FURCSA FELISMERÉS

Eleinte furcsa és roppant különös volt, hogy két tökéletesen hasonló beállítottságú ember természetes módon egymás társaságát keresi. Csupán csak később tűnt fel az adott környezet szereplőinek, hogy a két legjobb barátnő gyakorlatilag egymás cinkosa volt. Olyanok voltak egymás számára akár a legjobb testvérek, és egyszersmind nem csupán az adott környezetüket használták ki kamatostul, de talán még egymást is.
Minden villámcsapás szerűen kezdődött a gimnáziumban, ahova csupán csak azért jártak, hogy ördögi, rafinált intelligenciájukkal, talpraesett rátermettségükkel óhatatlanul is kérkedhessenek. Előbb csak apróbb-csepprőbb szinte jelentéktelennek tetsző szívességeket kértek a többi barátnőtől, akik engedelmes vakokként szinte mindenben hűségesen engedelmeskedtek a két hölgyeménynek, aztán a második évben már komolyabb bűnös balhékra is bátran sort kerítettek. Ilyen volt többek között, amikor csupán a fokozott kíváncsiság miatt engedély nélkül egy amolyan francia, vagy tolvajkulcs segítségével felfeszítették az egyik nyelvi labort, ahol az osztályfőnökük általában tartózkodni szokott a többi kollegájával, és alaposan belelapoztak a gusztustalan kartonált osztálynaplóba, hogy miféle jegyeket is kaptak a legutóbbi dolgozataikra, vagy feleleteikre? Később, amikor ez kitudódott, a kölcsönös fedezés reményében inkább ráfogták az egészet a suli ügyeletes bohócára, akiről diákok-tanárok vegyesen megvoltak győződve, hogy a fiatal, tutyimutyi, gyakran bepisilő srácnak nincs ki a négy kereke, így könnyen előfordulhat, hogy pusztán merő véletlenségből ő volt az, aki belelapozott az osztálynaplóba. S miután az osztályfőnök képtelennek bizonyult arra, hogy eldöntse kik is lehettek az igazi tettesek inkább úgy döntött, hogy a két ördögi barátnőt, és a suli hülye gyerekét is megbünteti. Tanítási idő után háromnegyed kettőtől este öt óráig bent kellett tartózkodniuk az osztályterembe, és a velejéig unalmas házifeladat, és leckeírás mellett magukba kellett szállniuk, és illett volna elgondolkozniuk azon mennyire illegális, törvénybe ütköző dolgot csináltak. (Természetesen a két legjobb barátnő egyetlen, halvány szikrányi megbánást sem tanúsított).
Aztán történhetett valami furcsa dolog, mert az érettségi, végzős évben a két legjobb barátnő viselkedése homlokegyeneset, háromszázhatvan fokos fordulatot vett. Meglehet csupán a kölcsönös rivalizálás lehetett az oka annak, hogy bármire készen álltak csakhogy begyűjthessék az elismerő, dicsérő szavakat, és az ötösöket, ám aki a dolgok mögé látott könnyedén átláthatott a helyzeten, és rájöhetett, hogy Kriszti és Viki valójában saját maguk csapdájába estek bele.
Viki már ideje korán megtanulta, hogy egyedül csak magára számíthat az életben. Svédországban született, és nevelkedett, és anyja hamar otthagyta az apját, így az a bizonyos ,,felelősségteljes felnőtt férfi példakép" talán mindig is hiányzott az életéből, és fájó, sajgó űrt hagyott maga után, míg Krisztinek szokása volt, hogy kihasznált bárkit azért, hogy sikeresnek nevezhető terveit megvalósíthassa. Márpedig, ha Kriszti elhatározta, hogyha törik, ha szakad, de akkor is bekerül az Államigazgatási Főiskolára, akkor ebben a naiv, és kissé gyerekesnek tetsző hitében senkinek sem engedte meg, hogy bárki is megingassa.
Mindenki hatalmasat csodálkozott, amikor az érettségi banketten - melyet egy budaörsi étteremben tartottak -, a suli bohóc hülye gyerekének is nevezett Tónika bonbont, és kisebb virágcsokrot adott a jócskán meghökkent, és aztán hamar dühbe gurult Krisztinek, aki szabályosan az este folyamán totálisan leordította szegény, szerencsétlen, állandóan baráti társaságról álmodó csetlő-botló srác fejét, aki mindenki szeme láttára sírva fakadt, és hazarohant gyalog, hiszen a budaörsi lakótelepen lakott a szüleivel egy panellakásban.
- Te Krisz! Bocsi, hogy szóvá teszem, de szerintem ez rohadtul szemét, és aljas dolog volt, még tőled is! - jegyezte meg barátnője, miközben egy asztalhoz ültek, és felbontottak egy üveg egri bikavért a színjelesre sikeredett érettségi bizonyítvány megünneplése véget.
- Már megbocsáss, de nem hallottam jól! Mit is mondtál az előbb?! - hökkent meg a másik.
- Én csak... szerintem nem volt helyes, hogy Tónit ennyire besározzuk, mi pedig vígan élünk tovább, mintha mi sem történt volna! - nézett vele kiábrándultan farkasszemet.
- Ha ennyire beleszerettél akkor tessék! Húzzál utána és vigasztald meg azt az idiótát! - nagy, mohó kortyokban kezdte kortyolni a bort, később az este folyamán jócskán be is csípet.
Viki felállt az asztaltól mindenkitől elnézését kért, és Tónika után sietett, aki egy gyerek sebezhető, és védtelen szomorúságával ballagott a kihalt, holdfényes utcán.
- Hé várj meg Tóni... légy szí... Csak bocsánatot szeretnék kérni... - sietett tűsarkú cipőjében Viki, és hamar rájött, hogy inkább sportcipőt kellett volna húznia, ha futáshoz támad kedve.
Amikor hajszál híján utolérte a lidérces, halvány utcai lámpák gyér fényénél egy kiszolgáltatott, síró arcot látott, és - maga se hitte el -, de rögtön megesett rajta a szíve, és magához ölelte:
- Jaj, szegénykém! Tómikám! Bocsáss meg, hogy annyi éven át hülyét csináltunk belőled! - vigasztalta, és egy papírzsebkendővel letörölgette gyöngéden csorgó krokodilkönnyeit. - Én nem is tudom, hogy mit mondhatnék...
- Én csak... azt akartam... hüpp, hüpp... hogy barátaim legyenek... - szipogta, hüppögte.
- Figyelj csak! Tudom, hogy ez nem sokat számít, mert ki tudhatja hova sodor bennünket az élet, de én szívesen lennék a barátod! Persze csak, ha szeretnéd!
Tónika arca egyszerre megváltozott. Mintha fokozatosan eltűnt, lemállott volna róla, és helyébe egy kissé groteszk, torz vigyorú, sugárzó gyerekmosoly költözött.
- Az tényleg... nagyon jó lenne...
Hát valahogy így kezdődött aztán évtizedes meghitt, kölcsönös elfogadáson alapuló barátságuk. Aztán ahogy az évek jöttek, mentek, és Viki a Corvinus Egyetemen kezdett médiaismereteket, kommunikációt hallgatni, és nemsokkal később sikeresnek mondható vállalkozását teremtett, és üzletasszonnyá vált Tónika elhatározta, hogy a külvilág bármennyire is ellenzi, és tiltja, de akkor is megpróbálja a magyar-könyvtár szakot az egyetemen. És felelősségteljes, lelkiismeretes szorgalommal egyetlen nap sem múlt el úgy, hogy oktatói, tanárai ne dicsérték volna meg azért a kivételes emberi szorgalmáért, melyet tanulmányai végzése közben tanúsított.
Egyik nap aztán Viki úgy érezte, hogy megtalálta a nagybetűs Igazit, és boldog feleség és családanya szeretne lenni. Bár eljárt randizgatni főként üzletemberekkel, és olyanokkal akiknek jócskán meglátszott, hogy még a bőrük alatt is pénz van. Egyre inkább rájött arra, hogy valami elromlott ebben az új, modern világban. A legtöbb ember egyre számítóbb, gonoszabb, vagy pusztán csak önzően közönséges, és alpári bunkó vadbarom lett, akiket az anyagi érdekeken kívül nem sok minden érdekel.
 A mélypont az volt, amikor egy luxus sportautót vezető, kigyúrt agyú tesztoszterontitán már a legelső gyertyafényes, méregdrága vacsora után kerekperec kijelentette, hogyha Viki nem hajlandó lefeküdni vele, akkor fel is út, és le is út. Viki pedig kijelentette, hogy ennyire olcsónak, és közönséges sohasem volt, és nem is lesz. Végül találkozott egy megnyerő modorú, rendkívül figyelmes, udvarias férfival, aki - bár sohasem kérkedett vele -, de viszonylagos jómódban élt, és egy biztosító társaságnál volt középvezető.
Az esküvőre a vártnál hamarább került sor. Ez volt az első eset, hogy Viki jószerivel döntésképtelen volt saját életét illetően, hiszen a házasság egy olyan lépés, amit alaposan meg kell fontolni, és ki is kell vesézni. Felhívta régi kedves barátját Tónit.
- Halló... Szia Tóni! Figyelj csak! Biztos dolgozol már, és nagyon elfoglalt vagy, de mielőbb jó volna taliznunk és beszélgetnünk, mert szükségem lenne a tanácsodra! - A legtöbb karizmatikus, karakán ember - a legtöbb esetben -, mindig külső megerősítésre vár adott környezetétől. Meglehet ezzel akarják önmaguk döntéseit igazolni, aztán, ha beüt a krach, akkor legfeljebb még mindig fennhangon hangoztathatják, hogy ők mindent megtettek, ami emberileg lehetséges volt.
Tóni senkinek sem merte bevallani, de az elmúlt tíz évben napjai jobbára azzal teltek, hogy hajnali fél ötkor kelt majd szinte azonnal íróasztalhoz ült, és megpróbált saját kútfőből írni valamit, majd amikor kivilágosodott elindult meghallgatásokra, állásinterjúkra, és szinte mindenhol azt mondták neki, hogy jelenleg nem tudják alkalmazni, ami viszont egy fővárosban - a legtöbb ember számára -, teljességgel ki van zárva, és nehezen hihető.
Szokásos fél tizenkettes ebédszünete jó alkalom lesz arra, hogy mindent alaposan megbeszélgessenek régi gimis osztálytársnőjével, aki precíz pontossággal éppen akkor jött a megbeszélt találkozóhelyre, amikor Tóni éppen készült jóízűen beleharapni kedvenc rántotthúsos szendvicsébe, amivel szinte majdnem mindig sikeresen le is ette magát.
,,Ha így folytatom nemsokára partedlira is szükségem lehet!" - vonta le magában következtetéseit.
- Szia Tónim! Hogy te mennyire elegáns vagy ebben az ingben és nyakkendőben! Csak nem félbeszakítottam valamit, mert akkor már itt sem vagyok! - sugárzó magabiztosságú mosollyal, és rendkívül stílusos ruhában köszöntötte rég nem látott barátját, és kétszer arcon is puszilta, ami egy ilyen modern, gyönyőrű nőtől furcsa volt a legtöbb ember szemében.
 - Kérlek mondd, hogy végre te is megtaláltad életed párját, és biztos már gyerkőceid is vannak!
- Hát... ö... ami azt illeti... nem igazán... - felelte bizonytalanul. Igazság szerint bókolni szeretett volna, de minden szava elakadt, amikor Viki bájosan, mosolyogva ránézett.
- Hát... ezt őszintén sajnálom! De üljünk be valahova, mert annyi mindent szeretnék magamról elmesélni.
Beültek egy kisebb bisztróba a Ferenciek teréhez közel. Kicsit felkapott és elegáns hely volt, ami viszont Tóninak egyszerre jelentett újdonságot, és ugyanakkor feszélyezett meghökkenést. Nem szokott hozzá, hogy ennyire felkapott helyeken mozogjon.
- Szerintem kérjük egy kávét, vagy valami üdítőt! Jó?!
- Rendben...
Vikinek nagyobb szüksége volt a jégkockákkal jócskán megpakolt kólára. Gyorsan mohón belekortyolt.
- Bocsáss meg, de ez most nagyon kellett! - majd pár perc múltán. - Férjhez megyek! - mutatta villogó gyűrűjét a bal kezének gyűrűs ujjacskáin.
- Ö... hát... őszintén gratulálok... - felelte kissé meghökkenve, de őszintén.
- Nagyon köszönöm! Azért szerettem volna beszélgetni veled, mert kíváncsi lennék a véleményedre? Szerinted, ha az ember nem biztos az érzelmeiben, akkor mit tehet? Tudod több álmatlan éjszakámba került, míg tüzetesen végig gondoltam, hogy valójában mit is akarok kezdeni az életemmel, de a vőlegényemet se szeretném kiborítani! Megértesz?! - nézett rá esedezve, kicsit könyörgő, őzike szemekkel.
- Teljes mértékben! Szerintem egy ilyen döntést sosem szabadna elkapkodni! Miért éltek együtt aztán majd később, ha mindketten készen álltok rá, akkor jöhet az esküvő!
- Igen! Ez tudod remek ötlet, de ott vannak az őseim, és a nagyszülők is, akik, hogy is mondjam csak... pontot szeretnének tenni az ügy végére, én pedig nem érzem azt, hogy érzelmileg erre fel lennék készülve, de őket sem szeretném megbántani! Ez a huszonkettes csapdája!
- Nem tudom, hogy jót mondok-e, de láttam egy filmet, ahol a két szerelmes megszökött, és egy romantikus szigeten mondták ki egymásnak a boldogító igeneket! Miért nem így csináljátok? A szülőkkel, és a nagyszülőkkel később is ráértek foglalkozni!
- Na látod! Ez nem is hangzik annyira rosszul! Érdekes megállapítás! - gondolkodott el a halottakon Viki.
Jóformán az egész napot alaposan átbeszélgették onnantól kezdve, hogy leérettségiztek, és elváltak útjaik egymástól.
- Nem tudom, hogy megkérhetlek-e, de ha volna kedved akkor szeretném tartani veled a kapcsolatot újra! Mit szólsz? - nézett kíváncsin, kutatón zöld szemeibe.
- Részemről a megtiszteltetés! - hajolt meg előtte.
- Tudod egy nagy és fontos igazságra rájöttem éltem során. Az ember az igaz és őszinte barátságait mindig szükséges, hogy ápolja, és karban tartsa, mert igaz barátok nélkül a világ nagyon kegyetlen és sivár! - kicsit fátyolosabb, melankolikusabb lett a hangja.
- Teljesen igazad van! – félszegen rámosolygott, mert megérezte titokban, hogy egy különleges barátság minden esetben kiállja az idők próbáját.