ELVÁLASZTHATATLAN BARÁTOK

-Halló... Gyöngyi...? Te vagy az...? - félve, remegő hanggal szólt a kagylóba a férfi. Legalább egy teljes éjszakát átvirrasztott, mire végre megszületett agyában a döntés, hogy gyerekkori barátja csak nem lesz vele elutasító, hisz régóta ismerték egymást. Gyöngyi volt a legelső gyerekkori szerelme, és tőle kaphatta az első, gyerekes csókját, mikor még a egy utcában laktak a főváros kertvárosi részében.
- Igen... Tessék... Ki az...? - kérdezte egy fiatal, határozott női hang, akinek kicsit már megkopott a nyelve vélhetően a tartós spanyolnyelvű környezet miatt.
- Itt Tibor... Bocsáss meg, hogy zavarlak... édesanyám váratlanul... - hirtelen hüppögve újra eleredtek a könnyei, de érezte, hogy régi barátja nem fog megjegyzéseket a fejéhez vágni, vagy neheztelni rá emiatt.
- Szervusz drága Tibikém! Jaj, ez borzasztó! Fogadd részvétemet! Tudom, hogy ez ostoba kérdés de hogy vagy? - reszkírozott meg egy ártatlannak tetsző a hölgy.
- Ne haragudj rám... - hüppögte. - Nagyon... félek... aggódom... - a vonal túlsó végén hallható elfojtott szipogás, orrfújás, hüppögés hallatszott, mely a kongó csenddel összekeveredett.
- Nem mondd semmit! A gyerekeket elviszem a suliba, és utána máris repülők hozzád! Addig tarts ki! - A fiatal nő lerakta a kagylót. Mindig kristálytiszta, komoly, és őszinte szavait akár készpénznek is lehetett volna venni, hiszen amit megígért azt mindig be is tartotta. Most sem késlekedett sokat azonnal szólt spanyol férjének Eduárdónak, hogy vigye ki a reptérre a többit majd ő megoldja. Segítőkész férje máris kifarolt kocsijukkal, és elvitte feleségét a reptérre. Semmi irigység vagy féltékenység nem volt párkapcsolatukban. Sőt Eduárdó kifejezetten büszke volt talpraesett feleségére, hogy ennyire törődik, és mindenben támogatja régi jó barátját.
- Ha bármiben segíthetek ne habozz! - búcsúztak egy könnyed, szimpla csókkal a reptér termináljában, miközben Gyöngyi megvette a repülőjegyét.
- Úgy lesz édesem! A gyerkőcöket hozzád haza a suliból, és mondd el nekik, hogy anyának el kellett mennie, de haza fog jönni! - Megölelték egymást, és Gyöngyi azonnal repülőre szállt és meg sem állt Budapestig.
Ferihegy 2 terminál szokás szerint hangyabolyként nyüzsgött, és az embernek óhatatlanul is olyan érzése támadt, mintha egy hangyabolyban lenne, ahol mindenki össze-vissza rohangál, és egy csöppet sem érdekli a másik ember személyes problémája.
Miközben leintett egy sárgaszínű taxit a nosztalgia és az emlékek kerítették romantikus hangulatba. Visszaemlékezett, hogy kövér kislányként milyen rendes volt vele Tibi, amikor megtanította biciklizni, vagy amikor a nagyobb fiúk gúnyt űztek belőle, és folyamatosan kicsúfolták copfokban hordott haja miatt. Amikor egy nyári zápor elől együtt elbújtak a nagymama sötét, és dohos pincéjében, és megcsókolta a reszkető Tibit. Az ilyen sorsdöntő élmények örökre az emberek részeivé válnak.
,,Vajon mi történhetett Tibivel miután különváltak a gimi után? Van-e barátnője? Vannak-e gyerekei? Megtalálta-e a sóvárgó boldogságot, amit talán mindig is keresett?" - ehhez hasonló visszatérő kérdések kezdték foglalkoztatni miközben egy kis plusz pénzösszeg fejében arra kérte szépen a marcona, kissé parasztos taxisofőrt, hogy taposson a gázba egész nyugodtan.
,,Biztos kiborult! Elvégre az édesanyja volt az összekötő kapcsolat a zűrös családban, míg az erőszakos természetű apjától totálisan rettegett!"
Most az a legfontosabb dolog, hogy lelki, baráti támogatást nyújthasson, hiszen úgy gondolta immáron barátjának szinte senkije sem maradt ebben az életben, és ez rosszabb mindennél, amin valaha is közösen keresztülmentek. Tibi édesanyját nagyon kedvelte. Egyszer állatkertbe mentek, és a mindig csinos, filigrán asszony egy kis zsebpénzt csúsztatott neki, hogy vegyen magának fagyit, vagy amit szeretne, és ő nagyon hálás volt ezért a kisebbfajta gáláns gesztus miatt. Később a szalagavatón amikor elszakadt szoknyás ünneplő ruhája a talpraesett asszony szinte másodpercek alatt úgy megvarrta az elszakadt ruhaanyagot, mintha vadonatúj lenne. Az volt az est fénypontja mikor Tibivel táncolhatott és átkarolhatta.
A taxi szinte repesztve vágott át majdnem az összes tilos jelzésen, ahogy Gyöngyi kérte, míg végül kicsivel az eperfa utca után megállt.
- Megérkeztünk! - szólt a sofőr. Huszonötezer forint lesz nagysád! - közölte mogorván, mint akinek rossz napja van.
- Tessék! Az aprót tartsa meg! - vette ki a pénztárcájából a kért összeget. Könnyed, légies szökkenéssel szállt ki, majd becsukta maga után az ajtót. Csomagjai nem voltak, csupán egy közepes méretű táskája, amibe minden komfortosan belefért.  - Viszlát! Szép napot!
- Magának is! - A taxi repesztve, porfelhőt kavarva maga után eltűnt a következő kanyarban.
Gyöngyi felsétált a kis hangulatos kertesházakkal szegélyezett utcán, míg el nem ért egy takaros házig, ahol virágok voltak, amerre csak a szem ellátott, és a ház végében egy takaros konyhakert.
Elegendő volt kettőt csengetnie, hogy megpillanthassa régi, jó gyerekkori barátját, aki most egy viseletes, kissé
koszos házi köntösben, és mamuszban nyitott ajtót. Borostáján meglátszott, hogy legalább három-négy napja nem borotválkozhatott. Láthatólag önsajnálati fázisban lehetett, ha így elhagyta magát.
- Bocsánat... talán rossz helyen járok... én Bibek Tibort keresem... - felelte kissé bizonytalanul, jócskán szemügyre véve, méregetve az előtte álló férfit.
- Én vagyok az kérem... - felelte a kisírt szemű férfi. - Elnézést kérek a kinézetem miatt... - mentegetőzött. Gyöngyi csupán csak ekkor ismert rá régi barátjára, akit szabályosan bedarált az élet.
- Szervusz drága Tiborkám! Hát veled meg mi történt...? - képedt el, hisz nem ilyennek ismerhette tizenöt éve. Zárva volt a kapu, így megvárta míg barátja kicsoszog és kinyitja.
- Bocsáss meg, hogy így festek... - eresztette be maga előtt, és hagyta, hogy a fiatal, gyönyörű nő megölelgesse.
- Drága barátom! Hát... annyira sajnálom, ami veled történt... - gyűlölte a sírást, de most mégis pár könnycsepp óhatatlanul is kipréselődött babonázó őzikeszemeiből.
- Jaj Gyöngyikém! Annyira sajnálom... - rázkódón zokogni kezdett barátja karjaiban, akár egy árva kisgyerek.
- Cssss! Nyugodj meg! Azért jöttem, hogy vigasztaljalak, támogassalak... - próbálta csítitgatni, miközben párszor megsimogatta rázkódó, beesett vállait. - Menjünk be a házba jó?!
- Rendben... - A férfi hagyta, hogy a fiatal nő bekísérje a házba. Úgy érezte most a lelki biztonság az egyetlen menedék, amire igazán szüksége van.
- Bocsáss meg, de nem nagyon volt időm még takarítani... megkínálhatlak valamivel...? - toporgott a nappaliban tanácstalanul.
- Nem köszönöm! Talán üljünk le és mesélj el nekem mindent részletesen. - foglalt helyett elegáns ruhájában, és mutatott közvetlenül a mellette lévő üres helyre. Barátja tétován, félszegen leült melléje. - Mióta nem találkoztunk Tibikém? Hát... ha jól számolom 2002 óta. Te jó isten! Hogy repül az idő! Mesélj kérlek! - fogta meg a két verejtékezésre hajlamos szőrös kezet, és óvatosan megszorította.
- Mit szeretnél tudni...? - kérdezte kicsit frusztráltan.
- Bármiről beszélhetsz kedves barátom! Tudod! Rám mindenben számíthatsz! Csak bátran!
Tibi máris egyetemista éveivel kezdte. Hogy mennyire megalázták egyes tanárai a bölcsészkaron, hogy mennyire belezúgott egyik csoporttársába, akinek még gitárkísérettel szerenádot is adott, ám a hölgy apja ráúszította három megátalkodott véreb kutyáját, hogy mennyire szerette volna irodalom tanára segítségét kérni, hogy önálló verses, és prózakötete jelenhessen meg végre, ám ebből nem lett semmi, hogy sokszor vette elő az öngyilkosság kósza, baljóslatú kísértete, amikor úgy érezhette, hogy a dolgok egyértelműen kicsúsznak a kezei közül.
- Drága barátom! Annyira sajnálom, hogy mindezt egyedül kellett átélned! Ha kapcsolatban maradtunk volna hidd el melletted lettem volna! - próbálta bátorítani, de érezte, hogy szavai mintha leperegtek volna barátjáról.
- És veled mi történt, annyi év után? - jött el Tibi számára a kérdezés joga.
- Lett egy fantasztikus spanyol férjem, és két fantasztikus gyerkőcöm! Sosem szerettem a kérkedő embereket, de mindenünk megvan, és imádom, hogy megtaláltam a boldogságot! - valósággal ragyogott, és sugárzott egész nőies lénye, ahogy kimondta a számára kedves, negédes szavakat. - Az első szülés pokoli volt, de aztán már minden ment mint a karikacsapás. Neked volt/van valakid? - kíváncsisága nem hagyta békén gondolatait.
- Volt! Brigi a Polgármesteri Hivatal előtt szakított velem, mert állítása szerint nem akart egy csóró, melós kisember mellett megöregedni, és gyerekeket nevelni! Pedig gyönyörű mennyasszony volt... - elszorult a hangja, és fennállt a biztos veszélye annak, hogy megint váratlanul elsírja magát.
- Édesem! Ha nem ismerte fel azt, hogy igenis te kivételes, és különleges ember vagy, aki bizonyára a tenyerén hordozza őt, akkor nem is érdemelt meg téged! - simogatta kézfejét.
- Apám néhány éve infarktusban halt meg, és nem fogod elhinni, de az exmenyasszonyom saját barátnőjét küldte el maga helyett apám temetésére!
- Hát ez azért már mégiscsak oltári szemétség volt tőle! - kelt ki magából jogos mérgében. - Hogy tehetett ilyet?!
- Tudod rájöttem arra, hogy mindig is lesznek olyanok, akik akkor érzik jól magukat, ha mások szenvednek, vagy rossz bőrben vannak! Egyszerűen kiszeretett belőlem... - hangja elkeseredetté, kiábrándulttá vált.
- De azért őszintén remélem, hogy legalább próbáltál randizni, vagy ismerkedni?
- Szerintem te ismerhetsz már annyira, hogy tudd nagyon el tudok keseredni, és nem igazán léptem ki az elmúlt tíz évben a komfortzónából. Történelemet és irodalmat is tanítottam egy suliban, de az igazgatónő kerek perec kijelentette, hogy nem vagyok szimpatikus és ezért alig öt év után mennem kellett. Kicsit megviselt, mert édesanyámon kívül senkivel sem tudtam beszélgetni.
- Tényleg! Megkérdezhetem, hogy Helga nénivel mi történt? Mindig annyira sportos, filigrán, és talpraesett volt.
- Sajnos fogalmam sincs... egyik reggelen megreggeliztünk utána elindultam a munkahelyemre és mire hazaértem békésen elaludt a nappaliban a kedvenc foteljében... - elszorult a torka, mintha szándékosan fojtogatná valaki.
- Jaj, kedves Tibikém! Ez rettenetes! Annyira sajnálom... Most mit szeretnél...?
- A temetési hercehurcákhoz totálisan nem értek, és lenne itt még egy sor fontos elintéznivaló, amit megint csak nem tudom, hogy tudnék megoldani... - tétovázott.
- Azért vagyok itt, hogy mindenben segítsek, amiben csak kell! - jelentette ki határozottan, mint egy jó testvér.
- Nem akarlak feleslegesen zavarni, vagy leterhelni! Biztosan van ezer más dolgod is...
- Szó se róla! Te mindig nagyon jó barát voltál! A legkevesebb, hogy most viszonozhatom emberségedet, és kedvességedet! Első teendő! - tekintett körbe a kissé elhanyagolt, és lepusztult helységben. - Egy alapos takarítás, és lomtalanítás. - Máris nekifogott, hogy rendet tegyen ebben a kisebbfajta összevisszaságban. Csodálkozott is, hiszen Tibor mindig is olyan precíz, és pedáns volt. Hogy fordulhatott ekkorát a világ kereke?
Nem telt bele két teljes óra, és minden ragyogott a makulátlan rendezettségtől, és tisztaságtól. Mintha a lakás újra visszanyerhette volna eredeti otthonias jellegét.
- No, hát így kell ezt csinálni! - törölte le egy papírzsebkendővel homlokát a csinos hölgy, akinek még az is rendkívül jól állt, ha kicsit összepiszkolta magát a nemes ügy érdekében. - Most pedig bemégy a fürdőszobába, és alaposan megborotválkozol!
- Igen... ez már nekem is eszembe jutott...
- Akkor itt a lehetőség! Legyen emberi formád!
Tibi bement a fürdőbe és mire rendesen megborotválkozott egészen jóképű férfi vált belőle.
- Fantasztikusan jól áll, ha meg vagy borotválkozva! Fess vagy és kiegyensúlyozottságot tükrözöl! Nem is igazán értem, hogy miért nem sikerül neked a csajozás?
- Te is tudod Gyöngyi, hogy a mostani nőket egyedül a pénz izgatja, és ha meghallják, hogy csak egy csóró tanár voltam, máris mindenkit elriasztok magam körül!
- Ha gondolod ebben is nagyon szívesen segíthetek neked!
- Lehetséges, hogy szavadon foglak!
A nap hátralévő részében Gyöngyi gyakorlatilag mindenhova elkísérte régi barátját. A temetés megszervezésén kívül csip-csup ügyintézéseken át egészen a Múzeum körúti Antikváriumig, ahova egyetemista korukban gyakorta betértek kulturális csemegék után kutakodva. Mire hazaértek kora este lett, és bár Gyöngyinek illett volna visszatérnie Spanyolországba úgy döntött ezt a pár napot és a hosszú hétvégét is barátjának szenteli. A férje pedig megfogja érteni, hogy szükséges helyzetben életmentő lehet az őszinte barátok támogató segítsége.
Tibor édesanyának határozott kérése volt, hogy szűk körű legyen a temetés. Ez annyit jelentett, hogy három emberen kívül a legtöbb ismerősnek, és hozzátartozó legfeljebb csak a temetőkapuban maradhatott, mert nem engedték őket a kis kápolna közelébe, ahol az asszony hamvai urnában várakoztak. Persze itt is voltak olyan rosszakaratú emberek, akik dühös sértődöttéggel adták tudtul, hogy életükben annyira jó hozzátartozói, segítői voltak Helga néninek, hogy nélkülük nehezebb lett volna az élet, ám Tibor pontosan megérezte azt, hogy kik voltak a tényleges segítők, támogatók, és kik csupán az éhenkórászok.
A negyvenöt perces gyászszertarás után Helga néni kérése volt, hogy Tibor egyik saját versét is felolvassa. S bár az asszony életében nem sokat értett a versekhez, mégis felnőtt fia irodalom iránti rajongó szeretete egy kicsit rá is átragadt. Gyöngyi mind végig megrendülten állt a kis ravatalozó kápolnában, és bár mindig erős, független nőnek mutatta magát édesanyaként tisztelte és szerette Helga nénit, így nem kérdéses, ha benne is felkéreckedtek az érzelmek.
Másnap kora hajnalban Tibi ragaszkodott hozzá, hogy elfuvarozhassa őt a reptérre. Megfogadták hallgatólagosan egymás között, hogy a búcsú nem örökre szól, és amint lehet újból találkozni fognak. Még abban az évben nyáron  Gyöngyi meghívta két gyerkőce szülinapi zsúrjára Tibit, aki elment Spanyolországba, és megpróbálta átértékelni eddigi zaklatott életét.