MINT KÉT TOJÁS




Minden azzal kezdődött, hogy a mindig makacs, heves, és persze változatosságot kedvelő ikertestvére rábeszélte egy kis mókára, akárcsak anno bimbódzó kislánykorukban.
- Jaj, megáll az eszem hugi! Ne legyél már tökre zakkant te is! Jó buli lesz! Én elcsábítom a nekem tetsző pasit, és te is szabadon válogathatsz! Arra figyel, hogy pontosan úgy viselkedj, ahogy én! Legyél pimasz, provokatív, és nagyon laza, a többi meg majd csak kialakul! Azért remélem a szex és hasonlók nem jelenthetnek problémát, vagy igen?! – nézett rá kérdőn miközben előbb rúzzsal, majd szájfénnyel kísérletezett minek után mindig is kicsinek, és jelentéktelennek tartotta saját száját.
- Figyelj csak, én nem szeretném… félek, hogy… - szabadkozott kissé szégyenlősen ikerhúga Eszter, akit mindenki agyasnak, vagy kockának becézett, mert fotografikus memóriával rendelkezett, tehát vágott az esze, akár a borotva.
- Ne izgulj semmitől! Ha tesók vagyunk akkor te is tökös és belevaló leszel! Megértetted?! – kicsit erősebben szorította meg a másik vállait, és szembe fordította a nagyalakú tükörrel, mely gyakorlatilag elfoglaltja volt közepesméretű gyerekszobájukat. Csoda, hogy még így is egyáltalán mozogni tudtak tőle.
- Néz csak önmagadra! Kicsit kihangsúlyozzuk a dekoltázsodat, és a mellkasod részeit. Egy csábos huncut villantás itt, egy kacér könnyed flörtölő pillantás ott, és szerintem képtelenség lesz neked ellenállni kis hugicám! – könnyed puszit nyomott az arcára.
A tükörben nézve az egyszerű laikus, aki még sohasem találkozhatott velük, vagy egyáltalán nem ismerte őket tökéletesen azt hihette, hogy olyan egyformák, mint két tojás. Mintha egyetlen ember lennének, akikből furcsa mód a józanság ellenére is kettő van. Persze az átlagnak fel sem tűnhetett, hogy a két ikerhölgy homlokegyenest más-más személyiségtípusba tartozik. Ott van a mindig precíz, visszafogott, szófogadó anyuci kedvence Eszter, míg a folyamatosan örök lázadó hírében álló, és haragban a világgal szindrómával küszködő Edina. Mennyire más volt minden még gyerekkorukban, bár már akkor is előszeretettel eszeltek ki apróbb-kisebb csíntevéseket, és sikeresen kergették az őrületbe a rájuk vigyázó felnőtteket.
Mivel mindenki előszeretettel ünnepli meg szülinapját mi sem volt természetesebb, minthogy az ikrek dupla tortát kapjanak. Igen ám, de mi a helyzet akkor, ha egy kellemes, gyümölcsízű, tubusos fogkrém hirtelen elszabadul, és az ünnepi tortákat teljesen beteríti ragadós, nyúlós masszaszerű krémjével? Akkor bizony nincs más hátra, mint fogkrémestől elfogyasztani a gusztusos csokis tortaszeleteket bármennyire is rosszul hangzik ez az egész. Persze utólag kiderült, hogy ez is Edina műve volt, de miután húga mindig is az ártatlan bárány szerepében tetszelgett így mi sem természetesebb, minthogy könnyű volt vele elvitetni az egész kavarodást.
Később kezdő kamaszéveikben Edina egyre ravaszabb, kiszámíthatatlanabb lett, míg Eszter olyannyira kifinomult, intelligens, igazi úrihölggyé vált, aki közvetlen, kedves, és előszeretettel gyakorolja a nehezebb sorsúak iránt az empátia, tolerancia, és az önzetlen segítség bizonyos tulajdonságait. Míg Edina ideje korán megismerkedett az alkohol, és a pálinka élvezetével, addig Eszter valósággal már a égetett szesz szagától is émelygett és a hányinger kerülgette. Szalagavatós estéjükön is helyet cseréltek, és nem csoda, ha Eszter életében akkor ivott először Jagermaistert és rumot kólával, amitől másnap hétvégén kínzó, hasogató másnaposság, és tartósnak ígérkező fejfájás gyötörte egész álló nap.
Még később mindketten bölcsészek lettek az egyetemen, és Edina kénye-kedve szerint használhatta ki húgát, aki megírta neki a beadandó határidős házidolgozatokat, kiselőadások anyagait, és ha kellett valami a nagy ódon, és dohszagú könyvtárból Eszter volt, aki makulátlan, hosszantartó türelemmel ment, olvasott, és jegyzetelt, míg heves, és tűzről pattant nővére valamelyik szórakozóhelyen táncolt, és mulatta kedvére a drága időt.
Edina a vérbeli macsó pasikra gerjedt, akik fejlett sportos alkattal, és kisebb izomzattal rendelkeztek, míg Eszter a védtelenebb, sebezhetőbb emberekért rajongott, és persze kiváltképp azokért, akiknek kellő irodalmi, kulturális műveltségük van hozzá, hogy egy igazi hölgynek udvaroljanak, és ne fektessék le azonnal már a felkínálkozó legelső görbe randi után.
Eszter talált is magának egy furcsa, különös, igazi romantikus könyvkukac emberkét, aki a maga átlagos jelentéktelenségével, ám annál fantasztikusabb szabadverseivel, és folyamatos szerelmes bókolásaival annyira levette a lábairól, még ha különösebben nem is volt egy Adonisz, és csupán csak igen-igen csenevész, és mihaszna önbizalommal rendelkezett, hogy Eszter teljesen belezúgott akármikor csak összefutottak az egyetem aulájában. A fiatalembert Alfrédnak hívták, és elektrotechnikai mérnöknek készült, de igazából a kortárs irodalomért rajongott. Lehet, hogy félév végén több irodalommal kapcsolatos tantárgyat is kíváncsiság gyanánt meg fog hallgatni azért is mert nagy kedve volt hozzá, de az igazi indok inkább az lehetett, hogy mindennap találkozhasson Eszterrel.
Egyszer Alfréd elment hozzájuk szerenádot adni. Balszerencséjére élénk, és kíváncsi kutyusuk nem különösebben szerette a gitárkísérettel előadott verses produkciókat, aminek a groteszk következménye az lett, hogy szegény Alfrédot párszor körbe kergették a konyhakert, és a virágoskert között, és össze-vissza karistolta magát több vadrózsabokorral is.
Másnap viszont Eszter volt az, aki szembe szállva nővére kekeckedésével igenis megmerte igazán, és szerelmesen csókolni a bátortalan Alfrédot, és mindketten úgy érezhették magukat, mint akik valósággal összeszikráztak a romantika tüzében.
- Te nem vagy normális hugi! Ha annyira csíped ezt a balfék srácot akkor miért nem fekszel végre le vele?! – vonta kérdőre Edina testvérét, mikor kettesben voltak a szobájuk magányában.
Eszter valósággal elpirult, de nem a kellemes meglepetéstől, sokkal inkább a dühtől, és haragtól. Úgy érezte magát, mint akit leforráztak, vagy megszégyenítettek.
- Mert én nem vagyok annyira felelőtlen, és könnyelmű, mint egyesek! – ez a mondat erősre sikeredett a vártnál, és ezt Edina is megérezte. Tudatosodott benne, hogy meglehet mindig törékeny, kis hercegnő hugicája talán mégsem annyira ártatlan bárány, mint azt úton-útfélen hangoztatja.
- Áhá! Szóval így állunk! Hát akkor vedd tudomásul kistesóm, hogy én mindig vagányabb, rátermetteb, és elszántabb leszek! Én már akkor tudtam mi a dörgés, amikor te még egy kéjes gondolat se voltál! Na? Ehhez mit szólsz?! – kimondott, fröcsögő, gyilkos iróniája mély sebeket hagyott, különösen akkor, amikor Eszter az ágyra ült, és halkan sírva fakadt. Most viszont Edinán volt a sor, hogy mint idősebb, tapasztaltabb testvér megvigasztalja húgát, aki sohasem ártott neki, sőt mindenben támogatta, vagy tartotta a hátát érte.
- Jól van kicsi! Gyerek ide na! – magához ölelte, és addig vigasztalta, míg rázkódó vállai meg nem nyugodtak, és meg nem szelídültek, és végül már csak szelídített hüppögés hangjai hallatszottak. – Egyébként nekem is tetszik, és bejön ez az Alfréd gyerek! Olyan kis hörcsögtokája van, és annyira kis szerencsétlenkedő cukorfalat! – vidáman kuncogott, mire Eszternek is kicsit jobb kedve lett.
- Annyira úriember, és igazi gavallér, hogy a múltkor is engedélyt kért, mire meg mert csókolni! Képzeld hosszan be kellett szívnia a levegőt, mert még nem tudta elsajátítani a csókolózás technikáját, hogy az orrán át vegye a levegőt. Szerintem szenzációs pasi!
- Hát ennek igazán örülök! – hirtelen különös, grimaszmosoly jelent meg Edina arcán, ami rosszat sejtetett, ha egyszer már megjelent. – Mit szólnál hugi egy kis játékhoz?
- No, hé, hé! Azt már nem! Ezt játszottuk egész gyerekkorunkban, vagy már elfelejtetted! Akkor is mindig én tartottam helyetted a hátamat! – ellenkezett.
- Hékás! Nyugalom! Nem azt kértem, hogy ostromoljuk meg a városházát! Csak azt, hogy öltözzünk fel mindketten egyformán szexisesen, mert nagyon kíváncsi vagyok, ahogy a te imádott Alfrédod melyikünket fogja választani? – izgalmas, bizsergető, ördögi tervéhez kéjesen megnyalta ajkait.
- És ha én meg azt mondom, hogy ebben nem veszek részt, akkor mit fogsz csinálni?! – tette mellkasa előtt keresztbe mindkét kezét.
- Jaj ne légy már ekkora okostojás, meg duli-fuli! Mindketten érett, talpraesett, belevaló csajok vagyunk, akik csak szórakozni szeretnének, és jólérezni magukat. Mi ebben olyan rossz?
- Például az, hogy nem játszhatsz büntetlenül mások érzelmeivel Edina! Csak egyszer tanulnád már meg az életben vállalni a tetteidért a felelősséget, akkor felnőnél végre!
Másnap aztán különös tervet eszelt ki Edina. Hajszál pontosan felöltözött Eszter ruháiba, még a táskáját is kicserélte, és hóna alatt egy-két könyvvel, mint egy lelkes irodalmár, és arcán szemüvegben elindult az egyetemre, hátha többre jut, mint örökösen töprengő, és álmodozó nővére.
Pontosan tudta mit, és hogyan fog tenni. Elvégre nem lehet olyan nehéz. Mindenkivel kedvesnek, közvetlenek, és leereszkedőnek kell lenni a többi meg úgy is meg magától.
Nem is kellett sokat várnia a felkínált alkalomra máris szembejött vele arcán idétlen bájvigyorral Alfréd.
- Szia! Annyira örülök, hogy láthatlak! Fantasztikusan csinos vagy! – egyfolytában bókolt, ami Edinát rendkívül zavarta, és majdnem idegbajt kapott tőle, mert ő sohasem volt az ilyen kedves formalitásokhoz hozzászokva.
- Csá, hapsikám! Na? Mi a pálya lökjed? – előbb arcra puszi, majd egy váratlan százhatvanfokos fordulattal hosszan tartó csók következett, aminek a végén Alfréd azt sem tudta, hogy hol áll a feje. – Isteniek az ajkaid pubikám! – lökte el magától. – Na, akkor tanulgatunk, vagy mi?!
Azzal mindketten elmentek az órákra, és jóformán az egész napot együtt töltötték. Alfréd fantasztikus csokis brownies-sütít, és muffint tudott készíteni, így teljesen természetes volt, hogy barátnőjét is megkínálja. Edina nem utasította vissza. Szinte élvezkedő csámcsogások között falatozgatott.
- Ez kurva jó süti hapsikám! Elismerésem! – nyalta meg csokikrémes ajkait. – Bárcsak nekem is lenne időm, és türelmem ilyen fantasztikus finomságokat készíteni! – maga se vette észre, de valahogy Alfréd jó hatással volt rá. Előtte mintha nem kellett volna megjátszani magát, vagy fölöslegesen vagánykodnia. Egy kis idő után őszinte érzések kerítették hatalmukba. Ha igaz az a legenda, hogy az egypetéjű ikrek megérzik saját érzéseiket is, és szinte mindent képesek érzékelni, ami a másikkal történik életük során, akkor nem meglepő, hogy Edina most úgy kezdett el viselkedni, hogy egy rendhez, és szabályokhoz alkalmazkodó, pedáns kisdiák. S mire elkövetkezett a délutáni szemináriumok ideje egészen elfogadhatóan kikupálódott. Ám ekkor betoppant Eszter is, aki hasonló ruhába volt, akárcsak nővére.
- Hát ti meg mit csináltod, ha szabad kérdeznem?! – tette kihívóan csípőre a kezét, mert azt látta, hogy nővére előszeretettel flörtöl fiújával.
- Sziamia! Mi éppen csak a költészetet tanulmányoztuk kis hörcsögömmel, igaz-e bébi?! – a félszeg emberke tüskés fürtjeit kezdte birizgálni, majd párszor bele is túrt, hadd érezze a másik is a fokozott, érzelmi bizsergést, és vibrálást.
- Azonnal hagyd abba Edina!
Alfrédnak csak most esett le a tantusz, hogy élete istennőjének gondolt hölgyből kettőt lát. Mindezidáig úgy hitte, hogy Eszterből csakis egy lehet. Ám most kíváncsi, meglepett érdeklődéssel tapasztalta, hogy ketten vannak, és persze mindenre elszántak.
- És ha azt mondom kedves kishúgom, hogy húzz el a jó fenébe, akkor mi lesz? Megmondasz anyunak?!
- Nem félek tőled! Kis pont vagy te énhozzám édesem! Alfréd fog kettőnk közül választani! Kíváncsi vagyok rá, hogy a rövid idő után mit sikerült tanulnod irodalomból. – Alfréd! Tegyél fel irodalmi kérdéseket!
Alfréd megszeppenten, tétován, és félszegen állt két hihetetlenül csinos, és elszánt hölgy előtt, és azt se tudta, hogy mit kérdezzen, végül egy verset kezdett el szavalni, ami ismerős lehet azoknak, akik tartósan foglalkoznak irodalommal.
- Ezt a verset ki írta? – tette fel a kérdést kettejüknek.
Eszter magabiztosságot mutatott, míg Edinán bizony jócskán meglátszott, hogy küszködik, és görcsöl a megfelelő válaszadással.
- Ez alávaló szemétség! – tiltakozott, mint akit megszégyenítettek. – Kérdezz inkább olyat, amire még a hülyék is tudják a válaszokat!
- Hát… nem bánom! Ki írta a rendíthetetlen ólomkatona című mesét.
Eszter sokat sejtető, fölényes mosollyal nézett farkasszemet nővérével, aki megint csak alulmaradt a szellemi párbajban.
- Jól van na! Beismerem, hogy fingom sincs! De biztos, hogy valami híres meseíró lehetett!
- Andersen, te lüke! – dorgálta le Eszter oktatólag. – Remélem hasznos lecke volt! Kérlek ne kavarj a pasimmal rendben?!
Edina bocsánatot kért mindenért. Azt beszélték, hogy az egyetem elvégzése után Eszterből magyar-történelem szakos tanárnő lett, és Alfréddal saját könyveket adnak ki, míg Edinát, mintha teljesen kicserélték volna. Már nem járt bulizni, és szórakozni, de helyette inkább kitanulta a divattervezőséget, és most minden szabad percét a tervezőasztal mellett tölti, és vére talált maga mellé valakit, aki kivételesen belső, makacs, és talpraesett tulajdonságai miatt is kedveli.    
 

 VISSZAJÁRÓ VÁLASZOKBAN BIZAKODVA




A bejárati ajtón semmi nesz, vagy apró nyikorgás nem hallható, mint amikor valaki óvatosan megpróbálja kinyitni, de valami miatt a zár, vagy a retesz makacskodón nem enged. Igyekszem férfias, határozott mozdulattal lenyomni az elavult kilincset, mely úgy fest, mintha a nyolcvanas-kilencvenes évek jelképes kuriózuma lenne; afféle ritkaságszámba menő dísztárgy, vagy ereklye, melyet a legtöbb ember azonnal megbámulna, ha múzeumban őriznék szigorú szabályok szerint.
Homlokomon fojtogató, kibírhatatlannak látszó, masszív izzadságcseppek jelennek meg. Nem bírom eldönteni, hogy vajon a mindenkit totálisan letaglózó, afrikai típusú, kibírhatatlan kánikula nyomaszt, és émelyít ennyire, vagy csupán kissé mackós, túlsúlyos alkatom, amit bárhogyan is próbálok diéták közé zsugorítani sehogyan sem vagyok képes azt a fölös nyolc kilót leadni.
Az egész hangulatos lakáson az otthon békés, harmonikus melegsége szalad át, mintha csak vendég volna. Talán én is csak afféle rejtélyes átutazó idegen lehetek itt is, mint másutt, mert mindig úgy érzem magam, mint aki képtelen egyhelyben nyugton megmaradni.
Amikor végre kinyílik a bejárati ajtó, mintha időközben megolajozták volna minden csavarját. Sehonnan sem hallani elvétett nyikorgást, csendet sértő nyekergést, ami veszélyeztetné a meghitt hangulatiságot.
Gondosan felakasztott ruhadarabok, kabátok rendezett sorfala fogad az előszobában, amikor végre az ajtóban egy fantasztikusan sugárzó fiatalasszony – egykori gimnáziumi csoporttársam fogad -, miközben egy alig öt éves kislány átszalad akár egy kisebb pillangó kisasszony a szobán, míg totyogó kisöccse hűségesen próbálja pöttöm törpe lábain követni. „Hát így éldegélnek ők, akiknek sikerült a családos élet!” – töprengek, és már csak akkor eszmélek fel, amikor régi barátnőm magához húz, és bensőségesen magához ölel, hogy szinte érzem nyári ruháján át még mindig babonázó testmelegét.
- Szia drágám! Úgy hiányoztál! Mikor is taliztunk utoljára? – élénken ragyogó kékesszínű szeme valósággal vizslatón rám tapad, mintha minden megfontolt válaszomra azonnal választ akarna kapni. Kibontakozik az ölelésből, és tüzetesen végigmér.
– Kopaszodsz kishaver! – jegyzi meg. Nem tudom eldönteni, hogy komolyan mondja-e, vagy csak elejtett egy újabb könnyed viccet, mert azonnal feltűnik neki megszokott gyerekes szorongásom, frusztrált feszültségem. – Csak viccelek te kis butuska! – arcra puszi jön, amitől viszont én vagyok, aki máris bezsong, és azonnal forrni kezd a vérem, holott ez ebben a formában szigorúan tilos dolog. Még hogy kikezdjek egy férjezett, vagy legalább is stabilnak látszó párkapcsolatban élő asszonnyal. Ki van zárva!
- Bocsáss meg egy percre édes! Rendet teszek a srácaim között, de azért csak kerülj beljebb! Érezd otthon magad! – kedvesen behúzza kockás ingem felső részét az előszobába, majd rögtön magamra hagy, hogy utána nézhessen a két rosszcsont, izgága csemetének.
Milyen szép kis lakás! Elvégre modern, dolgozó nőről beszélünk! Még szerencse, hogy a kutyákat úgy tűnik a szülei kertesházában hagyta, különben máris bajban lennék.
Alaposan körülnézek, és most olyan szakszerű, és precíznek tűnhetek, mint egy leltározó, vagy könyvtáros, aki darabszámra minden ingóságot, és tárgyat számításba vesz. Az ablakok panorámának tűnnek, aminek köszönhetően a balzsamos napsugaras fény valósággal beömlik a szobába, ám a sötétített reluxa megakadályozza, hogy áteressze a tartós hőséget. Ehhez nyilván hozzájön a lakás szigetelése, vagy építőanyaga is, mely kellemes, megváltó hűvösséget biztosít ilyen pokoli időben.
Előveszek egy tiszta papízsebkendőt, és miközben tétován, idegesen morzsolgatni kezdem kezeim között, mintha bátorságot, elszánt nyugalmat is szeretnék egyúttal gyűjteni magamnak.
Néhány percen belül visszatér szintén fülig érő, gyönyörű mennyország-mosollyal, amibe elsőre totálisan belezúgtam még másodikban.
- Na? Szerinted milyen a kégli? Szerintem frankó, nem?! Szépen berendezkedtünk, és legalább közel van a játszótér is a gyerkőcöknek! – hirtelen észbe kap. – Jaj, bocsánat! Szeretnél megismerkedni a gyerkőceimmel? Ne fél semmitől, nem fognak megenni! – anélkül, hogy bármit is mondhatnék kedvesen húzni-vonni kezd a nappaliba, ahol a kislány éppen Barbie-babázik, míg a kisfiú a játékautóival van elfoglalva. Nemsokára majd beköszönt a Playstationös korszak, és abban aztán nem lesz köszönet.
- Gyerekek legyetek szívesek egy kicsit figyelni anyára utána játszhattok tovább! – kérleli kedvesen, de komolyan őket.
A két gyerek felnéz, meglát, és mintha marslakót látna azonnal elragadó bájossággal bambulni, bámulni igyekszik, és önmaguk közt azt találgathatják, hogy vajon mi lehet ez a kövér bácsi az anyukájuk mellett. Talán egy betolakodó?
- Ez a bácsi itt nagyon közel áll a szívemhez! Ő a legjobb barátom a gimnázium óta! Gyertek csak! Köszönjetek neki!
Előbb a kis hercegnő jön oda hozzám. Látszik, hogy anyukája karakán, határozottságát örökölte, aki nem fél senkitől, és semmitől. Biztos már kinőtte a szörnyeket, és koboldos történetekből is.
- Cókolom! – sejpíti aranyosan, tüneményesen. – Sankovics Fanni vagyok! – mutatkozik be, és mint egy vérbeli színésznő meghajol, mintha tapsot várna.
Én persze rögtön tapsolok. Hadd érezze a törődést, és az elismerést, elvégre fontos a pozitív megerősítés, amiből az én generációmnak a kelleténél kicsit kevesebb jutott.
- Igazán örülök a találkozásnak! – hajolok le hozzá, hogy arcunk, és tekintetünk remélhetőleg egyvonalba kerüljön. – Én anyukád barátja vagyok! Robertnek hívnak! – a kislány tétován, tanácstalanul ártatlan szemekkel néz, majd kérdőn anyukáját kutatja, hogy most mit csináljon.
- Köszönöm kincsem! Visszamehetsz játszani! – végül régi barátnőm menti meg a helyzetet.
A kisebbik gyerek érzem szó nélkül folyamatosan szemmel tart, és méreget, mint egy börtönőr, vagy smasszer. Talán titokban attól tart, hogy elakarom rabolni tőle az anyukáját, akihez még nagyon ragaszkodik, mint a legtöbb kisfiú az ő korában.
- Tomikám, kicsi szívem! Te nem szeretnéd legalább üdvözölni a bácsit?! – anyukája szava egy fokkal szándékosan szigorúbbnak hangzik a kelleténél.
A fiúcska is feláll, leteszi a kanapéra játékautóit, majd két kis lábán elém totyog úgy hogy nagyra nőtt lábam szinte érinti kis, törpeméretű lábacskáit.
- Szia… feleli, majd, akit valami megzavart, vagy megijesztett anyukája ruhája mögé bújik, mintha bújócskázni akarna, ám igazából csak tart az idegenektől. Természetes válaszreakció egy kényes helyzetre.
- Édesem! A bácsi látogatóba jött, és nem bánt! Nyugodtan előbújhatsz!
Most viszont már rajtam a sor, hogy megmentsem a helyzetet.
– Semmi baj Laura! Tényleg! Igazán örülök a találkozásnak!
- A kisfiút úgy hívják, hogy Botond, de mi csak Botinak becézzük!
A kissrác amikor megneszeli, hogy út nyílik a menekülés felé rögtön visszaiszkol a nappaliba kedvenc játékautói közé. Sokban nagyon hasonlít gyerekkori önmagamra. Csak el ne fogjanak a feltörni készülő érzelmek, mert akkor végem van, és sírni támad kedvem.
Jóbarátnőm átvezet a nappali melletti étkezősarokba, ahonnét szemmel tarthatja gyerkőceit, mint egy gondoskodó anyatigris, és nyugodtan is beszélgethetünk, mert párja ki tudja mikor fog majd hazajönni.
Szavaimba igyekszik vágni, hiszen olyan régóta nem találkoztunk, és annyi fontos, sorsfordító dolog történt az életünken, hogy észre se vesszük, és valósággal száguldanak a percek, és az órák.
Közvetlenül a gimnázium után azonnal Államigazgatási főiskolára ment, majd gyakornokoskodott egy ügyvédi irodánál, ahol megismerte későbbi menő párját. Egyszer elvetélt, és borzasztóan fájdalmas procedúra volt végig járnia a lelki-testi fájdalom procedúráit, de most ha gyerekeire néz, úgy gondolja megérte.
- …És mesélj csak, szívem? Neked van már valakid, akivel… hosszú távra terveztek…? Gyereked van-e? – szeme annyira kíváncsi, huncut, érdeklődő, hogy most jó volna vele csókolózni, mint akkor a balatoni naplementében, amikor mindketten lángost ettünk, és mindkettőnk szája fokhagymás-tejfölös lett.
- Hát… tudod… úgy döntöttem, hogy inkább nem kapkodok el semmit… - ironikus diplomatikussággal igyekszem megfűszerezni, és egyúttal manipulálni a meghitt pillanatot. De barátnőmet nem lehet megvezetni, vagy becsapni. Kimérten, fölényesen rám néz, majd elneveti magát. Ennyire kristálytiszta, szívből jövő kacagást ritkán volt alkalmam hallani. Ez jólesőérzéseket ébreszt, kellemesen meglep.
- Milyen volt a legelső randid? – következő kérdés.
- Azt gondoltam, hogy az veled volt, amikor lángost ettünk a Balatonnál? – nézek rá kérdőn.
- Ja, tényleg! – végre kapcsol. – Hát az nagyon furi volt, de ahhoz képest, hogy azt állítottad, hogy még életedbe nem csókolóztál egészen rendesen belejöttél! Hagytad magadat az árral sodortatni. – most tényleg közelebb hajol, és szájon puszil. Még érezni, mintha gyümölcsös cukorkát evett volna a nyelvével.
- Ez most nekem is jólesett! – lassan távolodik számtól. A pillanat romantikusabb, és örökebb talán nem is lehetne már.
- Hu! Fantasztikusan csinálod! – igyekszem bókolni neki egyfolytában, hogy érezze magabiztosabb lettem valamicskét.
- Jaj, annyira aranyos vagy ezzel a kisfiús bájoddal! Biztosan sok barátnőd lett! – feltételezése meglep, de nem akarom elrontani a hangulatot.
- Volt valakim, de sajnos az egyetem után azt mondta, hogy vége és kiszállt az életemből… - hangom elcsuklik. Fennál a veszélye annak, hogy pityeregni fogok.
- Cssss! Nincsen semmi baj! – magához ölel, dédelget, akár egy nagy gyereket. – Tudod, hogy rám mindenben számíthatsz! Na mondd csak el! hidd el, megkönnyebbülsz!
Belefogok vége-hossza nincs egyetemi, szerelmi kálváriám, és szerencsétlenségem történetébe. Valósággal ömlik belőlem a szó, mintha bőven termő patak volnék.
- A legszomorúbb dolog, hogy apám temetésére képes volt önmaga helyett azt a kis szemétkedő barátnőjét elküldeni! Később már reménykedtem, hogy hátha felhív, vagy üzen a neten, hogy legalább részvétet nyilvánítson, de sehol semmi!
- Micsoda egy szemét, alávaló fapicsa! – feleli mérgesen barátnőm, és időközben magam is rájövök, hogy teljes mértében igaza van.
- Tudod mit! Ami megtörtént az elmúlt! Próbáld meg magabiztosabban, derűsebben szemlélni a dolgokat! Például a mai nap margójára. Találkoztunk végre, és fantasztikus emberek lettünk, és barátok maradtunk! – kedvesen megsimogatja elfáradt arcomat.
- Talán igazad lehet!
- Nemcsak, hogy talán, de egészen biztosan! Azt hallottam, hogy számos könyvet is írtál! Igaz?!
- Hisz ismerhetsz! Ha én egyszer valamit megcsinálok!
- Hát az már szent igaz! A suliban is eminens voltál, csak senki nem volt hajlandó elismerni a tehetségedet!
- Ebben is lehet valami…
- Ugyan már! Ne szerénykedj! Figyeld meg előbb-utóbb ha türelmes vagy akár még József Attila-díjat, vagy Prima Primissimát is kaphatsz!
- Ha befolyásos ismerőseim volnának talán, de egyébként a kultúrát is bedarálták, mint mindent ebben a városban!
Látom rajta, hogy ez megfogta, mert hosszan magába mélyed, gondolkozik a halottakon.
- Igen, sajnos ilyen világban élünk! De hé! Azt mondom ne add fel! Bárki, bármit mondjon! Te tarts ki, és maradj önmagad!
Konyhába megy, gesztenyepürét vesz ki a méhűtőből, mert tudja, hogy nagyon szeretem, és jó alaposan megpakolja tejszínhabbal, nem számít, hogy hizlal.
- Tessék nagyfiú! Hoztam egy kis nasit! Jót fog tenni! – ő máris kanalazni kezdi az övét, és még ezt is elegáns, kicsit magakellető erotikával kicsinálja. A gyerkőcök – mint később megtudom -, már kaptam csokifagyit ebéd után.
Szándékosan visszafogom magam, és inkább lassan kanalazok, nehogy a szememre vesse, hogy szeretek zabálni. Ő bezzeg úgy látom valósággal habzsol, akár diákkorunkban. Még a pisze orra hegye is szándékosan tejszínhabos lesz, és a kisebb hófehér gombóc úgy ragaszkodik szaglószervéhez, mintha testrésze volna.
Annyira jól, és felszabadultan érezzük magunkat egymás társaságában, hogy nem akarok hazamenni innét, és legszívesebben megvenném a szemközti lakást, hogy mindig barátnőm közelében lehessek. De legbelül érzem, hogy ez már egy másik világ, és én itt csak és kizáróan egy jóbarát, és illedelmes vendég lehetek, akit kötnek bizonyos elvek, és persze szabályok.
Hosszan búcsúzkodik még a bejárati ajtónál, mikor a gyerkőcöktől is búcsút veszek, és megmondom nekik, hogy maradjanak jók, mert fantasztikus hölgy az anyukájuk. A két gyerkőc persze értetlenkedve egymásra bámul, és visszatér a játékhoz.
- Látom, hogy nem szeretnél elmenni! Figyelj csak! Itt alhatsz, ha gondolod? Van egy szabad szobán is! – igyekszik, hogy ne fájjon, ne legyen keserédes a búcsú, mely már most olyan, mintha örökre szólna.
- Köszönöm! Ez nagyon… jólesik! – meghatódom, és hogy ne lássa könnyeimet azonnal matatni kezdek a zsebkendőm után! Pufók arcomat két hattyú-tenyerébe veszi, rám néz azzal a léleklátó, mindent érzékelő bűvös tekintetével.
- Tudom, hogy most nehéz a búcsú, de megígérem, hogy amint tudok újra találkozunk majd, lehet hogy a te lakásodon. De addig is igyekszem minden nap írni neked vagy emailen, vagy a Facebookon! Küld el a verseidet is! Nagyon szívesen elolvasom, és dumcsizunk egy jót! – bensőséges ölelés következik ismét. Most érzem csak igazán, hogy legbelül már ő is remeg, és alig-alig akar elereszteni, aztán a „szükség törvényt bont” elve alapján nagy nehezen kibontakozunk egymás öleléséből. Ő hosszan integet, míg én csöndesen, motyogva magamban megindulok és megszámolom egyenként a lépcsőfokokat.                         
     

SZOBA RÁLÁTÁSSAL


Kóbor lelkem, mint rettegő, szorgalmas kísértet
ott aludt szobámban valahol mégis úgy tűnhetett
rémálmok s kósza zörejek, apró fenyegetések
visszafojtott jajában a sárga hold ezüstösen villog.

A szomszéd szobában apám s anyám horkantott nagyot.
Idült, másvilági öntudatlanságuk ki-be járkált lelkeik között.
Fejem felett halál-vigyorgón úszkáltak
megszégyenítésem sakál-fejei.
Fetrengve-táncolva szurok-sötét mélységekben.

Vigyorgó hahotázásuktól már magam alá vizeltem,
verejtékem megbotlott homlokom redőny-csapdái között.
S a meghökkentő, átélt szívdobbanásokban
váratlan fordulat következett.
Kinyíló ajtósorokban anyám aggódó
angyal-tekintete vigasztalt, figyelt.

én más nyugalmi állapothoz szoktatott fiú öklendeztem sajgó,
elveszett lelkemből a gyerekes szitkokat míg
elátkozni sikeredett e zagyva, meg-nem-érdemelt világot.
Fájó, infarktusra berendezkedett szívvel verejtékben,
s vizeletszagban ázva, fürödve sírtam, s nyögtem hajnalig.

Csupán recsegő, ropogó ágyam s
néhány plüssmackóm lehetett mellettem.
Át kellett volna lépnem a kibiztosított vonalakat,
amit tán már a Moirák is rég megsejthettek.
Úgy tűnhetett erre már rég megértem.
Mások voltak mindig is az összetett elme végzései.
Más a lélek-anyát, kedvest szólongató kívánkozása.
Belém lett már kódolva a rettegés,
mint gyámoltalan honvágy egy bizonytalan utazás előtt.
Már kár, hogy annyi önként feladott igazibb kapcsolatot
sem találhattam – pedig szorgalommal kerestem.
Bele kell, hogy végképp süppedjek valami fonák létezésbe?!

 JÁTÉK-ÁLMOK

Minden gyerkőcnek megvan a kedvenc játéka, aminek valami egészen különleges, már-már egyedi, és különös varázserőt is tulajdonít. Mintha egy olyan varázsló, sámán, vagy gyermeki próféta lenne, akinek egyéni gondolata, és nyelvezete van, melyet természetesen csak ő ért egyedül, és kicsit meg is sértődik, ha - adott esetben szeretve tisztelt szülei máshogyan, furcsán, értetlenkedve vonják kérdőre, hogy vajon miért tette tönkre a Tesla márkájú lemezjátszót?
- Most nézd meg Misi! Hát egyszerűen nem igaz! Szerintem Tomival valami nincs rendben!
- Ugyan már anyus! Bolondságokat beszélsz! Nincsen a gyereknek semmi baja! Nézz csak rá! Elvan a játékaival, és szemlátomást boldogabb már nem is lehetne!
- Nem találod furcsának, hogy egész nap a lemezjátszó lemeztányérján tologatja az autóit? Ez akkor is... nem normális, és kész!
- O.K. Te tudod! Csinálj amit akarsz édesem! Nekem most el kell rohannom melózni! - azzal a késésben lévő apuka adott egy puszit fiatal feleségének, megsimogatta kisfia buksiját és már ott sem volt.
- Na, hát ketten maradtunk kisöreg! - szólt az aggódó anyuka egyetlen gyerekéhez, aki nem is törődött semmi mással, egyedül színváltós autóival. - Mit szeretnél csinálni? Szeretnél esetleg... labdázni, kártyázni? Vagy menjünk ki a szabadba? - maga sem értette, de minél inkább kérdéseire süket csönd volt a válasz, mintha fokozatosan elvesztette volna higgadtságát, és azonmód kijött volna a béketűrésből. Amilyen gyorsan csak tudta kiragadta a kisfiú markoló kezei közül a színváltós játékautót, leállította a Tesla-lemezjátszót, és várta, mi fog következni ezután. Vajon mi lesz a gyereke következő lépése.
Nem is kellett sokat várnia. A kisfiú hirtelen, mint akit szándékosan vérig sértettek eredeti, kigondolt, és most direkt megbolygatott tevékenysége közben azonnal éktelen sírásba, nyüszítésbe, jajveszékelésbe kezdett, és úgy tűnt, hogyha egyszer rákezdte senki, és semmi sem tántoríthatja el eredeti céljától. Ti. Csajunk minél nagyobb ramazurit, ezzel is sikeresen őrületbe kergetve szerető családtagjainkat.
Az anyuka stratégiát változtatott. Eddig mindig a jóságos, az engedékeny, a megértő szülő szerepében szeretett tündökölni, aki szinte bármit megbocsát imádni való, rosszcsont kisgyerekének, ha az tökéletesen elégedett és boldog, és nem sír, vagy szomorú. Ám az élet egyáltalán nem tündérmese! Ha sokáig kényezteti ezt a gyereket a végén még könnyen előfordulhat, hogy váratlanul a feje tetejére nő, vagy ami még rosszabb totálisan átveszi egész otthona felett az irányítást, és akkor volt-nincs fejlődéslélektani manőverezés.
Már számos gyerekekkel foglalkozó könyvet elolvasott a témában, mégis könnyen rájöhetett, hogy azok a történeteket, esetek melyeket a legtöbb könyv igyekezett megemlíteni csupán csak töredéke lehetett annak, amit saját gyereke viselkedésében megfigyelhetett. De hát akkor miért nem lehet egyszerűbben hozzáállni a gyerekneveléshez? Vagy kapjon meg újfent mindent, amit csak akar! No, nem! Azt már nem! Tanulja csak meg, hogy az életben semmi sincs ingyen! Ha akarja dühöngjön, hisztizzen, vágja magát hasra, vagy toporzékoljon amennyit csak akar, ő itt fogja megvárni a végkifejletet, és egy tapodtat se mozdul innen.
A három-négy éves pöttömforma, húsos, akkor még lenszőke hajú kisfiú azonban egyre keservesebben, és szívet facsaróan sírdogált, majd aprócska hüvelykujját szájába vette, és szopogatni kezdte, mintha csak savanyúcukor volna.
Az anyuka szíve mélyén érezte, hogy nem helyes amit csinál, mégis érdeklődő kíváncsisága valami miatt ebben a kényes helyzetben erősebbnek bizonyult minden másnál. Felkapott egy plüssállatot a pelenkázó asztal mellett és mintha ő is gyerek lett volna simogatni, becézgetni, szeretgetni kezdte, akár egy csecsemőt.
A kisfiú nyüszítő, vonyító, fájdalmas sírása lassacskán csillapodni kezdett. Élénk, kékszínű szemeivel kíváncsian figyelni kezdte a néhány centivel üldögélő felnőttet, aki játszott plüssállatával. Tehát akkor a tárgyak kivetített szeretet hamis illúzió lenne? Vagy egyáltalán szabad-e szeretni az egyszerű, élettelen tárgyakat, és felruházni bizonyos emberekre jellemző tulajdonságokkal? Kis fejében a gondolatok, tudati fogalmak összekeveredtek, talán csupán azért, mert a reális valóság, és az álomszerű fantáziakép ebben a korban még - azt mondják -, egy és ugyanaz.
Az anyuka most végre úgy érezhette magát, mint aki átmenetileg révbe érkezik. Továbbra is farkasszemmel türelmesen igyekszik figyelni a most szemlátomást érdeklődő, kíváncsiskodó kisfiút, aki most négykézlábra áll, és mászni kezd a még további egyelőre szabad, és független játékok irányába, hátha megkaparinthat olyasmit, amit eddig tiltott neki az anyja.
Az anyuka is ravasz ám, akár csak a kisfiú. Most úgy tesz, mint aki megsértődött volna, hogy valami kutat, fontoskodik kedvenc játékai körül. Előbb torz arcot vág, majd kinyújtja nyelvét jelezve, hogy annak, aki elvette játékait legközelebb egészen biztosan nem lesz ennyire könnyű, és kényelmes dolga.
Most a kisfiún a sor, hogy egyszer és mindenkorra elégtételt vegyen. Végre felegyenesedik kicsit még bizonytalankodón, és tétován, mikor először járni tanult, de egyúttal igyekezett az egyensúlyozás zsonglőrszerű művészetét is elsajátítania. Akár egy barátságos pingvin kedvesen, szófogadóan odatotyog anyukájához, aki még mindig a bosszúság álarcát viseli, és odaad neki egy értékes színváltós autócsodát kedvencei közül.
–Köszönöm kicsim! Ez igazán jólesik! – nyugtázza a megnyugodott, és most már valamivel békésebb, harmonikusabb szülő, hogy végre valahára azért a gyereke is figyel rá, és nem csak állandóan kedvenc játékaival van elfoglalva.
Nemsokára következik a szokásos ebédidő, majd a csendespihenő kellemes ideje. Ezúttal azonban a gyerkőc mintha jós képességekkel rendelkezne, máris jó előre sejtheti, hogy a csendes pihenőnek semmi esélye, mert ha anyukájának nagyon jó kedve van, és szemlátomást kiegyensúlyozott nagy a valószínűsége annak, hogy elmennek fagyizni, vagy kaphat édességet. Ki látott még olyan kisgyereket aki ne imádná a csokibombát, vagy a vajpuha krémekkel töltött csokitortát?
Legutóbb is nagy ramazúri volt a csokitorta körül, mert Tominak kellett volna összeszednie a tyúkketrecekből a tojásokat, de neki több mint tizenkettőt sikeresen sikerült ripityára törnie, mert annyira megrémült a csipkelődni akaró kotlósoktól.
– Tomikám! Ebéd! – kiálltja be a kinti kiskonyhából a gondos nagymama. – Igyekezzetek odabent, mert hamar kihűl!
Az anyukának ez is egy újabb, unalomig elismételt jelzés arra nézve, hogy muszáj a rendszerességet, és időbeliség fokozataihoz hozzászoktatnia gyerekét. Tetszik, nem tetszik.
– Akkor most eszünk valami finomat édesem! – puszilja meg előbb kétoldalról pirospozsgás, arcocskáját, majd még egyet biztos, ami biztos alapon ad a homlokára is. Majd ölbe kapja és máris galoppozik a konyhába, mielőtt türelmetlenségben járatos nagymama ismét szólna.
A kisfiú tömzsi nyakába műanyag, barátságtalan, kissé fojtogató partedli kerül. Mára gyümölcslevest kap, de annak is inkább a pépesebb, gyümölcspürészerű, nyálkásabb változatát, ami úgy néz ki, mintha valaki az egyszerű vaníliasódót emésztette volna meg ráadásul nagyon rosszul.
– Mindjárt ehetsz kincsem! – az anyuka gondoskodva megköti a partedlit a most még nyugodt, és kíváncsi gyerek nyakához, tudván már az első öt perc után könnyedén leeszi magát. De nem is baj! Úgy is arra van.
A nagymama szívének minden szeretetével igyekszik elhalmozni egyetlen, mindennél jobban szerethető kisunokáját, ezért annyira teleszedi kis tányérját gyümölcspüré masszával, hogy félő ennyit egészen biztosan nem lesz képes megenni.
– Anya! Miért adtál neki ennyire sokat? Nem eszik ez a gyerek annyit, hogy ezt mind megegye! Inkább a felét máris vedd vissza! – tiltakozik egyelőre rábeszélő hangnemben az anyuka.
A nagymama makacs, és elszánt kitartását mi sem bizonyítja jobban, minthogy az ő tányérját is jócskán megtömi ezúttal sült csirkecombbal, és jóféle krumplipürével. Majd amikor úgy érzi minden elcsendesedett máris hozzálát az evéshez, és onnantól kezdve eszik szorgalmasan.
A kisfiú előbb anyja, majd nagyanyja kifejezését tanulmányozza érdeklődően, és annyira édes, bájos bociszemeket mereszt egyikről a másikra, hogy képtelen dolognak tetszik haragudni rá.
Az anyuka megfogja a kis műanyag bébikanalat, és máris kikanalaz egy nyúlfarnyi pürét a kistálkából. Egyrészt szeretne már gyorsan túllelni az egész evési procedúrán, mely nem szokott szinte sohasem jól végződni, másrészt igyekszik arra figyelni, hogy kisfia igenis minden tápanyagban szükséges és egészséges ételt megkaphasson, amire csak fejlődésben lévő kicsi szervezetének szüksége lehet.
– Na édes picim! Egy kanálkával anyuci kedvéért! – s már úgy becézgeti, mintha a gyerek egy kis csecsemő lenne, aki nem tudja megértetni önmagát a külvilággal. A műanyag evőkanalat előbb gyöngéden, majd mindig kicsivel erőszakosabban tuszkolni kezdi a megilletődött fiúcska gömbölyded szájába, amíg előbb-utóbb minden pürét el nem tűntetnek a tányérból. Ám az utolsó egy-két falatnál a kisfiú prüszkölő, grimaszt vágó arccal jelzi, hogy köszöni szépen ebből a vacakból ennyi is elég lesz mára.
Az anyuka tesz még egy utolsó, reménytelen kísérletet annak kiderítésére, hogy a gyerkőc biztosan jól meggondolta-e, de a gyerek már megint máshova néz. Kibámul előbb az ablakon, majd nyújtózni kezd kis pöttöm testével a levegőbe, mintha tornagyakorlatokat végezne, vagy csak megakarná fogni a plafont.
– Csak elfáradt szegénykém! Egész nap játszott! – feleli az anyuka, aki maga sem tudja, hogy mentséget, vagy inkább saját maga számára keres-e önigazolást.
– Ugyan édes lányom! Semmi baj sincsen! Feküdjetek le a jó hideg szobában az mindent megold! – nyugtázza a nagymama, majd a mosatlan tányérokat kezdi mosogatni, hogy újra elfoglalja magát, hiszen a pihentető tunyaság nem neki való.
A fiatal anyuka és a kisfiú elégedetten, kicsattanó örömmel térnek vissza a családi ház benti szobáiba, ahol már minden elő van készítve ahhoz, hogy pihentető, békés pihenés vehesse kezdetét. A kisfiú mégis inkább a Tesla lemezjátszót veszi újra birtokba, és amennyi színváltós autócsodát csak össze tudott szedni ennyire rövid idő alatt azokat máris a lemeztányérra rakja, és figyeli, hogy az elektronika automatikusan forgatni kezdi a sötétfekete korongot. Ám most bakelitlemezek helyett játékautók pörögnek, forognak aprócska kerekeiken ide-oda, mintha egy végtelen, kiszámítható játék részesei lennének…        
  

MI A HELYZET AZ ÉRZÉSEKKEL?
     

Néha ténylegesen egyáltalán nem is olyan rossz dolog, ha az ember apja buszvezető. Persze ez azzal a kreatívkodással, és óvatos lopakodással is jár természetesen, mely - ha az embernek szerencséje van -, ideje korán kifejlődik, aztán természetes reakcióvá válik, akárcsak a veszélyhelyzet, hogyha adott esetben az ember mondjuk főként busszal utazik, akkor mindig tudja melyik a legalkalmasabb pillanat, hogy észrevétlenül, angolosan távozzék, mielőtt az apja felfedezné, hogy a buszán tartózkodik.
A Dayka Gábor utcai buszmegállóban rendszerint mindig többen ácsorogtak a szakadt, hippiknek tűnő, holtfáradt egyetemisták. Együtt beszélgettek, nevettek valamin, vagy csupán csak marhultak, ugratták egymást. Mikor melyik volt a soron.
Az ember azért szerette ezt a környéket, amikor még megvoltak a lombkoronás, smaragdzöldes pikkelyekben tompázó fák, a közepes méretű cserjék, és sűrű, szinte áthatolhatatlannak hitt bozótos buxusok, mert itt szinte észrevétlenül, és hatékonyan képes volt elrejtőzni a világ kutató tekintete elől.
Amikor Gelka Antal egy kissé zsúfolt, mégis halálosan unalmasnak ígérkező hétköznap erre tévedt, hogy kötelező jelleggel letudhassa a kreditpontokat érő testnevelésórákat kedvenc hobbi-elfoglaltsága az volt, hogy a kollégium könyvtárába ment, mert mindig tudhatta, hogy aznap a kiselejtezett, megunt raktári könyvekből egészen biztosan új, eddig ismeretlen, váratlan kulturális kincsek bukkannak majd fel, méghozzá megfizethető áron. Általában ezer forintból már tudott venni legalább hét-nyolc könyvet is.Időközben a vártnál kicsit hamarább összebarátkozott az idős, nyugdíjas éveiben járó, SZTK-szemüveget viselő, rövid, galambősz hajú, enyhén sántító könyvtárossal, aki a közelben lakhatott, mert mindig halálpontosan délután negyed egykor nyitotta ki a könyvtárat, a szokásos ebédszünet befejezése után, és ami Antalnak is kapóra jött, feltéve, ha az egyetemről idejében ki tudott szabadulni.
A modernkori Indiana Jonesként tekintett magára Antal. Persze a kackiás ostor, és övtáskás pisztoly nélkül. Még imponált is neki, hogy válltáskája a szokottnál kicsit mindig nagyobbacska méreteket öltött, tekintettel jócskán megvolt tömve általában használt könyvekkel.
- Jó napot fiatal úr! Már ilyen korán? Hát mi történt?! - vonta kérdőre a könyvtáros.
- Üdvözlöm! Hát... sajnos jobb volt, ha előbb eljövök, mert nem szeretném magamra haragítani a tornatanárnőt. Ezek a fránya kreditpontok beleszámítanak az év végi összesített ponthatárokba, és nem akarom, hogy emiatt egész évben cipeljem plusz tantárgyként a testit.- Á! Értem! - vakarta meg ősz fejét az öreg. - Hát nyugodtan nézzen csak körbe! Az új könyveket direkt kiválogattam! Ott vannak a hátsó sorban megtalálja őket! Ha segítség kell itt megtalál!
Antal rendkívül hálás volt ennek a barátságos, közvetlen embernek, ugyanis gyerekkorában nem igazán lehetett apafiguráról, vagy komoly példaképről akárcsak ábrándoznia, mert idősebb Gelka Antal minden volt, csak éppen nem barátságos, vagy kedves. Arrogáns, sokszor szőrszálhasogató, örökösen elégedetlen ember, aki a kultúrához is a hasznosság elve szerint viszonyult. Ha a kultúra pénzt, hasznot, profitot fial, akkor van értelme! Vallotta. Különben meg kidobni való, szánalmas ostobaság. Mégis a családban Antal volt az egyetlen férfi, akire méltán büszke lehetett volna, hiszen ő ment egyedül egyetemre, míg a többségnek jó, ha érettségije volt. Slussz passz.
Gyorsan hátra rohant közvetlenül a raktár előtti kis olvasókuckóhoz, ahova az öreg a kartondobozokban lévő könyveket szokta kiselejtezni, hátha ismételten talál bennük valami kulturális csemegét. Egyszer Márai Sándornak olvasta egy esszéjét, amiben elmesélte, hogy ha az író betéved egy könyvesboltba, vagy egy antikváriumba mindig próbáljon meg ne a sikerlistás szerzőket megvenni, hanem elsősorban olyan ismeretlen embereket, akikről a legtöbben még sohasem hallottak, és akkor egészen biztosan használ a kultúrának is, hiszen az ismeretlen embereknek is joguk van hozzá, hogy előbb, vagy utóbb megismerhesse nevét a széles közvélemény. Ezen kicsit eltöprengett. Még élénken élt az emlékezetében az Őrmezei költők parkjában történt csonkítás, amikor egy ismert költő, író mellszobrának heggesztővel levágták a fejét, majd a talpazatra vörös festékkel rápacsmagolták, hogy ÁRULÓ!
Antal mindig is úgy gondolkodott, hogy a szakmai teljesítményt igenis gyökeresen muszáj volna leválasztani az illető személyek, vagy gondolkodók közéletben betöltött szerepéről, ám egy kis idő után hamar rájött, hogy ennek semmi haszna se volna, tekintettel a legtöbb esetben úgy is azok forgatják a kultúra kerekét, akiknek egy-két ember ha szimpatikus. Innentől kezdve elkezdeni megpróbálni bebizonyítani, hogy egyik, vagy másik hetvenes-hatvanas években felkapott író igenis fantasztikus dolgokat teremtett, még ha közszájon forgó neve hamar is feledésbe merült szinte nevetséges, és abszurd vállalkozásnak bizonyulna. Előbb, vagy utóbb ezek az elfeledett gondolkodók is újra előkerülnek egy lelkes irodalomtörténész, vagy egy túlbuzgó, buzgómócsing hobbi-irodalmár jóvoltából, amilyen - adott esetben -, Antal.
Annyira óvatosan igyekezett kinyitni a kissé ócskának, viharvertnek látszó kartondoboz tetejét, mintha abban ténylegesen felbecsülhetetlen kincsek lapulnának. Amint vaskos kezeivel megérintette a könyvek gerincét, mintha egy képzeletbeli időutazáson találta volna rögtön magát. Az irodalom élt, létezett, és elevenebben lélegzett mint bármi, amit eddig a külvilágból valaha is észrevett.
Rögtön megakadt a szeme egy vaskos, legalább ötszáz oldalas költői antológián. Gyors mohósággal a kötet végére lapozott, és máris megtalálta, amit keresett. Csupa-csupa ismeretlen költő bukkant a szeme elé. ,,Vajon miért nem lehet ismeretlen szerzőkről beszélni az irodalomórákon?" - tette fel csak úgy önmagának a kérdést. Már régen tudta a választ, miszerint negyvenöt perc egészen egyszerűen nem elegendő semmire.
Tovább, és tovább kutatott a kissé poros, koszos könyvkupacban, míg végül megtalálta gyerekkora kedvenc Ablak Zsiráf kötetét. S bár a szíve szakadt meg, hogy most nem viheti magával ezt a becses kötetet, akárcsak Grimm, vagy Andersen összes meséit, mégis ha arra gondolt, mennyire nehezen, viszontagságosan, sok könny árán tanulhatott csak meg szövegértőn olvasni kicsit büszke lehetett volna önmagára, hogy ennyi mindent elért.
Legalább, amíg nem kell tesi órára mennie addig kényelmesen, komfortosan ellesz itt kedvenc könyveivel. Kényelmesen levette őszies kellegű kabátját, mely - hála -, a fűtésnek lassacskán kezdett rámelegedni, majd válltáskáját szorosan maga mellé ültette a székre, mintha csak a legjobb ismerőse lenne; maga elé vette a dobozt és máris kutatási akcióba kezdett. Ha talált olyan könyvet, ami nagyon kedves volt a szívének, vagy csupán még ismeretlen volt számára rögtön a hátsó oldalt nézte meg, ahová az öreg grafitceruzával vaskosan felírta az árat. Még szerencse, hogy lassacskán összehaverkodott vele, így az öreg mindig kapható volt egy kis alkudozásra.
Ahogy múltak a percek rájött arra, hogy valami hiányzik az életéből, melyet kedvenc papíralapú brátai sem pótolhatnak. Hiányzott az életéből a megtalálható szerelem, és boldogság, mely mindenki számára a legváratlanabb helyzetekben bukkanhat csak fel. Ha erre gondolt egy egyetemista, őzikeszemű hölgy bukkant fel emlékezetében, aki - annak ellenére -, hogy testi adottságaiban nem volt éppen egy főnyeremény -, mégis láthatott, megérezhetett benne valamit, mert úgy tudott flörtölőn, szerelmesen mosolyogni, hogy az az édenkertet jelentette egy olyasvalaki számára, akinek még nem volt párkapcsolata, vagy csupán csak túlontúl félszeg, gyámoltalan volt hozzá, hogy hölgyeket szólítson meg.
,,Mit fog rólam Annamari gondolni? Különben is azzal a kis mitugrász Miklóssal jár!" - vonta le következtetéseit, hiszen éppen elégszer volt alkalma látni, hogy a csinosabb, stílusosabb iskolaszépe hölgyek az átlagos, vagy éppen csak nem túl vonzó fiúkkal már alapból nem kezdeményeznek sem ismerkedést, sem barátkozást.
Megpróbált olvasni, jegyzetelni, leckét írni tovább, mert mindig precíz, pontos ember szeretett lenni, tehát mindig előre dolgozott egy-egy tananyaggal kapcsolatosan is. Bárcsak ne volt az irodalom mellett az az átkozott nyelvészeti tantárgyak, amik még a legjobb eminensek számára is csupán csak gondot jelentenek. Előbb a szófajtannal gyűlt meg a baja, majd amikor abból kegyelem kettessel végleg megszabadult jött a szintagmatan, és persze a mondattan. Mondattan előadásról azért rúgta ki a docensnő, mert nem tette le a nyelvtörténeti összefoglaló egyetemes szigorlatot, és ez a Bölcsészettudományi karon halálos vétségnek számított, amiért komoly büntetés járt. Csoporttársai közül is csupán csak egyetlen pedagógus hölgy állt fel, és kelt a védelmére, míg a közel ötszáz fős hallgatóság szándékosan lapított, és néma csendben csöndbe volt.
,,Hát igen" - vonta le a sztoikus következtetést. ,,Az ember már a saját barátaira sem biztos, hogy mindig számíthat!" - ahogy kinyitott egy vaskos verseskötetet, melyet sokkal jobban szeretett a szokásos alig füzetnyi méretű vackoknál, melyeket méregdrágán árultak a Rákóczi úti könyvesboltok kirakatában, mindig talált aznapra egy frappáns, aktuális, vagy csak odaillő gondolatot, vagy idézetet, melyet a későbbiekben felhasználhatott, és mely átmenetileg persze sikeresen igyekezett kibillenteni a hétköznapok pokoli egyhangúságából.
,,Vajon milyen lehet Annamarival szerelmeskedni? Elég lenne egy romantikus csók is, hiszen beéri ő bármivel, és nem nagy étkű!" - de inkább megpróbálta realistábban szemlélni a világot önmaga körül, ahogy teátrális, prédikálásra hajlamos apjától mindig is hallhatta.
,,Fiacskám! Tanuld meg, hogy semmi sincs ingyen! Az égadta világon semmi! A világ egy kupleráj, és velejéig igazságtalan, mert mindig azoknak kedvez, akik nem szolgáltak rá!" - hallgatta gyerekként, és már érett harmincéves felnőttként a bölcs leckét.
,,Írtam neki verset! Nem igaz?! Mit akar még?!" - töprengett, bár a válasszal tökéletesen tisztába került. Sajnos a legtöbb modern nőnek pénz kell, méghozzá nem is kevés, mégis ha arra gondolt, hogy Annamarinak éppen Miklóssal kellett összeszűrnie a levet elfogta a féltékenység, és a hányinger. Mi a fenét lát Miklósban abban a bunkó, tahóban, ami benne nincs meg?! – töprengett, és minél intenzívebb, határozottabb lett benne az őszinte felismerés, hogy ti. valamit mégiscsak kellene kezdenie Annamarihoz fűződő, éppen csak kialakulófélben lévő kapcsolatával észre se vette, hogy tíz perc híján mindjárt délután három lesz, tehát neki kutya kötelessége azonnal tornaruhába átöltözni, és jelentkezni a tornaterem előtt, mint az összes többi egyetemista hallgatónak, akik szintén egyedül csak a kreditpontokért vállalták meg a fizikai nyomásgyakorlást, holott jobb dolguk is lenne.
Antal amilyen gyorsan csak tudott agyában összerendezte mely könyveket szeretné megvásárolni, így rögtön fizetett az idős könyvtáros kölcsönzőasztalánál, majd elköszönt, és loholva, kipirosodott arccal elrohant.
Még szerencse, hogy a nagy rohanásban azonnal öltözködni kezdett. Gyorsan levette felső testéről az agyonkopott, retrós, szürke pulóvert, mely úgy nézett ki, mintha a kutya szájából húzták volna ki, majd jött a rendszerint sötétkék rövidnadrág, melyet még gimiből örökölt meg, és mire a tornaterem elé ért, már csak arra volt ideje, hogy a maradék utcai öltözékét betegye a tornaterem melletti öltözőbe, és miután zárhatóak voltak az öltözők a bizalom halvány reményét is sikeresen elültette lelkében, miszerint; nem rabolja ki erre az alig negyvenöt perces testgyakorlás idejére senki.
–Na nézd csak! A nemes lovag is váratlanul betoppant! – vihogtak rajta a lányok. Ott is inkább a határozottabbak, talpraesettebbek, akik hármasban jártak mindenhova, akárcsak az ókori gráciák.
–Én is nagyon örülök nektek! – viszonozta a köszöntést, majd amikor már a távolból feltűnt a szigorú, szúrósszemű tornatanárnő azonnal eléje sietett, mert pontosan tudhatta, hogy megfogja kérni egy szívességre. Nem is tévedett. Azonnal a tornaszertárba ment, és megfogott két jókora, vaskos, és nehézkes koszos fehér acéloszlopot, amit hálóval együtt ki kellett feszítenie, le kellett raknia pontosan a terem középső színes vonalára. Ez a művelet alig öt perc alatt elvégezhető annak, akinek van rutinja, ám Antal most találkozott vele csak először.
Hirtelen feltűnt Annamari. Egyszerű, hófehér tornapolójában, és hosszú, fekete nadrágjában is maga volt a megtestesült bájos, csinosság. Akár egy földre szállt angyal. A barátnői védelmező gyűrűjéből figyelte persze hol kuncogva, hol mosolyogva, hogy Antal mit is szerencsétlenkedik össze a nagyméretű, hosszú hálóval, aztán alighanem megunhatta a tötyögést, mert odament hozzá, és kedvesen segített neki.
– Szia ne haragudj, de inkább segítek, ha megengeded! – a legédesebb, fülemülék hangja volt ez Antal hevesen dobogó szívének. Azt hitte abban a percben végzeteset dobban majd a szíve. Nem mert ránézni, vagy fenntartani a bimbódzó szemkontaktust, inkább serénykedve azon munkálkodott, hogy mind a két oszlop egyenlő távolságban lehessen egymástól.
Szerencsére alig nyolc perces csúcsrekorddal már készen is voltak.
A hölgyek társasága nyolc embert számlált plusz két fiút, akik közül az egyik abban a percben, hogy a mogorva tornatanár kiadta a testgyakorlás feladatait rögtön távozott, míg a nyurga hallgató azonnal elővet egy cigisdobozt és lazán rágyújtott, majd annyira komótos szabadsággal eregette a füstöt, mintha csak évek óta megrögzött láncdohányos lenne.
– Hölgyeim! Ki kér egy szippantást?! – incselkedett velük. A bátrabb fiatal lányok máris elvettek egy-egy cigarettát, és bátran rágyújtottak vállalva a bizsergető kockázatot, és veszélyt, hátha lebukhatnak.
Annamari és Antal párban voltak. Ez is mennyire újszerű, mennyire különleges és egyszersmind ritka alkalom volt. Annamari kezdte a tollasütővel apróbb ütéseket kezdett adogatni a háló másik végén álló Antalnak, aki szinte megbűvölten csak bámulni tudta ennek a földre szállt, valóságos istennő mozgását. Ahogyan lófarokba font haja lobogott lobogott egzotikus, őzikeszemű arca körül, ahogy aprócska, szinte gyermeki karjai kinyújtózkodtak, hogy megérinthessék a nagy mennyezetet.
Antal sokkal inkább edzett olyasvalakivel, akit kedvelt, és nagyon szeretett, mint olyasféle álandóan beszólógatós, kiállhatatlan hölgyekkel, akik mindent, és persze mindenkit csak kritizálni tudnak. Egy kis idő után már csak azt érezte, hogy örökké nyughatatlan lelke feloldódik, és megnyugszik a testmozgás okozta örömben, és a kezdődő lángolásban. nem tudhatta még, hogy Annamari valójában hogyan is érezhet iránta, csupán csak azt, hogy ez a feledhetetlen, halhatatlan élmény örökké, szervesen beépül majd további emlékei közé.
Mire a testnevelésórának vége lett olyanok voltak egymás számára mint két jóbarát, akik számára megszűnt a gúnyolódó, bántó külső világ. Csakis egymás figyelmes, kedveskedő, közvetlen gesztusaira figyeltek. Antal segített feladni Annamari kicsit nehezebb túra táskáját, amiben a szokásos könyveken túl mosnivaló is akadt bőven. Annamari pedig belekarolt Antal vaskos karjába, és míg a hangoskodó barátnők incselkedve, szórakozva várakoztak a hetes buszra, mely rendszerint mindig késett, addig hosszasan elmesélték, megosztották egymással életük történeteit.      

FÉRFI-SÓHAJ

Káromló, istentelen szószapulások, a sztoikus aranyköpések,
melyeket Janus-arcú hazug fél-istenek ünnepeltek,
jópofizós ál-gesztusok – meghánytat önként a leleplezett hazugság,
irigység levegőben feldúsított, aljas lélekjelenlét
s hogy sokszor már belefáradtam tetteim igazába.

Mint sorsa-vesztett bukdácsolások a Lét kitaszított szamárfokain fel-le:
ablakfények rácsait a magaménak vallom.
Cirádás szivárvány-fények gyűrűi elől menekülök.
Gyermekkori, elátkozott emlékek
bosszút-szomjazón sikoltanak bennem.
Félreverik lelkem megrepedt harangját.
Talán már régen mindeggyé lett a férfi vagy
a kisgyerek retteg vagy az aggastyán.
Mint elsárgult fénykép boldogabb békeidőkben
utolszor még visszakacsint.

Bocsánatos gyerekeskedések alól ki vonszol
a át a Létezésbe engem, hogy bizton függetlenedhessem?!
Összetört hanghullámokon fekszem hanyatt.
Tűröm, ha már elragad méltatlan, hirtelen haragú indulat.
Agyamban türelmet intek a meglepetés-érzésének.
Szerelmes, hóbortos, csacska beszédekbe
még jó lehet lubickolva megmerülni.

Muszáj hogy megtanulhassak talpra állni biztosan,
különben végképp földbe nyomnak, kisemmiznek irgalmatlanul.
– Jogommá válik lassan, hogy végképp önző lehessek maradéktalan.
Kötelességeim relikviáiból alig maradhatott bármi is.

Most kellene el rugaszkodnom e senkiföldjéről,
hogy meg ne állhassak egész Angliáig.
Éretlen Ikarusz-szárnyaimat valami csöndes,
fojtogató szükség titkon megmetszette mind,
s most szárnyszegett halandóként
szürke hétköznapokba simul kreativitásom,
bár nem szívesen!
Lelkemen angyal siklott át:
jó lett volna üdvözölni még…

MINTA-GONDOSKODÁS

ZSÁKBAMACSKA

Nem láttam meghalni az írót. Hajnali fél háromkor egyszer csak észrevettem, hogy feltűnően tolakodóan, és pimaszul rezegni kezd a mobiltelefonom, ami roppant különös, és nyugtalanító, mert általában mindig lekapcsolom az összes áramforrást, miután lefeküdni megyek. 

Az ilyesmit a legtöbb esetben - kivétel nélkül -, mindig a nőkre testálják, mintha egyedül csak bennük volna annyi empátia-tolerancia, vagy éppen a tragédiához szükséges elegendő részvét, hogy képesek legyenek túlemelkedni a mindennapok bebörtönzött állapotain. Holott ez csöppet sem igaz. A nők éppen úgy ki vannak szolgáltatva egy-egy rendkívül szomorú cselekménynek, akárcsak a férfiak, így hasonló cipőben járnak - legfeljebb csupán nem mutatják meg belső énjük szubjektív, érzékenyebb felét. Igaz! A férfiak se mindig! 

A legtöbb ember elsőre döbbent némasággal hallgat, és egyre inkább önmagát emésztőn a hallgatás mentsvára mögé bújik talán abban bízva, hogy a gyász okozta sokk majd helyrehozza azt, amit a kimondott, vigasztaló szavak már képtelenek voltak megváltoztatni. Ilyen esetekben jobb, ha az ember nem csupán a masszív bűntudat szamárlétráját használja, de a részvét lehető legőszintébb hangnemét is. Majd amikor a vonal túlsó végén, mintha az ember idióta, vagy nagyot halló volna még egy utolsó, ezúttal végső próbálkozásként visszakérdez a telefonáló, hogy rokon, hozzátartozó nem lévén azonosítani kellene a holttestet az embert elfogja önkéntelenül is valami megkérgesedett hányinger érzet, mely aztán ragacsos, gusztustalan formában egész lényére rátelepül. 

  - Jó napot kívánok! - csöndes, alázatos köszöntés, mintha ezzel bármit is el lehetne intézni. - Kérem szépen... azonosításra jöttem... - el is felejtettem otthon egy kicsit kisminkelni magamat, így alabástromszerű bőröm, mely mostanra már jócskán ki lehet száradva majdhogynem töredezik, míg az üvegkalitkában szorongó legalább másfél mázsás rendkívül szigorúan méricskélő nyugdíjasnak látszó nőszemély farkasszemez velem, mintha kiakarná deríteni valódi jövetelemet. 

- Rokon vagy hozzátartozó? - kérdezi egykedvűen, papírszagún. Semmi részvét, vagy együttérzés nem látható boszorkaszerű vonásain. 

- Barát... - jegyzem meg. 

-Töltse ki ezt az űrlapot, majd hozza vissza! - az üvegkalitka üvegje alatt ahol húsos ujjai nem férnek át egy hivatalos formanyomtatványt próbál meg ügyetlenül kezem közé csúsztatni. Úgy fogom meg, mintha piszkos, vagy legalább is higiéniai szempontból máris kivetnivalót találnék benne, de egy megnyugtató mosolyféleséggel viszonzom a gesztust, hogy próbál segíteni, még ha feltételezem, hogy ez csupán csak kötelesség, és formaság. 

- Igen! Köszönöm szépen! 

- Kér tollat? - kérdezi egy fokkal barátságosabban. 

- Nem köszönöm! Van nálam! - s már veszem is elő kis ridikülöm fogságából az írószerszámot, és arra készülök, hogy alig öt perc alatt a kitöltött formanyomtatványt beadom, és már húzok is haza, mert ennek a sivár és barátságtalan helynek a negatív, lehangoló atmoszférája egyszerre feszélyez, reménytelenségbe és sírásba hajszol. Közben folyton azon agyalok, hogy miért tette magával ezt a legjobb gimis barátom, amikor olyan ígéretes jövő, és talán karrier is állhatott előtte?! Egyszerűen nem értem! 

Ahogy belejövök a hivatalos kérdések kis négyzeteit kitöltve, melyen szinte minden szükséges információt igyekszem önmagamról megadni, ami másra tartozik hófehér lepedővel letakart gurulós hordágyak bukkannak fel mellettem két tagbaszakadt műtőssegéd kíséretében. ,,Biztosan ezek lehetnek a halottszállítók!" - vonom le a következtetést, majd megpróbálok csak arra koncentrálni, ami a feladatom, és nem engedem, hogy bármi, vagy éppen bárki eltérítsen eredeti célomtól. 

Eszembe jutott apám halála. Olyan volt az egész, mintha egy nagy hazugsággyárban készült volna. Mindenki borzasztóan együttérzőnek, és kedvesnek, segítőkésznek mutatkozott, míg végül eljött a hamvasztás napja, és lehullt mindenki szeméről a vakságot okozó, tartósnak mondott hályog. Már akkor éreztem, hogy eszük ágában sincs a tisztelt rokonságnak sem segíteni, sem pedig kicsit anyagi szempontból támogatni bennünket, akiket a tulajdonképpeni veszteség ért. 

Senki sem magyarázta el, hogy a kétoldalú infarktus magától következik néma gyilkosként várakozik az emberre, vagy már az emberrel tudatosan együtt születik? 

Alig nyolc percembe került, hogy végezzek a forma nyomtatvánnyal, majd újra az üvegkalitkához lépek, és megpróbálom úgy becsúsztatni az űrlapot, hogy a kezem a lehető legkevésbé érintkezzen az üvegfallal. 

- Arra kérem, hogy egyelőre várakozzon, majd szólítják! - ad egyértelmű, katonás utasítást a nyugdíjaskorú, marcona nő, majd visszasüpped iratcsomói közé, mintha fontosabb dolga is lenne annál, minthogy részvétet nyilvánítson, vagy érzelmeket fedezzen fel az arcán a legtöbb látogató. 

- Köszönöm! - felelem, majd inkább a váróban sétálgatok, mert valahogy nincs kedvem a piszkos, műanyag székekre ülni, tudván, hogy az egészségügyben még a tisztálkodószerekre sem lehet elegendő anyagi forrás. 

Így is jó fél órába is beletelik, míg kijön egy professzor-típusú, fehér köpenyes, középkorú orvos, és biccent a fejével, hogy fáradjak nyugtatóan utána. 

A következő pár percben érzem, hogy szívem nem tud megállt parancsolni magának. Egyszerre ver, zakatol, kiabál, és olyannyira dörömböl mellkasomban, mint amikor először voltam szerelmes, vagy amikor először feküdtem le egy arra később méltatlan jóképű pasival. Folyamatosan kérdezgetem, és vallatom magamat: ,,Mi a francot keresek én itt?! Egyáltalán bárkinek is hiányoznék, ha meghalnék?!" 

Az orvos egy rendkívül nyirkos, és januári hidegre emlékeztető kamrába vezet. Mint később megtudom patológia egyik különtermében vagyunk. Olyan hangulata van az egész helységnek, mintha egy Steven King-féle regényben volnánk, és szinte bármelyik pillanatban az élőhalottak kimászhatnának a jégbe hűtött acélszínű tepsijeiből. Undorító, gusztustalan, és egy cseppet sem szép látvány. ,, A francba már! Mindannyian ilyen lepukkant szeméttelepen kell az embernek végeznie?" - tépelődöm, miközben kezeimet tördelem. Idegesítő szokás, de most valamiért megnyugtat. 

Az orvos óvatos mozdulatokkal kihúzza az acélszínű hűtőtepsit, melyben egykori gimis barátom holtteste lapul. A hivatalos bonctani jelentés szerint öngyilkos lett.

- Kisasszony! Ismeri ezt az embert? - kérdése egyszerű rutin eljárás, de sajnos szükséges. 

- Igen! A barátom... a gimnáziumból... - hangom megremeg, valósággal abban a pillanatban összetörik, hogy kiejtem a szomorú szavak, és bárhogyan próbálom tartani magamban a lélekjelenlét legutolsó csíráit is váratlanul elerednek a könnyeim. - Hogy történt? - bököm ki. 

- A hivatalos jelentés mérgezést állapított meg! - közli részvéttel a hangjában az orvos, majd gyorsan hozzáteszi, nehogy elfelejtse: - Őszintén sajnálom! Kér esetleg egy pohár vizet? 

Bár kétségtelen, hogy egy kis víz most nagyon jól esne, de mivel egy hullaházban vagyunk ezért erről gyorsan lemondok. 

- Köszönöm nem... Elmehetek...? - mint aki egy börtönőr előtt áll. 

- Igen, természetesen! Minden jót kívánok! - azzal visszazárja régi jó barátom kihűlt testét az acélos ajtón belülre. 

Csak most veszem észre, hogy mennyire lefogyott, beesett, és lesoványodott ez a nagyon ismerős, mindig kedves, barátságos arc. Hogy szeretett volna igazán randizni, és szalagavató után én igy úgy elmentem volna vele. Talán még gyertyafényes vacsorát, és egy kis pezsgőt is megihattunk volna. Amikor először verset írt a barátnőmnek ő torka szakadtából kinevette, de én később elolvastam ezt a verset, és nagyon irigy és féltékeny lettem, hogy nekem egyik jóképű pasim sem írt egy szál sort sem, viszont mindegyik leakart fektetni, és vég nélküli szexet akart. 

A boncolási jegyzőkönyvet és egyéb költségeket is ki kellett fizetni. Tudom, hogy ennek ez a rendje, de hát mégiscsak egy emberről beszélünk. Nem lehetnének egy kicsit kíméletesebbek, vagy részre hajlóbbak? S már fuldokoltam a méregtől. 

Később egy másik orvos jelenik meg, és még épek hogy utolér, amikor háromnegyed tizenkettő magasságában arra készülök, hogy végképp itt hagyjam ezt az elátkozott helyet. 

- Kisasszony, kérem! Egy percre! Volna szíves! - sietősre veszi a figurát. Egészen jóképű, a magasvérnyomásos fejét nem számítjuk. 

- Tessék! Parancsol? - nézek rá kíváncsian, meglepetten, kisírt szemmel. 

- A holttest mellett találtuk! - azzal átad egy közepes méretű, átlátszó fóliás csomagot, amibe a halott személyes tárgyait tették. 

Egyszerre váratlanul úrrá lesz rajtam a gyerekes, naiv izgatottság. Nagyon kíváncsi vagyok a kis csomag tartalmára. Úgy látom van benne egy határidő napló is. Ez is jellemző volt a barátomra. Gimnazista ismeretségünk teljes idejét végig jegyzetelte. 

Valamivel délután két óra körül érek haza, és miután alaposan igyekszem lezuhanyozni, hajat mosni legalább kétszer még mindig úgy érzem magam törölközőbe csavartan, mint aki velejéig mocskos az élettől. 

Fertőtlenítő, és tartós kórházszagú az egész ruhám. Be a mosógépbe és kész! De jó is lenne! 

Barátom sokszor mesélt a sikertelen öngyilkossági kísérleteiről. Amikor jó pár sikertelen randi után a hölgyek kiröhögték szinte egy világ dőlt össze benne, és rendkívül elvolt keseredve. A nagyszünetben vallotta be szégyellős, kisfiús, úriemberek, folyamatosan bocsánatokat kérő modorában, hogy csókolózás közben alig kapott levegőt, mert nehezen lélegzett az orrán, miközben a randi hölgy folyamatosan csókolta a száját. Megpróbáltam megvigasztalni, de ez is mázsás súllyal nehezedett lelkemre. Úgy éreztem jobban is vigyázhattam volna rá. Elkísérhettem volna, vagy elküldhettem volna melegebb éghajlat felé a balhés, arrogáns csajszikat. 

Idegesen, reszkető kézzel bontottam ki a csomagot. Benne egy szabadversekkel telefirkált, elhasznált, kicsit megsérült határidőnapló, néhány borítékos levél, és egy kulcs volt. Törni kezdtem a fejemet: vajon melyik ajtót nyithatja a kulcs?! Biztosan a saját lakását! Egyáltalán volt a barátomnak lakása, vagy önálló élete. Legutóbb még az édesanyjával élt. 

Felemeltem a határidőnaplót, és amint lapozgatni kezdtem kis cetlit találtam rajta az én nevemmel. Később kiderült, hogy szerelmes volt belém, és verseinek egy része szerelmes vers, következésképp hozzám szól. 

Megint elfog a sírás fojtogató vágya, de ezúttal szabad utat engedek titkolt érzelmeimnek. Miért kellett annyi éven át elhanyagolnom egy ilyen különleges, rendkívüli embert, aki csak a külvilág szemében nem lehetett az aki?! Mély, szentimentális érzelmek rohannak meg. 

A kis cetlin találok egy fővárosi tizenegyedik kerületi címet. Elhatározom, hogy azonnal felkapok magamra valamit és mintha oknyomozó riporter lennék kiderítem az igazat kerüljön bármibe. Felülök a buszra és mire észbe kapnék már ott is vagyok a megadott címen. 

Egy régi gangos, belső udvarral, és számos boldog békeidős emlékekkel gazdag századfordulós bérházat pillanatok meg. Elsőre annyira régimódi, és lepusztult, hogy még ilyen formában is káprázatos. Néhány kőből kifaragott vízköpő szörny csöndben figyeli, amint benyitok a nagy tölgyfaajtón, melyre kovácsoltvas kopogtatót szereltek a régi korok emberei. 

- Bocsásson meg! Hölgyem! Kit keres? - amolyan gondnok, vagy házmester lép hozzám, és érdeklődik. 

- Elnézést kérek! Nem tudom jó helyen járok-e? - mutatom neki a kis cetlire firkált címet. 

- Igen, hát persze! A Művész úr szólt, hogy jönni fog! Ön rendkívül csinos! - jegyzi meg majd úgy dönt kalauzommá szegődik, és felkísér a harmadik emeletre. Közben mindvégig a hely történelmét igyekszik megmagyarázni nagy vonalakban. 

- Tudja én vagyok az egyik legrégebbi lakó! - feleli büszkén. A családom már a kiegyezés kora óta itt él, és itt telepedett le. 

- Gratulálok! - felelem, mert jobb ötlet nem jut eszembe, sokkal inkább a lakás izgat. 

Még egy lépcsőfok, és megérkezünk a célállomáshoz. 

- Be tud menni hölgyem? 

- Igen! Elhoztam a kulcsot! - benyúlok kistáskámba és előhalászom az aranyszínű, kicsit rozsdás kulcsot. 

Az öreg nem zavartatja magát óvatosan elkéri a kulcsot, behelyezi a zárba, majd néhány percen belül az bejárati ajtó kongva kinyílik, akár egy Sergio Leone vadnyugati filmben. 

- Ha szüksége lenne valamire csak keresse a földszint kettes lakást! - közli barátságosan. - Nagyon jó ember volt a drága Művész úr! Isten nyugosztalja! - teszi még hozzá, majd lebaktat a lépcsőkön. 

A lakás első látásra úgy hat az emberre, mintha a modern, és a régi stílus speciális ötvözete lenne. Hatalmas könyvespolc ágaskodott a nappali részben, ahol ki tudja mióta egyetlen vendég se tette be a lábát, mert az író nem igazán fogadott vendégeket. Mindenkivel az internet segítségével igyekezett tartani a mindennapi kapcsolatot. Et persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy egy személyben lett volna magának való, vagy csupán csak antiszociális.
Később a tekintete rögtön megakadt a kissé már nyikorgó hintaszéken. Még élénken élt, lüktetett benne az emlék, hogy mennyire sugárzó boldogsággal hívta fel anno régi barátja, hogy végre valahára vett magának egy hintaszéket, és ebbe senki bele sem szólt. Végre lesz ideje gondolkodni, és új irodalmi terveken töprengeni. Mennyire egyszerűen tűnhetett abban az időben minden…
Gondoltam egyet és leültem. Ugyan mit árthat? Elvégre a tárgyak, és a dolgok ebben a percben gyászukat kitöltik, és megpihennek az élők mellett. Hát én is együtt igyekszem lélegezni velük.
Később leveszek egy-egy régies, antikváriumban vett verseskötetet. Több mint valószínű, hogy ő is ugyanezzel a kíváncsi, gyerekes izgalommal lapozott bele egy-egy ismeretlen kötetbe. A régi egyetemi irodalomtörténet órák izgalma egyetlen csapásra olyan eleven, és tapinthatóvá lett, mintha csak tegnap lettek volna csoporttársak egyazon egyetemen.
Fogom magam és tíz perc után felállok, mert érzem elmacskásodtak kissé végtagjaim, mégis most valahogy jólesik ez a kissé tunya zsibbadás. Odagaloppozok a kiméretű laptophoz. Látszik rajta, hogy már megvan tíz éves is, mégis annyira tiszta és ápoltan gondozott, mint azok a tárgyak, melyre az ember szándékosan vigyáz, hiszen érzelmi, és rendkívül fontos értékeket képviselhetnek életében.
Kinyitom a képernyőt, mely automatikusan betölti a win 10 indító képernyőjét, de jelszót kér. Mi sem egyszerűbb! Az átlagos felhasználók általában vagy születési évszámukat, vagy szülinapjuk számát, vagy általában valamilyen nagyon különleges nap dátumát szokták megadni. Lássuk csak! Beírom a nyolcvanhármat, mint születési évszámot, hozzáadom a becenevét persze ékezet nélkül, és voilá! Már bent is vagyok! Egy feltűnően egzotikus, mennyasszonyi ruhát viselő, kontyot, és mini tiarát viselő harmincas nő néz sugárzó mosollyal velem farkasszemet. Hirtelen elfog a jóleső féltékenység. Micsoda mázlista lehetett valaha a barátom, hogy ilyen gyönyörű feleséget sikerült kikapnia. Aztán ha később arra gondolok, hogy gimnáziumban tétova félszegséggel inkább félelmében elbujdosott volna semhogy rendesen megszólítson egy lányt, és randizni hívja akkor most először tétlenül állok saját kérdésem előtt: Hogyan sikerült ennek a nőnek az ujjai köré csavarnia? Hiszen az holt biztos, hogy rengeteg szerelmes verset írhatott hozzá, mégis a modern nőket egyáltalán nem érdekli a költészet, vagy a versek, nemhogy a szavak hatalma. Ez tény!
Megnyitok egy mappát, ahol kéziratok, nagyobb méretű szövegszerkesztős szövegekre bukkanok látszólag minden a helyén van precíz, makulátlan sorrendben. Még szerencse, hogy az ember a hosszú évek alatt nem szívesen változtat már eredetileg kialakult szokásain.
Végül a videófileok között rábukkanok egy esküvői videóra. Az ara látszólag rendkívül boldog, míg barátom a vőlegény tétován, idegeskedve, nyugtalanul érzi magát, meglehet csak azért, mert a kisebb, szűkkörű vendégsereg mind egyedül őrá kíváncsi. Később már otthon vannak, mert egy lenszőke hajú kislány rohan át visítva a szobán, kezében egy mesekönyvvel. Első gondolatom az, hogy vajon most merre lehet a kislány, és az anyuka?!
Titkos lélekerő hajthat előre, mert felemelem a vezetékes telefont a konyha melletti falon, és felhívom a munkahelyemet, ahol valószínűleg a rabszolgahajcsár főnököm már éppen azt fontolgatja, hogy munkanélkülivé tesz, ha nem teszem be a feszes kis fokhagymapopsimat a munkahelyemre. Valamiért sohasem volt nekem szimpatikus a pasas.
– Jó délutánt! Elnézést kérek szeretnék egy hét szabadságot kivenni, mert személyes problémáim vannak! – közlöm annyira diplomatikusan, ugyanakkor körömszakadtáig elszántan, és karakánul, hogy a vonal túlsó végén ücsörgő kolleganőm valószínűleg azt gondolhatja tényleg elmentek hazulról, de nem izgat. Valami azt suttogja, hogy most lesz rendesen feladatom.
Már megint ez az átkozott bűntudat, amit sehogy sem tudok sehova tenni! Talán én vagyok a hibás? Meglehet. Barátomnak segítségre lett volna szüksége, de mint mindig most is ő volt az, aki büszkeségből, vagy férfiúi kötelesség miatt ebből nem kért. Mégis, amikor utoljára tartalmasan, és hosszan beszéltünk mintha folyamatosan búcsúzkodott volna a világtól, majd rám nézett tétován, de ugyanazzal a rejtélyes mosollyal az arcán, mint amikor megismertem, és tekintete azt suttogta: talán minden rendben lesz!       
 

TALÁN MINDEGY?


A Mindenség szándékosan visszahúzódott önmagába.
Igaz, hűséges szíveket hadd kereshessen még,
akik még úgy híhették tündérmese-kuncsorgón egymásnak lettek teremtve s kitalálva.
Ha teljes, holdköves éjjelen félelmek börtön-ketreceiben rettegtem
végzetek baljóslatú komisz szava nem tűnt alamuszi bátorságomról regélt
– de arról, mennyi mindent vallhattam meg igaz,
összetört szerelmekről.

Révkalauz váltig szólítaná immár sokat hányatott,
bujdosó énem: vezessen biztosított menedék-kikötők felé,
s a sötétség helyébe megváltó,
büszke fény emelje angyal-szárnyait kegyelemként.
S zuhogjon reám aranyesők fürtös arany bóbitája.
– Süppedő Ninive-városomban kóborolnom illik
megalázottan míg sokan egyedül is mindig boldogulnak.

Groteszk hegedűszóval dallamot játszik szívemben a tudatos félsz.
Itt e földön – meglehet -, nincs már lehetőségem vagy jövőm
változtatni dolgaimban.
Karrier-közlekedések konok egyeduralmát hallani lehet.
Elkésett az ígéretek kivéreztetése.
Megriadt állattekintetek integetnek,
vagy bámulnak bambán vissza énrám
szilánkokra repedt graffiti-falak közül.

V.I.P. – wellness központok fogsorában elpuhult,
dekadens orángutánok, multimilliomosok lubickolnak.
A józan, kreatív gondolkodást, fejlődést rendre kivérezteti
a pénz s bunkóság akutál trendisége.
Elmebaj s veszettség keríti notóriusan
önmagába szabadgondolkodók mentsvárait.

Naponta rendeletszagú intézkedésekkel bombázzák
az egyszerű kisembereket is.
Arcom, akár egy beesett, millióéves aggastyán,
aki a sok mosolyok országában már nem mer nevetni
– de sír, könnyezik méltatlan-keservesen.
Vércsutkáknak kell föl-le kúszniuk sejtjeim között
s nem tudhatom meddig lesz kedvem élni még?!

EBBEN AZ ÉLETBEN

Sohasem tudta igazán megérteni, sem pedig elfogadni, hogy miért mindig ő volt minden szituációban az ún. feketebárány? Miért állandóan őt bántották, alázták, verték, vagy kedvtelésből rugdosták össze a nagy általánosságban azok az antiszociális, vagy pszichológiailag súlyosan degenerált idióta kamaszok, akikkel rendszerint még a saját anyuk sem bírt?
Egy ember totális fizikai, és pszichológiai tönkretételének több lehetséges forgatókönyvváltozata is létezik.
 Könnyedén előfordulhat, hogy akár az évtizedek alatt összegyűjtött égető, és pokolian fájdalmas lelki sebek egy nap elfertőződhetnek, és akár még az is könnyen megeshet, hogy az ember egy átkozott bosszútörténet kellős közepén találja önmagát, ahol a vérengző farkasfalka csupán csak néhány nyüszítő kiskutyusnak tűnhet a brutális bárányok társaságában.
A végtelenített elkeseredettség pszichikai állapota teljesen képes megváltoztatni, majd totálisan elidegeníteni az egyes rettegő, árnyékuktól is megijedő embereket kortársaiktól. Nem kellene bonyolult segédeszközök néhány ördögien galád terv végrehajtására.
Vegyünk egy bulldog, vagy rottweiler-típusú félig normális kutyát, akit a gazdája szükségképpen a torkok megfelelő átharapására idomított be, vagy mondjuk a csábítóbb vérszagra, és akkor az általában szerencsétlenül járt áldozat futhat minden összekapart, maradék lelki energiájával az adott vérengző harci eb bárhol, bármikor megtalálja, és felfalja.
Vagy egy másik kézenfekvő példa. Van egy rendes diák, akinek az apja történetesen rendőr, és mivel általában a rendőrök viselnek szolgálati fegyvert, és azt gondosan elzárva tartják családtagjaik elől mi a helyzet akkor, ha az illető diák megtalálja a megfelelő kulcsokat, és másnap titokban a hátizsákjába rejti az adott fegyvert, hogy kicsit is megleckéztesse galád, folyamatosan szemétkedő rosszakaróit?
Igen! Minden kétséget kizáróan a kés lesz a megfelelő fegyver! Elvégre az legalább minden háztartásban alapeszköz, tehát könnyedén beszerezhető. Kivételek a börtönök! És különben is a fiatalkorúak mindig kevesebbet kapnak, vagy jobb esetben megússzák a dolgokat.
Általában minden esetben ő volt az áldozat, vagy az üldözött akit aznap újfent móresre szándékoztak tanítani, tehát mintegy szükségből a leckéztetést választották ahelyett, hogy megpróbáltak volna vele kompromisszumot kötni, vagy ne adj ’isten megismerkedni.
Igazából sosem tudhatta meg igazán, hogy mások mit is gondolnak róla, vagy hogy egyesek miként vélekednek, hiszen senkinek sem engedte meg, hogy igazán megismerjék. Persze ha tegyük fel csak úgy gondolatban ásott volna egy titkos alagutat az iskola alatt, mint Edmund Dante, vagy Andy Dufresne akkor egészen biztosan megúszhatta volna az ellene elkövetett elvetemült, ízig-vérig gonosz ütlegeléseket.
Megtanulta a hazugságok, és a szavak értékét. Rászokott a hazugságokra. Egyáltalán nem azért, mert ez valami menő, vagy éppen jópofa, vicces dolognak, mókának tűnt kezdetben – sokkal inkább azért, mert túl kellett élnie a mindennapokat vagy így, vagy úgy. És amennyiben rendszerint nincs az ember kezében legalább két mentőötlet, vagy egy harmadik terv, akkor valamit kénytelen muszájból improvizálni.
Ha bárki megkérdezte tőle, hogy mivel töltötte az idejét engedelmesen azt felelte, hogy a szobájában üldögélt és leckét, meg házi feladatot írt. Aminek csak egy része fedte a valódibb igazságot. Később olyannyira belejött a hazudozásba, hogy hamis információkat kezdett el kamuból, és persze szándékosan terjeszteni osztálytársai között. Például, hogy megdöglött a tengerimalaca, és az ékszerteknőce, és azért nem nem tudott iskolába menni, mert temetésükre kellett mennie. Amikor később ez a kissé házsártos, és marcona osztályfőnöknő fülébe is eljutott, és behívatta magához a tökéletesen gyanútlan, és semmiről sem tudó szülőket az apuka főként az utcán tajtékzani kezdett, majd heves, kiszámíthatatlan dühkitöréseket produkált, míg a gondoskodó anyuka csak a fejét csóválta, és nem egészen értette, hogy egy szem fiacskájának miért is kellett ezt művelnie.
– Kicsim! Miért csináltad ezt? Csak nem bántottak megint?! – nézett vele farkasszemet az anyja, mert tudta, hogy ezt ki nem állhatja, mintha vallatnák. De azonnal magához ölelte, amikor szivárgó krokodilkönnyeket vélt felfedezni a megviselt pufók arcon.
Valahogy mindig is érezte, hogy a végletekig leegyszerűsített hüppögés, vagy megviselt, fájdalmasan kínzó sírással előnyösebben sikerül manipulálni az embereket. Már akit lehet. Apja kisebb-nagyobb dühkitöréseit, vagy nehezményező haragját még így sem tudta sok esetben kikerülni.
– Átlátok ám én rajtad kis haver! Anyádat elcsábíthatod, de engem nem fogsz! – állt elé egy nap. –Miért kell neked mindig balhét keverned? Miért nem tudsz úgy viselkedni, mint a többi normális gyerek, akik kicsit az életet is élvezik a változatosság kedvéért?! – apja nagyon is értett hozzá, hogy miként fossza meg a soványka önbizalmat, és ingatag lábakon álló talpraesettségtől, és a nyilvános megszégyenítés volt az egyik specialitása. Erre többek között akkor jött rá, amikor kontroll vizsgálatra kísérte a kórházba, mert autóbalesete volt.
Világ életében úgy érezte senki sincs akiben igazán megbízhat, legfeljebb anyjában, de hát ő is állandóan dolgozott, és nem szabadott túlzottan megterhelni az apró-cseprő mindennapi problémákkal.
Hogyan is állhatna az őt ért szánalmas sérelmekért elegáns bosszút? Na nem olyan megtorlásról, vagy elégtételről beszélünk, melynek lehetséges, vagy járulékos veszteséggel járhatnának – sokkal inkább egy olyan komolyan, jól átgondolt döntésről, mely mindenképp gyökeres hatással lehet egész további életére, mert ezt a mostani életet már egészen egyszerűen nem bírta sem eltűrni, sem elviselni. A mindennapok sokszor úgy összefolytak előtte, mintha egyetlen tömör, folyékony, ragadós fekete iszap, vagy massza lenne, melybe az ember, mint a ragasztóba egyszerre csak beleragad, és akkor agyő további életlehetőségek.
„És ha ellopná a Fűrész Laci apjának rendőrségi riasztópisztolyát?” – törte a fejét, és az ötlet egyre csábítóbb felállást képviselt kamasz fejében.
Egyik nap iskola után totálisan kimerülve, és leigázva az aznapi újabb macska-egér háborúskodástól, és ütlegek egész sorozatától éppen hazafelé lopkodott, mint egy fürge tolvaj, amikor az egyik vegyesbolti eladó – aki szerencsére szüleit is ismerte -, behívta magához a boltba, és kérdőre vonta.
– Nézd! Semmi közöm az életedhez, de nem gondolod, hogy ideje lenne már végre megvédened magad, mert ha nem teszed még jobban a fejedre nőnek ezek a gonosztevők! – megfontolt, bölcs szavaival mindig a lényegre tapintott. Sohasem használt felelőtlenül, vagy meggondolatlanul olyan semmitmondó kijelentéseket, minthogy „egy férfi mindig megteszi ami egy férfinak meg kell tennie” stb.
– Igen János bácsi! Megértem! – horgasztotta le bűnbánó fejét. Enyhén telt ajkain éppen csak megszáradt az alvadt fémesízű vér, mely a legutóbbi vesztes verekedésének sajgó, égő emléke volt.
– Szüleiddel beszéltél? És mi a helyzet az iskolai tanárokkal? Senki sem tudna neked segíteni? – az öreg boltoson látszott, hogy őszintén aggódik, mert neki is volt két unokája, így teljesen természetes, ha előtörtek belőle a szülői védekező ösztönök.
– Sajnos nem… - felelte kissé bizonytalanul, és már közel állt hozzá, hogy sírósan legörbült szájjal kisírja magából aznapi megszégyenített fájdalmát.
– Ugyan már! Ne keseredj el! Inkább azon gondolkozz hogyan tudnál úgy túljárni az eszükön, hogy az nekik legyen rossz! – jutalomként, vagy inkább hősies viselkedéséért szürke papírba csomagolt neki húsz szem smaragdzöldszínű gumibékát.
– Igen… köszönöm szépen János bácsi! Viszontlátásra… - felelte, majd továbbra is a panelházak tövéhez lapult, mert eggyé szeretett volna válni saját árnyékával.
Régebben szeretett volna önvédelmet tanulni, de persze megint apja volt az, aki lebeszélte róla, mondván totális időpocséklás az egész.
– Még hogy önvédelem! Nevetséges vagy! Akkora a segged, hogy még az oktatód is kiröhögne! Ezt akarod?! – apja újságjába mélyedt cinikus mosollyal egy újabb ürügyet szolgáltatva rá, hogy minden maradjon a régiben.
Valósággal viszolygott az „én mindig megmondtam” és a „bezzeg az én időmbenezés” anekdotáitól.
Másnap néhány osztálytársa már várt rá az iskola melletti  gusztustalan vörössalakos színű sportpályán, ahol rendszerint oltári nagy balhék, és verekedések zajlottak a tanárok pedig rendszerint minden esetben úgy tettek, mintha nem történt volna semmi.
– Szevasztok! Na mi a pálya? – kérdezte egyiket a másik után.
– Figyuzzál! Mit nyúltunk le az egyik köcsög faterjától? – egy kisebbik srác máris egy komolynak látszó, fekete krómszínű pisztolyt húzott elő hátitáskájából, és roppant büszke volt, hogy egyáltalán megmarkolhatja a fegyver hideg testét.
– Ti nem vagytok eszeteknél! Elment a józan eszetek?! És ha valaki beköp, vagy meglát a végén még igazgató fegyelmi lesz ebből! – kezdett aggódásba, de igaza volt, mert ez már nem tréfa dolog.
– Hé, haver! Most akarjuk, hogy a rohadékok egyszer és mindenkorra leszálljanak végre rólunk vagy nem?! A dolog két esélyes! Mert ha nem akkor továbbra is folytatni fogják újra és újra te meg a hájas seggeddel naponta telesírhatod anyuci párnáját. – kicsi a bors, de mindig erős. Gyurka mindig a lényegre tapintott.
– Figyelj! Én is szívesen elintézném egy életre ezeket a szemétládákat, de börtönbe akar kerülni csak mert kinyírtál pár srácot akik szívóztak a kisebbekkel?! Szerintem ez akkor sem helyes megoldás!
– Ki a szart érdekel, hogy mi helyes és mi nem?! Szerinted a drágalátos szüleinket érdekli, hogy mi folyik a suli falain belül? Vagy az igazgatót a fizetésén kívül érdekli, hogy mit csinálnak a diákok egymás között? Szerintem kurvára nem! Én mindenesetre nem fogok tétlenül ülni a seggemen, amíg megrohadok inkább cselekszem! – a kisnövésű srác szavait heves tapsolás, és tetszésnyilvánítás fogadta.
– Döntsd el, hogy velünk vagy, vagy ellenünk!
– Én mindenkit egyformán a barátomnak tekintek! De ezt ne kérd tőlem!
– O.K. Nyúlbéla! Akkor ezennel jelképesen is ki lettél szavazva a körből! Volt nincs! – azzal mindenki hátat fordított neki, és bementek az osztályterembe.
A nagyszünetben a szokásosnál valamivel vészterhesebb csend telepedett az egész iskolára…
A legtöbb gyerek azonnal rohant az udvarra játszani, vagy szórakozni kicsit, még a nagyobbak is. A teremben egyedül az öt legjobb barát csoportja feszengett, topogott, mert senki sem akarta magára vállalni, hogy meghúzza a ravaszt.
– Tudjátok mik vagytok ti? Idióták gyülekezete! Az bizony! Ne csináljatok semmi olyasmit, amit később meg kell majd bánnotok! – mondta mindenkinek a padban szorongva. Éppen annyira volt feszült, és ideges akár a többség, csak valakin ez meglátszik, valakin pedig nem.
– Ohó! Nézzétek csak! Megszólalt véleménykisasszony! Hát mondok én neked valamit! Gyáva nyápicokra nincs szükségünk! Majd megteszem én, ha senki másnak nincsen töke hozzá! – azzal tűntetően kivette az egyik fiú zsákjából a fegyvert, majd amikor a filmekből ellesve megpróbálta megnézni, hogy megvan-e töltve a pisztoly mintha önálló életre kelt volna automatikusan elsült.
A nyurga, kisnövésű srác pólóján hirtelen egy szivárgó folt kezdett el fokozatosan növekedni, mely aztán vérfoltot hagyott mellkasán.
A többi barátja csak állt feje felett tétlenül, míg a pufók srác megpróbálta újra éleszteni sikertelenül.
Mikor az iskola vezetősége, és az osztályfőnök is megtudta, hogy mit terveztek, és hogy mi történt az egykori öt jóbarát igazgatói megrovást kapott, míg a nagyobb gonosztevők továbbra is ott folytatták a zsarnokoskodást, és a kisebbek nyomorgatását ahol abbahagyták.