SOSEM LEHET MEGEMÉSZTENI!                    

A legnagyobb feltűnést - általában -, mindig azok a nők gyakorolják egy adott társadalmi csoportra, akik vagy dögös szuperbombázók, vagy olyan fizikai adottságokkal rendelkeznek, melyekre óhatatlanul is a legtöbb ember nyálcsorgatón, sóvárgó mohósággal felkapja a fejét. Egyesek még elismerésük jeleként füttyentgetnek nagyokat.
A fantasztikusan sugárzó,  nagy barnaszemű teremtés, kontyot viselő, nyárias szoknyáját akár a legfinomabb anyagból is szőhették volna. Magas sarkú cipőt, és kis táskát viselt, mindene annyira tökéltesnek, kifogástalannak tűnt, mintha a Monacói Hercegségből, vagy valamelyik alkotmányos monarchiából jött volna látogatóba.
Sugárzó, angyali lénye egyáltalán nem volt tekinthető sem szokványosnak, sem megszokottnak. Minthogy a legtöbb ember nehezen is tudta volna elképzelni, hogy Grace Kelly, Audrey Hepburn, vagy Pier Angeli egyszerűen lemenjen a sarki közértbe bevásárolni. Ez egyszerűen totális képtelenségnek tűnt, egy olyan korban, ahol sajnos a legtöbb ember a szeme után megy, és nem a szívére hallgat.
Sokuknak például fel sem merült a gondolataiban, hogy ennek az álomszép, kifinomult, és bizonyára roppant intelligens, arisztokrata stílusú nőnek milyen nyomorúságos, szomorú, kiszolgáltatott volt a gyerekkora. Nem csupán azért, mert rút kiskacsának bélyegezték, és szigorkemény anyja nem győzte állandóan figyelmeztetni, mindig is egy kövér, hájas tehén lesz belőle - most mégis, ahol végigment adott esetben egy bevásárlóközpont sorai között a legtöbb ember zokszó nélkül hátrafordult utána, és elismerő pillantásokkal dicsérte.
Most is csupán azért ugrott el szabadidejében élelmiszert, és egy-két apróságot venni, mert rajongásig imádott nagymamája, akinél szívet megható nyári vakációkat tölthetett nagyon beteg lett, és a felnőtt nő mindenben támogatni, és segíteni szeretett volna neki, mert úgy érezte lelke mélyén, hogy ennyivel mindenképp tartozik.
A szükséges alapvető, tartós élelmiszerek mellett még vett pár dolgot, és mire végigjárt és megfontolt precízséggel megvásárolt mindent, amiről úgy gondolta hasznos, vagy fontos lehet a nagyméretű bevásárlókocsija is jócskán megtelt.
Amikor a pénztárhoz gurult a bevásárlókocsival szinte azonnal szemet szúrt neki egy pöttöm kislány, aki keservesen sírdogált, mert anyja éppen akkor ordítozott vele torka szakadtából, és úgy nézett ki, hogy kishíján menten fölpofozza ott mindenki szeme láttára.
- Nézz rám, ha hozzád beszélek! Az a legkevesebb, hogy rám néz, ha hozzád beszélek Adrienn! Mégis mit képzeltél magadról, mi??? Nem zabálhatsz több édességet! Így is egy nagy, kövér, hízott disznó vagy! Szánalmas, és gusztustalan vagy, akárcsak az az idióta apád, aki csak egész nap sört vedel, és focimeccset bámul.
- Ma-mami... miért haragszol rám...? Mi-miért vagy dühös...? - szipogta rendkívül elveszetten, elkeseredetten, és totálisan megfélemlítve a kislány.
- Nekem ne merészelj sírni! Megértetted! Mindenki minket néz! Mikor nősz már fel végre?! - húsos karjait azonnal rángatni, ráncigálni kezdte, mint egy ócska krumpliszsákot.
A gyönyörű, intelligens, kifinomult nő tőlük két vásárlónyira állt, és most megkérte az első két vásárlót, hogy hadd állhasson be a dühöngő anyuka mellé, amit a két másik, idősebb, nyugdíjaskorú zokszó nélkül meg is engedett. Talán éppen itt volt az ideje annak, hogy valaki móresre tanítson egy dühöngő szülőt, aki elfelejtett gyerekmódra gondolkodni, és érezni.
- Szervusz kicsim! Hogy hívnak? - kedvesen leguggolt hozzá, hogy testük egy vonalba kerüljön, és ne kelljen fensőbbségesen beszélgetni vele. - Az én nevem Anna! - nyújtotta kedvesen kezét, mire a megilletődött, és kisírt szemű kislány is kinyújtotta húsos ujjacskáit, és óvatosan megfogta a makulátlanul finom, és gyöngéd kezet.
- Adrienn vagyok... öt éves... - felelte bizonytalanul, nagyon félősen. Talán arra gondolhatott, mekkora patáliát fog csapni idegbeteg anya, ha észreveszi, hogy szóba állt egy kedves idegennel.
- Nincsen semmi baj kincsem! - benyúlt kistáskájába, kivett egy monogramos selyemzsebkendőt, és óvatosan felitatta vele a kislány őszinte könnyeit. Óvatosan megtörölgette nagyon elveszett arcocskáját.
- Nagyon okos, és szép kislány vagy! - igyekezett bátorítani, támogatni, hiszen pontosan tudta miket élhetett át szomorkás gyerekkori életében eddig. - Mit szeretnél kicsim?
- Anyukám mindig azt mondja ne álljak szóba idegenekkel, mert ők gonosz bácsik, és nénik!
- Anyukádnak igaza van, de én megmondtam, hogy hogy hívnak, és be is elmondtad, így már nem vagyunk idegenek egymásnak, nem igaz?!
A kislány ezen erősen elgondolkozott, majd barátságos, és kíváncsiskodó kifejezés jelent meg arcocskáján. Úgy tűnt, már nem akar többet se sírni, se szomorkodni.
- Te sokkal jobb vagy, mint az anyukám! - hálás kis szíve valósággal csilingelt, ahogy fátyolos szemein át ránézett. Őszinte hála ragyogott bennünk.
- Jaj, de drága vagy! - óvatosan megölelgette. - Szeretnél egy fagyit, vagy csokit?
- Szeretem a csokit... - felelte kis madárka hanggal.
- Tudod mit te választhatsz milyet szeretnél?
- Én??? - döbbent meg a kislány elkerekedett, hitetlenkedő szemekkel.
-  Bizony, bizony csillagom! Akkor hát? Válasz?
A kislány erősen koncentrált, törte kis buksi fejecskéjét, hogy vajon melyik lehet a legfinomabb csoki, amit valaha is kóstolt. Pufók kis kezecskéivel rámutatott előbb az egyik csokimárkára, aztán sorrendben a másikra, ahány fajta csak ki volt rakva a pénztár melletti rekeszbe. Látszott rajta a heves félszegség, ami általában akkor fogja el a legtöbb embert, mikor döntéskényszer előtt áll, és állást kell foglalnia.
- Szerintem ez a három nagyon jó választás kicsim! Én is ezt választottam volna! - simogatta meg kedvesen a kislány haját, majd a kért csokikat a feketeszínű futószalagra rakta. A váratlan fenyegetés éppen ebben a pillanatban robbant csak igazán. 
- Hé! Hogy merészeli?! Mi az ördögöt akar az én lányomtól?! - rángatta durván, és erőszakosan el a gyönyörű, egzotikus nőtől a dühöngő anyuka lányát.
- Üdvözlöm kedves asszonyom! Anna vagyok! Bűbájos kislánya van!
- Nem ezt kérdeztem maga ócska riherongy! Arra feleljen, hogy mi a francot akar a lányomtól?! - ellenséges, támadó állást vett fel. Úgy tűnt, mint aki bármelyik pillanatban támadásra készül. Szinte vérben forogtak méregető szemei.
- Kedves Asszonyom! Ne legyen irracionális, ha megkérhetem! Nyugodjon meg! félreérti a helyzetet!
- Engem maga ne nyugtasson! Érti?! Ha még egyszer a lányomhoz szól, akár egyetlen szóval is megtalálom magát, és kicsinálom! Világos?! - látszott, hogy az idegbeteg, szemlátomást hihetetlenül dühöngő anyukával a csinos-stílusos nő semmit se tud kezdeni. Nagyon megsajnálta az időközben megint sírdogálni kezdő kislányt, akinek pusztán csak az volt az egyetlen hibája, hogy szóba állt egy kedves, barátságos idegen nénivel.
- Te pedig jegyezd meg! - durván, erőszakosan ragadta meg a pufók kislány húsos karjait. - Ha még egyszer ellent mondasz nekem akkora pofont kapsz, hogy lerepül a fejed! Most pedig egy-kettő! Pakold be a cuccokat a kocsiba, aztán irány haza. Már megint miért sírsz?! - ekkor akarta visszakézből megütni, nem gondolva tettei következményeiről.
- Asszonyom! Ezt mégsem kellene! - állította meg előbb szóval, majd határozott kézmozdulattal az erőszakos anyát Anna.
- Hogy merészeli, maga kurva...?! - meresztette rá vérben forgó, mérges forgó szemeit. - Feljelentést fogok maga ellen tenni a rendőrségen! Eresszen el azonnal! - rikácsolta.
- Sohase merészelje még egyszer megütni a saját gyerekét! Pláne ne nyúljon hozzá ennyire durván! Megértette?! Nekem is ugyanúgy jogomban áll feljelenteni magát, de én a gyermekvédelmi szolgálatot is felhívom! Sőt! Ha kell elmegyek az emberjogi bíróságra is! - határozott, talpraesett nő benyomását keltette. A legtöbb boltban tartózkodó, főként nyugdíjaskorú vásárló még elismerően meg is tapsolta.
- Ezt nem ússza meg ennyivel! Érti! - a totálisan idegileg zakkant anyuka megalázott tehetetlenségében már csak annyira futotta, hogy üvöltözve kezdett beszélni, mint a fába szorult féreg. - Majd meglátja! Börtönbe csukatom magát! A kislány sírva nézett egyik felnőttről a másikra. Kis angyali lelkében egymást kergették a félelmetes, kósza gondolatok. Ha hazaérnek a bevásárlásból anya egészen biztos megint megfogja verni, hogy valakin levezethesse az aznapi felgyülemlett feszültséget.
A csinos nő most lehajolt a kislányhoz, és nagyon szomorúnak látszott:
- Őszintén sajnálom kicsim! Te nem tehetsz semmiről! Meglásd! Minden rendbe fog jönni előbb-utóbb! - gyöngéden megpuszilta kisírt, pufók arcocskáját. Felállt, és fenyegetően, komolyan az anyához intézte szavait:
- Megismétlem! Sohase merje megütni ezt a kedves, kis angyalt különben még találkozunk, és akkor nem leszek ennyire udvarias! A kifizetett csokikat a kislány aprócska markának adta. Legalább úgy érezheti, hogy ő is kapott valamit ezen a szomorú napon.
A dühöngő, mérgelődő anyuka - legalább is addig, amíg mindenki láthatta -, egy ujjal, sem merte durván rángatni kislányát. Hagyta hadd cipekedjen egymaga a gyerek a bepakolt csomagokkal. A legtöbb bolti vásárló kíváncsi érthetetlenséggel szemlélte a meghökkentő, és szomorú események láncsorozatát. A csinos, kifinomult hölgy kilépett az üzletből, igyekezvén megőrizni talpraesett méltóságát, ám abban a pillanatban, hogy elsétált az autóparkolókig elbújt egy nagyobb teherautó mögé az árnyékba, ahol avatatlan, vizsla szemek nem láthatták, és keservesen sírva fakadt...          

TITKOS BESZÉD

Megérzem a hontalan, kis árva szorongót.
Hitehagyott, hajótörött, magány ágaira kitett,
kiaggatott, csenevész kisgyereket.
Érzem már megint a régi nota! – mondják.
Érzem a méltatlan gyermekkori sérelmeken,
gáncsolások bukásain őrködőket,
mennyire igaztalan, méltatlan lehetett
csupán minden átélt
s megtett út az általánosból az egyetemig.

Megérzem csontig hatolón az egy
agymosott eszmerendszerben gondolkodó,
hűséges alattvaló idiótákat,
az önmagukban mérgeskedőket,
tétován egyensúlyozókat.
S érzem az idillt tápláló,
ócska-hazug, mocsok-szavakat
miközben temetkeznek
szükségtelen az ideje korán távozottak.

Álmomban is megérzem a
rémálmokat-kísértő Sátán-kutyáját.
Fűrészfogak húst-marcangoló,
vad-tajtékos, veszett tébolyát
– akár a totális megőrülés
meggyökeresedni látszó szinonimáját.
Morze-jelekkel ügyeskedő félkegyelműek
vagy tébolyodottak csupán
csak önmagukon mosolyoghatnak.

S megérzem sajátjaim nyomán a bélyeget,
kalodát kapott sebezhetőséget.
Ma lelki segítséget esdeklőkre is
süket csönd, jeltelen közöny feleselget.
Mondhatnám: Hát, igen! Ez jellemző!
Érzem bennem téblából az ítélet parancs-szava,
és a mélabúsan rekedtes harangszó.

Nem tudhatni otthoni-e vagy hontalan
hajósok fohász-hajkiáltása is egyben.
Lelkeim ablakok üvegvásznán
a messzeségbe nézelődnek.
Teljesen zajtalanul történik már
meghurcoltatás s elárulás.
Majd szólíthat bennünket
a bejelentetlen agyonhallgatás.
Érzem: az enyhület ritka sötétjén
még átderenghet várakozón
valami visszafojtott, zajtalan beteljesültség.
A megnyíló föld gyomrába
mindahányan önként menetelünk…

MEGCSÚFOLT ÁLMOK

Vasárnap délelőttre beszélték meg a reklámfotózást. A kiszemelt szupermodellalkatú, fiatal hölgy már feltűnt bizonyos címoldalakon, és előszeretettel szemelte ki magának mind a köz – és a bulvármédia. Kisebb műsorvezetői feladatokat látott el, ami nagyjából kimerült annyiban, hogy állandóan mosolyognia, bazsajogni kellett az őt vevő kamerának, miközben szinte minden szándékosan lebutított, naiv, és túlságosan is gyerekes interjúk közben semmitmondó kérdéseket tett fel az adott interjúalanyoknak. Sajnos a legtöbb ember minden esetben az anyagi haszon reményében vállal el egy-egy megbízást, vagy munkát, miközben – főként saját, hivatalos közösségi média oldalaikon előszeretettel szeretnek olyan hangzatos fogalmak, és címkék mögé bújni, mint: akarat, kitartás, és hit, aminek természetesen semmi közük sincsen ahhoz, hogy valaki megkaphatja-e az áhított álomállást, vagy marad negyvenvalahány évig a maga jól megszokott helyén, miközben napi tizennégy órás műszakban gyakorlatilag egész életét is ledolgozza, miközben nem is élt.
A vállalkozás – ahová a fotózást meghirdettek -, a XII. kerület kissé sznobszintű, újgazdagok által közkedvelt lakóövezetébe esett, ahol az egyszerű, dolgozó kisemberek többségének általában olyan érzése van, mintha egy egész más földrészen, vagy idegen bolygón mozogna, ahol minden szép, és jó, ahol nem kell senkinek sem attól tartania, hogy kirabolják, vagy megkéselik, és ahol – kivételesen -, még a rendőr is hajlandó érdemben, feladatát ellátva intézkedni, nem csupán csak abban az esetben, amikor súlyos baleset, vagy vér folyik.
Pocakos, pasaszerű, idősödő férfi nyitott ajtót. Az embernek olyasféle érzése volt, ahogy a szeme sarkából apránként próbálta megfigyelni a részleteket, mintha a férfi időnként kéjes élvezettel megnyalogatni kezdte volna húsos ajkát, mintha gusztálná, végig mérné az ide érkezőket. Volt benne valami visszataszító meztelencsigaság, amitől az embernek önkéntelenül is hányingere támad. Ráadás a dohos pinceszag is ezt a hangulatot volt hívatott elősegíteni. Olyan levegője volt az egész háznak, mint ahol már évek óta nem szellőztettek egy kiadósat.
A férfi lábán agyonmosott, rolytosodásnak indult télies zoknit, és háziköntöst viselt, melyet – ki tudja -, mióta nem mostak ki. Minden lomha, tunya lépésével mintha az időt akarta volna megállásra kényszeríteni. Súlyfeleslegére pillantva felvezette a fiatal modellt egy csigalépcsőn, egy tágasabb műterembe, ahol jóformán búja, és szeles levelű szobanövények szolgáltattak néminemű dekorációt, azok is inkább az ablaküveg irányába voltak téve, vélhetőleg azért, hogy eltakarják a kíváncsiskodni vágyó szemek elől a kilátást. A fotós – szintén harmincas éveiben járhatott, ám őszülőfélben lévő szakálla mintha meghazudtolta volna eredeti korát -, máris felállt, és kissé idegesen topogva kezet nyújtott a kedvesen mosolyogni próbáló modellnek.
– Szia, mi a pálya? Akkor hát, kezdhetjük? – kérdezte kissé beképzelt módon, miközben úgy mérte végig a fiatal húszas éveiben járó nő összes porcikáját, akár egy hentes a vágóhídon az eladásra váró friss húsokat.
– Szia! Gabi vagyok! – nyújtott kedvesen kezet a másik, és most egyáltalán nem bánta, hogy két oldalról arcra puszit kapott. Csöndesen levetkőzött a szoba végében elhelyezett paraván mögött.
Alig öt perc múltán lépett elő a fiatal nő meglehetősen sokat mutató, lenge, pongyolaszerű ruhában, mely nagyon is sokat megmutatott gömbölyded idomaiból, és sportos alkatából, ami miatt kissé feszélyezve érezte magát. Pedig hány és hány alkalom volt már eddigi karrierje alatt, amikor az adott sztárfotós azt kérte, hogy természetes szépsége érvényesülhessen, és egyszerűen csak bízza magát a kamerára, és adja önmagát.
– O.K. Nagyszerű! Akkor állj ide a fényeket előterébe, és mehet a pózolás! Engedd el magad! Gondolj arra, hogy egy tengerparton vagy, nyár van, és nagyon jól érzed magad.
A modell nem vette észre, hogy a sztárfotós fokozatosan a bizalmába férkőzik. Azt szokták mondani egy-egy újabb megismerkedés alkalmával, hogy az ember minél inkább magabiztos, és önbizalommal teljes, együtt érez a másikkal annál hatékonyabban képes elnyerni, és birtokolni a bizalmát. Márpedig ez a hölgyeknél az első szempont.
– Igen! Ez az! Pontosan erre gondoltam! Harapj az ajkaidba, hogy fájjon! Szeresd a kamerát! Meglátod nem bánt! – bíztatta, bátorította a maga módján, miközben folyamatosan kattogott a vaku olyan éles fényekkel, hogy a fiatal nő bő fél óra múltán már valóban úgy érezhette, hogy kissé jojózik a szeme. Egyébként a szemüveget részesítette előnyben a kontaktlencse helyett, amit mindig is próblémásbbnak, körülményesebbnek gondolt felhelyezni retinájára.
A fotózással alig ötven perc alatt végeztek is. A modell kicsit szapora lépésekkel hátra ment a paraván mögé, és gyorsan felöltözködött. Korántsem volt kedve egész nap lengén mutatkozni, ráadásul még mindig egy vadidegen férfi társaságában.
 A sztárfotós odament az egyik sarokasztalhoz, ahol fényképészethez szükséges digitális eszközeit tárolta, és a notebookját, amire a legtöbb fénykép máris fel lett töltve, és aláírt egy hivatalosnak tűnő formanyomtatványt, mely szerint az adott modell ebben és ebben az órában a műtermében megjelent, és a munkáját maradéktalanul ellátta, és ennyi és ennyi összeget fizet neki. Majd kérte a modellt, hogy írja alá a nyomtatványt az aláírás rubrikában.
– Szeretném megkérdezni, hogy mindennel megvoltál elégedve? – nézett a sztárfotósra.
A fotós meglátszott, hogy összehúzza szemöldökét, fikszírozza, keresgéli a megfelelő szavakat, hiszen nem akarhat feleslegesen megbántani senkit.
– Igen! Figyelj ide! Nem tudom, hogy eddig hol dolgoztál, talán nem is érdekel, de sajnos az eddigi munkád egyelőre… nem üti meg a nálunk használatos mércét… már ha érted mire gondolok? – válaszolta lekezelő, arrogáns hangnemben, ami háromszázhatvanfokos változás volt ahhoz a megnyerő közvetlenséghez képest, amit a fotózás kezdetén tanúsított.
– Oh! Értem! Hát ezt őszintén sajnálom, de mint mondtam csakis olyasféle munkát, és feladatot vállalok el, mely nem láttat többet, mint amennyi feltétlen szükséges. – rendkívülien megbántottnak, sebezhetőnek érezte magát ebben a pillanatban.
Ő igenis profi modell, és eddig mindenki, akivel együtt dolgozott – főként külföldön -, maximálisan megvoltak elégedve a munkájával. Egyáltalán nem érthette, hogy akkor most miért kell megint kekeckedni?
- Figyel kisanyám! Ha azt hiszed, hogy ebben a városban majd fogsz magadnak egy balek palimadarat, aki ugyanannyit kész fizetni ezekért a selejt fotókért, mint most én akkor máris szedheted a sátorfádat! Vagy most itt rögtön hajlandó vagy egy kicsit… többre is? – a reklámfotós hangján erősen érződött, hogy valószínűleg már számos nőnek tett kecsegtető, görbe ajánlatokat, és egyáltalán nem úgy festett, mint akinek erkölcsi gátlásai, vagy bűntudata lenne. – Na? Akkor mi legyen kis tündérem, mert ma még rengeteg dolgom lenne rajtad kívül?! – nézett rá kérdő tekintettel.
- Bocsánat, de én… erre képtelen vagyok… - közölte, majd odaballagott a spanyolfal mögé, és máris vetkőzni kezdett, hogy visszavehesse utcai ruháit.
- Nem baj kicsi szívem! Ha neked nem kell a lóvé! Akkor hagyjuk! – közölte kimérten, lekezelően a fotós, majd egy váratlan pillanatban, mikor a csinos nő nem figyelt oda a digitális fényképezőgép lencséjét szándékosan úgy fordította, hogy pikáns, aktképek készülhessenek az illető emberekről, akik a spanyolfal mögött öltözködtek.
A reklámfotós szándékosan nem szólt róla, de a helységben mindenütt leselkedő kamerákat telepített a biztonság kedvéért, hogy minél több profitra és haszonra tehessen szert. Voltak napok, amikor egy-egy fényképes felvétellel százezer forintoknál kezdődő pénzösszegeket is nyugodt szívvel kitudott zsarolni. Elvégre a mostani anyagiasodott világban sosem árt, ha az ember egynél több lábon áll.
- Hát akkor… viszlát! És bocsánat, ha gondot okoztam volna… - köszönt el a fiatal modellhölgy.
- Igen. Szia kisanyám! – szólt félvállról a fotós, és már dörzsölte tenyerét, hogy milyen összeget kérjen vadi új fényképsorozatáért a készülő férfimagazintól. Pár száz ezret egészen bizonyosan.
A modellnő kicsit kiábrándultan, és elkeseredetten ment hazafelé, majd legelső cselekedete az volt, hogy gyorsan felhívta telefonon legjobb barátnőjét, és részletesen beszámolt neki a kisstílű aljasságokról, amikre megkérte az adott fotós.
- Te most hülyéskedsz velem Lili? – kérdezett vissza a barátnője a vonal túlsó felén.
- Isten bizony így történt! Mióta is vagyunk már a legjobb barátnők? Az óvoda óta!
- Ez igaz! Bocsáss meg! Én a helyedben azonnal felhívnám a zsarukat, vagy feljelentést tennék legalább a foto stúdió ellen! Hogy veszik a bátorságot, hogy az adott modellek beleegyezése nélkül aktfotókat készítsenek?! Micsoda arcátlan szemétség!
- Nekem már nagyon elegem van az egészből! Szerintem el kellene felejtenünk ezt a dolgot egyszer és mindenkorra!
- Na ne szórakozz kedves barátném! Ne játszd itt nekem az irgalmas szamaritánust! Igenis feljelented azokat a rohadékokat! Mindjárt a lakásodra megyek! – a vonal végén lerakta a barátnő, és már rohant is Lili lakására, hogy vigaszt, és támogatást nyújtson.
- Olyan jó, hogy itt vagy! – ölelték meg egymást régi barátnőjével, aki most egy rockerénekesnőre hasonlított szegecselt bőrdzsekijével, és motoros csizmájával.  
- Most pedig részletesen elmeséled nekem, hogy mi történt azon a fotózáson, és utána feljelentést teszünk! – közölte a barátnő ellentmondást nem tűrően.
Lili elmesélt mindent részletesen. Attól kezdve, hogy a reklámfotós gusztustalan módon nyalogatni kezdte kéjes élvezettel ajkait, és folyamatosan az alakját, és a melleit stírölte miközben fotókat készített róla. Végül azt se felejtette ki, amikor arra kérte, hogy meztelenkedjen.
- Az a szemétláda kis strici! Az aljas kis féreg! Fogadni mernék, hogy az egész helység telis-tele van rejtett kamerákkal!
- Ezt honnét veszed?! – nézett rá kíváncsian.
- Jaj, már! Ne hülyíts! Ezt éppen te kérdezed tőlem a nagy krimisorozatfüggő?! Elvégre modern kütyüket bárhol lehet kapni, vagy nem?!
- Igaz… így igaz! – töprengett.
- Na látod! Amiért én aggódom, az-az, hogy ez a szemét strici lehet, hogy készített rólad néhány kompromittáló képet, ami már lehet, hogy megjelent! Azt senki se tudja helyrehozni, hacsak nem égetjük el az összes férfimagazint! Ugyebár az teljesen lehetetlen!
- Akkor? Mit csináljunk?! – kezdte tördelni apró kezeit Lili.
- Nyugi kisanyám! Először is hidegvér! Aztán irány a rendőrkapitányság! Aztán meghúzzuk magunkat egy ideig amíg a zsaruk hajlandóak lesznek lépéseket tenni az ügyben!
- És… és ha nem történik semmi…? Akkor?
- Akkor bemegyünk a fegyverboltba és jól bevásárolunk, nehogy az a rohadék ide merészelje dugni a mocskos pofáját! Remélem a lakáscímedet nem adtad meg? Ugye?!
- Nem! Hát persze, hogy nem!
- Okos kislány!
Lili és legjobb barátnője megtették a rendőri feljelentést, és fegyver helyett mégiscsak a kalapácsnál, és a paprika, és bors spray keverékénél maradtak. A barátnő még szerzett is egy megbízható lakatost, aki biztonsági zárral szerelt fel a bejárati ajtót, így már legalább öt záron kellett áthatolni, ha valaki be akart jutni a lakásba.
Lili jól gondolta. Bár a rendőrök vizsgálódni, nyomozgatni kezdtek, de a bizonyítékok sehogyan sem egyeztek, és az adott férfimagazinok címoldalán mindenütt Lili meztelen, művészi fényképe köszönt vissza.
- Figyel ide! Tudom, hogy ez számodra sovány vigasz, de legalább nézzük a dolgok jó oldalát! Te megúsztad épp bőrrel, és csakis ez számít!
- Ha belegondolok, hogy az a csúszómászó még vajon hány lánynak ajánlotta fel, hogy meztelen képeket készít róla ráadásul kisebb vagyonkért! Elfog a hányinger!
- Most az a legfontosabb, hogy próbálj megnyugodni! – a barátnő biztos, ami biztos alapon az összes önvédelmi gáz sprayt amit összevásárolt Lili lakásában hagyta, és vett egy közepes méretű viperát, és sokkolót is – csak a biztonság kedvéért, majd hazament.
Lili a következő lélekpróbáló, viszontagságos napokat az ébrenlét, és az álom határsávján töltötte. Rettegett elaludni, helyette egy játékmackót szorongatott, mint kislány korában.          

BALSZERENCSE

A villamosvezető szinte semmit sem vett észre. Olyan fületeg, áporodott, páradús, kánikulai nap volt ez is akárcsak a többi nyárias nap. Egykedvűen végezte a munkáját. Ha tilos jelzést kapott természetesen addig nem indult el, amíg a kis lámpa sárgára nem váltott.
A szerelvény pengeéles acélkerekei gördülékenyen mentek át a vágányokon. Nem szóltak, nem figyelmeztettek, hogy egy idősebb aggastyánkinézetű, valószínűleg hajléktalan férfi fekszik a sínek között, és úgy tesz látszólag, mintha csak szunyókálna.
Az egyik utas - akibe szorult néminemű lélekjelenlét -, azonnal meghúzta a kis piros vészfékező kart, és a szerelvény kocsija vészterhesen, csikorgó fékezéssel megállt, majd parancsszóra az összes automatikus lengőajtó kinyílt.
- De hát mi történhetett?! - néztek önmaguk között össze az utasok, mintha csak éppen valami újdonságra lennének kíváncsiskodva figyelmesek, mely talán jótékonyan kibillentheti őket unalmas, molyrágta hétköznapjaik egyhangúságából.
- Súlyos baleset történt tisztelt utasok! - recsegte visszhangzó, megtört szavait a vezetőnek mikrofon. - Felhívom szíves figyelmüket, hogy a szerelvény most pár órát várakozni fog! Átszállásra van lehetőségük! - ezt követően a vezető villámgyorsan kiugrott vezetőfülkéjéből, majd azonnal a bajba jutott férfihoz rohant, és letérdelt hozzá, hogy kitapogassa hevenyészett pulzusát. Mindvégig pánik, és halálfélelem uralkodott felette, hiszen amennyiben bebizonyosodik a feltételezés, hogy neki is köze lehet egy halálos kimenetelű balesethez szinte azonnal felfüggesztik, és azonnal el is veszítheti az állását.
Két kezével megragadta az aggastyán két élettelen karját, és óvatosan igyekezett elvonszolni a sínek melletti kiégett füvezett részre. Mobiljával riasztotta a mentős diszpécsert, aki szavát adta, hogy legalább fél órába is bele telhet, amíg a csúcsforgalomban egyáltalán sikerül kiküldeniük egy esetkocsit a helyszínre, addig igyekezzen mindent megtenni, hogy életben tartsa az ismeretlen férfit.
A legtöbb idősebb, nyugdíjaskorú utas egy emberként a szerelvény ablakaiból figyelte mi történik. Egyesek drámaian felsóhajtottak, mintha csak éppen színházban lennének, vagy egy rosszul sikerült színházi előadást néznének végig, míg a fiatalabb generáció tagjai közönyös tunyasággal inkább elhagyták a helyszínt, nehogy a végén még őket is kihallgassák a rendőrök.
- Hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet a mostani világban! - sóhajtott fel hangosan valaki.
- Miért nem jönnek már azok az istenverte mentők?! Már alig él a szerencsétlen! - mondogatták idegeskedve többen is.
A villamosvezető levette totálisan átizzadt felső, egykor patyolattiszta ingét, majd két tenyerével nyomkodni kezdte az aggastyán mellkasát, hátha beindulnak a legfontosabb élettani funkciók. Amikor látta, hogy ezzel nem megy semmire következett a mesterséges lélegeztetés. Öt percenként igyekezett levegőt pumpálni az aggastyán orrába, majd jöhetett a mellkas további ütemes nyomogatása. Mintha érezte volna, hogy ez az ismeretlen, hajléktalan férfi egyedül azért feküdt le a villamossínekre, mert megakart halni, de valószínűleg a rekkenő kánikulai hőségben megállhatott a szíve, mielőtt a villamos jött volna.
Mire a mentők jó fél órás késéssel megérkeztek a villamosvezető még mindig folytatta az elsősegélynyújtást, mert mindenképp fenn akarta tartani a látszatot, miszerint: Nem lesz semmi baj!
Két mentőstiszt kezdte serénykedve vizsgálni az élettelen testet, majd alig tíz perc után közölték az egyértelmű tényt, hogy az illető ismeretlen valószínűleg infarktusgyanú miatt veszíthette életét. Őszinte sajnálatukat fejezték ki, majd visszaültek a mentőautóba, és szirénázva elhajtottak.
- Ennél szomorúbban, szerencsétlenebbül már ritkán kezdődhetne a napom! - szögezte le hangosan a vezető. Alig tizenöt perc múltán két szirénázó rendőrautó is feltűnt szinte a semmiből, és a kiégett pázsiton fékeztek le, mintha csak ezzel a helyszíni intézkedést szerették volna látványosabbá tenni.
Két kék egyenruhát viselő rendőr szállt ki a kocsiból. Egy férfi és a fiatal nő. A fiatal nőn inkább meglátszott, hogy életéből most van először terepen, és valószínűleg most láthat először holttestet. Azonnal távolabb ment kollegáitól, és a fűre hányt. Az egyik kollega segítőkészen zsebkendőt adott neki.
Az egyik rendőr máris célba vette a - látszólag -, teljesen halálra rémült villamosvezetőt, mintha ő lenne a főben járó gyanúsított. Hivatalosan lépett oda hozzá, majd néhány szükséges, kötelező kérdést tett fel:
- Ismerte az elhunytat?
- Mikor vette észre, hogy meghalt?
- Volt az elhunyt férfinak hozzátartozója, vagy családja? stb.
A villamosvezető mindenre nemmel felelt, és sokszor idegesen viselkedett. Mintha ezt az egész ügyet egyedül csak az ő nyakába akarnák varrni. Most már egészen biztos, hogy ő sem fogja ennyivel megúszni!  Az agymosott, rabszolgahajcsár főnöke berendeli, amint tudomására jut ez az eset, és lehet, hogy felfüggesztve ki is rúgja majd. Attól függ, milyen kedve lesz.
Utolsónak a halottkém is megérkezett, nem meglepően egy fekete, sötétített üvegű autóval. Precíz alapossággal gumikesztyűt húzott mind a két kezére, mégis úgy fogta meg a holttestet, mintha leprás, vagy fertőzött beteg lenne. Alaposan megvizsgálta. Igen. Semmi kétség! Ez az ember a rekkenő hőségben infarktust kapott, és nem volt segítség. Végül megtermett, vállas kollegája volt az, aki fekete műanyag zsákba csomagolta a holttestet, és berakta fektetve az autóba, majd ők is elhajtottak.
Mikor már mindenki elment a villamosvezető órájára pillantott. Ekkor vette észre, hogy déli egy óra is régen elmúlt már, és bár kissé morbidnak hangzott, de erősen megéhezett. Utoljára egy szalámis szendvicset evett, amit még kora hajnalba sebtében pakolt magának.
Az üres szerelvény még mindig a síneken vesztegelt, mintha várakozna valamire. A vezető beült az indítófülékbe, majd újra áramot adott, becsukta egyetlen gombnyomással az automata ajtókat, és a végállomásra ment. Útközben mobiltelefonon beszólt a főnökének, hogy balesete volt, és sajnos holttest is van az ügyben.
Mire odaért a végállomásra, és lezárta a szerelvényt, és leadta aznapra a műszakját, szinte nem volt olyan kollega aki ne erről az esetről pletykált volna félmondatokban.
- Hát pajtás... őszintén sajnállak téged! Tudod öreg haver ez bárkivel előfordulhatott volna! - próbálták megnyugtatni zaklatottá vált, álomképeket kergető lelkiismeretét.
Végül kötelezően bement a főnöke irodájába, és várta az aznapi barátságtalan megleckéztetős feketelevest. Hármat kopogott a biztonság kedvéért. Odabentről dühös hangokat lehetett hallani. Végül nagy sóhajokkal bement.
- Á! Benedek! Meséljen már az isten verje meg! Mi történt magával?! - nézett vele farkasszemet ellenségesen a sörhasú, pocakos főnöke. - Csak nem elgázolt egy szerencsétlen járókelőt?!
- Főnök Úr kérem... baleset történhetett. Egy hajléktalan férfi infarktust kapott a síneken fekve... éppen csak hogy megtudtam előtte állni... - igyekezett összefüggően, magabiztosan beszélni, mégis érezte, hogy a mardosó bűntudat mindig félbeszakítja.
- A fene vigye el magát! Ne habogjon itt nekem! Rögtön térjen a tárgyra! Tehát?! Mi történt, részletesen?!
A villamosvezető mindent pontosan, részletesen elmesélt, bízván abban, hogy főnöke megértő, segítő támogatására majd számíthat, mégis főnöke azonnal felfüggesztette - mondván, amíg az ügyet kivizsgálják -, aztán majd előbb-utóbb megint csak munkába állhat.
Erre azonban nem kerülhetett sor, mert a vizsgálat lezárását követően, mely ártatlannak minősítette a villamosvezetőt szegény férfit azonnali hatállyal kirúgták a munkahelyéről. 

ÁRNYALAKOK HELSINGŐRBŐL

Föltartott tű fokán él s létezni
kényszerül Hamlet bús szelleme.
Helsingőrön át Hiéna-szél szaggatja ruháit,
elvadultan csörömpöl.
Jobb volna tán homokszemeknek
menni Ninivéket-látott kiszáradt sivatagba
– az se volna hiteltelenebb,
mint naponta rombolni fedhetetlenségek nimbuszát.

Rossz álmaink minduntalan mellettünk maradnak.
Megalkuvók, haszonlesők lábnyomain át járni
a göröngyös szamárlétra karrierek taposómalmát.
Titoktartó ritkán ha lehet a lemenő,
horizont-kerülő csillag is.
Évek multán majd a már megöregedett
hóhér tekeri tokásodott nyakak köré gyilok-kötelét.

Szétugró csont-koponya halmok
tekeregnek már mindenütt.
Nyílt, baljóslatú mérgeikkel nyílt szívekig lecsorognak
titkos üvegcsék komisz nedvei.
Yorick odvas fogait a nagy sírásók
gondos precízségével párszor élesre megfeni.

Majd csak elnyeri jutalmát az igazság, ha új,
egzotikusabb Ophéliák is mernek
vallani bánataik terhe alatt öngyilkosokká.
Összekötözött rabláncokon Poloniusok
vak-engedelmeséggel meglapulnak.
Akkora Hamlet már rég nem fog leplezett függönyök
karnisa mögé bekukucskálni nem
látva feláldozható délceg tetemeket.

Kibújni a felelősségek bűne alól észrevétlen
– félő -, már túl késő, nem lehet.
Felöklendezett, kénköves bűzével jobb volna tán,
ha a sok kis megátalkodott
Klaudius kiskirály menten világgá futna.
– Hibás tapasztalatok csupán újabb zabolázhatatlan,
nyers problémákat idéznek fejeinkre.

Hamlet önmagában már röstelli,
hogy mindig neki kell belátnia valamit.
Függőleges ösvényeken
az idő-hurkokat elmetszi a történelem.
Árnyékalakjai azonban szüntelen itt bolyongnak…

BEHÓDOLÁS OLASZ MÓDRA   

Brigi csupán alig múlt tizenhat, amikor elköltözött Győr városából előbb Szingapúr egzotikus városába, majd később szerte a világban megfordult, ahol divattal foglalkoztak. Kezdetben imponált neki. Szinte vágyott arra, hogy mindenki árgus, mohó szemekkel lesse, stírölje őt, aki munkás szülők gyerek volt, és aki tudta nagyon jól, hogy Magyarország anyagi, megélhetési szempontból sajnos nem éppen a lehetőségek hazája.
- Édes kislányom! Meglásd! Te majd sokkal többre fogod vinni, mint én meg az apád! - vagy milliószor hallhatta aggódó anyja hangját, aki mindig is a legjobbat akarta egyszülött lányának. És aki mégis - kezdetben legalább is-, szigorúan ellenezte, hogy a sikeres, modell, és vállalkozóvá lett lánya olyan befolyásos újgazdag V.I.P. - partik visszatérő törzsvendége legyen, ahol főként csak a rendkívül befolyásos emberek fordultak meg, így az üzleti kapcsoltokat is gördülékenyebben lehetett megkötni.
Brigi nem merte bevallani, hogy a legelső férfi az életében egy olasz, befolyásos üzletember volt, aki harminc évvel idősebb is volt, mégis akivel úgy érezhette magát, hogy az idillikus szerelem új dimenzióit járhatják be együtt. Persze amikor a viszony kitudódott az olasz üzletember házsártos, minden lében kanál felesége volt az, aki ripacskodva, szitkozódva halálosan megfenyegette a sebezhető, és kiszolgáltatott Brigit, hogyha még egyszer tudomására jut, hogy a férje kivel csalja meg, akkor fel is út le is út! Ha valaki hallott olasz embereket hevesen káromkodni, akkor tudhatja, hogy ebben az olaszok sem ismernek tréfát.
Brigi pedig hajlamos volt összetéveszteni az apakomplexust a szerelemmel. Ezért inkább szakítottak.
Később jött Roberto a híres, világklasszis csatár focista, akinek hatalmas villája volt - többek között Capri mesegyönyörű szigetén, és aki állítólag baráti viszonyt ápolt többek között Ronaldoval, Messivel, és Clooneyval!
Brigi a szuperluxus környezetben hamar azt érezhette, hogy valami szükségképp hiányzik az életéből. Ám amikor próbált előhozakodni egy-egy bizalmas együttlétben, hogy szíve minden vágya egy imádni való kisbaba Roberto azzal vágott vissza, hogy neki most nem hiányzik egy gyerek, mert az csak rontana a további karrierje lehetőségein. És különben is! Egy gyerekről gondoskodni kell, és vagy millió kisebb-nagyobb dolgot megvenni számára.
Brigi legelső gondolata ezzel kapcsolatban máris az volt, hogy lehet, hogy az újgazdag emberek a legsmucigabbak ezen az egész földön?
- Roberto! Imádlak, nagyon szerelmes vagyok beléd amore! De mit szolnál egy kis bambinohoz, akit taníthatnál focizni? Nem örülnél egy kis csöppségnek? - kérdezte, amikor összebújtak nagyméretű franciaágyukban, ami olyan volt, akár egy többszemélyes medence.
- Hagyj már békén! Ne nyaggass állandóan! Inkább menjetek a fecsegő barátnőiddel vásárolni, az majd megnyugtat capisce! - befelé fordult, és kimerülten rögtön elaludt.
Brigit kezdte rendkívül zavarni a felszínes emberek álszent, képmutató, alattomos világa. Olyanoknak tűntek, mint akik kisstílű macska-egér játékszereknek tekintenek bárkit, aki hajlandó az ő játékaikat játszani, aztán könnyedén megszabadultak tőle. Brigi összes félretett pénzét hazaküldte szüleinek, és alkalomadtán, ha munkáim megengedték hazautazott Győrbe imádott szüleihez, hogy kicsit feltöltődhessen, és újra magára találhasson. Roberto szinte sohasem kísérte el, mert mindig talált valami jó kibúvót, vagy egy újabb edzést, amit szigorúan teljesítenie kellett, ha részesedni kívánt a fociklub bevételeiből, és egyéb kiváltságokból.
Valójában Roberto csinos, egzotikus hölgyek társaságában szerette akkor mulatni kedvére az időt, amikor magyar barátnője nem volt otthon. Nem talált abban semmi kivetnivalót, ha egy igazi férfi hódol a több ezeréves vadászösztöninek, és a maga kedvtelésére becserkész egy-két gyanútlan, és fiatalocska ragazzát.
Brigi pedig annyira fülig szerelmes volt a sármos, napbarnított, és veszettül jóképű olaszba, hogy elhomályosította gondolatait közös boldog életük.
Amikor hazatért édesanyja kedvenc húslevesét, és mákos gubáját készítette el számára, hiszen sohasem tudhatta, hogy lánya normálisan étkezik-e?
- Édes lányom! Te olyan soványnak tűnsz! Csak nincs valami probléma?! – kezdett aggódni.
- Anyukám! Minden rendben van! Boldogabbak már nem is lehetnénk Robertoval!
- De valami ugye hiányzik? – vette át a szót az apa.
- Nagyon szeretnék végre egy közös gyereket, de Roberto hallani sem akar róla! Mindig a nemzetközi karrierjével jön, hogy nem lenne időnk a gyereknevelésre meg hasonlók! Nagyon szomorú vagyok emiatt! – hajtotta le fejét. Úgy nézett ki, mint aki menten sírva fakad.
- No, enyje lányom! Biztosan találtok majd valami megoldást, csak neked is türelmesnek kellene lenned! – próbálták felváltva megvigasztalni őt szülei.
Később töviről-hegyire elmesélte külföldi életét szüleinek, akik nem győztek álmélkodni, hogy lányuk valósággal megfogta az isten lábát, hogy jó fizetett munkája, és jól kereső párja van. A gyerek meg –előbb-utóbb -, csak betoppan az életükbe.
Brigi alig egy hetet töltött imádott szüleinél, majd visszarepült Olaszországba.
Időközben Roberto valóságos sármos félistennek képzelhette magát, aki bármit megkaphat jólcsengő pénzéért, így olyan fergeteges bulit rendezett, aminek híre valóságos futótűzként terjedt a környéken.
Úgy beszélték meg, hogy a reptéren Roberto fogja várni valamelyik luxus sportkocsival, ám valami miatt sokat késett, s mivel Brigi különben sem kedvelte, ha megváratják, ezért úgy döntött, hogy fog egy taxit, és meglepi párját.
Vad buli hangulatra érkezett haza a villaszerű házba, melyet most elleptek a vadidegen emberek, akikről azt sem tudhatta, hogy kicsodák.
- Roberto? Roberto? Hol vagy? – kiáltotta el magát a hangzavarban, de választ nem kapott.
Fölcipelte utazóbőröndjét, és húzható táskáját a felső emeletre, és rendkívül mérges lett, amikor két csinos nő párnacsatát rendezett az agyukban.
- Tünés innét! – kiáltott rájuk azonnal. Majd átöltözött kényelmes ruhát vett fel, és elindult, hogy megkeresse a focistát, aki most négy bikinis hölggyel mulatta az időt a saját külön bejáratú beépített jakuzzijában.
- Hogy kerülni ilyen hamar ide?! – lepődött meg jócskán, mikor barátnője keresztbe font karral megállt a feje felett.
- Gondoltam megleplek… - bukott ki a száján. – Látom parti van nálad úgyhogy én nem is zavarok!
- Ők lenni… vendégek… - próbálta menteni a menthetetlen helyzetet a négy csinos, huncutkodó nőre célozva, de nem járt sikerrel, mert Brigi máris csomagolt, és elköltözött egy szállodába. Az éjszakát sem töltötte odahaza.
Robertot a következő napokban valósággal marcangolta a kínzó bűntudat. A rajongásig imádta magyar párját, de mivel hajtotta a vére úgy érezte képtelen megálljt parancsolni vadászó ösztöneinek. Vagy száztucat rózsát rendelt abba a szállodai szobába, ahol Brigi állítólag megszállt, ám nem járt sikerrel, mert Brigi kedves olasz barátnőjéhez ment.
A napok váltakozva teltek. Brigi a munkába menekült, hogy lefoglalhassa megbántott, zaklatott gondolatait, míg Roberto egyre savanyúbb, búval béleltebb, kedvetlenebb lett, hogy villája valósággal kong az ürességtől.
Ahhoz túlságosan is büszke ember hírében állt, hogy csak úgy egyszerűen meghunyászkodva bocsánatot kérjen párjától, pedig – ha van valami -, akkor kénytelen volt belátni, hogy pár nap, és nem lesz más választása.
- Hé Felippe? A barátnőm elköltözött! Szerinted most mit csináljak? – kérdezte olaszul egyik csapattársát.
- Oh! Ezt ismerem! Ezt velem is megcsinálta az én kedvesem! Hát próbáld meg visszahódítani! Ennyi a titka az egésznek!
- Azt mondja, hogy bambinot szeretne!
- Hát akkor kedves barátom ideje lenne munkához látni!
- De hát mit tudnék én egy kisgyerekkel kezdeni?
- Bele lehet abba tanulni édes egy barátom! Nézz csak meg engem! Három gyönyörűséges gyerekem van, akik imádnak engem! Én pedig beletanultam a gyereknevelésbe! Capisce?!
- Hát… nem tudom… - csóválta sokáig fejét Roberto, majd vett egy mély lélegzetet, és aznap hamarabb befejezte az edzést, hogy jegygyűrűt vegyen Briginek. Még szerencse, hogy Brigi bekapcsolva hagyta a mobiltelefonját, így lehallgathatta az üzeneteket. Roberto így bukkant a nyomára az egyik olasz barátnőnél, ahol átmenetileg Brigi meghúzhatta magát.
Roberto hármat csöngetett. Amikor semmi neszt nem hallott még kétszer megnyomta a gombot, mire kitárult az ajtó, és ott állt Brigi, akinek a dühös, mérges tekintete egy pillanat alatt elszállt, amikor meglátta párja tenyerében a gyűrűket, és a félszegen térdeplő sztárfocistát.
- Ha azt képzelted, hogy könnyedén megbocsátom neked a kis félrelépésedet akkor nagy tévedsz! Törd még magad, és várakozz egy kicsit! - azzal rácsukta a tépelődő focistára az ajtót, ami valósággal megdöbbent.
A következő napokban azonban történt valami, amire senki se számított. Roberto úgy kezdett viselkedni, mint egy jámbor, megszelídített bárány. Egyre bénábban, és lustábban játszott, és az is előfordult, hogy edzőjének ki kell állítania, mert hajlamos volt átengedni az ellenfélnek a nyerési esélyeket. Többen is idegeskedve kérdezték, hogy csak nem lett gyógyíthatatlan beteg, de akik közelebbről ismerték tudhatták, hogy a szerelem vette el az eszét. Talán még sohasem szeretett ennyire egy nőt, mint a magyar lányt.
Brigi legjobb olasz barátnőivel kilátogatott a soron következő focimeccsre, ahol Roberto csapata is játszott. Azonnal feltűnt neki, hogy párja játékstílusában már koránt sincs annyi stílus, elegancia, és szenvedély mint hajdanán, az edzője pedig valósággal a haját tépte, hogy Roberto szándékos szabálytalanságokkal hívja fel magára a figyelmet, amiért többször piros lapot kapott, vagy kispadra ült.
A meccs után a csapat vesztett, és a csapattársak megharagudtak a csodacsatár szégyenletes teljesítményére. Brigi viszont érezte, hogy egyedül csak miatta játszott annyira szánalmasan rosszul kedvese, ezért választási lehetőséget kínált a focista számára. Ha megígéri, hogy ezentúl rendes párkapcsolatban fognak élni egy-két bambinóval, akkor hajlandó visszafogadni őt, de ha még egyszer más nők társaságában rajtakapja párját, akkor fel is út, le is út!
Roberto így lett példás férj, és mintaapuka.
                
                

        


BOLOND SZÉL FÚJ

Megérkeztek abba az istenverte puccos, - külön erre az alkalomra feldíszített -, étterembe, mely sokkal inkább egy lepusztult, nyolcvanas évekből visszamart habostortához hasonlított.
Különösképp, ha hozzávesszük, hogy egy családi ház hátsó udvarrészéből lett kialakítva, mint a néhai maszek világ iskolapéldája. A rokonságon, és az összeverődött, csupa idegen násznépen jócskán meglátszott, hogy már pár felessel, és sörrel kezdték a napot, így émelyegve, kicsit dülöngélve, egyesek egymásba kapaszkodva léptek be az étterembe, melynek a kis ajtajában egy frakkos pincér igyekezett mindenkit üdvözölni fülig érő bájvigyorral.
- Üdvözlöm Önöket a Fácán csárdában! - közölte udvariasan, tisztelettel meghajtva magát a rá ügyet sem vető vendégsereg felé.
Az apa óvatosan igyekezett leparkolni Suzukiját a gyepre, mert feleségével már jó előre megbeszélték, hogy nem maradnak mulatni hajnalig, mert nyári vakációra mennek Rodosz varázslatos szigetére, így szükséges, hogy mindannyian kipihenten, és frisse szállhassanak fel a repülőgépre.
- Te most viccelsz velem igaz, anyus? Azt akarod mondani, hogy nem ihatok meg még egy üveg sört a keresztfiam esküvőjén sem?! - hangja egyaránt dühös izgatottságról, és méltatlan kisemmizettségről árulkodott. Mint amikor valakinek csak azért korlátozzák a szabad akaratát, hogy megfosszák a számára értékes élvezetektől.
- Hát akkor csak azt tudom neked mondani, hogy magadra vess, mert nem akarok a János kórházba menni, ha te ittasan ülsz a volán mögé! - tette keresztbe karját a makacs, karakán, talpraesett asszony, aki - nagyon sok esetben -, kihasználva a lehetőségeket egyedül csakis a saját érdekeit nézte zsörtölődő férjével ellentétben.
- Jól van! Értem már! Nem akarod, hogy jól érezzem magamat! Megértettem! De azért a változatosság kedvéért te is nyugodtan leparkolhatnád a kocsit! Már a nyolcvanas évektől kezdve van jogosítványod! - jegyezte meg cinikus, csípős éllel, melyet semmi szín alatt nem lehetett félreérteni, és ezt tudta a feleség is. A feleség ki nem állhatott vezetni. Legfeljebb csak akkor, ha a szükség, vagy egyéb kényszerítő körülmény úgy hozta. A férj éppen ezért kihasznált minden olyan ünnepi jellegű alkalmat, amikor kicsit megfeledkezhetett a szabályokról, és kirúghatott a hámból. Nyolc üveg sör számára már meg se kottyant a rekkenő, augusztus végi melegben, ám azt nem lehetett volna róla mondani, hogy alkoholista lenne.
A díszes vendégsereg népes kompániája már régen az étteremben dáridózott, mikor a háromtagú család tagjai megérkeztek. A lehető legtávolabbi asztal sikerült lefoglalniuk, ami az anyának, és a fiúnak tökéletesen megfelelt, míg a családfő értetlenkedésnek adhatott hangot, hiszen társaságkedvelő ember hírében állt, különösen akkor, ha jól akarta magát érezni.
A felnőtt fiú még egy hosszú szabadverset is írt unokaöccse esküvője tiszteletére, ám nem tudta felolvasni, mert akkor már javában kótyagos, és szórakozottan sokat beszélő apja szabályosan elvette tőle a lehetőséget, és kiragadta kezei közül a mikrofont:
 - Kezdődjön a buli! - felkiáltással.
Később az anyuka ment oda sógornőjéhez, és adta át, mint valami ultimátumot fia ünneplő versét, hogy ezzel is gratulálhassanak a szemlátomást időközben szinte mindenkiről megfeledkező jegyes párnak.
- Sajnálom kincsem! Tudod milyen az apád! Meglásd! Legközelebb jobb lesz! - igyekezett vigasztalni egy szem felnőtt fiát az anya.
A felnőtt fiú egész idő alatt magában gubbasztott. ,,Vajon a sok vadidegen ember közül ki az, aki tényleg szívén viselné bármelyik családtag sorsát, ha a dolgok valóban rosszra fordulnának?!" - töprengett el hosszú ideig, amíg az egyik vendégnek sikerült a pincérnél kikönyörögnie, hogy hozzanak egy kis zsenge, édeskés zöldborsólevest, amit ki tudja mikor főzhettek.
A fiú jóízűen bekanalazta a levest, miközben szinte senki se foglalkozott azzal, hogy ők, mint család egyáltalán jelen vannak. Az idős nagymama totyogott oda asztalukhoz bottal, és abban a pillanatban, hogy kissé fáradtan, és nehézkesen helyet foglalt úgy legurított egy nagy korsó, jéghideg sört, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Édes fiam! Miért szomorkodsz? Ez a világ legszebb napja, te meg itt itatod az egereket! Nézd csak! Mennyi szép nő van itten! - nevetett jóízűen az idős hölgy, mintha a nevetés gyógyszer volna a világ összes bajára.
- Csak elgondolkoztam a jövőről mama... - felelte kissé bizonytalanul. Valójában egyetemi csoporttársára gondolt, aki valószínűleg már boldog feleség. Miért nem volt képes hamarább cselekedni?! Most ezt a lehetőséget is elszalasztotta.
- Ugyan édes fiam! Te gyerekkorod óta semmit se változtál! Míg mások játszottak, hancúroztak te mindig azokat a haszontalan könyveket bújtad. Megakartad fejteni a világ titkát! Nagyon komoly, és határozott kisfiúcska voltál! Inkább élvezd az életet! Nézd csak! Mindenki annyira boldog és elégedett! - nagy mohót kortyolt a söréből.
A felnőtt férfi kicsit szomorkásan maga elé meredt. Úgy tűnt gondolataiba merül. ,,Vajon az ő esküvője milyen lett volna? Ő szerény, és egyszerűséget szeretett volna. Bőségesen elegendő lett volna a polgári szertartás. Különösen egy ilyen pénzéhes világban, ahol a legtöbben úgy is annyira labilisak, és kiszolgáltatottak."
A fiatal férj apja átgaloppozott a termen, nyomában a férfi kissé spicces apjával, akik újabb, és újabb italköröket rendeltek. Sohasem érthette, hogy ahhoz, hogy az ember jól érezhesse magát miért kell az alkohol segítségét kérni?!
A nagymama most meglátta a világszépe arát, és zokszó nélkül tüstént felkelt az asztaltól, és odament, hogy gratulálhasson - aznap ki tudja még hányadik alkalommal -, hogy ennyire jól sikerült ez a kisebbfajta ,,népünnepély."
- Hogy érzed magad fiam? - ült le anyja a férfi mellé. Semmit sem lehetett lelki szemei elől eltitkolni, hiszen egy anyja megérzi saját gyerekével kapcsolatos lelki folyamatokat. Mintha csak láthatatlan csatornákon keresztül kommunikálnának.
- Kicsit... fáradt vagyok... - vett egy nagy levegőt. - És te?
- Én is kincsem! De nemsokára úgy is muszáj elindulnunk, mert éjjel utazunk Görögországba!
- Igen...
- Mi az? Min gondolkodsz?
- Semmi, tényleg semmi...
- Engem nem tudsz becsapni! Szóval? Mi a baj?
- Katira gondoltam, hogy mi lett volna, ha annak idején sikerül a mi kapcsolatunk?!
- Édes fiam! Nem te mondtad, hogy rajtad kívül legalább öt egyetemista sráccal is volt kapcsolata? Akkor meg? Miért kell neked mindig olyanok után futnod, akiknek eszük ágában sincs veled foglalkozni?! - őszinte kérdésében nem volt semmi irritáló, vagy ellenszenves, mégis a férfi úgy érezte magát, mint akit szándékosan újból megsértettek. Lehorgasztotta, verejtékben úszó fejét. Már rövidujjú, hófehér inge is csatakossá vált időközben az izzadságtól. Fekete nyakkendője mégis szigorú fojtogató hurokként ölelte át vastag, bikaszerű nyakát.
- Nézd fiam! Felnőtt ember vagy! Miért nem próbálsz meg kikapcsolódni egy kicsit! Meglátod! Nagyon jól fogod magadat Rodoszon érezni! Sokat bolondozunk, kirándulunk, meg strandolunk együtt!
- ...És apámtól megint hallgathatom a végestelennek tűnő anekdotákat arról, hogy vajon hol szúrhattam el az életemet! - kortyolt egyet a kólából, csakhogy benedvesíthesse száradásnak indult száját.
- Te is tudod, hogy apádnak csak a szája jár, de nagyon rendes ember!
A férfi enyhe nemtetsző grimaszt vágott, mintha keserűt ivott volna. Az anya pedig pontosan érezte, ezt a könnyelmű, ,,ami szívén, az a száján" kijelentést bizony elhibázta.
- Ne haragudj rám! Csak fecsegek itt össze-vissza! - próbált bocsánatot kérni.
Mindketten némán a leves kanalazásába fogtak. Nemsokkal később visszatért hozzájuk a spicces családfő. A férfi ilyen esetekben ki nem állhatta az apját, mert meggondolatlan, és csúnya dolgokat vágott a fejéhez.
- Na mi a nagy harci helyzet bogárkáim? - kérdezte fennhéjázón.
- Semmi különös! A fiaddal éppen arról beszélgettünk milyen remekül fogjuk majd érezni magunkat hármasban! - próbált könnyed társasági témát felhozni a feleség.
- Na ne mondd! Pláne akkor, ha őméltósága majd megint a szállodában akar maradni este! - jegyezte meg csípősen.
- Géza! Ezt nem kellett volna! - ripakodott rá az asszony.
- És miért nem! A mi drágalátos fiacskánknak aztán édes mindegy, hogy mit mondunk! Nem igaz?! Egyik fülén be, a másikon ki!
- Te is tudod, hogy mindig is olyan dolgok foglalkoztatták, ami másokat nem!
- Hát az már biztos! Nincs barátnője. Nincs állása. Nincs neki semmije sem! Csak azok az átkozott versek, meg a sablonos szövegei, amiből egy kukkot sem lehet érteni! - mérgeskedett. 
- Géza! Ne csináld ezt! Különben nem jössz velünk! - figyelmeztette férjét a karakán asszony. 
- Pusztán csak a kíváncsiság miatt! Kinek adnád át a jegyemet?! - csipkelődött tovább.
- Ne félts ám te engemet édesem! Megtalálnám a módját!
- Hát arra befizetnék! Az anyád biztos nem jönne, mert még életében nem járt külföldön, és nem is érdekli! A keresztfiad pedig dolgozik! Akkor?!
- Ne feszítsd túl a húrt, ha megkérhetlek!
- Jól van! Tudjátok mit? Le vagytok mindketten tojva! - válaszolta mindkettőjüknek, majd visszatért a dáridóban, örömmámorban úszó társaságba.
Később a vártnál hamarabb besötétedett, és a fiatal felnőtt férfi elhatározta, hogy ő bizony elmegy innét, mert nem érezte jól magát egy csomó, ismeretlen vadidegen ember társaságában. A végszót most is a feleség mondta ki:
- Úgy gondolom, hogy ideje, hogy hazamenjünk! Szólok apádnak, aki szemlátomást remekül érzi magát! - állt fel az asztaltól, és igazította meg a ruháját.
A legtöbben ügyet sem vetettek rá, hogy ők egyáltalán kicsodák. Mindenki saját magával volt elfoglalva, és az adott esküvőre valami furcsa megjátszott felszínesség telepedett.
A feleség szólt szórakozó férjének, akit szemlátomást egy csöppet sem dobott fel a hirtelen támadt távozás gondolata. Meg is jegyezte:
- Jaj, anyukám! Csak most kezdek belejönni! Nem maradhatnánk még egy kicsit?
- Te is tudod, hogy holnap kora hajnalban már kint kell lennünk a reptéren, mert nyaralni megyünk! Van ezzel valami problémád?! - fonta maga előtt keresztbe karjait.
- Nincs! - fortyogott magában. - De én biztos, hogy ilyen állapotban nem vezethetek mert sokat ittam...
- Csak állj ki a kocsival, a többit majd én megoldom! - parancsolt rá az asszony.
A férj mindent úgy csinált, ahogy felesége mondta neki, persze azzal a különbséggel, hogy miközben kiállt szidta, mint a bokrot az egész világot, és az emberiséget, hogy azért egy esküvő mégiscsak jeles esemény stb. Meg hogy miért kell nekik mindenből kihúzni magukat.
- Te is jobban tetted volna, ha leteszed azt az átkozott jogosítványt, most én nem lennék megszívatva, mint a torkosborz!
A férj átadta a slusszkulcsot az asszonynak, aki beült a vezetőülésbe, és nagy gázzal már mentek is hazafelé.
- Remélem, most nagyon boldog vagy! Sikerült egy feledhetetlen élménnyel megajándékoznod őket.
- Nekem aztán édesmindegy! És mellesleg! Én is adtam nekik egy kisebb összeget! Úgyhogy be lehet fogni! - a feleség mindig dühös volt, ha neki kellett vezetnie. Úgy érezte ilyenkor magát, mint akit korlátoznak, vagy szabályok közé szorítanak, és ezt ki nem állhatta.
- Lehetetlen egy nő vagy! Tudod-e?! - dőlt hátra megfáradtan, kissé kábán a hosszúra nyúlt naptól az ura.
- Még mindig jobb vagyok, mint a te drágalátos tevelusta rokonaid!
- És te? Édes fiam? Legalább azt mondd meg? Jól érezted magad?! - fordult a merengő, komoly férfihoz, mire az csak csupán biccentett.
- Hagyd békén a fiunkat! Mára éppen eléggé elfáradt. Igaz kincsem? - nézett rá bizalmasan az anyuka.
- Te a te fiad némasági fogadalmat tett!
- Ha tudni akarod! Azért viselkedik így, mert nagyon bántja, hogy nem olvashatta fel az ifjú párnak írt versét! Te valósággal belé fojtottad a szót!
- Még hogy én??? - hüledezett az apa.
- Kicsit gondolkozhatnál a változatosság kedvéért mielőtt cselekszel! - pirított finoman a feleség.
- Jól van! Ezt megjegyeztem! Most egy jó darabig egyikőtök se szóljon hozzám!  - duzzogva kibámult az ablakon. Nézte az elsuhanó tájat.
A felnőtt fiú, mintha megérezte volna, hogy alig pár év múlva elfogja veszíteni félelemmel tisztelt apját.  
Elrepültek Rodosz szigete felé. A fiú pedig folyamatosan azt érezte, hogy valami végérvényesen hiányzik az életéből...        

SZÁNDÉKOS VAKSÁG

Kéne most a marcona, hörgő
bátorság páncélkesztyűjét megszorítani.
Mindannyian, akár a szemellenzős vakok
szándékosan a tátongó homályban ragadtunk.

Nappalok pisla hajnalában ki már dolgozna,
nem tud szerencsétlen is – istenadta el
nem érheti éhbérekért a szűkös betevőt.
Tapogatás, gáncsoskodó gyökerek,
alvilági rémek között.
Rajtunk már minden kicsinyes,
árulkodó mozdulat megfeszül.

Így fásul, tesped lomhán butítva
civilizáltnak hívott közösség is.
Életünk, ha a közöny mocsarában
tesped bizonytalanság levegőjében
méltatlan áldozatként
függeszkedünk csöndben
a következő kipécézett enyhülésig.

Mégis érezhetőek a rejtett karriervágyak,
álcázott céda-romantikák között
tiszavirágéletű boldogulásunk
– készítik elénk Ariadné fonalát a Létnek
tétova szíveink döcögő dobbanásai.

A pénzsóvárság minduntalan,
egyre erőszakosabban tisztánlátásunkat követeli.
Álmodhatnánk akár amerikai álmot is,
ha lehetne – e megkívánt,
rózsaszín szirupos, átmeneti
álmokra inkább fel ne tegyük még egyetlen életünk.

Nem jó, ha valami csupán anyagi
haszonszerzésből helyes vagy végleges.
Az elsüllyedő lelkek fölött mindenképp
szükséges egy-egy szárnyas angyal,
ki megváltja s óvja a fényt,
mely töredék-reménnyel ragyog.

Ránk uszítható teljesítmény-tüskékből
szándékosan nem kérünk.
Maradjon csak nyugodtan az árulásból
szerzett haszon azoknál,
kiknek minden s mindenki kisstílű játékszer
lehetett csupán s
most ezért a Senki fiai s szolgái mind!
Féltett Létnek védelmében jó volna
még utolszor önmagunkba nézni!

EGZOTIKUS PILLANGÓ

A legnagyobb problémánk azt tartotta, hogy szinte nem akadt senki szűkebben vett környezetében, akivel megbeszélhetné azokat a már-már tabunak számító témákat, melyeket a legtöbb esetben vagy hajlamosak azonnal a szőnyeg alá söpörni, vagy nem igazán szeretnek vele foglalkozni, mivel az adott téma túlontúl bonyodalmas, hosszadalmas okfejtésekre adhatna indokot. Márton arra gondolt, hogy felhívja a konzumhölgyet a lakására, és csupán csak elbeszélget vele az életéről, irodalomról, vagy hogy milyennek látja a XXI. század társadalmát az illető hölgy, és miután tartalmasan kibeszélgették magukat fizet a hölgynek, aki szabadon távozhat.
Lehet, hogy ez az egész elsőre kissé bizarrnak, furcsának, és egyben nagyon is hajmeresztőnek tűnhet, ám Márton szerette, ha akként történnek dolgai, ahogyan ő azt eredetileg eltervezte.
Egy társkereső internetes szolgáltatás keretében bukkant rá egy roppant szimpatikus, kedvesarcú hölgyeményre, aki jutányos tarifa mellett kínált erotikus szolgáltatások mellett még sok minden mást is. Márton világ életében szerette, ha jut is, marad is pénze, hiszen sohasem kótyavetyélte el meggondolatlanul a pénzt. Minden esetben jó alaposan, megfontoltan megrágta döntéseit, és elhatározta, hogy elbeszélget egy ilyen kaliberű nővel.
A romantikus, gyertyafényes vacsora mindig jó ötletnek tűnt, ám mivel rendszerint ezt ágyjelenet szokta az esetek 95%-ában követni, ezért ezt is igyekezett kicsit megváltoztatni. A pezsgő is inkább gyerekpezsgő volt, mert Márton ki nem állhatta az alkoholt. Apai nagyapája nagy lókőtő, és alkoholista volt, aki néhai apján verte le, ha rosszul sikerült, kisiklott életét.
Öltönyt vett, és frissen vasalt inget, viszont a nyakkendővel nehezen boldogult.  Ha megnézte magát az előszobai hosszított tükörben egy fura, kicsit idióta, szerencsétlen alak bámult kérdőn vissza rá. Mintha egy szerencsétlen bohóc volna valamelyik cirkuszi előadásból. Nem baj! Valahogy megkötötte azt a fránya nyakkendőt. Apjától hallhatta már éppen elégszer egész életében, hogyha egy felnőtt férfi egy nyakkendőt sem tud megkötni, akkor bizony az nem igazi férfi!
Most valahogy ezt is megkötötte. Még egy utolsó arcszesz kissé pirospozsgás, pirulásra hajlamos arcára, és máris parti - és fogadóképes, ahogy mondani szokás.
Alig múlt délután három óra, amikor csöngettek a kaputelefonon, és egy megjátszott búgó hangú, angyali nő szólt bele a kagylóba: - Én vagyok az szépfiú! Megjöttem! Bemehetek?
- Jó napot kívánok! Tessék parancsolni! - nyitotta ki az ajtót Márton. Gondolta: Mi a fenének magáz valakit, akit még életében nem látott, amikor lehet, hogy azonos korúak? Ki tudja? Majd elválik.
Félszegen, kissé szomorúan ment ajtót nyitni. Mikor meglátta az egzotikusan felöltözött hölgyeményét, aki csábos, kacér, tüzesen flörtölős pillantásokat vetett rá, és már arra gondolt, hogy ezzel a kisfiús arcú emberrel is jócskán elszórakozik most kellemesen csalódott, mert Márton egy közepes méretű virágcsokrot nyújtott át félszegen.
- Sok szeretettel üdvözlöm szerény otthonomban! Kérem fáradjon beljebb, és érezze magát otthon! - próbált mosolyogni, de szinte kivétel nélkül olyan idétlenre sikeredett minduntalan félszeg-gyerekes mosolya.
A csinos nő először meghökkent, majd gúnyos, cinikus grimasz telepedett ajkaira. Gondolhatta magában: ,,milyen olcsó, gyerekes tréfába is csöppentem én!“ - Majd úgy döntött, ha az ügyfél fizet, akkor legyen minden az ő kívánsága szerint. És belement a játékba.
- Oh! Szépfiú! Te aztán nagyon romantikus gavallér vagy ugye? - kissé lekezelően, fitymálóan vette át tőle a szép csokrot, mintha csak egy idétlen helyzetet szeretett volna megúszni. - Mielőtt elkezdjük mennyi pénzed van? - vetette oda félvállról, mintha ez is csupán egy újabb üzlet volna.
- Természetesen van! Most szeretné megkapni, vagy ha végeztünk a beszélgetéssel?! - érdeklődött barátságosan.
A hölgy csábosan, apró, megfontolt lépésekkel lépett a lakásba, és kritikus, folyamatosan őrködő tekintetével - úgy látszott -, mindent gondos vizsgálódásának tárgyává tett. Nem vette le tűsarkú cipőjét, holott Márton erre kategorikusan figyelmeztette:
- Bocsásson meg… legyen kedves vegye le a cipőjét, mert a tisztaság…
A hölgy - bár kissé értetlenkedve, és furcsa, méregető pillantást vetett a félszeg fiatalemberre nagy nehezen levette méregdrágának tűnő tűsarkúját, amiben úgy tűnhetett erősen egyensúlyozni kényszerült, ha azt akarta, hogy még véletlenül se essék hasra.
- Oké, szépfiú! - felelte búgó hangon. Amikor lent volt a cipő valósággal átrepült a küszöb felett, és közvetlenül a bejárati ajtó mellett már észre is vette Márton volt gyerekszobáját, mely most már dolgozószobaként funkcionált.
- Hm! Nagyon ízléses a berendezés! Ha nem tévedek ez lehetett a gyerekszobád szépfiú? - tette fel a kíváncsi kérdést, majd Márton megőrzött játékait vette sorra. A játékrobotok, matchbox-autók katonás, pedáns sorrendben sorakoztak. Az egész helyiség szellemén érezhető volt, hogy itt a makulátlan rend uralkodik. Csak semmi összevisszaság.
A hölgy megfogott egy plüss Teddy-mackót. Babusgatni kezdte, majd magához ölelte, és úgy tűnt, mintha gondolatban máris visszatért volna ismerős gyermekkora varázslatos színhelyére.
- Hogy szerettem volna kislánykoromban egy játékmackót! De anyám sohasem engedte! Azt mondogatta, hogy minden gyereknek hamar fel kellene nőni, hogy kevesebb legyen velük a gond! - hangja remegővé, fátyolossá vált, és látszott, hogy nagyon megviseli az adott emlék felidézése.
- Nagyon sajnálom… - felelte nagyon halk hangon a fiatalember. - Parancsol esetleg valami… üdítőt? frissítőt?
- Hát ha akad egy kis Martini, vagy Jagermaister akkor azt nem utasítanám vissza! - felelte szempilla rebegtetősen.
,,Ekkora egy hatökröt, mint te vagy édes öregem!” - kezdte máris szidni, káromolni önmagát Márton, amikor szinte mindent tűvé tett a lakásban, hogy néminemű alkoholhoz juthasson, holott szülei halála után minden üveget megsemmisített.
- Őszintén sajnálom! Kóla, fanta, forrócsokival szolgálhatok… - felelte, amikor visszatért. Bizonyosan gondolhatta a csinos nő, ahogy akkor meg mi a fenének kérdezte?
A hölgy minden szobát aprólékosan bejárt. Olyan fontoskodó, hivatalos volt a tekintete, mint egy becsüs, aki felméri a házban található vagyontárgyakat, majd pontos számadás készít fejben.
- Jézusom! - esett le az álla, mikor a hálószobába menve azonnal meglátta a mennyezetig terjedő, hatalmas faltól-falig terjedő könyvespolcot. - Ezt a sok könyvet mind olvastad mucikám?!
- Igen… magyar-történelem szakra jártam a Bölcsészkaron. Muszáj volt. Némelyik roppant érdekes.
- Szabó Lőrinc levelezése Vétkesné Korzáti Erzsébettel! - olvasta el a keményfedeles könyv címét tagoltan. - Nagyon érdekes olvasmány. Mi a kedvenc versed tőle?
- Hát… ott van például a Különbéke, vagy a Lóci óriás lesz című.
- Érdekes választás… - tűnődött egy sort a hölgy, majd tovább galoppozta aprócska lépteit egyenesen a fürdőszobába. - Hű, de kicsit ez a fürdőszoba! Csupán csak egyetlen zuhanykabint látok benne! Ha szeretnél közösen fürdeni velem, akkor attól tartok nagyon helyre lesz szükséged! - a hölgy hanghordozása folyamatosan tesztelte Mártont, mert arra volt kíváncsi meddig mehet el egy-egy macska-egér játékban. Gyakorta játszotta ezt az ügyfeleivel, pedig tudta, hogy így legalább többet fizetnek.
- Ö… hát… ízé… ö… - jócskán elpirult, és köpni-nyelni sem tudott a felkínált ajánlattól.
- Oh! Hogy te milyen ki aranyos fiúcska vagy! Hogy elpirultál! Ez kellemes meglepetés! - könnyed rúzsfoltot hagyó puszit adott Márton pirospozsgás arcára. - Szeretem az olyan pasikat, akik nagyon őszinték.
- Ö… volna kedve… enni valamit…
- Miért is ne! Bár még korai az időpont, de ha te úgy akarod… - hangját úgy volt képes változtatni, hogy egyszerre babonázza, andalítsa, vagy éppen forrósítsa fel a mohó férfiszíveket. Ehhez nagyon értett.
- Ö… fáradjunk át az asztalhoz! - még szerencse, hogy semmit sem bízott a véletlenre. Kihúzta a hölgy előtt a széket, majd óvatosan - nehogy összekoszolja ruháját -, behozta a jénaitálas főételeket.
- Remélem szereti a bolognai tésztát sok-sok húsos mártással? - óvatosan szedett a hölgy tányérjára három kiadós adag ételt, és ízlésesen megszórta egy csipet frissen szeletelt bazsalikommal, és szárított oregánóval, mely a mediterrán jelleget hangsúlyozva.
- Oh! Mestermű! Egy igazi férfi, aki még főzni is tud! Ezt nevezem! Első pirospontot szereztél nálam! - gratulált a kissé megszeppent férfinak.
- Tetszik tudni a nagymamám konyhájában nőttem fel, és kisgyerekként igyekeztem sok mindent ellesni, megtanulni tőle, mert azt gondoltam később majd hasznát vehetem. - jegyezte meg.
- Ez kedvesen hangzik! Biztosan nagyon hiányoznak azok a régi szép idők? - könnyed, kecses mozdulatokkal villájára csavart fel egy falatot, majd szájába vette. - Oh! Ezzel a trappista sajttal is isteni finom!
- Nagyon… köszönöm… Igen! Nagyszüleimtől tanultam szinte mindent, mert a szüleim nagyon elfoglalt emberek voltak, és nem értek velem foglalkozni!
- Ezt őszintén sajnálom! Nem úgy gondoltam…
- Nem történt semmi! Már régen történt, és mégis minden nap eszembe jut! Nem haragszom! Sok minden történik az ember életében, akire jó volna válaszokat találni.
- Hát… az már igaz! Megengedsz egy kérdést cuncimókus?!
- Tessék, parancsoljon! - nézett rá kíváncsi szemekkel az asztal túlsó végéből.
- Voltaképp, ha nem akarsz szexet, akkor miért akartál velem találkozni?! - egyenes, lényegre tapintó kérdés volt, ami elől nem tanácsos hárítani, vagy kitérni.
- Nos… igen. Tulajdonképpen csak szerettem volna egy ismeretlen, barátságos idegennel elbeszélgetni, aki nem ítélkezhet, mert nem ismer!
- Ó! Ez érdekesen hangzik! És még?
- Szeretném felhívni szíves figyelmét, hogy sohase voltak, és nem is lesznek hátsó szándékaim! Még akkor sem, ha a mostani alattomos világ más értékrendet is közvetít! - hangja zengőbbé, férfiasabbá vált. Mint aki már nem gyerek - de felnőtt.
- Tökéletesen világos szívikém! Akkor? Most mit szeretnél? - nézett vele farkasszemet, miközben Márton megpróbálta úgy eszegetni spagettijét, hogy semmit se egyen le.
- Fogyasszuk el békességben az ételt, és aztán beszélgetünk!
- Felőlem szívi!
- Mártonnak hívnak! - mutatkozott be, és felállt az asztaltól, hogy kezet nyújthasson.
- Gabi! - rázott kezet.
Az ételt hamar elfogyasztották, miközben a csinos hölgy folyamatosan, árgus szemekkel szemmel tartotta újdonsült ügyfelét. ,,Egy magányos, kisfiús arcú férfi, aki társaságra vágyik, viszont nem akar szexet! Mondhat bárki, bármit ez azért mégiscsak nagyon különös!“ - gondolkodott el magában a hölgyemény.
Amikor végzett a tésztával Márton kedvesen elvette tányérját, majd minden evőeszközt gondosan elmosogatott. Míg a hölgy szabadon helyet foglalt a hangulatos, de egyszerű nappaliban. Lábacskáit a szófára téve kényelmesen.
- Oh! Ne haragudj, hogy a kanapéra tettem a lábamat, de úgy elzsibbadt! - szabadkozott, mire a fiatalember természetes módon odament kis sámlit vitt egyik kezében, leült a hölgy lábaihoz, és óvatosan máris masszírozni kezdte a sajgó részeket, mintha csak világ életében ez lenne a szakmája.
- Igazán… nem szükséges… - felelte nagyon meglepődve a hölgy, és talán életében először érezte igazán, hogy ez a férfi nem akar tőle semmit, és esze ágában sincsen őt kihasználni. Jóleső érzések kezdtek kavarogni lelke mélyén.
- Hát… ez nagyon jólesik… köszönöm… - lányos zavar volt, és azt hitte kinőtte, ám mégis tévedett.
- Édesanyám mindig megkért, hogy egy-egy hosszúra sikeredett munkanap után masszírozzam meg, hogy ellazulhasson.
- Mit dolgozott az anyukád?
- Hát… volt vegyesbolti eladó, bérszámfejtő, meg ilyesmi. Csupa olyan dolog, ami a számok miatt bonyodalmasnak tűnik egy humán beállítottságú embernek.
- Biztosan nagyon közel álltál hozzá, igaz?
- Igen! Világ életemben anyás voltam, mert apám kettőnk helyett is veszekedett, ordítozott éppen eleget! Anyám mindenben támogatott, és segített. Csak sajnos… nyugdíjas éveiben sokat betegeskedett, és váratlanul halt meg…
- Jaj, ne haragudj! Hogy én mekkora egy idióta vagyok! Őszinte részvétem, meg minden… - szorította most meg először támogatást nyújtva a férfi kezét.
- Azóta már majdnem eltelt hat év, és azóta is újra és újra az eszembe jut!
- Nincs ebben semmi szégyellnivaló! Elvégre a szüleid voltak! Én például nagyon haragudtam anyámra, és aztán a temetés után értettem meg, hogy egy egész életen keresztül nincs értelme haragudni, mert elsuhannak mellettünk az igazán fontos dolgok.
Márton zsebkendőt vett elő, hogy megtörölhesse könnyezésre hajlamos szemeit. Ezt is igyekezett takargatni, mert nem szerette volna, hogy már az első alkalommal, ráadásul egy vadidegen sírni lássa. Hogy nézett volna az ki?!
- Mit szeretnél csinálni a következő tíz évben! - kérdezte csak azért, hogy témát váltson.
- Hu! Ez nagyon összetett kérdés!
- Ami azt jeleneti, hogy fogalmad sincs?!
- Azt azért nem mondtam! Jó volna valami vállalkozást alakítani, de hát anyagi tőke, és kapcsolatok nélkül ez manapság szinte tökéletesen reménytelen.
- Én már erősen fontolgatom azt, hogy munkahelyet fogok váltani, mert már nem akarom, hogy mások döntsenek helyettem az életemről! Kicsit furcsán fog hangzani, de olyan, mintha te segítettél volna hozzá, hogy felnyíljon a szemem! Eddig homályban éltem!
- Hát… ez remek hír! És mit szeretnél csinálni?
- Hát ez az! Azt még át kell gondolnom! De gondolkodhatunk együtt, ha szeretnéd szívem!
- Igen! Az nagyszerű volna… - gondolkodott el a hallottakon.
A romantikus hangulatú délután innentől kezdve szigorúan a megismerésen alapult, hiszen mind Márton, mind Gabi között kölcsönös baráti bizalom szövődött, és ha ez megvan, és működik egy jó, tartalmas beszélgetésnek semmi sem képezheti akadályát.
Amikor Márton elmesélte töviről-hegyire életének történetét, rendkívüli hálát érzett a hölgy iránt, hogy figyelmesen, szó nélkül végighallgatta. Szerette volna kifizetni legalább tiszteletdíját, de Gabi ragaszkodott hozzá, hogy Márton tartsa csak meg azt a pénzt, ha a közeljövőben be szeretné indítani vállalkozását. És hogy őszinte barátok közt a pénz felesleges.    

KESERŰ JÓSLAT      

Az özvegy öregasszony erősen sántított, vonszolta beteges, feldagadt lábát, de ahhoz túl makacs, büszke, és talpraesett volt, hogy akár botot használjon. Egyetlen unokáját ment állandóan meglátogatni. Ha esett, ha fújt özvegy Hubrik Ferencné felült a csupán ritkán járó távolsági buszra, vagy éppen vonatra szállt, ha a szükség úgy hozta, és belepakolta gurulós szatyrát mindenfajta - főként tartós élelmiszerrel, de volt ott főtt, friss étel is, ha egyetlen unokája megéhezik akkor semmiben se szenvedjen hiányt. Férje már huszonhat éve a földben nyugodott, és az özvegyasszony most jócskán aggódhatott azért, hogy egyetlen fiú unokája ne kövessen el semmi ostobaságot. Ugyanis már vagy nyolc hónapja volt, hogy mennyasszonya a Polgármesteri hivatal előtt azt mondta, hogy nem szereti, és hogy akadt valaki más az életében.
Egyetlen unokáját ezt követően baljóslatú öngyilkos gondolatok kezdték gyötörni.
,,Vajon miért kellett annak a kedves, bájos kis hölgynek ilyesmiket elmondania?" - forgott az özvegy agya, akár a malomkerék, miközben már kora hajnalban egyik állomásról a másikra sántikált, botorkált.
- Kezét csókolom Julika néni! Hát hogy van? Mi járatban? - köszönt neki az egyik kereskedő, akinek már a nagyanyja is zöldséget-gyümölcsöt árult a nagybani piacon.
- Köszönöm szépen... vagyogatok... - felelte a szomorkás özvegyasszony, szemein még most is látszottak az emlékek fájdalmai.
- Valami baj történt Julika néni?! - kérdezte megilletődötten a tagbaszakadt, ám talpig jószívű kereskedő.
- Semmi olyasmi, amit az ember ne tudna eltűrni, vagy kibírni! - azzal sziklakeményen már botorkált is volna tovább, ám a kereskedő marasztalta egy kicsit.
- Drága Julika néni! Elviszem ahová menni akar! Tessék csak nyugodtan mindent rám bízni! - s már vette is el az idős asszonytól az összes, közepesen súlyos csomagját, melyet unokája számára állított össze alaposan.
- De hát Gézuka! Hogy fogom kifizetni Önnek a benzinpénzt...? - esett kicsit kétségbe, hiszen a soványka nyugdíjból se jutott mindig erre-arra. Bár a számlákat így is be kellett fizetni.
- Semmi mentegetőzés kedves Julika néni! Ragaszkodom hozzá! Édesanyám mindig nagy hálával, és tisztelettel emlegette Önt, hogy Ön volt az egyetlen ember, aki a világ összes gondján-baján segíteni akart.
- Oh! Hogy van a Matusekné?
- Sajnos már több mint tíz éve, hogy meghalt.
- Hát ez... rettenetes! Őszinte részvétem az egész családnak!
A kereskedő csupán némán bólintott, hogy tudomásul vette az özvegyasszonyt, majd mindent felpakolt a furgonszerű teherutójába, segített beszállni az idős nőnek, és már repesztettek is Újpalota felé, ahol az unoka lakott.
Útközben a legváltozatosabb témákról beszélgettek, és mire a jó két és fél órás utazás alatt elérkeztek az eredeti úti célhoz a kereskedő nem győzött hálálkodni a sorsnak, hogy útjaik jótékonyan keresztezték a másikat.
- Itt is volnánk! Parancsoljon Julika néni! - óvatosan segített leszállni az idős asszonynak, és egészen a társasházi lakás ajtajáig vitte a nehéz, ormótlan csomagokat, míg Hubrikné ragaszkodott hozzá, hogy a gurulós szatyrát egyedül csak ő vihesse.
- Aztán nagyon vigyázzon magára Julika néni! - megölelgette, mintha nagyanyja volna a betegeskedő, fáradékony testet, majd visszaszállt a kisteherautóba, és ment a dolga után.
Hubrikné hármat csöngetett. Mindig csak hármat. Ez volt ugyanis az egyezményes, afféle titkos jel, amiből unokája rögtön tudta, hogy családtag állhat a kapuban, és nem valami illetéktelen betolakodó.
- Halló... - fáradt, kedvetlen hang szólalt meg.
- Tomika... én vagyok az... a mama! Kérlek engedj be!
- Mama... - meghökkent hang, majd berregő kapunyitás.
Az öregasszony megfogta a kaput, és az ajtót húzta maga felé erősen, míg félig ki nem nyílt. Még szerencse, hogy a lift működött, így nem kellett öt kemény emeletet felkoslatnia gyalog.
Mikor felért az ötödikre, rendkívül meglepődött, mert a mindig frissen borotvált, férfias arc helyett most egy hónapos szakállt viselő, ragacsos, hosszú hajú, ősemberi Robinsont pillantott meg a kinyitott bejárati kapuban, aki egykoron unokája lehetett.
- Tomikám... drága kincsem... hát te vagy az...? - döbbent meg, szemeit azonnal elfutották a szánalom égető könnyei.
- Én... - felelte halkan, majd segített behordani a sok csomagot.
- Mi történt veled édes fiam...?! - hüledezett, álmélkodott az öregasszony, miközben sántikálva végig botorkált a szobákon, ahol egykoron pedáns rend, és tisztaság fogadta a vendégeket, most pedig úgy festett, mint szándékosan lelakták volna az egészet. A függönyöket és az ablakokat sem ártott volna egyszer-egyszer tisztességesen kipucolni. Mindig mondogatta unokájának, hogy jó volna, ha találna végre egy szemrevaló lányt, aki ért kicsit a háztartás gondos vezetéséhez, mert a férfiak általában az ilyen csíp-csup ügyekkel mit sem törődnek.
- Ettél már valamit? - pakolta le cuccait a kis étkezőhelységben. Heves fejrázás volt a válasz.
- Akkor most szépen leülsz, és elfogyasztod itt előttem a krumplistésztát! Remélem még nem hűlt ki nagyon! - gondosan megterített, majd elővette az evőeszközöket, és elmosott egy tányért, mert az étkezésnek minden esetben illik megadni a módját, hogy tovább tartson az élvezeti értéke. Szinte ujjongó, gyerekes öröm járta át egész szíve belsejét, amint szőrös, szakállas unokája marokra fogta a villát, és jóízűen megette az ételhordó fogságából kiszabadított, ínycsiklandó ételt.
- Jaj, nagymama! Ez most nagyon jól esett!
- Örülök, ha ízlett drága fiam! De mesélj csak? Miért nem vagy megborotválkozva? És mi ez a dús hajzat?! - mérte végig tüzetesen egészen a feje búbjáig.
- Jaj, mama! Próbálok erős maradni, ahogy mindig tanítottad nekem, de sokszor elfog a tunya kétségbeesés. Kérlek ne haragudj rám, amiért megpróbáltam... eldobni magamtól az életet... - bukott ki belőle váratlanul.
- De hát... mégis hogyan... hogy történt...? - nézett rá döbbent, nagy, kíváncsi szemekkel.
- Kriszta szakított velem, és egyszerűen azóta nem találom a helyemet... - vallotta be nagyon őszintén, és szomorúan.
- Édes fiam! - simogatta meg ragacsos haját. - Soha többet ne csinálj ilyen meggondolatlan ostobaságot! Szegény apádat már eltemettük! És szegény lányom belesajdulna a szíve a bánatba, ha téged is elveszítene! - közel volt a síráshoz. Így is fojtogatták érzelmei.
- Tudom... mama... jól tudom... azok a barátaim is mind magamra hagytak, akik egykoron mellettem álltak.
- Ne törődj velük! Az igazi barát bajban is barát, és nem csupán akkor, amikor úgy hozza a kedve! Ezt tanuld meg! Most pedig meg foglak borotválni!
- De... ezt én is megtudom csinálni! - igyekezett szabadkozni, mert hihetetlenül zavarban volt.
- Semmi de! Szegény betegeskedő nagyapádat, és a dédit is egyedül én borotváltam mindig!
- Tudod mit? Most azonnal bemegyek a fürdőszobába és megborotválkozom! - azzal máris az étkezőben hagyott mindent és bezárkózott a fürdőszobába, mert jól tudta, hogy nagyanyja - ha megtehetné oda is követné -, most is amíg lenyírta dús, dzsungelszerű szakállát, és megborotválta arcát nagyanyja, mint valami vigyázó őr az ajtónál álldogált, és nem mozdult egy tapodtat se.
Így is vagy negyvenöt percbe biztosan beletelt mire újra valamivel emberibb, és normálisabb külsőt sikeredett magának összehoznia. Használt arcszeszt is, mert tudta nagyanyja azt is megköveteli, mint valami belső parancsot.
- Hogy tetszem?! - érdeklődött, amikor negyvenöt perc után kinyitotta a fürdőszoba ajtót.
- No! Ez igen! Végre emberi formád lett édes fiam! A hajaddal is csinálj valamit nekem!
Tamás odament a konyhai fiókokhoz, majd kivett egy befőttes gumit, és hanyag lófarokba fogta összekószálódott haját.
- Remélem így azért már megfelel?
- Egyre jobban hasonlítasz megboldogult apádra! Tudod-e?! -álmélkodott az öregasszony.
- Őszintén remélem, hogy csak külsőre, mert sokkal sebezhetőbb vagyok, mint amilyen ő valaha is volt.
- Te is tudod, hogy apád azért viselkedett úgy veletek, mert képtelen volt kimutatni az érzelmeit! Ettől még nem hibáztathatod őt!
- Sokszor hibáztatom, mert nagyon igazságtalan volt, amit velünk művelt. Miért kellett folyton megszégyenítenie?
- Hát... - gondolkozott el az asszony. - Ő egy... bonyolult ember volt... De most inkább te mesélj édes fiam! Hogy állsz a munkáiddal? Mi lesz a külfölddel?
- Hát... ezt magam is szeretném tudni, mert az egyik barátom sok mindent megígért, de úgy látom, az ígéreteknek egyetlen bajuk van, hogy könnyedén meg lehet őket szegni.
- Ha az a barátod megbízható, és becsületes ember, akkor csak nem hagy cserben! Vagy igen?!
- Sajnos mama manapság a becsület fogalma már nem azt jeleneti, mint a te idődben!
- Mennyire igazad van édes fiam! Hadd kérdezzek valamit? Te is tudod, hogy mit akarok kérdezni, igaz?! 
-  Hogy miért akartam öngyilkos lenni?
Az idős asszony mélyen, beleegyezően bólintott.
- Nagyon sok olyan problémám volt, amit úgy éreztem a hozzátartozóim nem érthetnének meg!
- Enyje, enyje! Hát azért szegény jó anyád biztos tudta volna.
- Tudod mi lett volna az első lépése! Azonnali pszichiátriai kivizsgálás, ahol gyógyszerekkel tele pumpáltak volna.
- Jaj, istenem! Drága gyermekem! Hát hogy mondhatsz ilyet?
- Te kérdezted! Én nagyon jól ismerem az anyámat!
- Én pedig pontosan tudom, hogy a világon mindennél jobban szeret. És hogy van a barátnőd...?
A fiatal férfi mélyet sóhajtott, mintha leszakadt volna mindkét válla. Érződött rajta, hogy súlyos teher nyomja lelkiismeretét.
- Állítólag együtt van azzal az idióta, kigyúrt agyú pasival, és már útban van a trónörökös! Ebből is látszik, hogy már régen elfelejtett.
- Ne szabadna ítélkezned mások felett édes fiam! És ha ő is érzett valamit irántad...?
- Ha komolyan, és őszintén szeretet volna, akkor azt el is mondta volna, amikor egyik napról a másikra azonnal elköltözött. Se szó, se beszéd!
- És van már valaki az életedben?
- Ugyan mégis ki?
- Hát, aki igazi lelki társad lehetne a bajban? - csillant fel egyetlen percre tekintete.
- Sajnos pénzéhes világunkban drága mama ritka kincsek az olyan kivételes emberek, akikről beszélsz!
- Jaj, drága fiam! Mi lesz veled, ha mi már nem leszünk?
- Rengetegszer átgondoltam ezt a lehetőséget is, és ténylegesen nem marad senkim ebben a nyavalyás életben akkor lehet, hogy más utat kell, hogy válasszak... - hangja megint borongósabb, csüggedtebb, pesszimistább lett, mint volt.
- Ígérd meg szegény, özvegy nagyanyádnak, hogy nem művelsz semmi ostobaságot! Megígéred?!
- Igen mama! Megígérem! Efelől nyugodt lehetsz!
Beszélgettek még egy jó ideig, amíg a nap komótos lustasággal le nem nyugodott a dombok mögött, majd az özvegyasszony hazafelé indult, mert unokájának nem volt jogosítványa.
- Édes fiam! Igazán megszerezhetnéd azt a fránya jogosítványt, hogy egyszer-egyszer hazavigyél! - adott ötletet.
- Igen, ezen is sokat gondolkoztam, de még semmi véglegest nem tudok! Kérlek nagyon vigyázz magadra! - szívet szorongatóan megölelték egymást, míg a férfi megpuszilta nagyanyját.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy a fiatal felnőtt férfit nagyanyja életben láthatta.
A fiatal férfi hosszas végrendeletet készített, és bár a hivatalos megerősítéshez így is szüksége lett volna két tanúra, akik aláírásukkal hitelesítik a papírokat, erre már nem maradt semmi reménye. A félig hivatalos papírba belefoglalta, hogy haláleset esetén összes ingóságának kezelését, gondozását szeretett nagyanyára bízza, míg egyéb értékes tárgyait, mint akusztikus gitárját volt gimnáziumi ismerősének adja, aki zenekart akart alapítani.
Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon ki hibázott, és vajon miért? Vajon miért történik folyton olyan megmagyarázhatatlan sorstragédia az egyes emberek életében, aminek a megértéséhez egyetlen véges élet sem lehet elegendő.