BICIKLI-TÖRTÉNET

1997 februárja volt. Tipikusan télies, csikorgó, kicsit barátságtalan, farkasordító idő, amikor az ember legszívesen a nagymama jó meleg cserépkályhája mellett, vagy a központi fűtéses raniátortestnél melegszik miközben egy jó könyvet olvasgat, és forrócsokizik, vagy épp gumimacit csámcsog.
Szüleim ténylegesen jót akartak, így hát fogtuk magunkat, és mint egy háromtagú, szokványos családmodell elmentünk a Kávlin-térhez közeli bicikliboltba, ami közvetlenül a templom mellett volt.
Már az egész helység kissé bátborzongatónak tetszett. Vannak olyan kisebbfajta alig-alig férőhelyes, mimiatűr egérlyukak, ahol jó, ha legfeljebb egy-két ember fér csupán el. Kövér gyerekként inkább kint maradtam az üzlet ajtaja előtt, és csupán csak hosszas unszolásokra, és kérlelésekre voltam hajlandó bemenni a boltba. Elvégre micsoda hülyeség ez, mégiscsak az én vadonatúj biciklimről volt szó.
Amint beléptem a gumiszagot, és szerelőműhelyszagot árasztó, kissé dohos helyiségbe, ahol egymás után katonás sorrendben sorakoztak a szebbnél szebb kerékpárok, és alkatrészek egész sorozatai, szinte abban a pillanatban, hogy megláttam egy fekete mountain bike-csodát rögtön tudtam, hogy tetszik. Anyám azonnal meglátta zöldes-barna szememben az ártatlan, gyermeki sóvárgást, és mivel kis családunkban szinte mindig ő volt a főnök, és vezető azonnal kérte a boltost, hogy hadd nézhessük meg a fekete biciklicsodát.
- Legyen szíves a fiatalembernek az a bicikli tetszik! - kérte komolyan, kissé parancsoló hangon, mert szerette, ha komolyan veszik.
- Parancsoljon kedves asszonyom! - gusztustalan, széles mosoly terült el a boltvezető halarcán, mert tikon szimatot foghatott, hogy végre pénzes kuncsaftok is lesznek mára, nem csupán az átlag csoró népség.
- Hogy tetszik kincsem? - kérdezte anyám, míg apám olyan nagyokat fújtatott szándékos türelmetlenségében, akár a legtöbb gőzturbina.
- Anyus! Válaszunk egyet én mondom aztán huzzunk innen, mert még annyi dolgunk lenne! - Apám kicsit mindig is a bűntudatkeltéssel hazárdírozott, és ügyeskedett, és a legtöbb esetben szinte kivétel nélkül el is érte a célját, mert anyám a kiegyensúlyozott békesség látszata kedvéért inkább engedett igazának. Most viszont az én vadonatúj, felnőttes biciklimről volt szó, és ezzel nem szabad viccelődni! Legalább is akkor úgy hittem tizenhárom évesen.
- Nagyon tetszik, de elfelejtettem, hogy a zsebpénzem... - tökéletesen megvoltam arról győződve, hogy saját zsebpénzemből fogom majd kifizeni a már így is méregdrágának látszó bicajt, és később jóapám majd egészen bizonyosan gyilkos kedvteléssel orrom alá dörgöli, hogy nyugodtan hagyhattam volna, hogy anyám fizesse ki a teljes összeget.
- Ugyan már kincsem! Ne csacsiskodj! Ajándék lónak... tudod! - azzal minden szószaporítás véget benyúlt kistáskájába, elővette pénztárcáját és azonnal már fizette is ki a boltos legnagyobb gyönyörűségére a kért összeget.
A boltvezető szinte azonnal levette a tartóálványról a másikat és kérte, hogy pár percet még várjunk, amíg elintézi a papírokat. Jó tizenötpercbe beletelt mire mosolyogva visszajött a jótállással, és ha bármi gond volna a garancialevéllel nyugodtan orvosolhatják az esetleges problémát.
- Tessék kedves asszonyom! - nyújtotta át a hivatalosan lepcsételt jótállási papírokat a boltos. - Köszönjük, hogy nálunk vásároltak.
- Hát persze! Hova máshova mentünk volna? - jegyezte meg nemlétező bajsza alatt örökké zsörtölődő apám.
- Hogy érzed magad kincsem? Örülsz neki?! - hajolt hozzám anyám bizalmasan, majd sugárzó örömöt erőltetvén pufók, dagadék arcomra elindultunk a Kálvin-térhez közeli jócskán megrepedezett aszfalton Lada Samaránkig, hogy betegyük a bringámat.
- Édes fiam! Miért nem pattansz fel és próbálod ki egy kicsit? - kérdezte kissé élcelődve apám, csakhogy kérdezzen valamit.
- Ugyan Misi! Majd otthon az utcában kipróbálja! És különben is! Ez város! Itt nagy a forgalom! - kezdett féltés, aggódás érződni anyám határozott hangjában.
- Ti tudjátok! - vetette oda félvállról apám, majd szokásához híven újabb cigire gyújtott.
A hazavezető uta sem lehetett igazán problémamentesnek nevezni, hiszen statégiát, és kisebb praktikát kellett készítenie apámnak, hogy hogyan fogjuk betenni az új csodabiciklit a hátsó csomagtartóba, miután az autónk csupán csak három ajtóval rendelkezett.
- Na akkor mondom a helyzetet gyerekek! - szívta el utolsó cigarettáját apám, majd könnyelműn el is dobta a csikket, ,,ahova esik úgy puffan" módon. - Muszáj le leszerelni a bicaj első kerekét, mert másként nem fog beférni a kocsi hátuljába.
- Drágám nm lehetne... máshogyan... - anyám szerette, ha kimondja saját meggyőzédését, mégha ezzel ismét jócskán fel is idegesítette apámat.
- Anyus! Nekem ne kezd megint! Értesz hozzá?! Akarod te csinálni?! Akkor? Majd én tudom, hogyan kell az ilyesmit lerendezni! - azzal elővette a csomagtartóból a hatalmas, vaskos szerszámosládát és kivette a csillag csaravhúzót, és szakértelemmel neki is esett vadiúj bringámnak. Alig tíz perc alatt úgy szétszedte, hogy valósággal hátbavregette magát, hogy ő mekkora egy szakember, és mi csupán kis pontok lehetünk az ő briliáns eszéhez képest.
- No bogárkáim! Ezzel megvolnánk! - azzal behányta a bicikli feketeszínű vázát és két gumikerekét a csomagtartóba. A két ülést előrébb tolta, hogy valahogy anyám is elférhessen, majd jócskán be kellett magamat passzírozni a hátsó ülésre, hogy mindhárman rendesen beszállhassunk a kocsiba.
- Készen vagytok már? Mit kell ennyit tökölni?! - sürgetett majdnem minden ötödik másodpercben apám.
Amikor már mindennel készen voltunk csikorgó gázt adott, mert hirtelen engedte fel a kuplungot, és úgy kanyarodott ki a a főútvonalra, akár az akciófilmek üldözési jeleneteiben. Ha apám nem lett volna buszvezető egészen biztos, hogy magánnyomozónak bevált volna.
Átkeltünk a Szabadság-hídon miközben anyám jóformán az egész út alatt szóval tartotta apámat, akit megint csak felidegesített. Vérbolyaágas szemeiben szinte érződött a vadállatias indulat.
Végül hamar elértük a Budaörsi útszakaszt és rögtön a legelső utcában már otthon is voltunk. Apámnak megint csak kisebb fejtörést okozott, hogy amilyen szakértelemmel szétszedte a biciklit most ugyanolyan értő gondossággal össze kellett, hogy rakja. Újabb cigire gyújtott, majd fogta a szerelőkulcsait és serénykedve elkezdte a fekete vázra felrakni a két gumikereket, mintha autógarázsba lennék, csak itt most kerékpárt szerelt, és nem autót.
- Hát ez nem igaz! A kurva életbe! Miért pont nekem kell ezt a szart összerakni?! - mérgelődött, füstölgött magában.
- Apus! Hogy beszélsz?! Te vagy a férfi a háznál! Te értesz hozzá! - igyekezett anyám hasztalan csillapítani dühkitöréssel vegyes indulatait.
- Hát ebben igazad van! Nektek semmi hasznotokat nem veszem! - gyikosan nyers kijelentés volt, és csak később esett nagyon rosszul, amikor már kijöttem kacifántosan a zűrös gyerekkorból.
Végül alig tizenöt perc leforgása alatt a panellakásunkhoz közeli park szélén már javában megállt kitámasztva a fekete mountain bike biciklim.
- Na? Mire vársz édes fiacskám, tapsra?! Ha már összeraktam tessék azonnal kipróbálni! - utasított parancsoló hangon apám.
- Apukám, talán nem kellene most biciklizni! Ebben a februári hidegben! A végén még megfázik szegény gyerek! - aggódott anyám, hiszen láthatta rajtam, hogy nekem se füllik hozzá a fogam a barátságtalan, télies időben, de apámmal jobb volt, ha nem kekeckedett feleslegesen az ember.
Felpattantam az egszerre keményt, és kegyetlenül hideg nyeregbe, és biztos, ami biztos tettem néhány kisebb kört a ház körüli játszótéren. Hadd lássa apám azért mégiscsak örülök a bicajnak, mégha be is fagy párnás seggem. Néhány perc után egy jókora tüsszentés mentett meg a további jóleső kerekezéstől, ami figyelmeztette anyámat, hogy hajlamos vagyok a megfázásra.
- Apukám! Talán ennyi elég lesz a bicajozásból! - kérlelte férjét. - Nyáron felőlem annyit teker a gyerek, amennyit csak akar, de most cúgos hideg van!
- Na! Látod, látod! Hát hogy lesz így férfi, ha mindig az anyja sirámait kell hallgatni?! - fakadt ki apám, ám a többi veszekedős hangot már nem hallottam, mert inkább úgy voltam vele, hogy amit szerettem volna az már úgy is az enyém!
Gyorsan bementünk a lakásba, mielőtt végképp átfázok teljesen. Majd következett a fejtágítós apai intelem, hogy ezentúl kicsit azért jobban is megbecsülhetnénk tárgyi értékeimet, elvégre nem minden gyerek annyira szerencsés és kiválasztott, hogy vadiúj biciklit kaphat. Végül asztalhoz ültünk a vacsoraidőben, s míg apám mondta a saját maga megállapításait, észrevételeit saját hajótörött gyerekkoráról, amikor sok mindenről muszáj volt lemondania anyám huncut cinkosok módján rámkacsintott igyekezvén önbizalmat, tartást kölcsönözni csenevész személyiségemnek.