Új Novella

VÁRATLAN KISZÁMÍTHATATLANSÁGOK
A negyvenes évei elején járó férfi kicsit mindig nehezebben kelt fel az ágyból. Még vakfoltos, szürke éjjel derengett, mert november közepe volt, és csupán egy-egy gyéren elszúrt, napsárga, halvány utcai lámpa adott a köztereknek néminemű kósza világítást.
A férfi ébresztőórájára nézett. Mivel nem igazán kedvelte a digitális órákat, ezért régimódi, rúgós órát használt. Éjjel egy óra harminc lehetett.
,,Miért kell nekem felkelnem, amikor más ember akár fél tízig is húzza azt azt átkozott lóbőrt, és csupán utána indul el dolgozni, nekem pedig rendületlenül minden áldott nap fel kell kellnem, hogy tegyem a dolgaimat?!” – már számos formában megfordult ez a kérdés a fejében, de persze még mindig nem tudott rá érdemben választ találni.
Kikelt az ágyból.
Jó meleg, télies jellegű, bolyhos mamuszba rakta zoknis lábait, majd felvette háziköntösét kissé idétlenül álló pizsamájára, és lassú, kómotos kedvvel kicsoszogott a kiskonyhába, hogy a gyorsforralóba vizet tegyen fel a csipkebogyóteának.
Amikor kész volt a tea szigorúan csupán néhány csepp citrompótló kapszulát tett bele, és cukor nélkül figyasztotta a forró italt. Erre azért volt szükség, mert édesanyja, aki hirtelen hunyt el az utóbbi időben kissé megneheztelt a tunya, kövér emberekre, és szinte majdnem mindent cukor nélkül készített el.
Néhány pillanattal később jöhetett a szokásos tejeskávé. Az majd azonnal helyrebillenti nem csupán rendetlenkedő emésztését, de – hála a jótékony koffeinnek –, kicsit még meg is élénkül, és fel is ébred.
Aztán bement a fürdőszobába, és arra gondolt váltózuhannyal jó alaposan lecsutakolja magát, holott egyáltalán nem volt piszkos.
Mégis amikor kiszállt a zuhanyzóból, és elkezdte négynapos borostáját lekaparni magáról Gilette-pengéjével, melyre már jócskán ráfért volna a csere szinte úgy érezte magát, mint aki legalább öt-tíz évet is fiatalodott egyhuzamban.
Rokonai, ismerősei, és barátai mind egyet értettek abban, hogy olyan kisfiús félszegség árad belőle, melyet még így negyvenes évei után sem sikerült kinőnie, ám ez a férfit egy cseppet sem zavarta.
Közvetlenül az egyetemi diploma megszerzése után termei között szerepelt egy külföldi munkavállalás, vagy legalább is valami ehhez hasonló dolog, és persze még ott volt a családalapítás kérdésköre is, ám ahogy egyre több sorstragédia történt viharvert, kissé szánalmas, és ugyanakkor nagyon is átlagos életében könnyedén átláthatta az összefüggéseket, hogy talán az ún. ,,felnőtt élethez” bizony másként kellett volna hozzáfognia.
,,Te egy szánalmas idióta senkiházi vagy fiacskám! – hallotta infarktusban meghalt, buszvezető apját, akinek az volt a szilárd hitvallása, hogyha egy ember harmincötéves koráig nem talál feleséget magának, és alapít családot, akkor semmirevaló, és értéktelen. A férfi harmincnégy éves is elmúlt, amikor apja meghalt.
Vajon mit mondana most, hogy egyedül él, egy alig hatvannégy négyzetméteres lakásban, és látszólag még egy háziállata sincs, akiről gondoskodhatna, hiszen kiskora óta halálosan rettegett az állatoktól.”
A víz felforrt, és a forróvizet máris a ráöntötte a nagyméretű kancsóba rakott csipkebogyófilterre, hogy alaposan kiadhassa az ízét-zamatát.
Randizni, csajozni senki sem tanította meg, és ehhez is kellett volna legalább egy testvér, vagy bizalmas ismerős, aki beavatja bizonyos dolgokba.
Amikor először randira ment, és két nagyvilági nővel összeismerkedett, valósággal mind a kettő kapásból és azonnal kinevette, és jócskán meg is alázta, pusztán csak azáltal, hogy fitymálni kezdték a biztosítói szakmát.
– Ugyan már, ne röhögtess picinyem, mert a végén még felkopik az állam! – a dívaszerű, szupermodel-alkatú nő, két fejjel legalább magasabb volt, mint a férfi. Egész álló együttlétük ideje alatt egyik cigiről gyújtott a következőre, míg szerencsétlen férfi nagy győzött fuldokolni a kellemetlen dohányfüst hatásaitól. Még így is legalább öt percbe is beletelt, mire a nagyon szexis, és csinos nő visszakérdezett, hogy zavarja-e a füst, és ő alig kapott levegőt, és úgy bólintott párszor.
Végül alig tíz perces locsi-fecsi terefere után a nagyvilági nő alaposan levonta a következtetést, hogy egy egyszerű közalkalmazotti fizetés korántsem lesz elég az ő luxus életkörülményeinek maradéktalan kielégítésére, és mikor elköszöntek persze arcra puszival egymástól a férfi kissé idiótán még bátorkodott megkérdezni, hogy találkozhatnának-e még?
– Hát… őszintén sajnállak picinyem! Az nem fog összejönni! – válaszolta, majd kecses gazellalépésekkel, akár egy hercegnő kisétált az adott randihelyről.
A másik hölgyeménnyel sem volt szerencséje. A hölgy ügyvédnő volt, és egy BMV-kabrió típusú, dübörgő sportkocsival érkezett, és később kiderült róla, hogy autóversenyző szeretett volna lenni Ausztriában, vagy legalább Bécs környékén, ám szigorkemény apja jóformán beleverte nem csupán a feltétlen engedelmességet, de a pénzkeresés utáni szüntelen hajszát is.
– …Az igazság sajnos az, hogy én sem ügyvédként képzeltem el az életemet! Bárcsak azt mondhatnám, hogy szarok mindenbe bele, nem érdekel semmi, csak az, hogy őszintén, és igazán boldog legyek, és boldog feleség, és anyuka lehessek, de sajnos ez a mostani világunkban totális képtelenség. Már ha érted, hogy mire gondolok?! – kérdezett kedvesen, objektívan vissza a férfinek, aki együttérzőn csak bólogatni tudott párszor. Végül alig tíz perc után kényelmesen kezetráztak villámcsapások, és kölcsönös zsigeri bizsergő érzések nélkül, és nagy kalappalt kívántak egymás életéhez.
A férfi – nem is lehet csodálkozni rajta –, ezek után kissé besokkalt. Egy-két gyerekkori, majd kamaszkori barátja, ismerőse mindenképpen szerette volna kimozdítani a szűkebben vett komfortzónájából, így párszor el-elhívták néhány társasági rendezvényre.
Meglehetősen mulatságos benyomást keltett főként azok körében, akik szinte egyáltalán nem ismerték. A férfi – rendszerint –, sötétkék farmernadrágot, és fekete, vagy egyhangúan szürkés, pulóvert viselt főként ha beköszöntött az őszi, és a téli évszak. Nem mintha nem lett volna egy komplett alig használt öltönye, és néhány zakója, ám ezeket hivalkodó, exibicionista öltözékeknek tekintette, és nem is voltak kényelmes viseletek, mert nem jól érezte magát bennük.
– Szevasz, pajtás! Na, hogy s mint?! – kérdezte egyik gimis osztálytársa, akinek több számítástechnikai üzletláncai is volt főként Nyugat Európában, tehát szépen megszedte magát, ami az anyagiakat illeti.
– Szervusz, Ákos! Hát… mit is mondjak…?! Azt hiszem talán jobb lenne, ha hazamennék… senkit sem ismerek itt, és kezd nagyon kényelmetlen lenni az egész… - talán maga sem gondolta át szavait, amikor régi barátja máris bemutatott neki egy szupermodel külsejű, álomgyönyörűséges nőt, aki amolyan ,,fame fatale” típushoz tartozhatott. Legalább is így első látásra.
– Kedves Barátom, Máté! Hadd mutassalak be egy fantasztikus nőnek Dr. Sárosi Szilvinek, aki mint hallom szereti az irodalmat, és a művészeteket, és nagyon vicces, és humoros is tud lenni, pláne ha rájön az öt perc. Igaz, bébi?! – kérdezte Ákos, miközben egyik keze valósággal látványosan a csinos, gyönyörű nő fenekén pihent, és megpróbált úgy csinálni, mintha simogatná. A nőnek persze azonnal feltűnt, és kedvesen levette Ákos kezét a fenekéről.
– Szia, örülök, hogy végre találkozunk, és megismerhetlek! – hosszú, karcsú kezei voltak, melyekre illett volna legalább egy kifejező kézcsók, ám Máté annyira feszélyezve érezte magát, hogy csupán csak egyetlen, szerénykedő kézfogásra futotta.
– Ö… hát… én is…
– Na, de gyerekek mit álldogáltok itt! Az ég áldjon meg benneteket! Foglaltam nektek egy asztalt, és tessék rendesen megismerkedni egymással! – kontrázott Ákos, akinek mindig zseniális ötletei voltak, pláne ha saját magát kellett sztárolnia.
Máté és Szilvi végül egy félreeső boxban foglalták el helyeiket.
– Szerintem rendeljünk valamit! – Szilvi máris magukhoz intett egy pincért. – Szia, kérnék szépen egy Bacardy Kólát, és ennek a kedves úrnak pedig… - itt kérdőn, kíváncsian figyelte Máté szájmozgását.
– A sima kóla nekem is megfelel… - közölte Máté félszegen. Már a gondolatba is belepirult, hogy egy ennyire gyönyörű, hús-vér nő egyáltalán leült vele beszélgetni, és ismerkedni.
– Akkor két kólát kérünk szépen, az egyiket Bacardy-val!
A pincér villámsebesen el is sietett. A hangulatos kis boksz kisasztlán volt egy kis üvegezett tégely benne pirított, sós mogyoróval. Meglehet ezzel akarták ellensúlyozni némiképp a bevitt alkoholmennyiségét a főszervezők.
A pincér alig öt perc után már jött is a kért italokkal.
– Nagyon köszi! – Szilvi azonnal felhajtotta majdnem a felét, míg Máté csupán csak éppek hogy belekortyolgatott a sajátjába, mert sehol sem talált mellékhelyiséget, márha vécére kellene mennie.
– Tudod nagyon nehéz feladat manapság igazán, és őszintén megismerni valakit, mert az emberek egyre inkább felszínesek, és manipulatívak lettek, még egymással is, és ez megöli a további megismerési folyamatot… - kezdte egyből a lényegre térve Szilvi.
– Mennyire igaz! – igyekezett helyeselni a férfi.
– Sokkal könnyebb dolgunk lenne, ha az emberek táblákat viselnének a nyakukban, amikre pontosan fel lenne tűntetve, hogy felszínes, gyerekes, szemétláda, stb. A gazdagok, vagy a nagyon pénzesek pedig aranyból is elkészíthetnénk maguknak. – mintha egy szellemes viccet sütött volna el gyönyözően kacagott egy jót. Jó volt hallgatni is. – De most te jössz! Egy olyan határozott, és szemmel láthatóan komoly férfi, mint te hogyan keveredhetett baráti kapcsolatba egy olyan senkiházi, kétes alakkal, mint Ákos?!
– Hát… ez egy hosszú történet… de gimis korunkban sokszor kihúztuk egymást a balhékból, mert engem mindenki ripityára akart verni, és Ákos volt, aki megvédett minden bajtól… - Máté úgy gondolta az őszinteségben, és igazságban nincs semmi szégyellni való, de hát a kinti világ viszont egyáltalán nem ezt üzente.
– Tehát te is egy olyan masszív túlélő típus vagy, aki bárkiáron túlszeretne élni, miközben elfelejti élvezni saját életét. És mondd csak? A szüleiddel mi a helyzet?!
– Sajnos nemrég édesanyámat is elveszítettem… - lett szomorú a hangja.
– Hoppá! Hogy én mekkora fapicsa vagyok! Őszinte részvétem, és nagyon sajnálom! Megkérdezhetem, hogy…
– Rákos beteg volt…
– Megértem… - gyorsan kinyújtotta kezét, és azonnal megszorította a férfi szőrös mancsait. Mintha isteni szikra pattant volna hirtelen ki; mindketten valósággal azonnal éreztek valami különös, furcsa, megmagyarázhatatlan, de kellemes bizsergést, mely lábujjaiktól egészen végigvándorolt minden végtagjaikon. Előbb Szilvi érezte: – Hú! Téged is megrázott az áram?!
– Hát… kicsit furcsa…
– Szerintem ez egy biztos kapcsolat első jele lehet…
Később mindketten rendeltek egy legalább nyolcvanöt centi átmérőjű szalámis, pepperónis, parmezánsajttal vastagon megszórt pizzát, és kellemesen falatozgatni kezdtek. Ha időnként egy-egy eltévedt oregánós-bazsalikomos, fűszeres paradicsomszósz véletlenségből a férfi arcára tévedt Szilvi már kapta is fel a szalvétát, hogy kedveskedő gesztus gyanánt máris letörölje. Alig tízenöt perc alatt el is pusztították az utolsó szem morzsáig a kisütött pizzát.
– Hú, de jól laktam! Legszívesebben még ennék egy csokis jégkrémet, de a hideg időszakban féltek, hogy megfázok. – jelentette ki.
– Én is így vagyok vele! Talán egy kis sütemény, vagy torta?!
– Micsoda gondolatolvasó vagy! – Szilvi azonnal hívatta a pincért, aki máris hozott nekik néhány szelet csokitortát extra adag tejszínhabbal.
– Tudod kislány koromban sokan csúfoltak, mert kövér, rút kiskacsa voltam! Aztán amikor a kamaszkor elkezdődött bombázó lettem, és vagy száz pasim akadt minden ujjamra. Milyen furcsa kiszúrás ez az élettől, nem?! Pont amikor az embernek talán a legnagyobb szüksége lenne rá, pont akkor nem segít az élet neki! – Fogott egy tűhegyes tortavillát, és tetszetős, gusztusos szeletet lapátolt azonnal szájába, és imádta, hogy enyhén telt alsó ajkai is telelettek tejszínhabbal. Most Mátén volt a sor, hogy viszonzásként gyöngéen letörölje a gyönyörű nő szájáról a tejszínhabot.
– Jaj, ne haragudj… de nem bírtam megállni, hogy ne együnk egy jót! De remélem neked is jól esett?! – kérdezte huncuttan mosolyogva, és ebben a pillanatban égi tüneménynek tűnt sugárzó mosolyával.
Késő estig beszélgettek, tréfálkoztak, és – hála Máté kissé szeleburdi, csetlő-botló ügyetlenkedéseinek minden ötödik percben képes volt Szilvit őszintén megnevettetni.
– Hú, már ennyi az idő?! – kérdezte aggodó hanggal Szilvi, miközben márkáns karórájára nézett. – Holnap lesz egy hoszadalmas tárgyalásom, ami egyik porcikámnak sem hiányzik.
– Elnézését, hogy elraboltam az idődet… - Mátéban megint megszólalt az örök gyerek, miszerint; hátha valami rosszat csinált.
– Tudod kedves Máté, bár még jóformán alig ismerjük egymást, mégis egyre jobban kedvellek, és szerintem legközelebb is egész biztosan találkozhatnánk, persze csak, ha te is akarod!
– Az nagyon jó lenne!
– Kocsival vagy, mert elvihetlek egy darabon!
– Hát… nem is tudom… nem szeretnék kellemetlenséget okozni…
– Jaj, ne legyél már ennyire úriember és udvarias! Elviszlek és pont! – Szilvi felöltözött, mert odakint már hűvösek voltak az esték, és éjszakák, és egy sportos autócsodához vezette Mátét, aki most azt szégyellte, hogy nincs jogsija.
– Akarsz vezetni, vagy?! – kérdezte kérdőn a nő, amikor beszálltak.
– Azt hiszem jobb, ha te csinálod…
– Rendicsek! Akkor nyomás! – elfordította az indítókulcsot, adott egy kis gázt, majd máris a közforgalomban robogtak.
– Merrefelé is laksz? Csakmert én a Dunaparthoz közeli társasházakban vettem egy lakást nemrégiben.
– Ó, gratulálok hozzá! A déli pályaudvar környékén jó ha kiteszel…
– Semmi gond!
Szilvi időközben bekapcsolta modern, extravagáns CD-s autórádióját, melyből a The Corrs együttes What can I do to make you love me című száma szólt.
– Ezt el sem hiszem! – tekerte fel egy kicsit a hangerőt. – Imádom ezt a számot! 96-ban adták le és azóta nagy rajongója vagyok! – Máris dalra fakadt, és egyáltalán nem zavartatta magát.
Máté – magának is ritkán vallotta volna be –, de most először nagyon jólérezte magát, és nagyon szerette volna elhinni, hogy ez a valóságba becsomagolt, romantikus érzés talán még jó hosszú ideig vele is marad. Amikor Szilvi kicsit erőteljesebben fékezett a déli pályaudvarhoz közeli kis mellékutcácskában, egy jelentős percre még leállította a vadmacskaként mormogó autómotort. Kicsatolta a biztonsági övét. Jelentőségteljesen Máté zöldesbarna, gyerekes szemébe nézett, és megszólalt:
– Szerintem ez a kapcsolat igenis tart valahova! Ne kapkodjunk el semmit, ne hajt a tatár, inkább adjunk egy új esélyt és lehetőséget magunknak! – gyöngéden megcsókolta a jócskán megilletődött férfit, aki máris belepirult ebbe az egészbe.
– Akkor a következő randi legyen egy hét múlva! Ákostól majd elkérem a mobilszámodat! Legyen szép estéd!
– Ö… neked is… - Máté kissé kóvályogva, mint egy részeg, vagy enyhén spicces ember kiszállt az autóból, és elindult komótosan slattyogva az egyik irányba, majd amikor Szilvi integetett neki hosszasan az autóból, sokáig integetett utána. Utána vette észre, hogy nem is errefelé lakik.








