.
– Üdvözlöm Önöket a nyári rezidencián. Remélem kellemesen utaztak.
– Köszönjük szépen! – Az apuka ölében vitte az időközben elálmosodott kislányt, ezért nagyon halkan beszélgettek, míg a benti termeket végigjárták. Végül egy antik butorokkal körülvett, szépen felújított dolgozószobába léptek be, ahol volt egy kényelmes kanapé, amire az apuka gyengéden lefektette kislányát, míg ő egy széken foglalt helyet. A hercegnő is helyet foglalt közvetlenül mellettük.
– Mi volt a foglalkozása mielőtt az utcára került volna? – tette fel a legleső, lényeges kérdést.
– Informatikai mérnök is voltam… persze sok mindenhez értek hercegnő… - felelte szabadkozva a férfi.
– Nos, az nagyon jó, mert ritka a jó szakember! Utólagos engedelmével megeresztettem pár telefonhívást, és több állást is feltudnak Önnek kínálni, ha beleegyezik.
A férfi első hallásra úgy érezte, mint azonnal megfordulna vele a szoba.
 ,,Valóban jól értette? Valóban állásokat kínál számára egy igazi hercegnő?” – töprengett.
– Nagyon fontosnak tartanám, hogy végre egyenesbe jöjjön az élete, különös tekintettel gyönyörű, imádnivaló kislányára. Jut is eszembe! Felhívtam még pár embert, akik segítenek elintézni a kislány általános iskolai tanulmányait is a közeljövőben.
– Hercegnő… én nem is tudom, hogy mit is mondhatnék, persze azon kívül, hogy nagyon köszönöm… - hebegte.
– Az bőségesen elég lesz! Gondolom még nem reggeliztek, ugye?
A férfi nemet intett fejével, és megint rájött a szégyenérzet.
A hercegnő megfogott egy apró, aranyszínű csengettyűt, és óvatosan megrázta párszor. Alig egy perccel később egy limériás inas kukucskált be a nagyméretű ajtón.
– Hivatott, hercegő?! – kérdezte.
– Igen Jean-Babpiste! Legyen kedves és hozzon valami reggelifélét. Talán csokis gabonapelyhet, tejbegrízt, péksüteményeket és ilyesmiket.
– Máris intézkedem, hercegnő! – A libériás inas valósággal villámgyorsan már el is tűnt.
Alig tíz perc múltán már meg is érkezett néhány újabb pincér kíséretében a bőséges reggeli harapnivaló. A férfi – bár nem volt torkoskedvű –, mégis valósággal kopogott a szeme, és alig várta, hogy végre ehessen egy jót.
A hercegnő is asztalhoz ült, és újfent nagyon kedvesen segített a kislánynak a szalvétával és evőeszközökkel. A kislány olyan jóízűen ette a kakaós, fahéjjal megszórt tejbegrízt, mintha még életében nem evett volna efféle eleséget. Még apró, kis pisze orrocskája is enyhén grízes lett. Kétségtelen, hogy a hercegnő azonnal megkedvelte őket.
A következő nap elmagyarázták a kislánynak, hogy apukája munkaügyben el kell, hogy a délelőtti órákra szakadjon tőle, addig ő itt lesz, és néhány komorna, és inas fog rá vigyázni. A hercegnő utasította az egyik inasát, hogy egy játékboltból vásároljon néhány gyerekjátékot, amivel mostanság a gyerekek kedvükre játszhatnak. Amíg az apukát munkaügyben elvitték tárgyalni, addig a hercegnő és a kislány kedvükre játszhattak, bolondozhattak, jól érezhették magukat.
Az apukát késő estefelé hozta haza az autó. Kapott egy jól fizető állást, és mindent, amit csak egy szakember és munkavállaló megkívánhat, még akkor is, ha ebben a hercegnő segített.
A kislány valósággal apukája nyakába borult, akire időközben nagyon márkás, divatos öltönyt, nyakkendőt és egyéb tiszta ruhadarabot adtak, és alaposan le is borotválták hónapos jellegű, piszkos szakállát.
– Apuci, olyan jó szagod van! – puszilta meg apukája arcát a csintalan kislány.
– Tudod kicsim, nemsokára neked is finom illatod lesz…
A kislány csodálkozva, nagy szemeket meresztve nézett apukájára, hiszen még életében nem látott fürdőszobát, és azt sem igen tudhatta, hogy miként lesz az ember tiszta, fitt, és rendezett külsejű.
Amikor az apuka kedvesen elmagyarázta az imádnivaló kislánynak a helyzetet, a kis Florance-Rose ragaszkodott hozzá, hogy népes plüssállatok közül egyet bevihessen magával a fürdőkabinba, hogy ne legyen annyira egyedül. Szerencsére két hölgy nagyon kedvesen, előzékenyen megfürdették a kislányt, és haját is szépen rendbetették, még új ruhácskákat is kapott. Amikor felöltöztették és apukája meglátta alig hitt a szemének, hogy mennyire csinos kis hölgy lett a kislánya.
A hercegnőnek időközben lejárt a kiszabott szabadsága és azonnal haza kellett térnie Madridba, mert mivel felnőtté vált, és bevezették az uralkodás és a diplomácia – sok esetben –, tekervényes, nyakatekert mesterségébe, így bizonyos államügyeket, és fontos kötelezettségeket megkerülhetetlenül el kellett végeznie.
– Nagyon szeretnék még Önökkel személyesen találkozni. Kérem, ha idejük engedi mindenképp látogassanak el Madridba. Persze kocsit is küldhetek.
– Mindenképpen meglátogatjuk kedves Hercegnő! Nagyon sokkal tartozunk Önnek! – hajolt meg mélyen az apuka, akiből elegáns, és fess ember lett.
Néhány hónappal később karácsony lett, ünnepi alkalom, és a hercegnő ténylegesen nem tréfált, amikor azt mondta látni szeretné őket. A férfinek nagyon szép kis lakása lett, fizetéséből, és egy rendezett életre igyekeztek berendezkedni.
Újabb autó fékezett a férfi lakása előtt. A férfi és a kislánya szépen felöltöztek, és beszálltak az autóba.
Az autó egyenesen a madridi királyi palotába fuvarozta őket, ahol egy kellemes, karácsonyi napot tölthettek el a spanyol királyi pár jelenlétében.     
        

Új Vers




imageedit_3_8370453762.jpg



BÁLVÁNYTALAN EGYKEDVŰSÉG


Most még nagyon
úgy tűnhet:
eb-lábakon odalog alázat,
hűség, szent bizalom.
Mindenség-szerelmek csírává
foszlottak önző anyagi érdekek kontóján,
mert leereszkedő cinkos-grimasz
kacsintással nyugtázza
egynehány díva,
parti-királynő,
ha az egyszerű embernek
őszinteség a láthatatlan fegyverneme.

Lényeg: harsogó, exibicionista öndicsőítés,
miszerint; kinek mennyie van,
s persze miként és hogyan szerezte?
Hübrisz-hívta olcsó-bóvli tévhit
már minden, mint prédikálnak
tömegcikk-reklámokban is,
mert a hulló hála éber
vigasztalására nem maradhatott
elegendő érző szív s lélek sem.

Az ember elrendelt Időkben
– előbb-utóbb –,
boldogtalannak lenni
fokozatosan megtanul.
Jobb volna tán visszatérni
legalább olykor-olykor
a bálványtalan egyidejűség őserdejébe,
ahol még az érzések
is patyolattisztáknak tűnnek,
s nem kérkednek fennhéjázón.

Mert a ciklusok szerint
elosztott Végzet az ember
szívdobbanásaiban ér végül véget.
A tudatos közönyösséghez
igazodva egyre inkább
bele-beleszoknak
szándékosan elfuserált,
felzaklatott,
értelmetlen hétköznapokba.

Az ember tétován
botorkálva lépkedne
a hirtelen föltámadt
Semmi mocsarában,
holdkóros vonulók
zajló-gyanakvó tekintete
immáron mindörökké az övé,
pipere-holmi lett már
minden tudatalatti szólam,
megsebzett vadászként
vonszolja magát napra-nap.
mert tudhatja:
régóta ködbe hullott viharvert élete.

Mert az Élet
– főként mostanság –,
egyre inkább megunt,
elrongyolódott fonál,
melyet könnyedén elmetsz
egy-egy éles olló éle,
megunt szalomként csak legyint.
Hiszen a többi ismerős
szépen lassan elfelejti tán azt is,
akiket egykor kedvelt,
vagy szeretett; találkozás
nélküli viszontlátásokba
nem árthatna
érdemtelenül még megkapaszkodni.

Új Novella




mid-adult-couple-woman-opening-front-door-dkcc31.jpeg



OLASZ CAPRISE



2001. November 28-a volt. Méghozzá egy ünnepi, névnapi alkalom. Gábor kitalálta, hogy mi lenne, ha kedveskednének egy álomszépséges, Pocahantas-típusú, olasz-magyar lánynak Sophie-nak, és vennének neki egy kis apróságot az egyik másik kamasz sráccal Arthúrral.
Gábor vette a tetszetős kis virágcsokrot, ami igazából egy olyan virág volt, mely egy műanyag vitrinban állt, és csupán csak kevés folyadékmennyiséget igényelt, míg Arhúr vette a csokoládé-bonbont. Jóformán az egész zsebpénze a minőségi, és persze méregdrága bonbon-praniléra ment rá.
Kora reggel találkoztak a gimi főépülete előtti járdán. Már csípős, hűvös szelek fújtak, hiszen ősz vége, és tél kezdete volt. A tejfelesszínű köd amikor leülepedett az utcák kövezetére azonnal csúszos réteget hozott létre, amiért roppant vigyázni kellett, mert az ember könnyedén esett hasra, vagy seggre.
– Szevasz, hapsikám! Na, lökjed, mi a nagy harci helyzet?! – kérdezte két cigi szippantás között Gábor, aki utálta keresztnevét, és mindenkinek nyomatékosan meghagyta, hogy a ,,Kefe” becenézzel szólítsák őt.
– Szia, jó reggelt! Vettem csokis pranilét. – jelentette ki Arthúr, mintha szabályosan egy kisebbfajta hőstettet vitt volna véghez.
– Szerintem kurvára szar ötlet Sophie-nak kedveskedni! Az a kis hisztis, hülye picsa Laura a legjobb barátnője figyeld meg azonnal belénk fog kötni! De ha már mindketten készültünk, ám legyen.
A két kamasz srác határozott, és mindenképp eltökélt szándékkal lépett a gimi épületébe, és trappoltak máris fel a felsőbb emeletekig, ahol a tantermek voltak. Úgy tervezték megvárják, míg Sophie felbukkan – persze csajos barátnői –, tetszetős kis gyűrűjében, és csak aztán adják oda neki ajándékaikat.
Nem is kellett sokáig várni az olasz-magyar kamasz lányra. Úgy jelent meg, akár a gimi partikirálynője. Ráadásul szoláriumba is járhatott, mert makuáltlanul bronzbarna, selymes, és gyönyörű volt a bőre. Mint aki az elmúlt egy hetet valamelyik felkapott tengerparti környezetben töltötte. Nem is kellett sokáig keresgélnie, hiszen azonnal kiszúrta a két kamasz srácot, akik félszegen, sután, és halálosan idétlenül kezdtek viselkedni.
– Sziasztok, reggelt! – köszönt kedvesen, és megvillantotta vagyonokat érő, fogkrémreklám mosolyát. – Hogy vagytok, fiúkák?! – érdeklődött kicsit incselkedve, míg barátnői többsége máris vihogni, nevetgélni kezdett a háta mögött.
– Szia, Sophie! Hogy te mennyire csinosan, és szuper dögösen nézel ki! – Kefe szólalt meg elsőként, és hogy továbbra se hozza saját magát zavarba, és ne legyen totál cikis az egész helyzet máris átadta szerényen a tetszetős, műanag-vitrines virágot a jócskán meglepett lánynak. – Isten éltessen sokáig!
– Ö… hát… nagyon köszönöm… - arcra puszi következett, aztán Kefe már le is lépett a színről, és azonnal az osztályterem előtt ácingozó, egymással dumálgató haverjaihoz galoppozott.
Most következett Arthúr része. A kamasz fiú még sosem beszélt vele egykorú lányokkal. Csupán rengeteg ostoba, idétlen, szirupos Hollywood-i filmet nézett meg, és megpróbálta felépíteni magában, hogy miként, és hogyan szükséges viselkedni egy igazi nővel. Mivel jobb ötlete – per pillanat –, nem akadt fél térdre ereszkedett, meghajtotta fejét, és elővette a desszertet és átnyújtotta a jócskán meglepett kamasz lánynak. Sophie először azt hitte, hogy rosszul lát. Egyáltalán mit akar Arthúr, az ultralúzer balfék, aki – sokak szerint –, Forest Gump és Mr. Bean reinkarnációja is lehetett volna, mert mindig olyan furcsán, különösen, különc módon viselkedett, és nem igen barátkozott, miután sosem tudhatta, hogy mi fán terem a barátkozás szabálya.
– Szia, Arthúr! Hogy te milyen aranyos vagy! Ezt nekem hoztad?! – kérdezte kifogástalan magyar nyelvvel.
– Izé… hát… persze… - Arthúr alig bírt kinyögni akárcsak pár keresetlen szót is. Mintha harapófogóval kellett volna kihúzni belőle a szavakat.
Sophie elvette a minőségi, és méregdrága csokis desszertet, majd újabb arcra puszi következett, amitől Arthúr valósággal azonnal parlót fogott, bezsongott, bizseregni kezdett, és úgy elpirult, akár egy érett vadalma.
– Elpirultál?! Mennyire cukipofa vagy! – paskolta meg hörcsögszerű pofazacskóit az egzotikus vonásokkal rendelkező, kamasz lány.
Arthúr hevenyészetten felállt térdeplő helyzetéből, majd berohant az osztályterembe, mintha megbocsáthatatlan bűnt követett volna el.
Az aznapi órák is – nyugodtan ki lehet jelenteni –, csöndes, velejéig halálos unalomban teltek el. Később a nagyszünetben fordultak meg a történések igazán, hiszen Sophie egyik legjobb csajos barátnője a minden lében kanál boszorka Laura tudomást szerzett a két kamasz fiú reggeli névnapi köszöntéséről, és ezt sajnos nyílt hadüzenetnek tekintette.
Nagyszünetben Laura fogta magát, és nagy, öles léptekkel komolyan, határozottan Arthúr magányos padjához lépett a középső sor utolsó előtti sorához.
– Akkor most jól figyelj ide, te kis geci hülyegyerek! Sophie az én legeslegjobb barátnőm, és kurvára semmi közöd hozzá, hogy ki köszöntheti fel névnapja alkalmából, és ki nem. És te egész biztos nem szerepelsz a barátok listáján! Ha még egyszer ekkora idiótaságot mersz csinálni felnégyellek te szánalmas pöcs! Remélem fogtad az adást! – miután a fenyegetés elhangzott Laura megint csak öles, karakán, határozott lépésekkel visszament saját padjához.
Arthúrra pedig jócskán rájött a gyomorliftezéses halálfélem, hiszen nagyon is pontosan tudta, ha Laura bevadul, akkor Istent, és embert nem ismerő vérszomjas szipirtyóvá, hárpiává változik, aki mindenkit likvidál maga körül.
Azt azonban szegény, szerencsétlen Arthúr nem tudhatta, hogy osztálytársa a vagány és szuper menő Anna és csajos bandája egy kis beszélgetést bonyolítottak le a gimi vécéjében. Anna mindig hordott magánál egy legalább tíz ceti átmérőjű bökös, borotvaéles bicskát, amivel akár még halat is egész nyugodtan lehetett filézni, olyan éles volt. Laura éppen a sminkjét hozta kicsit rendbe az egyik mosdótükörnél, amikor vagány Anna és bandája feltűntek a női vécében.
– Szia, kis csibém! Remélem hiányoztam?! Azt csiripelték a komisz verebek, hogy te kurvára szemétkedtél a mi drágalátos Arthúr barátunkkal, igaz-e?! – tért azonnal a lényegre, miközben borotvalés kését előkészületbe helyezte – egyelőre –, fenyegető célzattal.
– Hát az úgy történt, hogy… - Laura hirtelen halotthalvány lett. Mint akiből a maradék vér is elpárolgott. Alig kapott levegőt, és veszettül kaparni kezdett a torka.
– Akkor most kurvára figyelj te szánalmas, idióta picsa! Engem rohadtul nem érdekel, hogy Sophie-nak vagy a legjobb barátnője. Ha még egyszer megtudom, hogy a szegény, kis Arthúrt vegzálod, meg szívózol vele esküszöm neked mindenre, ami szent, hogy kikészítelek, és kurvára megfogod keserülni! – látványosan a bicskájából levágott Laura szépen göndörödő, sötétbarna hajából egy fürtöt afféle hadi trófeaként.
Vagány Anna és csajos bandája azzal már ki is léptek a női vécéből. Laura totálisan meg lett szivatva. Gondolhatta ,,ennek a fele sem tréfa! Anna mindig beváltja az ígéreteit! Jobb lesz, ha csöndben meghúzom magam, amíg a vihar elrepül”
Már a következő hétköznap a kissé szociopata jellemvonásokkal rendelkező osztályfőnöknő Kati néni ünnepélyesen bejelentette, hogy a drága és angyali Sophie sajnos visszaköltözik családjával együtt Bergamóba, még december első felében, és ott fogja folytatni tanulmányait.
– Kedves Diákok! Tudom, hogy ez nagyon nehéz időszak lehet számotokra, hiszen Sophie nyugodtan kimondhatom már szinte tiszteletbeni családtag, de biztos vagyok benne, hogy fogjátok tudni tartani a kapcsolatot vele! – jelentette ki valósággal harsogó hangon, hogy mindenki jól érthesse. Sophie úgy érezte, hogy tartozik legalább annyival elsősorban szegény Arthúrnak, hogy megpróbálja megmagyarázni, és megértetni vele, hogy nagyon megkedvelte őt, és hogy a búcsú nem végleges.
 Barátnői nélkül lépett a nagyszünetben Arthúr padjához; odahúzott magának egy szabad széket, leült, és hosszan nézte a kamasz fiút, aki éppen valamit körmölgetett egy vécépapírnak kinéző, írólapra.
– Arthúr… nézd tudom, hogy haragszol rám, és valószínűleg nem én voltam a világ legjobb barátja… de nagyon fogsz hiányozni, és ki tudja? Az is lehet, hogy pár év múltán, amikor leérettségizel akár még meg is látogathatsz Bergamóban.
 Mindenképpen küldök neked sok szép képeslapot, és mindenképp szeretném tartani veled a kapcsolatot, ha te is akarod!
– Az nagyon jó lenne… - hebegte a félszeg, kamasz srác.
A nap hátralévő része csöndes búcsúzkodással, elmélkedéssel telt.
 Arthúr kicsit úgy érezhette magát, mint akit sokkolt a hír, és lelke egyik, értékesebb része mintha eltűnt, köddé vált volna.
Aztán a téli szünet előtti, utolsó tanítási napon Sophie végleg elhagyta a magyar gimnázium patinás falait. Azt beszélték, hogy érettségi után a Bolognai jogi egyetemen folytatta tanulmányait.
Arthúr – eltekintve a reáltantárgyakat –, majdnem színjeles eredménnyel kapta kézhet érettségi bizonyítványát, és meg sem állt Olaszországig. Bár fogalma sem lehetett, hogy vajon merre is fogva megtalálni gimis osztálytársnőjét egyet biztosan tudott, hogy mindenképp szíve szavát fogja hűséggel követni, és ha ehhez az kell, hogy minden ajtón, és ablakon bekopogtasson, akkor hát legyen.
Szerencsére kiderítette, hogy Sophie egyik magyar csajos barátnője Andi álítólag sokat levelezik vele. Így hát nem volt más hátra, mint megtudni Andi lakáscímét. Még szerencse, hogy Arthúrnak az évek során kiterjedt baráti, ismeretségi köre lett, hiszen így legalább mindig akadt valaki, aki segíthetett rajta.
Gyorsan felcsörgette egyik haverját, akinek szintén volt egy haverja, és alig tíz perc után már meg is volt a gimis osztálytársnő otthoni címe. Arthúr azonnal Andi lakásához rohant nem kis meglepetést okozva a világszép nőnek.
– Szia, Arthúr! Ezt a váratlan meglepetést! Hogy vagy? Mi újság veled mostanság?! – érdeklődött a kedves közvetlenség álcája mögött, hiszen világ életében egy magának való, önző nő volt.
– Szia, Andi! Gyönyörű vagy! Sophie-hoz szeretnék menni Olaszországba! – jelentette ki határozottan. Még soha életében nem volt ennyire elszánt, és eltökélt.
– Mondd csak, kicsi szívem? Erről Sophie is tud, vagy meglepetésnek szánod?! – kezdett kekeckedni vele.
– Most akkor segítesz, vagy nem?! – emelte fel a hangját, bár nem volt szokása.
– Jól van már! Az Isten áldjon meg! Nem kell mindjárt tűzbe jönni! Bergamoban lakik! Várj! Mindjárt leírom neked a címét! Ha taxival mész a reptérről, akkor megmutatod a cetlit a taxisnak, és ő tudni fogja a járást. – gyorsan egy kis dohányzóasztalkához ügetett, majd kacskaringós macskakaparással lefirkantotta barátnője lakcímét, majd visszatért a férfihoz.
– Tessék, kis szívem! Sok szerencsét! Mindenképp üzenj, hogy elérted-e a célodat! Jó volt látni! Szép napot!
– Köszönöm, neked is!
Arthúr már ugrott is be haverja szupercsúcs verdájába és meg sem álltak a Liszt Ferenc reptér kettes termináljáig, ahol Arthúr akkor vette észre, hogy szinte alig volt csomagja. S mivel kellemesen nyárias idő igérezett úgy volt vele, hogy talán ebből nem lesz gond, és fennakadás. A repülő villámgyorsan felszállt vele, és alig egy másfél óra múltán már le is szállt Olaszországban.
Arthúr megmutatta a mindig vidám, és mosolygós,  nagypapakorú sofőrnek Sophie lakáscímét, és az öreg taxis már hatalmas gázzal, autókat kedvére kerülgetve, és dudálva indult meg szalomozva a csúcsforgalomban, miközben érthetetlen olasz-angol keveréknyelven igyekezett Arthúrt beavatni népes családja történetébe. Végül két órás zötykölődés után elérkeztek egy kisebb belvárosi lakáshoz. Arthúr adott egy kis borravalót az öreg taxisnak, aki előbb szabadkozott, majd eltette a ropogós eurót, aztán el is hajtott.
Arthúr reszkető kézzel nyomta meg a modern kaputelefont, majd amikor egy ismerős, angyali hang beleszólt gondolta előbb olaszul üdvözli:
– Buongiorno, signorina… - köszönt.
– Buangiorno, Come posso aiutarti? – Sophie olasz nyeven kérdezte, hogy miben segíthet, ám Arthúr ezt már nem tudta értelmezni, így átváltott magyarra.
– Szia, Sophie! Ne haragudj rám… Arthúr vagyok… emlékszel még…?
Dermedt, hosszúra nyúlt csend a vonal túlsó végén, aztán váratlan örömujjongás.
– Jaj, de fantasztikus! Ezt el sem hiszem! Azonnal gyere be! – már nyomta is meg a megfelelő gombot, és eresztette be legalább néhány éve nem látott régi ismerősét.
Arthúr kissé félszegen belépett a modern stílusú lakóépületbe, ahol a modernizmus kellemes harmóniában keveredett össze a klasszicista építészeti elmekkel. Még egy angyalos szőkőkút is állt az egyik parkocska közepén.
Sophie kinyitotta bejárati ajtaját, és alig akart hinni a szemének. Ez a jóképű, határozottnak tűnő férfi igazán Arthúr lenne? Vajon miért utazott ilyen sokat?! – ez szöget ütött rögtön a fejében.
– Hát szia drágám… - valósággal karjaiba vetette magát, és össze-vissza puszilgatta a férfi enyhén borostás állát. – Annyira örülök, hogy eljöttél, és hogy itt vagy! Nagyon hiányoztál nekem! Ne haragudj, hogy nem küldtem képeslapokat…
– Én is nagyon örülök! Fantasztikusan gyönyörűszép vagy… - bókolt, és szokásához híven el is pirult.
– Hát… igazán öszönöm… te is nagyon jóképű férfi vagy… de üljünk le, és alaposan beszélgessük ki magunkat… - már húzta is maga után a bizony jócskán megilletődött férfit a gyönyörű, Pazar nappaliba, és jóformán körbevezette az egész hangulatos lakásában.
– A Bolognai egyetemen szereztem ügyvédi képesítést, és most jogi, és kereskedelmi esetekkel is egyaránt foglalkozom. Betársultam egy divatcéghez is, és ruhákat is tervezünk. Szóval van bőven meló, de nem panaszkodom, mert élvezem, és szeretek másoknak is segíteni. És veled mi a helyzet? – kérdezte, amikor nyárias ruhájában lehuppant az egyik nagyon kényelmes, antik stílusú székre.
– Hát… történész tanár a végzettségem, de igazából irogatok, és rendszesen publikálok, csak sajnos otthon nagyon keveset keresek… - érezhető volt, hogy ez kissé megviseli.
– Édesem, hát akkor a legjobb helyre jöttél! Van egy borzasztóan kedves ismerősöm Matteo, akinek nyomdász üzeme van, és magyar betűkészlettel is dolgozik. Odaadod neki a szövegeidet, és ő már könyvalakban 500-1000 példány között már ki is adja.
– Ez fantasztikusan hangzik, csak hát… szóval… - Arthúr széttárta kezét. – Sajnos alig hoztam magammal bármit is…
Sophie ekkor vette szemügyre, hogy a férfi igazat mondott. Sehol egy gurulós, utazóbőrönd, vagy bármifajta más csomag és holmi.
– Semmi baj sincsen drágám! Előbb-utóbb minden kialakul. Meddig tudsz itt maradni?! A másik fontos kérdés: szingli vagy? Gyerek van?
A férfi jó alaposan megrázta a fejét minden kérdésre. Sophie babonázó, egzotikus, napbarnított arca felragyogott, aztán fürgén felugrott az antik székéről, és máris a férfi ölébe huppant, és gyöngéden, ám annál romantikusabban megcsókolta.
Később megjegyezte:
– Tudod sokáig haragudtam magamra nagyon, amiért a gimiben úgy viselkedett veled Laura, akinek volt képe azt állítani, hogy a legjobb barátnőm, holott csupán kihasznált. Nagyon sok mindent szeretnék elmesélni neked!
– Ez nagyon jól hangzik.
– Akkor most irány a tengerpart! Remélem tudsz úszni?! – kérdezte huncutan incselkedő hangon, majd berohant a hatalmas hálószobába és máris bikini típusú fürdőruhákat készített elő, és egy bermudanadrágot is a férfinak.
– Ö… hát… az is jó… csak nincs nálam fürdőnadrág…
– …És mit szólnál hozzá drágám, ha azt mondanám ismerek olyan rejtett öblöket, ahol akár még meztelenül is lehet fürdeni…?
– Ö… hát… az nagyon jó…
Sophie valósággal már húzta is maga után a megilletődött Arthúrt. Nem zárta be lakását, mert külföldön ez valami miatt nem szokás. A tengerpart csupán csak tíz percre volt. Amikor végül az aranyló homokban gázoltak mindketten, és meglátták a fodrozódó hullámokat Sophie könnyedén levetett magáról mindent, és máris egy szexis bikinibe bújt, míg Arthúrnak odaadta a bermuda nadrágot. Aztán Sophie ujjongó gyerek módjára veszett tempóban rohanni kezdett a tenger felé, és máris belevetette magát az égszínkék hangokba.
– Gyere drágám, isten a víz… - kurjangatott kedvére.
Arthúr is szaladt utána, és az az első tétova mozdulatok után egész szépen feltalálta magát a vízben.
Sophie odaúszott hozzá. Mindkét lábával átfogta a férfi derekát, átölelték egymást, és csókolóztak, és bohóckodtak, akárcsak két csíntalan gyerek, akik újból megakarják ismerni egymást.
– Ti amo tantissimo, tesoro mio! – válaszolta Sophie.
– Ne haragudj, Sophie! Ez mit is jelent?! – kérdezett vissza.
– Jaj, te buta! Rajongásig szeretlek!
– Hát… akkor jó!
               

Új Novella




b88f0e132a534294a4ac2a7d9bcc198a.png


HALANDÓSÁGRA ÍTÉLT ANGYALSZÁRNYAKON



A hatalmas, vakítóan fényes kupolatermet sűrű, szinte áthatolhatatlannak tetsző, tejfehér ködfelhő lengte körbe. Mintha az ember öntudatlanul is folyamatosan lebegni kényszerült volna itt, ahol a súlytalanság alapfogalomnak számított. 
Egy hatalmas, tekintélyparancsoló pulpituson egy őszes, nagyszakállú, aggastyán foglalt helyet. Hófehér, lepelszerű ruhát viselt. Legalább nyolcszáz esztendősnek látszott, és mintha érződött volna rajta, hogy már megint egy halálosan fárasztó munkanapot kell kötelesség gyanánt teljesítenie.
– A Mennyek Angyali Karának tanácsa összegyűlt! Itt vannak az angyalok?! – kérdezte méltóságteljes, bölcsen kimért, ugyanakkor nagyon is komoly hangján.
– Igen, Főangyal! Mindannyian megjelentünk!
Legalább ötszáz angyalszárnyat viselő fiatal férfi és nő sereglett egyszerre a tágas méretekkel rendelkező kupolaterembe.
– Ahogy látom… egy valaki hiányzik… Hol van Anna angyal?! – nézett ügybuzgó kíváncsisággal poros, pergamenszerű papírjaiba az őskövületszerű aggastyán.
Az angyalok közül szinte senki sem mert megszólalni. Talán túlságosan is tapasztalatlanok voltak hozzá, hogy egy igen-igen bölcs, és tekintélytparancsoló aggastyánnak szemben szólhassanak.
 Végül tíz perc is beletelt mire egy gyönyörű, huncut, kislányos mosolyú nő megjelent angyaltársai gyűrűjében.
– Bocsánat… elnézést kérek… szabad lesz… – igyekezett tapintatosan kikerülni mindenkit. – Elnézését kérek nagy tiszteletű Főangyal… sajnos elkéstem, de éppen egy halaszthatatlan üggyel bírkóztam… – igyekezett maga számára egy elfogadható mentséget kitalálni.
– Ó, nocsak Anna angyal! És sikerrel jártál?! – érdeklődött szemüvegét levéve a szakállas aggastyán kedvesebben.
– Hát… azt az idő múlása majd igazolja nagy tiszteletű főangyal! – vetette oda. Egyszerre volt határozott, magabiztos, és mégis volt benne valami magától értetődő, gyermeki szintű ártatlanság.
– Nos Anna angyal! Új megbízásom van a számodra! – kutatott az aggastyán papírjai között, míg megtalálta a megfelelőt, és átnyújtotta a naiv angyalnak. – Feladatod, hogy visszadd egy szomorú férfinak a szívét, és elhitesd vele, hogy életének igenis van és lehet értelme! Ám te is tudod az isteni törvényt! Egy angyal nem szerethet halandót, mert akkor maga is halandóvá lesz, és elveszti angyalszárnyait, és csodás képességeit.
– Igen is, Főangyal! Megértettem! Szabadna még tudnom valamit az illető férfiről?! – kérdezett vissza.
– Úgy gondolom a papírokból minden világosan kitűnik majd számodra! Most menj, mert emberi életekben mérten máris egyre kevesebb időnk van! Nem szabad, hogy megtudja ki vagy igazából! Maradj inkognitóban! Az angyalszárnyaidat pedig átmenetileg muszáj lesz elrejtened, és a földön nem repülhetsz, mert rád is vonatkozni fog a gravitációs törvény!
– Igenis, Főangyal! Akkor… én már indulok is… – Anna óvatosan kerülgetve összesereglett angyaltársait máris kisétált a hatalmas kupolás, vakítóan fényes teremből, majd egy vattacukorszerű felhőgombolyagra ült, és kényelmesen levitette magát szinte percek alatt a Mennyekből a földre.
Egy sikátorszagú zsákutcában ért földet. Egy szemeteskonténer és néhány plazmatévés kartondoboz közelében hajtott végre sikeres landolási kísérletet.
 A közterületfenntartó vállalat néhány munkatársa éppen az aznapi szemeteskonténereket ürítette ki, és egyikük szinte azonnal észrevette a jóformán szinte ruhát alig viselő, álomgyönyörű, édeni nőt, aki elsőre azt sem tudhatta, hogy hova is került.
– Hú, kisanyám! Hogy te milyen frankó bige vagy, és szuperdögös! – füttyentett kedvére az egyik kukás miközben húzta az órmótlan nehéz szemeteskonténert a kukásautóhoz, hogy egy robotikus kar segítségével kiüríthesse a felgyülemlett szemetet.
– Jó napot… kérem szépen… megtudnák esetleg mondani, hogy a földön hol vagyok éppen…?! – kérdezte különösen.
– Hát kisanyám! A helyzet az, hogy majdnem teljesen pucér vagy és egy koszos mellékutcában dekkolsz! Amondó vagyok, hogy vegyél fel magadra egy-két ruhát, különben ennek még tartós megfázás lehet a vége. – azzal az egyik kukás szólt a kukásautót vezető sofőrnek, aki egy ütött-kopott, afféle munkás-munkásoverált dobott le az angyalnak a kocsiról, majd a három kukás szép napot kívánt, és magára hagyták az angyali nőt.
Anna nagyon nehezen belebújt a koszos overáll-ruhába. Még sohasem viselt efféle halandó öltözéket, de kedvére való volt. Angyalszárnyait a főangyal – nagyon úgy tűnt –, hogy visszavette. Akkor tehát most, mint halandó minőségben kell, hogy teljesítse a megbízatást.
Apró lábacskái is egyre inkább vacogni kezdtek. Ahogy tétován, botorkálva lépkedett meglátott az egyik kartondobozban néhány használt pár, vihavert sportcipőt.
Sosem tudhatta, hogy hányas méretet hord, de hát valai muszáj volt a lábára is felvennie. Belebújt a sportcipőbe, és úgy érezte magát, mint egy udvaribolond, vagy mókás bohóc, aki megnevetteti a világot.
 Peckesen, és vidáman kezdett lépkedni, míg kiért a főútvonalra. Újból elővette a Főangyaltól kapott hivatalos pergamenszerű papírost pecséttel, és tüzetesen tanulmányozni kezdte.
,,Tehát a férfi minden második nap egy élelmiszerboltban vásárol be magának!” – Ez jó lesz. Márcsak a megfelelő boltot kell megtalálnia. Igen ám, de hol keresse?! – ütött szöget fejében a megkerülhetetlen kérdés.
Aztán egyszer csak váratlanul megjelent előtte a főangyal.
– Gondoltam megnézem miként boldogulsz angyal? – szólt hozzá.
– Főangyal! Szolgálatodra állok! Jó uram sajnos mindezidáig nem találtam nyomát a keresett férfinak! Merre indulhatnék?! – kért segítséget.
A főangyal tüzetesen végignézett Anna koszos-piszkos munkásoverállján, majd kezével csettintett párat és az angyal tetőtől-talpig másodpercek alatt tiszta ruhába öltözött. Farmernadrág, kabát, rendes cipő és nőies holmik voltak rajta.
– Így azért mindjárt más a viseleted, gyermekem! – mondta a főangyal, majd egy kis üzletre mutatott, ahol – minden valószínűség szerint –, az illető férfi vásárolni szokott.
– Nagyon köszönöm a segítséget Főangyal! – nem győzött hálálkodni.
– Ne feledd Angyal! Ha érzelmeket táplálsz egy földi halandó íránt magad is halandóvá válasz, és elveszítheted angyalszárnyaidat! – figyelmeztette a szakállas aggastyán öregember, majd azonnal köddé vált, akár egy kóborló szellem.
Anna immáron tiszta, és vadonatúj nőies ruhadarabjaival azonnal bement az élelmiszer üzletbe. Volt nála egy kis táska is, és amikor kinyitotta elegendő készpénze és bankkártyája volt, hogy akár bármit megvehesen magának. Bár a pénz fogalmát az angyalok nem nagyon ismerhetik, hiszen sosincs rá szükségük.
Megpróbált feltűnés nélkül járni-kelni a sorok között, amíg a szomorú, megviselt, viharvert férfit egyáltalán megtalálta. Végül a péksütemények részlegnél bukkant rá.
A férfi egykedvű szomorúsággal próbált sorba állni, de a legtöbb vásárló mohón, zsákmányszerőn máris elvette a frissen kisütött péksütemények legjavát, így mire a férfi is odament az önkiszolgáló pulthoz, hogy egyáltalán reggelit vehessen magának már majdnem minden kis üvegezett tálalótálcán alig-alig akadt valamicske pékáru. Csupán egy fél pizzaszelet árválkodott az egyik hátsó tálcán. Azt vette ki, és igyekezett becsomagolni, majd tovább ment kis bevásárlókosarával. Annát valósággal felháborította az emberek önző viselkedése. Ezt nem hagyhatta annyiban. Megvárta türelmesen míg az egyik fiatal eladó friss pékáruval tölti fel folyamatosan az üvegezett tálcákat. Így hát Anna fogta magát, és kiadósan bevásárolt a pékáruból. Még forró volt, amikor ivett mindenből két darabot, és a férfi után sietett, aki időközben már a pénztáraknál volt, és éppen fizetni szeretett volna.
Ha jól láthatta akkor csupán csokis müzlipelyhet, egy darab konzerv sóletet, és fél kiló kenyeret, és némi paprikás téliszalámit vásárolt magának. Szegényes felhozatal, de hát a pénzt muszáj volt beosztania, mert nemrég felmondtak neki munkahelyén, és nagyvalószínűséggel az elkövetkezendő időkben nem fog tudni máshol elhelyezkedni, hiszen nem voltam érdemi, prokciós, vagy bizalmi kapcsolatai.
A férfi fizetett a pénztáros nőnek, majd a vásárolt dolgait éppen készült elpakolni nejlonszatyrába, amikor Anna is kifizette vásárolt dolgait, és megszólította.
– Jó reggelt, kedves uram! Szép időnk van, nem de?! – szólította meg könnyed, csevegő stílusban.
A férfinak kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy egy álomszép, gyönyörű nővel leálljon, és beszélgetésbe elegyedjék.
– Önnek is! Segíthetek valamiben?! – nézett rá értetlenül.
– Ha nem veszi zokon kedves Uram! Szeretnék Önnel egy kicsit beszélgetni! Láttam, hogy nem vett magának péksüteményt! Tessék parancsoljon! – nyitotta ki a maga csomagját. – Ebből annyit vesz, amennyit csak szeretne. – Anna sugárzóan, őszintén mosolygott, és volt valami a lényében, mely arra ösztönözte a férfit, hogy feltételek nélkül megbízhasson benne.
– Ez nagyon kedves Öntől… bocsásson meg a kedves nevét szabadna tudnom?
– Anna vagyok… - válaszolta. – Kinyújtotta finom, hosszú, elegáns kezét, és gyöngéden kezet fogott a férfi szőrös, mackós kezével. Még sohasem érzett ilyesmit. Amikor ujját a férfiéhoz érintette mintha elektromos, bizsergető áramütés szágoldott volna át rajta a lábujjaitól egészen a feje búbjáig. Még sosem tapasztalt ilyet, pedig angyali minőségben átélt már számos varázslatos kalandot. De most halandóként kellett boldogulnia. ,,Talán ezt nevezik emberi érzéseknek?!” – gondolhatta, majd amikor a férfi elpakolta saját holmiját azonnal megindult vele együtt a boltból.
– Kedves Anna! Nem hozott magával egy szatyrot, hogy a vásárolt holmiját belepakolhassa? – kérdezte néhány perc múltán, amikor az angyal kiakarta vinni a kosarát az üzletből.
– Jaj, ne haragudjon… sajnos megfeledkeztem róla… - szabadkozott, mert fogalma sem lehetett mi az a szatyor?
– Várjon egy pillanatra! – A férfi kivett egy másik zacskót, amibe minden kényelmesen elfért, és így legalább a gyönyörű nőnek nem kellett feleslegesen cipekednie.
– Jaj, nagyon köszönöm kedves Uram, az életemet mentette meg! – hálálkodott.
– Ó, bocsánat! El is felejtettem bemutatkozni! András vagyok! – próbált mosolyogni, bár nem igazán sikerült a dolog.
– Én is nagyon örülök! – Anna kellemesnek, dallamosnak találta a férfi hangját. Mintha titkon máris vonzódni kezdett volna hozzá, holott ez szigorúan tilos. A végén még angyalszárnyait is elveszti. De úgy érezte ennek a férfinak valószínűleg valami irdatlan nagy fájdalma lehet, ha mindig olyan szomorú, és megviselt egész személyisége. Eldöntötte, hogy megpróbál mindenképp segíteni rajta.
Együtt léptek ki az élelmiszerboltból, és kómotosan, sétálgatni kezdtek, és persze azonnal beszélgettek is.
– Tudom semmi közöm hozzá, de egy ideje már figyelem Önt András és… mindig annyira szomorúnak látszik…
– Tudja Anna sajnos imádott édesanyámat betegségben vesztettem el, apám már nem él, a nagymamám is elhunyt, és a menyasszonyom nemrég közölte, hogy soha az életben nem akar látni, mert… nem vagyunk egy anyagi szinten… - a férfi hangjából áradó megfontolt komolyság megnyugtatta.
– Nagyon sajnálom, és tudom, hogy nem hiszi, de meglássa előbb-utóbb minden rendbe fog jönni…
– Hát… nagyon köszönöm… Önnel mi a helyzet? Van barátja, férje, gyerekei?
– Hát… sajnos a munkám egész embert kíván, és a mostani világban nagyon nehéz egy kapcsolat… - fogalmazott sejtelmesen, pedig ha valaki, akkor ez a férfi bizony megérdemelte volna az igazságot.
– Bocsásson meg, de ezt egy kicsit… nehéz elhinni… - mst nézett először az angyalra, és ahogy tekintetük találkozott, mintha egyszerre meg is dobbant volna szívük.
– Lehet, hogy igaza van… tudja András ahonnan jövök… ott egészen másként értelmezik a dolgokat…
– Kitalálom! Vidékiről költözött fel a fővárosba, és most minden annyira furcsa, és idegen, és sok minden még újdonság és szenzáció az Ön számára?
– Ezt eltalálta! Nagyon régóta nem jártam már városban! Tudja a munkám nagyon sok időmet elveszi.
– Megkérdezhetem mi a munkája?!
,,El ne szólja magát, mert a végén a főangyal még megbünteti!” – futott át az agyán. – Tudja… embereknek segítek, és hát… jó érzés nekik segíteni…
– De azért őszintén remélem, hogy megfizetik?!
– Annál sokkal többet kapok, ahol épp jelenleg is dolgozom!
– Értem! Gratulálok hozzá!
A férfi egy szépen kis lakótelepi lakásban élt, és tűrhető volt a rezsije is.
– Biztosan sok munkája van! Nem is tartóztatom tovább! Legyen kellemes napja! – András már éppen készült bemenni a bejárati ajtón, amikor Anna is ment utána.
– Ha nem bánja még szeretnék Önnel beszélgetni…
A férfit jócskán meglepte a szokatlan kérés, de beengedte az angyali nőt a lakásba.
– Hú! Fantasztikus lakása van András! Elismerésem!
– Köszönöm! Tudja kedves Anna ez a lakás a szüleimé volt, de ők sajnos meghaltak, így sok minden rám maradt. A mostani munkahelyemet is ott kellett hagynom, mert egyre kevesebbet akartak fizetni, és nem becsülték meg a munkakörömet.
– Ezt sajnálattal hallom! Nem éhes?! Tudja csak azért kérdezem, mert magam is elfelejtttem reggelizni, és ha jól látom már mindjárt dél van. – vetette fel.
– Ó, hogy én milyen feledékeny vagyok! Hát persze!  Mit szeretne enni?
– Nem vagyok válogatós! Valami étel jól esne.
– Szereti a konzerv sóletet?
– Még nem próbáltam, de szívesen megkóstolnám.
A férfi már ment is ki a kiskonyhába, hogy felnyissa a vaskos konzervet és tartalmát két tányérba is beleöntse. Végül jöhetett a felmelegítés a mikrohullámú sütőben.
– Tessék parancsolni! – tette le az egyik tányér babfőzeléket Anna elé.
– Tudom, hogy valószínűleg más ételekhez szokott, de sajnos csak ezzel szolgálhatok. – Maga is helyetfoglalt a másik széken, és két karéj kenyér közül az egyiket az angyali nőnek adta. – Jó étvágyakat!
Anna még sosem evett földi eredetű étket, de amint megkódtolta a finom készételt máris valósággal habzsolni kezdte.
– Ez nagyon finom… de rég ettem utoljára ilyesmit…
– Talán vegetariánus? Sajnos semmi zöldségköret nincs itthon, de ha gondolja szerezhetek…
– Tökéletesen megfelel ez az étel! Nagyon ízlik…
– Akkor jó! Egy pillanatra már kezdtem aggódni.
Miután megebédeltek leültek a nappaliba, és órákon át beszélgettek, mintha csak régi ismerősök lennének. Anna minél több kérdést tett fel, úgy érezte egyre közelebb került a férfi lelkéhez, míg András egyre jobban megnyitotta a szívét úgy érezte egy ennyire csodálatos, és hihetetlenül kedves nő a világért se csapná be, vagy verné át. Ősz lévén hamar beesteledett.
– Merrefelé lakik, kedves Anna?
– Hát… sajnos messze…
– Semmi gond! Hívhatok egy taxit, és el is kísérhetem. – András már vette is mobilját, hogy tárcsázza valamelyik taxis vállalatot.
– Azaz, hogy úgy értettem… sajnos most nem tudok hazamenni, mert éppen… nagy zűrok vannak odahaza… - füllentett.
– Megértem! Bizonyára nehéz lehet Önnek… Tudja mit?! Kihuzzuk a nappali kanapét, megágyazok, és itt töltheti az éjszakát.
– Ez igazán nagyon kedves, de nem szeretnék a terhére lenni!
– Ugyan már! Mi sem természetesebb annál! – András már ki is húzta a nagyméretű kanapét a nappaliban, és gondosan meg is ágyazott. Még egy frissen vasalt férfipizsamát is sikerült kerítenie Annának.
Este hétkor mindketten lefeküdtek. András a szobájában, míg Anna a nappali kanapéján.
Éjfél körül aztán újfent megjelent a Főangyal aggastyán, hogy figyelmeztesse Annát.
– Anna angyal! Vigyázz, mert ha érzéseket táplálsz egy halandó ember iránt elveszted szárnyaidat, és csodálatos képességeidet. – szólt komolyan.
– Főangyal! Úgy érzem kötődöm, és vonzódom ehhez a földi lélekhez! Muszáj rajta segítenem! – vetette fel.
– Tény belátásod szerint, gyermekem, de nem szabad megszegned a halandóság törvényét. – A főangyal azzal máris elpárolgott.
Anna másnap korán ébredt, akárcsak András. András azonnal feltett egy jó erős feketekávét tejjel, cukor nélkül, és Anna is megkóstolta a kissé furcsa, fanyar ízű feketelevest, majd mindketten péksüteményt majszolgattak jóízűen.
– Valamit nem árultam el… – kezdte Anna kis idő múlva.
– Valami baj van?! – kérdezte aggódó hanggal a férfi.
– Én igazából… angyal vagyok… azért küldtek a földre, hogy segítsek neked, mert nagyon szomorú vagy, és sebezhető… - bukott ki belőle az igazság. – Nagyon megszerettelek…
– Hát… örülök, hogy elmondtad… - András úgy nézett a gyönyörű nőre, mintha annak elment volna minden esze.
– Kérlek hunyd be a szemed! – kérte.
András engedelmesen behunyta mind a két szemét. Vakító fényes glóriasugár ragyogta be az egész helyiséget. Alig lehetett látni valamit. Aztán a fény fokozatosan eltűnt, és ott állt Anna, de már tollas szárnyai voltak, és sugárzóan mosolygott.
– Most már kinyithatod a szemed!
András valósággal azt hihette, hogy bególyozott, vagy hogy halucinál.
– Húha! Hát… ízé… akkor ezek szerint… tényleg angyal vagy…
– Küldetésem az lett volna, hogy visszaadjam egy férfi szívét, és érzéseit, de belédszerettem, így a halandóság törvényét megsértettem, ami miatt elvesztem angyalszárnyaimat, és képességeimet. Nem mehetek vissza a Mennyek országába. – vallotta be kissé szomorúan.
– Ö… és esetleg nem lehetne kitalálni valait…?
Erre megjelent az aggastyán Főangyal megint vakító glóriasugárban.
– Anna angyal! Megsértetted a halandók törvényét. Érzéseket kezdtél táplálni egy emberi lélek iránt.
– Főangyal! Tudom, hogy vétkeztem, és tudom a bűntetésemet! Mégis… nagyon megszerettem e földi halandót, akinél nemesebbet, és jóságosabbat nem ismerhetek… – közölte.
– Ám legyen, gyermekem! – sóhajtotta a főangyal. Megérintette Anna tollas szárnyait, melyek fájdalommentesen leválltak hátáról. – Bár szárnyaidat, és képességeidet elvesztetted tied maradt a mindenség és az igaz szerelem törvénye. Éljetek boldogan, és becsüljétek meg egymást!
– Köszönöm Főangyal… – hebegte Anna.
A főangyal ismét kámforrá vált vakító fénysugár kíséretében, mire csak ketten maradtak újfent a szobában.
– Ez aztán hatalmas áldozat volt kedves Anna! – jelentette ki András.
– Ha veled lehetek azt érzem, hogy megérte! – válaszolta huncut mosolya kíséretében, majd átölelték egymást, és megcsókolták a másikat.        
      
  
    

Új Vers




imageedit_2_5152994676.jpg


GAZDÁTLANNÁ LETT TISZTÍTÓTŰZEK ÓCSKA-TALMI STIGMÁI



Az ember balga reményt táplál,
nem védheti már meg őt
hiú konok remény sem;
tűnt konok történelmi homályán át,
tán senki se marad,
ki emlékezne reá,
eléje tárul sok fájdalmas stigma-titok,
melyet a lélek képtelennek
tetszett megfejteni.

A maradandóság üdvét
– meglehet –,
egyedül legfeljebb csupán
csak az emlékezet rejtheti,
márha egyáltalán ismeretes,
hogy még életében
ki volt az illető maga.

Már nem létezhet
angyali-emberi megérdemelt
érdem-érték, mert
– ahogy mindent –,
ezt is kiárusították
olcsó korcák kereslet-kínálat
jogaként s a nemesebb emberséget
is felprédálták
üzleti hasznokért cserébe.

Rabló-trófeává alakult
a szent akarat is,
mely hajdanán még
az ifjúság lángpallosú
nyelvén szónokolt,
s bitófát ácsolt az értelem
szóvirágaiból,
ha az kellett hozzá,
hogy méltóképp komolyan vegyék;
a bécsi rántott szelet
miért hogy nagyobb,
s vastagabb, mint
a hazai változat
egy-egy Michlen-csillagos étteremben?!

A rókaképű pincér
már jön is tollal, kis jegyzettömbbel,
ha az ember eszéből
váratlan-hirtelen kipattan
egy-egy kreatív gondolati szikra.

Még mindig jelen van
valósággal mindehol
a túlzásba vitt önmarcangoló késztetés:
előbb a manipuláció,
később önös érdekek,
becsvágy s végül a mindent
s mindenkit kellőképp
megvesztegethető pénz,
mint az anyagiak forrása.

Gazdátlan tisztítótűz lészen
minden halandó földi jussa,
ha egymagának szükséges
a Halál felé vonulnia
pőre-mezítlen testtel.
Az egyre nehezedőbb túlvilági
árnyék elterül szinte
sisteregve, némán szótlanul.

Új Novella




imageedit_3_3100951461.png



HOLTOMIGLAN HOLTODIGLAN FELTÉTELEKKEL



Dr. Boglyas Linda joggyakornok ránézésre úgy festett, mint egy ágról szakadt, jócskán ápolatlan fiatal, húszas évei végén járó felnőtt. Lenyalt ébenfekete haj, melyet szeretett befőttesgumival laza, könnyed kontyba fogni, vagy feltornyozni a feje tetejére, hogy ne zavarják az elszabadult, dús fürtjei, előszeretettel viselt melegítőruhát, szinte minden alkalommal, mert laza és kényelmes viselet volt, és nem kellett hozzá kiöltöznie, ha a sarki MASZEK-boltba ment. És ott voltak tornacipői is, melyeket sokkal jobban kedvelt, mint mondjuk a magassarkú cipőit.
 Amikor egyszer-egyszer megkérdezték tőle, hogy hogy bírja saját életét csupán csak annyit felelt:
– Én egy csótány vagyok! Túlélő típus!
Szülei korán meghaltak, így kénytelen volt kiköltözni imádott nagymamája külvárosi családias jellegű házába, ahol isteni ételek, sütemények fogadtak gyakorlatilag bárkit, aki betért.
 Az idős, özvegy asszonyság még sokszor viccelődött is azzal, hogy a ,,mama panzióban” bárki megszállhat koszt és kvártély biztosítva lesz.
Aztán Linda – maga sem hihette –, egyszer váratlanul szerelmes lett közvetlenül az egyetem utolsó évében, mielőtt átvehette volna marketingszakon diplomáját. A férfi négy-öt évvel lehetett idősebb nála, és olyan kisfiús arca volt, mégis szikrázó gomb szemében különös tüzek égtek, ha csak ránézett Lindára, akinek persze, ahogy mondani szokás veszettül megdobbant a szíve.
A postaládát mindig a nagymama nyitotta ki, és nézte meg, és egy nagyon szép A/5-ös dombornyomásos hófehér borítékot talált benne. Mivel roppant kíváncsi asszony volt, ezért vízgőz felett nagyon óvatosan kinyitotta a borítékot, és mint kiderült egy eljegyzési partira való meghívás volt méghozzá gravírozott, méregdrága betűkkel.
Gondolhatta az asszonyság, hogy aki ilyesfajta díszes meghívót küld annak még a bőre alatt is pénz lehet. Később Linda is hazajött a bevásárlásból, mert sok házimunkában igyekezett segíteni a mamának. Mivel nagyon éhes volt, máris tálaltak a vacsorához és asztalhoz ültek.
– Húsleves és krumplistészta a mai vacsora, márha megfelel édes lyányom! – jelentette ki az idős nő, amikor kitette a rozoga asztal kellős közepére a levesesfazekát benne egy nagy merőkanállal.
– Az remek lesz nagyikám! – Linda máris jóízűen szedett magának legalább két testes adagot, és a jó forró levest kezdte kanalazgatni.
Az idős asszony nem tudta, hogy miként, vagy hogyan mondhatná el a kapott díszes meghívó történetét, ezért egy óvatlan pillanatban egyszerűen csak áttolta a szép borítékot az asztal egyik végéből Linda orra elé.
– Ez micsoda, nagyi?! – kérdezte meglepődve.
 Amikor kezébe vette és kinyitotta a borítékot úgy érezte egy világ dőlt össze benne.
Az egyetem után megismert férfi, akibe szerelmes volt eljegyési partit tartott, és őt is meghívta, hogy emelje a társaság fényét.
Linda egyből halotthalvány lett.
 Egész testét zsigerileg rázta a döbbenet, és hányingere is lett. Hogy képesek az emberek ilyesmire?!
 ,,Egyáltalán hogy történhetett, hogy az imádott férfi, aki megígérte hogy lehozza neki a csillagokat és boldog feleség lehet, hogy más valakit készül feleségül venni, és akkor ő még gazsuláljon, meg jópofizzon is neki. No azt már nem! Semmi szín alatt!” Döntötte el magában.
– Ne haragudj rám kincsem, hogy megmutattam… - kezdett aggodalmaskodásba a nagymama.
– Ö… nincsen semmi baj… ki hitte volna, hogy ilyen hamar eljön… ne haragudj, de most egy kicsit muszáj kimennem… - Linda azonnal felpattant a vacsoraasztaltól, és kirohant a kerti udvarra, és megállás nélkül csak zokogott, és gyakorlatilag elátkozta saját magát, hogy naiv volt, és hiszékeny, és csakis a szívére hallgatott.
Már este tíz óra is jócskán elmúlt, mikor az idős asszonyság kitotyogott donga lábaival melléje, és egy puha, meleg takarót terített reszketeg vállaira, hogy meg ne fázzon.
– Lyányom! Meg ne fázz! Csípősek az éjszakák! Meglásd minden rendbe fog jönni! – igyekezett magától telhetően vigasztalni.
 Később mindketten a maguk szobájában lefeküdtek.
Az eljegyzési parti fényes külsőségek között zajlott le. Nem lehet ezen mit csodálkozni, elvégre, ha valaki hírességeket, befolyásos embereket ismer, akkor a világ legtermészetesebb dolga, hogy megszállják az életét, és előbb-utóbb már az ember nem is tudja levakarni őket magáról.
 Linda visszafogott, elegáns, estélyi ruhában szemkápráztatóan festett. Még szerencse, hogy egyik legjobb barátnője stylist lett, ő intézett el Linda kifogástalan megjelenésével kapcsolatosan szinte mindent. Rendkívül vérprofi munkát végzett, hiszen Linda valósággal tündökölt, és amikor belépett az esti partira nem akadt olyan vendég és híres ember, aki ne akart volna szinte azonnal megismerkedni vele.
 Linda mégis tüntetően azonnal volt párjához sietett.
– Szia, Ricsi! Szeretnék veled beszélni egy kicsit!
– Ö, neked is szia, Linda! Örülök, hogy eljöttél! Ismerd meg a menyasszonyomat! – a Férfi hogy elkerülje a kínos szituáció előszelét, már kapva kapott volna a felkínált alkalmon, hogy bemutassa a butuska libára hasonlító szupermodelalkatú menyasszonyt, akinek a fejébe nem sok ész szorulhatott, mégis a mostani világban már ennyi is bőségesen elegendő volt, hogy ,,egyesek” érvényesülni tudjanak.
Linda és Ricsi elvonultak egy félreeső, téli kertszerű részbe.
Ricsi persze azonnal leült egy kőből készült padféleségre, míg Linda keresztbe tette a kezét mellkasa előtt, és vádlóan méregette a férfit.
– Végül is szabadna megtudnom, hogy miért jöttél ide?! – kérdezte egy idő után, mint aki elunta az értelmetlen várakozást.
– Tudod nekem egész életemben hiányzott a stabil pont az életemből. Előbb a szüleim halála, aztán rengeteg sok tragikus helyzet, és én végül úgy döntöttem, hogy mindent és mindenkit kizárok, és egyedül csak a karrieremre, szakmai pályafutásomra koncentrálok. Aztán jöttél te és minden megváltozott, mert azt képzeltem, ha megnyitom őszintén, és igazán a szívemet, akkor te nem fogsz visszaélni a helyzettel, és sokáig így is volt, aztán amikor nagymamám megmutatta, hogy eljegyzési bulit szervezték azt hittem mentem meghalok, mert… elárultál! Ezt nem érdemeltem még tőled sem! – jelentette ki. Karakán volt, határozott és nagyon is eltökélt a hangja.
– Szóval, ha jól értem a dolgot, akkor most elégtételt akarsz venni a rajtad esett sérelemért?! – kérdezett vissza értelmetlenül a meglepett férfi.  
– Bárcsak megtehetném, de tudod az a nagy büdös igazság, hogy még most is mindennél jobban szeretlek, és ezért hagyom, hogy csinálj a nagybetűs életeddel amit csak akarsz! Már nem tud érdekelni! Nagy fájdalmat okoztál nekem, és vedd tudomásul, hogy ezt soha nem bocsátom meg! Légy boldog! – Linda fogta magát és otthagyta a megszeppent vőlegényt, aki sokáig azt sem tudta, hogy mit kellene mondania. Teljesen leforrázta volt barátnője kirohanása, és vaskos igazságai.
Linda sírva szállt be kocsijába, és vezetett egészen hazáig. Nagymamája családi háza mellett volt egy kis garázs, ahová kényelmesen betudta parkolni autóját, majd bement a házba.
– Szép estéd volt édes lyányom?! – érdeklődött az asszonyság. De amikor ránézett elmaszatolódott szempillafestékű, kisírt szemű, felnőtt unokájára rádöbbent, hogy ennél ostobább kérdés valószínűleg nincs is az életben. – Nem lesz semmi baj, kincsem! Együtt majd megoldjuk a gondokat! – igyekezett vigasztalni.
Másnap Linda frissen, kipihenten ébredt, és eldöntötte, hogy csakis a szakmai karrierjére fog koncentrálni, ahogyan azt magában megfogadta és eldöntötte.
Tüstént számos helyre elküldte elektronikus formában a szakmai önéletrajzát és a motivációs levelét, és önmagában azon imádkozott, hogy akadhasson végre valahára egy hely, ahol szívesen látják, és alkalmazottnak megfelelő fizetést és juttatásokban is részesül.
A hét kicsit egyhangú, tompa szomorú levertségben telt el, de hála a nagymama kreatív sütési tudományának fantasztikus sütemények, és torták kerültek ki a forró, ócska kályhából, aminek Linda nagyon tudott örülni, mert gyerekkorát juttata eszébe, és legalább – átmenetileg –, segített elterelni gondolatait a nehezebb napokról.
 Aztán egy szombati nap kora délelőttjén nem sokkal reggel nyolc körül egy méregdrága Lexus terepjáró fékezett a családi ház előtt.
 Ricsi szállt ki az autóból, és kissé félszegen megnyomta a bejárati kapu feletti kapucsengőt.
– Mit akarsz itt?! – kérdezte a nagymama, aki most valóságos elszánt anyatigris üzemmódban akarta védelmezni egyszem unokáját.
 – Hát nem tettél tönkre már így is mindent?! Tudom te, hogy vérig sértetted az unokámat! – fakadt ki.
– Kérem szépen… nyugodjon meg kedves asszonyom… szeretnék beszélni Lindával, ha lehetséges… – kérte.
– Hát még szemtelen, és faragatlan is vagy! Hord el magad de rögtön, különben nagyon megkeserülöd! Nem tréfálok! – fenyegette felemelt seprűnyéllel.
– Kérem szépen… tényleg csak pár szót szeretnék beszélni vele…
– Még mit nem! Kotrodj innét, de rögtön! – Az asszony már ott tartott, hogy donga lábaival valósággal nekimegy a férfinek, és istenesen ellátja a baját.  
– Rendben! Elmegyek! Kérek megmondaná, hogy itt jártam? – tett egy utolsó próblkozást.
– Nem hiszem!
– Akkor viszont látásra! Szép napot! – Ricsi már villámgyorsan szállt is vissza a mérkás terepjáróba, és hirtelen gázt adva már el is hajtott az utcácskából is.
Amikor Linda hazaért a városból nagymamája el nem mulasztotta volna elmesélni neki a történteket töviről-hegyire:
– Itt volt az az égetnivaló gazember Richárd és veled akart beszélni!
– Mondtál neki valamit?! – kérdezett vissza izgatottan, mert újból megdobbant a szíve. Még mindig fájt neki, hogy volt pasija átverte, és cserben hagyta.
– Én azt mondtam, hogy horja el magát sürgősen különben még nagy baj lesz! Azt kérte mondjam meg neked, hogy itt járt, és szeretett volna beszélni veled.
– Köszönöm, hogy elmondtad! – puszilta meg nagyanyja pirospozsgás, pufók, ráncos arcát.
Másnap vasárnap lévén a nagymama valóságos ünnepi ebédet készített. Volt Újházi Ede tyúkhúsleves bőséges zöldségekkel, szaftos, ízletes sülthús, tejes krumplipürével, majd kürtöskalács fahéjas porcukorral, és még egyéb különféle finomságok.
 Az ünnepi asztal valósággal roskadozott, pedig az asszonyságnak is illett beosztania csekélyke nyugdíját.
Éppen fél tizenkettőre járt az idő, amikor asztalhoz ültek, és elkezdték a kellemesen gőzölgő, gazdag levest kanalazni, amikor csöngettek.
– Maradj csak, nagyikám! Majd én megnézem ki az! – Linda már ugrott is gazellaszökkenéssel fel az asztaltól, és azonnal megnézte az ablakon keresztül, hogy ki lehet az ilyenkor?
Ricsi állt a kinti bejárati kapunál.
– Kérlek… beszélhetnék veled egy pár percet? – kérte.
Linda legszívesebben ügyet sem vetett volna rá, hiszen megsértették, és elárulták, de kíváncsisága győzdelmeskedett.
– Kapasz öt percet! Azt javaslom nagyon okosan oszd be! – fonta megint csak keresztbe maga előtt a kezét, és szűkítette össze szúrósra mogyoróbarna szemét.
– Akkor kezdem! Felbontottam az eljegyzésemet, és nem lesz esküvő! Nem feküdtem le a mennyasszonnyal sem! És a legfontosabb: még mindig nagyon szeretlek! – bökte ki végül, amikor már mindent elmondott, ami a szívén feküdt.
Linda bizony jócskán megdöbbent, percekig szóhoz sem jutott.
– Na ne hülyíts, mert a végén még elhiszem! És akkor mi volt ez a nagy fényes, puccos partizgatás meg minden?! – kérdezte egy idő múlva.  
– Az csak egy értelmetlen, felszínes üzleti parti volt, semmi több! Csak megakartam bizonyosodni!
– Na, és sikerült?!
– Azt hiszem igen! Kész vagyok minden feltételedet elfogadni, és addig fogok rád várni, amíg igent nem mondasz! Ha kell öregemberként is mindennap eljövök majd hozzád, mert fontos vagy nekem! – vallotta be.
Linda tényleg alig hitt a fülének. Most akkor totálisan idiótának nézi Ricsi, és a bolondját járatja vele, vagy ténylegesen igazat mondd?! Közelebb lépett hozzá. Szemben álltak egymással. Ricsi belenyúlt zakója zsebébe és kivette a gyűrűket.
– Tessék! – nyújtotta feléje.
– Mondd meg, hogy most mit mondjak erre, mi?! – fakadt ki Linda.
– Nézd, csak! Tudom, hogy mit gondolhatsz, de ez az igazság. Megesküszöm neked mindenre! – próbálkozott a férfi.
– Ne haragudj, Ricsi, de ezt muszáj átgondolnom… kérnék legalább egy hét gondolkodási időt…
– Ahogy akarod… Akkor… egy hét múlva ismét eljövök hozzád… - A férfi ismét visszaszállt a terepjáróba és csikorgó kerékkel azonnal elhajtott.
Linda elfelejtette, hogy nála maradtak a jeggyűrűk.
Az egy hét villámgyorsan elrepült, és Linda nem tudott enni, inni, aludni sem. Teljesen felkavarták az érzései, és végig az járt a fejében, ha megint ad egy új esélyt ennek a kapcsolatnak megvan rá a lehetőség, hogy Ricsi egészen biztosan elfogja szúrni a dolgokat, de ugyanakkor bölcsen azt is látta, hogy muszáj lenne szívére hallgatnia, különben hátralévő életében mindig bánni fogja, hogy nem lépett, és nem kezdeményezett.
Egy bő héttel később Ricsi ismét megjelent a nagymama családi háza előtt. Igaz ezúttal a méregdrága terepjáróját szándékosan otthon hagyta. Csöngetett hármat is, mire Linda felbukkant konyhai kötényben, mert épp süttöttek megint valami ínycsiklandó finomságot a mamával.
– Szia, Linda! Hogy vagy? Nagymamád hogy érzi magát?
– Köszönöm, jól vagyunk!
– Félek megkérdezni, hogy… szóval… döntöttél-e a kettőnk dolgában…?
– Gyere be a házba, ott majd beszélgetünk!
A férfi belépett, cipőjét is kötelezően levetette a küszöb előtt.
Leültek a benti kiskonyhába. Sokáig némán ültek, majd Linda volt, aki a csendet megtörte.
– Rengeteget gondolkodtam, és lehetséges, hogy szigorú vagyok, és öntörvényű, de ha most igent mondok erre a párkapcsolatra, akkor mindenképp tudnom kell, hogy a későbbiek folyamán nem fogsz-e megcsalni, átverni, vagy fájdalmat okozni?! Most még ne válaszol erre a kérdésre!
– Szeretném megkérdezni, hogy azért a gyűrűt elfogadod?
– Természetesen! Nekem kell felhúznom?! – kérdezett kapásból vissza, mire Ricsi valósággal azonnal megörült.
– Természetesen nem! – gyöngéden, nagyon óvatosan kezébe vette Linda kezét, és felhúzta gyűrűsujjára a méregdrága ékszert. – Megengeded, hogy megcsókoljalak?
– Hátha nagyon muszáj, nem bánom!
Ricsi gyöngéden átölelte, és a legelső pár másoderc után Linda karjával átfogta a férfi nyakát, és elmélyítette a romantikus csókot.
 A kíváncsiságban jeleskedő nagymama persze az egész jelenetet az ablak mellől nézte végig, és meg is könnyezett minden pillanatot.
Szerény esküvői szertartást csináltak. Nem akartak egyáltalán nagy felhajtást. Az nem volt a stílusuk.
Linda nagyon nehezen akarta elhinni, hogy Ricsi ténylegesen megjavul, és rendes ember válik belőle, ám ahogyan szépen, fokozatosan haladtak előre, és lélekig mélyült kapcsolatuk könnyen rájöhetett, hogy igenis megbízhat benne. Mint később kiderül ez volt élete legjobb döntése.   
 
 
  

Új Novella




imageedit_4_6919306942.png



NŐIES ÉRETTSÉG FOKA



Vivi tizenkét éves is elmúlt, amikor az ún. menzez, vagy havibaj először jelentkezett.
Éppen izzadságszagú, füllet tesztoszteronszagú tornaóra volt, és még szerencse, hogy a kamasz lányok, és fiú külön-külön öltözőkben öltözködtek, mert így legalább Vivinek csupán csak néhány szemétkedő, balhézós kamasz csajjal kellett megbírkóznia.
Miközben igyekezett valahogy magára ráncigálni frissen mosott tornadresszét, és kissé már szagos zokniját észrevette, hogy nedves lett a bugyija.
Ám ez nem egyszerű pisiszínű volt, sokkal inkább élénk vagy épp rubinvörös, akár a vér átható színe. Talán még a fémes ízre is hasonlított, bár Vivi a világért se kóstolta volna meg az undorítónak kinéző, nyálkás, meztelencsigaszerű váladékot, mely nemi szervéből jött ki.
,,A francba, a francba! A jó büdös francba!” – annyira zavaban volt, és szégyellte magát, hogy legszívesebben itt helyen a föld alá süllyedt volna szégyenében, de hát – ahogyan azt néhány nemi felvilágosító, ismeretterjesztő filmben is láthatta a lányoknál úgy tűnik ez jelenti a nővé érés bizonyos fizikális, és el nem hanyagolható adottságait.
Vivit nem különösebben zavarta, ha nem volt éppen szépségkirálynő, vagy a gimi üdvöske csinibabája, mégis azért nagyon jólesett volna neki, ha legalább bár csajos barátnője akad a suliban, különösen akkor, amikor egész gyerekkorát féltő aggodalmaskodó, anyai nagymamája felügyelete alatt volt kénytelen tölteni, hiszen szülei gyerekkorában elváltak.
 Az apja pár hónapos korában lelépett, mert állítólag nem akart gyereket, míg anyukája váratlanul beteg lett, és meg is halt, amikor kilencéves volt.
 Most annyira szerette volna kifaggatni anyját, hogy mit kell csinálnia egy ilyen kissé kényes helyzetben? Még szerencse, hogy az internet sok mindenre kínál választási lehetőséget.
A legfontosabb dolog, hogy szárnyas betétet, vagy tapont kell vennie egy drogériában, és a megfelelő helyre bedugnia. Igen! Abban a pillanatban, hogy vége van az átkozott hetedik órás mateknak már rohan is a boltba, és vesz legalább négy kartonnal.
A hetedik órás matekra az volt átalánosságban a jellemző, hogy minden diák utálta, és rühellte, és a fineszesebbek azonnal el is lógták.
 Vivi gondolt egyet, és még mielőtt jöhetett volna a matektanár egyszerűen fogta magát, és kislisszolt a tanteremből.
Még szerencse, hogy a gimi melletti kis utcában felfedezett egy drogériát. Úgy gondolta tesz egy próbát, hátha szerencséje lesz, és nyitva volt.
– Jó napot! – egyenesen a pulthoz ment, ahol egy szemüveges, szürke egérszerű, huszas éveiben járó srác életuntan nyomkodta éppen az okostelefonján lévő bugyuta játékot, amikor felnézett.
– Mi kell?! – kérdezte.
– Hát… szóval… tapon, meg szárnyas betét, ha van! – vágta rá Vivi.
– Kettes sor! – közölte tárgyilagosan majd újból okostelefonjába mélyedt.
– …És megtudnád esetleg mondani, hogy merre találom a kettes sort?! – Vivi igyekezett megőrizni nyugodtságát, bár nagy erőfeszítésébe került, mert legszívesebben kikaparta volna a srácnak a szemét, amiért lekezelően beszélt vele.
– Egy nagy kettes betűnél lesz! – válaszolta megint a srác.
– Hát… nagyon köszi… - Vivi óvatosan megpöccintette a pulton lévő tablettásdobozok tetszetős kis kupacát, melyek akár a dominó sorrendben kezdtek ledőlni, majd már ment is a sorok közé, és addig nézelődött, kutatott, amíg szerencsére megtalálta, amit keresett.
 A választék egyszerre volt bőséges, és széleskörű. Ez bizony jócskán meglepte. Az ember azt hihetné, hogy van egy bizonyos változat, ami minden helyzetben megállja a helyét.
 Találomra levett pár szárnyasbetét és tamponos dobozt, és igyekezett nagyon figyelmesen elolvasni a használati útmutatót.
 Néhány pillanat múltán kénytelen volt rájönni, hogy ez így bizony nem fog működni. Végül választása két szép, színes doboznál állapodott meg. Ezeket máris betette műanyag kosarába, majd a pulthoz lépett, fizetett, és kilépett az ajtón.
Olyan szélsebesen szaladt egészen nagymamája kertes házáig, hogy akik ismerték az utcában azt hihették, hogy valami nagyon komoly, ne adj isten tragikus baleset történt.
– Szerbusz Vivikém! – köszönt rá a szomszéd nagypapakorú bácsi. – Csak nem történt valami gond?! – érdeklődött, háta segíteni kell.
– Köszönöm a kérdését Béla bácsi! Nincsen semmi baj! Csak hazajöttem a suliból, mert elmaradt az utolsó órám, így van egy kis szabadidőm! – füllentette, elvégre nem a szomszéd bácsival fogja kitárgyalni a havi baját. Gyorsan becsukta maga mögött a tetszetős kis családi ház ajtaját, és beviharzott külön bejáratú birodalmába, ahol még az ajtóra is fel volt írva irritáló piros filctollal: TILOS A BEMENET!
Gyorsan ledobdta hátizsákját, és kivette a vásárolt tamponokat, és szárnyas betéteket. A használati útmutató szerint akarta csinálni, elvégre abból még nem lehetett semmi egetrengető hiba. Előbb a tampont bontotta ki, majd igyekezett szépen lassan, óvatosan felhelyezni a megfelelő helyre. Egész kellemes érzés, ha az ember jól csinálja. – gondolta. És ami persze nagyon fontos, hogy legalább nedvszívó, ami plusz jópont, mert így megállítható a vérzés, és még a bugyi is száraz érzést kellt.
Imádott nagymamája is hazaérkezett harminc perc múltán. Eléje rohant, mert az idős, özvegy asszony általában – ha piacra és a városba ment –, mindig jócskán megpakolt, vaskos, súlyos kosarakkal, szatyrokkal tért haza, és nem ártott a segítség Vivi személyében.
– Szia, mamikám! Majd én segítek! – ragadta meg az egyik jócskán nehéz fűzfakosarat Vivi, ami tele volt mindenfajta élelmiszerrel, és zöldségekkel. Az özvegy nagymama érdeme volt, hogy fantasztikusan tudott sütni-főzni, és unokáját is igyekezett minden szempontból a háziasság követelményeire ránevelni.
– Szervusz Vivi! Nagyon köszönöm! Sok már ez a csomag egy hozzám hasonló betegeskedő, vénasszonynak! – fújta ki a bentrekedt levegőt. Úgy érezte magát egy-egy hosszabb út megtétele után, mint aki – legalább is –, megmászta oda-vissza háromszor is a Himaláját, vagy egy nagyobb hegységet.
– Mindjárt készítek valami finom ebédet, gyorsan! – Az idős asszony rajongásig szeretett sütni-főzni. Ezzel is legalább sikeresen elterelte kúsza gondolatait.
Vivi is bement a konyhába, és míg a nagymama krumplit pucolt, Vivi is zöldségeket kezdett pucolni, és segített elpakolni a már készen vásárolt ételeket.
– Mit szólnál egy jó kis krumplistésztához? Villámgyorsan megvan az öreg kályhán.
– Az nagyszerű lesz! – Nem tudta, hogy mennyit árulhat el nővé érése okán nagymamájának, és mennyit nem.
– Nagyi…
– Tessék, kicsim! Mi a baj?!
– Semmi, csak… tudod, amikor a kislányból nő lesz és biologiai úton… - próbálkozott megértetni magát.
– Ne butáskodj már édes lyányom! Ezen mindenki átesik előbb-utóbb. Te is átfogsz esni rajta! De ettől még ugyanaz maradsz, aki eddig is voltál.
– Igen, de… mit kell tudni, és mit kell csinálni?
– A világ legegyszerűbb dolga édes kislányom! Bemész a drogériába és vagy tampont, vagy betétet vásárolsz, majd a megfelelő helyre beteszed. Ennyi és kész is vagy! – világos és rgyszerű válasznak tűnt, így Vivi aznap már többet nem merte emlegetni.
Másnap mielőtt suliba ment volna biztos, ami biztos alapon bepakolt kettőt-kettőt fajta intimdolgot hátizsákjába. Lehetséges, hogy majd szüksége lehet rá.
Később néhány barátnője az iskola aulájában, mely fő találkahely volt a párok számára is tracsspartit rendeztek maguk között. Valaki benyögte, hogy Vivinek megjött a menzensze.
– Na ne szórakozzál kisanyám! Mutasd csak a bugyidat, az mindent elárul! – követelte egy feketét viselő, lázadó lány.
– Hát azt rögtön felejtsd el Nóra! Megértetted?! – vágott vissza Vivi.
– Nézzétek csak csajok! Hogy majrézik a kisegér! Mindjárt összecsinálja magát ijedtében!
– Ezt azonnal vondd vissza, különben nincs barátság! – fenyegetőzött.
– Na, bumm! Rohadtul beijedtem! Nekem kiterjedt kapcsolataim vannak kisanyám, neked pedig jószerivel egyetlen barátnőd sincs, de pasid se!
Ez már sok volt aznapra Vivinek. Azonnal talpraugrott, és átment a fiúk táborába, ahol az egyik félszeg, verseket írogató srác kezét ragadta meg, és szabályosan bevonszolta őt a lányokhoz.
– Na, kit hoztam nektek?! – kiáltott fel. – Bocsi, hogy is hívnak új srác?!
– Ö… Bence… - közölte az jócskán megszeppenten.
– Akkor hát ő itt Bence, és ő lesz az új pasim! Így is akkora az a nagy szád?!
Erre már a legtöbb kamaszodásfélben lévő lány is hümmögni, meg hüledezni kezdett a feketét viselő, lázadó lány pedig párszor összecsapta maga előtt a tenyerét.
– Gratula, csajszi! Szóval milyen Bencével a szex?! Mikor lesz az első alkalom, vagy már megvolt?! – gonoszkodó, cinikus kritikái elől mintha senki sem menekülhetett volna.
– Oké! Ha te így Nóra, akkor én is így! Vivi tűntetően felállt és Bencével együtt látványosan kivonultak az aulából egészen az iskolaépülete elé, ahol Vivinek muszáj volt rágyújtania egy cigire, mert azt hallotta, hogy ez segít levezetni a stresszt.
– Kérsz te is gy slukkot, kispajtás?! – kínálta meg cigivel Bencét.
– Nem kösz! Én… nem dohányzom!
– Ha nem hát nem! – Vivi se merte letüdőzni a füstöt, mert attól mindig elfogta a tartós hányinger, vagy az átmeneti jellegű fuldoklási roham, így csak úgy csinált, mintha ,,nagylány” módján cigizne. Mint a filmekben.
Több mint egy másfél óráig beszélgettek, és Vivi tényleg úgy érezte, mikor kicsöngettek, hogy megismerte Bencét, aki egy fantasztikus, sokoldalú srác, mégha átlagos kinézetű is. Innentől kezdve kéz a kézben járkáltak a suliban, és együtt mentek fagyizni, és pizzázni is.
Sajnos néhány év múlva az érettségi előtt alig két héttel Vivi imádott nagymamáját elvitte a COVID járvány. A temetésen az összes osztálytársa megjelent, és Bence is megszorította a kezét, és addig álltak könnyek között, némán, amíg a gyászszertartás le nem zajlott.
Vivi kitűnőre vizsgázott minden érettségi tantárgyból, és dicsérettől kezdve különböző ajándéktárgyakat is kapott az iskolától. Még a nevét is felvésték aranyba gravírozva az iskola emlékfalára.
A temetés után két héttel Vivi úgy döntött, hogy szeretne lefeküdni Bencével. Benne megbízott, és tudta, hogy soha se élne vissza a felkínált helyzettel. Kicsit mókásra sikeredett az első közös együttlét, mert Vivi látott egy filmet, ahol volt egy zuhanyzós jelenet, és eredetileg ők is azt tervezték, hogy simogatják, meg addig kényeztetik egymást, amíg tökéletesen egymásra nem hangolódnak. Vivi még fogamzásgátlót is bevett, és igyekezett Bencének segíteni felhelyezni az óvszert a megfelelő helyre.
– Figyelj, Vivi! Tudom, hogy kifogsz borulni, de én totálisan béna vagyok! Még sosem csináltam! És szűz is vagyok!
– Ne hisztizz itt nekem! Miért?! Szerinted én mi vagyok, prosti?! Én se csináltam még! Nekem is nagyon új ez az egész. Szerintem előbb kezdjük a smárolással, aztán jöhet a simogatás, meg a tapizás, aztán majd meglátjuk.
– Az tényleg jó, csak tudod… az van, hogy…
– Ne mondd azt, hogy még életedben nem csókoltál meg senkit?!
– Hát… szóval… csak láttam, hogy hogy csinálják…
– Akkor figyelj ide! Nyisd ki a szád! A többit majd csinálom én.
Bence engedelmesen kinyitotta és nyitva is tartotta a száját.
Vivi gyöngéden magához ölelte, majd száját és ajkait fokozatosan egyre közelebb vitte a fiú szájához, végül a nyelvét is bedugta a másik szájába, és masszírozni kezdte.
Bár Vivi se vallotta volna be, hogy számára is ez volt a legelső alkalom. Annyi bizonyos, hogy fantasztikusan érezték magukat egymás társaságában.
– Most kellene meztelenre vetkőzni, és simogatni egymást! – Vivi szívbaj nélkül egymás után vette le magáról a holmijait, végül bugyi és melltartó maradt rajta. Bence nem mert teljesen levetkőzni, mert szégyellte, hogy súlyfeleslege van.
– Tudod egyáltalán, hogy hogyan kell kikapcsolni egy melltartót?! – kérdezte alig öt perc után.
– Hát… nem igazán… ez is baj?
- Hát még szép, hogy az, hapsikám! – Vivi látványosan kikapcsolta melltartóját és máris előbukkantak látványos körteformájú, hetyke mellei. A mellbimbója mazsolanagyságúra dagadt, talán csak az enyhén hűvös idő miatt. – Megakarod fogni őket?!
– Ha nem muszáj, akkor én…
– Jaj, ne legyél már ennyire udvarias kisfiú! – Vivi kicsit megmelegítette Bence jéghideg kezét, és óvatosan rácsúsztatta melleire. – Na, jó érzés?! – kérdezte.
– Hűha… nagy élmény annyi szent…
Azon a jellegzetes éjszakán nem szexeltek egymással. Talán mindketten bölcsen, helyesen belátták a tényt, hogy nincs értelme elkapkodni a dolgokat. Mindenestre csókolózni egyre jobban megtanultak, és mire rájuk köszöntött az egyetemista élet egészen szépen összerázódtak, és össze is költöztek.   
      
       

Új Vers




imageedit_2_9041914006.jpg


TÁGULÓ VÉGZETSZERŰSÉGEK ZSUGORODÁSAI



Azt érzed; táguló

Végtelened már egyre
inkább mondhatatlan összébbzsugorít,
s végül magad sem menekedhetsz;
senki sem segítheted immár terajtad,
mert nem maradhatott egyetlen,
valamirevaló érdemi kapcsolatod sem,
mely megtartotta volna
az ember-szagú törvények
egyetemes erkölcseit.

Már soha többet nem
láthatod viszont őket,
kik méla, búskomor,
viharvert gyerekkorod
mezsgyéjén még elkísértek,
de a megkeseredett férfikorod
küszöbén hirtelen magadra hagytak.

Boldogtalan agyadban egymást
követik rétegről-rétegre
az összetett,
összefüggésszerű emlék-képek.

Megtanulthattad már rég;
a bezárt ajtókon be nem juthatsz,
legfeljebb csellel,
vagy aprócska furfanggal,
a Végzet börtön-falán
még jó lett volna ha
titkon támadhatott volna
egy szemerkényi, kis rés,
vagy hézag, ahol
százhúsz kilós
ártatlanságoddal magad is beférsz.

Más törvények szerint
hangolt túlvilági törvények
irányítják – meglehet –,
még az élők kicsinyeskedő dolgait is.
Mert talán mégiscsak
vigasztaló öncsalásnak,
kegyes hazugságnak bizonyult
eddigi mostoha-életed,
esély-lehetőség talán
még kínálkozott is volna,
hogy méltómód bejárd földi Golgotád.

E mostani életed
csupa-csupa búcsúzkodásból áll,
mint aki végsőkig elakarja hagyni
a földi világot, hiszen rühellé,
s már mindenből totálisan elege lett.
Kifut alólad a bizonytalankodó Idő is,
mely hurkot tekert ösztöneidre,
– hiába is menekülnél már nem
maradt számodra megváltó irgalom.

Bármilyen Morze-előjelek között
még muszáj lenne menned
egyre előre, nem csupán
megfáradt megsemmisülésed
ólcsó volta felé.

Új Novella





images_4.jpg




MIELŐTT LEJÁR AZ IDŐ



Miklósnak liftezett a gyomra, de nem rossz érzés gyanánt. Éppen egy belvárosi ékszerüzletbe készült, ahol megrendelt egy fehéraranyból készült, gravírozott, versidézettel ellátott eljegyzési gyűrűt álomszép mennyasszonyának, akivel lassacskán már három és fél éve együtt élt.
– Kincsem! Te csak ne izgulj semmi miatt! Meglásd, ha valóban szeret téged, akkor igent fog mondani! – válaszolta nagybeteg, rákos édesanyja, aki kemoterápiás kezelésre szorult, kétszer meg is kopaszodott, mégis határozott karakánságát, életvidám életszeretetét egyetlen pillanatra sem volt hajlandó feladni.
– Kicsit… félek tőle, hogy… nem úgy sülnek el a dolgok, ahogy elterveztem… - vallotta meg az igazat anyjának, akivel valósággal olyannyira cinkosok voltak, hogy már egymás csatintásából, vagy tekintetéből nyitott könyvek módján voltak képesek olvasni.
– Igenis fel a fejjel! Legyél határozott és maradj önmagad! Most pedig nyomás, mert a végén még tényleg elkésel! – igazította rá az őszies kabátot fiára a gondoskodó asszony.
Miklós magában hordozta már egészen kisgyerekkorától kezdve az ún. burokmagány-tudatot, mely előbb-utóbb kivétel nélkül valósággal szinte bármelyik emberre kényszeresen rátelepszik, csupán csak azzal a különbséggel, hogy míg az emberek többsége – elviekben –, társas lény, és igényli a társaságot, addig Miklósnak égető szüksége lett volna elsősorban olyan igazi barátokra, akik minden élethelyzetben mellette állnak, és segítik élete göröngyös útján.
Arra gondolt, hogy a 8-as csuklós busszal átkel az Erzsébet-hídon, és a Ferenciek-terén fog leszállni, mert kedve támadt sétálni a kora őszies, ikrásodásnak indult napsütésben egyet.
Még sose volt ennyire fürge, könnyed mozgású, és izgatott, ami azért – valljuk csak meg –, eléggé szép teljesítmény egy százhúsz kilós, mackós termetű, magas vérnyomásos embertől. Már infarktusban váratlanul meghalt apja is magas vérnyomással küszködött, és nagyon úgy tűnt, hogy ez bizony-bizony öröklödő betegség a szűkebben vett családban.
A kis ékszerüzlet csöndes egykedvűséggel bújt meg az egyik dunaparthoz közeli, díszburkolattal kikövezett mellékutcácskában. Az egész belvárosi hely hangulatán érződött, hogy itt minden bizonnyal bankárok, ügyvédek, és ,,nagyemberek” dolgoznak, és az ún. közalkalmazottaknak, vagy egyszerű melós embereknek itt bizony semmi keresnivalójuk nincs.
Miklós – bár türelmes ember hírében állt –, mégis alig bírta kivárni, mire kilenc órakor felemelkedett az automatikus biztonsági rostély a kis üzlet beüvegezett ajtaján, és egy kedves, nagypapakorú úraság kitette a NYITVA táblát az ajtóra.
Miklós szinte azonnal belépett.
– Jó napot kívánok! Elnézést, hogy csak így betörtem… érdeklődnék, hogy készen vannak-e az eljegyzési gyűrűk? – tért rögtön a lényegre, mint akinek egy szemernyi vesztegetnivaló ideje sincs.
– Ó, üdvözlöm Tisztelt Uram! Természetesen! – az idős uraság már loholt is a kis raktárszerű helyiségbe, mely az üzlet hátsó részében foglalt helyet, és alig öt perc múltán már hozta is a két nagyon finom, és minőségi ötvösmunkának számító fehérarany gyűrűt.
– Tessék, parancsolni! – tette le az egy pár gyűrűket az üvegezett pultra, hogy Miklós is jobban szemügyre vehesse. A gravírozott versidézetet tündebetűkre hasonlító kaliograikus írással vésték bele az aranyba. Ez különösen tetszett neki.
– Remélem megvan elégedve Tisztelt Uram?! – érdeklődött szakmai kíváncsisággal az öreg tulajdonos.
– Nagyon szép, precíz, minőségi és igényes munka! – válaszolta. – Mennyit fizetek?
- Nagyon köszönöm! Nos hát… lássuk csak? – Az öreg uraság egy számológépet vett elő a pult alól, és máris számolgatni kezdett, persze saját munkaidejét, és anyagdijakat is részletesen fel és kiszámolva.
– Kétszáznyolcvannégyezer forintot kérek szépen! – közölte végül.
Miklós máris elővette viharvert, kissé ütött-kopott pénztárcáját és készpénzzel leszámolta a pontos összeget a pultra. Az öreg uraság is alaposan átszámolta az összeget biztos, ami biztos alapon, majd a két eljegyzési gyűrűt egy kis papírtasakba csomagolta, el nem feledkezve üzlete logóját és emblémáját is a tetszetős kis csomagra feltüntetni.
– Tessék parancsolni! Őszintén kívánom a legjobbakat, és hogy a kedves ara is maradéktalanul meglegyen elégedve!
– Nagyon köszönök mindent! Kellemes napot, viszont látásra! – Miklós, akár egy csintalan kisgyerek valóságos örömujjongással pufók arcán lépett ki a kis üzlethelyiségből, és szállt fel ismét a 8-as buszra, mely egészen hazáig vitte.
Amikor megérkezett menyasszonyával közösen vett lakásukba a legfontosabb dolognak tekintette, hogy jól eldugja a kíváncsi tekintetek elől a két kis ékszeres dobozkát. Nemsokkal később megcsörrent az okostelefonja is. Mennyasszonya Zoé telefonált, hogy sajnos kicsit túlóráznia kell a munkahelyén, mert a vezérigazgató minden kollegára szigorkeményen ráparancsolt, miszerint fokozni szükséges a profitot, meg a hasznot, így talán este fél nyolcra már otthon is lehet. Miklós – bár a világért sem említette volna –, mégis a vacsoraidőt szerette együtt tölteni párjával, mert akkor az egész napos hajcihő után megnyugodhatott.
Zoé végül fél nyolc előtt nem sokkal érkezett meg kocsijával, és azonnal betolatott vele a garázsba.
– Szia, édesem! Milyen napod volt?! – kérdezte Miklós, amikor mennyasszonya kiszállt a liftből a megfelelő emeleten.
– Jaj ne is kérdezd drágám! A főnököm egy valóságos rabszolgahajcsár! Azt képzeli, hogy mindenkit bármikor kedvére ugráltathat! Ma nagyon sokat kellett melóznom! Még az se biztos, hogy ez meglátszik-e a következő fizetésemen, amit majd átutalnak a kártyámra.
– Ó, nagyon sajnálom, de én nagyon büszke vagyok, hogy mindig megállod a helyed!
– Köszönöm drágám! Ez mindig nagyon jólesik! Anyukád hogy érzi magát?
– Most sokkal jobbnak látszik! A doktornő azt mondta, hogy nagyon jól reagált a kezelésre, és jó esély mutatkozik rá, hogy a rákos, daganatos sejtek visszahúzódnak, és akkor talán még tünetmentes is lehet.
– De hát ez nagyszerű hír, vagy nem?!
– Hát… meglehet, hogy én vagyok a pesszimista, de úgy érzem, hogy itt nagyon sok dolog nem stimmel, és anyám is – bár igyekszik vidám, és boldog lenni –, rettentően le van gyengülve, és soványodva, holott a szervezetének muszáj volna megerősödnie.
– Ne izgasd magadat édesem! Meglásd minden megfog oldódni! Most pedig együnk valami finom kaját, mert majd éhenhalok.
– Persze, persze! Ne haragudj! Máris melegítek valami finomat! – Miklós már ment is a kiskonyhába, hogy megmelegíthesse a tegnapról megmaradt olaszos, méghűtött lasagnét, amire már csupán trappista sajtot kellett reszelni, és máris fogyaszthatóvá vált.
Alig telt bele tíz perc máris ínycsiklandó, gusztosos illatok kezdtek szállogani a konyhából.
– Tessék, lehet asztalhoz ülni! – tette le a két adag ételt két tányérra, miközben Zoé a fürdőszobában átöltözött valami kényelmesebb, otthoni ruhába, és haját is befőttesgomis, laza cofba fogta.
– Hú! Istenien néz ki! – már ült is le, és zokszó nélkül falatozni kezdett, mert kopogott a szeme az éhségtől. – Nagyon finom! Ne haragudj, hogy csak így nekiestem, de nagyon éhes vagyok… - mentegetőzött két tökéletes falat között.
– Semmi gond! Egyél csak egészn nyugodtan! – Miklós is komótosan hozzálátott, majd amikor végeztek kihozott két kis műanyag dobozkában vásárolt tiramisut extra adag étcsoki öntettel, és tejszínhabrózsával.
– Olvasol a gondolataimban drágám! – puszilta meg pufók arcát Zoé. – Most épp egy kis Tiramisura vágytam! – hatalmas kanalat vett elő, és alig három perc alatt már el is pusztította az édesség háromnegyed részét. Miklós minden porcikáját imádta Zoénak, és azt pedig különösen, ahogy evett.
Valósággal a mennyekben érezte magát, ha csak enyhén telt alsó, érzéki ajkait, és huncut kicsit ravaszkás, barna szemének csillogását figyelhette. Persze most is egyetlen kérdés járt egész étkezés alatt a fejében, nevezetesen:
 ,,Mikor hozakodjék elő a két jegggyűrűvel?!”
– Valami bánt, drágám?! – kérdezte egy váratlan pillanatban Zoé.

– Hogy érted, édesem?! – kérdezett vissza, mint akinek bizony egészen másutt járnak összetett gondolatai.
– Hát nem is tudom… mostanában olyan szórakozott lettél… csapongsz össze-vissza. Valami baj van?
– Nem dehogy! Csak sokat töprengtem bizonyos dolgokról… tudod édesanyám is nagyon szeretne meggyógyulni, de olyan pesszimista tudok lenni, ha orvosi dolgok jutnak az eszembe…
– Drágám! Meglásd előbb-utóbb minden rendben lesz! – kinyujtotta nagyon finom, békony hattyú-ujjait és jó erősen megszorította párja kezét, hogy az érezhesse a bizalmat, és a feltétlen törődést.
– Várj csak egy pillanatot… - hirtelen felugrott, és kiviharzott saját külön bejáratú dolgozószobájába, ahova a gyűrűket gondosan elrejtette. Alig öt perc múltán már loholt is vissza a gyönyörű nőhöz.
– Miben sántikálsz?! – kérdezte huncut hangon.
– Majd meglátod! Kérlek csukd be a szemed! És ne leskelődj! Ez most ünnepélyes és fontos pillanat!
Zoé becsukta mind a két szemét, és még el is takarta őket mind a két kezével.
Miklós nagyon halkan, lábujjhegyen lépett közelebb a kényelmes fotelhez, melyben Zoé üldögélt, és óvatosan beleejtette ölébe az egyik ékszeres dobozkát.
– Most már kinyithatod a szemed! – közölte, és gombóccal a torkában visszafojtottan várta a kellő megérdemelt hatást.
– Hűha! Azt a mindenit! Ez igazán túl sok… - Zoé nagyon óvatosan kinyitotta a tetszetős kis dobozka fedelét, és amikor megpillantotta a sugárzóan csillogó, villogó fehérarany, ékszert hirtelen azt se tudta, hogy mit is mondjon.
– Tudod édesem arra gondoltam, hogy három és fél éve vagyunk már intenzíven együtt, és jól összeszoktunk, és gyakorlatilag már mindent tudunk egymásról, és hát… szóval… szeretnélek megkérdezni, hogy szeretnél-e a feleségem lenni, gyerkőceink anyukája…?
– Hú! Drágám! Bocsáss meg, de ez most valóságos meglepetésként ért, és egyelőre még fel sem ócsudtam a sokkból… - hebegte-habogta.
– Persze! Bocsáss meg! Én kérek elnézését! Gondolkozz csak egész nyugodtan! – tördelni kezdte rssz szokás szerint mind a két szórös kezeit, akárcsak gyerekkorában, amit főként néhai apja helytelenített.
– Akkor szerintem menjünk fürdeni, és bújunk be az ágyba, mert nehéz napunk volt! – javasolta Zoé, és már elsőbbséggel le is stoppolta a fürdő jogát. Közel harminc hosszú percet töltött a fürdőszobában, és mélyen gondolataiba merült. Amikor frissen, és patyolattisztán, köntősben, és pizsamában kijött már csak egy puha ágyra vágyott, mert úgy érezte halálosan kimerült. Végül Miklós is jobbnak látta, ha letussol, és pizsamában bebújik az ágyba, ahol gyakorlatilag mindketten azonnal elaludtak a kimerültségtől.
A hajnali órák környékén Miklósnak nagyon rossz érzése támadt. Rémálmai voltak. Anyját látta, amint szólítja őt, de már csak egy temetőt látott, és egy gyászszertartást… Óvatosan, hogy mennyasszonyát még véletlenül se ébressze fel felöltözött utcai ruhájába, és átment anyja lakására. Ott gyrsan főzött egy kis friss kávét és csipebogyóteát, ahogyan azt az asszony szerette, és amikor átvitte a tálcával őket azonnal észrevette, hogy a nagybeteg asszony nem lélegzik; hidegek voltak a kezei, lábai, és gyönyörű, léleklátó óceánkék szeme fel volt akadva, mintha kiszállt volna belőle a lélek.
– Anyukám… itt vagyok… kérlek térj magadhoz… - kérte előbb csak halkan, szinte gyerekes, naiv hangon, később már felnőttként követelőzve. Amikor aztán nagy nehezen rájött az igazságra azonnal hívta a mentőket, akik fél órán belől kiértek, de már csupán a halál beálltát tudták megállapítani, aztán később megvárta a halottkémet is, aki egy segéddel egy gusztustalan, hollófekete vászonzsákba csomagolta anyja élettelen holttestét.
,,Méghogy nem szükséges hálapénzt adni!” – jutott eszébe a gondolat, amikor a mentősöktől kezdve a halottkémen át mindenkinek keményen tíz-húszezer forintokat kellett fizetni, különben semmit sem csináltak.
Amikor pár óra elteltével észrevette, hogy mennyasszonyának nem szólt azonnal hívta volna telefonon, hogy megnyugtassa, de Zoé már annyira ismerte párját, hogy nem sokkal a halotkém távozása után autóval már meg is érkezett.
– Jaj, drága édesem! Ez annyira tragikus és borzasztó! Annyira sajnálom… - ölelte át megtört, halotthalvány vőlegényét, és igyekezett vigasztalni, amennyire csak tőle telt. – Szerintem jobb lenne, ha – legalább is –, átmenetileg elhalasztanánk az esküvőt…
– Lehet, hogy igazad van… - válaszolta Miklós, majd egy székre hanyatlott, mert megint rátört valami halálos kimerültség és fáradtság.
Később már minden házban lakó megtudta, hogy Miklós édesanyja az éjjel folyamán meghalt, és egymásnak adták egész álló nap a kilincset, hogy őszinte részvétjeiket kinyilvánítsák.
– Aztán Miklóskám, ha szükséged van bármire csak szólsz nekem, és már rohanok is hozzád! – kérte Bertócs néni, egy kedves nyugdíjas asszony, akit szintén megrázott a tragédia.
A temetésen meglepően sokan eljöttek. Talán még azok is, akik csupán csak hallomásból ismerhették az elhunytat. A ravatal mellett Miklós állt talpig fekete öltönyben, nyakkendőben, mellette szintén feketében Zoé, aki erősen szorongatta párja kezét, és igyekezett támogatni, végül néhány közeli, és távoli rokon, és családtag. Amikor a kis urnát behelyezték a kockaalakú falba, és befalazták a hamvakat Miklós legszívesebben fájdalmasan felüvöltött volna, akár egy megsebzett vadállat, de illett magát tartania.
Még jól hallhatta imádott nagyanyja tanácsát:
– Édes fiam! Tanuld meg, hogy most már csakis kizáróan önmagadra számíthatsz egyedül!
– Igen, nagymama! Megértettem… - rebegte.
A temetés után Miklós egyre inkább befelé fordulóvá vált, és mintha már nem osztotta volna meg legféltettebb gondolatait mennyasszonyával. Mégis nyolc hónap múlva, amikor végeztek a kötelező hagyatéki eljárással, és minden szükséges dolgot elintéztek Zoé elcipelte Miklóst a polgármesteri hivatalba, ahol szigorúan zárt körben kimondták egymásnak a boldogító igeneket.
Aztán Zoé elment a nőgyógyászához, és akkor tudta meg, hogy kis életet hordoz a szíve alatt. Miklós pedig nagy titokban egy barkácsáruházban vásárolt magának egy közel két méteres kötelet, és amikor számtalanszor megcsókolta gyönyörű feleségét, és elbúcsúzott tőle, majd fogta a kötelet és a csillárra akasztva beledugta a hurokba búsa, konok fejét, és pár percnyi fulldokló rángatózás után átköltözött lelke a másvilágra.
Amikor Zoé hazaért borzalmas látvány tárult szeme elé. Bár tisztában volt férje sebezhető lelki alkatával ekkora tragédiára talán igazán még ő sem volt felkészülve. Később Zoé gyönyörűséges kislánynak adott életet, és minden egyes nap nagyon sokat mesélt kislányának apukájáról, aki több volt, mint egy egyszerű ember.               
    

süti beállítások módosítása