VERGŐDŐ EBIHAL-POPULÁCIÓ

Az ácsorgó emberek még nyugodtak,
akár a dermedő viaszbábok, amiket kényszerből kiöntöttek,
ha ráncigálják, vagy épp csak játszanak velük.
Üveggömböknek nézhetik szándékosan az ólomsúlyokat.
A széparcú aggastyánoknak ma már megengedhető,
hogy káromkodhassanak.

A Lét filléres álmát úgy érzik
elrabolta a méltatlan hazudozás,
hogy holnapok lucska-piszkán jobb világ lehet.
Otthon-maradt álmok dideregnek Alzheimeres-homályban
ami mindig hazudik hogy a méltánytalan
s fölháborító körülményeket elleplezze.
Mélységes szorongás gyermek-hálójában vergődő,
defektes ebihal-populáció, akik bármelyik pillanatban
megadhatják önmagukat a totális végkimerülésnek.

Mindennapok átkozott, elszakadható fonalából nincs kiút,
s nem is lehet menekülni, araszolni.
Maradhat csöppnyi igyekezet – igaz -,
de sokszor már ez is fölösleges.
Változik a fontossági sorrend is.
Aki ráncaitól szabdaltan már rég megkopott,
kiüresedett azt könnyedébb lenézik,
mint leprás kisemmizettet.

Az életnek – bár mindennap suttogunk -,
helyettünk mégis évgyűrűk regélnek
Golgota-testű megpróbáltatásainkról.
Avítt pergamen-beszédük is
csupán kéregminták a tékozló időkben.
Mert mindenkire rá nő, mint a bőr a hóhér-idő;
csontig hatolón, kibírhatatlan.
Megcsúfolt álmaink mindig vaksötétek.

Az emberevő, gaz-kupac világból
mindig is hiányzott az empátia.
Kétes mostohává sorvasztotta magát a felébredés
s kiábrándulás emberekből,
s még kiutakat található lehetőségekből.
Testünk csatakos csomóját,
mint haldokló gyertyalángot önmagunktól kioltjuk!

ÉRZÉSEK FOGLYAI

Úgy érezte magát, mint akit irdatlanul nagy erővel fejbevertek, és amikor hellyel-közzel magához tért, még egy hatalmas ütést mértek ezer sebből vérző szívére.
Kóvályogtak rendezetlen gondolatai. Mintha már nem a nehéz, szégyenletes, kiábrándító valóságban lenne, sokkal inkább egy olyan átmeneti köztes helyen, ahol a legtöbb átutazó csak megszáll egy-két napra, és aztán tovább bolyong.
- Szakítok veled Balázs! - nyíltan a szemébe mondta.
- De hát... miért...? Megbántottalak? Nem voltam jó hozzád? Nem próbáltalak meg boldoggá tenni?! Nem értem! - hallotta naiv, gyerekes könyörgő mondatait.
Felismerte a tényt, hogy ezek már korántsem illenek egy negyvenes éveiben járó felelősségteljes, talpig rendes, filozofáló, több egyetemet is elvégzett emberhez. Inkább egy kisgyerek könyörgéseire hasonlítottak, aki most elvesztette pótanyát.
- Kérlek ne gyerekeskedj! Semmivel sem tudsz meggyőzni, hogy maradjak! Mindketten felnőtt emberek vagyunk! Meggondoltan is le lehet az ilyesmit rendezni! - a barátnő minden szava arról árulkodott, hogy valójában kiderítse, hogy mennyi lesz az a bizonyos haszon, amit majd azért kaphat, mert kiszállt egy eleve bukásra ítélt kapcsolatból.
- Ne haragudj, hogy megkérdezem... de szerettél engem valaha is...? - Most rajta volt a sor, hogy kíméletlen őszinteséggel kérdőre vonja kedvesét.
- Azt mondanám, hogy amikor megismerkedtünk rejtélyes és titokzatos voltál, csak később lettél totálisan unalmas! - szavai egyszerre öltek, és égettek a lélek bonyolult mélységeiben.
Már régóta tudta, hogy azon kivételes szerencsések táborába tartozik, akiket a legtöbb fantasztikus, modern nő csupán csak trófeának, vagy ugródeszkának használ, hogy saját önző, vagy kisstílű céljait elérje.
A férfi ezen elgondolkozott, és látszódott rajta, hogy minden egyes szót megemészt. Érzelmeivel harcolt, és viaskodott egyszerre. Tudta ezt a barátnője is, aki kicsinyes elégtételféleséget érezhetett, amikor kimondta saját meggyőződését.
- Akkor hát... ennyi volt... - mondta ki jó hosszú idő után. - Már semmi nincs, amit valaha egymás iránt éreztünk...
- Szívem! Ne csacsiskodj! Normálisan is el lehet válni! - a nőn érződött, mintha magában kicsit megszánta volna azt a csupaszív, ugyanakkor világ életében kissé szerencsétlenkedő embert, akivel kapcsolatot tartott fenn. Most mintha maga is átfordult volna vigasztalásba, békülékenyebb hangnemre váltott.
A bevetett ágyon hagyta a csomagjait; leült, és keresztbe rakta hosszú, karcsú lábait, mintha provokálni akarná titokban a férfi egoját.
- Ami azt illeti van valakim! Nagyon jóképű, és rendesen bánik velem! Te is egészen biztosan azonnal megkedvelnéd, ha egyszer-egyszer a változatosság kedvéért kimozdulnál a könyveid, meg a bagolyvárad mögül. Miért nem próbálsz meg egy kicsit élni, mint a többi normális ember?! – szavai könyörtelen sebeket ütöttek Balázs érzékeny lelkiismertében. Gyakorta előfordult, míg együtt voltak, hogy a férfi a legváratlanabb szituációkban is képes volt őszintén, színlelés nélkül könnyezni, és egyáltalán nem értette azokat, akik azt vallották, hogy egy férfinak szigorúan tilos kimutatnia érzelmeit. Vagy hogy reggelente bevitte a reggelit a hálószobába, és gyönyörködve nézte, amint kedvese arcán foltot hagy a vajas dzsemes lekvár.   
- Emberek volnánk az ég szerelmére, nem robotok! - vallotta.
- Bocsáss meg, de nem hallod önmagadat? Tehát, már megbocsáss, de szerinted én nem tartozom az ún. normális emberek társáságba? - kérdezett vissza, és ezúttal szilárd bátorságot próbált meg magára erőltetni.
- Ne hisztizz, és ne gondold azt, hogy majd megenyhülök, csak mert látom, hogy mennyire megjátszod itt nekem a szenvedőt! Ne felejts el, hogy én is jártam színitanodába akár csak te! Pontosan ismerem a manipuláció minden csínját-bínját. Azt próbáltam meg elmagyarázni, ha ugyan figyeltél volna a szavaimra, hogy te egész kapcsolatunk alatt még csak egy fikarcnyit sem változtál, míg én szerettem volna beindítani a karrieremet, vagy egy közepesen jól működő, kisebbfajta vállalkozást.
- Oh! Már értem! - fonta keresztbe maga előtt karját. - Szóval úgy érzed, hogy elhanyagoltalak, vagy nem becsültelek meg annyira, hogy a saját terveidet, és álmaidat valóra váltsd?! Így van?! - mindig viszolygott a szemkontaktustól, pedig ez volna a kommunikáció elsődleges alapja.
 - Igen... - felelte alig hallhatóan.
- Ha így érzed, akkor ezt őszintén sajnálom! De egyszerűen nem értem, hogy akkor miért ragaszkodtál ehhez a kapcsolathoz, ha ennyire hajtott a vágy a kiteljesedésre? Fel nem foghatom! - mennyezetre emelte súlyos sóhajok közepette tekintetét.
- Azért mert azt hajtogattam magamnak, hogy a dolgaink majd idővel megváltoznak! Lesz egy-két gyerek, és míg rendes családdá válunk kicsit magunk is kiteljesedhetünk! Már ha érted, hogy mire gondolok? - most úgy tűnt, hogy a nő került fölényhelyzetbe, és saját fölényeskedő trónusán felülről tekint le egykori barátjára.
- Szóval szerinted az én hibám, hogy nem születtek gyerekeink? Vagy hogy így éltünk?!  
- Azt nem mondtam! - durcáskodott. - Csak azt, hogy... miért nem próbáltál megváltozni... - végre kimondta, amit már régen ki kellett volna mondania, csak tartott attól, hogy a férfi azonnal elutasítaná, mert nem értené.
- Ne haragudj, de nem értelek! Úgy viselkedsz, mint a változó időjárás! Egyszer gyöngéd vagy, vajra lehetne kenni, más alkalommal pedig teljesen kivetkőzöl magadból! Te is tudod, hogy megpróbáltam megváltozni, de vagy százszor elmagyaráztam, hogy rá kellett jönnöm, hogy az az ember, akit szerettél volna magam helyett, már nem én lettem volna!
- Jaj, ugyan már! Ez csak üres kifogás! Ezt te is tudod! Valld csak be, hogy totálisan berezeltél az élettől, és ettől vagy úgy kiakadva! - fonta keresztbe maga előtt karját.
- Lehet, hogy igazad van... - gondolkodott el egy percre. - Akkor... most mi lesz...? - nézett rá kétségbeesve.
- Összeszedem néhány holmimat, és egy időre átköltözöm a barátnőmhöz!
- Szóval... végeztünk egymással?
- Nyugi! Szeretnék mindkettőnk számára időt hagyni, hogy kicsit jobban átgondolhassuk a dolgainkat.
- Ami virág nyelven szólva annyit jelent, hogy te visszamész az új pasidhoz! - jegyezte meg csípős cinikussággal.
- Már ha tudni akarod... lehetséges!
- Ha így érzel, én nem tartalak vissza... - kiment a kiskonyhába, hogy legalább porig alázott méltóságát annyira megőrizhesse, hogy barátnője ne láthassa, hogy keservesen sírva fakad.
A barátnő még hallhatta, hogy hüppögve, csöndesen sírdogál párja, amikor elköltözött tőle.
A férfi ettől kezdve a csöndes, mélabús kétségbeesés, és a szorongó magány között őrlődve töltötte jóformán mindennapjait.
Eljárt dolgozni, hátha a munka majd segít kitisztítani fejét, és legalább addig is tudatosan lefoglalja magát valamivel, ám kollegái is mind tudták, hogy valami összetörhetett benne lelke mélyén.
Alig pár hónapon belül előbb betegeskedő nagyanyját, majd aggodalmaskodó édesanyát veszítette el. Volt barátnője egyedül érkezett egy szál fehér virággal a temetésre.
Amikor megvolt a búcsúztatás, és mindenki részvétet nyilvánított a szemlátomást jócskán lesoványodott, és megtört férfinak, aki rendkívül elveszettnek, és kiszolgáltatottnak látszott óvatosan odament hozzá, és magához ölelte:
- Édesem! Nem is tudom, hogy mit mondhatnék? Őszintén sajnálom... - bár a nő is súlyos könnyeket ejtett, mert nagyon jó barátságban volt a férfi édesanyával, és nagyanyával. Most mégis úgy tűnt, hogy nem érdekli az, ha mások gyengének, vagy sebezhetőnek látják. Balázs nem kérdezte meg, hogy volt barátnője hol felejtette új barátját. Igaz, nem is lett volna illendő ebben a helyzetben.   
- Már mindenkit elveszítettem... - halk, fájdalmas sóhaj hagyta el a férfi száját. Mint amikor az emberhez igazán közel állók már biztosan tudhatják, ha nem vigyáznak szeretteinkre újabb sorstragédia következhet.
- Itt maradok melletted drágám... - suttogta, majd belekarolt, és hazavitte saját kocsiján, miután a férfinak nem volt jogosítványa.
Útközben váratlan módon, mintha egy titkos kapu, vagy szelence nyílt volna ki, Balázs egyre jobban megvallotta saját viaskodó érzelmeit.
Elmesélte, hogy még harminc éves korában is valóággal hogy rettegett szőrszálhasogató, gyilkosan arrogáns apjától, aki mindig felpofozta valahányszor egy-egy állásinterjú sikertelenül végződött. Mennyire nem merte meglátogatni nagyanyát, aki bízott benne, és számított rá, hogy egyetlen unokája végre képes lesz megállni az életben a saját lábán, aztán mégis megpróbálkozott az öngyilkossággal. És végül rátért a legfontosabbra, amikor az autó lassított lakása előtt.
- Annyira sajnálom, hogyha úgy érezted nem tudtalak megbecsülni... - szorongó, fojtogató sírógörcsök rázták.
- Nem lesz semmi baj édesem... - vigasztalta a nő, miközben folyamatosan nyugtatta, simogatta csapzott haját.
Később az éjszakának háromnegyed részét arra használták fel, hogy tartalmasan, kiadósan elbeszélgessenek egymással. A nő is megvallotta saját életét, és bár minden lélek jelenlétével arra törekedett, hogy a férfi erős, határozott, karakán nőnek lássa, aki a jég hátán is bármikor megél, mégis most úgy érezhette magát, mint aki egyszer és mindenkorra megszabadulhat a mázsás súlyoktól, amiket úgy érezte egy egész életén át cipelni kénytelen. Azért szakított új barátjával, mert rajtakapta, hogy megcsalja legjobb barátnőjével.      

AZ ÉREM KÉT OLDALA

Amikor például javában folytak már a gólyabál előkészületei Áront egy-két talpraesettebb, kicsit szemétkedő kamasz srác rögtön beszervezte, hogy jó lesz háttérénekesnek, hiszen a tulajdonképpeni ereszd-el-a-hajam-bulin az eredeti énekhang is playbackről fog menni.
- Hapsikám! Ne legyél ennyire kis genyó! Meglásd frankó lesz az egész! - igyekezett biztatni, bátorítani egy másik osztálytárs srác, akinek a fejéből úgymond előtört az isteni szikra, és sikeres rock énekes szeretett volna lenni, akiért csak úgy döglenek a dögös bombázó bigék.
- Most maradj veszteg, amíg lefújjuk a hajad színes hajfestékkel! Vérbeli rapper leszel kisapám, csak kushadj egy kicsit! - több szót nem vesztegetett. Előhúzott egy hajfestékes flakont, és ami belefért máris vastag, gusztustalan sötétzöld színnel fújni kezdte Áron drótszálhoz hasonlító haját. Alig tíz perc után végzett, és megnézte magát a tükörben Áron valóban egy teljesen ismeretlen, vadidegen embert látott a tükörben. Mintha a szokásos idiótákra jellemző, esetlen, szerencsétlen külseje eltűnt volna, hogy helyébe egy vadabb, vagányabb, nyughatatlan alteregó vegye át a kezdeményezést kissé hányatott élete felett.
- Látod! Kis haver! Erről van szó! - azzal a kamasz srác hazaengedte Áront, akinek még aznap este gyakorolni illett a nagyméretű előszobatükör előtt az esti fellépésre. Főként a mikrofonnal történő mozgásokon illett korrigálnia, és változtatnia.
A dolog balszerencsés része akkor következett, amikor az éjszaka folyamán Áron sikeresen leizzadta hajáról a gusztustalan zöldszínű festéket. ,,Most vajon mi lesz? Gábor tutti biztosan ki fog nyírni, vagy összetöri az összes csontomat!" - baljóslatú gondolatok motoszkáltak fejében. Még anyjának is eget-földet megígért, ha segít neki kimászni ebből a vesztésre álló helyzetből.
- Szívem! Tudom, hogy fontosak az új barátaid, és be szeretnél illeszkedni, de nem gondolod, hogy ez csak egy kisebbfajta baleset?! - kérdezte anyja, akinek esze ágában sem volt zöld hajfestéket venni, és azzal ismét jócskán befújni fia frissen megmosott haját.
- Akkor nekem biztosan végem! - gondolkodott hangosan, majd télies sapkáját a fejére húzta, és késő délután visszaindult a gólyabálra, ahol már mindenki az izgalom felfokozott lázában égett.
- El ne feledd kincsem! Érezd nagyon jól magad, és ne is figyelj azokra, akiknek ez nem tetszik! - biztatta, bátorította minden kényes anyja.
- Köszi... anya... igyekszem haza... - azzal már be is ugrott a liftbe, és máris nyakába vette az egész lakótelepet. Folyamatosan az járt a fejében, hogy újsütetű, kicsit szemétkedő barátja szíjat hasít a hátából, vagy jobb esetben is felpofozza azért, amiért képes volt egyetlen éjszaka leforgása alatt tönkre tenni rapper-frizuráját.
- Pedig isten az anyám, én úgy vigyáztam rá, mint a szemem világára! - hajtogatta mindvégig magában, míg a lakótelepet elhagyva be nem fordult az egyik mellékutcába, ami pontosan a gimnázium főépülete előtt ért véget.
Amikor odaért a gimnázium épületéhez, ott valósággal már javában állt a bál. Ahova csak a szem ellátott színes léggömbök fantasztikusan színpompás kavalkádja, és persze a jól megszokott, tomboló, fülrepesztő diszkózene kakofóniája minden mennyiségben.
Áron valósággal azt sem tudhatta, hogy merre kapkodja a fejét, hogy ennyi irdatlanul sok, vadigen embert kerülget, és csupán csak lépésekben képes haladni. Így is legalább vagy huszonöt percébe belekerült mire sikerült beérnie a nagy aulából nyíló nagy étkezőterembe, ahol a tulajdonképpeni gólyák avatása már kezdetét vette.
A lányok voltak a legszebbek. Koktélszerű, csinos, stílszerű ruháikban egyszerre tűntek ördögi, számító angyaloknak, és perszónáknak egyszerre, akik minél előbb felnőttek akartak lenni, pedig valójában gyerekes érzelmeikkel sem lehettek eléggé tisztában.  
Mivel termetes testét nehéz lett volna takargatnia megpróbált úgy elsunnyogni a széken helyet foglalók sorfalai között, hogy azok a legkevésbé se vehessék észre, hogy ő lesz az est egyik fellépője, ráadásul rapper minőségben.
- Hát te meg hol a francba voltál kis haver? - nézett rá mérgesen a szemétkedő kamasz srác, aki szintén kockás ingben, fekete nadrágban, és rapperekhez méltó napszemüvegben, és kifestett hajjal már jó előre fel volt készülve a fergeteges este hangulatára, míg legjobb barátja húzta a száját, és csóválta a fejét Áront látván. A suhanc srác azonnal lekapta Áron téli sapkáját, és ekkor robbant a bomba:
- Mi a jó büdös francot csináltál a séróddal hapsikám??? - ordította a füleibe rikácsoló hangon. - Tudod te mennyi előkészületet igényelt ez az egész hóbelevanc?! - a hangulat valóbban robbanással fenyegetett, és Áron egy pillanatig ténylegesen azt hihette, hogy új barátja most úgy elveri, mint egy kis szánalmas férget, ám ehelyett váratlanul a suhanc srác - vagy mert szorított az idő, és nemsokára ők következtek, vagy mert már ő is ki nem állhatta ezt az egész felhajtást -, azonnal Áron frissen mosott, eredeti sötétbarna hajába nyomott egy fordított baseball-sapkát, ráadott egy idétlenül álló napszemüveget, majd következett a mikrofon, - ami kivételesen nem volt bekapcsolva -, és Áron máris úgy nézett ki, mint egy rosszarc valamelyik hírhedetten veszélyes környékről.
- Na, akkor skubizzatok faszikáim! Azonnal mi jövünk! - tartott eligazítást a srác. - Ha nekem el merítek cseszni ezt az estét esküszöm, hogy a következő négy évben jócskán meg lesztek fingatva! Megértve?!
Barátja komolyan bólintott, Áron pedig kortyokban próbálta visszafojtani a félelmét, és jó párszor bólogatott, mint egy idióta.
Felharsant a dübörgő hangorkánnal a diszkó, és a house zene, amitől nem hogy egymás szavát, de szinte az adott környezet reakcióit sem lehetett megérteni. Máris táncolni kezdtek. Legalább is Áron, aki igyekezett mindent úgy csinálni, ahogyan a srác mutatta neki. Semmi kedve sem volt hozzá, hogy elverje. Óhatatlanul feltűnt neki a történelem és a tesitanár, amint árgus szemekkel figyelik háromszemélyes zenei triójuk debütálását. Úgy tűnt a legtöbb tanár remekül szórakozik, és valamilyen szinten mérve talán egyedül csakis ez számított. Kihozni az estéből a legjobbat, hogy senki se csalódhasson bennük.
Áron sokáig azt hihette, hogy sohasem fog véget érni az ismeretlen, angol nyelvű karattyolás, amiből csupán egy-két szót értett, hiszen a többségében a rapperek meglehetősen durván káromkodhattak, mert mintha a zene is borongósabb üzeneteket hordozott volna. Zenei klipekben lehet ilyesmit felfedezni. Kis zenei produkciójuk ösz-vissz alig volt tizenkét perces, mégis hatalmas, szűnni nem akaró tapsvihar fogadta bemutatkozásukat Áron táncának köszönhetően, ami átmenet volt a keringő, és bizonyos ritmikus aerobikos mozdulatok között, persze jó nagy adag improvizációs készséggel megfejelve.
Mind a hárman gyorsan lejöttek a színpadról, és eltűntek a színfalak mögött átöltözni. Még javában hallották a tapsvihart, amikor a srác gratulált jóbarátjának, aki máris magukra hagyta őket, és sebtében távozott a sulibuliról.
- Hát... hapsikám! Te aztán nem vagy semmi... - nyomott barackot a fejére. - Ahhoz képest, hogy azt hittem csúfos bukás lesz te szépen kihúztál minket a csávából. Talizunk a következő héten! - dorgálta meg, de nem fogott kezet vele, csak most nem páholta el, és nem szégyenítette meg.
Ahogy Áron csöndes angolossággal távozott a sulibuliról igyekezett minden részletet jó alaposan átgondolni, és kielemezni. ,,Ezzel a balhézós sráccal még sok gondom lesz a közeljövőben!" - szögezte le magában, és ezt követően minden gondolatát arra használta fel, hogy megfejthesse, hogyan barátkozzon össze olyan emberekkel, akikkel nem lehet egy hullámhosszon, vagy közös érdeklődési körben, mégis akikkel szükségük van egymásra ahhoz, hogy túlélhessék a problémás kamaszkor csetlő-botló megpróbáltatásait.  

A SAJNÁLAT PUSZTÍTÁSA

Lassan minden alattomos alkuk
szószegő ígéretekké válnak.
Megérdemelt pihenőnapok
elmélkedő délutánja előtt
munkakör s mohó karriervágy forrongón
összecsattan mint megszokás automatizmusa.

Férges téboly ez, mely örökké csilingelő
aranytallérok után éhezik.
A dolgok mélységes titka sokszor fájóbb,
hiszen alárendelődik egy magasztosabbnak
hirdetett gondolatnak.
Egyetlen hajszálba megkapaszkodni sikerességek
szamárlétráján őrült feltevés.

Szép is az incselkedni kész önáltatás futtában,
mindent egy lapra feltéve szeretne naggyá,
s hatalmassá nőni – elménk hazudozó
síkja látszat-világokkal,
profitokkal téveszt bennünket.
Lényegüket vesztve sokan ideje
korán állnak be a ledaráló taposómalomba.

Akár az imádkozó sáskák porcukros
fűszálakon függeszkednek,
mint akik máris lerágnák egymás fejét
romantikus párosodásaik közben.
Kölcsönös csalódásokvermeibe ím mindenki beleesik.
Kígyók gyülevész kórusán
átsiklik alattomos, túlvilági kuncogás.

Húsok, s vérerek rózsája nem önként
– de parancsszóra nyíliik széjjel vaskos
pénzkötegek ropogásának.
Mindannyian egymást űzetik,
kergetik e nagyvilágon.
Az ész hervatag órája gyakorta inkább zérót ver.
Hallgatódzva lappang még ide-oda
a kísérleti helyezkedés,
mint a bebiztosítottság lehetséges záloga.

A megértő szellem némán,
tudattalan megzavarodik:
boldogtalanul elfeketedik a teremtő személyiség is.
Elviselhetetlen szenny-csömör
lep be már mindent.
A rejthetetlen lent már mindent
elpusztít s megöl.
Szaporító táplálék-láncolat marad
csupán az ember-ivadékokból!

SOVÁNY VIGASZ

A szövegértő olvasásban - minden dicsekvés nélkül mondhatom -,szerintem kellő precizitással, és  fokozatosan haladtam. Kezdetben csupán apróbb szövegmorzsákat, szövegrészletek kielemzése, és átgondolása volt a feladat, hogy legalább azt érthessem, hogy vajon mit is akarhatott mondani, vagy közölni az adott szövegtípus, később pedig, ahogy a betűk, és szavak szövevényes erdejéből előbukkantak, és rám kacsintottak flörtölőn, provokálón előbb az egyszerű, majd még később az összetett mondatok új varázslatos mesevilágok tárultak ki előttem. Úgy éreztem magam, akár a mélytengeri búvár, aki irgalmatlanul sok kincset talált a mélységes mély tengerfenéken, hogy aztán saját magának megtartva egyúttal a felszínre hozhassa.
A valódi ok valójában az lehetett, amikor egy-egy buzgó mócsing, boszorka tanárnő szándékosan kihívott az okádékzöld, gusztustalan táblához, és nekem az egész osztály előtt szükségképpen produkálnom kellett magamat, és ha versmondás volt a soron, akkor verset, vagy próza, akkor szöveget kellett úgy eldarálnom, mintha magam is valamilyen különös, élő automata gép, vagy mechanikus szerkezet lettem volna, akit kizárólag azért programoztak be, hogy a többi embert szórakoztassa. És persze eltűrhesse azt a számos, kicsinyes, és gonoszkodó szemétkedést, amit napjában vagy egy tucatszor szándékosan elkövettek ellene.
A legfontosabb dolognak mégiscsak azt érzem, hogy minden embernek joga lenne hozzá, hogy valaki felkarolja, vigasztalja, bátorítsa, hogy egész életére átfogó, tartós, és szilárd alapokra helyezett önbizalommal, és talpraesett bátorsággal láthassa el. Különösen igaz ez a csekélyke, vagy éppen sovány önbizalommal megáldott emberekre.
Első rendkívüli emberi választásom gimnáziumi irodalomtanárnőmre esett, aki mint valami különleges, hosszú szőkehajú, megváltó angyali jelenés arra buzdított egyre kitartóbban négy éves gimnáziumi pályafutásom alatt, hogy sosem engedjem meg magamnak azt, ha valami nem sikerül, hanem igenis igyekezzek, és próbáljak meg megtenni mindent annak érdekében, hogyha egyszer már a legtöbb ember megtanult folyékonyan olvasni, akkor az elméletben talán nekem is sikerülni fog.
- Robika! Kicsi szívem! Figyel csak ide! A betűket ismered, már csak a szavak jelentését kell megfelelőbben értelmezni, és akkor menni fog! - foglalt mellettem helyet a szűkösre szabott iskolapadban, és míg a legtöbb osztálytársam heves, zokogásszerű röhögésben, vihogásban tört ki, addig a tanárnő kedvesen aprócska füleit hegyezve és közelebb tartva megpróbált fülelve meghallgatni miként nyögöm, és préselem ki magamból a rendre eltévesztett, és meghibásodott szavak, és mondatok értelmetlen, kusza mondatait.
- O.K. Nézzük csak! Mi az, ami ismerős volt a szövegben? Mi az amit megértettél? - nézett rám egyszerre kíváncsian, mégis azzal a kutató szigorúsággal, mellyel a legtöbb esetben a fegyelmet, és a rendet fenn szokta tartani hatékony sikerességgel.
- Hát... ezeket a mondatokat ismerem... - böktem mancsujjaimmal a tankönyv megfelelő bekezdéseire, bár az oktatóképek sokkal inkább érdekeltek.
- És mi az amit elolvastál hangosan? - csilingelő, édeni hangja türelmetlenségről, felfokozott idegi állapotról árulkodott. Aznap zsúfolt napja lehetett, hiszen rajtunk kívül még volt hat osztálya, akiket szintén meg kellett tanítania a kötelezően előírt tananyagra. Szőke, lenszerű, derékig érő haját kecsesen hátra lökte, mintha zavarná arcát, és homlokát a gondolkodásban. Ekkor mutatta meg gyöngyházfényű arcának összes, eddig rejtve maradt nőies finomságát, és báját.
- Tanárnő... én... ne tessék rám haragudni... - nem tudom... - záporesőként eredtek meg újra - ki tudja aznap hányszor -, a vigasztalhatatlan, csalódott krokodilkönnyeim, melyek saját magammal szembeni tehetetlen szerencsétlenségeimből táplálkoztak.
- Hé! Semmi baj sem történt! Nyugi! - komolyságát azonnal levetkezve mennyország-mosolyt küldött felém, mire a szívem is megremegett. - Kérlek próbáld meg magadban motyogva újból elolvasni az adott szöveget, és jegyzeteld ki a kulcsszavakat, és azt, amit nem értsz! - kedvesen megsimogatta zihált, nagy fejemet, majd visszatért a tanári asztal védettsége mögé, mintha bárki is fenyegetné, hogy többi osztálytársam számára ismertethesse az új unalmas tananyagot.
Az osztály érdekes módon egyre jobban, érdeklődőbben kezdett figyelni. Ez leginkább csöndes szótlanságukban öltött testet. Elvétve persze továbbra is hallani lehetett éles füllel kisebb pusmogásokat, melyek nagyobb része azt találgatta, hogy talán jobb is volna, ha engem, mint defektes, szerencsétlen, analfabéta idiótát inkább visszapaterolnának az általánosba úgy is inkább az való nekem.
- Szerintem Robika nyugodtan maradhatott volna az óviban! Nézzétek csak! A srác egy idióta seggfej! Még az ábécét sem ismeri! Fingja nincs arról, hogy mit olvas! - pusmogtak, és kicsinyeskedő megjegyzéseikben ott lapult meghunyászkodottan az igazság.
- Figyelem! - hasant a tanárnő fegyelmező hangja. - Azok, akik nem figyelnek most a következő órán megnézhetik magukat, és ne mondja senki, hogy én nem szóltam! - döbbent, néma csend maradt a teremben. Lázas sietséggel mindenki azt próbálta meg kitalálni, hogy vajon a pusmogásszerű suttogás-e a nagyobb bűn, vagy csupán az, hogy nem figyeltek eléggé az órán elhangzott anyagra.
- Tanárnő! Miért tetszik ránk haragudni? Most mindenki jól viselkedett? - kérdezte csicsergő hangon az egyik kotnyeles, kamasz lány, akinek valósággal be nem állt a szája, ha egyszer rákezdte.
- Látod Bernikém! Ez nagyon jó kérdés! A következő órán számíts rá, hogy lehetséges, hogy te leszel a következő felelő.
- Ez akkor sem igazság! - ült vissza durcásan, mormogva a padban, és próbált csendben maradni.
- Ne izgulj Bernie! A tanárnő majd csak lehiggad! Szerintem írtóra bele van zúgva a szerencsétlen Robikába! Van akit gyámolíthat! - jegyezte meg minden balhét bevállaló vagány, és makacs barátnője.
- Igazad lehet! De most inkább maradjunk csöndben, mert könnyen mi húzhatjuk a rövidebbet. - mindketten türelmesen figyeltek, még akkor is, ha ez hiperaktivitásuk számára nehézséget okozott.
A magyar tanárnő érdekesen eldarálta a napi tananyagot, majd jelzőcsengő után jó tíz perccel hagyta abba szándékosan, hogy diákjai mindenképp elgondolkozzanak, és megemésszék a hallottakat. Abban a percben, hogy a jelzőcsengő berregve megkondult idegesen a legtöbb hormontúltengéses kamasz máris összepakolva iszkolva hagyta el a termet. Egyedül én voltam a kivétel, aki jó tanulós álcámat kihasználva engedelmesen a padba ücsörögtem megpróbálva jegyzetelni azokat a számomra ismeretlen szavakat, melyek jelentéséről fogalmam sem lehetett.
- Robikám! Kicsi szívem! Hát miért nem mégy haza? - kérdezte fáradt meglepettséggel. A tanárnő hangja most csurig volt eltitkolt lelkiismeret-furdalással, és kellő megbánt bűntudattal azért, hogy az óra elején úgy leteremtett. - Hadd nézzem csak! - fáradt sóhaj hagyta el ajkait, majd közelebb jött, és odaült hozzám a padba, mintha igazi, jó barátok lennék.
- Tehát akkor ezekben a szavakban nem vagy biztos. Igaz?! Akkor most nézzük meg, hogy az adott mondatból mennyit értesz meg akkor, ha ezeket a szavakat kihagyjuk belőle! - kissé furcsálltam egyedi pedagógiai módszerét, de úgy tűnt, hogy bevált, mert az ismerős szavak hirtelen megváltoztak, és értelemmel kezdtek feltöltődni.
- Akkor most olvasd el hangosan, tagoltan a mondatot, de úgy hogy kihagyod a furcsa, ismeretlen szavakat.
Azt csináltam, amit kért. Hangosan, tagoltan kántáltam a mondatot, és elsőre jócskán meghökkentem, hogy nekem is van beszédhangom, és meglepően jól tudok hangsúlyozni.
- Ügyes vagy! Mit jelentett a mondat? - érdeklődő figyelmében nem volt szemrehányás, sem megalázás. Ezért is volt annyira közvetlen, és nagyon szimpatikus.
- Azt hiszem, hogy az író a gyermekkoráról mesél valamit... - jegyeztem meg jócskán bátortalanul, holott ezt a legtöbb tanár egyenesen utálja, mert azt hiszik, hogy az adott diák nem biztos magában, tehát nyugodtan el lehet őt bizonytalanítani. Erről az én esetemben azonban szó sem volt. Legalább is a jelen esetben.
- Így is van! - helyeselt, és arcán látszott, valamiféle békés megelégedettség, mint amikor az ember egy holtfáradt munkanap után kifúja magát, és hátba veregeti a vállát, miszerint: jó munkát végzett. - Mivel kicsöngettek, ezért arra kérlek, hogy otthon próbáld meg átrágni magadat a szövegen, ahogy most gyakoroltuk. A matek korrepetálással hogy állsz? - érződött, hogy semmisem kerüli el figyelmét.
- Fokozatosan haladunk Marika tanárnővel. - vallottam be az igazat, ám a valóság inkább az lehetett, hogy kicsit megrekedtem a gyökvonásban, de majdcsak kiheverem.
- Ennek őszintén örülök! Vincze tanár úr nehéz eset, de majdcsak átvergődünk az érettségin, nem igaz?! - nézett rám biztatón, mosolygósan.
- Igen... - halk hangom megijeszthette, mert azt mondta, ha lesz egy kis ideje beszélni fog Marika nénivel is.
Elköszöntem és haza mentem, hogy otthon egy örökkévalóságig hallgathassam apám szarkasztikus, cinikus gyalázkodásait a világról, és az életről, melyben valahogy szükségképpen boldogulnunk kell.
Bezárkóztam gyerekszobámba, és megírtam a házi feladatokat, majd újból elővettem a szöveget, amivel irodalomórán is foglalatoskodtam, és mire anyám háromnegyed öt körül kissé elcsigázottan megjött a munkahelyéről már majdnem rendesen meg is értettem, amit olvastam.
Később kiderült, hogy diszgráfiám van, ami annyit tesz, hogy egyáltalán nem szándékosan, de rendszeresen összecserélem egymással a mássalhangzókat, ami miatt a szövegolvasásnál meggyűlik a bajom az értelmezhetőséggel.
Másnap szokásos bizalmatlan egykedvűséggel vetettem bele magam iskolás hétköznapjaimba, amikor azt vettem észre, hogy a nagyszünetben egy nagyon rendes lány jön oda hozzám a padomhoz, és beszélgetést kezdeményez.
- Robika! Hát hogy vagy?
- Köszönöm. És te?
- Én remekül! - sugárzó mosollyal jutalmazott. - Ugye gondjaid vannak a szövegértő  olvasással?
Kérdése meglepett, de ugyanakkor biztonsággal töltött el. Valakit érdekel, hogy mi van velem? Ez azért nem semmi. Hosszú, barna, göndör haja, aprócska gomb szeme, de annál szélesebb mosolya úgy tűnt kárpótol mindenért.
- Sajnos... - jegyeztem meg, de a tanárnő szerint mindig az idegen szavakkal kell kezdeni, amit nem tudok, és utána egész jól megyeget.
- Ha gondolod órák után nagyon szívesen gyakorolok veled. - finom pöttöm ujjacskáit mancsaimra tette, hogy támogasson, megerősítsen a tudatban, hogy mégse vagyok totál egyedül.
- Ez... nagyon rendes tőled... köszönöm... - nyögtem ki. Persze a hátam mögött a dögösebb bombázók között máris felütötte fejét a féltékeny találkozás, hogy Gyöngyi vajon mit kereshet a padomnál? És vajon miért beszélgetünk mi ketten annyira közvetlen, és barátságosan?
Nemsokára ismét becsöngettek, és ismét eljött a bizonyos irodalomóra, így Gyöngyi visszament a helyére, ahol egy-két bizalmasabb barátnője persze azonnal majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy mindenképp megkérdezze ugyan mi a túrót képes valaki egy idiótával beszélgetni, amikor az IQ-teszten is kapásból megbuknék.
Kicsit hátrafordítottam nagyfülű fejemet, és még jól láttam, hogy Gyöngyi nem felel a feltett kérdésre, viszont hálásan nézett rám.
A magyartanárnő a szokásos módon fegyelmezetten, kimért szigorúsággal, és pontosan ledarálta az aznapi anyagot, majd amikor úgy tűnt, hogy az osztály csendesen hallgat, vagy figyel kényelmesen elhelyezkedett a mellettem lévő háttámlás széken, és együtt kezdtünk gondolkodni, és tanulni.
Visszagondolva kicsit mindig is a kívülálló Robinsonok magatartásával gondoltam gimnazista éveimre, mert abba a hiába csöppentem, hogy lehet, hogy egyáltalán nem kedvelnek, és nem szerethetnek engem. Elvégre ki a fene kedvelne egy olyan magának való, árnyékától is megijedő, sokat síró kamasz fiút, akinek számos gondja van a tantárgyak mellett a normálisabb emberi kommunikációval, és beszélgetések kezdeményezésével?
Az óra befejezése előtti tizenegyedik percben a tanárnő felállt a padomból, kilépett a táblához, és mindenkihez beszédet intézett:
- Figyeljetek ide! Robi nem tehet arról, hogy problémái vannak! Bárkinek lehetnek gondjai. De ettől még nem volna szabad, hogy elítéljük, kigúnyoljuk, vagy bántsuk őt, csupán csak azért, mert másként gondolkodik, mint egyesek! - Az ,,egyesek" szót kihangsúlyozta, hogy a gonoszka lányok is érthessék a hátsó padsorokban, ahol meghunyászkodva lapítottak. - Az érettségig már csak alig pár hónap van hátra! Szeretnélek megkérni benneteket, ha egyetlen mód van rá tartsatok össze, és segítsétek egymást, mert ez lehet a siker egyedüli garanciája. - visszajött a padomhoz, és megsimogatta biztatása jeleként vállamat.
Erre egy-két diák összeérintette kezét, majd előbb-utóbb mindenki ütemesen tapsolni kezdett.                 

ÁHÍTAT ÉS KÖSZÖNET



Egyszerre heves szívdobogás, a jóleső, örömteli viszontlátás játsznyi fénye suhant át középkorú arcán, majd amikor meglátta a gyönyörű fiatal asszonyt karján egy csecsemővel hirtelen erőt vett rajta az értetlenkedés, és a megválaszolásra váró kérdések özöne.
- Hát... szervusztok... - alig sikeredett üdvözletét kinyögnie.
A fiatalasszony fáradtan, könnyes szemekkel elmosolyodott, és még ebben a végletekig leegyszerűsített mozdulatában is megvolt az a varázslatos báj, és angyali nőiesség, amiért - annak idején -, Büchner Péter szinte azonnal beleszeretett. Mézszínben játszó haját kontyba fogta össze, ami egyúttal felnőttes hatást keltett, és kiemelte arcának vonásait. Pedig akkor már valóságos románc alakult ki egy meglehetősen arrogáns, spanyolviaszgyáros rendezőhallgatóval, aki persze arról álmodozott, hogy az egész filmes szakma, és persze Hollywood is a lábai előtt fog heverni.
- Bocsáss meg drága Péter, hogy... hogy meglátogattunk téged... - szabadkozott, pedig semmi oka sem volt rá, hiszen jóbarátok közt ez felesleges. Mégis, ahogy Péter végignézett egykoron hamvas, még mindig gyönyörű arcán, baljós árnyékokat látott, melyek mintha fogságban tartanák egész független, és modern lényét.
- Szó sincs róla! ne butáskodj kérlek! Fáradjatok be! - invitálta őket közvetlenül, és hogy mutassa, hogy úriembersége semmit sem változott az idővel zokszó nélkül kiragadta a fiatalasszony csomagjait, közepesméretű utazótáskáját, amiben - valószínűleg -, a csecsemőholmik, és egyéb tárgyakat hozott magával.
- Tényleg annyira sajnálom, hogy megzavarunk, biztosan nagyon elfoglalt lehetsz, de megígérem, hogy csupán csak pár napig maradnánk... - ha ideges volt rendszerint mindig barátságtalan kéztördelés következett. Megérezhette ezt a békésen szuszogó csecsemő is karjaiban, mert azonnal felébredt, azonnal el kezdett gügyögni. Valószínűleg vagy éhes lehetett, vagy telement a pelenkája.
- Jól van kincsem! Jól van! A mami mindjárt megnézi mi a baj! - simogatta meg kis hátát, és igyekezett megnyugtatni kevés sikerrel, mert idegessége úgy tűnt másra is hamar átragad. - Ne haragudj, de... használhatom az étkező asztalodat? Úgy tűnik a fiatal urat ideje tisztába tenni. - ahogy Péterre nézett azokkal a varázslatos ragyogású, mindig nyílt, egyenes, és őszinte őzikeszemeivel, melyek most sok lelki sebet hordoztak Péter már vette is le a virágmintás terítőt, és azonnal keresett egy tiszta lepedőféleséget, amin a csecsemőt nyugodtan tisztába teheti.
A fiatalasszony teljesen rutinszerű mozdulatokkal egyik pelenkát cserélte a másikra, miközben folyamatosan babusgatta, és gügyögött a csecsemőnek, ezzel is lefoglalva kíváncsi tekintetét.
- Annyira mozgékony és eleven a kisfiam, hogy legszívesebben egész nap mászkálna, és talpon lenne. Nemsokára már önállóan is járni fog! - arcán megint átsuhant egyetlen pillanatig a szomorúság, és a bánat kettőzött keveréke, ami Péter számára máris megmagyarázta eredeti jövetele célját. Teljesen nyilvánvaló, hogy egykori egyetemi csoporttársa most azért van itt, mert segítséget kér tőle, és mert érződik rajta a bénító félelem. Péter, ahogy csodálattal bámulta mennyire könnyedén, gyöngéden képes valaki gondoskodni, feltételek nélkül szeretni egy kis emberi életet újra felébredtek benne a régi elveszettnek hitt érzelmek.
- Van kedved segíteni? - kérdezte kedvesen.
- Hát... persze... - bizonytalansága sokkal inkább a védtelen kisgyereknek szólt, nehogy valamit rosszul, vagy ügyetlenül csináljon. Odament az étkezőasztalhoz, ahol a kisfiú kedvére ficánkolt, és gügyögött párat.
- Kérlek tartsd a lábacskáit, amíg eltűntetem a kakifoltokat! - a fiatal nő azonnal babatörlőkendőt húzott elő táskájából, és ápolónőket is megszégyenítő precizitással igyekezett szárazra varázsolni kisfia popsiját.
- Így ni! Már meg is vagyunk! - jelentette ki alig öt perc múltán. - Ugye nem is volt annyira nagy dolog? Igaz-e?! - végre teljes szívével mosolygott, amire általánosságban az emberek csak meglehetősen ritkán, ha képesek.
- Fantasztikus anyuka vagy, és nagyon csodállak... - úgy jöttek a szavak szájára, mintha vallomást tenne. - Bárcsak több időnk lehetett volna együtt...
Annamari felnézett, és helyeslőn biccentett, mint akinek a gondolataiba láthatnának.
- Kicsit üljön le a nappaliban, és beszélgessünk! Persze csak, ha van hozzá kedved? - Nem is kellett több unszolás, késztetés már húzta is magával a megilletődött Pétert.
Annamari helyet foglalt. Persze gondosan ügyelve, nehogy összegyűrje ruháját. Még erre is igen nagy gondosságot fordított, akárcsak egy pedáns háziasszony. Pedig annak idején mennyire kimért volt, és sokszor szándékosan is szarkasztikus. Hiába! A legtöbb ember fokozatosan megváltozik.
- Gondolom azt szeretnéd tudni, hogy miért pont hozzád, és nem máshoz fordultam? - szögezte neki a kérdést. Határozottsága, egyértelműsége ismét szerelmes késztetést varázsolt a férfi szívébe.
Péter bólintott.
- A válasz egyszerű! Rájöttem, hogy akivel együtt éltem közel hét évig más ember volt, mint aminek mutatta magát. Persze ez nem kifogás! Mégis az a fajta se veled, se nélküled gyilkosan pokoli féltékenység, mely főként a volt férjemet jellemezte szerintem brutális volt. Ha tovább folytatódott volna a legrosszabb rémálom köszönt rám, és ezt semmi szín alatt sem hagyhattam.
Péter elgondolkodott kicsit a halottakon. Úgy tűnt kedvére megrág, megemészt minden egyes szót, mielőtt a következő mondat elhagyná a száját.
- Őszintén remélem, hogy nem esett semmi bajod... - jegyezte meg végül.
- Nem olyan fából faragtak ám engem kisapám! - mutatta két vékony karján a nemlétező izmokat. - Ha kell még egy elefántot is széttépek, ha felidegesít. - De most te jössz! Ne kímélj! Mesélj nekem mi történt veled mióta megkaptuk azt az átkozott, szánalmas diplomát, ami mostanság bizony annyit sem ér, mint a vécépapír. Voltak barátnőid? Párkapcsolat? Gyerekek? - felfokozott, lázas kíváncsisága ismét újult lelkierőt csepegtetett Péter hajótörött, elveszettnek hitt hétköznapjaiba. Mintha egyszerre új élet költözött volna a magányos emlékekkel zsúfolt panellakás szobáiba.
- Hát... volt valakim, aki éppen az esküvőnk napján gondolta meg magát, és szakított velem! Pedig álomgyönyörű mennyasszony volt. Fejékes, fátylas, csipkézett mennyasszonyi ruhával. Azt mondta, azért szakít, mert kifulladt a kapcsolatunk, és mert sohasem vetett fel bennünket a pénz, és az anyagi jólét. Így hát pont a Polgármesteri Hivatal előtt hagyott faképnél, és nekem kellett elmagyaráznom az örömszülőknek, hogy nem lesz esküvő! - hangjában egy megtört, csalódott, megalázott férfi vallomása keveredett össze egy örök gyereki én sebezhetőségével.
Annamari kicsit közelebb ült, és gyengéden simogatni kezdte jóbarátja arcát. Péter nem győzött figyelmeztetni önmagát, hogyha egy óvatlan percben most sírva fakad, akár egy pisis kisiskolás, akkor - meglehet -, ez a fantasztikus nő is azonnal kiábrándul belőle, hiszen hét év - ha innen nézzük -, azért mégiscsak hosszú idő.
- ...És a szüleid? Mit szóltak ehhez az egészhez?
- Hát... néhai apám valósággal majd felrobbant. Hiszen te is ismerted, míg szegény anyám nem győzött vigasztalni, mert sajnos később rám tört a depresszió, ami kisebb öngyilkossági kísérletekben öltött testet. Nagyanyám kiadósan felpofozott mire sikerült erről a tragédia útról letérítenie. Azt hiszem, hogy kicsit az utóbbi időben, mintha szándékosan lemondtam volna a boldogságról... Megérted ezt?! - most először sikerült határozottan, elszánt komolysággal a nő szemébe néznie.
- Azt hiszem igen! Tudom, hogy azt hiszed, hogy vége van a világban, meg hogy téged már nem szerethet senki, és te vagy az egyetlen, aki ezekkel a problémákkal küszködik, de én most itt vagyok melletted, és mindennél jobban szeretnék segíteni neked, mert fantasztikus embernek, és nagyon jó barátnak tartalmak. - erősen megszorította a kezét, hogy a férfi érezze nem maradt véglegesen egyedül.
- ...És hogy haladsz a karriereddel? Készül a forgatókönyv? Milyen írásaid vannak már kész? - Annamari a biztonság kedvéért témát váltott, mert szeretett volna vidámságot csempészni a komor, letargikus szomorúság helyébe.
- Ami azt illeti eddig jó sok e-bookot sikerült megírnom, de egyszerűen képtelen vagyok köteteimet úgy értékesíteni, hogy az a legtöbb könyvkiadónak, vagy szerkesztőnek megfelelő legyen. A múltkor is felhívott egy szerkesztő. Minden versemet ígéretesnek találta, csak hát közel fél millió forintot kért, hogy a nyomdai munkához legyen indulótőke. Sajnos azt mondtam, hogy így már nem aktuális.
- És mi a helyzet a külföldi karrierrel? Mintha azt említetted volna nekem egyszer, hogy külföldön is szívesen szerencsét próbálnál?
- Huh! Hát.. igen... az egyetemen irodalomtörténet órán megismerkedtem egy angolos hölggyel, aki szerintem már Londonban telepedett le, és sokáig azt beszéltük, hogy egy független angol könyvkiadó indulásnak nem is lenne olyan rossz. Három-négy hónapos betanítási időt követően ő lefordította volna a verseimet, és ha szerencsénk lett volna, akkor lehet, hogy valami elindult volna. Sajnos apám halála mindent derékba tört. Aztán három évvel később édesanyámé. 
- Jaj, szegénykém! Ez borzasztó! Hogy történt? - szomorú, aggódó tekintetébe bele volt írva, hogy nagyon sokat jelent neki a férfi barátsága, és bizalma.
- Október huszonhatodikán az éjjeli órákban. Kétoldalú infarktus vitte el... - fátyolos lett az arca. Érződött, egész lelkében remeg, mint a nyárfalevél, viaskodik saját érzéseivel.
 - Tudod amióta nyugdíjas lett egyre kevesebb dologban értettünk egyet, és azt hiszem... nagyon eltávolodtunk egymástól...
- Tudom, hogy ez fájdalmas neked, és őszinte részvétem szüleid miatt, de apád szerintem szeretett téged, csak nehezen fejezte ki magát. Ettől még nem szabad haragudnod, vagy neheztelned rá! Egyszerűen csak... így kellett elfogadnod őt... - Annamari tudta, hogy ez bizony soványka vigasz egy ember halála után, de azért most mindenképp bátorítani, vigasztalni akarta a szívének kedves férfit.
- Ami szinte mindig is zavart apám viselkedésével kapcsolatosan, hogy rendkívül szélsőséges, és labilis természetű ember volt! Egyik percben még fagyit, vagy csokit vett, és vajra lehetett kenni, míg a másik pillanatban az ember már azzal szembesült hogy heves hangulatkitörések, és atombomba-indulatok jellemzik. Túl büszke volt hozzá, hogy bocsánatot kérjen!
- Bocsáss meg, de akkor ezért nem akartál bemutatni? - ártatlan kérdés volt, mégis nagyon nagy jelentőséggel bírt.
Péter lehajtotta merengve, szomorún fejét, mint aki szégyenkezik egy már régen elkövetett bűne miatt, amit nem lehet jóvá tenni, vagy éppen megbocsátani.
- Szeretném megmagyarázni, hogy főként az apám volt az, aki semmit sem helyeselt! Képzeld csak mekkora patáliát csapott volna, ha velünk vacsoráztál volna. Tudom, hogy gyáva vagyok, de sokáig féltem apám haragjától. Amikor állás nélkül voltam, és nem sikerült egy-egy állásinterjú rendre felpofozott. Nem volt éppen kellemes.
- Oh! Ezt nem tudtam! Bocsáss meg! Én váltig azt hittem, hogy csak féltél elhívni, hogy bemutass a szüleidnek, de most nagy kő esett le a szívemről, hogy tisztáztuk ezt a félreértést. És megpróbáltál ismerkedni az évek során...?
- Hazudnék, ha azt mondanám erre, hogy nem voltak szerencsétlenkedő próbálkozásaim. Egyszer a Jászai Mari térhez közeli kávézóban beszéltem meg személyes találkozót az egyik randioldalon megismert tanárnővel, akiről kiderült, hogy öt gyereke van, és csak arra kellettem volna, hogy fejőstehén legyek. Ehhez semmi kedvem sem volt, és sajnos, ahogy az lenni szokott az illető hölgy volt az, aki megsértődött ezen, és egy-két találkozó után dobott.
- Ezt őszintén sajnálom, mert szuper pasi vagy! Az a nő pedig, ha csak a pénz érdekelte akkor nem érdemelt meg téged!
- Bárcsak ennyire egyszerűen el lehetne intézni mindent! A színházak éjszakája volt a legrosszabb...
- Na? Mesélj? Ezt a történetedet még nem ismerem! - feszült izgalom lett úrrá rajta.
- Hát... elmentem a Nagymező utcába, és már a színház bejárata előtt jócskán leégettem magam, mert a biztonsági őr valami idiótának nézhetett. Az egyik színésznőnek próbáltam verseket vinni, mert azt olvastam, hogy szereti a kortárs verseket! No meg Radnóti az egyik kedvence.
- És ha jól sejtem a biztonsági őr totálisan bunkó szemétláda volt veled, és lekezelően viselkedett?
- Hogy találtad ki? Egyébként pontosan erről volt szó!
- De azért remélem, hogy nem hagytad magad, és jócskán kiosztottad a pasast?
- Hát... nem egészen. Váratlanul, felkészületlenül ért a primitív viselkedése, és ezért meghunyászkodtam, és egyszerűen letettem egy nagymamakorú hölgynek a verseimet a művészbejárónál.
- Nem szeretnélek kioktatni édesem, de ez nagy hülyeség volt, mert mi van, ha a verseid a szemétben végezték?!
- Erre már én is gondoltam, ezért másnap visszamentem, és a kedves nagymamakorú néni említette, hogy a művésznő el volt ragadtatva. Csak azt nem értem, hogy miért nem hagyott egy kis cetlit a portán, vagy valami, amiben megköszönte volna, hogy gondoltam rá.
- Drága barátom! Az efféle felszínes, showbizniszben dolgozó nőcskék mindig felszínesek maradnak! Tudom, hogy ez téged kiábrándít, de ez van! - megsimogatta újból kezét, és vigasztalta. - Mit szólnál egy finom ebédhez? Nagyon szívesen összeütnék neked egy finom harapnivalót!
- Az most remek lenne! - kedvesen bevezette a konyhába, közvetlenül a nappali mellett, ahol mindennek makulátlanul a helyén kellett lennie. Érezte, hogy lassacskán visszaköltözik lelkébe a harmónia, és a béke. Mindenütt rend, és tisztaság uralkodott.
- Csúcs ez a hely ahhoz képest, hogy alig tizennégy négyzetméter! Mit szólnál egy kis spagetti tésztához?
- Remek választás! - Péter máris előkészítette jóbarátjának a szükséges lábasokat és eszközöket, hogy minden a rendelkezésére álljon, majd élvezettel nézte, hogy barátja mennyire jól kiismeri magát egy másik ember konyhájában.
Alig telt el kevesebb, mint tíz perc, és Annamari bámulatosan ínycsiklandozó ebédet készített mindkettőjüknek. A kisfiúnak is melegített egy kis tápszert, és gyöngéden megetette, majd asztalhoz ültek. Péter gondosan megterített, és még szalvétát is tett a különösen kedves vendég tiszteletére.
- Igazán figyelmes úriember vagy, hogy még szalvétát is tettél! Ritka kincs vagy a mostani világban!
Péter nem igazán tudott a bókokkal mit kezdeni. Különösen akkor nem, ha azok rá vonatkoztak, de most kellemes érzések járták át belsejét.
- Ö... hát... köszönöm szépen... - már megint jócskán elpirult.
- Csak nem elpirultál, hékás? Ez annyira édi! - könnyed, fellengzős puszit adott.
- Ö... köszönöm...
Péter kihúzta Annamari előtt a széket ügyelve, hogy az udvariasságán csorba ne essék. Most viszont Annamarin volt a sor, hogy pirulásával kellemesen nyugtázza barátja figyelmességét.
- Igazán kedves... Remélem ízlik majd, amit főztem!
- Egészen biztosan! - jegyezte meg, bár Péter válogatós volt, azért a finom ételeknek így sem tudott ellenállni. Óvatosan villájára szúrt egy kevéske tésztát, mert eddig nem igazán volt alkalma, hogy más társaságában fogyassza el ebédjét. - Mennyei! - rágott óvatosan.
- Látod drága barátom! Ennek őszintén örülök! Nagymamám szerencsére sok mindenre megtanított, hogy felnőtt koromban se maradjak elveszett bárány. Azt hiszem most kicsit elégedett lehetek magammal.
Péter jóleső érzéssel hallgatta Annamari történetét: hogy mennyire hamar ismerkedett meg filmrendező pasijával, aki szinte azonnal szakított vele, amint kiderült gyereket vár, hogy mennyire elszántan keresett magának állást, és ha nem lett volna egy-két megbízhatóbb barátnője most nagy valószínűséggel még segélyt sem kapna, hogy nyáron előszeretettel utazott egzotikus tengerpartokra, ahol szinte mindig rátört a kínzó honvágy, és magánosság ösztönös keveréke. Mire befejezték az étkezést a kisfiúcska újból gügyögni kezdett, és ez azt jelentette, hogy valamire szüksége van.
Annamari odament és érdeklődve kérdezgette kicsi csecsemő fiát, hogy vajon mire lehet szüksége. Előbb megnézte a pelenkát, hogy nem nedvesedett-e át, vagy hogy nem kell-e újból tisztába tennie? Majd kezével kanalat formázott, és megpróbálta kisfiával megértetni, hogy nem éhes-e? Végül óvatosan ölbe vette, és ringatni, nyugtatni kezdte, mire a kisfiú egy-két perc után kellemes álomba merült szuszogva. Pétert határtalan öröm, és boldogság járta át. Úgy érezte, mint akit kegyébe fogadja a bizonytalan sors, mert beavatja egy édesanyja és egy csecsemő legféltettebb, legbizalmasabb hétköznapjaiba. Titokban csak arra vágyott, hogy Annamari és kisfia még maradjanak legalább pár napot, amíg rendeződik minden.   
Hosszú idő után végre ténylegesen úgy érezhette magát, mint aki kapott egy második lehetőséget az élettől, és új családra találhatott. Örökké nyughatatlan, hajótörött, sebezhető szívében beköltözött a hőn áhított béke és harmónia.     

ÜTKÖZTETÉSEK

Valamennyi időt muszájból még itt kell tölteni.
Valamennyi Idő remegése a térben.
Babiloni példákat illet volna ismerni.
Mire volt jó, hogy önmagunknak állítottuk
fel az időelméletek képletét?!
Kicsinyített idő-zugokban csöndesen
tespedő belenyugvás a változhatatlanokba.

Miért szükséges minden egyes nap szorongva
szembenézni a Lét-pusztulások tartós állapotaival?
Mint mikor árnyak kuporognak az álmatlan sötétben,
hogy a nappalok szikra-megváltására elhamvadjon
bennünk az önmagát tápláló félelem.

Számkivetett anyóka-didergést nem lehetne megszámolni.
Mint laza, penészesedésnek induló vakolat
az öregség is már egyre kócosabb.
Tenyészthető fürtökben lóg arcok viasz-vázlatán.
Álmaiban felsíró állat nyüszítése, ha már nincs kihez fordulnia.
Hatholdas rengetegben a gyarló ember is azért remeg,
hogy túlélhesse az utolsó,
megélhető perceket önző, beszámítható akarattal.

Az emlékezés fokozatosan mélyülő járataiban
már csak lelkiismeret-furdalásokként támad elő
– akár egy-egy kiújult betegség
a halálfélelem tartós panasza.
Léleknek szinte már sajgó, névtelen.
Sántít,mint aritmiás-pillanat a szív is,
mikor azt hazudja még van s lesz Idő.

Lassított emlék-felvételeket oszt s szoroz
még belső vetítővásznán a marcona, Alzheimeres-agy.
Hol maradhattak el már a furcsa szereplők.
– Az Időt érezni lehet, mert szándékosan láthatatlan.
Hová lesz majd az öntudatlanság,
ha kicsorbul a józan ösztön s a felépített önbizalom?!
Az önfeledség mindig káromolja a jelent,
mérgezi az egyenetlen tartalmakat!

ZSARNOKOK ÉS KÍSÉRTETEK

A legnagyobb fejtörést az okozta, hogy kivétel nélkül szinte minden új tanulónak - ha új iskolába került, vagy netán iskolát váltott, hogy előírt, és kötelező, unalomig ismert rituáléval muszáj volt felállnia vezényszóra és egy kicsit bemutatkoznia, vagy adott esetben mesélnie egy kicsit magáról jövendőbeli osztálytársainak. 
Réti Gyula nemrég került a gimnázium első osztályába, de már a legelső nap azzal kellett szembesülnie, hogy nem különösebben kedvelik, és szinte senki sem akar vele beszélgetést kezdeményezni. Amolyan átlagos, pulóveres, farmeros, kamaszodó srácnak nézett ki, akiben bár - állítólag veszettül tombolnak a hormonok, és kiadósan vannak pattanásai, kiütései is, melyek főként átlagos arcát lepik el szinte mindenütt. Bizonyos bizalmas tabu-témákat, mint mondjuk a kezdődő szexualitást szükségképpen muszáj volt elhallgatnia. Hiszen az csöppet sem jó, ha szinte mindenki erről beszél, vagy adott esetben mindenki gyakorolja. A legtöbb forróvérű, heves, hajzselés srác különben is már jórégen a csókolózásban lelte ki minden örömét, na meg, hogy kedvére tapogassa, simogassa a lányokat, akik szintén úgy látszott, hogy egy csöppet sem utasítják vissza a sokszor bunkó fiúk alpári, nyíltan provokatív, provokáló, ingerkedő viselkedését.
Réti Gyulát azonban más fából faragták. Anyai nagyanyja arra nevelte, hogy legyen az adott lány akármilyen ostoba, vagy idióta neki, mint legénynek szükségképpen tisztelnie, becsülnie, és ha szükséges védelmeznie illik mindenkit, aki erre rászorul, vagy bajba került. Igen ám! De a szemfüles, és gondoskodó nagymama rendre kihagyta a számításaiból, hogy mi a helyzet akkor, ha az illető lányok elszánt, vad, harcias amazonok képében akarnak bosszút állni a hím társadalom összes tagjain, és persze - mondani sem kell -, hogy a legkevésbé sem szorulnak gyámolításra, vagy éppen pátyolgatásra. 
- Hát... édes fiam! Azt már neked kell megoldani! - szólt ilyen esetben a nagymama intelme. 
A legelső dolog, ami feltűnt neki, hogy mint frissen beiratkozott gimnazista ebben az oktatási intézményben valamivel szabadabb szelleműbb, és liberálisabb volt a légkör, mint mondjuk az általános merev, és poroszosan konzervatív falai között. Itt mintha mindenki szabadon azt tehette volna, amit csak akart. A lányok kihívó, nyálcsorgató ruhákat vettek fel, mely többet megmutatott hirtelen fejlődésnek indult, bimbózó testükből, mint amennyi ildomos lehetne ilyen korban, míg a fiúk előszeretettel öltözködtek balhézós hippiknek, vagy vagány rockereknek, akik elsősorban rossz magaviseletükkel, és szándékos verekedős stílusokkal vívták ki önmaguk ellen az iskolai vezetőség nemtetszését, elszánt haragját. 
Az is túlontúl meglepte, hogy a kezdeti, kamaszkori szerelmet egyesek mennyire nyíltan fel merik vállalni, és naponta több alkalommal is gyakorolják. Ez legtöbb esetben a változatosan simogatós csókolózástól, egészen a forró, hosszantartó flörtölési szokásokig terjedt. 
Néhány elszántabb, és talpraesettebb lány még előszeretettel kérkedett is vele, hogy neki már megvolt a legelső szexuális élménye, és igaz ugyan, hogy sötét volt, amikor a fiú elővette a szerszámát, de azért mégiscsak megtörtént a dolog, és ezzel, mintha egycsapásra felnőttekké változtak volna a kezdetben naivnak, és túlzottan is gyerekesnek számító dolgok. 
Ahogy a gimnázium kissé komor, letisztult, merev formavilágú épületéhez ballagott újból úrrá lett rajta a kísértő késztetés, miszerint: hagyja a francba az egészet, és inkább sürgősen mutasson hátraarcot és inkább hagyja ki ezt a megkezdett első napot. 
A nyüzsgő hangyabolyszerű embersokadalom szinte egyetlen csapásra máris magával sodorta teljesen észrevétlen. Mindig is mondogatta, hogy az elektronikai beléptető rendszer kész vicckategória, hiszen mi van akkor, ha valaki mondjuk otthon felejti a diákigazolványát, aminek mágneses chipje elvileg kinyitja a beléptető kaput? Vagy ha mondjuk valaki elvesztette az igazolványát és most szégyenkezve nem mer senkinek sem szólni róla, hiszen az nagyon ostoba és égő érzés rá nézve? 
Végül úgy döntött, hogy egye fene. Több is veszett már Mohácsnál, nem igaz?! Annyira lassítva ment, mintha egy láthatatlan mágneses erő arra kényszerítené, hogy inkább hátrafelé menjen, és ne előre. Végül csak-csak odaért az elektronikus kapuhoz, ahol máris két szigorú, lepusztult, őskövületszerű tanár fogadta, akiknek az volt a feladatuk, hogy a diákok megfelelő okmányait, és belépési szándékait ellenőrizzék. ,,Istenem, akár az óvodában." - gondolta. 
Már készítette is elő a saját, személyre szóló diákigazolványát, gondolván, hogy mi baj történhetne, amikor ő mindent a megfelelő protokoll szerint csinál, és különben sincsen rosszfiú, vagy bűnözői képe. Mekkorát tévedett.
Amikor odaért a két aggastyán kinézetű tanárhoz, azok úgy mérték végig, mintha egy újabb társadalomra veszélyes hulladék, vagy söprendék volna, akinek minden mozdulatáról egyenesen ordít, hogy csakis a bajkeverés, és a csetepaték éltetik. 
- Állj csak meg! Diákigazolványt kérem! - szólt az egyik, aki tar volt, és kopasz fejű, akárcsak Kojak. 
- Jó reggelt kívánok! Tessék! - köszönt illedelmesen, és megpróbált barátilag, partnerként közreműködni ebben az egész idegeket borzoló procedúrában. 
- Hé? Ott a hátsó sorban! Mi a jó Isten folyik ott?! - kiabált a másik szakállas, gusztustalan tejeskávészínű köpenyt viselő, szakoktató tanár, akiről később kiderült, hogy egyben igazgatóhelyettes is volt, tehát nem akárki a társadalmi ranglétrán. - Húzzatok onnét, de gyorsan! - parancsolta, majd azonnal kiragadta a kopasz képű tanár kezei közül Réti igazolványát és az elektronikai felismerő rendszerhez érintette a kis mini mikro chipet. A készülék azonban nem jelzett. A kis csipogó hang, mely a szabadságot, és a biztos megmenekülést jelenthette volna főként egy önbizalomhiánnyal küszködő kamasz srácnak csak nem akart működni. 
A szakállas és a másik tömzsi tanár összenéztek, majd erősen megcsóválták a fejüket. Sehogyan sem értették, hogyha valakinek van érvényes diákigazolványa, és látszólag úgy néz ki, mint egy diák, akkor azt miért nem engedi be a rendszer? 
Valamit suttogtak bizalmasan egymás között, míg végül alig öt percen belül megszületett a megoldás. 
- Hogy hívnak? - förmedt rá valamivel ellenségesebben a szakállas igazgatóhelyettes. 
Réti Gyulának máris inába szállt a maradék bátorsága is, és reszketni, izzadni kezdett, akár a nyárfalevél. 
- Ö... bocsánat... ö... Réti... Gyula... - nyögdécselte, mint akit ott helyben keresztre feszítettek.
A két vén pedagógus megint összenézett, majd a kopasz képű jelenléti ívet vett elő, és névsor szerint végigment a neveken. Csak a biztonság kedvérét. Elvégre nem hagyhatják, hogy ellenséges, vagy éppen garázda elemek megzavarják az oktatási intézmény szigorú, és patinás légkörét. Hát azért mégiscsak a méltóságról, meg a hagyományokról van szó. 
- Milyen nevet mondtál? - kérdezett ismét vissza, de ezúttal a kopasz Kojak. 
- Réti Gyula... - felelte alig hallhatóan, majd egy váratlan pillanatban szerencsétlen módon eleredtek a könnyei. 
A két pedagógus - látszólag -, semmire sem tudta vélni, hogy egy közel százkilencven centis, jó húsban lévő, egészségesnek látszó kamasz fiú miért kezd el minden ok nélkül pityeregni, amikor csupán csak egyszerű rutin eljárásról van szó, semmi több.  Megint csak elvonultak tanakodni, és sugdolózni. Megint eltelt jócskán tizenöt perc mire végeredményre jutottak. 
- Szerintem ennek a fiúnak komoly lelki nyavalyai lehetnek... - vélekedett bölcsen a kopaszképű. 
- Á! - legyintett a szakállas. - Nehogy azt hidd! Nem látod?  Arról szól az egész, hogy ki akar játszani minket! Szerintem kísérjük fel az igazgatónőhöz! 
Visszamentek az időközben rendkívül nekikeseredett, és letargikusan szomorú kamasz fiúhoz. 
- Hát... most még beeresztünk, de legközelebb ne felejtsd el érvényesíteni az igazolványodat! - szólt hozzá valamivel kedvesebben a kopasz tanár, míg a szakállas egyetértőn bólogatott. 
Réti szipogva máris felcaflatott a felső emeletek egyikére, ahol órája volt, és kötelezően beállt a sorba, hogy mire jön az adott tanár rend, és fegyelem légköre uralkodhasson. A legtöbb újsütetű osztálytársa - legalább is -, kezdetben észre sem vette, hogy ő is az osztályba jár. Leszámítva azokat a szokásos, és tipikus tökelütött balekokat, akik szinte minden osztályközösség velejáró alkatrészei.
Egyetlen szerelmes párt vett észre, akik a világról szinte tökéletesen megfeledkezve egymásba gabalyodva adóztak Ámor és Cupido együttes szerelmi szenvedélyeinek, és annyira hevesen, és mohón marcangolták, ostromolták egymás ajkait, mintha egymás jótékony, álombéli, romantikus fuldoklói volnának, akik együtt akarják megélni a mindenség halhatatlan gyönyöreit. 
Először az egzotikus arcú, szoláriumos lány volt az, aki észrevette Gyulát. Elsőre is feltűnt neki, mert osztálytársaitól eltérően rendelkezett valami mélyről jövő, ismeretlen bölcsességgel, amivel a legtöbb kamasz még csupán legfeljebb csak a húszas éveiben rendelkezik. 
- Gergő! Legy szíves! - lökte el magáról a jócskán meglepődött lovagját, aki ezt kisebbfajta szemtelenségnek tekintette és máris megsértődött. 
- Hát most még mi a jóistent akarsz?! Nem jól csinálok valamit? Vagy szeretnéd végre élesben is kipróbálni?! - hangos volt, és kihívó, akár egy matador, aki a bikával készül halál tusázni. 
- Kussolj már egy kicsit! Nézd csak azt a srácot! Szerintem valami nincs vele rendben! Annyira... tehetetlennek, és elveszettnek tűnik... - a fiatal lány legelső reakciója az volt, hogy anyai ösztöneire hagyatkozva mindenképpen szerette volna megvigasztalni ezt a különc srácot, aki valahogy szimpatikus lett számára már az első pillantásra. 
- Mi a francot foglalkozol vele?! Inkább smároljunk még egy kicsit aztán úgy is újabb unalmas órák elébe nézünk! - ajánlotta Gergő, majd a nyakát vette célpontba, és kezdte fentről lefelé haladva csókolgatni. 
- Hagyj békén kérlek! - taszította el magától barátját a lány, és zokszó nélkül odament Gyulához, aki nagyon szomorúnak, és elesettnek látszott. 
- Ne haragudj! Hahó! Igen! Te! Bocsi, de nem tudom a nevedet! - próbált vele szóba elegyedni. 
- Gyula vagyok... - közölte. Megpróbálta úgy fordítani arcát, hogy ne látszódjék rajta a kétségbeesés, tanácstalanság, félelem összetett vegyülete. 
- Figyel! Nekem nem kötelező megjátszanod a kemény srácot! Adriennek hívnak! - nyújtotta hamvas kezecskéit, és mutatkozott be. 
Gyula hosszú percekig nem merte elfogadni a felkínált kezet, mert rögtön kiszúrta, hogy a felzselézett hajú srác a sarokban minden mozdulatukat gyilkos féltékenységgel tartja számon. Aztán óvatosan csak megszorította.
- Figyelj, ha bármi gondod van rám nyugodtan számíthatsz! - a lány ezt annyira kedvesen, közvetlenül, és segítőkészen mondta, és olyan dallamos hangja volt, hogy Gyula el sem akarta hinni, hogy a gimnáziumban is találhat majd megértő, segítőkész, kedves embereket. 
Nem is kellett sokat várakoznia, mert hiszen egy éppen csak kialakulófélben lévő osztályközösség olyan mint egy örökké változó gyöngysor, vagy aprószemű lánc, aminek minden szeme óhatatlanul is kapcsolódik egymáshoz. Nem is lehet tehát csodálkozni azon, ha Gyulát is azonnal megkörnyékezte néhány komisz, nehézfejű srác, akinek az okozott leírhatatlan örömöt, ha másokkal szórakozhattak, kisstílű gonoszságokat művelhetnek. 
- Hé,  kis haver! Na, mi a pálya? Gondoltuk kicsit elbeszélgetünk veled, hogy érezd nem vagy egyedül! - máris letelepedett mellé az egyik szemére bandzsa, agyonzselézett, sötétszőke hajú srác, aki menőn szerette volna előadni magát. Mint aki bármit megtehet. Nem vesztegette a drága időt és máris azzal kezdett szórakozni, hogy fogta Gyula mindkét bébielefántokra hasonlító fülét, és mintha pöckölné őket összecsettintette ujjaival. Az embernek ezt követően máris olyan érzése volt, mintha csengve-bongna a füle, akár a nagyharang. 
- Na, mi van pajtás? Csak nem cseng a füled? - röhögött, majd provokálón szalámis szendvicsébe harapott. - Fúj! Te még milyen hányadék kenyereket zabálsz? - rögtön kiköpte a félig megrágott kenyérdarabot. 
Gyula érezte, hogy ismét elszakad a hajszálon függő idegi cérna, mely sebezhetőségét, és érzékenységét volt hivatott összekapcsolni az érzékelhető külvilággal. Máris fátyolossá vált a szeme. Önmagát próbálta bátorítani, és vigasztalni. Csak nem fogja hagyni, hogy egy ilyen kis rohadék letámadja, és kedvére elszórakozzon vele, amikor csak úgy gondolja?! 
Abban a pillanatban, hogy a másik srác elfordult tőle, és kikerült látómezejéből Gyula azonnal bemenekült az iskolai vécék biztonságába. Ott végre legalább kényelmesen megehette a maradék csokis süteményt, amit anyja csomagolt neki az első gimis nap tiszteletére, és amihez azok a szemétládák nem nyúltak. Miközben eszegetett emlékképek, látomások, kusza, eltévedt hangok kezdtek összezsúfolódni folyamatosan gondolkodó elméjében. Még élénken emlékezett milyen hangja van a bordatörésnek, amikor elkezdi nyomni a tüdőt, de úgy, hogy az ember végül már levegőt sem kap. 
,,Egyszer még úgy is elkapunk te szánalmas kis féreg! Ezt jól jegyezd meg!" - fejében a hangok egyre közelebb, és közelebb jöttek. Pedig azt gondolta, hogy amikor magántanuló lett múltját, és emlékeit is egy másik világban hagyta, és már nem háborgathatják. Most azonban tévedett. Nagyon is élőn, és elevenül hatottak. 
Maradék csokis sütijével a gyomrában a koszos falra szerelt tükörbe nézett. A tükör enyhén megvolt karcolva, és a karcolások mentén kisebb-nagyobb repedések jelentkeztek, amitől az emberi tükörkép is eltorzult, groteszk alakzatokat kezdett ölteni. 
,,Te egy puhány, szánalmas, kis pöcs vagy!" - ez volt groteszk tükörképére írva. ,,Apád szerint is gyáva nyúl voltál mindig is, aki képtelen magát megvédeni!" 
Most először sírt, sikoltott fel benne a mélyen lappangó gyermekkor minden elszánt, bosszúszomjas szomorúsága, és megkeseredettsége. Keservesen sírva fakadt, és most a legkevésbé sem bánta, ha újsütetű szemétkedő osztálytársai rátalálnak. Végül a jelzőcsengő megint észhez térítette, és kisírt szemekkel tért vissza az osztályterem elé, ahol a sorokozónál minden kíváncsi, leskelődő szem egyedül csak őt nézte. 
Az újabb unalommal kecsegtető matekórán az óra közepén heves, rázkódó sírógörcsök kezdték összepréselni. Előbb gyomrát, majd egész testét pánikszerű rettegés fogta közre, mintha egy olyan sötét, és világtalan szobában lenne, ahonnét nincs kiút. Hangtalanul sírdogált, és nem is vette észre senki, még a pápaszemes matektanár sem, hogy nagyméretű spirál füzete lapjait krokodilkönnyei teszik előbb ragadóssá, majd foszlóvá a törtek és koordináta rendszerek mentén. 
A matektanár gyorsan befejezte mondókáját, aztán azonnal kiviharzott a teremből, mintha fontosabb dolga lenne máshol. Az osztálytársak többsége is hasonlóképpen cselekedett egyedül Gyula, Adrienn és Gergő maradt a teremben.
Adrienn ekkor látta meg, hogy új osztálytársának kisírt, vörös szeme valószínűleg nagy fájdalmakról árulkodnak. Gergő legszívesebben lefogta volna szépségkirálynő kinézetű barátnőjét, de most – ki tudja miért -, inkább engedett.
- Gyuszi! Mi a baj, hé? – kedvesen vigasztalni, simogatni kezdte fejét, akár egy gondoskodó anyuka.
- Azok a szemétládák a nagyszünetben… - mérges kétségbeesése nem hagyott kétséget Adrienn számára, hogy több mint valószínű, hogy azok a genya srácok lehettek a hátsó sorokból, akik egyébként is imádnak balhézni.
- Rá se ránts! Ne foglalkozz velük! Jársz önvédelmi tanfolyamra, vagy valami hasonló? – kérdezte kedvesen.
- Nem… nem igazán…
- A legfontosabb dolog, hogy ne lássák rajtad, hogy majrés vagy, hogy rögtön bepánikoltál, mert akkor azt hiszik, hogy ők győztek! Próbálj túljárni az eszükön! Gergő és én majd mindenben segítünk! – benyúlt hátitáskájába, mely sokkal inkább hasonlított egy kompletten felszerelt szépségszalonhoz, semmint valódi iskolatáskához, és átadott egy tiszta, puha papírzsebkendőt.
- Tessék! Töröld meg a szemeidet! – kezeivel finoman megérintette elveszett, gyerekes arcát. Egy eltévedt, kifejező könnycsepp véletlenségből ujjbegyén fennakadt, és vékony fonalat hagyva lecsepegett ujjáról.     

AZ ÁLMATLANSÁG FEKETE PONTJAI

Az álmos reggelek rendre kilépnek
kényszerképzetek komfortzónáiból.
Mintha önmaguktól átcipelnék a tömörré tett jelenlétet.
Rossz rémálmok ordas csapdái
ellen orvosság-menedéket ad.
A megtréfálható elme szerkezetének
nyúlványán fel-felcsillan
még egy továbbadható, nyilvános ajándék-mosoly.

Szépséggel, egzotikummal s dühvel
minden alattomos színjáték jól táplálható.
Az ember magatehetetlen játékbábuként,
kit a Sors már elégszer rángatott váratlanul
sarkon fordul s inkább hurokba dugja fejét.

Fölvonók gyártási hibás ketrecében mindennek
új értelmet adhat a józan, céltalan átgondolás:
Ki miért lett hibás, vagy éppen vétkező?!
– A nap huszonnégy elcseszett órájában
burok-magányban
körforgást kattog füleinkbe a digitális óra.

Mit is jelenthet összezavart,
finom idegünkben a dominó játék
ha már a hallucináció is rég megcsal, majd hazudik?
Az online-digitális tér Szaharájában már mindenki
egyre tökösebb, egyre bátrabb.
Tudható: kiszámított következményeknek
sem lehet mindig kockázata.

A távolból kétségbeesett kapcsolatteremtőket lehet hallani.
A fantázia, akárcsak a hazugsággal leöntött
valóság kénytelen,
megvesztegetésekkel fenntartani
s működtetni önmagát.
Társul z eszméhez még egy-egy jól
csalogató, popkultúrás trend
– kell a megtévesztés olcsó látszata, új mesterkélt,
agymosott droidokat gyártani.
– Álmatlanságunk örök, kozmikus fekete-pontjai
kénytelen-kelletlen körbe vesznek minket,
ellenhatással vannak ránk!