MI A HELYZET AZ ÉRZÉSEKKEL?
     

Néha ténylegesen egyáltalán nem is olyan rossz dolog, ha az ember apja buszvezető. Persze ez azzal a kreatívkodással, és óvatos lopakodással is jár természetesen, mely - ha az embernek szerencséje van -, ideje korán kifejlődik, aztán természetes reakcióvá válik, akárcsak a veszélyhelyzet, hogyha adott esetben az ember mondjuk főként busszal utazik, akkor mindig tudja melyik a legalkalmasabb pillanat, hogy észrevétlenül, angolosan távozzék, mielőtt az apja felfedezné, hogy a buszán tartózkodik.
A Dayka Gábor utcai buszmegállóban rendszerint mindig többen ácsorogtak a szakadt, hippiknek tűnő, holtfáradt egyetemisták. Együtt beszélgettek, nevettek valamin, vagy csupán csak marhultak, ugratták egymást. Mikor melyik volt a soron.
Az ember azért szerette ezt a környéket, amikor még megvoltak a lombkoronás, smaragdzöldes pikkelyekben tompázó fák, a közepes méretű cserjék, és sűrű, szinte áthatolhatatlannak hitt bozótos buxusok, mert itt szinte észrevétlenül, és hatékonyan képes volt elrejtőzni a világ kutató tekintete elől.
Amikor Gelka Antal egy kissé zsúfolt, mégis halálosan unalmasnak ígérkező hétköznap erre tévedt, hogy kötelező jelleggel letudhassa a kreditpontokat érő testnevelésórákat kedvenc hobbi-elfoglaltsága az volt, hogy a kollégium könyvtárába ment, mert mindig tudhatta, hogy aznap a kiselejtezett, megunt raktári könyvekből egészen biztosan új, eddig ismeretlen, váratlan kulturális kincsek bukkannak majd fel, méghozzá megfizethető áron. Általában ezer forintból már tudott venni legalább hét-nyolc könyvet is.Időközben a vártnál kicsit hamarább összebarátkozott az idős, nyugdíjas éveiben járó, SZTK-szemüveget viselő, rövid, galambősz hajú, enyhén sántító könyvtárossal, aki a közelben lakhatott, mert mindig halálpontosan délután negyed egykor nyitotta ki a könyvtárat, a szokásos ebédszünet befejezése után, és ami Antalnak is kapóra jött, feltéve, ha az egyetemről idejében ki tudott szabadulni.
A modernkori Indiana Jonesként tekintett magára Antal. Persze a kackiás ostor, és övtáskás pisztoly nélkül. Még imponált is neki, hogy válltáskája a szokottnál kicsit mindig nagyobbacska méreteket öltött, tekintettel jócskán megvolt tömve általában használt könyvekkel.
- Jó napot fiatal úr! Már ilyen korán? Hát mi történt?! - vonta kérdőre a könyvtáros.
- Üdvözlöm! Hát... sajnos jobb volt, ha előbb eljövök, mert nem szeretném magamra haragítani a tornatanárnőt. Ezek a fránya kreditpontok beleszámítanak az év végi összesített ponthatárokba, és nem akarom, hogy emiatt egész évben cipeljem plusz tantárgyként a testit.- Á! Értem! - vakarta meg ősz fejét az öreg. - Hát nyugodtan nézzen csak körbe! Az új könyveket direkt kiválogattam! Ott vannak a hátsó sorban megtalálja őket! Ha segítség kell itt megtalál!
Antal rendkívül hálás volt ennek a barátságos, közvetlen embernek, ugyanis gyerekkorában nem igazán lehetett apafiguráról, vagy komoly példaképről akárcsak ábrándoznia, mert idősebb Gelka Antal minden volt, csak éppen nem barátságos, vagy kedves. Arrogáns, sokszor szőrszálhasogató, örökösen elégedetlen ember, aki a kultúrához is a hasznosság elve szerint viszonyult. Ha a kultúra pénzt, hasznot, profitot fial, akkor van értelme! Vallotta. Különben meg kidobni való, szánalmas ostobaság. Mégis a családban Antal volt az egyetlen férfi, akire méltán büszke lehetett volna, hiszen ő ment egyedül egyetemre, míg a többségnek jó, ha érettségije volt. Slussz passz.
Gyorsan hátra rohant közvetlenül a raktár előtti kis olvasókuckóhoz, ahova az öreg a kartondobozokban lévő könyveket szokta kiselejtezni, hátha ismételten talál bennük valami kulturális csemegét. Egyszer Márai Sándornak olvasta egy esszéjét, amiben elmesélte, hogy ha az író betéved egy könyvesboltba, vagy egy antikváriumba mindig próbáljon meg ne a sikerlistás szerzőket megvenni, hanem elsősorban olyan ismeretlen embereket, akikről a legtöbben még sohasem hallottak, és akkor egészen biztosan használ a kultúrának is, hiszen az ismeretlen embereknek is joguk van hozzá, hogy előbb, vagy utóbb megismerhesse nevét a széles közvélemény. Ezen kicsit eltöprengett. Még élénken élt az emlékezetében az Őrmezei költők parkjában történt csonkítás, amikor egy ismert költő, író mellszobrának heggesztővel levágták a fejét, majd a talpazatra vörös festékkel rápacsmagolták, hogy ÁRULÓ!
Antal mindig is úgy gondolkodott, hogy a szakmai teljesítményt igenis gyökeresen muszáj volna leválasztani az illető személyek, vagy gondolkodók közéletben betöltött szerepéről, ám egy kis idő után hamar rájött, hogy ennek semmi haszna se volna, tekintettel a legtöbb esetben úgy is azok forgatják a kultúra kerekét, akiknek egy-két ember ha szimpatikus. Innentől kezdve elkezdeni megpróbálni bebizonyítani, hogy egyik, vagy másik hetvenes-hatvanas években felkapott író igenis fantasztikus dolgokat teremtett, még ha közszájon forgó neve hamar is feledésbe merült szinte nevetséges, és abszurd vállalkozásnak bizonyulna. Előbb, vagy utóbb ezek az elfeledett gondolkodók is újra előkerülnek egy lelkes irodalomtörténész, vagy egy túlbuzgó, buzgómócsing hobbi-irodalmár jóvoltából, amilyen - adott esetben -, Antal.
Annyira óvatosan igyekezett kinyitni a kissé ócskának, viharvertnek látszó kartondoboz tetejét, mintha abban ténylegesen felbecsülhetetlen kincsek lapulnának. Amint vaskos kezeivel megérintette a könyvek gerincét, mintha egy képzeletbeli időutazáson találta volna rögtön magát. Az irodalom élt, létezett, és elevenebben lélegzett mint bármi, amit eddig a külvilágból valaha is észrevett.
Rögtön megakadt a szeme egy vaskos, legalább ötszáz oldalas költői antológián. Gyors mohósággal a kötet végére lapozott, és máris megtalálta, amit keresett. Csupa-csupa ismeretlen költő bukkant a szeme elé. ,,Vajon miért nem lehet ismeretlen szerzőkről beszélni az irodalomórákon?" - tette fel csak úgy önmagának a kérdést. Már régen tudta a választ, miszerint negyvenöt perc egészen egyszerűen nem elegendő semmire.
Tovább, és tovább kutatott a kissé poros, koszos könyvkupacban, míg végül megtalálta gyerekkora kedvenc Ablak Zsiráf kötetét. S bár a szíve szakadt meg, hogy most nem viheti magával ezt a becses kötetet, akárcsak Grimm, vagy Andersen összes meséit, mégis ha arra gondolt, mennyire nehezen, viszontagságosan, sok könny árán tanulhatott csak meg szövegértőn olvasni kicsit büszke lehetett volna önmagára, hogy ennyi mindent elért.
Legalább, amíg nem kell tesi órára mennie addig kényelmesen, komfortosan ellesz itt kedvenc könyveivel. Kényelmesen levette őszies kellegű kabátját, mely - hála -, a fűtésnek lassacskán kezdett rámelegedni, majd válltáskáját szorosan maga mellé ültette a székre, mintha csak a legjobb ismerőse lenne; maga elé vette a dobozt és máris kutatási akcióba kezdett. Ha talált olyan könyvet, ami nagyon kedves volt a szívének, vagy csupán még ismeretlen volt számára rögtön a hátsó oldalt nézte meg, ahová az öreg grafitceruzával vaskosan felírta az árat. Még szerencse, hogy lassacskán összehaverkodott vele, így az öreg mindig kapható volt egy kis alkudozásra.
Ahogy múltak a percek rájött arra, hogy valami hiányzik az életéből, melyet kedvenc papíralapú brátai sem pótolhatnak. Hiányzott az életéből a megtalálható szerelem, és boldogság, mely mindenki számára a legváratlanabb helyzetekben bukkanhat csak fel. Ha erre gondolt egy egyetemista, őzikeszemű hölgy bukkant fel emlékezetében, aki - annak ellenére -, hogy testi adottságaiban nem volt éppen egy főnyeremény -, mégis láthatott, megérezhetett benne valamit, mert úgy tudott flörtölőn, szerelmesen mosolyogni, hogy az az édenkertet jelentette egy olyasvalaki számára, akinek még nem volt párkapcsolata, vagy csupán csak túlontúl félszeg, gyámoltalan volt hozzá, hogy hölgyeket szólítson meg.
,,Mit fog rólam Annamari gondolni? Különben is azzal a kis mitugrász Miklóssal jár!" - vonta le következtetéseit, hiszen éppen elégszer volt alkalma látni, hogy a csinosabb, stílusosabb iskolaszépe hölgyek az átlagos, vagy éppen csak nem túl vonzó fiúkkal már alapból nem kezdeményeznek sem ismerkedést, sem barátkozást.
Megpróbált olvasni, jegyzetelni, leckét írni tovább, mert mindig precíz, pontos ember szeretett lenni, tehát mindig előre dolgozott egy-egy tananyaggal kapcsolatosan is. Bárcsak ne volt az irodalom mellett az az átkozott nyelvészeti tantárgyak, amik még a legjobb eminensek számára is csupán csak gondot jelentenek. Előbb a szófajtannal gyűlt meg a baja, majd amikor abból kegyelem kettessel végleg megszabadult jött a szintagmatan, és persze a mondattan. Mondattan előadásról azért rúgta ki a docensnő, mert nem tette le a nyelvtörténeti összefoglaló egyetemes szigorlatot, és ez a Bölcsészettudományi karon halálos vétségnek számított, amiért komoly büntetés járt. Csoporttársai közül is csupán csak egyetlen pedagógus hölgy állt fel, és kelt a védelmére, míg a közel ötszáz fős hallgatóság szándékosan lapított, és néma csendben csöndbe volt.
,,Hát igen" - vonta le a sztoikus következtetést. ,,Az ember már a saját barátaira sem biztos, hogy mindig számíthat!" - ahogy kinyitott egy vaskos verseskötetet, melyet sokkal jobban szeretett a szokásos alig füzetnyi méretű vackoknál, melyeket méregdrágán árultak a Rákóczi úti könyvesboltok kirakatában, mindig talált aznapra egy frappáns, aktuális, vagy csak odaillő gondolatot, vagy idézetet, melyet a későbbiekben felhasználhatott, és mely átmenetileg persze sikeresen igyekezett kibillenteni a hétköznapok pokoli egyhangúságából.
,,Vajon milyen lehet Annamarival szerelmeskedni? Elég lenne egy romantikus csók is, hiszen beéri ő bármivel, és nem nagy étkű!" - de inkább megpróbálta realistábban szemlélni a világot önmaga körül, ahogy teátrális, prédikálásra hajlamos apjától mindig is hallhatta.
,,Fiacskám! Tanuld meg, hogy semmi sincs ingyen! Az égadta világon semmi! A világ egy kupleráj, és velejéig igazságtalan, mert mindig azoknak kedvez, akik nem szolgáltak rá!" - hallgatta gyerekként, és már érett harmincéves felnőttként a bölcs leckét.
,,Írtam neki verset! Nem igaz?! Mit akar még?!" - töprengett, bár a válasszal tökéletesen tisztába került. Sajnos a legtöbb modern nőnek pénz kell, méghozzá nem is kevés, mégis ha arra gondolt, hogy Annamarinak éppen Miklóssal kellett összeszűrnie a levet elfogta a féltékenység, és a hányinger. Mi a fenét lát Miklósban abban a bunkó, tahóban, ami benne nincs meg?! – töprengett, és minél intenzívebb, határozottabb lett benne az őszinte felismerés, hogy ti. valamit mégiscsak kellene kezdenie Annamarihoz fűződő, éppen csak kialakulófélben lévő kapcsolatával észre se vette, hogy tíz perc híján mindjárt délután három lesz, tehát neki kutya kötelessége azonnal tornaruhába átöltözni, és jelentkezni a tornaterem előtt, mint az összes többi egyetemista hallgatónak, akik szintén egyedül csak a kreditpontokért vállalták meg a fizikai nyomásgyakorlást, holott jobb dolguk is lenne.
Antal amilyen gyorsan csak tudott agyában összerendezte mely könyveket szeretné megvásárolni, így rögtön fizetett az idős könyvtáros kölcsönzőasztalánál, majd elköszönt, és loholva, kipirosodott arccal elrohant.
Még szerencse, hogy a nagy rohanásban azonnal öltözködni kezdett. Gyorsan levette felső testéről az agyonkopott, retrós, szürke pulóvert, mely úgy nézett ki, mintha a kutya szájából húzták volna ki, majd jött a rendszerint sötétkék rövidnadrág, melyet még gimiből örökölt meg, és mire a tornaterem elé ért, már csak arra volt ideje, hogy a maradék utcai öltözékét betegye a tornaterem melletti öltözőbe, és miután zárhatóak voltak az öltözők a bizalom halvány reményét is sikeresen elültette lelkében, miszerint; nem rabolja ki erre az alig negyvenöt perces testgyakorlás idejére senki.
–Na nézd csak! A nemes lovag is váratlanul betoppant! – vihogtak rajta a lányok. Ott is inkább a határozottabbak, talpraesettebbek, akik hármasban jártak mindenhova, akárcsak az ókori gráciák.
–Én is nagyon örülök nektek! – viszonozta a köszöntést, majd amikor már a távolból feltűnt a szigorú, szúrósszemű tornatanárnő azonnal eléje sietett, mert pontosan tudhatta, hogy megfogja kérni egy szívességre. Nem is tévedett. Azonnal a tornaszertárba ment, és megfogott két jókora, vaskos, és nehézkes koszos fehér acéloszlopot, amit hálóval együtt ki kellett feszítenie, le kellett raknia pontosan a terem középső színes vonalára. Ez a művelet alig öt perc alatt elvégezhető annak, akinek van rutinja, ám Antal most találkozott vele csak először.
Hirtelen feltűnt Annamari. Egyszerű, hófehér tornapolójában, és hosszú, fekete nadrágjában is maga volt a megtestesült bájos, csinosság. Akár egy földre szállt angyal. A barátnői védelmező gyűrűjéből figyelte persze hol kuncogva, hol mosolyogva, hogy Antal mit is szerencsétlenkedik össze a nagyméretű, hosszú hálóval, aztán alighanem megunhatta a tötyögést, mert odament hozzá, és kedvesen segített neki.
– Szia ne haragudj, de inkább segítek, ha megengeded! – a legédesebb, fülemülék hangja volt ez Antal hevesen dobogó szívének. Azt hitte abban a percben végzeteset dobban majd a szíve. Nem mert ránézni, vagy fenntartani a bimbódzó szemkontaktust, inkább serénykedve azon munkálkodott, hogy mind a két oszlop egyenlő távolságban lehessen egymástól.
Szerencsére alig nyolc perces csúcsrekorddal már készen is voltak.
A hölgyek társasága nyolc embert számlált plusz két fiút, akik közül az egyik abban a percben, hogy a mogorva tornatanár kiadta a testgyakorlás feladatait rögtön távozott, míg a nyurga hallgató azonnal elővet egy cigisdobozt és lazán rágyújtott, majd annyira komótos szabadsággal eregette a füstöt, mintha csak évek óta megrögzött láncdohányos lenne.
– Hölgyeim! Ki kér egy szippantást?! – incselkedett velük. A bátrabb fiatal lányok máris elvettek egy-egy cigarettát, és bátran rágyújtottak vállalva a bizsergető kockázatot, és veszélyt, hátha lebukhatnak.
Annamari és Antal párban voltak. Ez is mennyire újszerű, mennyire különleges és egyszersmind ritka alkalom volt. Annamari kezdte a tollasütővel apróbb ütéseket kezdett adogatni a háló másik végén álló Antalnak, aki szinte megbűvölten csak bámulni tudta ennek a földre szállt, valóságos istennő mozgását. Ahogyan lófarokba font haja lobogott lobogott egzotikus, őzikeszemű arca körül, ahogy aprócska, szinte gyermeki karjai kinyújtózkodtak, hogy megérinthessék a nagy mennyezetet.
Antal sokkal inkább edzett olyasvalakivel, akit kedvelt, és nagyon szeretett, mint olyasféle álandóan beszólógatós, kiállhatatlan hölgyekkel, akik mindent, és persze mindenkit csak kritizálni tudnak. Egy kis idő után már csak azt érezte, hogy örökké nyughatatlan lelke feloldódik, és megnyugszik a testmozgás okozta örömben, és a kezdődő lángolásban. nem tudhatta még, hogy Annamari valójában hogyan is érezhet iránta, csupán csak azt, hogy ez a feledhetetlen, halhatatlan élmény örökké, szervesen beépül majd további emlékei közé.
Mire a testnevelésórának vége lett olyanok voltak egymás számára mint két jóbarát, akik számára megszűnt a gúnyolódó, bántó külső világ. Csakis egymás figyelmes, kedveskedő, közvetlen gesztusaira figyeltek. Antal segített feladni Annamari kicsit nehezebb túra táskáját, amiben a szokásos könyveken túl mosnivaló is akadt bőven. Annamari pedig belekarolt Antal vaskos karjába, és míg a hangoskodó barátnők incselkedve, szórakozva várakoztak a hetes buszra, mely rendszerint mindig késett, addig hosszasan elmesélték, megosztották egymással életük történeteit.