FÉRFI-SÓHAJ

Káromló, istentelen szószapulások, a sztoikus aranyköpések,
melyeket Janus-arcú hazug fél-istenek ünnepeltek,
jópofizós ál-gesztusok – meghánytat önként a leleplezett hazugság,
irigység levegőben feldúsított, aljas lélekjelenlét
s hogy sokszor már belefáradtam tetteim igazába.

Mint sorsa-vesztett bukdácsolások a Lét kitaszított szamárfokain fel-le:
ablakfények rácsait a magaménak vallom.
Cirádás szivárvány-fények gyűrűi elől menekülök.
Gyermekkori, elátkozott emlékek
bosszút-szomjazón sikoltanak bennem.
Félreverik lelkem megrepedt harangját.
Talán már régen mindeggyé lett a férfi vagy
a kisgyerek retteg vagy az aggastyán.
Mint elsárgult fénykép boldogabb békeidőkben
utolszor még visszakacsint.

Bocsánatos gyerekeskedések alól ki vonszol
a át a Létezésbe engem, hogy bizton függetlenedhessem?!
Összetört hanghullámokon fekszem hanyatt.
Tűröm, ha már elragad méltatlan, hirtelen haragú indulat.
Agyamban türelmet intek a meglepetés-érzésének.
Szerelmes, hóbortos, csacska beszédekbe
még jó lehet lubickolva megmerülni.

Muszáj hogy megtanulhassak talpra állni biztosan,
különben végképp földbe nyomnak, kisemmiznek irgalmatlanul.
– Jogommá válik lassan, hogy végképp önző lehessek maradéktalan.
Kötelességeim relikviáiból alig maradhatott bármi is.

Most kellene el rugaszkodnom e senkiföldjéről,
hogy meg ne állhassak egész Angliáig.
Éretlen Ikarusz-szárnyaimat valami csöndes,
fojtogató szükség titkon megmetszette mind,
s most szárnyszegett halandóként
szürke hétköznapokba simul kreativitásom,
bár nem szívesen!
Lelkemen angyal siklott át:
jó lett volna üdvözölni még…