JÁTÉK-ÁLMOK

Minden gyerkőcnek megvan a kedvenc játéka, aminek valami egészen különleges, már-már egyedi, és különös varázserőt is tulajdonít. Mintha egy olyan varázsló, sámán, vagy gyermeki próféta lenne, akinek egyéni gondolata, és nyelvezete van, melyet természetesen csak ő ért egyedül, és kicsit meg is sértődik, ha - adott esetben szeretve tisztelt szülei máshogyan, furcsán, értetlenkedve vonják kérdőre, hogy vajon miért tette tönkre a Tesla márkájú lemezjátszót?
- Most nézd meg Misi! Hát egyszerűen nem igaz! Szerintem Tomival valami nincs rendben!
- Ugyan már anyus! Bolondságokat beszélsz! Nincsen a gyereknek semmi baja! Nézz csak rá! Elvan a játékaival, és szemlátomást boldogabb már nem is lehetne!
- Nem találod furcsának, hogy egész nap a lemezjátszó lemeztányérján tologatja az autóit? Ez akkor is... nem normális, és kész!
- O.K. Te tudod! Csinálj amit akarsz édesem! Nekem most el kell rohannom melózni! - azzal a késésben lévő apuka adott egy puszit fiatal feleségének, megsimogatta kisfia buksiját és már ott sem volt.
- Na, hát ketten maradtunk kisöreg! - szólt az aggódó anyuka egyetlen gyerekéhez, aki nem is törődött semmi mással, egyedül színváltós autóival. - Mit szeretnél csinálni? Szeretnél esetleg... labdázni, kártyázni? Vagy menjünk ki a szabadba? - maga sem értette, de minél inkább kérdéseire süket csönd volt a válasz, mintha fokozatosan elvesztette volna higgadtságát, és azonmód kijött volna a béketűrésből. Amilyen gyorsan csak tudta kiragadta a kisfiú markoló kezei közül a színváltós játékautót, leállította a Tesla-lemezjátszót, és várta, mi fog következni ezután. Vajon mi lesz a gyereke következő lépése.
Nem is kellett sokat várnia. A kisfiú hirtelen, mint akit szándékosan vérig sértettek eredeti, kigondolt, és most direkt megbolygatott tevékenysége közben azonnal éktelen sírásba, nyüszítésbe, jajveszékelésbe kezdett, és úgy tűnt, hogyha egyszer rákezdte senki, és semmi sem tántoríthatja el eredeti céljától. Ti. Csajunk minél nagyobb ramazurit, ezzel is sikeresen őrületbe kergetve szerető családtagjainkat.
Az anyuka stratégiát változtatott. Eddig mindig a jóságos, az engedékeny, a megértő szülő szerepében szeretett tündökölni, aki szinte bármit megbocsát imádni való, rosszcsont kisgyerekének, ha az tökéletesen elégedett és boldog, és nem sír, vagy szomorú. Ám az élet egyáltalán nem tündérmese! Ha sokáig kényezteti ezt a gyereket a végén még könnyen előfordulhat, hogy váratlanul a feje tetejére nő, vagy ami még rosszabb totálisan átveszi egész otthona felett az irányítást, és akkor volt-nincs fejlődéslélektani manőverezés.
Már számos gyerekekkel foglalkozó könyvet elolvasott a témában, mégis könnyen rájöhetett, hogy azok a történeteket, esetek melyeket a legtöbb könyv igyekezett megemlíteni csupán csak töredéke lehetett annak, amit saját gyereke viselkedésében megfigyelhetett. De hát akkor miért nem lehet egyszerűbben hozzáállni a gyerekneveléshez? Vagy kapjon meg újfent mindent, amit csak akar! No, nem! Azt már nem! Tanulja csak meg, hogy az életben semmi sincs ingyen! Ha akarja dühöngjön, hisztizzen, vágja magát hasra, vagy toporzékoljon amennyit csak akar, ő itt fogja megvárni a végkifejletet, és egy tapodtat se mozdul innen.
A három-négy éves pöttömforma, húsos, akkor még lenszőke hajú kisfiú azonban egyre keservesebben, és szívet facsaróan sírdogált, majd aprócska hüvelykujját szájába vette, és szopogatni kezdte, mintha csak savanyúcukor volna.
Az anyuka szíve mélyén érezte, hogy nem helyes amit csinál, mégis érdeklődő kíváncsisága valami miatt ebben a kényes helyzetben erősebbnek bizonyult minden másnál. Felkapott egy plüssállatot a pelenkázó asztal mellett és mintha ő is gyerek lett volna simogatni, becézgetni, szeretgetni kezdte, akár egy csecsemőt.
A kisfiú nyüszítő, vonyító, fájdalmas sírása lassacskán csillapodni kezdett. Élénk, kékszínű szemeivel kíváncsian figyelni kezdte a néhány centivel üldögélő felnőttet, aki játszott plüssállatával. Tehát akkor a tárgyak kivetített szeretet hamis illúzió lenne? Vagy egyáltalán szabad-e szeretni az egyszerű, élettelen tárgyakat, és felruházni bizonyos emberekre jellemző tulajdonságokkal? Kis fejében a gondolatok, tudati fogalmak összekeveredtek, talán csupán azért, mert a reális valóság, és az álomszerű fantáziakép ebben a korban még - azt mondják -, egy és ugyanaz.
Az anyuka most végre úgy érezhette magát, mint aki átmenetileg révbe érkezik. Továbbra is farkasszemmel türelmesen igyekszik figyelni a most szemlátomást érdeklődő, kíváncsiskodó kisfiút, aki most négykézlábra áll, és mászni kezd a még további egyelőre szabad, és független játékok irányába, hátha megkaparinthat olyasmit, amit eddig tiltott neki az anyja.
Az anyuka is ravasz ám, akár csak a kisfiú. Most úgy tesz, mint aki megsértődött volna, hogy valami kutat, fontoskodik kedvenc játékai körül. Előbb torz arcot vág, majd kinyújtja nyelvét jelezve, hogy annak, aki elvette játékait legközelebb egészen biztosan nem lesz ennyire könnyű, és kényelmes dolga.
Most a kisfiún a sor, hogy egyszer és mindenkorra elégtételt vegyen. Végre felegyenesedik kicsit még bizonytalankodón, és tétován, mikor először járni tanult, de egyúttal igyekezett az egyensúlyozás zsonglőrszerű művészetét is elsajátítania. Akár egy barátságos pingvin kedvesen, szófogadóan odatotyog anyukájához, aki még mindig a bosszúság álarcát viseli, és odaad neki egy értékes színváltós autócsodát kedvencei közül.
–Köszönöm kicsim! Ez igazán jólesik! – nyugtázza a megnyugodott, és most már valamivel békésebb, harmonikusabb szülő, hogy végre valahára azért a gyereke is figyel rá, és nem csak állandóan kedvenc játékaival van elfoglalva.
Nemsokára következik a szokásos ebédidő, majd a csendespihenő kellemes ideje. Ezúttal azonban a gyerkőc mintha jós képességekkel rendelkezne, máris jó előre sejtheti, hogy a csendes pihenőnek semmi esélye, mert ha anyukájának nagyon jó kedve van, és szemlátomást kiegyensúlyozott nagy a valószínűsége annak, hogy elmennek fagyizni, vagy kaphat édességet. Ki látott még olyan kisgyereket aki ne imádná a csokibombát, vagy a vajpuha krémekkel töltött csokitortát?
Legutóbb is nagy ramazúri volt a csokitorta körül, mert Tominak kellett volna összeszednie a tyúkketrecekből a tojásokat, de neki több mint tizenkettőt sikeresen sikerült ripityára törnie, mert annyira megrémült a csipkelődni akaró kotlósoktól.
– Tomikám! Ebéd! – kiálltja be a kinti kiskonyhából a gondos nagymama. – Igyekezzetek odabent, mert hamar kihűl!
Az anyukának ez is egy újabb, unalomig elismételt jelzés arra nézve, hogy muszáj a rendszerességet, és időbeliség fokozataihoz hozzászoktatnia gyerekét. Tetszik, nem tetszik.
– Akkor most eszünk valami finomat édesem! – puszilja meg előbb kétoldalról pirospozsgás, arcocskáját, majd még egyet biztos, ami biztos alapon ad a homlokára is. Majd ölbe kapja és máris galoppozik a konyhába, mielőtt türelmetlenségben járatos nagymama ismét szólna.
A kisfiú tömzsi nyakába műanyag, barátságtalan, kissé fojtogató partedli kerül. Mára gyümölcslevest kap, de annak is inkább a pépesebb, gyümölcspürészerű, nyálkásabb változatát, ami úgy néz ki, mintha valaki az egyszerű vaníliasódót emésztette volna meg ráadásul nagyon rosszul.
– Mindjárt ehetsz kincsem! – az anyuka gondoskodva megköti a partedlit a most még nyugodt, és kíváncsi gyerek nyakához, tudván már az első öt perc után könnyedén leeszi magát. De nem is baj! Úgy is arra van.
A nagymama szívének minden szeretetével igyekszik elhalmozni egyetlen, mindennél jobban szerethető kisunokáját, ezért annyira teleszedi kis tányérját gyümölcspüré masszával, hogy félő ennyit egészen biztosan nem lesz képes megenni.
– Anya! Miért adtál neki ennyire sokat? Nem eszik ez a gyerek annyit, hogy ezt mind megegye! Inkább a felét máris vedd vissza! – tiltakozik egyelőre rábeszélő hangnemben az anyuka.
A nagymama makacs, és elszánt kitartását mi sem bizonyítja jobban, minthogy az ő tányérját is jócskán megtömi ezúttal sült csirkecombbal, és jóféle krumplipürével. Majd amikor úgy érzi minden elcsendesedett máris hozzálát az evéshez, és onnantól kezdve eszik szorgalmasan.
A kisfiú előbb anyja, majd nagyanyja kifejezését tanulmányozza érdeklődően, és annyira édes, bájos bociszemeket mereszt egyikről a másikra, hogy képtelen dolognak tetszik haragudni rá.
Az anyuka megfogja a kis műanyag bébikanalat, és máris kikanalaz egy nyúlfarnyi pürét a kistálkából. Egyrészt szeretne már gyorsan túllelni az egész evési procedúrán, mely nem szokott szinte sohasem jól végződni, másrészt igyekszik arra figyelni, hogy kisfia igenis minden tápanyagban szükséges és egészséges ételt megkaphasson, amire csak fejlődésben lévő kicsi szervezetének szüksége lehet.
– Na édes picim! Egy kanálkával anyuci kedvéért! – s már úgy becézgeti, mintha a gyerek egy kis csecsemő lenne, aki nem tudja megértetni önmagát a külvilággal. A műanyag evőkanalat előbb gyöngéden, majd mindig kicsivel erőszakosabban tuszkolni kezdi a megilletődött fiúcska gömbölyded szájába, amíg előbb-utóbb minden pürét el nem tűntetnek a tányérból. Ám az utolsó egy-két falatnál a kisfiú prüszkölő, grimaszt vágó arccal jelzi, hogy köszöni szépen ebből a vacakból ennyi is elég lesz mára.
Az anyuka tesz még egy utolsó, reménytelen kísérletet annak kiderítésére, hogy a gyerkőc biztosan jól meggondolta-e, de a gyerek már megint máshova néz. Kibámul előbb az ablakon, majd nyújtózni kezd kis pöttöm testével a levegőbe, mintha tornagyakorlatokat végezne, vagy csak megakarná fogni a plafont.
– Csak elfáradt szegénykém! Egész nap játszott! – feleli az anyuka, aki maga sem tudja, hogy mentséget, vagy inkább saját maga számára keres-e önigazolást.
– Ugyan édes lányom! Semmi baj sincsen! Feküdjetek le a jó hideg szobában az mindent megold! – nyugtázza a nagymama, majd a mosatlan tányérokat kezdi mosogatni, hogy újra elfoglalja magát, hiszen a pihentető tunyaság nem neki való.
A fiatal anyuka és a kisfiú elégedetten, kicsattanó örömmel térnek vissza a családi ház benti szobáiba, ahol már minden elő van készítve ahhoz, hogy pihentető, békés pihenés vehesse kezdetét. A kisfiú mégis inkább a Tesla lemezjátszót veszi újra birtokba, és amennyi színváltós autócsodát csak össze tudott szedni ennyire rövid idő alatt azokat máris a lemeztányérra rakja, és figyeli, hogy az elektronika automatikusan forgatni kezdi a sötétfekete korongot. Ám most bakelitlemezek helyett játékautók pörögnek, forognak aprócska kerekeiken ide-oda, mintha egy végtelen, kiszámítható játék részesei lennének…