A LÉT ÖSSZETETT KOCKÁZATA

Karrier vagy álommeló nem olyan göröngy-mentes,
simulékony ám mint hiszed.
Meglátod kicsinyes, alattomos gesztusaiban a kifent gyilkot,
kést-keresztbe fektetve mindenütt
a modern ember roncs-kálváriáit.
S nem híhetted már hogy egyedül maradtál
lázadó bárány tömegesítetten agymosott farkasok között.

Télben bújócskázó, dörgő hangú sáv csapódik tebeléd,
mint éles lövedék, s hánynak közterületek díszes utcakövére.
Tudod, hisz láthatod mennyire szentigaz.
Két kezed papírra téve serénykedőn firkál,
míg odakint jégvirágok koszorúzzák
veszteglő hegyeid hósipkáját.
– Mennyire gyerekes, ostoba voltál midig is.
Hitted mindig jó bárki s így a Világ is jobbá tehető.

Amint elgáncsoltak, eltiportak pingvin-arcod a Létbe vetkőzött,
majd számos alkalommal pingvin-labdaként visszapattant.
Elkínzott voltál, ideje korán már sokat szenvedett
– de mégis kitartott önző fafejű makacsságod.
Surroghattál kotrás irodalmi nagyságok nyomában,
már meg se hallhatták s nem figyeltek feléd.
Megfejtéseket adagoltál s még kitartóbban fáradoztál,
hátha maradhat Egy-Valaki
ki hieroglifáidat méltón s alázattal átörökíti s megfejti.

Ám észre se vetted, hogy alaktalan bujdosásodban már alig létezel.
– Érezted újból s sokadszorra a rettegés
pillanatainak dühödt hiéna-toporzékolását,
melyben már minden okostojás előbb-utóbb magára marad,
s csupán örök önmagának létezik.
Ha már felfoghatatlan, groteszk-világban kell boldogulnod
vetődnöd illik minden kritikus-kockázatos pillanatban
akár az árva huszár, ki önmaga sírját is önként megássa.
A Mindenség-kérget fokozatosan mélyíted
s tágítod akárcsak a Lét összetett kockázatát!

HEPEHUPÁS SZERENCSE




Sztenkovszky Éva eszmélni tudó kisgyerekkártól érezte, hogy valami fontos, lényeges egészen bizonyosan elválassza őt a legtöbb embertől, és ez a valami sokkal fontosabb, minthogy az embernek kik a valódi barátai, vagy hogy milyen stílusa, kocsija, vagy éppen fizetése van.
Egyszer szilárd, tántoríthatatlan védőburoknak látta, máskor pedig olyan volt, mintha egy láthatatlan köpenyt, vagy páncélt viselne önmagának, mely olyan kemény, és határozott, hogy belső, igazibb lényét nem engedi megismerni senkinek.
Először életében talán anyával tudta igazán megértetni magát. Több volt ez, mint egyszerű anya-lánya szülő-gyerek kapcsolat; mintha két jó barátnő lettek volna együtt, akik a fiús dolgokon kívül az élet szinte minden fontosabb, és mindennapi témáit sokszor éjszakába nyúlóan kivesézték, vagy átbeszélgették.
Nemrég múlt harminc, és mint minden modern nő az ő korában megesett, hogy előfordult vele, hogy a családról, és a gyereknevelésről kezdett el ábrándozni, miközben persze főként rendkívül aggodalmaskodó nagymamája folyamatosan nem győzte rágni a füleit, hogy: – Édes lyányom! Mikor mész már végre férjhez? Én sem élek örökké! Mikor lesz belőled tisztességes asszony, aki vezeti a háttartást.
Ilyen esetekben persze anya és lánya, mintha csak két hallgatólagos cinkos lett volna türelmesen, és udvariasan a konzervatív nézeteket valló nagymama lelkére beszélt, hogy azok a régi idők már bizony jócskán elmúltak, amikor a legtöbb lány még az otthonülős, háztartási munkákkal és gyerekneveléssel foglalatoskodott. Most már rendkívül modern, és nyitott gondolkodásúak lettek az emberek. Persze csak az esetek többségében.
– Anyuka! Te is tudod, hogy az Éva csak megakarja találni önmagát a világban! Mi csak annyit tehetünk, hogy mindenben segítjük, és támogatjuk! Miért olyan nagy baj ez?! – kérdezett vissza lánya, amikor az idős asszony kicsit felpaprikázta magát, és az egész világot lehordta, mert szerinte minden és mindenki erkölcsi fertőben szenved.
Éva apja még gyerekkorában hagyta el a családot. Állítólag előbb a volt NDK-ba ment, majd amint megnyitotta kapuit a határ esze ágában sem volt megállni Amerikáig, ahol családot alapított, és a nagyobb ünnepnapokon mindig küldött színes képeslapokat, később pedig az internet segítségével rendszeresen Skype-oltak is, bár Éva mindig is haragudott az apjára és képtelen volt megbocsátani azt, hogy a rendkívül zűrös, és nagyon lázadó tinédzserkorszakában lépett ki apja az életükből. De talán jobb is így, mintha anyával örökösen egymás idegeire mentek volna.
Éva rendesen elvégezte a gimnáziumot, és már ekkor megfogalmazódott benne, hogyha törik, ha szakad, de ő nem fog napi tizennégy órás munkában megpusztulni, míg el nem sorvasztja az élet, mint az őseit. Neki rendesen fizető állása lesz, és mindig felemelt fejjel igyekszik majd járni az utcán, és mutatni, hogy neki bizony igenis telik ilyen-olyan dolgokra. Anyja bezzeg többszöri kérlelés után rakta csak le a jogosítványt, mert úgy gondolta, hogy nem csupán egy vacak papíros teszi az embert. De hát sajnos egyre inkább az okmányok, és a protekció kezdett újra és újra tért hódítani egy-egy állásinterjún.
Kisebb lélektani válság állt be az életben, amikor egyik állásinterjú alkalmával a leendő főnöke persze zárt ajtók mögött kategorikus ajánlatot tett neki, hogy övé lehet a titkárnői állás, vagy személyügyi tanácsadói cím, pusztán csak le kellene vele feküdnie, vagy egy kicsit legalább is a kedvére tenni. Éva határozottan visszautasította ezt, és mikor a főnök előzékenyen, ám hamiskás mosollyal közölte vele, hogy épp ezért nem áll módjában neki adni a felkínált állást, és kinyitotta távozása alkalmával az irodaajtót Éva rendkívül kimért, és elegáns mozdulattal hátra húzta jobb lábát és tökön rúgta a beképzelt igazgatót. Nem bánt meg semmit! Sőt! Büszke volt arra, hogy mint önálló, független nő igenis van hozzá akarata és joga eldönteni, hogy mihez van kedve, és mihez nincs.
Bezzeg, amikor anyja értesült erről határozottan javasolta, hogy jelentsék fel a szemétláda igazgatót, de Éva leintette mondván: egy olyan világban, ahol a pénz diktál, talán még a bírósági eljárások, és ügyvédek is egyszerűen megvásárolhatók.
Nem sokkal később az egyik internetes állásportálon olvasta, hogy online média gyakornokokat keresnek az egyik magazin szerkesztőségébe. Előny, ha a jelentkezőket érdekli a stílus, a divat, és igyekszenek lépést tartani a percekként változó, nemzetközi trendekkel.
Éva még aznap elküldte a fényképes önéletrajzát, és mivel a motivációs levélnek nem sok hasznát vette úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, és legfeljebb majd kivár.
Nem sokat kellett várakoznia. Kiderült ugyanis, hogyha létezik olyan divatmagazin a földön, ahol csakis nők dolgoznak, akkor megtalálta ezt a különleges helyet, így behívták egy meghallgatásra.
Éva szerencsés testalkatából következett, hogy az egyszerű kosztümöktől kezdve a kissé hanyagabb blézer kompoziciókig szinte minden remekül állt rajta, mintha csak divatmodell lenne. Kellemes és jóleső meglepetés volt számára, amikor belépett a magas, toronyszerű irodaház forgó üvegajtaján, hogy a legtöbben valóban sikeres modellnek nézték, és rendkívül előzékenyen bántak vele. Hiába! Sajnos a megjelenés igenis nagyon sokat számít! Az ígéretes fellépésről már nem is beszélve!
Egy dinamikus, folyamatosan beszélő, csacsogó nő fogadta és máris tegező viszonyba kerültek egymással. Ő már három éve volt itt, és állítólag úgy sikeredett megkapnia az állást, hogy a főnök üzletasszonynak nagyon imponált, hogy szinte mindenből előnyösen kitudja dumálni magát, és még a sós perecet is eladja annak, aki megveszi.
Az adott meghallgatás nem volt több mint tizenöt perc. Majd megint várakozni kellett körülbelül húsz kemény percet mire visszahívták, és közölték vele, hogy kap egy lehetőséget, de ha jót akar magának, akkor ne szúrja el.
Bár igyekezett lépést tartani a legújabb divattal Éva csupán csak új munkahelyén döbbent rá arra, hogy igazából mennyire keveset is tud a divat összetettségéről, és olyan ruházati és egyéb márkákról, melyekről akkor hallott életében talán először.
Később persze Évának számos rendkívül jóképű, és markáns arcú udvarlója akadt. Persze csupa olyan főként üzletember, vagy producer, akiknek van bőven pénze, és nem kell a bizonytalan holnapok miatt aggódniuk.
A legtöbb pénzes ember persze azonnal romantikus, gyertyafényes vacsorával indított. Ez volt a becsalogatás első kísérlete, ami a legtöbb nőt megkérdőjelezhetetlenül szinte azonnal leveszi a lábáról, és innen már cirka csupán egy lépés volt a hálószobajelenet, majd a szakítás. De Évát nem olyan fából faragták, mint aki már a legelső vacsora után bárkivel is hajlandó lefeküdni, ezért a munkahelyen máris rosszindulatú pletykák, és gonoszkodó intrikák ádáz kereszttüzében találta magát, és rá is sütötték a bélyeget, miszerint: aggszűzként fogja majd leélni hátralévő életét.
Aztán megismerte Ambrus Dénest a csetlő-botló, kissé szánalmas, és botlábú takarítót, volt egyetemi tanárt, és egy csapásra úgy érezhette, hogy Ámor végzetes nyila őt is eltalálta. Első találkozásuk alkalmával máris azonnal lenyűgözte az a fajta ritka, emberi tartás, ahogy Dénes a felmosófát, vagy a takarítóeszközöket kezelte. Minden tartásában, és mozdulatában benne volt valami nagyon mélyről jövő emberi magatartás, amiről a legtöbb ember hajlamos könnyelműen megfeledkezni. Bár a kapcsolatuk – legalább is a kezdeti időkben -, nem terjed túl a rutinos formalitásokon, mégis amikor egyszer-kétszer összefutottak a nap folyamán előbb Évának dobbant meg a szíve.
Mivel modern világban vagyunk egy cseppet sem lehet azon csodálkozni, hogy ezúttal Éva tette meg a kezdő lépést a romantikus randi felé, és meghívta Dénest egy vacsorára. Dénes persze ragaszkodott hozzá, hogy közösen főzzenek valami finomat, ám Éva még úgy tanulhatta anyjától, hogy a konyha a nők birodalma.
Bolognai spagettit ettek, fokhagymás, pesztós, pirított kenyérszeletekkel, de Éva nem bánta. Szinte babonázón mered Dénesre, hogy különcködő viselkedése ellenére is van benne valami titkos mágneses energia, mely önkéntelenül is magához vonzza a legtöbb embert.
Amit Éva rendkívül lényegesnek tartott az az volt, hogy az első randi után nincs szex! Legfeljebb arcra puszi, vagy egy hosszan tartó, érzelmes, romantikus csók. De ez a maximum! S mikor Dénest kikísérte a liftig társasházi ingatlanában a romantikus csók szándékosan nem maradhatott el, mert tízből állítólag nyolc nő tudja már a csókból, hogy egy kapcsolatnak lesz-e jövője?
Az esküvőre csak a legközelebbi barátokat hívták meg, mert sajnos a koronavírus járvány – idő előtt -, közbe szólt, de az internet, és egy mini videókamera segítségével az egész szertartást élőben közvetítették a nagyszülőknek, és az örömanyáknak.
Nem sokkal később megszületett az első kislány, aki Éva tántoríthatatlan, makacs határozottságát örökölte.  

AZ IDŐK VÉGÉN




Lantos egy szépen napon arra ébredt, hogy megöregedett. Nincs is ezzel semmi probléma. Elvégre az öregedés, akárcsak az idő múlása magától értetődő, természetes folyamat, persze amennyiben az egyes ember erre szándékosan, vagy – ha tetszik -, előre eltervezetten felkészíti magát.
Lantos harminc évig dolgozott egy poros kis moziban a régi nagykörúton, ahová azelőtt ezerével tódultak a népek, hogy megnézhessék kedvenc magyar színészeiket a mozivásznon, mivel a többség még nem engedhette meg magának, hogy saját tévé készülék boldog tulajdonosa lehessen.
Azok voltak ám a szép, boldog aranykori békeidők. Minél híresebb, ismertebb, tehát közkedveltebb volt valaki annál kedvesebb, közvetlenebb, és persze a végtelenségig alázatos volt pláne a kedves közönséggel, akik egyedül őmiatta jártak moziba. Így nem is csoda, ha az évek múlásával a valóban rafináltak, vagy a titkokat tudók szakmai profizmussal sikeresen lelassíthatták saját önző öregedésük testi jeleit. Ám az igazán nagyok még ebben is képesek voltak megújulni, és túltenni az egyszer átlagembereken, mert méltósággal képesek voltak megöregedni.
Ha Lantos visszagondolt a régi szép időkre nem kellett attól tartania, hogy a metróaluljáróban egy hevenyészett, folyamatosan hőzöngő, bizonyítási vággyal megáldott huligánbanda egyszerűen kirabolja, hiszen senki sem mer már a segítségére sietni, vagy hogy egyes tömegközlekedési járatokon szintén totálisan lerészegedett fiatalok jóformán akárkibe belekötnek, csupán csak azért, hogy kortársaik szemében nagy mellkassal hencegni tudjanak, hogy mekkora nagy emberek. És természetesen ehhez jött a bulvármédia naponkénti szenzációhajhász idétlen, és végletekig lebutított showműsorai arról, hogy miként is maradhatnánk egészségesek, szépek, fittek, és fiatalok. Arról már nem is beszélve, hogy minden napra jutott legalább öt-hat olyan elsősorban fiatalkorú, tinédzserkorszakát épek hogy elhagyó kis „sztárocska” akinek első néhány kisebb jellegű bemutatkozó jelenete máris óriási ováció, és érdeklődésszámba ment méghozzá úgy, hogy az illető fiatalkorú jóformán egy értelmes összetett mondatot sem volt képes kinyögni, és a szóalkotása, a fogalmazása is megkívánt volna bizonyos stilisztikai stílust a részéről. Arról nem is beszélve, hogy a stúdió felvétel közben talán tanácsos lett volna, ha a rágógumit, és a cukorkát is azonnal kiköpi, vagy félreteszi, mert kissé illetlen hozzáállás, hogy milliók figyelik, miközben a rágógalacsint a szája egyik sarkából a másikba tornázza és a műsor alig harminc percén keresztül ez az egyetlen számottevő, érdemleges tudománya.
Ami Lantost kifejezetten irritálta és zavarta az a társasházi lakásában található különös állapotokat illette. A legtöbben, ha például levitték a szemetet, és az adott szemeteskonténer mondjuk megtelt, akkor a legtöbb új bérlő – hiszen a régi jó lakók már sajnos mind meghaltak, vagy nyugdíjas otthonokban tengették életüket -, előszeretettel rakták le szemetüket a kukák mellé hadd büdösödjön kedvére a megromlott babán, és tovább savanyodhasson álló kefir levében a már így is savanyú tej. Ilyen eseteken minden egyes alkalommal Lantosnak kellett valahogyan hatékonyan rendet tennie, mert az a hír járta, hogy több lakótömbben előszeretettel vertek újra tanyát a barátságtalan patkányok.
– Tényleg ennyire igénytelenek, és trehányok lennének az emberek?! – kérdezte inkább saját magától miközben a rozsdásodásnak indult kanárikalitkás alakú lifttel lement, hogy csoszogó, aprócska lépésekkel bedobja szemetét a kukákba.
Persze, ha kivételesen rászánta az idejét, hogy megjelenjen minden hónap első szerdáján a lakógyűlésen nem győzte hallgatni, hogy a legtöbb lakó mennyire rikácsolva, mennyire zúgolódva ad hangot szarkasztikus véleményének mondjuk a szemétkérdésben.
„Már megint csak beszélnek róla, ahelyett, hogy valaki rendelne még egy átkozott konténert, és akkor nem kellene könyékig járnunk a szemétben. Letaposva szinte mindent.”
– Szerintem rendelnünk kellene egy új konténert! – vetette fel már éppen akkor, amikor a lakók, és az új bérlők is kezdtek ölre menni egymással, és valóságos háborús viszonyok kezdtek körvonalazódni az egyes emberek között.
– Maga aztán könnyen beszél! Magának van nyugdíja! Akkor miért nem maga fizeti ki?! – kérdezték Lantost többen is, bár a az nyugdíjas mozigépész szívesen felajánlotta, hogy kifizeti a konténert, hogy a szemét további környezeti károkat ne tudjon tenni.
Az egész lakógyűlés ideje alatt a közös képviselőnek megválasztott fiatal, tapasztalatlan, egyetemet végzett, volt politológus hallgató fülét-farkát behúzta, hiszen a konfliktuskezelés különben sem tartozott eredeti szakterületéhez. Miután mindenki egyhangúan, némán támogatta így Lantos kénytelen-kelletlen belement, hogy önköltséggel a közös képviselő megrendelje a szemeteskonténert, és Lantos pedig fizessen akár a katonatiszt.
De hát egy társasház mindennapi életében számos olyan gondok, és problémák adódhatnak, melyekre – legalább is -, idő előtt egészen biztosan nem lehet felkészülni. Ilyen volt többek között, amikor egy alig huszonhárom éves kismamának hirtelen elfolyt a magzatvize, és a vártnál meglehetősen hirtelen indult meg a szülés.
– No, akkor aranyoskám! Ha jönnek a fájások akkor nekem tessék istenesen nyomni, de úgy mintha az élete múlna rajta! A felesleges nyavalygást, meg hisztériát felejtse el! Semmi szükség rá! – komoly, tapasztalt, sokat megélt, bölcs hangjára szinte nem várt, hipnotikus állapotba került a kismama, aki nemrég még mindenkit hevesen becsmérelt, és arrogánsan lekezelt, de úgy tűnt az öreg hangja nyugtató, relaxáló hatással van rá.
Nem volt semmi baj. Mire a mentők megjöttek a boldog és elégedett kismama egy vasgyúró csecsemő boldog anyukája lehetett.
Lantos mindig kiábrándultsággal, és nehezteléssel fogadta, ha egy modern nő meggondolatlanságból vállal párkapcsolatot, vagy adott esetben gyereket. Bár az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy ő sem volt azért egy mintaapuka. Feleségét nyirokmirigyrákban vesztette el, míg lánya tizennyolc évesen jóformán megszökött a szülői háztól. Később már csupán csak akkor jelentkezett, amikor megszületett kisfia, akiről egyetlen fényképet küldött apjának, de kapcsolatba nem léptek.
És most itt volt hatvanegynehány évesen teljesen kiszolgáltatva valaminek, amit leginkább elfásultság, a napok összemosódása, reménytelenség és depresszió közötti átmeneti hangulatingadozások jellemeztek, amit a külvilág szemében mesterien tudott leplezni, ám abban a pillanatban masszív meggyökeredettséggel felszínre törtek, amint végleg egyedül maradt negyvennégy négyzetméteres kis lakásában.
Bár közeli barátai mindig igyekeztek meglátogatni valamit ők sem sejthettek előre. Lantosnak már egy ideje komolyan betegeskedett, és amit biztosan tudott az az volt, hogy semmi szín alatt nem akart tartósan kórházba vonulni, hiszen az egyértelmű lett volna a halál előszobájával. Rejtélyes, különös halálhíre mégis minden lakót, és minden közeli embert mélységesen felkavart. Íróasztalán több búcsúlevelet is találtak egy kézzel írott végrendelettel együtt melyben könyveit egy könyvtárra hagyományozza, becses kéziratait egy kulturális alapítványra. Az utolsó rejtélyes levélen csak egy név volt olvasható. Senki sem tudhatta bizonyosan, hogy feleségének, barátnőjének, vagy mely nőismerősének szól a bizalmas levél.  Abban a percben, hogy lakását a gondnok kinyitotta a tolvajkulccsal megérkezett a hőn áhított szemeteskonténer, hogy a lakóknak lehessen hová folyamatosan növekvő hulladékot pakolniuk.   

SZÉLES ÚT

Hajszálvékony csíkként lobban az egyetlen fonal.
Jelentéktelen, kopottas egérút melynek holdtölte-színe
van zizzenő avarlevelek ásító árnyékától
s nem merem rábízni magam, hisz valahol fenn
a magasban párakristályok táncolnak a levegőben.
Mintha érezném múlt, jelen, s jövő miként pécézi ki
magának védtelen árvaságom sziluettjét.
Damoklész-malomkerekek közt miként is
morzsolódnak egyre szét forgácsdarabokként
tűnt ígéretek pártfogásai.

Labirintus-kibúvóknak, sziklák-vájta Makadám-útnak
fák s sziklák eldugott kastély-mezőin végig bukfenceznek átázott,
csúszós nyálka-utca köveken, átessek idegtépő agymozgások,
eltompult izmok kínján csöppet sem önmagam kedvére
– felsőbb hatalmak tán minden koron közbe szólnak,
hogy világíthassak odabent,
mint szentjánosbogár tiszavirágéletű éjszakákban.
Reményvesztettség tudatos elkeseredése a nagyvilágban…

Látszat-kiutat – sok esetben -, így se kínál a kis csapás út.
Végérvényesen kiszabja sorsát mindahány ádáz, érett férfikor?!
Zabolátlan, komorrá testesül, hisz a bolondozás ijesztő vállalkozás.
Méltatlan homokóra-ketrecekben.
Nem lazíthat, segíthet ügyeimen már senki?
Csilingelő ezüstpénzek kisstílű táncai után futnak
kupeckedő kurafiak, gigoló-vigécek.

A legnehezebb tán kiverekedve kapcsolatba lépni
a kortárs irodalom különcködő próféta-nagyságaival,
ha már mindenünnen passzív-merev
elutasítás a tulajdonképpeni válasz.
– Mindennapokban tódulnak serénykedve felém,
hogy fondorlatokkal kénytelen sokszor
manipulálni a modernkor embere.
Egyszer majd magam is be kell, hogy lássam:
szökött bárányok sohasem válhatnak bátor farkasokká!

UJJAK DALLAM-TÁNCA



Az osztályban még mindig mormogó duruzsolás, ideges várakozás érződött. Különösen abban a percben, amint a kissé félénk, tétova, ám roppant vonzó, stílusosan csinos zenetanárnő belépett a terembe.
Bimbózó húszas éveiben járhatott akkoriban, és több mint valószínű, hogy ez lehetett az első, komolyabb megbízatása, és első igazán komoly téttel operáló mély vízi merülése, ti. hogy olyan fiatal, hormon túltengéses tinédzserosztálynak lett ének-zene tanára, akik – bár kétségtelen -, hogy nagyon is érdeklődnek a progresszív, alternatív, újhullámos zenei irányzatok iránt, ám hogy a komolyzenével kivétel nélkül hadilábon álljanak az nem volt kérdéses.
– Szervusztok! Üdvözöllek benneteket! Bánki Petronella vagyok, és én leszek… - nagy levegőt vett, mert valamikor a Tanárképzőben úgy tanulta, hogy a határozott, komoly fellépés akár még előnyt is jelenthet, már amennyiben egy megkezdett csata, vagy ütközet vesztésre áll.
– Az új mama? – nyögte be valaki a hátsó sorból, ahol rendszerint a genyák, és a tahók tartózkodtak. Megint csak a szokásos oltári vihogás, röhögés, és morajlás támadt, és úgy tűnt, hogy a fegyelem totális elfajzásának lehetünk szemtanúi.
– Osztály, figyelem! – emelte fel kicsit markánsabban, kissé csicsergő hangját az új tanárnő. – Ki milyen zenét szeret? – valószínűleg megérezhette, hogyha egy könnyed, laza, de kíváncsiskodó kérdéssel indít egyből feloldja majd az adott közösége gátlásait.
– Teknó, house, rock, heavy metál kisanyám! – ordították többen, és hogy szavuknak nyomatékot adjanak veszett vadállatok módján ütni-verni kezdték a padok tetejét, mintha máris dobolni lenne kedvük.
– Hát ez nagyon érdekes! Ki szereti az egyes zenei műfajok kombinálását? – kérdése valószínűleg nehezebb, talán összetettebb is volt, mint a normál intelligenciahányados, mert a bunkók mély csöndbe burkolózva úgy tettek, mintha gondolkodnának, majd szemüket egyenesen a plafonra szegezték, mintha egy titkos, létező foltot, vagy fókuszpontot keresnének, amiben átmenetileg megkapaszkodhatnak.
– Sehol semmi? – kérdezett vissza.
– Kurvára utálom, amikor egy jó gitárszolóba egyszer csak belerondít egy tetvesen cincogó szar hegedű. – vágta rá kapásból az egyik fenegyerek.
– Értem! – várt néhány percet. – Még valaki?
– Inkább zenélhetnénk drága tanárnő! Már így is tizenöt perc ment el az órából. – ezt egy fontoskodó, kicsit erőteljesebben kisminkelt, kirúzsozott, mellben erősen domborodó, karcsú lány mondta, akinek látszólag minden idejét vagy a szépségipar, vagy az aktuális divatirányzatok töltötték ki, és most hátrányban érezhette magát, hogy nem az ő egyedüli véleményével foglalkoznak.
– És mit szólnátok hozzá, ha azt mondanám, hogy például a Metalica is előszeretettel használ hegedűkíséretet, és egyéb komolyzenei dallamokat a koncertjeikhez? – kérdezett inkább csak a levegőbe.
–Baromság az egész! Egy valódi kőkemény, zúzós rockbandában szentségtörésnek számítana, ha egyvalaki bénáskodni kezdene egy idétlen hegedűvel! – a bunkó srác beszólását látszólag hatalmas tetszésnyilvánítás fogadta, hiszen, ahogy a kijelentés elhangzott a fegyelem újfent totálisan felbomlott, és akkora hangzavar keletkezett, amit képtelenségnek tetszhetett egyszerű, kedveskedő szavakkal leszerelni.
– Mutatok valamit! – a tanárnő szinte repült máris a zongorához, és eljátszott egy Beethoven-szonátát, amit megpróbált kicsit rockosabbra venni, vélhetőleg azért, hogy a fiataloság is pontosan össze tudja kapcsolni a zene egyetemes üzenetét. – a vékony, hajszálerekhez hasonlatos ujjai szinte alig érinttették meg a fehér-fekete billentyűket máris sikeresen előcsalogatta a hangszer valódi lelkét. Erre mondják azt, hogy a hangszer életre kelt vezérlő ujjai alatt.
– Ki tudja miből van ez? – rövid akkordváltás, majd következhetett a rockos változat jó nagy adag improvizációs készséggel. – Na, de ez már azért csak ismerős egyeseknek, vagy nem?!
Az egész osztály zajos tapassal jutalmazta a kreatív, és performancekodó tanárnő szerény erőfeszítéseit.
–Szerintem ez rohadtul Heavy metál lehetett meg valami zeneszerző! – nyögték be többen is.
– Igen ez bizony így van! Tudná esetleg valaki, hogy hogy hívják a zeneszerzőt? – próbálta felcsigázni az érdeklődést változó eredménnyel.
– Kurvára nem izgat szerintem senkit kisanyám! Inkább nyomassunk még bár rockos számot! – ordították a lelkes hangadók a hátsó sorokban.
– Jól van! – a fiatal tanárnő csak most kezdett el igazán belemelegedni! Rájött arra, és hamar felismerte a tényt, hogyha tanítani szeretne, tehát gyökeres változásokat elérni, akkor azt bizony a zene megreformálásával is el lehet kezdeni. No, nem gyökeresen, de pár zenei akkordot megváltoztatva.
Következett Schubert Pisztráng, de ez sem volt a jól megszokott zenei szólam, sokkal inkább hasonlított a főként nyolcvanas-kilencvenes évek örökzöld slágereire, és persze kicsit keményebb, provokatív stílusban tálalva. Vajon mit szóltak volna hozzá volt oktatói, és tanárai, ha vizsgaanyagként egy ilyen darabot ennyire újító szellemiséggel improvizált volna le a vizsgabizottság előtt? Talán még a diplomáját is fenntartásokkal vehette volna át, hiszen a bürokrácia kicsit mindig konzervatívabban, vaskalaposabban működik, mint az átlag módszerek.
– Ez az kisanyám! Ne hagyd abba! Nincs valakinél gitár?
Az osztály egyszerre izgatott lett, és sokkalta kíváncsiskodóbb, és felélénkültebb, mint a kezdeti időkben, amikor még nem zenélt a tanárnő.
Egy kis idő múltán az egész közösség szinte egy emberként lélegzett, és létezett, és mindenkit magával ragadott az a szűnni nem akaró, szívből jövő vágy, lelkesedés, rajongó áhítat, ami a zene varázsát adta hozzá az unalmas, jelentéktelennek tetsző hétköznapokhoz.
Mivel sajnos semelyik osztályterem nem hangszigetelt, vagy legalább is csupán csak a magán oktatási intézményeknek lehet elegendő pénze hozzá, hogy valódi zeneszobákat hozhassanak létre – nem meglepő, ha a negyvenöt perces óra huszadik percénél az osztály osztályfőnöke lépett kissé meghökkenten a terembe.
– Hát itt meg mi folyik?! – ostorként csattant szúrós, kicsit reszelős hangja.
Az osztály egy csapásra kezes báránnyá változott, hiszen jól tudták, ha Béla bácsi kokikat kezd el a fejekre osztogatni, akkor senkinek sem lesz kegyelem.
– Kedves kollegina! Remekül játszik! Hadd gratulálok! Ha bármire vonatkozóan segítségre lenne szüksége engem mindig megtalál! – ajánlotta fel lovagias szolgálatait az idősebb úriember, majd még utoljára végignézett az egész közösségen, és visszatért a másik terembe, hogy megkezdett óráját folytathassa.
– Na már megint belépett az öreg! Miért kell valakinek állandóan kinyírnia a hangulatot?! – panaszkodtak.
A fiatal tanárnőt ez látszólag cseppet sem zavarta – sőt! Megerősítette talpraesett, és határozott fellépésében, hogy továbbra is a zeneegyetemes nyelvén szólhasson a fiatalokhoz.
Az óra a jelzőcsengő berregésével ért véget már a harminckilencedik percnél. Innentől kezdve a legtöbb tanár valósággal magatehetetlen abban a kérdésben, hogy még bármit is megtaníthatnak a fiataloknak, hacsak nincsenek büntetésben. Igen ám! De nincs olyan tinédzser, aki büntetésből szeretne még kétszer negyvenöt percet egyhuzamban ülve koncentráltan figyelni.
– A következő órára mindenki gyűjtsön zeneszámokat változatos műfajokban, ha kérhetem! – egy kis kedvcsináló házi feladat, mielőtt végleg kirohannának az ajtón.
– Meglesz kisanyám! Még valamit? – kérdezett vissza egy magas, langaléta, fülbevalós, hajzselés srác, aki azt képzelte magáról, hogy híres sztár.
– Igen, ami azt illeti lenne! Nem tudom hogy hívnak, de amíg az órán vagy szeretném kérni, hogy szólíts tanárnőnek!
– O.K. baby! Randicsek! – azzal vigyorogva kilépett az ajtón.
Egy kissé mackósabb, teltkarcsú emberke maradt egyedül a teremben. Gondosan, precízen elpakolta füzeteit, tolltartóját. Igencsak meglátszott rajta, hogy valami miatt kerüli az osztálytársait. Lehet, hogy történhetett vele valami, ami miatt így viselkedik.
A pufók fiú odablattyogott a zongorához – és bár ez szigorúan tilos -, helyet foglalt, és játszani kezdett. Kezdetben igaz csak a szamárindulót pötyögte kedvenc ujjgyakorlataként, majd amikor úgy érezte, hogy vaskos, pufók ujjai készen állnak lábaival mozgatni kezdte a pedálokat, és eddig ismeretlen, mégis ismerős, fülbemászó dallamokat csalogatott ki a zongora húrjaiból.
A fiatal tanárnő nagy érdeklődéssel, kíváncsisággal foglalt helyet a középső padsor egyik székén, és figyelmesen hallgatta. Úgy érezhette, ha behunyta a szemét sokkal intenzívebben, sokkal érettebben képes egész belső énjét átadni a zene hatalmának.
Mikor a közel tizenöt perces zenei dallam után a fiú hirtelen abbahagyta a játékát, és óvatosan, alázattal felállt a helyéről a fiatal tanárnő szinte azonnal érezte, hogy kivételes zenei hallása, és tehetsége van ennek a fiatalembernek.
– Bocsáss meg! Hadd gratulálok! – nyújtotta finom, vékony ujjait feléje. – Fantasztikusan játszottál! Mondd csak? Ki írta ezt a darabot?
A fiatal pufók fiú jó hosszú ideig toporogva hezitált mire elfogadta a kinyújtott baráti jobbot és óvatosan megrázta csak gyöngéden nehogy kárt tegyen vaskos mancsával benne. Félénkségében, megilletődöttségében szokásává lett, hogy a leváratlanabb helyzetekben is képes volt elbőgni magát, vagy elpirulni, mint esetünkben.
– Hát… sajnos a zeneszerző nevére nem emlékszem, de valahogy megragadt bennem ez a dallam… - volt bizonytalankodó válasza, majd épp indulni készült, amikor a fiatal tanárnő ismét megállította:
– Egy pillanatot tudnál még várni? Hogy is hívnak?
– Ö… hát… Szabolcs… - nyögte ki bátortalanul, mint aki hibát követett el.
– Nos, kedves Szabolcs! Csak így tovább, és ha bármiben segíthetek ne habozz szólni! Rendben?! – mosolygott rá őszintén, angyalian, közvetlenül.
Szabolcs úgy érezhette, hogy ténylegesen megüthette a főnyereményt, hiszen sajnos a tinédzser lányok többségénél egyáltalán nem volt népszerű. Barátai nem voltak, vagy ha mégis akadt egy-kettő akkor azok is jobbára csupán csak azért voltak vele, hogy a megírt házi feladatokért cserébe kihasználják. Szinte új emberré változott át, még ha másodpercekre is ettől a babonázó, mennyország-mosolytól, melyhez igazi, két ragyogó őzikeszempár is társult.
Úgy ment ki az osztályteremből leszegett, bűnbánó fejjel mint aki látszólag mélyen gondolataiba merül, ám valójában – maga sem tudta elhinni, hiszen még sohasem fordulhatott elő vele ilyesmi eddigi sanyargatott életében -, de igazán, és ártatlanul szerelmes lett.   
 
 

FOGASKERÉK

– Édes fiam! Apádnak sürgősen találnunk kell valami elfoglaltságot, mert különben megöli a panel! – tapintott rögtön a lényegre Takácsné, aki egyszerre volt talpraesett, és sziklaszilárd anyatigris mikor melyik szerepet kényszerítette rá a nagybetűs élet.
– Igen az lényeg szuper lenne! – helyeselt azonnal a fiatalabbik Takács, aki egyetemista lévén kénytelen volt még mindig a szülei nyakán élősködni, mert albérletre egyelőre nem futotta a pénze. Persze a legtöbb ember számára szinte mindig az kéne, ami nincs, vagy adott esetben ami rendkívül nehezen, kacifántosan megszerezhető.
– Amíg munkában vagyok megkérhetnélek, hogy ne marjátok egymást! Inkább foglaljátok le magatokat bármivel, csak egymás idegeire ne menjetek! – Takácsné mindig tartotta magát nyílt, és határozott elveihez, ám ha arról volt szó, hogy férje és felnőtt fia közötti vitás nézet eltéréseket valahogy kibékítse inkább a kompromisszumos megoldásokra törekedett.
– Rendben! – felelte nagy levegővel, egykedvűen.
Takácsné gyorsan, sietve lépett ki a bejárati ajtón. Búcsúpillantásként komolyan, de kedvesen nézett egy percre farkasszemet egy szem felnőtt fiával, mert tudta, hogy nem fia provokálta az apját, sokkal inkább az apa csinálta mindig a felesleges perpatvart, de akkor érezhette magát elemében, ha szándékosan belekötött valakibe, vagy provokált.
Ahogyan a szokásos hétköznap lassacskán beindult, és élni, lüktetni kezdett létező vérkeringésével a város is Takács Emil úgy gondolta, hogy vagy megmarad volt gyerekszobájában, mely most az elsődleges dolgozószoba szerepét töltötte be, vagy megpróbálja úgy kikerülni rendre fel-felbukkanó apját, hogy annak semmi esetre sem lehessen módja, vagy egyéb lehetősége rá, hogy minden bagatellnek, csip-csup dolgába önkéntelenül is beleköthessen.
„Bárcsak hamarabb telnének a percek!” – sokszor kívánta gyerekesen csupán csak ezt az egy kívánságot, mert sehogyan sem bírta apjával megértetni, hogy a jelenkori munkaerőpiaci feltételek bizony-bizony már korántsem úgy működnek, mint hajdanán jó húsz évvel ezelőtt.
– Ez üres kifogás Emil! Te egyszerűen félsz beismerni, hogy lusta, elkényeztetett férfi lettél, aki elé mindent odatesznek, és ezért nem is kell megdolgoznia semmiért! – vetette ellene szarkazmusra, káromkodásra hajlamos öregje, amikor egy-egy rikácsoló veszekedésük alkalmával kicsit jobban elragadtatta magát.
– Nem szeretném vitatkozni, de ez nem igaz! – próbált közbe szólni, aztán elegendő volt számára öt perc, hogy tudatosan felmérje sajnos léteznek olyan igásló-természetű emberek, akik csupán csak azt hajlandóak észrevenni, ami az orruk előtt van, semmi mást. Így felesleges őket intelligens vitatkozásra ösztökélni, hiszen saját kielégített véleményükkel tökéletesen meg vannak elégedve.
– Most bezzeg máris menekülsz a kis bagolyváradba! Megfutamodsz a problémák elől! Látom az anyád egy puhány embert nevelt fel!
Hát hosszú éven át ment az ide-oda ringlis spíl, és a totálisan elmérgesedett atombombavita főként arról, hogy a harmincas éveiben járó fiatal férfi – ha egyszer már nem alapított családot, és nem lett felesége -, sürgősen kezdjen el végre valamit tenni, és csinálni, különben az apja kitagadja. Viszont ahhoz már a kisnyugdíjasként funkcionáló Takácsnak sem volt elegendő mersze, hogy meg is tegye a tervbe vett fenyegetést, hiszen felesége anyatigrisként védelmezte egyetlen fiát, és valósággal majd leordította egy-egy veszekedés alkalmával Takács fejét, ha az kicsit élesebben, és cinikusan véleményt nyilvánított.
– No, de apukám! Hát a fiunk írt egy újabb könyvet! Ez azért csak számít valamit! Vagy nem?! – kérdezte kedvesen, mézes-mázosan az asszony, amikor esténként közösen vacsoraasztalhoz ültek.
– Nem veszi észre, hogy ingyen dolgozik a hülyéje! – csapott kanalával az asztalra két falat között a családfő, míg Emil jobbára csak hallgatni tudott, meg nyelni, és tűrni. –Tessék! Egész idő alatt ott gubbaszt a szobájában, és vagy ír, vagy olvas! Mintha ez lenne a legfontosabb fő foglalkozása az életben! Ha ennyire ragaszkodik ehhez a sok baromsághoz miért nem vállal munkát egy szerkesztőségben?
– Édes uram! Hiszen nem magad mondtad egyszer, hogy egy szerkesztőségi álláshoz protekcióra, és kellő mértékű ismeretségre lenne szükség, az pedig se neked, és ne nekem nincs! Nem értem, hogy miért vagy ezen kiakadva?!
– Hallottad, hogy a múltkor kerestek valahova média gyakornokokat? Gondolom a fiad nem mesélte el, hogy mi történt?! – nézett vele szigorúan farkasszemet.
– Majd elmondja, ha szeretné! Nem igaz kincsem? Én tökéletesen megbízom benne! – ölelte magához az asszony az asztalon keresztül.
– Igen, nem is tudtam, hogy ebben a családban egyszerre két cinkossal is dolgom akadt! – a családfő sértő cinizmusa, és kiábrándultsága nagyon sok esetben nem tűrt határokat. – Hát akkor elmondom, hogy Emil jelentkezett, és azonnal elutasították, mert állítólag három-öt éves szakmai tapsztalatot kértek a jelentkezőktől! Én csak azt nem értem, ha ez volt a feltétel, akkor hogy vehettek fel egy nagyon fiatal nőt a helyére, ha annak állítólag még megfelelő szakvégzettsége sem volt. Érthetetlen.
– Apukám! Miért vagy így magad alatt, amikor nagyon is tisztában vagy vele, hogy mi folyik a mai világon! Inkább hálásnak kellene lenned, hogy a fiad mindent megpróbál elkövetni, hogy érvényesülni tudjon! Aztán a dolgok majdcsak jobbra fordulnak! Nem igaz?! – Takácsé folyton békére, kompromisszumra törekedett a sok esetben pattanásig feszült, puskaporos levegőben.
– Na te csak ne védd ezt a fiút! Látom ám én, hogy mire megy ki a játék! A fiad azt hiszi, hogy kényelmesen még elsütkérezhet a nyakunkon, aztán egy szép napon elszállt a negyven év és ő is nyugdíjaskorú lesz, ám nem kap egy fityinget sem, mert nem dolgozta le az idejét. Micsoda taktika! Ha annak idején én is másként csináltam volna lehet, hogy már külföldön lakhatnék, de apám az összes pénzt elitta, anyám meg sohasem tudta beosztani.
– …És te most azért őrlőd, marcangolód önmagadat, és teszed tönkre a családi békét, mert a te családodban sohasem volt igazán harmónia.
– Azt nem mondtam! – vágott sértődött képet, akár egy forrófejű kamasz.
– De azért valld csak be nyugodtan édesem, hogy megfordult a fejedben! Nem de?!
– Jól van! Igen! De Emil akkor is kezdjen végre magával valamit! Engem az se érdekel, ha elmegy árkot ásni, mint az összes többi, vagy a csatornában lapátolja mások után a szarkupacokat, de történjen már valami ezzel a szánalmas életével, mert így büdös életben nem jutunk ötről a hatra.
– Ha abban reménykedsz, hogy elmegy a drágalátos dohányboltodba melózni, amit szinte mindig kirabolnak akkor nagy tévedésben vagy!
– A munkát nem kell szégyellni! Miért? Árukat, meg cigit tud pakolni aztán a nap hátralévő részében azt csinál, amihez kedve van!
– Te is láttad a híradóban, hogy állandóan kirabolják ezeket a boltokat, vagy nem?! – jegyezte meg nagyon aggódva, kissé kétségbeesett hangon a feleség, miközben folyton Emilre siklott a tekintete, aki csöndes alázattal szürcsölgette kihűlő félben lévő levesét.
– Igen, láttam azért vak még nem vagyok, de kezdek meghülyülni! – válaszolta mérgesen Takács. – Inkább az itt a tényleges kérdés, hogy Emil akar-e dolgozni, vagy várunk a sültgalambra, mert úgy vettem észre, hogy őt ez abszolúte nem érdekli egy cseppet sem! – fejét hátra vetette, és megpróbálta kinyújtóztatni fájó hátát.
– Emil itthon dolgozik! Mivel is foglalkozol kincsem? Már elfelejtettem a nevét, amit csinálsz? – hajolt fiához kedvesen.
– Online marketing, és PTC-oldalak kattintása! – felelte sokkal inkább alig hallgató, suttogó hangon, mert nem akarta apját még jobban felidegesíteni, egyébként is van éppen elég baja.
– Hogy micsoda??? Online marketing? Ekkora baromságot régen hallottam! És mennyit kerestél eddig, ha szabad tudnom?! – hangja már megint átváltozott valami mélyről előtörő neheztelésbe, irigységfélébe, hogy ti. Emil ért a számítógépekhez az öregje meg jóformán örül, ha tudja egyáltalán hogy kell bekapcsolni.
– Hát nem valami sokat, de ez változó… - megint lehajtotta bűnbánóan a fejét, holott igenis felemelt fejjel szembe kellett volna néznie apja mérgeszöld szemeivel, hogy lássa az öreg nem fél tőle. Ám valójában gyerekkora óta rettegett, mert kiszámíthatatlan volt a viselkedése, ha rájött az ötperc.
– Mit jelent az, hogy nem valami sokat? Százezer fölött, vagy kilencven alatt? – egyenes kérdés volt. Nyers és brutálisan kíméletlen.
– Hát… körülbelül kilenc, legfeljebb tíz dollár, amit át lehet váltani euróra attól függően, hogy az egyes honlapok miként hirdetik a pénzügyi dolgokat. – végre kimondta, amire gondolt.
– Á! Hát ez fantasztikus! Erre a különleges alkalomra pezsgőt kellene bontani! Mit gondolsz édes fiam? Elég idős vagy hozzá, hogy leguríts egy pohárkával? – már megint ez a gyilkos fullánkosan maró egoista beszólás, amitól Emil legszívesebben falnak ment.
Később az apja –szokásához híven -, kiment a kiskonyhába, és cigarettafüst mögé rejtette felhergelt indulatait. Akár egy sebzett bika, ami még sebesülten is éppolyan veszélyes és kiszámíthatatlan, mint egészségesen.
– Talán túlságosan is szigorú vagyok vele! Annak idején az én apám folyton ivott, és nem különösebben foglalkozott a családjával, aztán egykettőre azon kaptam magam, hogy én vettem át a családfenntartó szerepét. – fújta ki a füstöt.
– Apukám! Te nagyon jó ember vagy, csak meg kellene tanulnod kordában tartani az indulataidat!
– De hát mit csináljak, ha tehetetlennek érzem magam?!
–Biztasd, bátorítsd felnőtt fiunkat! Mondd el neki, hogy bármit is kezd az életével te mindig mellette fogsz állni! A többi meg majd úgy is rendeződik magától! – ölelte át derekát az asszony nem törődve az irritáló cigarettafüsttel.
– Na holnap az első lesz, hogy nézek neki valami állást az újságban! – takács mintha meg se hallotta volna felesége gondoskodó, bölcs intelmeit rögtön saját feje után kezdett menni, mint mindig, ha eszébe jutott valami.
Takácsné felsóhajtott búsan, kissé keserűen, mert érezte, hogy neki kell átvennie férje szerepét is, ha azt szeretné, hogy a felnőtt fiuk ne idegenedjen el végleg a családi fészektől.
Ennek ellenére másnap Emil bement a Magyar Napló Ferenc körúti szerkesztőségébe, és lerakott az egyik megilletődött szerkesztő asztalára egy kisebb halom novellát, és szabadverset.  

A KEVESET FAGGATOM

Ami majdan ezután következik megkövült,
sztoikus némaság lesz hordaszagú, csürhe-városokban.
Agresszív gyűlölet, törtető irigység törvénykezeik
növekvő polipkarma elektromágnes.
Agymosott-elmék mélyén egyetlen törvény igáz le mindent:
könyörtelen eltaposni, kiszipolyozni már
mindent se emberség,
se empátia-tolerancia nem maradhat
többet egyértelmű, természetes
– többé már nem lehet kegyelmező, szent ajándék.

Ami már megtörténhetett arra csupán
egyetlen igazolható közmondás illik még:
Áskálódás amelyből adakozón gáncsoskodik
mint a részeg a sárgaföldi senki-vagyiság.
– Egyre valószerűtlenebbnek tetszik az a korszak,
mikor a szemek valódi, harmonikusabb szerelmet találhatnak.
Mikor a szájak a Mindenséggel romantikáznak.
Mikor a tétován szerelmet valló szívek
dobogva egymásba borultak.

Kőmosolyok s Janus-arcok jegyeivel az arcokon,
ahol a hűséges szavaknak még lenne értéke s hitele
– mondvacsinált álarcok fénytelen maszkja egyre sorvad ám.
Belső retinák falán át alig látható a valódi Szépség aritmiája.
Csapzott sörényekké válnak mind az eltitkolt, kószáló emlékek.
Tobzódik már minden megmaradt dudvafolt.
Gátlások nélkül átléphető-e a zaklatottá lett mindennapi élet?!

Lassan már mindenkit elriaszt a törtető, alattomos helyezkedési vágy.
Ami ezután következik puszta átalány: helyezkedéssel,
köntörfalazásokkal minden s mindenki megvesztegethető.
Lassú, késeltetett osztódással ki kell bírni,
el kell viselni már az életet.
Fokozódó, hamis zűrzavarok nem
nyerhetnek csatát csupán
ha már valaki mindennel elszámolt,
lerakta lantját.

  IRODALMI SZEÁNSZ

Az emberek többsége talán sohasem gondolkozott el rajta, hogy özv. Vizsnyiczkiné vajon miért szeret folyton folyvást az irgalmas szamaritánus szerepében tetszelegni?
Bár jómagam csupán csak gyerekkoromban találkozhattam vele, amikor folyamatosan dolgozó, vagy éppen munkába igyekvő szüleim egész egyszerűen csak úgy belöktek a bejárati ajtaján, és rám parancsoltak kedvesen, de komolyan, hogy: – Édes fiam! Már nagy fiú vagy! Tessék szót fogadni Teri néninek, nehogy panaszt halljunk rád, mert nem kapsz édességet!
Az édesség megvonása egy dolog, mert sajnos már akkor is kibírhatatlanul édesszájú vagyok, akárcsak jó anyám, de ami ennél jobban foglalkoztatott, ha magamra parancsoltam, és végre sikeredett hellyel-közzel megfékeznem, vagy legalább is valamicskét csillapítanom hiperaktivitásom csíráit, és nyugton üldögélnem miközben Teri néni odabent tett-vett a nappaliban, és néha rám szólt, hogyha nincs más dolgom segíthetnék neki, akkor másnap, vagy az egész napos szabad hétvégén anyám bevitt magával a városba, és a régi Skála üzlet melletti kis utcácskában egy fantasztikus, kimondottan gyerekek számára készült játékboltban vett egy játékot, azért mert engedelmesen, tehát szófogadóan viselkedtem. Egyszerű jutalmazás-büntetés pszichológiája! Gondoltam sokkal később, már mint lelkes, és forrófejű egyetemista.
Vizsnyiczkinéra általánosságban az önsajnálat volt a jellemző. Ez természetesen egyáltalán nem azt jelenti, hogy a nap bármely percében újra és újra elhagyta volna önmagát, vagy elemésztette őt a világot mételyező bánat – sokkal inkább körmönfont és hatásos, nőies praktikaként szolgált főként azok számára, akik még nem, vagy csupán alig-alig ismerhették őt személyesen.
–Tetszik kérni valamit a boltból drága Teri néni? – kérdezték többen is, általában a ház lakói.
–Jaj, kedveském! Köszönöm szépen, de úgy is olyan sok mindennel vagyok már az emberek terhére! – mintha szándékosan elváltoztatta volna egyébként is aggodalmaskodáshoz hozzászoktatott, negédes hangját, amitől a többségnek persze rögtön megjött a segítségadási kedve.
– Jaj, ne tessék már szégyenlősködni! Azért vagyunk, hogy segítsünk! Csak tessék felírni egy darabka papírra, hogy mire lenne szüksége, és mi megvesszük a néninek! – bizalmaskodtak vele, próbálták szép, rábeszélő szavakkal meggyőzni, de mintha Teri néni azonnal átlátott volna rajtuk. Segítséget különben sem szívesen fogadott el senkitől sem, amikor váratlanul meghalt egyetlen férje pláne nem, mert ezzel úgy gondolta, hogy lekötelezetté, kiszolgáltatottá válhat más emberek számára, tehát sérül egyszersmind a tartása, és az egoja is.
– Édes fiacskám! Tanuld csak meg! Ha az ember minden segítséget elfogadna, amit mások adnak nem győzné mindenkinek viszonozni a kenetteljes szívességet, arról meg nem is beszélve, hogy minden pénzét elfizetné, mert hát mai napság édes gyerekem már a segítség is drágaságszámba megy! – jó párszor végig illett hallgatnom ezt a kisebbfajta erkölcsi prédikációt, mert mint Teri néni mondogatta sokszor, a hozzám hasonló fiatal, tehát éretlen gyerekekre bizony-bizony jócskán ráfér az ún. erkölcsi illemre való nevelés akármit is jelentsen mindez.
Egyetlen lánya volt, aki a hatvanas években születhetett, és olyan gyakran látogatta meg, ahogyan csak tudta. Csinos, stílusos, és különleges fiatal hölgy volt, aki mintha a divatot és a megjelenést mindig többre értékelte volna minden másnál. Egyszer – merő véletlenségből -, elszólta magát, mert amikor idősödő anyja rászólt, hogy szimpátia alapján nem lehet senkit se megismerni felnőtt lánya kategorikusan kijelentette, miszerint: Különösebben nem szereti a kövér embereket!
– Édes lyányom! Nagyon vigyázz ám ezekkel a galád szavakkal, mert te is lehetsz még rozzant, és öreg, vagy szorulhatsz idős napjaidra mások segítségére! – igyekezett ilyen parázshegynyi viták közepette figyelmeztetni, de úgy tűnt, hogy a modern, stílusos nő hederít rá.
– Anyuka! Megváltozott a világ! Ezek a szabályok manapság már nem érvényesek! – s hogy többet veszekedni ne kelljen a fiatal nő egy-két órán belül inkább hazament, nehogy türelmetlenségében véletlenségből megfojtsa a kedves anyját mérgében.
Unokái is voltak! Egy fiú és egy lány. A fiú hamar a tettek mezejére lépett, amikor alig huszonhat éves fejjel már nősülésre adta a fejét, és lett két kislánya, de a házassága nem volt szerencsés. Míg a lányunoka – hogy le ne maradjon -, gyorsan szült egy kisfiút csakhogy kisebb családtagjai végre valahára leszálljanak róla, és ne nyaggassák olyan hiábavaló intelmekkel, hogy férjhez kell mennie, és határozottan el kell költöznie hazulról. A két unoka fel-feltűnt az idős özvegy asszony életében, de mellékszereplők maradtak csupán.
Egyik napon, amikor jócskán megebédeltetett, és rám parancsolt, hogy az utolsó morzsáig fogyasszam el a krumplipaprikását, amibe olyan méregzöld paprikát kevert, amitől az embernek váratlanul, és erőteljesen jócskán könnyek szöknek a szemébe, és tüzet is okád a torka mosogatás után behúzott a nappali szoba melletti kisebbfajta, lakályosan berendezett dolgozószobába, ahová idegeneknek, vagy illetékteleneknek szigorúan tilos volt bemenni, de szerintem még a vendégeknek is, és szabályosan rám parancsolt, hogy takarítsam ki az egész szobát, ahol faltól falig mindenütt könyvek, porosodásnak induló kéziratok, iratdossziék hevertek.
– Ha megtetszik valami ne habozz szólni, hogy melyiket vigyed haza! Nekem már nincs szükségem kacatokra! – jelentette ki, mint egy főnök, vagy művezető, és rám zárta az ajtót, abban bízva, hogy nem vagyok klausztrofóbiás.
– Aztán viselkedj nekem rendesen mert el kell mennem a boltba néhány apróságért! – közölte.
Szívesen utána szóltam volna, hogy én nagyon szívesen elmegyek a vegyesboltba – ahová járni szokott -, és megveszem, ami kell, de könnyelműn csak legyintett, és biccentett enyhén a fejével. Az ember sosem tudhatta igazán, hogy vajon mire is gondolhat…
Így a délutánom nagy része abból állt, hogy a gazdag kulturális kincseket vettem le a polcok enyhén pókhálós rengetegéből, és raktam földre, majd amikor törlőrongyot és némi tisztítószert is találtam, és egy vödör tiszta vizet takarítási műveletre fogtam magamat.
Már a felénél jártam a szobának miközben elfeledettnek hitt verses kéziratokat, regényrészleteket pillantottak meg az árválkodó, vagy éppen csak véletlenségből nyitva felejtett, általában koromfekete dossziékban, amiket persze jócskán belepett a vastagon ragadós porréteg, mint ahol évszázadok óta nem járt se forróvíz, se tisztítószer.
Több számomra ismeretlen  író, szerző neve egyetlen csapásra új értelmet nyert. Mintha azzal, hogy egy költő, vagy író az elsárgult kéziratok kupacain hagyta szignózott nevét az adott haldoklásnak induló papíros is mintha egy füst alatt rögtön felbecsülhetetlen műkincsé változott volna. És mégis, ha elgondoltam, hogy jelenkori irodalomtörténetünk még mennyire keveset tud szándékosan, vagy szándék nélkül olyan ismeretlen, irodalomórákon nem tanult irodalmi prófétákról, akik minden esetben sorsfordító dolgokkal gazdagították a kultúra Parnasszus tornyait sokszor hatalmas űrt éreztem, hogy miért kell ennek így történnie.
Végül megpillantottam egy grafitceruzával készült nagyalakú képet, ami egy századfordulós hölgyet ábrázolt, virágos kalappal a fején. A fiatal hölgy akkor húszas éveiben járhatott, és valószínűleg eljegyzett mennyasszony lehetett, mert annyira sugárzó, életvidám mennyország-mosollyal tündökölt a képen, amit a legtöbb nő szándékosan csupán csak különleges, vagy éppen nagyon is kivételes alkalmakra tartogat.
– Nocsak! Hát még mindig itt vagy? – felnéztem a polcok sűrűjéből, ahol éppen a következő vastag porréteget szerettem volna letörölni, mire Teri néni egy legalább tizenhat szeletes tortával állított haza. Mint később megtudtam ez az egyik különleges meglepetése számomra a jól végzett, becsületes munkámért cserébe. Pedig a születésnapom csak november végén esedékes.
– Édes fiam! Minek dolgozol te ennyit? Gyere inkább kóstold meg ezt a tortát! Azt mondják marcipán is van benne! – hívott szinte csalogatón az étkezőbe, ahol két gyertyát is meggyújtott időközben vélhetőleg a különleges alkalom tiszteletére.
Letettem hát a rongyot, és tisztítószert, megtöröltem kezeimet, és kimentem az étkezőbe.
– Anyád nem mondta neked édes fiam, hogy mielőtt ennél moss tisztességesen kezet?! – nézett rám, mintha marslakó volnék. Engedelmesen kiviharzottam a fürdőszobába, hogy eredeti kézműves szappannal megmossam piszkosnak ítélt kezeimet. Mire visszaértem hatalmas tortaszelet árválkodott finom porcelántányéromon, ami már kissé olvadozni kezdett, vélhetőleg a tejszínhab, vagy a marcipánmennyiség következményeként.
– Éppen jókor édes fiam! Mire vársz még? Láss hozzá! Szeretem, ha a férfiak esznek!
Azzal nekifogtam, és illendően megpróbáltam elnyújtani a kellemesen édeskés ízharmóniákat a számban. Mire végezhettem volna az özvegyasszony máris rakta a másik jócskán termetes tortaszeletet tányéromra, és attól féltem, ha ezt is megeszem a végén gurulni fogok, akár egy megtermett rozmár.
Miközben ettem Teri néni árgus, héjaszemeivel folyamatosan sakkban tartott, mintha vad lennék, és ő a vadász. A legtöbb ember ugyanis kéjes élvezetet talál abban, ha uralkodhat, vagy parancsolhat mások felett, már csak a hatalom dominanciája folytán is.
– Remélem ízlik édes fiam! Most pedig mesélj csak! Milyen kincsekre bukkantál? – kérdezte szemlátomást érdeklődve, kíváncsian. Olyan ember benyomását keltette, aki még nem döntötte el egyértelműen, hogy mihez is kezd a logika törvénye szerint a megszerezhető, bizalmas jellegű információkkal.
– Több érdekes, főként irodalmi jellegű kéziratokra is bukkantam nagy íróktól, költőktől… - kezdtem, miközben igyekezetem nem túl feltűnően bámulni.
Teri néni kíváncsian bámult rám, majdnem tökéletesen feltűnően, mintha – legalább is -, szenzációt említettem volna, és nem egy egyszerű tényt szerettem volna közölni.
– …És találtál valami érdekeset? – kérdezte kis idő múltán.
A kérdés kétértelmű volt. Egyrészt már benne rejlett a hangsúly jelentette humor, ami arra vonatkozott, hogyha adott esetben az ember valami nagyon érdekes felfedezést, vagy kincset talál, akkor az azért csak jelent valamit másoknak is. Másrészt már a levegőben lógott annak a biztos bizonyítéka, hogy az özvegyasszony valamelyik felbecsülhetetlen kincsét, vagy műalkotását nekem szándékozik ajándékba adni.
Rögtön szégyen, önmarcangolás, neheztelés fogott el saját magammal szemben, hiszen nem voltam én felkészülve arra, hogy az est folyamán majd valóságos műgyűjteménnyel fogok hazaállítani, vagy legalább is egy Picasso reprodukció büszke, és nyeszege tulajdonosa lehetek.
–Elnézést kérem drága Teri néni, de… mi lesz, ha… - szabadkozva szerettem volna közölni vele, hogy eszembe sincs ajándékba elfogadni tőle olyan értékes leleteket, és ritkaságokat, melyeknek jószerivel egy múzeumban lenne a valódi helyük. Csak később gondoltam bele, hogy mi van akkor, ha az idős asszony valójában lopta, vagy eltulajdonította ezeket a ritkaságokat, hiszen elképzelhetetlennek tetszett, hogy egy idős asszony ismerhette az egész korabeli XX. századi irodalmi szerzőket! Bár nem lehetetlen!
– Jó, jól van! Értem mire gondolsz édes fiam! Nem néznéd ki belőlem, nem igaz?! Hiszen én csak egy megfonnyadt, sántikáló öregasszony vagyok, aki már a légynek sem tudna ártani, de fiatalabb koromban nagyon sok érdekes emberrel álltam ám összeköttetésben! – ahogy mesélni kezd az életéről, vagy csupán csak felidézi a számára lényeges, és meghatározó, kedves múltjának emlékezetesebb perceit, hirtelen én is úgy érzem magam, akár egy kíváncsi időutazó, aki egyik dimenzióból ugrál a másikba.
– …Én bizony édes fiam végig csináltam mindent az életben, de megmondom őszintén, mert jóravaló fiúnak gondollak, hogy nem bántam meg az égegyadta világon semmit! – ezt az utolsó kijelentést szinte ítéletként, vagy kinyilatkoztatásként is lehetne venni, ami kicsit a haragból, a bosszúból, és az elpazaroltnak hitt évek keserédességéből táplálkozik.
– Ő-őszintén sajnálom Teri néni… - nyögöm ki kiszáradt torokkal, miközben gombócokat nyelek.
– Ne sajnáljunk az elvesztegetett időt drága fiam! Inkább lássunk újra munkához! – s míg újra bemegyek a dolgozószobába, hogy tovább folytathassam megkezdett, rendszerező, katalogizáló „irodalmi tevékenységemet” akár csak egy precíz, vagy ügybuzgó könyvtáros Teri néni jószerivel végig ott áll a nagyméretű ajtó túlsó felén, és egyáltalán nem tolakodóan figyel, és mosolyog, mint egy gondoskodó nagymama.
Az oldott, de passzív légkör egy kis idő után szinte magával ragadó, és mámorral telítődik. Ahogy egyre mélyebben hatolok be a könyvritkaságok világába, mintha virágszirmokként nyílnának ki előttem az egész korabeli irodalom elfeledettnek hitt apokrif szövege. Emitt egy Füst Milán elveszettnek hitt cetlit látok, amott már egy töredékben maradt Radnóti ismerős vers köszön vissza rám! Te jó ég! Fantasztikus mi minden van ebben az egyszerűnek gondolt, lecsupaszított, és puritán dolgozószobában.
Már jócskán beesteledik, amikor egy váratlan percben valahonnét anyám is felbukkan, hogy elfelejtettem hazamenni vacsorázni a felső emeletre panellakásunkban. Mire Teri néni kedvesen betessékeli, és máris megakarja vendégelni újabb vaskos szelet marcipános habtortával. Anyám persze versenysúlyára hivatkozva folyamatosan hárít, és szabadkozik, hogy már éppen eleget evett.
– Akkor kedveském azonnal becsomagolom, és majd a kedves férjével később jóízűen megeszik! – nem tűr ellentmondást, vagy tartózkodást. Úgy hiszem, hogy a hosszú évek során anyám és Teri néni között valami nőkre jellemző bajtársias szövetség jöhetett létre, mely csak egyre erősebb, és függetlenebb lett az évek, és Teri néni férjének halálával.
– Az Ön kedves fiam fantasztikus tehetség drágám! Szeretném alkalmazni, és persze fizetést is azonnali hatályba helyezek számára. – közli nyíltan, egyértelműen. Anyám azonnal hüledezni kezd, ami viszont különös, mert nem szokása, majd suttogva fülembe megkérdezi, hogy csináltam-e olyan törvénybe ütköző dolgot, amit nem kellett volna? Mire én szégyellősen lehorgasztott fejjel, bűnbánóan lapítok.
– Fiam! Most ideje, hogy végre haza gyere! A többit holnap is befejezheted! – ad utasítást anyám, aki úgy néz ki, mintha lelki terhei csillapodnának, még fiatalos, hamvas bőre is visszanyerte régi rugalmasságát.
– Persze persze! Menjél csak drága fiam! Holnap várlak sok szeretettel pontosan tíz óra körül, és folytatjuk! – helyesel az idős asszony, majd felpipiskedik egészen pirospozsgás arcomig, és cuppanós puszit ad arcomra, amitől aztán végleg elpirulok.
Elköszönünk tőle, órámra pillantok gyorsan. Már elmúlt este nyolc óra. Kisnyugdíjas apám nem kegyelmez, és megöl, ha nem vigyázok.
Úgy megyünk haza, mint két harcos túlélő, vagy hős. Apám fürdőköntösben a híradót nézi türelmetlen idegességgel, nem múló agresszivitással, mikor betoppanunk rögtön rám förmed, hogy merre jártam?
– A fiad fontos kulturális tevékenységet végzett Teri mama dolgozószobájában, és kap is rendes fizetést érte! – jelenti ki sugárzó büszkeséggel megmentő anyám, mire apámnak szó szerint majdnem leesik az álla hitetlenkedései között, de megnyugtatásképp rágyújt egy újabb – kitudja mennyit szívott -, cigire, majd a fokozott idegi kimerültség okán azonnal lefekszik a hálószobában. Ezúttal még a kis tévét sem kapcsolja be.
Mindhárman lefekszünk, és én azzal a biztos tudattal hajtom párnára fejemet, hogy valami sorsdöntőt, és lényeges kulturális tettet hajtottam végre aznap, aminek több mint valószínű, hogy lesz még bizton folytatása.

 GENERÁCIÓK ÜZENETE



Senkise vette őt túlságosan komolyan. Ha a férfiak odamentek hozzá – rendszerint kérni egy-egy kifizetődő, gyümölcsözőnek nevezhető szívességet -, jóformán úgy bántak vele, mintha az illető ember afféle szellemi retardált, vagy nyomorék volna. A nők, azok a bizonyos, közismert felkapaszkodott úrinők, akik – valami miatt szinte kivétel nélkül lenézik, kedvükre manipulálják, majd játszanak az emberrel szintén úgy viselkedtek vele, mint egy olyan babusgatásra, gyámolításra szoruló emberkével, aki valami oknál fogva még mindig képtelen felnőni, vagy elereszteni az anyja szoknyáját.
Harmincas éveiben járt akkor, amikor én is megismerhettem. Sötétbarna haját az idő kikezdte. Egyszerre ritkult, és kopaszodott, mégis volt benne valami őszinte, hamiskodás nélküli, általában csak az ártatlan gyerekekre jellemző naivitás a világ, és az emberek felé, ami egyszerre tette őt sebezhetővé, könnyen kihasználhatóvá. Elsőre úgy festett mint egy barátságos Quasimodo, persze ha nem számítjuk hozzá az egyenes járást.  
Amikor először volt szerencsém látni, éppen egy gyorsétteremben tett-vett, amivel éppen megbízták. Vagy iszonyúan izzadt az izzó alumíniumos tálcák felett, amiben sültkrumpli szeleteket sütött, majd egy huszárvágással már azonnal átváltott egy másik tálcán lévő bizonytalan eredetű húspogácsák forgatására acél fogóval.
 Mintha attól tartott volna, hogy a hús hamarabb megéghet, mint a krumpli, és éppen ezért gyakrabban igényli, hogy megforgassák.
Igazán akkor sajnáltam meg ezt a dolgozó kisembert – hiszen ízig-vérig az volt, hiába is volt bölcsész diplomája, amikor néhány újgazdag, vagy módosabb sznob szándékosan elkezdte a hamburgerek, sült krumplikat a mindig makulátlanul felmosott, és tisztán tartott, sötétbarna csempére szórni, csak úgy a jobb móka, és heccelődés kedvéért.
Ha az ember kicsit jobban figyelt, könnyedén meghallhatta, hogy mit beszélgettek fiúk-lányok vegyesen, egymás között.
– Szerintem ez a csóringer tiszta zanza!
– Olyan a srác komolyan mondom nektek, mintha az anya buckalakó lett volna, az apja meg marslakó!
– Megáll az ész! Hogy kiket alkalmaznak itt manapság! Én biztos kirúgatnám, ha rajtam múlna!
– Fogadni mernék, hogy ennek a gyagyásnak még sohase volt igazi barátnője! Talán az se tudja mi a szex!
Öten voltak fiú, lányok vegyesen, és úgy röhögtek egymás között akár a hiénák, vagy a kiéhezett sakálok, akik minden esetben friss zsákmányra éhesek.
Már nem is tudom, hogy ki volt az, aki igazából elkezdte a mókázást, csak arra lettem figyelmes, hogy egy egész tál sültkrumplis tálca bömbölve a földre esik, majd közvetlenül utána két papír kóláspohár is a földre pottyan hangtalanul, a bennük lévő ragacsos, masszaszerű kóla pedig gusztustalanná teszi az egész padlót.
– Jaj, bocsika! – röhögött fel az egyik divatmajom. –Kaphatok egy szalvétát? Feltörlöm az egészet! – erre oltári nagy röhögésbe kezdtek mind az öten.
A srácot, aki éppen a húspogácsák pirulási idejét szemlélte gondos alapossággal, most szigorú, azonnali utasítást kapott, hogy szedje azokat a meztelen csülkeit, és takarítsa fel a mocskot, amit a vendégek persze ,,merő véletlenségből” maguk után hagytak.
–Hé, hapsikám? Nem látsz a szemedtől, mi?! Azonnal fogd azt a kurva felmosófát és takarítsd össze azt a vackot a négyes asztalnál. – parancsolt rá – gondolom a főnöke -, a meglepett srácra, aki elsőre köpni-nyelni sem tudott.
A mélypont akkor jött el, amikor szerencsétlen srác gyorsan próbált manőverezni, és az egyik sznob paraszt bugris szándékosan kitette a lábát elé, mire persze a srác egy hatalmasat esett a földre egyenesen a kólás, ragadós mocsokba. Bezzeg a sznob, tahós társaságnak sem kellett több, azonnal torkuk szakadtából röhögni kezdtek, mintha egy vad horda kicsinyes, és szánalmas vadállatai lennének.
– Nézzétek! A hülye gyerek még arra is képtelen, hogy a saját súlyát megtartsa!
– Szánalmas egy hájas seggfej vagy pubikám!
– Az llyen idióták mindig is ultra lúzerek lesznek!
Nem tudom már, hogy ténylegesen mikor telt be a pohár? Akkor-e, amikor azt mondták, hogy ultra lúzer, vagy idióta, esetleg seggfej, mindenesetre felkeltem a helyemről, és nyílegyenesen az asztaluk felé vettem az irányt, míg a legtöbb „törzsvendég” jóformán csendben kussolt egész idő alatt.
– Bocsánat de véletlenül meghallottam, hogy miről folyik a vita! Ha nem baj, akkor leülnék közétek!
Egyszerre mind az öten azonnal gyilkos, szúrós pillantásokkal vizslatni kezdtek, és szinte a levegőben függött a bármikor robbanó puskapor kesernyés szaga.
– Hé faszikám! Ki a fene engedte, hogy leülj ide, mi?! – kezdte az egyik sznob majom srác. Erre úgy tűnt, hogy a többi is követi a példáját, mert egyszerre felbátorodtak.
– Igen mi a francot képzelsz ki vagy te?! – ezt már egy szőke ciklon kérdezte tőlem, akinek rágógumi illett volna a szájába, de eh helyett, csupán csak szottyat sültkrumplit majszolt.
– Nos, én is nagyon örülök a kellemes találkozásnak! A nevem Géza, és csak annyit szeretnék elmondani, hogy igazán nem illik bántani valakit csak azért, mert másként viselkedik, máshogyan néz ki, vagy különösebb mint az átlag! Ezt a gyengébbek kedvéért diszkriminációnak hívják. Már ha értitek, hogy miről is süketelek nektek?! – itt jelentőségteljesen farkasszemet néztem előbb a fiatal lányokkal, akik bűntudatosan nem mertek a szemembe nézni, mintha máris  tragikusan szégyellnék azt, hogy az imént viselkedtek, míg a három húgyagyú srác úgy tűnt szívesen bekeményítene, persze, hogy imponáljon a többi lánynak.
– Mit ugatsz te itt hapsikám?! – kérdezte az értelmi szónok, nyurga, sznob srác, akiről úgy tűnt ő lehet a társaság vezére.
– Például arról ugatok, hogyha valaki csak úgy a jó hecc kedvéért elgáncsol valakit, akkor az ne csodálkozzon, hogy előbb-utóbb utoléri saját gyarló, és szánalmas végzete.
A két bűntudatos lány – úgy tűnik -, pontosan megértette, hogy mire igyekeztem kissé nyers formában felhívni a figyelmet, mert tekintetükből eltűnt az összes sznobos, fennhéjázóság, gyilkos vigyorgás, és most olyan átszellemült, elárvult arcot vágott mind a kettő, mint akiket hóhér elé visznek akasztani.
– Hé, Zoli! Talán igaza van… Kurvára szemétládákként viselkedtünk azzal a szerencsétlennel… - noszogatta vállbökdöséssel a másik srácot az egyik lány, akinek tartós lelkiismeret-furdalása volt.
– Mit pofázol te kis ribanc?! Neked, ha jól emlékszem nem osztottam lapot! – úgy nézett ki, mint aki mindjárt két jókora pofonnal jutalmazza a szabad véleménynyilvánítás demokratikus jogát, ehelyett azonban úgy megszorította a lány véznácska karját, hogy az felsikoltott.
– No, de kedves barátom! Nem illik így bánni egy ifjú hölggyel! Vagy a te anyád barlangban nevelt téged?!
Erre mind a három srác élénk, kíváncsi, és éles pillantással méregetni kezdett, és úgy fenték rám a fogaikat, mint a kiéhezett hiénák.
– O.K. Ajánlok egy alkut! Azok, akik benne voltak ebben a szemétkedő, gyerekes csínyben azok felállnak odamennek a pénztáros pulthoz, és hangsúlyozottan őszintén bocsánatot kérnek a sráctól, vagy ha ez nem megoldható hívom a zsarukat, ott majd magyarázkodhattok. – mindegyiken egyenkén, komolyan végignéztem.
A két lány annyira maga alatt volt szavaim súlyától, és a látszólagos fenyegetéstől, hogy majdnem sírva fakadt, míg a három balfék srác máris lázas tervezgetésbe kezdett.
– Zsarukról nem volt szó te seggfej! – a vezérsrác már megint csak saját magára gondolt, de hát így van ez, ha valaki főnök akar lenni. Leginkább csakis a saját bőrét félti, mással nem törődik.
– Igen, megteszünk bármit, csak a zsarukat ne, mert anyámék szíjat hasítanak a hátamból, és megvonják a zsebpénzemet. – így a második szintén gizda, elkényeztetett srác, míg a harmadik az asztal alatt előkapott egy közepes méretű rúgós kést, amilyet a régi filmeken is előszeretettel használtak.
– Mit akarsz azzal a késsel öcsi?! – kérdeztem fenyegető, bosszúálló tekintettel, mint akin nem fog sem kés, sem golyó.
– Ha nem száll le rólunk te nagy pöcs kidekorálom a rohadék pofádat! – fenyegetett meg.
– Jaj, ne már! Pedig próbáltam kedves lenni, és ráadásul a hölgyek előtt csúnyán beszélni, igazán kár! – s míg sikeresen eltereltem a figyelmet, addig a társaság többi tagja a srácot nézte, amint némán tűrve megpróbálja felmosni azt a kólás mocskot, amiről ők tehetnek.
Az asztal alatt sikeresen kiütöttem a rúgós pengét a srác kezéből, majd úgy megszorítottam vékony ujjperceit, hogy akkorát ordított fájdalmában, amire ritkán lehetett példa az elmúlt pár évtizedben.
– Auuu! A kurva anyád! Ez rohadtul fáj! Ereszd el a kezemet!
Addig nem eresztettem el neki, amíg a társaság többi tagja oda nem ment a szerencsétlenül járt sráchoz, és őszintén bocsánatot nem kértek. A két lány nagyon meglepett, mert közvetlenül, kedvesen segítettek felmosni a srácnak, és ha jól hallhattam még pár kedves szó is elhagyta az ajkukat.
Amint visszatértek az asztalhoz, ahol én még a fenyegetőző, és most saját kínjában fetrengő srác kezét markoltam, akár egy vassatu, a két lány úgy döntött, hogy éppen eleget voltak már ők itt, és távoztak fejüket lehajtva az ajtón át némán, míg a három srác közül ketten követték. A banda vezére is hamar tovább állt. Csak én maradtam a fenyegetőző ficsúrral.
– Hát akkor most jól figyelj ide te kis rohadék! Engem többet ne merészelj fenyegetni, se a lányokat megfélemlíteni! Ha csak még egyszer akár a környéken valaha is meglátlak gondoskodom róla, hogy a börtönben rohadj el életed végéig! Remélem világos voltam?! – valamicskét engedtem a szorításán miközben folyamatosan fenntartottam a vészjósló, marcona, ellenséges szemkontaktust, hadd szálljon csak nyugodtan inába a bátorság. – Most pedig takarodj innét!
A gyorsétteremben tartózkodók, és az alkalmazottak többsége persze lelkes szemlélődőként megtapsolt, mintha egy felkapott, vagy beképzelt akciósztár lennék Hollywoodból. Mérges neheztelést éreztem a többséggel szemben akik látták, végig nézték az egészet, mégsem voltak hajlandóak semmit se tenni.
 Kicsit feszélyezett is a gondolat, de később, ahogy végig gondoltam az egész mozgalmasra sikeredett délutánt, úgy éreztem megérte, hogy kiállhattam valakiért, aki segítségre szorult.
Odamentem hozzá bemutatkoztam, és felajánlottam segítő szándékomat. Ha bármikor szüksége lenne valamire én ott leszek, vagy legalább is igyekszem ott lenni. Nem tudhatom, hogy vajon mi történt volna akkor, ha senkisem hajlandó felemelni a szavát, vagy az öklét érte.  

MEGPRÓBÁLTATÁS-FÉNY

Merengek szobámban könyvespolcom alatt.
Ez a hajótörött testhelyzet őrzi leginkább ember mivoltomat.
Ez a mozdulatlan, harmincas szituáció őrzi meg híven eltűnt,
süllyedő magamat, aki arcával papír s digitális halmok
fölé tapadva kultúrák egyetemességébe még megtudott érezni
s hallani ebből az érdek-diktálta masszaképből olyan sejtéseket
amilyen érzéseket csupán lélek-látók,
őszinte hírmondók érthetnek meg s ki tudott hallani
tulajdon kevés önbizalmi magából olyan különbéke-vágyakozást,
hogy egyszerre figyelmeztessen s okítson mindenkit,
ki embernek valaha is megmaradthatott.

Ez az ülő, egy helyben tudatosan veszteglő mozdulat
megérleli bennem kiskamasz éveim számadását,
önmagát-tápláló szent vigaszt – megemeli teremtő kezem kreatív,
performance-gondolataim előtt s bátran,
nagyképűség nélkül képes elhitetni, többé egyetlen ember
sem tiporhat önként, gazul szövegeim oskoláit.

– Még ücsörgök egyre könyvespolcom árnyékában.
A mindig izzó, hatvan vattos izzó megkönnyíti valamicskét
állhatatos s tettre kész munkámat.
Lehet-e még ki majd bizton megszolgálja
a rengeteg munkát, s a jövés menést?
Gondolkodom némán – de beszédesen.
Alig tarthat éberen önhitem, hogy dolgaim egyszer bizakodón
jobbra s többre fordulhatnak, mert lesz majd egy-Valaki,
ki továbbra is híven kitartva hisz bennem
s helyettem is tovább folytatja kulturális hányattatásaimat.

Itt reggelek ódon, keserű hidege, ott csak
munkálkodtam a betűk fenséges birodalmában.
Reszketőn hevültem sokszor, mint aki már valóban korszakalkotó,
hatalmas felfedezést tett csak nem lehet eléggé mersze,
s a Világ még mindig szándékosan méltatlan alig ismerheti.
Kinti s benti világok árulóimmá lesznek,
ha akarom, ha nem – benső hiányomnak ember-értelmű,
szomorú léte feltámad…