ELFOGADHATATLAN ABSZURDÍTÁS

Omlanak sorban már, mind akik voltak:
pályatársak, romantikus szerelmek,
régi barátságok víg emlékképei
– a várakozásba beburkolt félelem
s rettenet holnapok ádáz
bizonytalanságától mindenkit
gyanakvóságba taszít.

Világunk, mint félreértett,
lakhatatlan Ninivei apokalipszis
elmetszhető hajszálakon függeszkedik;
tiszavirágéletű próbálkozások
szándékosan elbuktatott kísérletei
a reménykedő túlélésért.
Eldobott, feláldozható életekre
gyors enyészet vár
– nap hónapot s aztán -,
meglehet súlyos évtizedet követ,
míg tartós s megbízható gyógymód
s korszak köszönthet
Golgota-kálváriás emberiségre.

Végestelenre kimerített kötélidegek
vad virtustánca gyorsabban cibálja
s őrli a Lét egészét,
mint molekulák s sejtek titkosított alkímiája.

Még hosszan várat magára a biológiai kód,
mely megfejtéssel megszolgálhatna
kórokozók természetéről.
Meghasadt márciusi tükörjégből búskomor,
megfagyott igazgyöngyöket potyogtat az ég.
Eldobált csillagokat dédelget a távoli űr.
Lehunyt, álomkóros szememből rémlátomás tör elő:
Tán ez a legutolsó tavaszom?!

Vajon miért nem lehetett boldog
s megelégedett életem az Egy-valaki mellett,
kire önmagamat is feltétlen rábízhatom?
– Hűlt falakká tömörül,
zsugorodik össze bennem
megkérgesedett magányom.
Négy börtön-fal egyedüliségben hangtalan
rejtőzködve várakozok önmagamba leszálltan.

Vajon még mennyi időm van hátra s lesz?
Megtört emlékeim,
mint döntőbírók ítélkeznek felettem.
Csontváztalan porladnak újabb kreatív eszmék
s gondolatok, hisz alig maradtak
már próféták s szabadgondolkodók
kik megmernék szólítani,
fel mernék támasztani
az újító szellemiséget poraiból.

Hová léptünk még elvisz: totális s bizonytalan.
Megkövesedett lábnyomok,
sakklépések húznak, hívnak.
Az ismételt tudós-szavak:
Megelőzéssel többet tehetünk!
Semmivé foszlanak,
míg bárkit elnyel a masszív kátrányanyag.
Fáradt koponyámban még
nemesen világítna a kósza értelem:
Az elfogadhatatlan abszurditásával
szembesülök naponta!