ÉLET-HALÁL HATÁRSÁV

Egyszer csak arra eszméltem, hogy viszik a fásszínű padlót alattam. Váratlan hirtelenséggel jött, akár egy csúnya, zsákmányt követelő démon, vagy fekete mumus betegeskedő, magasvérnyomással fertőzött szívembe egy légkalapácsszerű, majdnem végzetes kimenetelű ütés.
- Te? Ez nehezebb, mint gondoltam! Mit zabált össze ez a pacák? - kérdezte egy mackós, termetes mentőstiszt, akinek az életmentés lenne a dolga.
- Pfúj! Én nem tudom, de szerintem ez a hapsi már hónapok óta nem fürdött! - úgy fogták közre húsos, kocsnyaszerű karjaimat, mintha fertőző beteghez kellene gumikesztnyűt húzva hozzáérniük.
- Na kapd el a másik karját! Osztán levisszük! Csoda, ha egyáltalán túléli az infarktust. - vélekedett az egyik, amelyiknek útközben pocakos hordószerű hasáig csúszott nadrágja.
- Én már annak is örülnék, ha valahogy sikerülne kirángatni a gödörből ezt az átkozott egészségügyet, de most meg azt hallom, hogy leépítések, és átcsoportosítások várhatók.
- Hú! A fenébe is! Tudod ez mit jelent? Kevesebb lesz a lóvé karácsonykor! - szűrte le a keserű végkövetkezetést orra alatt a másik.
- No! Gyorsan tegyük be ezt a szerencsétlent az autóba, mert a végén még túl késő lesz! - vélekedett az egyik. Látszott kissé sietőssé vált a dolga.
- Hát... pajtás... - vakarta meg csóválva fejét a másik. - Tarts gyávának, de én nem szeretném így végezni...
- Hát én se! Na mozgás, mert úgy érzem lesz még ma jó pár hasonló fuvarunk!
A két mentőstiszt betaszigált a vijjogó mentőautóba, és mint a meszes szuperszónikus sebeséggel, szírénázva, átvágva a dubóba szorult délelőtti városi csúcsforgalmon megindultak vele a kórház irányába, miközben egyikük folyamatosan igyekezett szemmeltartani állapomat egy kis minimonitoron.
- Te ennek a pacáknak furcsán ver a szíve! - jelentette ki, aki mellettem üldögélt.
- Most nem érek rá! Nem látod, hogy épp próbálok besorolni! - kormányt szorongatta a másik cigivel a szájában, miközben éppen készült megereszteni - valószínűleg -, mindenki hallatára egy vaskos, odamondogató káromkodást. - Hogy az a jó édes anyádat te rohadék! - bukott ki belőle, mert az egyik autós bepófátlankodott elé, holott ő szirénát is használt. - Hát az ilyenek miatt vannak közúti balesetek. - újabb tömény slukk következett. Szinte érezni lehetett amint a masszív, kábító füst bentragad a mentőautó utasterében. Jól esett volna most az az oxigén szájmaszk, ami könnyedén himbálózott valamelyik ismeretlen eredetű orvosi műszeren.
Így is több mint fél órába tellett mire szirénázva begördültünk a Szent János Kórház komor, vaskos, lepusztult épületébe. Kikészített, erősen rózsdásodásnak indult hordányra fektettek, és biztos, ami biztos alapon leszíjjaztak vaskos, stabil, megbízható bőrszíjakkal, mely szinte kövér húsomba vágtak, amint az ember megpróbálta egy kicsit tornáztatni macskásodásnak induló végtagjait.
Egy kórház mindennapjait jobbára a folyamatos, megállás nélküli ide-oda rohangálás, sürgés-forgás teszi ki. Elvégre senki sem kedveli, ha áll a munkavégzés!
- Na mit hoztatok? - kérdezte egy posztoló, ügyeletes nővér, akinek - látszólag -, rettentő sürgős dolga volt éppen.
- Infarktusgyanús eset! - felelte az egyik mentős egykedvűen.
- Tegyék le itt a váróban! A főorvos úrnak most sűrgős operációra kellett mennie! - hangzott az egykedvű, tunya, unalmas válasz.
,,Ha az ember ennyire szakavatott, és minden bizonnyal precízen felkészült emberek társaságába kerül, akkor olyan nagy baj igazán nem történhet vele! - gondoltam magamban. Igen ám! De sajnos egy magyar közkórháznál sosem lehet tudni! Akasszák a hóhért! Igaz, ezúttal nem jelképesen, de valóságosan! Ha valaki bekerül egy közkórházba nálunk akkor tanácsos, ha gondosan megírja a végrendeletét, mert nem biztos, hogy innen élve, és két lábon távozik!
S míg a vékony, hangyányi élet és a megsemmisítő kaszás halál határsávján bolyongtam, akárcsak Dante, tovább szőttem magamban kissé letargikus, búskomor gondolataim láncolatait. Nézzük csak, hogy mi is sierült hitvány, semmitmondó negyven évem alatt lerakni az asztalra! A gyönyörű, egzotikus bombázó feleségről szőtt idillikus álmaimnak már akkor búcsút mondhattam, amikor tanárkodásra adtam a fejem! Hiszen a pedagógusok jóformán éhbéreken tengődnek ahoz képest a számtalan fölturbosított munkákhoz képest, amit a nyakukba varnak. Két gyerkőcről is lemondhattam, hiszen két gyerek ellátása, felnevelése soványka keresetből ugyancsak szánalmas, és szerencsétlen feladat, bármennyire azt szajkózzák a sztárok, hogy nincs ennél csodálatosabb dolog! A szépen berendezett családi ház végyképe is csupán ködpára lehet, hiszen - ha az ember kicsit jobban uánajár a dolgoknak -, könnyedén rájöhet, hogy a mostani ingatlanárak súlyos milliókkal az egeket verdesik. Saját irodalmi jellegű kézirataimon kívül tehát szinte semmi olyasmit sem tudtam felmutatni, ami a külvilág szemében egy értékes, hasznos, vagy akár megbecsülhető ember kialakult képét jelentette volna következésképp arra aztán végképp ne is számítsak, hogy lesz-e egyáltalán, aki emberséges könyörület címszóval megszán, és kifizeti vaószínűleg horibilis költségű hamvasztásomat.
Megpróbáltam felülni gondos szíjakkal fogvatartó hordágyamból, hogy legalább azt láthassam, hogy vánszorognak semmitmondó egykedvűségükben az átkozott percek, amik legalább olyan unalmasan teltek, mint amikor az embernek semmi teendője sincs, és csupán bámul ki a nagyvilágba. Óvatosan remegő szememmel a nagy faliórára pillantottam, mely a nővérpult fölött - ha minden igaz -, mindig a pontos időt mutatta.
Mikor is tolhattak be ide? A fene tudja! Az óra szerint nemrég múlhatott este tíz, ami annyit tesz, hogy... legalább már negyven negyvenöt perce csak kitettek ide, mint egy tökéletesen élettelennek tűnő, mócsingos, gusztustalan húsdarabot. ,,No, most aztán mihez is kezdjek magammal? Tlán malmozzak, amíg végleg le nem áll aggastyánkorú szívem?!" - töprengtem.
Néhány beteget ugyancsak a mellettem lévő székekre ültettek, hátha titokban elkapok tőlük valami halálos kórt, ami megszabadít a szóban forgó infarktus esetleges szövődményeitől, vagy lehet, hogy csupán csak a baráti kapcsolatok előmozdítása véget kaptam új ülőtársakat én, akinek mindig annyira nehezen ment a barátkozás és a kisebb-nagyobb interdiszciplinális kapcsolatok kialakítása, lévén introvertált személyiség vagyok!
- Bocsásson meg kollega úr! Régóta várakozik?! - nyolcvan éves, műprotézist viselő, nyammogószájú öregember kérdezte ezt, akin már jócskán meglátszott, hogy megette a kenyere javát. Most is csupán azért ide ült, mert valamelyik ügyeletes ápoló azt mondta neki, vagy mert itt talált egy szabad helyet.
Húsos, telt szájam cserepesre száradt, és most akár az életemet is odaadtam volna egy csepp hűsítő vízért, vagy egy üdítőért, csak valami folyadékot kaphassak. Mivel már a beszéd is nehezemre esett némán, bölcsen hol bólintottam, hol pedig megráztam búsa fejem, mintha tökéletesen megértettem volna az öregember gondját-baját.
Tizenegyóra felé közeledtünk, amikor a nővér befújt valamilyen kesernyés, gusztustalan sprayét a számba a nyelvem alá, és azt ígérte ez majd segít! Később egy idegeskedő, műtősruhába öltözött orvos is megjelent, aki kinézetre hallatlanul büszke volt rá, hogy ő egy sebész, tehát élet és halál egyedüli ura. Odament a nővérpulthoz, és mintha csak flörtölni szeretett volna a csinos nővérrel kedvesen, gáláns úriemberek módján évődni kezdett vele. Tán még a hamvas arcocskáját is megcirógatta.
Az estéből aztán hajnal lett a szokásos vizitelések korszaka. Ami annyit jelent, hogy rólam a jelek szerint mindenki megfeledkezett, mert egész éjjel leszíjazott állapotban voltam a kórház jégveremszerű folyosóján. Legalább valaki eltolhatott volna egy randiátorig, ahol kicsit azért mégiscsak melegebb van, mint más helyen.
Végül a korai reggeli órák környékén a magamban csak udvarló dokinak hívott nyurga Pityke Őrmester orvos elsétált mellettem; figyelmesen megnézett, majd megvárta, amíg a nővér bizalmasan súg valamit a fülébe, miközben az orvosi karonomat fixírozza.
A további rész az idők homályába vész. Lebegésközeli állapotba kerülhettem, hiszen már csak arra emlékeztem, hogy egy kissé barátságtalan, piszkos kórteremben fekszem; fejem felett jócskán megrepedezett, máló sárgás vakolatdarabkák akarnak minden másodpercben a fejemre potyogni, és az egész helyet valami ismeretlen masszív ürülék, és ammónia, és jellegzetesen kórházi szag tölti be, miközben ágyszomszédom nyitott szájjal úgy tesz, mintha békésen legjobb álmát aludná, aztán egyszer csak a nővér kitapintja pulzusát és arcán látszik a néma döbbenet, amihez sosem lehet elégszer hozzászokni!

EGY HÁZASSÁG ALAPSZABÁLYAI

Egy házasságban mintha gyökerestől megváltoznának nem csupán a kikényszerített frontvonalak, kisebb-nagyobb vízesárkok, vagy drótakadályok, de talán mind a két szereplő is, akik hajdanán úgy döntöttek, - saját elhatározásból -, hogy szövetségre lépnek egymással.
Egyszerre az ember váratlanul arra eszmél, hogy ki lehet ez a bombázó, babonázó idegen az ágyában, akinek orrsövényferdülése van, és úgy horkant nagyokat, akár egy eltömődött gőzturbina. Vagy a legjobb álmait szinte tüstént, és azonnal rombadönti, amikor kovalens kölcsönhatással egészen egyszerűen két kezét kettétárja, hogy nagyobb férőhely legyen az ágyban, míg a másik kénytelen a kőkemény, jéghideg padlóval beérni.
Az életkor előrehaladtával kóros alváshiány lép életbe. Amennyiben nem számoljuk ide a rövidített órák számát nyári-téli időszámítással egybekötve az ember hamar észreveszi,hogy amennyire kényelmesen, vagy komfortosan igyekezett berendezkedni egy adott alvási pozícióba - adott esetben imádott élete szerelmét magához ölelve, és érezve mozdulatait -, olyan hamar, cirka egy-két órácska múltán totálisan kiábrándul ebből a kölcsönösen meghitt, és romantikusan harmónikus állapotból, hiszen a jótékony és megváltó szerepében tetszelgő álom még mindig jócskán várat magára, ahol az óra számlapja halad egyenesen.
Amikor az ember párja egy akkora karate-rúgással rúgja meg legkényesebb testrészét, hogy majdnem leszállnak golyói, hát akkor teljesen természetes, hogy az ember kínjában legszívesebben azonnal rikácsolón, kétségbeeesett, szánalmas kutyavonyítás felüvöltene a totálisan pokoli fájdalomtól, mely aztán szinte azonnal átterjedt teste legtöbb tájaira.
- Életem? Valami baj van? - szól át a másik térfélre álmos, félkómás állapotban, de még így is érzékien, és szexin.
- Oh! Semmi baj drágám! - jegyzi meg az áldozat irónikusan. - Csak éppen az imént sikerült egy jól irányzott, határozott rúgással tökön rúgnod!
- Jaj, drágám! Bocsáss meg kis macim! Te is tudod, hogy nem volt szándékos, csak olyan kicsi lett ez az ágy! Talán a jövő hónapban vehetnénk magunknak egy nagyobbat! - javasolja a gyönyörű feleség.
Ha az ember magában apró számításokat végez, és veszedelmes iramban szorozni, osztani kezd akkor egy termetes, matuzsálemjellegű franciaágy azért mégiscsak nagyobbnak tűnik, mint akár egy egyszemélyes kanapé.
Még szerencse, hogy a férfi könnyedén hozzászokott a nagypárna nélküli alváshoz, ám a kőkemény padló még így is jócskán próbára teszi idegeit, és visszafojtott türelmét. Végül pár másodperc múltán már meg is születik fejében a döntés, miszerint: leköltözik inkább kimegy a nappali ütött-kopott jócskán viharvert, ócska kanapéjára, mely meglehetősen süppedős, hiszen a rúgózása - ki tudja mióta? -, már rég tönkrement.
Hajnal felé azonban a feleség hirtelen arra riad kissé félénken, hogy párja eltűnt melőle, így agyában szinte azonnal forogni kezdenek a kis fogaskerekek riadó-üzemmódban, hogy vajon hova a fenébe tűnhetett imádott pasija?
Végül a fáradt, kómás gyönyörűséges nő sem tehet mást, és holtfáradtan kicsoszog kedvenc bolyhos, puha mamuszában, mely egyszerre kényelmes, és meleg, és mely mindenképpen az otthon meghitt, és bensőséges érzését hivatott jelezni.
- Édes? Miért nem bújsz vissza mellém az ágyba? - kocogtatja meg a masszívan medveként horkoló ember vaskos, széles vállait a hölgy s mire rájön arra, hogy semmi válaszreakció sem érkezik pár pillanaton belül inkább úgy határoz, hogy a fenének van még kedve éjnek évadján kérlelni, szólongatni bárkit is így megint tesz egy görbe fordulót - igaz, most hátrafelé vissza a hálószoba irányába.
Már csupán pár órácska van reggelig, így az órák valósággal repülnek, s miután a férfi mindig is koránkelőnek számított szinte lopakodó tolvajok módján igyekszik lábujjhegyen pipiskedve kisettenkedni a kiskonyhába - amit csak nemrégiben újítottak fel -, hogy megfőzze a szokásos életélénkítő feketelevest. S ha már ott van gyorsan kinyitja az acélszínű hűtőszekrény ajtaját, hogy felmérhesse milyen finomságokat lejmolhat reggelire, amíg a túlzásba vitt egészségmániás felesége fel nem ébred. Szerencsére akad még csokispehely és zsírszegény tej is, így a reggeli szint garantált. Ha nem számoljuk hozzá a nagymamánál tett hétvégi látogatást, amikor is a gondoskodó nagymama legalább harminc darab jócskán megporcukrozott fánkot csomagolt be felnőtt unokájának, mondván: ,,csak nem éhezhet egy ilyen nagy ember!"
El is érkeztünk reggel hat órához. A hömpölygő szénmonoxiddal feldúsított főváros vérkeringése - akárcsak a hajnali, józan robot -, szinte hirtelen megélénkül. S bár az autók, teherautók zaja szinte alig szűrődik át a masszív, strapabíró, legújabb ablaküvegen, mely szinte hermeikusan, levegőmentesen zárja ki a külvilág barátságtalan, kellemetlenkedő zajait a férfi még ráér mojolni, morfondírozni egy-egy nehéznek, és kedvetlennek ígérkező munkanap előtt, melynek első és talán legfontosabb kérdése: Miért utálom ennyire a munkámat? Miért nem lépek ki, és kezdek bele valami másba?
Végül aztán a feleség sem bírja az éjszaka óta tartósnak berendezkedett hiányt, és álmos, morcos kedvvel, nagy ásítások közepette kicsoszog; gyöngéden puszit lehel párja arcára, és kérdő tekintettel néz rá valószínűleg az éjjeli kisebb fiaskó miatt:
- Jó reggelt szépfiú! Mi történt? - kérdezi álmos hangon, miközben magában hálát ad az égnek, hogy párja mindig szolgálatkész és figyelmesen megfőzte a reggeli koffeinmennyiséget, ami nélkül valószínűleg már fel se bírna kelni normálisan. - Mesélj szívem? Hogy telt az éjszakád? Nem hiányoztam? - kedveskedő viccelődésnek, ugratásnak szánja a mondatot, ám szinte azonnal kissebbfajta bűntudat fogja el, amint meglátja férje kissé ideges, fáradt, elcsigázott tekintetét.
- Jaj édes! Ne legyél már ennyire magad alatt! Elvégre tető van a fejed felett és nem a padlón, hanem a nappali kanapéján aludtál! Képzeld el, hogy más országokban milyen kíméletlen és síralmas még mondjuk az alvás és az összes többi létszükséglet! - most észérvekkel igyekszik manipulálni párját, mert titkon abban bízik, hogy ez szinte minden esetben beszokott válni. - Tudod mit? Arra gondoltam, hogy elmehetnénk kirándulni valami szép helyre? Csak a természet, a folyók, kisebb tavak, meg mi! Na? Mit szólsz?! - kérdőn néz rá, szinte kutatón, akár egy kislány, amikor a szüleitől kuncsorog valamiért.
A férjen látszik, hogy gondok redői jelennek meg fokozatosan az arcán. Sokszor csóválja a fejét, töpreng, gondolataiba mélyed, agy csupán busa, dús koromfekete szemöldökeit húzza annyira össze, hogy már a sunyínak látszó macskaszeme is alig látszik. Ezt a feleség mindig is utálta. Miért kell grimaszolni, meg groteszk, idiótáknak való pofákat vágni?
- Most meg mi van? Miért kell neked gyerekesen viselkedned mi?! - állt két lábát kiterpesztve, kaját maga előtt tartva, mint aki támadáni készül.
- Édes egyetlenem! Te is tudod, hogy egy uazás sosem olyan egyszerű feladat, mint azt a legtöbb ember képzeli! Mindent gondos aprólékossággal illik megtervezni!
- Blabla és megint csak bla! Ez üres kifogás! Az ember, ha ott van, akkor egyszer csak majd kialakulnak a dolgok! Addig meg szerintem semmi értelme sincs bepánikolni! - jelentette ki határozottan. Most olyan volt akár egy szexis, harcias amazon.
- Édesem? Most akkor veszekedni fogunk, vagy kultúremberek módján beszélgetni? Tudod, csak úgy megkérdeztem!
- Látod-látod! Most is te vagy az, aki szinte mindennek óriási, gigantikus feneket kerít! A legegyszerűbb dolgokat is felnagyítod, miközben arra vársz, hogy helyetted oldják meg a problémáidat! - a feleség szinte azonnal megérezte, hogy véresen komoly őszintesége úgy a másik lelkébe talált, hogy bár a férj sosem volt egy egoista ember, mégis vérig sértette vele önkéntelenül is. Látta, hogy párja kisfiúsan nagyon szomorú lesz, mint amikor meghalt az apja, akitől gyerekként rettegett, és úgy érezte ezt képtelenség kibírni, vagy túllépni rajta.
- Jaj, drágám! Hidd el... én nem úgy gondoltam... - próbálta menteni a menthetőt, ám a férj már vette is a ruháját és inkább lement sétálni egyet a közeli fás parkba, hogy megpróbálja kiszellőztetni érzéseit.
Így is több mint ötven percbe telt mire újból visszajött. Addig a feleség sem tétlenkedett. Elvégezte a szokásos háztartási teendőket, és berakta a mosógépbe az éppen esedékes aznapi ruhamennyiséget.
- Édesem! Annyira örülök, hogy máris visszajöttél! - valósággal a nyakába ugrott, és össze-vissza csókolgatta, ahol csak érte. - Megbocsátasz, amiért olyan kislányosan meggondolatlan voltam? - kérdezte huncut mosolya kíséretében.
- Hát... nem bánom... - olyan Robert de Niro-s jellegzetes grimaszt csinált, és ettől csak még jobbra sikeredett a poén. - De egyszer még kérek tőled valamit Aliz!
- Tudod téged egészen nyugodtan felvehettek volna a Színművészetire! Idióták voltak, akik felvételiztettek! - jegyezte meg.
- Igen! Ezen már én is többször elgondolkoztam! Mi lett volna ha? Ám akkor csak később ismerhetem meg azt a fantasztikus, sziporkázó nőt, aki mindenben mellettem áll, nem igaz?! - gyöngéden az asszony füleibe suttogott romantikusan, amitől a másik szinte azonnal bizseregni kezdett.
- Tudod mit drágám? Elmehetnénk új ágyat venni! - észrevette a torz arckifejezést. - Már megint mi van?!
- Ugye ezzel nem azt akarod mondani, hogy majd nekem kell összeszerelni, mert technika, és gyakorlati dolgok terén kétbalkezes vagyok! - érződött, hogy nagy terheket cipel.
- Ugyan már drága mackóm! Majd felhívom az ezermester öcsémet! Ő aztán mindent képes összeszerelni!
- És, ahogy én látom ugyanannyira szétbarmolni is! - jegyezte meg viccesen.
Így történt, hogy átruccantak Budaörsre, az ottani egyik butorárúházba, és a feleség szinte azonnal beleszeretett egy nagyon kényelmes, matracos ágyba, ami kicsit többe került, mint azt eredetileg tervezték.
- Drágám! Ne izgasd magad, mert az megárt a vérnyomásodnak! Szinte ingyen volt, és ráadásul akciós is! Meglásd fantasztikus lesz, csak össze kell szerelni!
- Bocsáss meg szívecském, de addig ezek szerint a nappaliban alszunk a kanapén! - a lényegre tapintott, mert a gyönyörű nő duli-fuli arcot vágot, és kerülgetni kezdte az idegesség.
- Egy-két napot csak kibírsz, nem?!
- Oh! Hát hogyne! - cinikussága megint egy fekete pont volt kapcsolatuk mezején.
Mihelyest betették a kocsiba a kifizetett ágyat, és hazamentek, hogy legalább a házhozszállítási költséget megspórolhassák a talpraesett feleség legalább öt üzenetet hagyott kissé hóbortos öccse mobilján, hogy ha ideje engedi azonnal jöjjön el hozzájuk. Két hétbe is beletelt mire felbukkant.
- Szia nővérkém, és kedves sógorkám! Hogy ityeg? Látom még nem raktátok össze! - azzal máris hozzákezdett a kissé bonyodalmas műszaki rajzot tartogató ágy szakszerű összeszereléséhez, és mire bő öt óra múltán kész lett néhány anyacsavar mégiscsak maradt a kezében.
- Hát... őszinte leszek veletek! Aki ezt a szart tervezte az megkaphatná a legrosszabb árúk Oscárját is! - csóválta a fejét.
- Téged nem kérdeztünk öcsikém! - torkolta le harciasan a feleség, majd alig várta, hogy akár egy szorgos kismacskaként elterülhessen a nagyméretű ágyban.
- Hát... ti tudjátok! Mindenesetre, ha gond lenne szerintem azonnal vigyétek vissza az üzletbe! - Az öccs összecsomagolta szerszámait, búcsút intett, és már megint is dolgára.
Estefelé pezsgővel, és pralinéval készültek, hogy felavathassák az új butordarabot. Úgy gondolták mindennek meg kell adni a módját. A feleség szexis, észbontó fehérneműben dőlt végig az ágyneműn, míg a férj kissé gyerekes pizsmát vett, amit a feleség talált elragadónak. Ízlések és pofonok.
- Igyunk arra, hogy minden álmunk, vágyunk teljesüljön! - emelte köszöntésre poharát az asszony.
- Ezzel egyet értek! - koccintott a férj.
Amikor apró, puha, romantikus csókokat kezdtek egymással váltani először a férj volt, aki észrevette, hogy valami nem stimmel az ággyal:
- Szívem? Te is hallottad ezt a recsegő hangot? Vajon mi lehet?!
- Most ne azzal foglalkozz mackóm! Inkább velem! Csak a kedvedért vettem fehérneműt! Hogy tetszik? - kérdezte szerelemtől, vágyaktól megrészegülten, mámorosan.
- Bombázó vagy drágám!
Nem telt el tíz perc sem, és a vadonatúj, összeszerelt csúcsbiztonságos ágy úgy összeroppant recsegve, ropogva, akár egy kiszáradt csónak. Később a puha, kényelmes matracon mindketten jóízűt nevettek azon, hogy hogy a fenébe történhetett velük ilyesmi?

NEGATÍV ÁTHALLÁSOK


Már csak a kiáltó csönd létezik-e
nagy visszhangtalan homályban,
mely körbevett minket.
Súlyos, lekötözött spirális tömb
paprikajancsi-sírásokkal egybekötve.
Ezüsttorkú, vonyító kutyák sokszor kibírhatatlan,
nyivákoló ugatása úgy fekszik
az ember viseletes lelkén már,
hogy kis híján agyonlapítja!
Ahogy hívalkodó, pisla fény
a kettétört faágat kettészeli
Janusz-arcokról is menten leválik,
ha van aki szemfüles
áskálódó csábítások vegyüléke. 

Dadogó hülyegyerek már minden agymosott,
vagy szolgalelkű ostoba!
Az interjúkban szándékosan
lebutított kérdéseket óbégat a készületlen,
rossz tanuló riporter,
mert jogosan fél már kérdezni,
tudván: ha nem vigyáz szimpla állásával játszadozik!
Állások, karrier-lehetőségek
már nem egyebek,
mint egy esélyes kockajátékok,
viszolyogtató vesszőfutások sorozatai,
ahol csak az győz, ki ugyanúgy becsap,
hazudozik vagy lépre megy
könnyedén az alamuszi spicli-többivel! 

Érzelmeink becsapható,
naiv rabjaiként árbándokat kergetünk hasztalan,
hisz képtelenségnek tűnhet felfogni
a híres Celeb-arcok miként,
hogyan érvényesülhetnek?!
Olthatatlan öngyilkos-megszállottsággal
sodródnak a hajótörött lelkek is,
beszögezett síri magány felé,
hisz nincsen már, ki megvédhetné
s felkarolhatná őket.
Idegesen s riadtan, stressz-feszülten,
akár a legtöbb hitvány ragadozó
vakondokként megvakult
homály-üledékben eltűrni
kényszerülnek többségekben
a Létezés látszatát! 

Az elmulasztott lehetőségek,
mint szándékosan megfullsztott
véglények kísértetiesen,
önmarcangolón keserédes álmainkban
még vissza-visszatérnek.
Halkuló viszolygás szivárog
alattomosan a letapétázott falakból,
ahol befalazott, kóbor-emlékeink
nyugodnak; napra-nap
visszabotorkálni kényszeríti magát
bennünk a megtűrt lélek
míg holnapok árnyán felriad!  

EMBEREK VOLNÁNK!

Kedves, közvetlen arabszármazású házaspár állt az ajtóban. Kopogtattak. A férfi kissé gyanúsan, bizalmatlanul kukucskált ki az aprócska lyukon.
- Jó reggelt! Tessék! - kérdezte kedvesen. - Segíthetek? - Harminc év körüli, enyhén borostás, kissé másnaposan kinézű férfi nyitott ajtót.
A házaspárban a szemüveges férfi beszélte inkább a magyart, míg engedelmes, és mindenben szófogadó fejét fátyollal eltakaró felesége a férje mögött inkább összezsugodorott, megpróbált észrevétlen maradni.
- Jó napot kévánok! - köszönt törve beszédét. - A gyermekeimet segítene iskolába? - kérdezte kissé küszködve, bírkózva a nyelvvel. Látszott rajta, hogy nagy lélekjelenlétébe kerül segítséget, vagy szívességet kérni hiszen nemrég költöztek a szemközti lakásba, és jóformán még nem ismernek senkit.
- Óh! - lepődött meg a pizsamát, és köntöst viselő férfi. - Hát persze! Most mindjárt, vagy fél órán belül? - kérdezett vissza, ám az arab férfi arckifejezéséből azonnal leszűrte, hogy készülhetnek valahova, különben miért kérte volna meg éppen most, hogy vigye el a gyerekeit az iskolába. Mivel választ nem kapott, csupán kérdő tekinteteket ezért amilyen gyorsan csak tudott felvette kopott farmerét, magára kapott egy meleg pullóvert, és kabátot, mert kissé hűvösre fordult az idő, majd gondosan bezárta a bejárati ajtaját. A házaspár addig türelmesen ajtaja előtt várakozott, de előzőleg beszóltak gyermekeiknek arab nyelven, hogy igyekezzenek, mert egy kedves szomszéd bácsi fogja őket ma iskolába vinni.
A férfi mire nagyjából felöltözködött, és elkészült a két gyerkőc is készen állt patyolattisztán, pedáns rendezettséggel, és iskolatáskákkal felszerelkezve, hogy iskolába menjenek. A nagylány lehetett olyan tizenkét éves gyönyörű, vállig érő, sötét barna hajzuhataggal, melyre szintén fátyolt borított, akárcsak az anyja, míg a kisfiú hat-hét éves forma kisnövésű gyerek volt, aki úgy szorította tiszteletreméltó nővére kezeit, hogy azok azonnal kifehéredtek.
Az arab családfő komolyan, szigorúan hajolt le gyermekeihez, és arab nyelven azt mondhatta, hogy legyenek jók, és viselkedjenek rendesen, mert az idősebbik lány hevesen bólogatott, majd megpuszilta apját, míg a kisfiú szomorúan előbb anyjára, később apjára nézett, és úgy festett kis híja és sírva fog fakadni, de a gondoskodó feleség lehajolt hozzá, és gyöngéden magához ölelte, és igyekezett bátorítani, amíg az arab családfő tekintetén nem látta, hogy nekik is ideje indulni, mert még sehol sem késtek!
A szülők gyorsan lifttel mentek le sietve, míg a nagyobbik lány szorosan kézenfogta kisöccsét, és kínzó honvággyal, és elveszettséggel néztek siető szüleik után, majd némán, szótlanul a félszeg, és feszélyezett férfire meredtek mindketten kicsit vádlón, hogy most vele kell utazniuk az iskolába, és nem imádott szüleikkel.
- Szervusztok gyerekek! - köszönt a férfi kedvesen. Igyekezett közvetlen, partneri hangot megütni. - Az én nevem E-mil! - próbálta tagolni, hátha megértik.
A nagyobbik lány bólintott, mintegy jelezve, hogy tudomásul vették a nevét, és amint a férfi megindult a lift irányába szótlanul mindketten követték.
- ...És egyébként hogy vagytok? Milyen tantárgyakat szerettek? Vannak barátaitok? - kérdezte közvetlen természetességgel, mert azt szerette volna, hogy a gyerekek bízzanak benne.
- Szeretek zenét! - felelte a nagylány, aki értette a nyelvet.
- Hát ez nagyszerű! - lelkendezett a férfi. - Mik a kedvenceid? - érdeklődött tovább.
A nagylány kérdőn, furcsán, értetlenül nézett rá, majd két kezét a magasba emelte, mintha hegedűvel egyensúlyozna, amiből Emil azonnal rájött, hogy komolyzenéről lehet szó.
- Á! Megvan! Schubert, Chopin, Beethowen?
A lány hevesen bólogatott. Emil máris kifújta a kissé terhessé váló levegőt, és kicsit gratulált is magának gondolatban, hogy lám csak, mégiscsak sikerült megérteniük egymást.
Zebrához érkeztek, ahol elviekben öt kilométer a megengedett sebességhatár, mégis a legtöbb idegbeteg, vagy épp agresszív autós úgy száguldott át az átkelő övezeten, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Vigyázzunk ezekre az autókra gyerekek! Fogjuk meg egymás kezét. - a nagy lány kezét azonnal megfogta, míg az az öccse kis mancsait szórította. Nem ártott így is igyekezniük, hiszen majdnem minden ötödik percben jött egy újabb autó. Nagy lett az átmenő forgalom. Végül szerencsésen átértek.
- Tanuljátok meg srácok, hogy az átkelésnél, és zebránál mindig nagyon körültekintően, és óvatosan kell cselekedni, mert nagyon veszélyes hely! Tényleg? Jut eszembe! - kapott a fejéhez, mint aki útközben elfelejtett valamit: - Hova is jártok iskolába? Iskola? Tudjátok, ahova most megyünk! - Fejére mutatott, és próbálta megértetni magát. Most is a kislány sietett segítségére:
- Iszkola! Most megyünk! - öccse kezét egy pillanatra sem engedte el, és úgy megindult, mintha puskából lőtték volna ki. Emil szorosan mellettük haladt.
Így is metrózniuk kellett, mert mint kiderült a jónevű, elismert iskola a belvárosban volt közel az Andrássy úthoz, ahol Emil nem volt annyira ismerős. Pedig tősgyökerese fővárosi lévén megtanulhatott volna már tájékozódni.
Az utazás ötven kerek percet vett igénybe, és Emil sokszor úgy érezte, hogy egy örökkévalóságig is eltart, hiszen miközben utaztak nem győzte szóval tartani a két fantasztikus gyereket. Egyszerre igyekezett vigasztalni a kisfiút, és bátorítani a nagylányt, miközben kissé szomorkás, és hányatott gyerekkoráról, és saját iskolai kalandjairól mesélt nekik.
Végül megérkeztek az iskola kicsit barokkos, szeszesszió stílusjegyeit magán viselő épületéhez, ami egyszerre volt imponázs, fenséges, és ugyanakkor nyomasztó. Néhány vegyes társaságú diáktársaság még így is posztolt a vaskos tölgyfaajtó előtt, mintha még nem döntötték volna el, hogy aznap bemennek-e órára, vagy épp bliccelnek kedvükre?
- Hát megérkeztünk gyerekek! Ugye mondtam, hogy secc perc alatt megy ez, csak akarni kell! Szeretnétek, hogy bekísérjelek benneteket? - kérdezte kissé kifulladva a rohanós menettől.
A két gyerek tétován bámult rá, végül mindketten bólogattak. Így Emil kézenfogta őket és előbb a kisfiút vezette be az osztályterembe a legtöbb alsótagozatos kis lurkó közé, később pedig a nagyobbik lányt.
Azonban történt egy kirívó furcsaság a nagyobbik lánnyal kapcsolatban. Mivel fején ugyancsak hasonló mintás jellegű kendőt viselt, akárcsak anyukája ezért a legtöbb gyerek előbb grimasszerű fintort, majd kicsit később gúnyolódó vicceket kezdett egymás között róla súgdosni a többi osztálytársnak, míg végül egyre többen nevettek már jóízűen hahotázva a nagy lányon, akin meglátszott, hogy a végtelenségig elkeserítette és szomorúvá tette ez az eset.
Emilt sem kellett félteni, hiszen szomorú gyerekkora telis-tele volt kisebb-nagyobb megalázó gonoszkodással, és verekedésekkel, és csetepatékkal. Óvatosan félrehívta a nagylányt és bár tudta, hogy nem biztos hogy érteni fogja, de megpróbált önbizalmat adni neki:
- Sose engedd meg, hogy elvegyék a jókedvedet, és a személyiségedet! Legyél határozott, bátor, magabiztos, még akkor is, ha úgy néz ki bedarál az élet! - elővett egy zsebkendőt és kedvesen a nagylánynak adta, hogy törölje ki a szeméből a felgyülemlett könnycseppet, majd a többi diákhoz fordult:
- Hölgyeim és Uraim! Egy kis figyelmet szeretnék kérni! Nagyon csúnya, és igazságtalan dolgot műveltetek ezzel a lánnyal! Ő nem tehet se arról, ami a világban folyik, se egyéb ostoba konfliktusokról, melyeket mások létrehoztak! Próbál beilleszkedni, és biztos vagyok benne, hogy ő is szeretne őszinte, és igaz barátokat szerezni! Úgyhogy szépen megkérem a társaságot, hogy sürgősen fejezzétek be a viccelődéseket, ugratásokat, hecceléseket, mert el sem tudjátok képzelni, hogy ez milyen rosszul esik annak, aki ki lett közösítve! - szavait dermedt, néma, töprengő csend fogadta.
Időközben bejött egy fiatalos, szemüveges tanárnő, aki már az ajtóból érthetően, és tisztán hallotta Emil beszédét, és magában helyeselt azért, hogy maradtak még emberséges emberek is a világon.
- Oh! Bocsánat kedves tanárnő! Nem akartam megzavarni az óráját! Csak a két gyereket kísértem el! - szabadkozott Emil, majd kissé fenyegetően a diáktársaságra meredt:
- Ne felejtsétek el, hogy emberek volnánk! - azzal elbúcsúzott a nagylánytól, aki a hátsó padot foglalta el, és már kipakolta tankönyveit.

ADD ÖNMAGAD!

Albert nagyon fáradtnak, elcsigázottnak érezte magát. Már az első furcsára, kissé különösre sikeredett napján, mint újdonsült felsőtagozatos egyetemista.
- Figyel új srác! - bökte meg kedvesen karját egy egri, talpraesett lány. - A csajokkal beülünk valahová, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást! Ugyhogy, ha van kedved nyugodtn csatlakozhatsz! - aztán vigyorgó mosoly kíséretében magára hagyta, hadd emésze kecsegtető ajánlatát.
- Figyelj Kriszti! Az van, hogy tényleg nagyon aranyosak vagytok, de megígértem az őseimnek, hogy sötétedésre hazamegyek, mert most hamar sötétedik... - bukott ki belőle a válasz. Hogy juthatott ekkora egetrengető hülyeség az eszébe, amikor már régen elmúlt tizennyolc, tehát egyenjogúnak számító, fiatal felnőtt férfi, aki azt csinál szabadidejében, amihez csak kedve van.
- Oh! Értem! - felelte a másik és máris mintha Albert ismeretlen eredetű, fertőző betegséget terjesztene azonnal visszagalopozott lábacskáival újdonsült barátnői közé, hogy együtt induljanak valamelyik romkocsmába, ahol kidumálhatják a nap eseményeit.
Albert úgy kullogott haza a sötétedni készülő pezsgő város falai között, mint akit kitaszítottak, leforráztak, vagy kiközösítettek. Sokszor szándékosan nem hallgatott örökké prédikálásra hajlamos, morgós apjára, aki szerint minden beilleszkedéssel kapcsolatos közeledését azzal vágta el, hogy nem hagyta magát megismerni, és nem engedte, hogy bárki is a lelkébe nézzen. Pedig Kata gyönyörű lány volt, és nyurga, karcsú alakjában volt valami királynői méltóság, és elegáns tartás, mely szinte felruházta őt a kivételes kiváltságok képességeivel.
Még jól láthatta, hogy a hét fős barátnői társaság boldogan, mosolygósan csicseregve, akár a dalos pacsirták egymás között máris kész, hogy ismeretségeket kössön egymással. Hát akkor meg, mi volt a gond, hogy nem akart velük menni? Talán máris inába szállt a bátorsága? Később, amíg a metrón utazott a Déli pályaudvar irányába, hogy aztán fölkapaszkodhasson a már egyébként is zsúfolt kozverdobozra hasonlító buszra jócskán volt ideje, hogy átgondolja függésben hagyott kapcsolatait.
,,Vajon mit gondolhat róla a legtöbb nő csoporttársa? és a legfontosabb: mit gondolhat róla Kata?" - minél inkább belelovalta magát annál inkább kétségbeesettebb, és szerencsétlenebbnek érezte magát. ,,Na itt van egy botcsinálta, szánalmas idióta egyetemista, aki még arra is képtelen, hogy saját csoportársaival rendesen elbeszélgessen, holott még négy évig legalább csakis egymásra számíthatnak az egyetem berkeiben!" Az egész annyira nonszensz és abszurdnak tetszett, hogy észre se vette és máris elpityeregte magát. Még szerencse, hogy a csuklósbusz hátsó részében - egyrészt kevesebben utaztak, másrészt a legtöbb utas oda se figyelt -, hogy egy majdnem két méter magas, termetes fiatalember folyamatosan törölgetni a szemeit, vagy épp amikor kifogyott az ötletekből folyamatosan fújja az orrmányát.
Alig fél órán belül már odahaza is volt a kissé lepusztult, és lelakott szocialista lakótelepen, ami még a régi szép időket idézte. Édesanya - bár négyszemközt minden esetben megbeszélték -, hogy nem hozza kínos helyzetbe, és nem fog rá várni a buszmegállóban, mert azért egy felnőtt ember számára ez azért mégiscsak kínos, inkább otthon marad, és megpróbálja észérvekkel lecsillapítani örökké zsörtölődő apját, akinek képtelenség volt beadni, hogy az egyetemisták életében az időbeosztás relatív, instabil fogalom, hiszen bármi közbe jöhet!
Albert leszállt a buszról; mélyen összehúzta magát kissé meggörnyedve, meleg sáljával szabályosan körbekerítette nyakát, és fél arcát, mint valami bedúin harcos, aktatáskáját hona alá csapta vaskosan megpakolt aktatáskáját, majd gyorsított rohanással máris nekiindult, hogy átvágjon - látszólag -, a vaksötétségbe burkolózó lakótelepen.
- Kicsim! Hahó! Itt vagyok! - integetett neki anyja. Ebben a szurkos masszasötétben bizony alig ismerte meg. Résznyire összehúzta a szemét, hogy egyáltalán láthasson valamit.
- Szia! Hát te?! - lepődött meg, és máris valami nagyon rosszra gondolt.
- Gondoltam kijövök eléd, mert jóapáddal már nem lehet egy szobába se megmaradni! - kedvesen cuppanós puszit adott felnőtt fia pufók képére.
- Én is örülök, hogy nem kell egyedül hazamennem! - kényelmesen sétálni kezdek.
- Mesélj drágám! Hogy sikerült az első napod az egyetemen? - sugárzó, büszke szemekkel nézett rá az asszony.
- Hát... nem igazán úgy sült el, ahogy terveztem... - vallotta be őszintén. Anya annyira érezte fia sebezhető, lelki világát, hogy elég volt egyetlen mozdulat, vagy szomorkás, árva tekintet és máris tudta mi a baj.
- Édesem! Hát ennyire azért mégsem lehetett szörnyű! Vagy igen?
- Az egyik szimpatikus lány meghívott, hogy ugorjunk be az órák után egy romkocsmába kicsit megismerni egymást!
- És te természetesen alapból visszautasítottad, mondván: haza kell érned időbe! Eltaláltam?! - kérdezte úgy, mint aki már jól kiismerhette saját gyerekét.
- Hogy találtad ki? - lepődött meg.
- Drágám! Ez a szülők dolga! - jegyezte meg mosolyogva az anya.
- Most azt fogod mondani, hogy hülye voltam, és egy idióta, hogy nem mentem velük! Igaz?! - nézett rá kérdőn.
- Ugyan már kincsem! Miért mondanák ilyet?! Felnőtt ember vagy már, és hoztál egy önálló döntést! Ennyi! Ha szerettél volna elmenni, és mégse mentél annak is megvolt az oka!
- Tudod apa az utóbbi időben borzalmasan gyanakvó, és idegeskedő lett! Mint aki szándékosan felhergeli magát, hogy egyedül csak neki legyen mindenben igaza!
- De drágám! Apád imád téged, csak nagyon nehezen mutatja ki az érzéseit!
- Fogadni mernék, hogy neked is az idegeire ment, mert már vagy százszor megkérdezte, hogy hol vagyok ebben a sűrű, sötét estében?
- Te is tudod, hogy ő másként fejezi ki magát!
- Ezt én mind megértem, de nagyon nehéz úgy élnem a saját életemet, ha ő mindenben megkérdőjelez! Akkor inkább ne beszéljen, és ne mondjon semmit, mert hihetetlenül nagy a nyomás alattam!
- De hát még csak most kezdted az egyetemet, és máris eleged van! Mi lesz még három évig?! - lepődött meg fia kijelentésein.
- Nem szeretném, ha haragudnál rám, de az egyetem egy olyan álomvilágnak tűnik, ahol a felszínen mindenki kurva segítőkész, és barátságos, és elvileg egyenjogú partnerként kezelik a hallgatókat, de ez csak a látszat, mert ha kérdezni mersz, ha vitatod a tanárok válaszait, vagy egyszerűen csak nem vagy eléggé megnyerő, vagy szimpatikus egy-egy tanár szándékosan megbuktat az adott vizsgán.
- Ez biztos csak valami gyerekes tréfa! Honnét hallottad?!
- Nem kellett túlzottan hallgatóznom, mert szinte érződik a levegőben. Elég az, ha az ember a nagy alulában összefut egy-két felsőbb évessel! Azok aztán azonnal kitálalnak a genyóságokról!
- Édesem! Nem szabadna mindent ennyire mosolyan venned! Miért nem próbálsz meg kicsit örülni annak, hogy végre egyetemista lettél, és legalább egy tucat egyéb lehetőség közül választhatsz, majd ha végzel! - anyja bizakodása, és folyamatos optimista hozzáállása hihetetlen segítség volt folyamatos kisebbrendűségi, és önbizalomhiányos személyiségének.
- Figyelj anyu! Az a helyzet, hogy a magyar szak egész biztosan nem fog sikerülni! Azt is megmondom miért! Kérlek ne szakíts félbe! - látta, hogy anyja értetlenkedik. - Sajnos nem csak irodalomtörténetből áll a magyar szak - de annyira radikális sziklakemény szigorral mennek rá arra azt átkozott nyelvészetre és nyelvtani tárgyakra, hogy az ember egész egyszerűen kikészül! És akkor a többi nagyágyú docens pökkhendien azt fröcsögi, hogy túl lehet élni! Hát persze! Annak idején még más idők jártak, és elég volt ha valaki valakinek az ismerőse, de manapság farkastörvények uralkodnak! Mesélték, hogy az egyik srácot sem engedték át szófajtanból erre felsétált a tetőre, és leugrott! - Albert szavai egy életével számotvető öreg aggastyán hangján szóltak, amitől anyját valósággal kirázta a hideg. Hosszú percekig ballagtag némán az időközben koromsötét, őszies éjszakában.
- Kincsem! Nézzünk bizakodva a jövőbe! Tegyük fel, hogy sikeresen elvégzed az egyetemet! Utána milyen céljaid, és terveid vannak? - kérdezte érdeklődve.
- Figyelj nem hiszem, hogy ebből bármi jó elsülhetne...
- Ilyet a továbbiakban még csak gondolatból sem szeretnék hallani! Tehát? Milyen terveid vannak a jövőre nézve? - karolt újra fia karjába.
- Írtam egy verset egy gyönyörű lánynak, de nem tudom, hogy kedvel-e? - jegyezte meg különös mosollyal száján.
- Oh! És még te beszélsz, hogy képtelen vagy új ismeretségeket kötni! És milyen a hölgy?
- Katának hívják, és egy imádnivaló, égi tünemény! Minimum a szépségkirálynőnek kell lennie!
- Ő mit mondd?
- Hát elolvasta a verset, nagyot kacagott, és ennyi!
- Hmm! Kezdetnek azt hiszem nem is olyan rossz! Elvégre mosolygott, nem?!
- De! Nagyon is!
- Albi! Mit szeretnél csinálni?
- Nagyon érdekelne a forgatókönyvírás, és a filmezés, ha egyszer már nem kerülhettem be a Színművészetire! Jó volna összegyűjteni egy kis pénzt, és kimenni külföldre! Hátha ott több szerencsével járnék! - vallotta be talán legtitkosabb vágyát.
- Hát ez nagyszerű! Látod-látod! Mégiscsak tudod, hogy mit szeretnél! Nagyon büszke vagyok rád! - húzta magához, és ölelte át.
- Csak az a gond, hogy ezeket a szép álmokat nem tudom megvalósítani!
- Ugyan már aranygyerekem! Bízzál kicsit magadban!
- Hiába bízom anyu pénz és kapcsolatok nélkül eláshatom magamat is, és az álmaimat!
- Egyszer szívesen megismerném az új barátnődet! Egyszer elhozhatnád!
- Félek, hogy apám nem örülne neki túlzottan!
- Azzal te ne törődj! Majd én lecsendesítem, ha másként nem megy akkor egy sodrófával! - jegyezte meg talpraesetten. - Viszont most siessünk, mert a végén még kihűl a vacsora! - azzal mindketten szaporára fogták a lábaikat.
Másnap Albert megint méla kedvetlenséggel ment a Rákóczi úton, és ahogy készült bekanyarodni a Kazinczy utca irányába szinte mindig vetett egy jelentős, lemondó pillantást a Színművészeti Egyetem irányába. ,,Vajon miként fog majd alakulni a jövője, ha egyszer egyáltalán végez?!" - töprengett.
A hölgytársaság tagjai úgy döntöttek, hogy mivel aznap csupán csak öt órájuk volt és az utolsó jelentéktelennek tűnő őskor előadás nyugodtan elóghatták, hiszen a vén szivar úgy se veszi észre arra gondoltak, hogy kárpótolják Albertet, amiért tegnap nem tudott velük tartani a romkocsmás ismerkedés kapcsán.
- Jó reggelt kedves barátom! - köszöntötte Rami, aki hosszú ideig utazótársa volt. - tegnap nagyon eltűntél! Csak nem történt valami zűr? - kérdezte érdeklődve.
- Tudod apám folyton rágja a fülemet, hogy sötétedésre érjek haza! Halálciki, mert elvileg már betöltöttem a tizennyolcat, de még mindig hajlamos úgy kezelni, akár egy hisztis, pisis hülyegyereket! Bocsánat, ha bajt okoztam volna!
- Nagyon hiányolunk, mert azt gondolom, hogy jó csapatot fogunk a csajokkal alkotni! Nézd csak! Ki érkezett meg! És micsoda ruhaköltemény van rajta!
Kata jött oda hozzájuk! Albert tátot szájjal szóhoz sem jutott. Annyira fantasztikus volt az adott pillanat.
- Sziasztok! Szia Albi! Még meg se tudtam köszönni a nekem írt versedet! Annyira romantikus vagy! - könnyed puszit lehelt pufók arcára, amitől Albertnek máris veszettül kalapálni kezdett a szíve, és jócskán felrobbant a pulzusszáma. Szólni sem bírt.
- Igen! Ő is nagyn örül, hogy ennyire tetszik neked! - vette át a kezdeményezést Rami.
- Elugorhatunk órák után abba a kis kínai büfébe itt a Rákóczi sarkán! Persze, ha Albi nem siet!
- Persze az remek lesz! - Rami máris karonfogta egyik oldalról a kissé félszeg, és megszeppent Albertet, míg a másikon Kata karolt belé, és Albert először érezhette azt, hogy nemcsak barátokat találhatott, de egy kis hóbortos szerelemféleséget is.

SZÜRREALISTA ÁLOMBAN

Ismerős, fullasztó massza eseménytelenség
drasztikusan elborít mindent.
Rágós, nyúlós, posvány
mely mindenütt megragad.
Rotyog már karrierek recsegő
szamárlétráin a megalkuvó árulás.
Zsigerlő karriervágyak
így még maguk sem kívánhatták
a hasznot, s boldogulást.
Kavargó indulatokban begőzölt,
agymosott punk,
indiánfejeket látni mindenütt.
Akár a bizonytalanított jövő zálogát.
Önmutogató, rikácsoló hangzavartól
követni sem lehet az egyszerű,
puszta lét leegyszerűsített összefüggéseit.

Az érvényesülésnek hamarján
kialakulhatott egy újabb, eltaposott,
brutálisabb mértéke.
- Én már senki önzetlen
jóindulatában nem hihetek!
Épp elég dolgom volt hajdanán önmagukat
is nyugodt szívvel elárulók táboraival.
Egyetlen őszinte érzelmi metszésponton,
ami még emberileg vállalható
változó helyzetekben,
kicsinyes kockázatokban
nem vállalhatok könnyelmű megbízásokat,
megígért célozgatásokat,
hogy hátha még egyszer
egynesbe jöhet tékozló életem.
Minden emberi mozzanat,
vagy gesztus, mely hajdanán
létfontosságúnak ítélt a tachicardiás,
sebesült szív
- most minden csupa alaktalan
füst-forma, dac-szimatú ellenállás.

A rángó Ikaruszi-szárnyak
meddő erőlködése
mindenki számára elérkezik,
amikor a messzinek tűnt ismeretlen
cél-távlatok egyre közelebbre
körbevesznek közelítve
a személyiség tudatalatti bugyraihoz;
most légy még makacs a bátor!
Önmagadat soha fel ne add!
- Amott egy-egy szerencselovag,
karriervadász éhenkórász tartja feléd
szerénykedve polipkarmát kedvező
széljárást sejtetve.
Aki önszántából földreroskad
- mert mást nem tehet - arra tudod mi vár!

 BELÉPÉS A VÁLTOZÓ KORBA

Negyven! Milyen egy szánalmas, vacak életkor már ez?
Negyven év! Felhív egyik rég nem látott hölgyismerősöm, akinek már három fantasztikus, imádnivaló lurkója van.
- Szia drága barátom! Hát hogy s mint vagy? Nem semmi igaz-e?! Nagy utat tettünk meg! - kérdezi mobilon.
- Hmm - mert csak hümmögésre telik - legalább is -, egyelőre. Nem a válaszával van nézeteltérésem, csupán az a kissé irritáló, csicsergő, kanári-hangnem zavar, amit ki tudja? hány és hány embernek sütött el jó vicc gyanánt, akik hasonló cipőben járnak mit én.
- Ne hülyséskedj öreg haver! A összeadod a két húszast azonnal kapasz egy jó negyvenest. Ez is olyan, akár a borkóstolás. A jó bor érett, akárcsak az emberi évszámok összessége! És ha már a nőknél tartunk! Ne izgasd magad! Biztos vagyok benne, hogy valahol rád is türelmetlenül, égető vággyal várakozik az a bizonyos Igazi!
- Oh, hát hogyne! - cinikus, pesszimista hangomat szinte mint egy álhatatos, segítőkész testvér azonnal megérzi, és kissé meg is dorgál érte:
- Drága barátom! Kérlek szépen! Ne süllyedj el az önsajnálatod pöcegödrében, mert az egyáltalán nem tesz jót az egészségednek! Őszintén sajnálom apád halálát, és anyukádat is, de itt lenne az ideje, hogy egy kicsit megpróbáld élni is az életedet!
- Igazad lehet... - töprengek, és szinte már jómagam is hallom mennyi erőfeszítésbe kerül újból üzemképessé tenni agyam rozsádodásnak indult, pókhálós fogaskerekeit.
A vonal túlsó végén két gyerekzsivalyt hallok, és váratlanul megpróbálok témát váltani:
- ...Na és ti hogy éltek? A gyerkőcök hogy viselik magukat?
- Gyerekek! Tessék azonnal rendesen viselkedni, mert egy kedves barátommal beszélek! - hallatszik a vonal túlsó végén, mire kiscicaszerű nyávogás a válasz. - Bocsáss meg édes! Hol is tartottunk? - veszi fel újból a beszélgetésünk fonalát, ahol abbahagytuk.
- Figyelj! Nem akarlak zavarni, és feltartani se, ha ennyire zsúfolt a napod! - mentegetőzök, mert kissé kellemetlen az egész szituáció.
- Ugyan már drágám! Rád mindig lesz és marad is időm, mert fontos, nélkülözhetetlen része vagy az életemnek!
Annyira jól, és önbizalmat növelően, bátorítóan, vigasztalóan esnek őszinte, és nemes szavai, hogy valósággalkönnyekig meghatódok, és kicsit jól érzékelhetően el is pityeredem.
- Kö-köszönöm drága... - felelem halkan.
- Nyugtass meg édes, hogy most nem sírsz?! - hangja remegni kezd, mint akivel hirtelen rossz hírt közöltek, vagy nem érti mi történik.
- Ki-kicsit meghatódtam... - motyogom nyammogva, visszafojtva kitörni készülő érzéseimet, melyeknek ebben a percben jószerivel alig sikerül parancsolnom, dehát ilyen vagyok! Egy nagyra nőtt gyerek!
- Drágám! Figyelj! A férjem most estig dolgozik, de megígérem, hogy kijelölünk egy napot, és szeretnék veled szülinapozni egy kicsit! Persze csak, ha nincs ellenedre! - Bárcsak a gimiben tette volna fel ugyanezt a kérdést, amikor Krisztába voltam halálosan belezúgva, aki fogadásból befestette mézszőke haját valami ismeretlen eredetű földönkívüli püspöklila színre.
- Az... tényleg annyira jó lenne... - könnyebbülök meg, és máris előveszek egy újabb tiszta zsebkendőt, hogy visszatarthassam gyáva, és alamuszi hüppögésemet.
- Na! Ebből elég édes! Felnőtt emberek vagyunk! Beléptünk a változó korba! Nemsokára újra felhívlak, addig kérlek tarts ki! Annyira szeretlek! - szinte meg se várja válaszomat, máris bontja a vonalat, mert a két kissé rakoncátlan ördögfióka - hallani -, valósággal majd szétszedték a családi házukat, és egész biztos a fegyelmezésre megy rá maradék lélekjelenléte is.
Hát így telik a kerek negyvenedik, velejéig szánalmas, és unalmas szülinapom. Apám szavai csengenek fülembe: - Édes fiacskám! Harmincöt éves korod után neked már sosem lesz se feleséged, se családod! - Nem mondta ki sosem nyíltan csupán csak fenyegetőn, baljóslatún utalt rá, hogy egy szánalmas lúzer pojácának tart, aki hamis, semmitmondó álmokat kerget, hogy az irodalomra adtam a fejem, és már nem akartam többet tanítani!
Észrevettem, hogy minden évben ugyanaz a műsor van napirenden: berakom a Farkasokkal táncolót a DVD-lejátszóba, és egyszerűen csak szeretném, sőt követelem, hogy sodorjon magával az egész film. A következő ugyanis a helyzet. Egyke emberke lévén szüleim igyekeztek a talpraesettség és a tartós magányérzetre ránevelni több-kevesebb sikerrel, és - főként apám emlegette mindig, hogy az ember egész szánalmas életén át egyedül csakis saját magára számíthat. Ennélfogva segítséget sem próbáltam meg kérni se a matek, fizika, vagy kémia miatt a suliban, sem később a csajozás terén.
Arra jöttem rá, hogy a legtöbb ember mintha szándékosan megijedne a középkorúság kimondásától is, mert úgy érezheti szervezete, és örökké fiatal lelke becsapta, és ellene fordult. Talán ezért lehetséges, hogy a legtöbb ember nem szívesen emlegeti saját életkorát, még akkor sem, ha nyíltan fel kellene vállalnia bizonyos dolgokat.
Bámulom a HD plazma képernyőt! Szándékosan a nyolcvan centis változatot választottam bárhogy is igyekezett erősködni a szaküzletben a tejfölösszájú, rasztafrizurás eladósrác, hogy az kicsi lesz nekem!
Kevin Costner a bölényvadászat alkalmával egyes egymaga ülte meg szőrén pompás vajsárga lovát. A rizikós, nagyon veszélyes, kockázatos jelenet hatására jómagam is elgondolkodom, hogy miért nem sikerült a botcsinálta lánykérésem az egyetemen, amikor a csillagokat is lehoztam volna annak a hihetetlen őzikeszemű, mennyország-mosolyú nőnek, akivel jó lett volna új életet kezdenem.
Egyszer csak azt veszem észre, hogy elkezd előbb csak apró pelyhekben, majd egyre nagyobb kristályokban hullani a hó. S bár számos ember majd megőrül a pompázatos, szemetgyönyörködtető látványtól, engem gyerekkoromtól kezdve velejéig kétségbeejt, és rendkívül elszomorít a hóesés. Talán köze van hozzá annak a ténynek, hogyha a dagadék kissrácot arcon dobnak fagyos hógolyóval, ami a fagyos éjjeleken olyanná vált, akár egy nagyobbacska kőszikla, és egyszerre begyűjt két lilaszínű monklit és kék-zöld-lilás sérüléseket egész felsőtestén, akkor nem csoda, ha felnőtt korában nem az lesz az első gondolata, hogy snowboardozni, vagy síelni megy valamelyik ausztriai településre.
Hirtelen elfog a kínzó, alvilági letaglózó szomorúság, tartós levertség érzése, és Latinovits Zoltán verseit kezdem hallgatni! Azon töröm a fejemet, hogy a ,,színészóriás" néven emlegetett meg-nem-értett, kamaszlelkű zseni vajon igazán és teljesen boldog ember lehetett-e?
Később megnézem a Facebook-oldalam és számos régi-új ismerősöm, és barátom gratulál a kerek évfordulómhoz. Nem lehet tudni, hogy vajon szívbéli, és őszinte az együttérzésük, hiszen már több évtizede hogy személyesen nem találkoztunk, és ráadásul - nagyon sok esetben -, a COVID is keresztül húzta a számításainkat. Mégis ahogy olvasom a jókívánságok szépen kikarikírozott, tételes listáját azon gondolkozom, hogy vajon tettem-e bármit eddigi életemben, amitől más emberek élete jobb, vagy élhetőbbé vált. Később jön a hidegzuhanykért ért tartós, kiábrándító felismerés; hogy nem igazán!
Abban a pillanatban, hogy annak idején néhány jófejnek mondott kollegám megszellőztette a titkos hírt, miszerint: pszichológus, lelki tanácsadó segítségét vettem igénybe az már csak hab volt a tortán, hogy alig három hónap múlva az adott Igazgató Úr bő két és félórás, zártkörű megbeszélés keretében orrom alá tolta saját felmondási papírjaim paksamétáját, miközben néhány ügybuzgó, buzgómócsing kollegám váltig állította, hogy ők kiálltak mellettem! Amit eléggé nehezemre esett még elhinni is!
Később főként nyáron néhány volt kollega beköszön, hogy lássa még életben vagyok-e? Kedvesen, közvetlenül érdeklődnek, ám a hamis arcmaszkok mögött előbb-utóbb fényderül a lappangó igazságokra.
- Hát szevasz öregem! Mi úság?
- Semmi különös! Ma épp nem akartam öngyilkos lenni! - felelem.
- Ugyan már ne hülyéskedj öreg! Figyelj! Esküszöm anyám életére, hogy találunk neked valami melót és már a következő évben újrakezdheted! - bizalomébresztő, segítőkész válasznak látszik, mint amit valaki egyszer már szándékosan beprogramozott.
- Hát... köszönöm... nagyra értékelem, de tényleg! - s már alig várom, hogy megszabadulhassak ettől a kíváncsiskodó, minden lében kanál alaktól, aki úgy fest, akár egy átkozott katasztrófaturista, hiszen mindig ott van, ahol történik valami, azonban szándékában sincs jobbítani, vagy segíteni akárcsak egy hangyányit is az emberek életén. Nagyot sóhajtok, kifújom a benntrekedt levegőt, és meg is könnyebbülök, amikor tizenöt perc után közli, hogy váratlanul el kell mennie.
- Semmi probléma! Köszönöm, hogy meglátogattál! - rázunk kezet, majd tudom, hogy a következő találkozásra legalább ezer évet kell várnom. Nem mintha máris hiányozna!
Végül a hét utolsó napján megérkezik várva várt barátnőm, aki nem sokat teketóriázik és máris egy hatalmas legalább tizenhat szeletes csokitortával, néhány lufival, és színes hobbi-konfettival örvendeztet meg, miközben kissé idétlen, papírból készült háromszögletű, ,,happy birthday"-feliratú csákót visel a fején.
- Szia édesem! - csókol előbb kétoldalról meg, majd hatalmas cuppanós csókot ad a számra füligérő mosollyal. - Hihetetlen, hogy te is beléptél a negyvenesek táborába. - mondta aztán, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga besétál a bejárati ajtón, és precíz tüzeteséggel megszemléli agglegénybarlangomat.
- Fantasztikus lakásod van drágám! - jegyzi meg, egyben önmagát is igazolva.
- Nos, hát köszönöm szépen! Igazából a szüleim érdeme... - jegyzem meg bátortalanul.
- Oh! Őszintén sajnálom, ami apáddal történt! - szorítja meg erősen kezemet részvéte jeleként, majd lepakolja a szülinap szokásos kellékeit az étkezősarokban közvetlenül a tágas, komforos nappali mellett.
- Hoztam egy üveg gyerekpezsgőt is, hogy koccinthassunk! Tudom, hogy utálod az eredetit! - úgy jegyzi meg, mint akinek ténylegesen is sikerült a hosszú, gyötrelmes évek alatt maximálisan kiismernie.
- Ö... akkor én hozok poharakat... - azzal máris átrepülök a szobán csapzott másnapossággal, míg az üvegezett vitrinben üvegpoharak után kutatok. A hosszú pezsgőspoharak sokkalta jobbak, mint a csészealakúk, de mivel csak csészeformájúak vannak itthon, egyéb választásom nem lévén ezeket veszem ki, és teszem le óvatosan az étkezőasztalra.
- Most pedig csukd be a szemed! Előkészítem a meglepit! - titokzatoskodni kezd huncut, ravasz mosollyal, mint a gimiben, és kisomfordál a kiskonyhába, hogy a szülinapi tortát a minitűzijátékkal együtt előkészítse. Alig tíz perc után egy negyvenes számozott gyertya és egy rakétaként szikrázó tűzijátéktortával tér vissza, és közli, hogy most már kinyithatom a szemem:
- Sok Boldog Szülinapot édesem! - akkora csókot kapok tőle kiváltságos ajándékba, ami a gimiben egyből megnövelte volna megtépázott hírnevemet.
- Ö... hát... nagyon köszönöm... - szavakhoz is csak nagy sokára, és nagyon nehezen jutok.
Megfog egy kissé ósdi tortalapátot, majd türelmesen megvárja, míg a tüzijáték elég, csak aztán szeleteli fel precíz profik módján a gusztusos, marcipánillatú csokitortát.
- Ugye szereted a marcipámfigurákat is! - közli, és kicsit remeg a hangja, mert mindent annyira jól akar csinálni.
- Hát persze! A Szamos marcipán az egyik kedvencem! - Egy mini Batman-figurát pillantok meg, mely hősként trónol sötét köpenyével a torta egyik oldalán. Már megint elfog a romantikus, érzelme perc, alig bírok parancsolni kitörni kész érzelmeimnek, és úgy, hogy barátnőm ne lássa könnyeimet inkább elfordulok. Persze így sem uszom meg a percet, mert mindent észrevesz:
- Hé drágaságom! Csak nem fogod itatni az egereket! Félő, hogy kevés lesz a zsepi, ha így folytatod! - magához ölel, hogy kissé megilletődötten érzem nőiességének formás idomait, amitől furcsán érzem magam, de ebben az ünnepi percben könnyedén hozzászokom.
- Tudod már több mint húsz éve ismerjük egymást, és te azért vagy kivételes, fantasztikus, és számomra igen-igen különleges ember, mert senkinek sem hagytad, hogy megváltozz! - jegyzi meg.
- Tudod ez érdekes! - jegyzem meg, miótán kicsit kiszabadultam jóindulatú öleléséből. - Anyu mindig azt mondogatta, hogy rengeteget változtam, ám én sosem értettem a különbséget.
- Biztosan így van, de nekem tetszik ez a személyiséged is! - azzal jókora szeletet kanyarít a tortából, kisebb pukkanással kinyitja a pezsgősüveget - holott ez a férfiak dolga lenne -, most viszont megbocsátható, majd koccintunk, és érzem, és látom azt, hogy neki is nagyon sokat jelent az egész meghitt, fennkölt pillanat.
Több mint öt órán át beszélgetünk egymás mellett ücsörögve a nappali tágas, kényelmes kanapéján, miközben - észre se vesszük -, de úgy szorongatjuk egymás kezét, mint a kamaszkorú szerelmesek, és flörtszerű pillantásokat is vetünk a másikra.
Hamar beesteledik, lévén november vége felé jár az ősz.
- Ne felejtsd el drágám, hogy egyszer te is nyugodtan meglátogathatnál bennünket! A gyerekek egész biztosan hamar a szívükbe zárnának! - csókol arcon megint, miközben rásegítem stílusos télies kabátját sportos alkatára. Csinos sapkát is vesz, és egyáltalán nem izgatja, ha ezzel kicsit szándékosan lelapítja frizuráját.
- Hékás! Légy boldog és vidám! Egyszer vagy negyven! Meglásd fogunk még mi igazán nagyot bulizni! - a reményteli bizakodás izzik szavai mögött miközben lekísérem a társasházi liften a kinti bejárathoz és a szívem is összefacsarodik, hogy el kell válniunk egymástól, hiszen, ha érettségi banket után mindketten megvallottuk volna egymásnak érzéseink, talán másként alakult volna kettőnk sorsa.
Különös mosoly játszik arcomon, miközben lelkem mélyén vegyes érzések kavarognak...

EMBERI HOZZÁÁLLÁS

A dolgok azt lehetne mondani, hogy pompásan alakultak. Bő egy hét volt még hátra karácsonyig, és a Tomanek családban már így is állt a bál, hiszen a folyamatosan túlórázó, éjszakás buszvezető - akinek tudvalevőleg semmi sem volt jó, és bocsánatot se kért soha, elvégre konok, és büszke ember volt -, mérgesen, bosszankodva nehezményezte, hogy már megint ajándékokat és kisebb figyelmességeket szükséges a két idősebb, megözvegyült nagymamára tukkmálniuk, holott személy szerint ő világ életében ki nem állhatta az ünnepeket, hiszen alkoholista apja és jóhiszemű anyjának szinte sosem volt egy árva fityingje se.
- Anyus! Mi a kurva istent vegyünk a két öreglánynak? - förmedt sugárzó, talpraesett feleségére, akinek látszólag egyéb elintéznibvalói is voltak. - Hozzád beszélek édesem! Talán a füleden ülsz?! - érezte, hogy egyre jobban elönti agyát a tehetetlen méreg, és indulat, és csupán egy-két perc választja el a totális atombomba kifakadástól.
- Drágám! Nyugodj meg! Nincsen semmi baj! Mindjárt elindulunk és kiadósan bevásárolunk! -igyekezett csítitani felesége, aki apró fcnire írta fel kisfiának, aki még az iskolában volt, hogy az ebédet a hütőben találja ha megéhezne, és a mikrohullámú sűtőben melegítse majd meg az előre elkészített paprikás krumpliját.
- Na? Mi lesz? Ne tököljünk már annyit a kurva életbe! - azonnal rá kellett gyújtania egy újabb cigarettára, mintha ezzel legalább is mérsékelni tudta volna idegeskedő stresszeléseit. - Gyorsan húzzunk a francba, mert annyian lesznek mint a tetvek!
A csinos feleség kényelmesen, és kómotosan felöltözött, ezzel is mintha szándékosan felakarta volna idegesíteni duzzogó, morgó férjét, aki valóságosan már a tűkön ült, és egyre türelmetlenebbül toppantott, miközben fel-alá járkált a szobában, miközben feleségének hihetetlen nagy lélekjelenlétébe került, hogy megőrizze hidegvérű higgadtságát.
- Készen is vagyunk édesem! Hogy tetszem? - kérdezte röpke lepke módjára párszor megfordulva saját tengelye körül.
- Jó lesz! - zárta túlzottan is rövidre a szép szavak gyűjteményét az ideges családfő.
- Jaj olyan morgós tudsz lenni! - durcás fintort vágott a sugárzó asszony.
Elindultak a karácsony előtti bevásárlásra, mely - a legtöbb esetben -, idetépő, kíméletlen versenyfutás volt az idővel. Ti. a jobb termékeket, és főként elektronikai cikkeket már napokkal előtte mind megvették. Sokszor lehetett olyan kijelentéseket hallani, hogy egy önmagára valamit is adó ember már november első heteiben beszerzi a karácsonyhoz szükséges dolgokat, és egynéhány ajándékot is, melyről eleve tudható, hogy később majd hiánycikknek minősül.
- Édesem! Talán jobb lenne, ha átengednéd nekem a kormányt, te pedig beülnél mellém! - javasolta az asszony.
- Csak nem képzeled! Minek nézel te engem, mi?! Azt hiszed most szereztem azt a tetves jogosítványt! Hát tud meg, hogy már húsz kerek éve vezetek! Bekötött szemmel is tudnék a forgalomban manőverezni! - miközben egyre idegesebb lett, és szokásává lett, hogy acsarkodva, szidalmazva beszél, amitől a másik embernek majd szétrepedt már így is hasogató feje. S miközben egy nagy rakás közlekedési szabályt megszegett nem tűrte, ha egy-egy autó nemzetközi jeleket mutatva ócsárolni kezdi:
- Menj az anyádba! Vadbarom!
- Te is te rohadék állat!
- Édesem, talán nem kellene így az ünnepek táján csúnyán beszélned! - figyelmeztette a feleség.
- Utálom érted?! Ki nem állhatom ezt a tetves ünnepet! Tudod is te, hogy hogy telt az én gyerekkorom! Ajándék? - nézett felfelé. - Hát még mit nem! Anyám adott két puszit a pofámra, és ennyi volt az ünnepség, míg az apám valahol vedelt valamelyik kiskocsmában! Most meg mindenki megvan veszve! Plazmatévé, meg X-box és ki tudja még minden! - csikorgó kerekekkel kanyarodott be a nagy bevásárlóközpont irányába.
A nagyobb bevásárlóközpontokban szinte természetes jelenségnek számított, hogy dugig volt tömve a már egyébként is zsúfolt konzervdobozhoz hasonlító parkoló.
- Na, mit mondtam? Most aztán hol a kurva istenbe parkoljak azt mondd meg?! - tehetetlenségében ismét rágyújtott, holott megbeszélték, hogy az autóban tilos a dohányzás. Talán a felnőttek egyszerűbben szegik meg saját szabályaikat.
- Drágám! Nyugodj meg! Nézd csak! Ott van egy hely! - az asszony egy tűzoltócsap mellé mutatott, és kicsit büszke is volt titokban, hogy ő fedezte fel esőként a helyet.
- Mondd csak bogaram? Te most szivatsz engem?! Nem látsz a szemedtől?! És ha jön egy kurva rendőr, akkor mit mondok neki? Bocsánat biztos úr, de nem láttam a tűzoltócsapot? Vagy fizetni akarsz bírságot?! Annyi eszed sincs, mint a tökömnek! - annyira cinikusan, szarkasztikusan beszélt párjával, hogy az asszony legszívesebben felpofozta volna, de valamiért szerette a férjét, mégha nyers, rideg, és csiszolatlan maradt egész tántoríthatatlan életében.
- Jól van drágám! Nyugi van! Inkább vegyük meg, ami kell, és aztán gyorsan menjünk haza! - javasolta az asszony, miközben besétáltak a vásárlóktól már így is jócskán hemzsegő, hangyabolyszerű bevásárlóközpontba.
- Akkor én veszek valamit a fiunknak, te addig néz körül, és majd a kasszánál találkozunk, jó?!
- Állunk csak meg! Te itt maradsz mellettem és együtt fogjuk megvenni a két mama ajándékát is! - kicsit erősebben markolta meg felesége ruháját, amit az asszony fenyegetésnek vett.
- Jaj miért kell ezt így csinálni! Engedd el a ruhámat! Összekoszolod! - simított végig elegáns, csinos holmijain.
- Azt se tudom, hogy minek örülnének? - nézett tanácstalanul feleségére, miközben az ormótlan bevásárlókocsi rozsdás kerekeivel próbált egyensúlyozni, mert a kocsi sosem arra ment, amerre szerette volna.
Miközben nézelődtek a rengeteg sok ember között fel-felbukkant egy-kettő házaspár, akik jól ismerték őket is, így mi sem természetesebb, minthogy gyorsan odamentek hozzájuk, hogy egy kicsit elbeszélgessenek:
- Hát sziasztok gyerekek! Mi újság? Kicsi a világ nemde?! - magas, mackós alkatú, szakállas ember lépett oda hozzájuk kisnövésű asszonyával, aki a hónaljáig ért.
- Szervusz Géza! - rázott kezet kollegájával az ideges férfi.
- Hogy s mint vagytok? - szándékosan könnyed társalgási hangnemet ütött meg, ám valójában legszívesebben a pokolba elkívánt volna bárkit, akivel találkozik.
- Semmi különös! Úgy döntöttünk, hogy nyitunk egy kis vállalkozást valahol külföldön, mert a nagyobbik fiam már kint él Németországban, és szépen berendezkedett. - dagadó büszkeség érződött a hangjában, miközben a másik férfit kisebb féltékenység fogta el, hogy ő miért nem volt képes megvalósítani az álmait.
- Úgy halottam azért te is szépen kerestél! És mondd csak? Milyen a nyugdíjas élet?
- Hát... változó kérlek szépen. Alig tudom magamat bármivel is elfoglalni ráadásul a felnőtt fiam is írogat, mint valami író, de pénzt nem hoz a konyhára! - vallotta be. Míg a két kollega kellemesen eldiskurált egymással a két feleség is elbeszélgetett.
- Képzeld csak, mi nemsokára utazunk ki németbe, és ott kezünk újéletet! - újságolta sugárzón, lelkendezve a másik feleség.
- Hát ez csodás! Őszintén gratulálok és sok sikert nektek.
- Hát annyit mondok, hogy nem volt könnyű döntés, de úgy ézetük, hogy muszáj valamit csinálni, mert itthon éhbérre sem elég a fizetés, és a számlák és a költségek pedig egyre csak növekednek.
A másik feleség lelki szeme előtt már sokszor megjelent az elképzelés, hogy mi lett volna, ha hárman ők is elhagyják az országot és szerencsét próbálnak. Meglehet már sokkalta jobban boldogulnának férje nyuddíja nélkül is, mint a jelenlegi helyzetben. Nem lehet tudni biztosan! Ráadásul sem ő sem a férje nem beszéli se az angolt, se a németet! A fiuk persze beszél angolul, és megért mindent, de hát az nem ugyanaz! Kicsit elszomorodott, amit a másik nő persze azonnal észrevett.
- Mi a baj Enikő?
- Semmi! Tényleg semmi csak néha túlságosan nehéz megélni az egyszerű hétköznapokat is! Sohajtott egy nagyot, majd kifújta a tüdejében megrekedt levegőt.
- Hát akkor örülök, hogy láttalak benneteket és majd keressük egymást, jó?!
- Igen! Hogyne! Az remek lenne!
A házaspár továbbsétált a zsúfolt sorok között. Tomanek bezzeg rögtön odaszaladt feleségéhez és irigykedve újságolta, hogy volt buszos kollegája és annak felesége külföldre költöznek az új élet reményében, mintha - legalább is -, ez egy olyan megfoghatatlan, elképzelhetetlen utópia lenne, melyet Tomanek képtelen volt mindezidáig megvalósítani:
- Képzeld szívem! Most találkoztam a Gézáékkal, és jót beszélgettünk arról, hogy külföldre költöznek!
- Igen Drágám! Tudok róla, én is beszélgetem Géza feleségével!
- Ja! Akkor nem is mondom! Azért ez fantasztikus nem! Mindenki azt hitte Gézáról, hogy nem viszi sokra, és akkor tessék! Szépen kikupálódott!
- Azért remélem, hogy nem vagy rá túlzottan féltékeny? - kíváncsi szemekkel pillantott férjére.
- Ugyan már! Miket gondolsz te rólam!
- Csakmert neked is éppen úgy voltak álmai, mint bárki másnak!
- Meglehet, de én sosem tévesztettem szem előtt a családom elvárásait! - ezt úgy mondta, mintha valami bölcs közmondást, vagy intelmet osztott volna meg élete párjával.
- Értem drágám!
Időközben egyikük se vette észre, de úgy elszaladt az idő, hogy késő este már egy tapodtat is alig lehetett mozdulni a heringszerű embertömegtől. Pedig igyekeztek szigorúan betartani a családfő által előírt napi rendet.
- A kurva istenit neki! Hát még mindig nem találtunk egyetlen átkozott ajándékot sem a két öreglánynak! - megint elkezdett hirtelen forrni benne a méreg. Elbeszélgették az ajándékvásárlásra szánt értékes perceket.
Végül nem teketóriázott olyan sokat; odament a legelső polchoz, ahol szépen becsomagolt, vicces feliratú bögréket, és egyéb ünnepi porcelánholmikat lehetett kapni. Találomra kivett két bögrét, majd elvett két konyakmeggy desszertet, az egészet behányta a bevásárlókocsiba, és kellő dabadó büszkeséggel közölte:
- Ezzel meg is volnánk! Te is akarsz magadnak valamit? - kérdezte feleségét, mint aki szándékosan valamiről megfeledkezett.
- Hát... szerettem volna kipróbálni egy új parfümmárkát, de szerintem jobb, ha hazamegyünk! A fiunk már biztosan aggódik értünk!
- Anyus! Nem értem miért kell még mindig fognod annak a nagy culának a kezét! Már elmúlt tizennyolc éves! És ha egyetemre megy akkor is fogni szándékozod a kezét?
- Te ezt nem értheted drágám! Az anyukák sokkal szorosabb kapcsolatban állnak gyerekeikkel!
Egy újabb tortúrával is felért mire a nagybevásárlás holmijait kipakolták a pénztárak fekete futószalagjaira, és mire az összes tételt beütötte a középkorú, jócskán életunt, szemüveges pénztárosnő egy örökkévalóságnak tűnt mire végeztek.
Kicsivel este fél kilenckor indultak haza, és nem volt meglepetés, hogy egész úton főként a családfő tartotta szóval az asszonyt, és az feleség sokszor el sem akarta hinni idegskedő, morgós férje hogy képes folyamatosan, megállás nélkül beszélni!

IDŐ-CSÖNDÍTŐ

Ég s föld között egykedvű,
elgórált chipses-zacskók gazdagítják
a gyérülőfélben lévő zöld növényzetet.
Dacos ember-fintorok kandikálnak
skenhead-pacsirták öklein,
ahol még most is aktuális divat
a szemtől-szembeni odamondogatás.

Hol egy kis cédás, asszonyi
furfang bőségszarut fakaszt
a bulvármédiákból.
Parázslik még javában bőszen
a ,,majd én megmutatom"
és csakazért is dafke-öntudat
- másként akárki meggyalázhat:
Arcok krpita-közöny vázlatán
vastag a kéreg,
még vastagabb a hazug nagyotmondás!

A lepra-város színfala egyszerre
álságos-alattomos,
mintha mindenünnen ólomsúlyos,
nehézkes göcsörtök türemkednének ki.
Bamba tévéanntennák
holló-lepte ágairól naponta
újabb jólhangzó hazugságokat
továbbítnak s az ember
jogosan tépkedni kényszerül
hajcsomóit kérdezvén:
Valaki van még aki ezt elhiszi?!

- Éhező gyermeki csillag-szemek
éles sírássá fakadhatnak,
ha nincsen mit enni!
Társadalmi veszteg-szakadékokat belakni,
akár tátongó zsigereket
majdhogynem totál reménytelen.

Restek réstelenné válni ajtók-ablakok,
akárcsak az újjonnan meghirdetett,
de hasztalan meetingek,
castingok, álom-állások.
A demokrácia - ha volt is -,
elkorcsosultan felzabálta
senki-névtelen áldozatait!
Kiadós, tányértörögetős szitkokkal
káromkodik itt már éppen úgy a férfi,
mint a nő, akár sajátságos vegyesfelvágott.

- Legyőzhetetlenné lesznek mindennapos,
bagatell problémák,
megkövesült távolságok.
Nesztelen, észrevétlen neszekkel
serceg, pereg alá a Végtelenség
rohadó vakolata.
S majdan, ha mind élesebben
látszanak meg a pillanatok falkövei,
melyben éppen úgy jelen volt múlt
s jövő az eszméletnyi résen át
elszivárognak az élhetőség avittos,
s egykedvű hajszálrepedései!

VÁRATLAN SZERENCSE

Az egyetemi csoport - ahol jobbára több volt a csinos hölgyemények száma, és csupán alig két férfi volt megtalálható -, ideges, kíváncsi zsongásszerű morajlással vonult be a nagy, tágas előadóterembe. Már megint egy vége-hossza nincs irodalomtörténeti előadást fognak meghallgatni, ami nem az egyes írók, költők szakmai életrajzát, és hullámvölgyszintű karrierjét voltak hivatva elmesélni, sokkal inkább az adott docensek, professzorok, vagy meghívott irodalomtörténések egyéni látásmódját azzal kapcsolatsan, hogy a szóban forgó szabadgondolkodó személy mennyire sikeresen, fantasztikusan, vagy épp brilliánsan végezte univerzális, sokoldalú munkáját.
- Jöjjenek kérem! Haladjunk Hölgyek és Urak, mert az idő rohamosan telik! - hívta fel a figyelmet egy nyugdíjaskorú, kissé hajlotthátú, mégis jóságos tekintetű, pirospozsgás arcú tanárember, akiről csupán másfél év után tudták meg, hogy valójában habitált professzorról van szó, tehát nem akárki saját szakmájában.
A hangyabolyszerűen zsongó teremben, ahol legalább háromszáz vagy még annál is több hallgató gyült össze szépen, fokozatosan lecsillapodott, és csupán egy-két téveteg sustorgást lehetett hallani mélyen a hátsó nagyméretű padsorok között. Az egész terem visszhangokat továbbított, tehát az akusztikával semmi gond sem lehetett, legfeljebb, ha valaki a hideg levegő miatt merő véletenségből eltüsszentette magát, akkor teljesen természetes volt, hogy a fél hallgatósereg azonnal odafordult, és jelképesen szúrósan, marconán farkasszemeztek az adott illetővel, aki vélelenül tüszentett.
- Ti készültetek mára? - kérdezte egy őzikeszemű angyali jelenés szupermodellalkattal.
- Én még Bodor Ádám Szinisztra körzetét sem értem! Tök homály az egész! - vonta le velős, szókimondó véleményét egy másik stílsosan csinos lány.
- Jaj! Ne legyetek már olyan beszari nyulak csajszik! A kérdés az, hogy a XX. századi irodalomról, és a Nyugat kevésbé ismert költőiről fogunk hallani, vagy megint visszaugrunk a XIX. - századba? - kérdezte a lényegre tapintva egy görbefogú, szemüveges intellektüell, akinek fotografikus memóriája sohasem hagyta cserben.
- Sok szeretettel üdvözlöm a népes hallgatóságot mai előadásunkon... - kezdett máris darálásba a professzor, mintha máris kifutott volna csekélyke idejéből. - A legfontosabb, hogy Önök mit gondolnak egy-egy könyvvel kapcsolatban! Ha kedvük tartja ne is hallgassanak rám, hiszen én csupán egy szolgáló aggastyán vagyok, és jómagam is csupán elméleti szinten igyekszem megközelíteni a dolgok összefüggéseit! - A professzor hangja egyszerre volt túlzottan alázatos, és szerény, mégis olyan ritka bölcsességről árulkodott, amit ezidáig az egyetemisták ritkán tapasztalhattak az egyetem falai között.
- Kezdjük mindjárt a horizontális és vertikális nézőpontokkal! Nem fogják elhinni Hölgyeim és Uraim, de sajnos pedagógiánk egyik sarkallatos hiányossága, hogy képtelen globális összefüggésekben gondolkodni! Amikor azt a szót használom, hogy ,,globális összefüggés" elsősorban arra gondolok, hogyha foglalkozni kezdenek egy költő-íróval, akkor azt úgy tegyék, hogy egy történelmi korszak részesévé teszik, tehát megnézik, hogy kik voltak az illető külföldi kortársai, és hogy milyen művészeti és egyéb irányzatokat képviselt stb. - Egyetlen tűt is lehetett volna hallani a tágas előadóteremben, mertha a professzor ízes nyelven tanítani kezdett, mintha mesét mondott volna, s nem szokványosan halálunalmas tananyagot!
- Látjátok csajok! Pont erről téptem a számat én is! - jegyezte meg suttogón Katalin.
- Tudjuk Katikám! Nagyon jól tudjuk! - intették le a legtöbben.
A fiatal poéta-életű ember csöndesen, magánakvalón kuporgott a karzaton, majdnem a plafonnál ült és úgy tett, mint aki lázas szorgalommal jegyzetel, ákombákomokat firkálgat nagyméretű spirálfüzetébe.
,,Vajon a legtöbb tanár miért néz át az emberen? Miért kell minden esetben a szimpátiának, és az előítéleknek dönteniük egy-egy kérdésben?" - töprengett, és lázas agyában szinte rögvest megfogalmazodott a kissé gyerekesnek ítélt elképzelés, miszerint: megfogja mutatni ennek a talpig emberséges tanárembernek a verseit, és egyéb irományait, hátha tud majd tanáccsal szolgálni!
Az utóbbi időben szinte naponta úgy érezte magát akár egy tipikus öngyilkosjelölt, aki talán még nem döntötte el, hogy megteszi, vagy nem teszi meg az élet próbatételét, vagy csupán dacból kérkedik vele. Tanárai sorrendben alázták meg, gúnyolták ki. Az egyik irodalomtörténeti szeminárium keretében Berzsenyi verseit vették, és sajnos csak Tescós-kötetet sikerült venni az egyik áruházban, miután a jóval borsosabb kritikai kiadásra nem futotta pénzéből. Tanárnője szabályosan gyilkos cinizmussal magasba emelte hitványnak mondott Berzsenyi-kötetét, és kerek perec kijelentette, ha a vizsgán is így fog szerepelni annyiszor buktatja meg, amennyi hajszála még megmaradt.
Úrrá lett rajta a József Attilai-érzés, miszerint ha törik, ha szakad őbelőle ,,nem lesz tanár e féltekén"!
Miközben a professzor váratlanul felnézett a plafonig, majd közvetlen a fönti karzatra úgy tűnt, mintha cinkos mosollyal kacsintott volna a fiatalembernek jelezvén, hogy nem felejtette el hallgatólagos megállapodásukat, legalább is, ami az irodalmi ügyeket illeti.
S míg a fiatalember abban a hiszemben volt, hogy az egyetemen masszívan zajlik a totális alattvalókká züllesztés, és a személyiség megutáltatása, az egykori optimista önbizalmak szigor-kemény radikális porba tiprása, addig a legtöbb tanár el sem akarta hinni, hogy a nyelvészeti órákon katasztrófálisan csupán csak bukdácsolni tud az isten barmának hívott, magyar Forest Gump!
- Figyelj! Pszt! Ne haragudj! Mit írsz? - gyönyörű, egzotikus arcú, kíváncsiskodó hölgy ült le mellé. Mézszőke hajára esett a dédelgető, lágy napsugár. A fiatalembernek rögtön megdobbant a szíve, pedig már épp elégszer igyekezett önmagát figyelmeztetni, hogy a szerelem minden esetben manipulálja majd kivérezteti gyanútlan, gyerekes áldozatait.
- Ö... ízé... hello... hát csak úgy... - nyögte ki gyerekes zavarában, hiszen nem mindennap szólította meg egy gyönyörű nő.
- Megnézhetem? - kíváncsi, csillogó, álomszép szeme valósággal sóvárgott a titkok iránt.
A fiatalember óvatosan átnyújtotta spirálfüzetét, és titkon jócskán becsmérelni, szidni kezdte magát, amiért mindenféle csacska, bagatell dolgot leírt, csakhogy kellemesen eltölthesse az órából fennmaradó időt.
- Nagyon szép vers! - jegyezte meg a hölgy elismerően. - Ha van kedved óra után beszélgetni szívesen megismernélek! - közölte angyali, huncut hangon, majd lopakodva visszasettenkedett a padsorok között, és halkan kiosont a nagyelőadó teremből.
,,Vajon mit akrarhat igazán?!" - futott át röpke gondolatként a fiatalember agyán.
Az előadás időközben véget ért, és miközben a legtöbb hallgató jóformán azonnal megrohamozta a szabadságot jelentő kijáratokat, addig sokan maradtak, akik olcsó kiváltságok fejében gratuláltak a professzornak, hátha később vizsgán, vagy szigorlaton kegyesebb lesz hozzájuk a forgandó szerencse.
Miután mindenki kiment a teremből csak azt követően mert félszeg szerénységgel közelebb lépni a fiatalember.
- Elnézést kérek Professzor úr! Elhoztam az írásaimat... - jegyezte meg egyik lábáról a másikra állva.
- Oh! Nocsak! - kapta fel a fejét a bölcs tanár. - Ön igen-igen precíz és szorgalmas! - mohó kíváncsisággal vette fel ismét szarukeretes szemüvegét és máris ideges türelmetlenséggel lapozgatni kezdett a jóformán kockás-vonalas hosszú sorokkal teleírt füzetlapok között, melyeken a verscímek aláhúzással voltak kiemelve a félreértés elkerülése véget. - Nahát! Ön aztán betudja osztani az idejét kedves kollega úr! Valóságos legendák keringenek az Ön hóbortos különc személyiségéről az egyetemen!
A fiatalember most először hallott bizalmas biztatást, és elismerést nem is akárkitől, és ez nagyon jólesett egyébként is jócskán megtépázott, és porig alázott önbizalmának.
- Hát... ö... igazán köszönöm...
- Ugyan már! Ne szerénykedjen! Én az Ön korában örültem, ha nyelvészetből átrugdosnak, pedig akkor még más idők jártak! - tovább lapozgatott a maga kíváncsiságának kielégítésére, majd úgy vette le a szemüvegét, mint aki megpróbál bölcsen, tapintatosan fogalmazni, hiszen jól megismerte ennek a kivételes képességű, önbizalomhiányos fiatalembernek a jellemét.
- Kedves kollega úr! Ha jól sejtem, akkor ezekkel a gondosan összeszerkesztett, elsősrorban lírai szövegekkel Önnek célja van, nemdebár?! - nézett rá kérdőn kutatva.
A fiatalember hevenyészetten bólintott, és kortyokban igyekezett visszanyelni félelmét: ,,Most egész biztosan megalázó visszautasítás következik!"
- Feltételezem, hogy most sok a dolga és órára is kell mennie, de amennyiben megengedi néhány versét elvinném magammal, és megmutatnám egy-két szerkesztő ismerősömnek, hátha kitudunk belőle okoskodni valamit! Persze, ha ez megfelel Önnek? - közvetlen, barátságos emberként teljesen természetes, hogy a legtöbb hallgató szinte automatikusan megbízott véleményében, és kritikáiban.
- Az nagyszerű lenne... - motyogta csak úgy maga elé.
- Én köszönöm kedves kollega úr, ha megtiszteli az irodalmat! - kezet nyújtott, és a kézfogás felért egy beváltható ígérettel, mely talán a fiatalember egész további életét gyökeresen befolyásolta.
- Akkor kedves kollega úr! A mielőbbi viszontlátásra és amennyiben bármilyen gondja-baja volna engem az Irodalomtudományi Tanszéken minden nap megtalál! Addig is sok szerencsét, és szép sikereket! - búcsúzott a professzor különös mosollyal arcán.
A fiatalember úgy lépett ki a nagyelőadóból, mint akit fejbevágtak, vagy egy kissé spicces lett az önbizalmát erősítő, őszinte szavak hallatán. S miközben újfent elgondolkozott magában, és végigpörgette csenevész, meghajszolt élete eseményeit a gyönyörű hölgy kedves mosollyal belekarolt, és beszélgetni kezdtek további életük lehetőségeiről.