EGY KÁVÉHÁZ REJTŐZKÖDŐ REMETÉJE



A furcsa, magas, kissé mackós ember – aki talpig feketében szeretett közlekedni –, érdeklődéssel ment el a Móricz Zsigmond körtérhez közeli Hadik Irodalmi kávéházba. Már gyakorlatilag kamaszkora óta próbálkozott versfaragással, és most szociális kíváncsiság mellett erős késztetést, és akaratot is érzett egyben, hogy kiderítse kik egyáltalán kik léphetnek ott fel, vagy kinek van joguk arra, hogy a kortárs irodalom nevében szót kaphassanak.
Az idő sajnos kissé hűvösre, mondhatni őszies jellegűre fordult. Még az elsárgult, rozsdamarta faleleveleket is valami komiszkodó, kóbor, hűvös szél kavarta fel. A férfi amikor a kávéházi elágazáshoz odaért, hirtelen töméntelen embersokadalommal találta magát szemközt. Legalább vagy hetvenen biztosan voltak – nagyobbrészt főként nyugdíjaskorúak –, azok közül, akik ,,egyfajta minden lében” kanál kíváncsisággal csupán csak azért mennek el egy bizonyos helyre, mert ott valami égbekiáltó szenzációt remélnek.
A kávéházba a főszervezők természetesen művészeket, színészeket, és már befutott hírességeket hívtak meg, mintha ezzel is tüntetően be akarták volna bizonyítani, hogy itt egyfajta szellemi elitműhely-munka folyik, amihez az ún. átlagembereknek nem lehet semmi köze.
A férfi megpróbálta kikerülni hosszadalmas bocsánatkérések, elnézést kérések közepette a tömeget, és egy olyan aprócska zugot találni magának, ahova afféle menedék gyanánt még behúzódhat. Mivel nagyon nagy volt az érdeklődés szerencsére a kutyának sem tűnt fel. A legtöbben székeken csücsültek, míg a többség türelmetlenkedve, tétován topogva álldogált, amíg a rendezvény fő-fő háziasszonya – aki egyben egy híres költő lánya is volt egyszemélyben –, mikrofonnal a kezében nem üdvözölte az egybegyűlt sokadalmat, és persze máris szónokolni kezdett, és igyekezett felkonferálni az ún. ,,sztárvendégeket”, akik kissé megszeppenten, megilletődve szintén mozgolódni kezdtek ülőhelyeiken.
– Kedves Hölgyeim, és Uraim! Sok szeretettel köszöntöm önöket a megújult Irodalmi kávéházban, mely nagy reményeink szerint az új magyar kortárs irodalom egyik alkotói műhelye is lesz az elkövetkezendő bő jónéhány évtizedre! – hatalmas ováció, tapsvihar, és persze szűnni nem akaró ováció, és éljenzés fogadta a csinos, filigrán nő minden kimondott szavait. Mégis, valahogy különösleg tetszett a hanghordozása; mintha elsősorban egy aprócska, csupán egy-két emberre kiterjedő szűkebb, bizalmi kört szeretett volna csupán csak megnyerni irodalmi ,,ügyének” s nem a tágasabb irodalompártolók társaságát.
Most következtek a pódiumbeszélgetések, melyek afféle interjúknak érződtek. Voltak kérdezők, és egyben kérdezettek, akik a már szokásos, jól bejáratott, sablonszerű kérdéseket igyekeztek minél színvonalasabban, szélesebben kitágítva megtárgyalni. Az interjúk szüneteiben – hogy a lelkesnek mondott közönség csöppet se veszíthessen –, fokozatosan már felkeltett eddigi érdeklődéséből kortárs versek hangoztak el néhány tehetséges, fiatal színész szájából, akik jószerivel eldarálták az egész szöveget anélkül, hogy a műfaj szerinti dolgokat megpróbálták volna értelmezni.
Ezt követte néhány ,,régi motoros” általánosságban bestseller-listás szerző, akik már jó régóta befutott emberekre számítottak az irodalom egén, és akik olyan nagyságok voltak, hogy a tisztelt közönség nem, hogy kérdezni, de megszólítani sem merte őket, bárhogy is igyekezett erre kérlelni a kedves nagyérdeműt a szalon főszervezőasszonya.
– Rajta kedves közönség! Tegyék fel csak egészen nyugodtan kérdéseiket! Elvégre emberek volnánk! – jelentette ki magától értetődően a mikrofonba, és látszólag persze nagyon is büszke volt, hogy ezt nyíltan, és egyértelműen kifejthette. A közönség – látszólag –, szótlan némaságba dermedt. Néhány vállalkozó kedvű egyetemista sündörögni, sugdolózni kezdett egymás között, ám még ők sem mertek kezdeményezni.
Végül a közel két és fél órás ,,gálaműsor” ugyanazokkal a kissé klisészerű közhelyekkel zárult, miszerint; a kortárs magyar irodalmat minden eszközzel, radikális szellemben jó volna megreformálni, megújítani kicsit, akárcsak Kazinczy Ferenc a nyelvújítást, mégis, ha arra gondolunk, hogy a XVIII. században még tudtak magas műveltséggel vitatkozni az emberek, addig ez a XXI. századi világban mintha totálisan érvényét veszítette volna, átadva helyét valami olcsó, bóvliszagú, túlzásba vitt sznob stílusnak, mely kérkedve hivalkodik az intelligenciával, és az értelemmel.
A közönség lassacskán szedelőzködni kezdett. Végül csupán csak egy-két nyugdíjaskorú, totyogó emberke maradt ott, akik saját önreklámozásuk fejében hálás, és mindenképp ragaszkodni vágyó szerelmes szeretettel akartak mindenáron gratulálni a fantasztikusan megszervezett irodalmi találkozóhoz a szervezőasszonynak, aki valósággal máris elvolt magától ragadtatva, nem kis optimizmusról téve tanúbizonyságot.
– Jaj, drága asszonyom! Ön igazán kivételes és nagyon becsülni való dolgot hozott össze!
– Bizony-bizony büszke lehet magára! Ez férfimunka volt! – igyekeztek méltán gratulációikat maradéktalanul kifejezni.
Végül, amikor már csupán pár pincérforma fiatalember lézengett a nagy központi teremben a mackós férfi óvatosan, tétován tett néhány lépést. Mintha máris magán érezte volna a kutató, kíváncsi tekintetek egész kereszttüzét. Kezében ott szorongatta viharvert, és persze jócskán ütött-kopott szürkésszínű aktatáskáját, mely még a régi időkből maradhatott vele, és mely most telis-tele volt különféle prózai, és lírai kéziratok egész macskakaparásszerű kézirathalmazaival.
– Bocsásson meg drága hölgyem… ne haragudjon… - kezdett mondandójába, ha az asszony figyelmét nem terelte volna el állandó jelleggel néhány ismerősének, kollegájának, bizalmas barátjának gratulációja. Végül így is beletelt legalább tizenöt-húsz percbe is, hogy nagy óceánkék szemeivel egyenesen a férfi zöldesbarna, méla, búskomor szemei közé nézett.
– Igen?! Mit parancsol, kedves…
– Ne haragudjék, hogy csupán csak most jöttem el… az igazság sajnos az, hogy egyáltalán nem volt sem merszem, sem bátorságom, hogy… - itt megint félbeszakította az egyik fiatalos pincérsegéd, aki friss süteménnyel kínálta meg az asszonyt, de az udvariasan elhárította.
– Igen?! Mit óhajt?! Kicsoda maga?! – kissé követelőzővé lett a hangja, mint aki egyfüst alatt szerette volna legszívesebben letudni minden további dolgát, hogy aztán fontosabb teendőkkel foglalatoskodjék.
– Én csak… hoztam néhány dolgot… nem tudhatom, hogy… jók lesznek-e… - szabadkozva kinyitotta aktatáska rozsdás zárjait és máris számtalan kéziratpapírkupacot emelt ki. Némelyeket szalagos írógéppel írhatták, ami igazi kuriózumnak számított.
– Ó, bocsásson meg… ezt nem is tudtam… - az asszony bizony jócskán megvolt lepve. Felszaladó ívelt, kitépkedett szemöldöke mintha egyenes vonalban táncot járt volna a hullámzástól, míg óceánkék szemébe kislányos csodálkozás vegyült. Hosszú, finom kezei valósággal megkövetelték a maguk számára, hogy azonnal ragadják magukhoz a papírdarabokat.
– Megnézhetném…?! – kérdezte végül.
– Természetesen! – A mackós férfi félszegen átnyújtotta a telis-tele írt A/4-es formátumú papírlapok többségét, és szótlanságba dermedve várakozott, kezeit tördelve kissé feszült, egykedvű izgalmában.
– Ö… talán foglaljunk helyet… bocsásson meg, de a nevét, még mindig nem árulta el…
– Jaj, én kérek elnézését! Kutai Aurél! – jelentette ki, miközben vigyázz állásba vágta magát, és meg is hajolt.
– Nos, kedves Aurél! Részemről a szerencse! Örülök a találkozásnak! Üljön csak le nyugodtan! Első és legfontosabb kérdésem: mi a szándéka a szövegeivel?!
– Sajnos kevés anyagi forrás áll rendelkezésemre, de nagyon gondolkodom a könyvkiadásban, amennyiben ez még lehetséges, mert úgy tudom, hogy a nyomdászati költségek is horribilis összeget tesznek ki. – közölte, mint aki mindennel tisztában van, és mindennek utána is nézett.
– Jaj, kedves Aurél! Ne legyen már ennyire pesszimista! Próbálja meg kicsit derűsebben, lazában kezelni a dolgokat. – kérlelte megeresztve egy őszinte mosolyt az asszony.
A férfi arcán meglátszott, hogy mintha sértésként értelmezte volna az elhangzott szavakat igyekezett visszafogott türelmet, és bölcs hallgatást erőltetni magára. Úgy tűnt szüksége van pár percre, hogy részletesen átgondolhassa, amit az asszony az imént mondott.
Az asszony – időközben –, türelmetlen mohósággal, kulturális kíváncsisággal vetette bele magát a kéziratpapírok tetszetős nagy kupacaiba, és látszott a kifejezésén, hogy megvan döbbenve, hogy eddig még nem találkozott ilyen jellegű irodalmi szövegekkel, és ami még nyilvánvaló volt, hogy vajon ez a különös, mackós férfi mindezidáig miért rejtőzködött a szűkebben vett világ és közvélemény elől, amikor az ún. őstehetséget igenis meg kell mutatni, és ki kell bontakoztatni.
– Mondja csak?! Feltehetek egy személyes jellegű kérdést kedves Aurél?! – nézett fel az asszony egy idő múltán a kéziratkupacból.
– Tessék parancsolni!
– Mi a foglalkozása?
– Eredetileg történelemtanárként végeztem, de sajnos személyes érdekellentétek miatt fel kellett adnom azt a pályát. Később voltam takarító, kertész, fűnyíró, péksegéd, és home Office-ban is dolgoztam néhány évet. Végül behatóbban elkezdtem foglalkozni az irodalommal is. – vallotta be.
– Fantasztikusan, és nagyon bravúrosan ír! Őszintén gratulálok. Feltételezem a bölcsészettudományi karon a csodájára jártak?!
– Nos… szófajtanból, és szintagmatanból sem engedtek át, és a magyar nyelvészek kiátkozták a nevemet. Még a diplomaosztómra sem mertem elmenni, helyette inkább tolvajmódra vettem át az oklevelemet egy bő héttel később… - szomorkás, zsigerileg őszinte igazsága mélyen megrendítette az asszonyt.
– Ezt őszintén sajnálom! Azóta történt bármilyen érdemi változás?! – érdeklődött kedvesen, miközben az egyik pincérsrác kihozta tejeskávéját, de a férfitól nem kérdezte meg, hogy esetleg parancsol-e valamit.  
– Nos, nem igazán… – válaszolta kissé félszegen, bizonytalanul. – Eddig negyvenkét könyvkiadót, irodalmi folyóiratokat igyekeztek főként személyesen felkeresni, de sajnos mindenütt azt mondták, hogy – bár kétségtelen –, hogy van bennem néminemű tehetséges véna anyagi források hiányában nem tudnak, és nem akarnak segíteni. Szívesen dolgoztam volna rádióban is, de hát oda is főként a ,,bizalmi embereket” juttatják be. – vette kicsit lejjebb hangját.
– Értem! Hát ez… valóban szomorú történet… – a kortárs irodalom asszonya talán hitte is, meg nem is, amit a férfi különös, nyers őszinteséggel bátorkodott előadni számára. Végül, amikor elfogyasztotta tejeskávéját bizalmasan, kedvesen hozzáfordult:
– Nézze kedves Aurél biztosat nem tudok Önnek megígérni, de fantasztikus munkákat tett le elém, így szeretnék Önnek segíteni bármiben, amiben csak tudok! Ugyanakkor még hiányzik néhány fontos részlet, így, ha volna szíves egy újabb személyes találkozást megejteni. Vagy tudja mit?! Eljöhetne a lakásomra is! Itt lakom a közelben a Gellért-hegy lábánál.
– Az remek lenne, tényleg… - szabadkozott. Kicsit mindig gyanakodott a legtöbb emberre, mert – általában –, senki sem szokott ingyen és bérmentve a másikon segíteni, nemhogy még anyagilag is patronálni.
Így történt, hogy Aurél óvatosan visszapakolta az összes irodalmi kéziratpapírját viharvert aktatáskájába és megindult az irodalom asszonyával annak Gellért-hegy lábánál álló Pazar lakásába.
Amikor belépett a tágas, nagypolgári mentalitást tükröző hatalmasterű lakásba, ahol milliószám voltak fatól-falig könyvek, és még egy hatalmas zongora is árválkodott az egyik panorámaablak mellett egy csintalan kis házi öleb máris kíváncsian odaszaladt az asszonyhoz, és vakkantott párat.
– Morzsikám! Ugye hiányoztam neked?! – kapta máris ölbe az asszony kis házi kedvencét, és össze-vissza csókolgatta, mintha csak egy pajkos kisgyerekről lenne szó. A kiskutya azonnal észrevette a megrémült férfit, aki már kiskorától kezdve megpróbálta tudatosan palástolni mennyire retteg az állatoktól. Szerencsére ezt az asszony is megérezhette, mert a kiskutyát gondosan elzárta a hátsó szobába, ami a kutya személyes, mondhatni privát birodalmát képezte.
– Ne haragudjon, de imádom a kiskutyámat… - szabadkozott az asszony. – Megfigyeltem, hogy egy kissé rémült kifejezést vett fel, de azért remélem már nincs baj? – kérdezte figyelmesen.
– Nem… minden rendben… - igyekezett mély sóhajt venni, hogy teljesen megnyugodhasson, és elfelejthesse a kissé kelletetlen esetet. – Tudja kiskoromban volt egy kellemetlen esetem, és azóta nem igazán vagyok jóban az állatokkal…
– Ó, ezt őszintén sajnálom! Nem szeretném megbántani, de ugye tudja, hogy sosem szabadna félelemben élnie kedves Aurél?!
– Igen, ez teljes mértékben így van! Nekem viszont muszáj saját játékszabályaimhoz ragaszkodnom foggal-körömmel, mert ezek legalább korlátokat és határokat szabnak a mostani összezavarodott világunkban.
– Mennyire érdekeseket mondd. – csodálkozott el egy pillanatra az asszony. – De nyugodtan helyezze magát kényelembe. Hozhatok valami italt, üdítőt?
– Nem kérek semmit köszönöm! – még tétován álldogált egy pár pillanatig mielőtt helyet foglalt volna. Néhány pillanattal később kulcs fordult a zárban és bejött néhány híresebb ember. Közöttük egy-két színész, művész, szobrász és író is. Az asszony persze kapva kapott az alkalmon és mindenkivel összeismertette a társasági körökben meglehetősen bizalmatlanul mozgó Aurélt.
– De jó, hogy jöttetek! Hadd mutassam be nektek Kutai Aurélt, aki zseniális szövegeket, és írásokat adott nekem, és igéretes tehetség!
A kis társaság tagjai egytől-egyig baráti, már-már rokonszenves szeretettel fogtak kezet a megszeppent, középkorú férfival, majd mindannyian letelepedtek a nappaliban és máris belevették magukat egy amolyan adok-veszek kölcsönösségen alapuló kimeríthetetlennek tűnő beszélgetésbe. Aurél egyelőre megmaradt a kívülállóság partján, mert nem szívesen vegyült. Alaposan, és részletesen megfigyelte maga körül az embereket, hiszen a bizalom manapság rendkívül kényes üggyé vált.
Az asszony Aurél kéziratait letette a belső irodajellegű szobába, majd csatlakozott a beszélgetéshez, és néhány pillanat múltán megfeledkezett, hogy Aurél is ott van a szobában. A beszélgetés a kora esti órákig is elhúzódott, és amikor már mindenki elment az asszony csupán csak akkor vette észre, hogy Aurélról teljesen megfeledkezett.
– Jaj, bocsásson meg kedves Aurél! Ezt nagyon elszúrtam! – mentegetőzött. – De hát miért nem csatlakozott a beszélgetéshez? Egészen biztosan hozzátudott volna szólni. Ne feledje: rossz válaszok nem léteznek! – jegyezte meg kicsit viccelődve.
– Én kérek bocsánatot… tudja nehezen szokom meg az emberek társaságát… gyerekkori idétlen fóbia…
Az asszony nagyon érdekesnek találta az Aurél személyiségét körül lengő hallgatag és gyanakvó titokzatosságot, így a következő hetet mindenképp szerette volna irodalmi munkásságának minél részletesebb megismerésével, tanulmányozásával eltölteni.
– Jövőhéten, ha megfelel Önnek szeretettel várom egy újabb tartalmas, személyesebb konzultációra!
– Az remek lesz! Köszönöm szépen! – már vette is aktatáskáját és holmiját és menni készült.
– Várjon csak egy pillanatra! – Az asszony azonnal berohant a másik szobába és legalább kilenc verses és prózai kötetet adott a férfinak, hogy legyen mit olvasnia, és tanulmányoznia, mint ,,olvasott embernek.” – Ezeket ajándékba szánom Önnek! Fogadja megértő szeretettel! – nyújtotta át a kis csomagot.
– Nem is tudom, hogy mit mondhatnék?! Nagyon köszönöm! – hajtotta meg magát úriember módján, majd kilépett a nagypolgári stílusú lakásból.
A későbbiekben Aurél rendszeresen megjelent a Hadik irodalmi kávéház rendezvényein, s bár nem lépett fel, mégis irodalmi verseit szavalták a színészek, és több szövegére is ráismert. Az irodalom nagyasszonya – ha hinni lehet –, pedig nem csupán őszinte barátságával tisztelte meg, de segített néminemű anyagi támogatást is kiharcolni a sokat tűrt, viharvert, különös ember számára.     
   
     
 

CSALÁDBOLDOGULÁS NYUGATON


Kiss Dénes egy szép napon arra ébredt, hogy – persze nagyvonalakban –, megszűnt a jelenlegi munkaköre. Elsőre valósággal rettegett hazamenni, hiszen imádott, és gyönyörűséges felesége kismamaként az alig pár hónapos kislányukkal nagyobbrészt az otthoni háztartást vezette, és nem számított ún. aktív munkavállalónak.
,,Most akkor mi a jó fenét kezdhetne magával, és ráadásul három diplomával?!” – töprengett egymagában egy kávézóbüfé egyik teraszán, és miután csupán csak egy kis tejeskávét rendelt néhány barátságtalan pincérsrácnak szinte azonnal szemet szúrt szokatlan, és furcsa viselkedése, ami miatt alig negyven percen belül jobban tette, ha útnak áll, és másutt ül le, és megpróbálja átgondolni az adott szomorkásan sikerült nap eseményeit.
,,Egyet se aggódj pajtás! Megesik az ilyesmi! Elvégre a munkaerőpiac folyamatosan változik! És gondold azt, hogy te még mindig szerencsésebb helyzetben vagy, mint mondjuk azok, akiknek szakképzettségük, és diplomájuk sincs, csupán csak nyavalyás nyolc osztályuk, vagy érettségijük!” – gondolkodott tovább. Sajnos azonban a modern, digitális világ azt üzente az átlagemberek számára, hogy kapcsolatok útján történik minden, tehát ha nincsen számottevő protekciós, személyes bázisuk, akkor akárhogy próbálkoznak, pályáznak, vagy erőlködnek akkor sem fognak soha a büdös életben érvényesülni, vagy előrébb lépni az életben.
Így történt, hogy ebédidőben mégiscsak hazament kedvetlenül, és gyönyörű asszonya bizony-bizony jócskán meglepődött, hogy miért nincs a munkahelyén.
– Szervusz, drágám! Hát te?! Mi történt veled?! – kérdezte miközben gyöngéd, kedveskedő puszit adott pufók arcára.
– Azt mondták, hogy megszűnt a munkaköröm, így mennem kell de azonnal! – jelentette ki búvalbélelt egykedvűséggel.
– Micsoda pofátlan seggfejek ezek! És akkor most hogyan fogunk éldegélni?! – fakadt ki kicsit a feleség is.
– Éppen ezen történtem eddig is a fejem, és mit szólnál, ha megpróbálnánk külföldön boldogulni?! Te elég szépen beszélsz franciául, és angolul is, csak nem lehet akkora ördöngösség. Mit szólsz?! – kérdezte sóvárgóan.
– Te most hülyíteni akarsz engem Dénes?! És a rezsi, és a számlákat ki fogja befizetni, mi?! – A gyönyörű fiatal nőn jócskán látszott, hogy már csak alig egy vékony hajszál, és bármikor elszakadhat idegrendszerében az a bizonyos cérnaszál.
– Figyelj, édesem! Ne veszekedjünk, jó?! Inkább együnk valami finomat, és utána komoly emberek módján üljünk le és beszélgessünk sokat! – javasolta értelmiségiként.
– Na, jól van! Velem lehet beszélni! – máris a kiskonyhába ment megmelegíteni a tegnapról megmaradt szaftos paprikáskrumplit nokedlival. Imádott kislányukat addig egy kis székbe tették, mely törpeméretre készült, és nagyon aprócska volt.
A férfi odament a kisbabához.
– Na, ki van itt?! Hát szia Napsugár! Mondd szépen aranygyerekem mama, papa!
A kisbaba még olyannyira kicsi volt, hogy pajkosan gügyögni, és nevetgélni kezdett, amikor a férfi kicsit elbolondozgatott vele.
– Vajon milyen ifjú hölgy válik majd belőle húsz év múltán?! – gondolkodott hangosan.
A fiatalasszony pár pillanat múlva kihozta a finom krumplipaprikást, a férfi segített neki a terítésben, aztán mindannyian asztalhoz ültek. A kisbaba pedig bébitápszert kapott, ami ehetetlen ízű volt a felnőttek számára, ám állítólag a babák rajongásig megőrülte érte.
– Ne haragudj, hogy így kellett ezt megtudnod… - szabadkozott a férfi. – Tudod… a főnök nagyon tapintatosan közölte… – jegyezte meg.
– Hát azt képzelem! – tette maga előtt keresztbe a kezét grimaszt vágva a fiatalasszony. – Micsoda egy emberek vannak! – sóhajtott, és a mennyezet felé emelte tekintetét.
– Ne izgulj semmit, drágám! Van egy tervem!
– Déneske! Ugye nem akarsz idegesíteni?! Hagyj békén a zseniális terveiddel, oké?!
– …És mit szólnál ahhoz, ha egyelőre csak én mennék külföldre? Hátha sikerülne! Addig ti ketten itt maradtok, és pénzt is küldenék haza! Sokkal jobban lehet Nyugaton keresni. Állítólag kilencszeresen! – próbálkozott tovább.
– Hát… nem is tudom édesem… ez nagyon bonyolultan hangzik. És egyáltalán hol fogsz lakni, meg ki fog segíteni neked?!
– Az majd még kialakul, de ismerek valakit, aki megbízható.
– Most inkább beszélgessünk másról! – igyekezett elterelni a témát.
Megebédeltek közösen, majd a feleség betett a mosógépbe egy adag piszkos ruhát, míg a férfi leült laptopjához, és keresgélni kezdett ideális országok után kutatva.
Ha talált valami érdekeset, vagy kedvező feltételt azt azonnal egy kis jegyzetfüzetbe írta, hogy később asszonyának is megmutathassa.
Az egész délutánja és kora estéje is ráment erre, miközben néhány kotnyeles, kíváncsiskodásban mindig élen járó szomszédjuk be-benézett hozzájuk, és érdeklődött hogylétük felől.
– Sziasztok, gyerekek! Hát hogy vagytok? A kisbaba, hogy van? – kérdezgették néhányan, mert roppant kíváncsiak voltak, és persze el nem mulasztották volna az alkalmat egy kis csevegésre.
– Köszönjük kérdését drága Rózsika néni! Vagyogatunk. Napsugár pedig bájosabb, és tüneményesebb, mint valaha. Rendesen eszik is. – közölték vele, mire a nyakas öregasszony valamicskét megnyugodott, és vagy fél órán át be ne állt a szája a saját életével kapcsolatban. Amikor aztán a fél óra pontosa, precízen kitelt Rózsika néni is azonnal közölte, hogy most már eleget rabolta a drága időt valakinek dolgozni sem ártana, holott felnőtt fiai, és menyei mindig küldtek neki nyugdíja mellé valamicske pénzt is.
Később Dénes felhívta egy-két kollegáját és elújságolta nekik a hírt, miszerint: elbocsátották az állásából, és úgy döntött, hogy külföldön próbál szerencsét. Voltak, akik egyenesen kerek perc máris kijelentették, hogy hatalmas ostobaságot csinál, és kemény fába vágja a fejszéjét, mert a külföldi munkavállalás sem ám fenékig tejfel.
– Édes egy öregem! Tudom, hogy most nehéz lehet nektek, de alaposan gondold át a dolgot, elvégre családos ember vagy! Én a helyedbe még várnék, hátha akad egy kedvezőbb ajánlat! – voltak, akik egyenesen le akarták beszélni, ám a férfi tántoríthatatlannak látszott. Amit egyszer a fejébe vett, azt nehezen verte ki onnét bárki is.
Így történt, hogy a hétvégén a férfi érzékeny búcsút vett feleségétől, és imádnivaló, gügyögő kislányától, és vett egy repeget valahová, amiről csupán csak annyit tudott, hogy Nyugat Európa.
A reptéren férj és feleség érzékeny búcsút vettek egymástól.
– Amint megérkeztem telefonálok, majd tartjuk a kapcsolatot! Megígérem, hogy minden rendbe fog jönni, és küldök haza pénzt! – ígérte, majd hosszasan megcsókolták egymást.
– Aztán nekem ne hagyd, hogy elszédítsenek, vagy rászedjenek! Mindig csak annyit dolgozz amennyi a kötelezően előírt munkaidő! – kötötte a lelkére gyönyörű felesége.
– Ismerhetsz már! Tudod, hogy engem hat lóval se lehetne megvezetni! Napsugárnak kérlek adj egy nagy puszit a nevemben! Remélem megismer majd, ha visszatérek! – búcsúzott a férfi, és hogy visszanézni ne kelljen máris bement inkább a tranzitváróba a vámszabad területre, míg felesége hazafelé vette az irányt autójukkal.
A repülőgép pontban felszállt, és Dénes úgy érezte máris kimerítette a lelki stressz és feszültség, ezért megpróbált kicsit pihenni, és relaxálni a fedélzeten, miközben csinos, fiatalos, húszas éveikben járó stewardessek sündörögtek, forgolódtak körülötte.
Amikor a gép leszállt egy tágas kifutópályán, és a kapitány bemondta a szükséges információkat Dénes már tudta, hogy innét már nem fordulhat vissza. Igenis muszáj megpróbálnia még a lehetetlen vállalkozást is.
Fogott egy taxit és félig angol, félig amolyan ,,keverék” nyelven kézzel-lábbal mutogatva bemondta a rasztafrizurás fiatal férfinak a címet, ahol az egyik ismerőse lakott és állítólag szívesen ellakhat nála. A taxis srác azonnal kivágódott a közforgalomba, és néhány elhanyagolható közlekedési szabályt megsértve alig negyven perc múltán egy szimpla lakótelepi jellegű lakásnál állította le a taxit. Még szerencse, hogy Dénes felesége tegnap váltott némi valutát, így a férfi nem jött zavarba, amikor euróval fizetett a fuvarért. A taxis srác elfogadta, megköszönte, és már ment is tovább.
Dénes azonnal felcsöngetett egyik legjobb gyerekkori haverjának lakására, akit vagy ezer egynehány éve ismert, mint a rossz pénzt, és tudhatta, hogy rendes lesz vele.
– Szervusz! Itt állok a kapuban! Most érkeztem! – szólt bele a modern kaputelefonba a férfi.
– Szevasz, öreg harcos! Gyere csak be nyugodtan! – régi barátja máris beengedte egyetlen gombnyomással.
A két régi barát megölelte egymást és kezet is fogtak mikor annyi év után ismét találkoztak.
– Szevasz! Ezt a meglepetést! Hát a feleséged, gyereked hol hagytad?! – érdeklődött a másik.
– Ők most otthon maradtak, mert egyelőre nekem kellene valami jólfizető meló. Tudnál valamiben segíteni?
– Megoldjuk haver! Most rendezkedj be a belső szobába, aztán harapunk valami finomat.
Dénes berendezkedett régi ismerőse lakásának komfortos belső szobájában, aztán később leugrottak a helyi, megfizethető kifőzdébe harapni valami finomat.
Másnap mindketten korán reggel talpon voltak, és azonnal elmentek Dénes ismerősének egyik kollegájához, aki – mint később kiderült –, rengeteg sok mindennel foglalkozott, és afféle ,,mindenesként” tartották számon.
A régi barát bemutatta Dénest a külföldi kollegának, aki megeresztett néhány telefont. Végül kora délután felé járt az idő, amikor szóltak, hogy egy raktárhelyiségbe keresnek kisegítő munkásokat, és a kezdő fizetés is a hétszerese annak az összegnek, amit Dénes odahaza sem tudna megkeresni. Máris visszamentek a raktárba és még aznap Dénes be lett mutatva jóformán az új munkahelyén minden új kollegájának.
Később muszáj volt felhívnia feleségét, hogy hallja az ő, és kisbabájuk hangját a telefonba.
– Képzeld csak, szívecském! Kaptam állást! Egy kisegítő munkatárs leszek egy raktárban. Tudom, hogy nem valami jól hangzik, de remekek a kollegák, a környezet és a fizetés is hatszoros. Azért ez mégiscsak sokat számít. Az első fizetésemet alig három hét múltán utalják át, és aztán én pedig elküldöm neked. Remélem ti jól vagyok, és a baba is szépen fejlődik? – érdeklődött kíváncsian.
– Hiányzol édesem! – közölte a fiatalasszony.
– Tudom, drágám! Ti is nagyon hiányoztok, de most ez egy ilyen felállás! Meglásd később kialakulnak a dolgok, csak ezt a pár hetet kell kibírni.
Alig három hét múltán a feleség és a kisbaba is kiment afféle ,,családlátogatóba” Dénesékhez, és a fiatalasszony nem győzött csodálkozni, hogy férje mennyire talpraesetten megállta a helyét, és hogy feltalálta magát.
– Fantasztikusan büszke vagyok ám rád, ugye tudod? – kérdezte tőle, mikor kettesben tudtak maradni.
– Ez nagyon jólesik! Remélem Napsugár még emlékszik rám! – kicsit ringatni kezdte a kisbabát és alaposan megnézte, mennyit fejlődött és nőtt, mióta nem találkoztak.
– Talán jobb volna, ha mi is kijönnék hozzád, mert ez ilyen távkapcsolat vagy minek nevezzem mindannyiunk számára komoly megterhelés! – vallotta be a feleség.
– Hidd el tudom, és megértem! Te mit tudnál csinálni, ha otthagynád a régi állásodat?
– Én azért beszélek két idegen nyelvet is, még akkor is, ha a nyelvtudásom kissé megkopott. – jelentette ki büszkén. – Meglásd nyáron kijövünk, és mind a hárman együtt lehetünk. A feleség és a kisbaba alig két nap múltán visszautaztak.
Dénes az elkövetkező három és fél hónapot kemény munkával, és kapcsolatépítéssel töltötte. Megpróbált annyi hasznos, érdekes embert megismerni, és összeismerkedni, amennyivel csak bírt, és a főnökei is megvoltak elégedve precíz, pontos munkavégzésével, ami a fizetésén is jócskán meglátszott. Alig, hogy megkapta folyószámlájára az eurókat már küldte is haza feleségének a családi kasszába.
A gyönyörű feleség végül a rekkenő nyár közepén költözött ki hozzá kislányukkal, aki akkor kezdett járni tanulni.
A feleség később irodai asszisztensként tudott elhelyezkedni, és ketten nagyon szépen boldogultak, és kerestek olyannyira, hogy még egy takaros, és szép családias jellegű házat is tudtak vásárolni közvetlenül a város melletti erdősebb területen, ahol kristálytiszta volt a levegő.
Később a kislányuk szépen nőtt és fejlődött és idegen nyelvű iskolába iratták be, ahol minőségi oktatásban részesült, de igyekeztek azért, hogy a magyar nyelvet se felejtse el. Jókat nevettek azon, hogy miként váltak így hármasban tősgyökeres európaiakká.
  
   

MICI-SAPKÁS VILÁGCSAVARGÁS

Kiábrándultsággal vegyes
önsajnálatot fest szobám
falára minden egyes pénz nélküli nap;
bármennyit is dolgozzék az ember.
Egy barátságtalan légköri antifront
hajszolja idült fejfájásom fogaskerekeit,
s jócskán agyam szerkezetét fűrészeli,
mintha éppen csak
átmeneti jelleggel haragudna rá;
jobb volna tán ha sorssá lehetne
stilizálni az idejétmúlt vakszerencsét,
melyet legfeljebb csupán
csak a kiválasztott
„egyesek" ha birtokolhatnak?!

Mintha a létezés lényegét
belesűrítették volna kidobnivaló
mikrofilmekre, melyek,
ha nem kerülnek
az OSZK kézirattárába csupán
csekély esélyük lehet,
hogy tanúskodhassanak
az egyes átlagemberek életszínvonaláról.

Mozdulatok, bizalmi
manipulációs érzelmekkel
– hiába is szeretnének –,
nem lehet pókerezni,
hiszen nem kedvez már
senkinek az ingataggá
lett komiszkodó lapjárás.

Az ember – sokszor –,
éppen saját önző vesztét
szükséges, hogy megbámulja
mélyülő, tartós méla közönnyel.
Jobb volna tán Nyugatra költözni
– legalább is –,
egy rövid ideig,
míg javulni látszana a helyzet,
s biztos eszközökkel lehetne keresni,
nem csupán sumák,
lejmoló módszerekkel.

Mert mostanság már egyre többen
– ha kell, ha nem –,
csupán megszállottan kunyerálnak;
kinek Gilette-penge,
másoknak lejárt szavatosságű
kaukázusinak mondott kefír dukál,
míg az eredeti csészealjszerű
csokispehely ára folyamatosan felemelkedik,
hiszen az adókat képtelennek
tűnnek kordában tartani.

– Jobb lenne sokszor röghöz
nem kötött világcsavargóként
mici sapkával, ballonkabáttal
járni a világot kúszálva,
s egy kis barcelonai pékségnél;
ahol a frissen sült,
ropogós kenyéret adnak ingyen
is elbeszélgetni önzetlen,
barátkozós kedvvel.

SPANYOL ROMANTIKA EGY KÁVÉZÓBAN



A hangulatos, kellemes kílmájú spanyol kisvárosban, ahol – tudvalevőleg –, mindenki ismert mindenkit, és ahol nagyon kedvesek, és barátságosak voltak szinte mindenkivel az emberek egy szép napon valósággal frenetikus szenzációt keltett, amikor megnyílt az új internetkávézó, méghozzá ingyenes wifi-fi kapcsolattal nem csupán csak a helybéliek legnagyobb örömére.
Cristobal de Sanchez a középkorú, kissé furcsán bogaras író ember is számos alkalommal megfordult a kis kávézóban, hiszen szerette maga körül a csendet és nyugalmat, és bár volt egy kis háza a tengerhez közel, és imádott felesége nagyszerű fűszeres ételekkel kápráztatta el az író mégis úgy érezte, hogy életéből hiányzik valami.
 Általában kora reggel szeretett megérkezni, amikor a pékek friss, ropogós kenyereket raktak a kosarakba, és a pékárú is frissen, kellemes illatokkal gőzölgött még a pulton. S bár akadtak olyan helybéliek, akik szúrkálodó beszédekkel odamondogattak az írónak, miszerint:
 – Mi az Don Cristobal?! Maga sosem alszik? Vagy gondok vannak a házaséletével?! stb. – A kávézóban dolgozó főként fiatal egyetemisták körében a középkorú, furcsa, bogaras ember valóságos kuriózumnak tetszett, és nagy tiszteletnek örvendett.
– Buenos dias! – hajtotta meg magát szinte minden reggel a két fiatal, egyetemista kávépultos hölgy előtt, akik azonnal összemosolyogtak, és zokszó nélkül már hozták is az író számára a frissen készített tejeskávét sok-sok tejszínes, minőségi tejjel, és hozzá általában valami péksüteményféleséget.
– Jó reggelt senor Cristobal! Hogy van mindig?! – kérdezte az egyik gyönyörű mosolyú, Pocahantas-arcú, andalúz szépség.
– Köszönöm kérdését kedves Florencia! Vagyogatok! – jegyezte furcsán, kétértelműen meg, majd elővette hordozható táskaírógépét, amint a XXI. században szinte már csak a valódi fanatikusok használtak, és mintha sürgetné valaki, vagy épp határidőre dolgozna máris veszedelmes sebességekkel kezdte püfölni a gép ékezetes billentyűit.
Időközben aztán felébredt a hangulatos kis városka apraja nagyja, és persze mindenkinek a legelső útja a kávéházba vezetett, hogy megismerkedhessenek a korlátlan wifi, és internetkapcsolat digitális nagyszerűségeivel.
 Voltak ott művészek, festők, ügyvédek, üzletemberek, kismamák, ordítozó csecsemők, és persze néhány kíváncsi, csintalankodó gyerkőc, akik aznap éppen nem szívesen mentek iskolába, és helyette inkább kíváncsian bámulták, vagy megfigyelték az érdekesebb embereket, közöttük is leginkább a bogaras írót.
– Eridjetek innét gyerekek! Don Cristobalnak fontos dolgai vannak, és nem szereti, ha zavarják a munkájában! – igyekezett elhajtani a sok nyüzsgő kíváncsiskodó gyereket a pincérlány.
A felnőttekkel azonban meggyűlt a bajuk, mert volt egy-két szőrszálhasogató pletykafészek öregasszony, akik előszeretettel csámcsogtak, vitatkoztak csak úgy önmaguk között erről-arról, és persze néhány olyan emberről, akiket nem ismertek, így a pletykákat máris a legendák, és titokzatosság légköre lengte be.
– Hallottátok, hogy állítólag ez a senor Cristobal állítólag börtönben is ült, mert bolti lopásért kapták el. Az anyja rákos beteg volt, és neki lopott kenyeret. – kezdte a pletykát az egyik öregasszony, akinek más dolga sem volt, minthogy megkavarja jócskán az állóvizet maga körül.
– Én másként halottam ám ezt Esmeralda drágám! Lupita állítólag látta az öreg urat szupermodelek társaságában. Valahova nagyon igyekeztek.
– …És vajon mit szól ehhez az író úr gyönyörű felesége? Hogy ti. a férjecskéje máris talált magának egy fiatalabb húst?! – élcelődtek, miközben komótosan telt a nyárias évszakú délelőtt.
Cristobal továbbra sem törődött senkivel és semmivel csak verte viharvert írógépjének billentyűzetét.
– No, ez sem egy szószártyár típus! – jegyezték meg, akik a délelőtt folyamán feltünedeztek.
Időközben persze megjelent ebédidő környékén a kis városka polgármestere, hogy bekapjon néhány finom falatot, és hogy – kíváncsiság gyanánt –, érdeklődjék az írótól, hogy nincs-e bármire szüksége.
– Á, Don Cristobal! Milyen örömteli esemény, hogy Önt itt találom! Hogy érzi magát? Mivel foglalkozik éppen?!
A város polgármesterének megvolt ugyanis egy tenyérbemászó szokása, nevezetesen előbb-utóbb mindenki idegeit felmorzsolta folyamatos beszédével.
– Köszönöm kérdését polgármester úr… vagyogatok… - jött félvállról a válasz.
– De hát Don Cristo ne legyen már ennyire szerény! – próbált mézes-mázos, incselkedő hangon az író ember bizalmába férkőzni a dörzsölt, és kellőképp körmönfont polgármester. – Nekem egész nyugodtan elmondhatja, hogy mi nyomja a szívét! Hátha tudunk megoldást a problémáira. Na, mit szól hozzá?!
Az író ügyet sem vetett a szépműves szónoklatokra, de rendületlenül írta a maga dolgait, és sokszor megállt, hogy leellenőrizze az adott szöveget, mely a nagyméretű papírlapon megjelent. Mivel a polgármester is észrevette, hogy itt semmire se megy negédes szavakkal, és hízelkedésekkel egyszerűen fogta magát, és odébbállt.
 – Hát akkor további szép napot kívánok Don Cristo, és ha bármire szüksége van, tudja hol talál meg. Kellemes szép napot mindenkinek! – köszönt el a kávéházban időközben összegyűlt kíváncsiskodó sokadalomtól.
– Szerintem Don Cristobal impotens! – jegyezte meg egy andalúz asszonyság, aki imádott pletykálkodni szomszédai, és ismerősei között is.
– Ugyan már drágám! Honnét veszel ekkora ostobaságot?! – kérdezgették az öregasszonyok, mind egyrakáson, akár a csivitelésben jeleskedő kanárik, vagy verebek.
– Miért? Akinek gyönyörű felesége van, és szép rendezett családi élete, akkor ott valami gond lehet, ha nincs gyerek! Nem igaz?! – töprengett hangosan az asszonyság.
– Én pedig amondó vagyok Don Cristo igenis a tenyerén hordozza Isabellet. Mindennap friss virágcsokorral, versekkel köszönti, és lesi minden kívánságát. Bárcsak az én semmirekellő uram José Carlos is így igyekezne kényeztetni engem. – sóhajtott egy nagyot az egyik vénasszony.
– Csak halkan Carmen, mert itt még a falaknak is fülük van, és ismervén José Carlost jó, ha hazaesik a kocsmából ebédidőben.
– Igaz is! Feltettem a tűzre egy kis pörköltes ragút, amit úgy szeret! No, megyek, mert nem várhat a munka és háztartás! – búcsúzott serénykedve az öregasszonyság, és már ment is a maga dolgára.
Időközben besétált a kávézóba az író álomszép, egzotikus szépségű, fiatalos felesége, aki olyan volt, akár egy földre szállt égi jelenség. Óvatosan odalopakodott férje mögé, és kíváncsian szemlélte irodalmi szövegeinek vázlatait, melyken éppen dolgozgatott.
Az író pedig, mintha azonnal megérezte volna asszonya jelenlétét, mert kezei hirtelen a levegőben megpihentek, majd tett egy fél fordulatot a háta mögé, és akkor látta meg, hogy imádott felesége huncut mosolya valósággal beragyogja az egész helyiséget.
– Szia édesem! Min dolgozgatsz?! – érdeklődött kedvesen.
– Drága Isabelle! Ha a jóság angyal volna rólad mintázták volna meg! – igyekezett bókolni egyfolytában, hiszen ez is hozzátartozott romantikus személetmódjához.
– Annyira drága vagy Cristobal, hogy ilyen kedves szavakat mondasz! Hoztam neked egy kis krumplipürét és roston sült csirkét, mert az a kedvenced! Úgy is ebédidő van! Mit szólnál, ha együtt ennénk meg?!
Az író kissé meghökkent. – De hát drága Isabelle itt mindenki minket néz!
– Ugyan már szerelmem! Nem kell róluk tudomást venni! – vallotta a gyönyörű fiatalasszony, és máris gondoskodni vágyó, pedáns háziasszonyként már meg is terítette a közvetlenül az író melletti szabad asztalt; gondosan kipakolva a főétkezés kellékeit. Szeretett szépen, igényesen, ugyanakkor nagyon is esztétikusan megteríteni.
Alig öt perc múltán már készen is állt az ünnepi ebéd.
– Hagyd egy kicsit abba az írást Cristobal, és együnk egy keveset! Neked is jót fog tenni, majd meglátod! – A gyönyörű feleség kicsit mindig hajlamos volt úgy beszélni urához, mintha egy kisgyerek volna, akinek elkél az útmutatás, vagy épp a babusgatás, és az író ugyanakkor ezt egy csöppet sem vette zokon tőle.
– Hát… nem bánom… együnk… - emelte fel a kéziratpapírból boglyas fejét az író, majd sóhajtott egyet, és igyekezett kinyújtóztatni macskásodásnak indult végtagjait.
– Na látod drága férjem! Így már mindjárt más! – gyönyörű, hosszú kezeivel máris szedett férjének tányérjára egy-egy falat krumplipürét és ínycsiklandó sültcsirkét, majd még csalamádét is vett elő. – Tessék, édesem! Fogyaszd jó étvággyal!
– Köszönöm drága Isabelle! Mihez is kezdenék nélküled?! Jó étvágyakat!
Azzal mindketten nyugodtan, harmonikusan eszegetni kezdtek, míg a kávézóbbéi vendégek többsége valósággal megrészegülten, és kíváncsiskodva továbbra is bámulta közös jelenetüket.
 Amikor végeztek az ebéddel a gyönyörű feleség szépen gondosan visszacsomagolta az elhasznált kellékeket szatyrába, adott egy kifejező puszit férje enyhén borostás arcára.
– További jó munkát drágám! Ne dolgozz sokat! Várlak haza! – közölte, majd fürge gazellaszökkenések kíséretében kilépett a kávézóból.
A vendégek persze azonnal szóvá is tették ezt a kisebbfajta jelenetet önmaguk között.
– Láttátok Izabellet! Egyszerűen fel nem foghatom, hogy vajon mit eszik egy ennyire egzotikus nő egy olyasvalakin, mint Don Cristobal?! – kérdezgették sokan.
– Ugyan menj már a hülyeségiddel! Meglehet, hogy csupán csak azért tartott ki mellette, mert Don Cristo dúsgazdag nemesi családból származik, és van bőven vagyona.
– Ugyan már! Ez nem lehet az egyetlen indok! – vélekedtek sokan.
– Szerintem Isabelle egy fantasztikusan talpraesett, és csupaszív nő, és roppant intelligens. Elvégre szegény családból származott és ő ment a családtagjai közül egyedül a Salamancai egyetemre. Azért az nem semmi!
– …És mire vitte, hadd kérdezzem meg?! Egy kótyagos írónak lett a háziasszony felesége! Nem egy álomi élet az én mondom!
Így beszélgettek egyesek, miközben az író asztalát szinte teljesen elborították a már megírt, vagy átgépelt kéziratok tetszetős kupacai.
Aztán kora délután felé az író felállt az asztalától, összecsomagolta gondosan táskaírógépét, és fűzős mappába tette már elkészült kéziratkupacait, igyekezett meginni időközben kihűlt tejeskávéját és elfogyasztani a reggelről megmaradt péksüteményét, majd meghajtotta magát elegánsan a kis kávézó fiatal, egyetemista hölgyeinek, megköszönte a szíveslátást, és kilépett a kávézóból mindenki legnagyobb megdöbbenésére.
Miközben hazafelé sétált néhány utcán focizgató gyerkőc csapódott a nyomába, akik szívesen segítettek neki.
– Szervusztok, gyerekek! Vihetitek az írógépet, de szépen kérlek benneteket, hogy nagyon óvatosan, mert nem játékszer! – kötötte a lelkükre. A lelkes gyerekcsapat már úgy hordozta az író előtt az írógépet, mintha felbecsülhetetlen nemzeti ereklyét, vagy műtárgyat kellene egyik helyről a másikra vinniük, méghozzá teljesen sértetlenül. Útközben az egyik virágárusnál vett egy csokor szép színes, friss virágot.  
Amikor az író hazaért tengerparton álló, komfortos kis házikójába, melynek a berendezését felesége érdeme volt minden gyerek kapott egy kis édességet, meg cukorkát és fejenként öt eurót. Megköszönték majd mentek vissza focizni.
– Isabelle, hazajöttem! – közölte, amikor belépett jó hűvös téglaházba.
– Szervusz, drágám! Remélem nem dolgoztál sokat! – érdeklődött kissé aggodó hangon a gyönyörűséges fiatalasszony, és a virágcsokor láttán újra megjelent arcán az a nagyon is beszédes, és nagyon sok mindent kifejező sugárzó mennyország-mosoly.  
– Drága Isabelle! Muszáj megkérdezzelek egy fontos kérdésben… - kezdte kissé elfógodottan.
– Megijesztesz drága Cristobal! Csak nincs valami nagy baj?! Történt valami?! – törölgette kezét konyhai ruhájába az asszony.
– Isabelle! Boldog vagy-e mellettem?!
– Hát persze drágám! Én vagyok a világ legboldogabb, és legszerencsésebb asszonya, hogy ilyen fantasztikusan kreatív és sokoldalú férjem van! – válaszolta.
– Még akkor is, ha csupán szerény körülmények között élünk, és nem adhatok neked többet?! – fogalmazott egyértelműen az író, és érződött hangján, hogy nagyon bánja azt, hogy egész életében sehogy sem bírt változtatni életkörülményein, bárhogy is szerette volna.  
– Veled bárhol boldog lennék édes uram! – felelte a gyönyörű fiatal nő.
Később együtt nézték a tengerpartról a balzsamos levegőben a fantasztikus szemkápráztató naplementét. Isabelle nagyon szeretett alkonyattájt fürdeni a tenger hűsítő habjaiban. Kétrészes fürdőruhát vett fel, és akár egy csintalan kislány máris eszeveszett tempóban rohanni kezdett a nyugodt hullámok felé, míg az író pár pillanatig nézte, ahogy imádott kedvese pancsol, hogy aztán később ő is követhesse.  
  
          

CASTINGTÓL FŐMŰSORIDŐIG



Patrícia nem is hitte volna, hogy egyáltalán bekerül majd egy bulvárcsatorna talkshowjába. Tizenhat évesen egyszerre három megdöbbentő sorstragédiát is fel kellett dolgoznia.
 Szülei betegségben hunytak el, míg imádott nagymamája – aki gyakorlatilag felnevelte, és gondoskodott róla –, betegeskedő szíve folytán hagyta végleg magára.
Amikor visszament a két tannyelvű gimnáziumba és elmondta, hogy sajnos nem folytathatja többet tanulmányait, mert most a megélhetés vált a legfontosabb szemponttá viharvert életében a tanári kar, és osztálytársai, és azok szülei gyűjtéseket szerveztek megsegítésére.
 A tartós élelmiszercsomagoktól kezdve a mindennapokban nélkülözhetetlen használati cikkekig mindent vittek Patrícia nagymamájának takarós, és mindig pedáns családi házához.
 Patrícia azt sem tudhatta, hogy miként köszönhetné meg, vagy hálálhatná meg ezt a rengeteg sok figyelmességet, és önzetlen segítő szándékot.
– Szóra sem érdemes! A legfontosabb, hogy muszáj leérettségizned, mert a nagymamád és a szüleid is ezt várnák el tőled! – válaszolta erre egyik legjobb csajos barátnőjének anyukája.
Amikor végül rábeszélték, hogy fejezze be a gimit, és tegye le az érettségit is Patrícia színjelessel végzett, és egyfajta különös, lelki érettségi fejlődésen is átment, hiszen most már muszáj volt mindent egymagának elvégeznie, és megcsinálnia.
Gondolt egyet és jelentkezett egy casting-meghallgatásra.
Tagadhatatlanul borzalmas, vacak, és szenny műsor volt, ami főként problémás párkapcsolatokat vizsgált, és a problémás, lázadó kamaszok lelki világát igyekezett zászlajára tűzni; a meghívott vendégek pedig egymással veszekedhettek, rikácsolásszinten ordítozhattak ország-világ szeme és füle számára, amennyi csak belefért.
 A testi sérüléseket tiltották, ám minden mást – úgy tűnik –, megengedtek.
 A matuzsálemkorú pszichológusnő, aki pedig kiértékelte a problémás serdülők viselkedését maga is matuzsálemi kort ért meg, és – sokak szerint –, idejétmúlt, múltszázadi módszerekkel pepecselt, és elemzett, holott a XXI. század minden szempontból megkövetelte, hogy egy szakember remélhetőleg minden téren legyen felkészült, és érkezzen felkészülten a stúdióban történő adásra.
A problémás lázadók c. már-már klissészerűnek, és elcsépeltnek hangzott, és valami idejét mulatságot árasztott magából.
Patrícia szinte senkinek sem említette, hogy elment szereplőválogatásra, mert valami titokzatos okból talán maga is úgy érezte, hogy ez olyasvalami, amit elsősorban saját magának kell megtennie. Talán így szerette volna próbatétel elé állítani önmagát, hogy tesztelhesse mennyit bír ki az életnek nevezett vizsgán.
Egy szerdai nap délutánján ment el az adott bulvárcsatorna épületében történő castingra, enyhe izgalommal lépett a stúdióba. Nagy meglepetésére a producer, és a stábtagok is meglepően fiatalosak voltak, alig pár évvel idősebbek csupán, mint ő.
– Szia, üdvözöllek minálunk! Mit gondolsz a műsorral kapcsolatosan? – tették fel neki az első naiv, gyerekes, szokásos kérdéseket.
– Hát… az az igazság, hogy még nem igazán volt időm elmélyedni a témában… de ígéretesnek hangzik… - adott kapásból laza, frappáns, és ugyanakkor nagyon is diplomatikus választ, ami mindenki nagy megelégedésére szolgált.
Patrícia sohasem szerette, ha mások kiteregetik saját titkaikat, vagy épp lázadó, problémás magánéletük részleteit, hiszen az senkire sem tartozott, nemhogy még a legtöbb tévénézőre, mégis látott valami nagyon kreatív, és ugyanakkor inspiráló energiát az adott stúdióhelyiségben, mely jócskán felkeltette ambícióit és érdeklődését.
– Gondoltak már arra esetleg, hogy a kamaszokkal kicsit komolyabb témákról is elbeszélgethetnének?! – tette fel saját kérdését. Csak úgy egyszerűen kijött a számán, mondván; őt úgy sem fogják bevenni egy olajozottan vérprofin működő, ütőképes szakmai csapatba.
– Hát eddig te vagy az első jelentkező, akiben felmerült ez az elképzelés, és nagyon köszi! – kontrázott az egyik fiatalos gyártásvezető, aki később azonnal leadta a drótot valamelyik fejes producernek, hogy ezt a rámenős, talpraesett kiscsajt mindenképp vegyék majd be a műsorba.
– Akkor addig is megmutatom a stúdiót, ha kedved van hozzá! – kalauzolta maga mellé az egyik asszisztens.
– Az nagyszerű volna! – Patrícia valóságos kislányos örömmel, és kíváncsisággal vetette bele magát egy bulvárcsatorna hétköznapi, nagyon is pörgős vulkánkitörésszerű életébe. Valósággal minden felvillanyozta, és persze minden nagyon is érdekelte.
Miközben egyik folyósoról a másikra vándoroltak, és számos helyiségbe és szobába bekukkantottak kezdve a felvételvezető helyiségén át egészen a híradót, és napi híreket rögzítő studótermekig Patrícia mindent aprólékosan igyekezett elraktározni saját külön bejáratú emlékezetében, hogy később emlékezzen rá, ha esetleg bárki bármi fontosat, lényegeset elfelejtene, vagy emlékeztetni kelljen.
– Amint látod a munka dandárrésze ebben a szobában történik! – mutatott körbe az asszisztens, aki bizony jócskán érződött a fásultság és enyhe kimerültség jele. Már így is – több mint –, tizenkét órája egyhuzamban volt talpon, és kiadós koffeinmennyiség nélkül el sem hitte volna, hogy kibírja a fokozatos hajtást és pörgést, melyet ez a munka valósággal szinte mindenkitől napi szinteken maradva megkövetelt.
– Mennyi időt hagynak, amíg egy-egy riporter felkészül egy-egy riportból? – kockáztatott meg egy ártatlan kérdést Patrícia.
– Nos ez egy kitűnő kérdés! Az attól függ! Hogy versenyképesek legyünk, és megelőzzük a többi konkurens bulvárcsatornát nem árt, ha a legfrissebb anyagok naprakészek, és az elmúlt két-három órában frissítik őket. De azért jó, ha az adott riporter is képben van egy-egy riport kapcsán! – vallotta be az asszisztens.
Így is beletelt egy másfél órába mire a komplett stúdió helyiségeket alaposan végig jártak, és Patrícia mindent alaposan megnézhetett.
– Hát akkor még egyszer köszi, hogy benéztél hozzánk, és mindenképp értesíteni fogunk telefonom, amennyiben rád esett a választás! – rázott kezet vele az asszisztens sietősen, mikor kiengedte a digitális chipkártyás kapun az épület főbejáratánál.
Patrícia egész úton hazafelé menet csak ezen bírt gondolkodni. Mintha minden más lényeges dolog. Mint mondjuk a családalapítás, gyerekszülés, biztos, jól fizető állásajánlat, esetleg karrierálom már csak apró porszemeknek tűnhettek volna egy vérbeli bulvárcsatorna életéhez képest.
Amikor hazament nagymamája családi házába és kinyitotta a rozsdásodásnak indult postaládát, melyre már ráfért volna a festés, és karbantartás azonnal szembesült az első közüzemi számlákkal, melyeket záros határidőn belül muszáj lesz befizetnie.
Előbb még adott magának egy szusszanásnyi időt és felhívta legjobb csajos barátnőjét, akire mindenben számíthatott kiskorától kezdve, hogy alaposan kikérdezhesse erről a kissé idióta reality tévéműsorról.
– Szia Bogi! Mondd csak, ráérsz most egy kicsit?! – szólt bele a telefonba.
– Szia, édesem! Mi az hogy! Jót fog tenni egy kis dumálgatás! Nálad vagy nálam?! – érdeklődött.
– Mit szólnál, ha kivételesen inkább te ugornál át hozzám?!
– Körülbelül húsz-huszonöt perc múlva már ott is vagyok szívem! Addig kitartás!
A legjobb barátnő állta a szavát, mert hajszálpontosan húszönöt perc múltán már meg is érkezett Patrícia házához, és hármat csöngetett.
– De jó! Szia, csajszi! Búj csak be! – nyitotta ki előtte a jócskán nyikorgó kerti kaput, amire szintén ráfért volna az olajozás.
– Szia, drága barinőm! Na, mesélj, mi van?! – kíváncsisága azonnal szószártyává tette.
– Képzeld elmentem egy bulvárcsatorna castingjára és azt mondták, hogy lehetséges, hogy be fognak válogatni majd egy kissé bugyuta műsorba, mely problémás kamaszokról szól. – újságolta.
– Na nem mondd édesem! Ez isteni hír! Akkor meg mi a gond?!
Már másnap reggel SMS-üzenet érkezett Patrícia telefonjára, melyben azt kérték tőle, hogy ismét szeretettel várják egy meghallgatásra a bulvárcsatorna egyik stúdióhelyiségében.
– Ha be tudnál fáradni a stúdióba az hihetetlen nagy segítség lenne! – közölte vele az egyik vezető asszisztens.
– Persze, semmi gond! Mikorra? – kérdezett vissza. Rendkívül felcsigázta a hír.
– Mit szólnál mondjuk a héten szerdán reggel fél tíz körül?
– Az nagyszerű lesz, köszönöm szépen!
– Akkor várunk szerdán! Addig is legyen szép napod! – búcsúzott tőle telefonon az asszisztens.
Patríciának most is lelki szükséglet gyanánt szüksége volt valakire, aki máris mellette terem, és elkíséri a stúdióba, ha ne adj Isten a dolgok esetleg más fordulatot vennének. Gyorsan mobiljáért nyúlt és máris tárcsázott:
– Szia, Bogi! Egy hatalmas szívességet szeretnék kérni! Most szóltak, hogy menjek be a stúdióba, és csak azt szeretném megkérdezni tőled, hogy esetleg lenne-e rá szabad perced, hogy elkísér?! Hihetetlenül sokat segítenél…
Kicsit hosszú, méla csend következett a vonal túlsó végén, majd Bogi rávágta, hogy a legjobb barát mindig segít a bajban.
– Mindjárt ottvagyok nálad a verdámmal, és felveszlek. – felelte.
Alig tíz perc múltán egy tetszetős, háromajtós autó fékezett Patrícia nagymamájának háza előtt, és háromszor megnyomta a csengőt.
– Szia, reggelt! Készen állsz, csajszi?! – kérdezte.
Patrícia megpróbált elfogadhatóan felöltözködni, majd bevágta magát barátnője kocsijának anyósülésére és már indultak is, hogy még véletlenül se késsenek el.
– Annyira izgatott volt a hangod, csajszi! Csak nincs valami gáz?! – kérdezett rá, miközben egy kereszteződés előtt a piros lámpára várakoztak.
– De nagyon is! Nem tudom, hogy a bulvárcsatornánál megkapom-e a melót, vagy sem, és ez egy kicsit idegileg golyóssá, és instabillá tesz. – mondta meg az igazat. Semmi értelme sem volt alakoskodni nagyon régi, bizalmas barátok között.
– Ne szarj be, édesem! Mindenre van megoldás és ha mégsem jössz be nekik talpraesett lánynak ismerlek hozzá, hogy megold a helyzetet! – igyekezett bátorítani, amennyire csak tőle tellett.
– Szuper, vagány csaj vagy Bogim, és nagyon köszi!
A bulvárcsatorna stúdiójába pont kicsivel fél tíz előtt érkeztek meg. Patríciának már csupán csak annyi szabad perce maradt, hogy barátnőjét gyakorlatilag maga után húzza-vonva bevonszolja a recepcióspulthoz, ahol mindketten kaptam egy-egy digitális beléptetőkártyát, majd rohantak is a személyzetis lifthez, mely felvitte őket egy folyosóra, ahonnét a legtöbb stúdiót megtalálhatták.
– Hűha! Ezt nevezem! Te itt dolgozol, csajszim?! – Bogi nem győzött ámulni, és csodálkozni, hogy legjobb barátnője megfogta az isten lábát.
– Hát egyelőre ez volna a legfontosabb cél!
Mindketten beléptek az adott stúdióba, ahol a személyi asszisztens már várta Patríciát.
– Szia! Akkor készen állsz, hogy elkápráztasd a nézőket?! – kérdezte.
– Szeretném azt hinni… - jött a kissé bizonytalan válasz.
– Meglásd minden stabilan fog menni, és segítséget is kapsz! Andriskám megérkezett a partnered! – szólt hátra a sminkszobába az asszisztens, ahol egy veszedelmesen fótómodelképű, ficsúr pasi máris kilibegett, mint valami díjnyertes primadonna, és tetőtől-talpig végig mérte Patriciát.
– Megfelelő lesz! – jelentette ki, majd fogott két mikrofont, és az egyiket Patrícia kezébe adta. – Nesze szivi! Erre azért még szükséged lehet!
– Ö… köszönöm szépen…
– Na, mi lesz! Rajtatok a világ szeme! Felvétel indul! Hajrá! – szólt az asszisztens és a showműsor két házigazdáját máris a kíváncsian figyelő kamerák kereszttüzébe tolta be.
Patrícia rendkívül izgult, miközben a stábtagok igyekeztek terelgetni, és segíteni. Még a súgógépet is megmutatták neki, hogy miként működik. A kezdeti nehézségeket leszámítva az első öt-tíz perc után szinte gyerekjátéknak tetszett az ún. műsorvezetés, és amikor szóltak, hogy felvétel leáll Patríciának ki kellett fújnia magából a mindvégig magában tartalékolt stresszes, és feszültséggel terhes levegőt.
– Fantasztikusan zseniális voltál drága barátnőm! – gratulált neki elsőként Bogi, amikor az egésznek vége lett.
– Hát nem volt rossz cicukám, de azért ne szállj el magadtól nagyon… - jegyezte meg a jóképű ficsúr pasi, majd azonnal visszament a sminkszobába.
– Nagyon jól csináltad! Elsőre nem is volt annyira rossz! Később meglásd sokkal gördülékenyebben fog menni! A fizetésedet minden hónap tizenötödik napjáig átutaljuk, ha van bankkártyád, de ha nincs azon is könnyedén segíteni lehet! – mondta az asszisztens. – Van esetleg bármi jellegű kérdésed?!
– Hú! Azt hiszem most ennyi élmény untig elég lesz egy napra! – vett ismét egy hatalmas levegőt Patrícia.
– Akkor Üdvözlünk a csapatban! Bekerültél! Legyen szép napod! – köszöntötte az asszisztens, majd elviharzott egyéb teendői okán.
A két barátnő úgy érezte muszáj kidumálniuk a megtörtént események láncolatát, így amikor kijöttek a bulvárcsatorna épületéből gondoltak egyet és beültek a körút sarkán lévő kínai büfébe, ahol isteni, fűszeres szecsúáni sült rizst és szójaszósszal nyakonöntött tésztákat lehetett kapni, és emellett rántott, fűszeres bundában sütött csirkemellcsíkokat is.
– Vegyünk mindenből egy keveset, mert úgy érzem menten éhen halok! – javasolta Bogi.
– Nincs ellenvetésem!
Beültek egy félreeső boxban a büfében, és máris falatozgatni kezdtek, miközben valósággal dőlt belőlük a szó.
– …És képzeld csak minden felvételt egy felvételvezetőnek nevezett ember koordinál, aki felelős az egész adásért! – lelkesedett Patrícia. Olyan volt most, akár egy minden újdonságra kapható kisgyerek a cukorkaboltban. Látszott, hogy nagyon felcsigázta az új munkája.
– Ez nagyon jó csajszi! Nagyon büszke vagyok rád, és azok lennének a szüleid és a nagyid is!
– Bárcsak ők is itt lennének most…
– Ki tudja?! Talán lélekben itt vannak most is melletted, nem igaz?!
– Lehetséges…
– Az a beképzelt, ficsúr pasi nagyon elvolt telve magától.
– Andriska csupán egy egyszerű hírolvasó! Sosem tudott megtanulni valódi csapatjátékosként viselkedni! Az ilyen egoista, nárcisztikus seggfejeket nem is kellene a bulvárszakmában foglalkoztatni. – vélekedett Patrícia.
– Szerintem sem! És mondd csak, mennyi pénzt kapsz ezért?! – kíváncsiskodott.
– Szerintem szép summát fogok kapni! A lényeg, hogy egy kis odafigyeléssel szépen fogok boldogulni, és most csak ez számít, mert a számlák, és kiadások mindig is voltak, vannak, meg lesznek! – vélekedett bölcs előrelátással.
– Ezt helyesen gondolod csajszi! Akkor eszegessünk, aztán majd meglátjuk, hogy hogyan alakul a napunk!
– A szívemből beszélsz drága barátnőm!
A két csajos barátnő lassú komótossággal eszegette ínycsiklandó, és gusztusos kínai kajáikat, majd, amikor végeztek bevágták magukat Bogi autójába és elindultak a városon át Patrícia otthona felé.
            

BOLDOG BÖRTÖNLAKÓK ÖRÖKKÉVALÓSÁGA

A nyár végjátszmája még
almát szedeget
részeges fény-vízesésekben;
tán még a Velencei tó is
masszívan magába rejti az átmeneti,
tartósnak ígérkező vízhiányt,
s a cápaveszélyt.

Egy-egy tetszetős luxusjacht
még így is felfedezőútra
indul kalandvágyó
gép-Kolombuszként az Adrián.
Az érző-lüktetni vágyó szív
is szerelmes közhelyeket bír
csupán csak kiabálni
ezüstfényű csillagokra;
gyerekkor halhatatlannak hitt
csodáit az összetettségbe
fordult lélek is ideje korán beissza,
akár boldog börtönlakó a rácsok láncait.

Bűnök s vétkeink
mind megtorolhatatlan
részeinkké csoportosulnak;
ódon családias drámák
perpatvaraiból lelki-sérült,
örök gyerekek
tudatosan gyanakodnak.

Ok s okozat kísértetvágya
még fennen hirdet s lobog,
mintha már sosem lehetne
tőle teljesen s igazán végképp
megszabadulni;
örökkévalóságok papírtemetőiből
szellem-indítékokat markol.

Hajnaltalanná lett város
rétegeiből elsietett búcsúzásokkal
visszhangzik a könnyed,
balzsamos szél.
A Lélek lépteit - félő -,
talán már csak az értelem,
s tudatalattiban összegyűlt
biológiák őrizhetik meg hűségesebben.

Hosszúvá érett minden
naiv-gyerekes tévedés,
mert maga az elmúlás lett az,
amivel képtelenség bármit is kezdeni.

Ordító Idők agyarát
is jbb volna végleg magunk
mögött hagyni.
Miért, hogy a közönyök tartósnak
becézett árvasága
- előbb-utóbb -,
bárkit megrabol, ha nem vigyáz?!

Jó volna egyszer már végleg hazatérni.
Mert örökös fekete lyukak égnek
a szív helyén, hol egykor őszinte
érzéseknek kellett volna
masszívan lüktetniük;
a tapasztalások futóárkai
is be lettek temetve teljesen.

SORS-JEGYESEK



Dr. Sári Bettina már egész kisgyerekkorától kezdve szerette tudatosa, precíz, pontosan megtervezni saját, jól kiszámítható életét. Miután minőségi oktatásban részesült, és természetesen a legjobb belvárosi gimnáziumban érettségizett – szüleinek hála –, külföldön kezdett egyetemre járni, és karriert építeni. Amikor visszajött, és testközelből tapasztalhatta a furcsa, már-már abszurd-groteszk határát súroló hazai állapotokat kicsit szégyellve említette meg néhány vállalatnál, és cégnél – ahova előzetesen elküldte részletes önéletrajzát és portfólióját –, hogy phd doktori fokozattal is rendelkezik. Irodalmi szakdolgozatát a XX. század ismertlen íróiból írta, különös tekintettel a külföldön élő, emigrációba kényszerült szerzőkre fókuszálva.
Már tizennyolc évesen modell állását kínáltak számára előbb Milánóban, később Párizs, majd London is szemet vetett rá, mert amit Bettina megígért azt becsületesen, ha törik, ha szakad megcsinálta, és véghez is vitte. Azonban sajnos csúfosan kiábrándulni látszott a párkapcsolatok tekintetében, melyek – úgy tűnt –, mások felszínessége és kihasználhatósága csak még jobban megront.
Egyszer aztán egy társasági rendezvény háziasszonyaként valósággal azonnal figyelmes lett egy furcsa, különös fickóra, aki – bár zakót, és inget viselt –, sehogyan sem álló nyakkendője és furcsa magatartása egy csapásra kíváncsivá, és titokzatossá is avatta Bettina szemében. Amikor később ugyanez a titokzatos férfi – persze merő véletlenségből –, az egyik sikeres üzletasszony méregdrága ruhakollekcióját véletlenül egy pohár pezsgővel öltötte le, mert önhibáján kívül az egyik gonosz üzletember elgáncsolta, az üzletasszony máris borsós összegű kártérítést követelt, mire váratlanul és a semmiből persze azonnal előbukkant az estély főszervezője, és két izomkolosszus testőr kíséretében a különös, szerencsétlenül járt, falfehér, és végtelenül szomorúkedvű férfit teljes kártérítés megfizetésére kötelezte.
– Uram! Felszólítom, hogy fizesse ki az üzletasszony ruháján esett kárt!
– Ö… elnézését kérek, de itt valami félreértés történt… valaki elgáncsolt… – vallotta be az igazat a szerencsétlenül járt férfi.
– Kedves uram, jobb, ha nem jön ilyen légből kapott tündérmesékkel! Vagy most azonnal kifizet fél millió forintot készpénzben, vagy kártyán, vagy rendőrt fogok hívni, és megteszem a szükséges intézkedéseket. Remélem, világos voltam?! – jött indulatba a főszervező, aki teljes mértékben a rikácsoló hangú üzletasszony pártján állt.
– Bocsánatot kérek… - lépett azonnal a tettek mezejére Bettina. – Talán valami probléma van?! – kérdezte segítőkészen.
– Ez a furcsa Úr itt nem hajlandó megtéríteni az üzletasszony ruháján esett félmillió forintos kárt. Azt állítja, hogy valaki elgáncsolta, és pénze sincs!
– Én talán tudnék segíteni! – Bettinát mindig is érdekelték a furcsa, bűnügyi esetek, és most úgy gondolta felcsap önkéntes nyomozónak, hogy kiküszöbölhesse a csorbát. Kedvesen odalépett a nagyon szomorú férfihoz.
– Üdvözlöm! – nyújtott kezet. – Bettina vagyok! Úgy hallottam, hogy segítségre lenne szüksége.
A férfi falfehérré vált, és úgy festett, mint akit letaglózott és azonnal megsemmisített a gondolat, hogy súlyos kártérítést vonnak a nyakába.
- Kezét csókolom! Balogh Máté vagyok! – rázott óvatosan kezet Bettinával. – Sajnos nincs pénzem, és a hölgy láthatólag rendkívül… ellenszenves… - jegyezte meg.
– Megígérem, hogy nem lesz semmi baj! Talán fáradjunk át egy valamivel nyugodtabb helyre, és részletesen mesélje el, hogy miként történt a szóban forgó eset?! – Bettina nem zavartatta magát, máris karon fogta a nagyon szomorúnak, kétségbeesettnek látszó negyvenes férfit, és átkísérte egy valamivel nyugodtabb helyre.
Amikor már bizalmasan kettesben voltak, és sikerült asztalt is szerezni a férfi részletesen elmesélte Bettinának az esetet. Amikor története végéhez ért Bettina kicsit hitetlenkedve csóválta fejét, hiszen azért nem mindennapi eset, hogy valakit bosszúból, vagy kicsinyes gonoszság okán elgáncsolnak, és emiatt több mint fél milliós kártérítést szükséges megfizetnie.
– Most ott állok, ahol a part szakad… – vallotta be a férfi. – Az állásomból kirúgtak, és képtelenség ilyen sok pénzt összeszedni! – Érződött, hogy valósággal szíven üti az egész vele történt eset. Bettina elhatározta, hogy ő majd elboronálja vagy így, vagy úgy a dolgokat. Talpraesett határozottsággal – ahogy édesanyjától, és nagymamájától tanulhatta –, máris felállt az asztaltól, megkérte a férfit, hogy maradjon itt nyugodtan még pár percig.
– Nyugodtan maradjon itt! Itt biztonságban lesz! Nemsokára visszajövök! – ígérte, majd visszament a tett színhelyére, ahol a szupermodel hölgyemény még mindig replikázva azonnali kártérítést követelt.
Bettina bizalmasan váltott néhány szót a szupermodellel, és elmondta, hogy vannak jogi ismerősei, és hogy nem kellene egy gáncsolási esetből ekkora hajcihőt és perpatvart kerekíteni, amikor csupán egyszerű, szerencsétlen balesetről van szó.
– Micsoda pimaszság! Még hogy egyszerű baleset?! Ha nem hajlandó az az idióta megtéríteni a milliós kárt, akkor majd a törvény, és a hatóság megteszi! – a rendezvény főszervezője is egyértelműen a szupermodel pártjára állt.
– Tudják mit?! Én kifizetem a teljes összeget! Ehhez mit szólnak?! – támadt egy ötlete.
Ezen a szupermodel, és a főszervezőnek is nevetnékje támadt.
– Hahaha! Jó vicc! Ennyi pénzed az életben nem lesz kisanyám! – hisztizett cinikus hangnemben a szupermodel.
– Nagyon is tévedsz édesem! – tegezte vissza azonnal. – Külföldi modelmunkáimból szép summa ütötte a markomat, és kész vagyok megtéríteni a kárt! – tüntetően kis ridiküljébe nyúlt, és úgy tett, mint aki a pénztárcáját keresi.
– Hölgyeim! Valami probléma van, esetleg?! – lépett oda váratlanul hozzájuk egy üzletember, akiről már messziről látszott, hogy rengeteg kapcsolattal, és anyagi tőkével rendelkezik, így félmillió forint már meg se kottyan neki.
– Szervusz Ákos! Ez a hölgyemény azt állítja, hogy kapásból kitud fizetni félmilliót! – hajtogatta a szupermodel mosolyogva.
– Nem csak állítom édesem, de így is van! – emelte fel büszkén az állát Bettina.
– Üdvözlöm! Dr. Hajas Ákos üzletember vagyok! – nyújtott kezet a jóképű férfi. – Ha gondolja szívesen kisegítem anyagilag!
– De hát Ákos ez egyáltalán nem szükséges! – a főszervező férfi mintha kissé megijedt volna az üzletember tekintélyétől, vagy presztízsétől, mert egyre inkább kezdett félénk, visszafogott stílusban viselkedni, és már korántsem volt akkora mellénye.
– Szót se többet! – Az üzletember benyúlt méregdrága öltönye belső zsebébe az okostelefonjáért és máris szólt személyi titkárának, hogy utaljanak át félmilliót a rendezvény főszervezőjének bankszámlájára, amiből majd kártérítés gyanánt a szupermodelnek is jár pénz.
– Ákos ezt igazán nem kellett volna… - szabadkozott a főszervező férfi.
– De, nagyon is! Akkor őszintén remélem, hogy mindenki elégedett! Ha bármiben a segítségére lehet kedves hölgyem ne habozzon szólni! További kellemes napot! – intézte elsősorban Bettinához szavait, majd azonnal visszatért saját privát asztaltársaságához.
Bettina legalább annyira megvolt illetődve a jótékony gesztus láttán akárcsak a rikácsoló szupermodel, és a rendezvény főszervezője. Ki látott még ilyet, hogy egy befolyásos üzletember egyszerűen kifizessen félmilliót egy baleset miatt?! De hát történhetnek csodák, nem igaz?!
– Ezúttal szerencsétek volt édesem! Neked és annak a szerencsétlen idiótának! De jobban teszed, ha távol tartod tőlem! – a szupermodel azt hihette, hogy kicsinyes fenyegetéseivel majd Bettinára hozhatja a frászt, ám Bettinát – szerencsére –, kemény fából faragták, mert lepattantak róla a szóbeli sértések.
– Tudod drágám imádott nagyanyám mindig azt mondta nekem: ,,Édes kislányom, ha szellemi párbajt szeretnél ne áll szóba idiótákkal!”
Bettina ezt követően ügyet sem vetett a gonoszkodó szupermodelre, és a másik férfira, hanem visszatért Mátéhoz, aki időközben valósággal már a körmeit rágcsálta fokozott idegességében, hogy honnét fog rengeteg sok pénzt keríteni.
– Remélem gyors voltam? Minden rendben van kedves Máté! Önnek nem szükséges megtéríteni az okozott kárt! – foglalt újból helyet az asztalnál.
– Ö… bocsásson meg… nem igazán értem… - tanácstalanná vált a hangja.
– Képzelje csak el már éppen nyúltam volna a ridikülöm felé, hogy kifizessem a kért összeget, amikor egy üzletember sietett a segítségemre, aki volt szíves és máris a teljes összeget átutalta a rendezvény számlájára. Nem mondom kicsit nagy kő esett le a szívemről, márha érti, hogy mire is gondolok. – Bettina nagy levegőt vett, mert úgy érezte mintha szorítaná a gyönyörű ruhája, holott csupán ő is átélte az izgalmakat.
– Ó, így már érthető a dolog! Nagyon köszönöm, hogy segített és nem hagyott cserben! – köszönte meg Máté.
– Nagyon szívesen! De most szeretném, ha kicsit mesélne magáról! Bárhol elkezdheti! – bizalmas, megnyugtató mosolyába valóságos felüdülés volt belekapaszkodni a férfinak.
Máté nagyon sok mindent elmesélt kissé viharvert, zaklatott, kisebbrendűségi komplexusokkal gyötört gyerekkoráról, aztán később egyetemista korszakáról, a rettegett magyar szakon, és Bettina könnyedén rájöhetett, hogy hasonló érdeklődési körük van.
– Képzelje csak kedves Máté! Irodalomból doktori disszertációt írtam, és szerencsére sikerült a védésem is! A XX. századi ismeretlen írókról szólt.
– Ennek igazán örülök! Én sajnos már meg sem kíséreltem, hogy megpróbáljam – legalább is –, a doktorit, mert addigra a magyart a nyelvészeti dolgok miatt muszáj volt leadnom. Brutálisan ráfeküdtek a magyar nyelvtani rendszerre. – vallotta be.
– Hát ezt őszinte sajnálom! Később sem próbálta meg? – érdeklődött kedvesen.
– A szüleim azt javasolták, hogy vidéki egyetemmel próbálkozzak, mert ott állítólag elnézőbbek, mint a fővárosban, de nem igazán sikeredett a dolog, így kénytelen-kelletlen muszáj volt tovább lépnem, de a két szakdolgozatot beköttettem, és meg is őriztem.
– Egyszer szívesen elolvasnám, ha szabad.
– Állok rendelkezésére!
Nagyon jól, felszabadultan érezték magukat egymás társaságában, és Bettina felismerte a tényt, hogy Balogh Máténak nem árt, ha van egy olyan igazi, őszinte barátja, aki mindig kicsit terelgeti a megfelelő irányba és megfogja a kezét. S bár régóta nem fordult vele elő ilyesmi, de úgy érezte, mintha egyre inkább kötődni kezdene ehhez a furcsa, különös férfihoz, aki bár kissé esetlen és a világ dolgaiban kissé tétova, mégis nagyon őszinte ember, aki igazán ritka kincs manapság.
– Ha gondolja Máté szívesen hazaviszem! Itt parkol az autóm!
– Igazán köszönöm, de nem szeretnék alkalmatlankodni, hiszen már így is nagyon sokat segített.
– Egyáltalán nem fáradtság! Legalább én is jobban áttudom gondolni a történteket!
Kettesben hagyták el a rendezvényt, majd beszálltak Bettina meggypiros, tetszetős autójába. Máté még a vezetőülés ajtaját is gavallérok módján kinyitotta Bettina előtt, aki azonnal elpirult, és meg is dobbant a szíve.
– Biztosan sokan mondták már Önnek kedves Máté. Ön egy igazi, hamisíthatatlan, romantikus lovag! – szállt be a vezetőülésbe, majd megvárta míg Máté is beszáll mellé.
– Eddig még csupán csak Öntől volt szerencsém hallani!
– Akkor lássuk csak! Merrefelé lakik? – fordította el az indítókulcsot, és adott sportos autójának egy kis gázt. Remekül vezetett, persze ügyelve a közlekedési szabályok helyes betartására. Egész úton egymásnak adogatták mintegy feldobott labda módján a megkezdett, kíváncsiskodó beszélgetésüket. Bettina könnyedén rájött arra, hogy bár – kétségtelen, hogy fényes, betonbiztos karriert, és életet sikerült magának összehoznia, és megteremtenie, ám valójában igazán senki sincs, akivel ezt maradéktalanul élvezhetné, és megoszthatná. Amikor kocsijával fékezett a Budaörshöz közeli aprócska kis leágazásnál, ahol a férfi lakott, valahogy a búcsúzás is kissé furcsának tetszett.
– Hát kedves Máté itt is volnánk! Cirka huszonöt perc, nem számítva persze a forgalmi dugókat. De ezt sikeresen átvészeltük. – kicsit úgy tetszett ez a mondat, mintha Bettina elsősorban önmagának szeretne gratulálni.
– Igazán köszön, hogy elhozott és köszönöm a segítséget a ruhakollekció miatt is! – hálálkodott Máté.
– Várjon csak, még egy percet! – állította meg, mielőtt a férfi bement volna kis családi háza kapuján.
– Tessék parancsolni! – állt meg.
– Arra gondoltam, hogy mit szólna hozzá, ha a héten esetleg összefutnánk, hogy kicsit jobban megismerjük egymást?!
– Az nagyon jó lenne! Örülnék neki!
– Akkor ezt megbeszéltük! És ezentúl egészen nyugodtan tegezhetjük egymást, mert a magázódás az olyan jéghideg, és formális, mi pedig már kezdünk összebarátkozni! Nem igaz?!
– De nagyon is!
– Akkor szép estét, és vigyázz magadra! Viszontlátásra a jövőhéten! – Azzal Bettina sugárzó, gyönyörű, elégedett mosolyt villantott a megilletődött férfira, gázt adott majd visszakanyarodott az ellentétes irányba. Szíve azt suttogta, hogy minden bizonnyal még találkozni fognak.  
   
  

MAKADÁMDIÓ ÉS SZTÁR-ZSÁKBAMACSKA



Előbb csupán csak enyhén, alig öt perc múltán pedig már egyértelműen égető, pokoli viszketés kezdte gyötörni, mindez csupán csak azért, mert aznap – már megint –, nagyon sikeresen elfelejtett reggelizni, holott még édesanyja is nem győzte figyelmeztetni.
A valódi ok ennél azért kicsit egyszerűbb, és prózaibb. Nevezetesen a gyönyörű, fiatal, és persze roppant tehetséges színésznő – mint később ezt ő is megtudta kezelőorvosától –, allergiás lett a makadámdiótól.
– De hát az meg, hogy létezhet?! Gyerekorom óta kutya bajom sem volt, és akkor tessék egy filmforgatás kellő közepén kell, hogy lerobbanjak?! – bosszankodott hangosan az orvosi rendelőben, miközben igazság szerint képtelen volt eldönteni, hogy vajon saját magára haragudjon-e, vagy éppen szintén kezdő asszisztensére, akinek tudnia kellett volna láthatatlan allergiás tüneteiről.
– Mindjárt hozom a recept szerinti kenőcsét, és ha kérhetek valamit aranyoskám ne vakaróddzon! – parancsolt rá a középkorú doktornő.
– Igen… megértettem… - amint a doktornő elhagyta a helyiséget a színésznő továbbra is serénykedve vakargatta piros pörsenéses nyakát, karját, vállait, és jóformán minden bőrfelületet, ahol az allergiás reakciót egyáltalán tapasztalta. A doktornő alig húsz perc után tért vissza a rendelőbe, és jó vastagon igyekezte bekenni a színésznő egész viszketős bőrét.
– Remélem tanult az esetből kedves…
– Hát az egyszer biztos, hogy jó kis lecke volt, annyi szent. – válaszolta.
Visszament a filmstúdióba egyenesen hiperszoper, légkondicionálással felszerelt lakókocsijába, hogy megpróbálja túltenni magát az ún. ,,makadámdiós mérgezési eseten” melyet, ha nem vesznek idejében észre, akár még komoly baja is származhatott volna a dologból.
Az egyik kedves, közvetlen kezdő színészkollegája egy tofusüteménnyel kedveskedett neki, mert – bár a színésznő igyekezett titkolni –, szülinapja volt a héten, és valósággal utálta, és rühellte, hogy egy évvel megint csak korosabb lett, holott hamvas, bájos arca, még mindig babaszerűnek hatott. (megjegyzendő plasztikai, és botox beavatkozások nélkül).
– Szia, reggelt! Hogy érzed magad?! Csak arra gondoltam, hogy beköszönök, és megnézem, hogy rendben vagy-e! – kopogtatott párat a lakókocsi ajtaján a közvetlennek tűnő férfi kollegája.
– Szia, Dávid! Kösz szépen, hogy beugrottál! Ne haragudj, hogy ilyen totálisan katasztrófa állapotban kell látnod, de épp az orvostól jöttem, aki igyekezett megnyugtatni, hogy a kiütések, és az ezzel járó viszketések eltűnnek, csupán csak a speciális gyógykenőccsel kell kenegetnem a megfelelő bőrfelületet… - ekkor vette észre a kisebbfajta tufusütit, ami nagyon kedvelt, mert kevés kalóriát tartalmazott. – Ezt nekem hoztad?!
– Ó, gondoltam egy kicsit kedveskedek neked… - szerénykedve nyújtotta át a négyzetalakú, esztétikus dobozba becsomagolt süteményt. – Tessék, a tiéd! – Nem merte megemlíteni, hogy utólagos szülinapi meglepetésnek lett szánva.
– Ó, hát igazán köszönöm! Ez igazán nagyon figyelmes! – vette át óvatosan, majd rögtön felfedezte a gyufáskatuját, a kis csomagban. – A gyufa minek?! – kérdezett vissza.
– Tudom, hogy utálod, ha valaki a szülinapodat emlegeti, de csak arra gondoltam, hogy milyen muris lenne, ha itt most itt elfújnád a gyertyákat. – azzal már ki is vett egy gyufaszálat a skatulyából, és jelképes keretek közt az egyik ínycsiklandó tufusüteménybe szúrta, majd meg is gyújtotta.
– Most kívánj gyorsan valamit, mielőtt leégne a gyertya!
A színésznő kislányos, grimaszszerű mosollyal nagy levegőt vett, majd úgy csinált, mint aki ténylegesen gondolkodik, majd azonnal elfújta a jelképesen meggyújtott gyertyát.
– Mit kívántál? Szabad tudni?! – érdeklődött kíváncsian a férfi.
– Te is tudod, ha elmondanám, egész biztosan nem válna valóra! – jött az egyszerű válasz.
– Na, igen, de azért lehetséges valamit megtudni a kívánsággal kapcsolatan…? – puhatolózott tovább, és nagyon is tisztában volt a helyzettel, hogy ilyen helyzetekben szívdöglesztően jóképű, és persze sármos is.
– Ha nem baj, most még nem mondanám el… de imádlak, hogy segíteni akarsz, és hogy nem hagytál magamra! – nagy, cuppanós puszit adott a férfi egyik enyhén borostás arcára.
– Mire valók a kollegák, és a jóbarátok, nem igaz?! Akkor ma még beugrasz a forgatásra, vagy pihizel egy kicsit?! – kérdezett vissza, amint készült kilépni a minden kényelemmel felszerelt lakókocsiból.
– Szerintem inkább jobb, ha itt maradok, és gyógyulgatok! – vallotta be kissé szomorkásan.
– Fel a fejjel! Hamar túlesel rajta, és meglásd olyan leszel, mint fénykorodban!
– Köszi szépen! Jó munkát mindenkinek! Szia! – köszönt el, majd visszacsukta a komfortos lakókocsija hermetikusan zárható ajtaját, és megpróbálta élvezni a kényszerűségből ráerőltetett, ajándéknak is felfogható szabadnapot.
Később délelőtt felkereste őt még előbb a sminkese, és később fodrásza, akik egyben legjobb csajos barátnői is voltak, és valósággal éltek-haltak a szaftos, szenzációéhes pletykákért, melyek a showbuisness világában terjedtek.
– Mesélj édesem? A lovagod már meglátogatott azt mindannyian láttuk! – kezdte rá a sminkes csaj.
– Jaj, Alison! Muszáj neked azonnal kinyírnod a hangulatot?! – kérdezett rá a fodrász.
– Te csak ne hisztizz itt nekem Aleesha! Jessica is pontosan tudja, hogy mire gondolok! Igaz, aranyom?! – nézett rá kutató pillantással.
– Jól van, csajok! Ha jó kislányok lesztek, és nem pletykásak, beavatlak benneteket!
– Esküszünk a legszentebb barátságunkra! – emelték fel ünnepélyesen kezeiket.
– Én is így gondoltam! Tehát a mi kedves szenzációsan jóképű, szívdöglesztő mosolyú Bradleynk itt járt, és képzeljétek még szülinapi tufutortát is hozott, és jobbulást kívánt.
– Na ne mondd! És elcsattant már végre az első, igazi csók?! – kérdezte Alison.
– Jaj, már! Hogy kérdezhetsz ekkora örökséget, mi?! Még nem! De esküszöm, annyira tündéri, aranyos, kisfiús volt, hogyha ott helyben térden állva megkéri a kezem, és bizony mindenre esküszöm, hogy itt hagyok csapot-papot, és azonnal hozzámegyek feleségül. – vallotta be a színésznő.
– Ezt most csak azért mondod csajszi, mert a hormonjaid rendetlenkednek! De másként gondolnád mondjuk húsz évvel idősebben, és legalább ötven kilóval súlyosabban! – Aleesha ironikus modora semmit sem javult az évek múlásával. Sőt, még markánsabb, és lényegre törőbb lett.
– Figyelj! Engem a nagymamám nevelt fel egy Iowai farmon, tehát egyszerű tehenészlány vagyok, és ha megtalálom a nagy Őt, egyetlen pillanatig sem akarok várni, vagy habozni, mert normális életet szeretnék magamnak, és legalább két imádnivaló gyereket! – jelentette ki kellő büszkeséggel a hangjában.
– Hát te tudod bébi, de én mindenesetre megfontolnám a gazdagabb pasik ajánlatait is! – vélekedett Alison.
– Hát már megint kezded, csajszi?! – torkolta le Aleesha.
– Csajok! Elég legyen ebből a civakodásból! – kérte Jessica. – értsétek meg, hogy bár a mostani világ a pénzről, meg a kapcsolatokról szól, mégis az ember előbb-utóbb rájön, hogy igazándiból nem ezek az igazán fontos dolgok az életben.
– Nocsak, nocsak! Milyen indián bölcs lettél, kicsi mohikánom!
– Jaj, fogd be Aleesha! Kértek egy kis sütit, vagy üdítőt, vagy valamit? Arra gondoltam csaphatnék egy szülinapi bulit is, bár ti is tudhatjátok, hogy nem igazán kedvelem az ilyesmit! – vallotta be.
– Ugyan már, édesem! Majd mi megszervezzük neked! Szigorúan csupán egy-két bizalmas ember lesz ott, és nulla seggfej! – kontrázott Alison.
– Rendesek vagytok! Van esetleg még valami, amit a rendező, vagy a producerek még kértek?! – érdeklődött a munka iránt.
– Szerintem mindenki mindennel meg van elégedve, és különben is… szenzációs munkát végeztél, mert önmagadat adtad. A forgatókönyvet napjában legalább vagy százszor átírják, míg valakinek úgy is nem lesz egy újabb kifogása, hogy kinek mi a valódi szerepe, vagy hogy a világítás és a smink egy nagy lópikula.
– Hát az már biztosan igaz!
A két csajos barátnő több mint fél órát beszélgetett a színésznővel a lakókocsiban, hogy mindenképp egy kicsit felvidíthassák őt, majd távoztak.
Jeccica bekapcsolta a műszerfalba beépített kis minitévét, amin legalább kétszáz jóminőségű HD-műsort lehetett fogni, és végül egy fekete-fehér filmen állapodott meg. Valahogy a régi fekete-fehér filmeknek is megvolt a maguk régivágású, mégis modern hangulata, melyből – meglehet –, hogy a mostani filmgyártásból alig-alig maradt bármi utóhatás.
Később az egyik biztonsági őr és annak nyolcéves kislánya kopogtattak, mert a kislánynak a színésznő volt az egyik kedvence, és valósággal csak úgy csillogott a tekintete, amikor végre először, nyugodt körülmények közt találkoztak.
– Bocsánat, drága művésznő, de a kislányom Emma már nagyon szeretett volna találkozni Önnel… - szabadkozott sapkáját levéve a feketebőrű biztonsági őr.
– Semmi baj Bill! Fáradjanak csak be egészen nyugodtan! – invitálta őket kedvesen. – Szia, Emma! Azt a mindenit! Hogy te mekkora nagylány lettél! Fantasztikus! – üdvözölte örömmel a kislányt, aki megvolt illetődve, és egy kissé szégyellősnek is látszott.
– Hát szó, ami szó kisasszony… úgy nő, mint a bolondgomba, és nagyon okos. Az iskolába csupán jeles dolgozatot ír! – büszkélkedett az apuka.
– Hát ez nagyszerű! Gratulálok Emma! Várj csak! Ott a hűtő mellett azt hiszem akad még egy kis csokis keksz is, amit mindketten szeretünk! – felállt és kinyitott egy dobozzal, majd kedvesen megkínálta a kislányt, és apukáját is.
– Kis hercegnőm! Mit kell ilyenkor mondani?! – noszogatta apja.
– Köszönöm szépen! – válaszolta kissé félénken, egérkehangon.
– Nagyon szívesen! – Jessica máris egy fekete-fehér fényképet vett elő, melyre filctollal ráírta a nevét, és még egy plüssállatkát is sikerült keríteni az egyik becsempészet ajándékcsomagból, majd megint kedvesen odaadta a kislánynak, aki valósággal újongott, hogy ajándékot kaphat egy híres és minden bizonnyal nagyon is sikeres embertől.
– Tessék Emma! Ez a tiéd, mert nagyon jó kislány vagy, és szorgalmasan tanulsz! – nyújtotta át az ajándékokat.
– Igazán hálásan köszönjük drága művésznő! Nagy-nagy örömöt szerzett Emmának! – nem győzött hálálkodni a biztonsági őr, mintha – legalább is –, egyenesen az elnökkel beszélgetett volna.
– Igazán nincs mit! Nagyon örülök, hogy ilyen fantasztikus rajongóim vannak! – köszönte meg a támogatást a színésznő. A biztonsági őr és a tüneményes kislánya kéz a kézben, nagyon boldogan léptek ki a lakókocsiból.
,,Talán ennyi is bőségesen elegendő az őszinte, egyszerű boldogsághoz!” – gondolta Jessica, majd óvatosan visszasüppedt kedvenc kanapéjára, és újból igyekezett a gyógyhatásúnak kikiáltott, hűsítő krémmel bekenni a viszketős bőrfelületeket.
A forgatás rendszerint akár este nyolc óráig is eltartott. Ez egyben azt is jelentette, hogy a beosztott színészek és stábtagok, mindenki, aki a film elkészítéséért volt felelős gyakorlatilag egyhúzamban talpon volt tizennyolc-húsz órát is.
Este hat óra felé Jessica megéhezett, mert csupán egyetlen sajtos-pulykás szendvicset fogyasztott el, igaz azt is délelőtt tizenegy körül. Korgó gyomra meglepő éberséggel figyelmeztette, hogy most már igazán nem ártana harapnia valamit. Benézett a kis mini hűtőszekrénybe, és szerencsére gyorsfagyasztott, kész ételekből jócskán készletfelhalmozás mutatkozott. Talán még lejárt szavatosságú ételt is talált volna. Végül kivett egy kis rántott sajtnak való ételt, és steakburgonyát, melyet percek alatt ki lehetett sütni, akár a legmodernebb sütőben is, így az egészet betette harminc kemény percre a kis sütőbe, és a kezdődő, ínycsiklandó illatokból már pontosan tudhatta, hogy vacsorája jó kezekben van. Amikor a sütő digitális órája pityegő hangot adott már készen is volt a lakoma.
Szépen megterített, amit még nagymamájától tanult. Elvégre mindennek, így a legegyszerűbb étkezésnek is nemárt megadni a módját.
Éppen asztalhoz ült volna, amikor a kisfiús, csibészes mosolyú partnerkollegája ismét kopogtatott lakókocsija ajtaján.
– Szia! Csak gondoltam újfent beköszönök, és megnézem, hogy s mint vagy? – lépett be.
– Szia! Köszi szépen a kérdést! Amint látod éppen arra készültem, hogy egyek néhány falatot! Nincs kedved csatlakozni kicsit?! – kérdezte bájosan mosolyogva.
– De nagyon szívesen! Őrjítő forgatási napunk volt, szokás szerint, mert néhányan még mindig nem tudták, hogy ki-ki után jön, és elvesztették a forgatókönyvek másolatát, holott az egész szövegkönyvet is átírták mire a kamerák forogni kezdtek. Képzeld csak a nagyképű rendező egyfolytában téged emlegetett majdnem minden második mondatban.
– Na ne hülyéskedj! Tényleg?!
– Bizony ám! Hogy Jessicának még ez is menne, meg hogy Jessy így, meg Jessy úgy! De ettől eltekintve a film szerintem nem lesz annyira rossz!
– Ezt úgy érted, hogy a szokásos szirupos, érthetetlen romantikus komédia?
– Hát, ha nem is ezekkel a szavakkal, de valami hasonlót terveznek a fejesek. Te is tudod, hogy milyenek.
– De sajnos nagyon is! Akkor együnk egy pár falatot! – kivette a sütőből a forró kész ételt, majd tálalta, és kollegájának is adott belőle.
– Jó étvágyakat Bradley!
– Neked is Jessica! Hú, jól néz ki!
– Tudod a nagymamám odahaza Iowában olyan fahéjas almáspitét tud készíteni, hogy biztosan megnyalnád mind a tíz ujjadat!
– Biztos nagyon hiányzik! Ugye?!
– A fején találtad a szöveg! Arra gondoltam, ha itt végzek hazamegyek egy kicsit kikapcsolódni, és feltöltődni.
– Helyesen teszed! Legalább addig is megszabadulsz az itt uralkodó totális idegtépő káoszhangulattól, ami kis híján mindenkinek az agyára megy.
– Volna kedved velem jönni?!
– Ez egy randimeghívásnak hangzik?
– Ugyan miket képzelsz! – pirult bele máris a gondolatba. – Csupán két barátkollega meglátogatja az egyik kollega farmer nagyszüleit Iowában. Semmi kényszer, csak ha te is akarod!
– Nagyon szívesen megismerném a nagyszüleidet. Legalább majd hallgathatok vicces, tréfás sztorikat a gyerekkorodról.
– Hát az egyszer már holtbiztos. De most éhen halok. Együnk egy kicsit.
Mindketten szótlanul, jóízűen ettek. Amikor Jessicának alig pár nap múltán teljesen elmúlt a viszkető, kellemetlen, égető érzése, és végre visszamehetett dolgozni a szükséges jeleneteit rögzítették, és az utolsó munkanapján lázas izgalommal minden szükséges holmiját becsomagolta a nagy utazás előtt.
Bradley vett egy négykerékmeghajtású terepjárócsodát. Elvégre Iowában sosem lehet tudni, mert rengeteg mellékút van arrafelé, ahova még nem ért el az aszfaltozás technikája. Kocsiba ültek mindketten, és persze a szemfüles paparazzik azonnal villogó fényképezőgépeikkel valósággal azonnal üldözőbe is vették az újsütetű ,,álompárt” Beverly Hills közelében. Bradley alig várta, hogy végre kikanyarodjanak, és elhagyják Los Angeles vonzáskörzetét. Később Iowa felé főként a 80-90-es évek nagy slágereit énekelték, és rengeteget bolondoztak, viccelődtek, ugratták a másikat. Bradley megvolt róla győződve, hogy az utazás nem vesz több időt igénybe, mint pár órácskát.
– Jessy, messze van még?! Úgy érzem mintha egy örökkévalóság óta úton volnánk!
– Ne panaszkodsz drágám! Elvégre te akartál mindenáron velem jönni! Egyébként kérdésedre válaszolva még legalább huszonegy és fél óránk van! Azt javaslom addig is beszélgessünk, és alaposan ismerjük meg egymást.
Bradley felsóhajtott, amint megálltak egy autósbüfénél, hogy kávét, és szendvicseket vásároljanak, és csupán ennyit mondott: – Ó, anyám!       
      
  

TEKINTET-BÁBELEK SZÍV-KRIPTÁKBAN

Mert a földi Mindenség
beteljesedését vélnénk remélni
egy-egy párkapcsolattól,
s hűségünk áruló hiánya
gőgös hiúságként bilincsként
visszacsomagolja megnyílt szíveinket;
míg egymást megismernénk
sebeket szedünk, szenvedünk össze,
ösztön-vágyainkban kicsit
már meg is süketített
a bizonytalan jelenvalóságunk.

Eszméletünk titkos lázában
tekintet-Bábelek függeszkednek,
mondanak ellentétesen ellent
egymást átgondolat mozdulatainak,
kripta-nyirkos félelmeink,
akár egérrágta lyukak
a benső lélek mélységeiben
– tetszik, vagy sem –,
még a biztos szerelmes
szakítások után is egyre
velünk maradnak,
ameddig csak utolsót
nem ver meghajszolt,
zaklatottá lett,
nyughatatlan szívünk.

A váratlan véglegességre
– bizony megesik gyakorta –,
senki sem készül fel,
mert hirtelen történik meg,
nem-létezők csöndjében
szükséges járkálnunk
akár céltalanná lett
bolyongó átutazók,
ha a létezés valódibb értelmét
megakarnánk fejteni.

Miért váltak vajon
– ideje korán –,
mégis tudatos
árulókká az érzelmeink?!
Tán akkor ütközhettünk valódi,
zsigeri hibáinkba,
mikor úgy hihettük
a birtokolhatatlan vágy
is széjjelosztható?!

Sokszor inkább szándékosan
becsapjuk magunkat azzal,
hogy azt hisszük nyugodtan
várakozhatunk a biztos zuhanásban,
de ez nem igaz!

A boldogságból hirtelen
letört egy jelentős
csillag-darabka,
melyet bárhogy is
akarhatnánk már talán
soha többet nem lehet
visszaragasztani a helyére.

Indulataink szent méltóságát
tán jobban tennénk,
ha a visszafogottsággal igyekeznék
meg kompenzálni, kijavítani.
– Türelmes dramaturgiává lett
az egymás közti évődő,
flörtölő kisstílű kis manipuláció is,
melyről még úgy hihettük
bárkinek is hasznára válik.

ÚJRAKEZDÉS ITÁLIÁBAN


Az írót – akit még talán saját szűkebben vett rokonai közül is –, bolondnak, vagy nem százasnak tartottak néhány évtized múltán úgy gondolta, hogy kivonul önkéntesen az emberi társadalomból. Nem lehet ezen eléggé csodálkozni, elvégre a modern digitális világban, ahol az emberek többsége jóformán már alig öt másodpercekként posztolt valamit a közösségi média portáljain egyre kevésbé váltak meghatározó, vagy épp maradandókká az ún. őszinte emberi kapcsolatok.
Imádott felesége, aki rendben tartotta takaros kertesházuk szépséges virágoskertjét néhány éve rákban meghalt. Az író feladta addigi raktárosi állását, hogy asszonyát ápolni tudja, és bár mindvégig mellette maradt, mégis a szíve szakadt meg, hogy őt is el kellett veszítenie. Kislányukat kisbabakorában veszítették el.  
Egyik nap gondolt egyet, és bement a nyugdíj hivatalba. Nem csupán szociális érzékenysége diktálta ezt, sokkal inkább a kíváncsiság, ha esetleg úgy fordulnának a dolgok, hogy majd a későbbi bizonytalan jövőben végleg egyedül maradna, akkor – értelemszerűen –, legyen majd miből megélnie.
– Jó reggelt kívánok! – köszöntötte a húszas éveiben járó ügyintézőt, aki máris tépett neki egy sorszámot, és kedvesen megkérte, hogy amíg nem villog a saját száma a digitális, vérvörös kijelzőn addig türelmesen várakozzék. Az író nem tehetett egyebet helyet foglalt szándékosan egy félreeső széken, mert nem szívesen vegyült, konfrontálódott senkivel, és megbűvölten, majdnem szinte már szuggerálva bámulta a vérvörös kijelzőt, mely jóformán majdnem minden ötödik percben csengő hanggal igyekezett jelezni, aki éppen sorra került. Végül az író nagy levegőt vett, felállt, kinyújtóztatta macskásodásnak indult végtagjait, és komótos egykedvűséggel máris megindult abba az irányba, ahova mennie kellett.
A kis irodában négy darab szék is volt. Nem túl kényelmesek, míg a tekintélyt parancsoló, mahagóniszínű íróasztalon két laptop is helyet kapott, illetve egy nagy kupac mindenféle hivatalosnak minősülő nyomtatvány.
– Jó reggelt kívánok! – köszönt újfent.
– Üdvözlöm, kérem nyugodtan foglaljon helyet! – kérte szívélyes mosoly keretében a nagyon fiatal, valósággal kislányosarcú hölgyemény. – Tehát kedves Kovács úr! Miben segíthetek Önnek?! – érdeklődött kedvesen.
– Kérem szépen… érdeklődni szeretnék, hogy a szolgálati időm megvan-e már, illetve a nyugdíjkorhatárral kapcsolatosan volnának kérdéseim… - jegyezte meg gombócot nyelve, roppant félszegen, hiszen igazándiból csupán csak azért jött ide, hogy megpróbálja kideríteni, hogy hozzávetőlegesen még hány évet kellene ledolgoznia törvényileg igazoltan, hogy valamicske szociális pénzhez hozzájuthasson.
– Pillanat türelmét kérném… - A gyönyörű, fiatalos nő máris tíz kézzel beütött néhány fontos dolgot a számítógépbe, és pillanatok alatt elővarázsolta az előtte üldögélő ember digitális személyi dossziéját. – Meg is van! Tehát, ha jól látom, akkor Ön most úgy negyvenkettő-negyvenhárom éves, amennyiben ezerkilencszáznyolvcanháromban született?! – kérdezett vissza, miközben igyekezett pontosan minden fellelhető adatot ellenőrizni.
– Igen, kérem…
– …És eddig, ha jól számolom, és látom akkor Önnek az egyetemi éveit is elszámolták… ami annyit tesz, hogy tizennyolc-húsz évet még igazoltan dolgoznia kellene, mert most csupán csak tizenegy éve van meg. – közölte kimérten, tárgyilagosan.
– Igen, megértettem… – Az író titkon számított is rá, hogy valami ehhez hasonló szöveget fog hallani, így a válasz gyakorlatilag nem lepte meg különösebben. Azért még egy kérdést megkockáztatott:
– Bocsánatot kérek… szeretném megkérdezni, ha az ember esetleg külföldön próbálna szerencsét milyen juttatásokra számíthat? – kérdését egyszerre naivnak, bagatellnek, és rendkívül gyerekesnek gondolta, mégis nagyon emésztette a kíváncsiság.
– Nos, kérem… az az illető külföldi ország törvényeitől függ… esetleg szándékozik kint munkát vállalni? – lepődött meg a gyönyörű nő.
– Ö… megfordult nagyon sok minden a fejemben… – válaszolta, mintha csak épp hangosan gondolkodna.
– Nos, értem! Ha bármi további kérdése, panasza volna nyugodtan keressen fel a héten! Minden jót kívánok, és vigyázzon magára! – kicsit merev hivatalossággal állt fel, és nyújtott bizalmasan kezet, mire az író óvatosan megrázta a törékeny kezet, majd meg is hajolt, és kisomfordált az irodából.
Akkor ütött szöget a fejébe, hogy nem ártana, ha néhány számlát sárga csekken befizetne a postán. Még szerencse, hogy ahol lakott oda alig száz méterre feküdt a posta, így egy füst alatt azokat a szükséges közüzemi számláit is mind befizette.
Senki se gondolta volna, de Kovács úr gyakorlatilag tökéletesen nesztelen, szisztematikus némasággal kezdte maga körül kiüríteni a saját személyes dolgait. Néhány irodalmi jellegű köteteit iskolás lányoknak ajándékozta, akik megígérték neki, hogy nagy becsben fogják tartani. Egy egész álló éjszakán át töprengett, és gondolkodott, miközben kifőzte magának a feketekávét. Kényelmes foteljában üldögélve rengeteget beszélgetett feleségével közös életükről; többek közt még arról is, hogy miért nem próbálkoztak meg egy második gyerekkel, vagy épp az örökbe fogadással. Az író csupán csak lassacskán, fokozatosan értette meg, hogy ez bizony mekkora lelki terhet is jelent valójában imádott asszonyának.
Most itt üldögélt a vaksötétben, és megpróbált koncentráltan végig gondolni egész eddigi viharvert, és jócskán furcsán alakuló élete történetét. Kezdve egészen a kisgyerekkori botlások, bukfencektől, barátok nélküliségtől, később pedig kalandos megismerkedését az egyetemen későbbi feleségével, akivel szinte rögtön mintha szikra csípte volna meg azonnal beleszeretett, és valósággal csak úgy ontotta magából a kész prózai jellegű költeményeket. S míg fokozatosan, nem sietve szépen mindent végig gondolt magában alig vette észre, hogy feljött halkan a nap legelső kellemes sugarai. Végül aztán korgó gyomra figyelmeztette, hogy – kis híján –, már megint elfelejtett reggelizni. Még szerencse, hogy az utca végén lévő MASZEK vegyesboltban árultak mindenféle pékárút, így kakaós csigát is. Bár a csigák édes, kellemesek voltak, méretük alig volt több egy fél kéznél, így egyszerre hármat is megevett belőlük. Mintha mohó éhség szállta volna meg, melyet hideg tejjel öblített le, akárcsak gyerekkorában.
A délelőtt folyamán kiadósan meglocsolta szobanövényeit, később felesége virágoskertjének rózsa, hortenzia, nárciszbokrait, majd kicsit gyomlált a krumpliágyások között. Gondolta csak eshetne egy kiadós eső, és akkor jó eséllyel jó sok krumpli is teremne az irdatlan száraz évszak helyett. Amikor úgy ítélte meg, hogy mindennel kész van lázasan sietve, mintha – legalább is –, valakik kergetnék, vagy valami siettetné pakolni, csomagolni kezdett. Elővette a ruhásszekrény poros-piszkos tetejéről a régi utazóbőröndjét, mely legalább ötven évesnek nézett ki. Vizes ronggyal kicsit megtisztogatta, majd fogkrémet, törülközőt, néhány váltás ruhaneműt, és néhány használati tárgyat szépen gondosan becsomagolt. Később az egyik szomszéd egyetemista lánynak szólt, hogy foglaljon számára egy kedvezményesebb repülőjegyet Nyugat Európa felé.
– Ágika, drága! Tudom, hogy most fontosabb dolgai is vannak, de azonnal kifizetem, amint a jegy a kezem ügyében lesz! – ígérte az egyetemista lánynak, akit jócskán meglepett a férfi kérése.
– Csak nem utazni tetszik Sanyi bácsi?! – érdeklődött kíváncsian.
– Feltett szándékom drága Ágika! Még magam sem tudom, hogy hova fogok kikötni, de a szívem azt diktálja, hogy per pillanat el kell innen mennem. – válaszolta.
A repülőjegyek még aznap megérkeztek, és – mint később kiderült –, egy kora délutáni időpontra szóltak a turistajáraton.
Az író később beszélt az utcájukban lakó fiatal taxissal is, hogy elfuvarozná-e a repülőtérre, azt is kifizetné.
– De kedves Sanyi bácsi, kérem ne sértsen meg! Önt bármikor ingyen szállítom, hiszen rengeteg sokat segített, amikor iskolás voltam. – felelte a nyurgatestű taxis, aki még aznap kivitte a repülőtérre.
Az író néhány szomszédjának bizalmaskodva meghagyta, hogyha idejük megengedi locsolják majd meg felesége legkedvesebb virágait, és a kertesház körüli egyéb teendőket is lássák el. A rendes szomszédok persze mindent megígértek, és később meg is csináltak.
Az író elvitte magával írógépét is, amibe új szalagot rakatott, hiszen egymaga nem értett a régi típusú mechanika fortélyaihoz, és gondosan egy hordozható táskába csomagolta. Később a reptéren a biztonsági őröknél majd lesz ám nagy csodálkozás – gondolta –, mikor majd kibontják csomagjait, és megpillantják az őskövület írógépet, amivel mostanság már csak kivételesen kevesen dolgoznak.
Az író becsekkolt, majd átment gond nélkül a biztonsági ellenőrzésen is, míg végül beszállhatott a hatalmas óriásgép belsejébe, ahol legalább vagy ezer ember nyüzsgött, és zsinatolt. Az író megmutatta a stewardessnek a beszállókártyáját, és a nagyon fiatalos hölgyemény kedvesen mosolyogva máris a megfelelő ülőhelyhez vezette őt. Még nehezen bekapcsolható biztonsági övét is segített önzetlenül becsatolni.
Az író hatalmas levegőt vett, amikor a gép váratlanul emelkedni kezdett, majd azonnal felment a vattacukorhoz hasonlító felhőpamacsok fölé, ahol szikrázva sütött igaz a napsugár, mégis a kapitány mondókája szerint a hőmérsékletben mínusz közeli állapotok uralkodtak. Később alig két és fél órás utazást követően leszálltak Olaszországban. Az író nagy nehezen félig angol, félig keveréknyelven elmutogatta egykori gimnazista osztálytársnőjének lakáscímét a kissé szeleburdi, és kelekótya taxisofőrnek, aki sok tekintetben Roberto Beniginre hasonlított, majd jócskán túllépve a megengedett sebességet máris repeszteni kezdtek az autóval a kora esti csúcsforgalomban. Amikor végre valahára az író megérkezett osztálytársa Pazar római városi lakására, és felcsöngetett egykori osztálytársa alig akart hinni a szemének, hiszen 2001 óta jóformán alig-alig váltottak egy-két levelezőlapot mielőtt beköszöntött volna az ún. digitális forradalom.
– Hát szia… üdvözöllek Olaszországban édesem! – két oldalról jó sokszor megpuszilta, mire az író elfogódottan jócskán elpirult. – Bocsáss meg kérlek Stefi, hogy alkalmatlan időpontban zavarlak… biztosan van fontosabb, sürgősebb dolgod is… – szabadkozott.
– Ugyan már Sanyi! Miért kell neked minden esetben megjátszanod az udvarias, kifinomult úriembert? – kérdezte gyönyörű mosollyal szája szélén.
– Talán azért, mert imádott anyai nagymamám annak nevelt?! – kérdezett vissza.
– Annyira drága vagy! Semmit sem változtál a gimi óta! Te jó ég! Annak már több mint harminc éve! Hogy repül az idő. És mondd csak? Feleség, gyerek van-e?!
– Volt! Gyönyörű feleségemet pár éve veszítettem el, míg imádnivaló kislányunk is meghalt… - úgy érezte menten kitör belőle a feltartóztathatatlan, keserves zokogás, de gimis osztálytársa máris vigasztalni, pátyolgatni kezdte, amitől valamicskét igyekezett megnyugtatni magát.
– Jaj, te szegény! Ez borzasztó! Annyira sajnálom! De azért remélem akad segítséged?!
– Nos, hát… nem igazán… - vallotta be.
– És neked, van valakid?!
– Hú! Hát randi-macsókból akad éppen elég jelentkező, de olyan már kevés, akihez az ember szívesen hozzáköthetné a sorsát. Elvégeztem a Bolognai tudományegyetem jogi karát és most van egy szerény kis jogi praxisom a belvárosban. Szépen keresek, nem panaszkodok, és nem használom ki az embereket sem!  
– Miben segíthetek neked drága barátom? – tért a lényegre.
– Sajnos meglehetősen bizonytalanul mozgok külföldön is, és arra gondoltam, hogy megpróbálhatnék itt berendezkedni egy másfajta életmódra. Persze csak, ha lehetséges…
– Ez egy nagyon izgalmas, érdekes ötlet! Tényleg! El is felejtettem megkérdezni, hogy vacsoráztál-e már valamit?
Az írónak kicsit szégyen volt bevallani, hogy a nagy sietségben, és kapkodásban az ennivaló tökéletesen kiesett az emlékezetéből. Nemet intett a fejével.
– Akkor rendelünk egy finom pizzát sok-sok parmezán, és mozzarella sajttal, és jóféle füstölt sonkaszeletekkel, amiktől garantáltan megnyalod majd mind a tíz ujjadat is. – Stefi máris okostelefonján szólt az egyik futárnak, aki nyolc percen belül már csengetett is, és hozta a megrendelt ennivalókat. Stefi mindig is szeretett kicsit bőkezűen bánni a borravalókkal, mert pontosan tudhatta, hogy pénzéért cserében – minden esetben –, minőségi dolgokat kap. Megvacsoráztak, majd a csinos és gyönyörű, félig olasz származású nő megmutatta a vendégszobát az író számára.
– Ez lesz a szobád! Remélem tetszik majd, a többit ráérünk holnap kitalálni! Most viszont jócskán késő lett, és holnap nekem is muszáj lenne dolgozgatnom kicsit.
– Elnézést, ha kellemetlenséget okozok!
– Ugyan már! Ne hülyéskedj! Három fürdőszobát is találsz a lakásban, ha szeretnél esetleg felfrissülni!
– Nagyon köszönöm! – Az író máris hozzálátott, hogy legalább szükséges tisztálkodószereit kipakolhassa, majd azonnal az egyik hatalmas fürdőszobába ment, hogy kiadós zuhanyt vehessen, aztán pizsamára vetkezett, és azonnal elnyomta a nagy kényelmes ágyban az álom. Másnap már hajnali sötétséggel együtt ébredt, míg Stefi a belső kényelmes szobák egyikében az igazak álmát aludta. Mivel nem akarta felébreszteni arra gondolt készít egy kis feketekávét sok tejjel, és némi reggeli harapnivalót. Amint megpillantotta a hipermodern, automatikus presszógépet vagy ezerféle titkos gombbal könnyedén rájöhetett, hogy talán jobb, ha megvárja a hölgyet. Így aprólékosan igyekezett bejárni a gyönyörű, komfortos lakás minden zegét-zugát. Már azonnal meglátta a faltól-falig terjedő könyvespolcot rajta főként irodalmi kötetekkel, melyek olaszul, angolul voltak, aztán végül egy-két magyar verseskötet is helyet kapott közöttük. Később kinézett a nagyméretű panorámaablakokon, és hallgatta az ébredező városi zajok szuszogásait…
Pontban reggel nyolc órakor csöngetésre lett figyelmes, és miután Stefi még mindig szunyókált kíváncsiságában arra gondolt megnézi magának, hogy ki lehet az. A nagy bejárati ajtón volt egy aprócska kukucskálólyuk, amin kikémlelt, és egy fiatal, sportos srác hozta a friss, félbarnára sütött kenyércipót, és a friss házitejet, melyet lerakott az ajtó előtti szőnyegre, aztán már ment is a maga dolgára. Az író óvatosan körülnézett, hogy nem figyeli-e valaki, majd a kis fonott kosarat és a tejet is óvatosan bevitte a lakásba. Stefi ébresztőre állította okostelefonját, és azonnal felkelt.
– Szép jó reggelt drágám! Remélem jól aludtál? – kérdezte félig álmosan, félig nyújtózkodva, akár egy bájos kismacska.
– Jó reggelt neked is! Egy fiatalember hozott tejet, friss kenyeret. Szívesen főztem volna kávét, de a presszógép kifogott rajtam… – mentegetőzött.
– Mindjárt megmutatom, hogy működik! – Stefi máris beviharzott a nagyméretű konyhába, és megmutatta melyik gomb mire is való. A szerecsendiós ízesítésű late macchiato volt az egyik kedvenc kávéja, míg az író hagyományos feketét szeretett volna sok-sok tejjel. Mindketten jóízűen megreggeliztek.
– Ne haragudj, de fél tízkor lesz egy fontos megbeszélésem! Te addig – ha van kedved –, járd csak körbe a várost, fedezz fel új helyeket és dolgokat. Az emberek itt nagyon kedvesek, és közvetlenek.
– Ez jól hangzik!
Stefinek aznap tényleg nagyon sok munkája és dolga akadt, így már kilenc órakor bevágódott kocsijába és elment dolgozni. Az író pedig – ahogy mondani szokás –, kulturális kíváncsisággal nyakába vette a várost. Már az első száz méteren belül talált egy családi nyomdavállalkozást és az ott dolgozó, idősebb nagypapakorú nyomdászmesterrel bizonyos Giuseppe Pietroval máris barátságot kötött, aki bizalmasan elárulta nekik, hogy az ő nyomdájuk azért is különleges, mert ékezetes betűkészletekkel is dolgoznak. Az író azonnal átlátta az összefüggéseket, ha ékezeteket is használnak, akkor ez nagyon jó lesz a későbbiekben majd az ő irodalmi szövegeihez is. Arra gondolt, hogy valami finomat főz Stefinek, amiért nagyon segítőkész és rendes volt vele, de hát pénze nem igen volt, így jobbára azokból az alapanyagokból igyekezett készíteni valamit, amit a hölgy lakásán talált.
Mire Stefi késő délután hazament kicsit meglepődött, hogy az író főzni-sütni is tud, és szépen megterített ebédlőasztal, és finom vacsora várja.
– Milyen napod volt?!
– Fárasztó, de sikeres! És neked?
– Összebarátkoztam egy idős nyomdásszal, aki ékezetes betűkészlettel dolgozik. Ezt később nagyon hasznos lesz a szövegeimmel kapcsolatosan.
– Jaj, szívem, szívesen segítek, úgy is nemsokára itt a hétvége, akkor jóval több időm lesz! De nagyon örülök, hogy máris feltaláltad magad!
Úgy nézték egymást, mintha már régi házasok volnának, akik egyben lelki társak is.