VÉGÍTÉLET-KÉPEK

E mostani valóság, mint homályos szándékosan
lepel rendre az emberségen vérzik el.
Önmagát sorozatosan megbuktató mihaszna
csörte-had vonul bélpoklosok mohó
módján mindennapok Ninivei halotti csöndjén át
– miközben tán maga se tudja mi fán terem
egy-egy pusztító, ádáz lépfene ,
madár-kór, koronás influenza?!

S bár a biztosított vakcinák megléte
még kísérleti stádiumban dereng,
- a legtöbben már most szeretnének
egyre görcsösebben megkapaszkodni bármibe,
mely a sikeres győzelemhez hozzásegít.

Minden csillagnak egyszeri,
befejezett bűne hogy ragyog,
s halálával örök fénye pompájával
világít még sok évezreden.
– Lelkem – érzem -, már megint szilánkokra törik
s újra kell tanulnom az elhullatott könnyek
utáni igazibb s valódibb megbánást,
mely nem lehet becsapható, se hamis.

Fáradt aggastyán-testemen már folt minden fájdalom,
amit valaha is kaptam
s amit kínok Golgotáján szerezhettem.
Hamar-hullongó, tartalmas Janus-éveimből,
ami most megmaradt azt példázza
tisztán s egyszerűen a bukás,
reménytelen szerencsétlenség
is legalább oly csodás,
akár a kikövezett győzelmi mámor.

Bolyongó, nyughatatlan elmém,
mint facsargatott szivacsot gyötrik
egyre szállóigévé tett gondolatok,
borongós-bús idézetek:
,,Kétszer miért kellett a tóba lépned?!
Miért nem tudsz sosem annak örülni,
mint más akinek megadatott?!”
– Megtalálható, harmonikus boldogságról
– érzem legbelül -, talán már végképp lemondtam.

Konok, kemény gyilkos-makacs ösztönöm
újra s újra önmagamra térít félúton
s rendet rak zaklatottá lett
börtön-ketrec idegrendszeremen.
Rozsdás lelkemet húzza
sorsdöntő éveim nyűge s példatára:
,,Miért nem követelted ki magadnak,
hogy randizhass mint bárki más?!
Talán te voltál itt e földön az egyetlen,
méltó Kakukktojás?!”
– Egyetlen olcsó, kis kerámiaurna.
Ennyi maradhatott csupán hófehér rózsa-kéz
simogatása a hallotti csöndben,
mikor majd ég s föld teremtményei
is némaságba dermednek…